A helyzet elfoglalta megilletett helyét a számomra groteszknek tartott kategóriában. Bár lehet úgy kellene felfognom a dolgot, hogy soha nem lehet tudni, micsoda tapasztalatokat szerezhetek. Még sohasem próbáltam táncolás közben elkapni egy vámpír grabancát sem, arról nem is beszélve, hogy nem volt megdönthetetlen bizonyítékom arra, hogy a férfi vámpír. Csupán a megérzésem, ami az évek folyamán még egyszer sem hagyott cserben, így nyugodtan hagyatkozhatom rá. És... mikor máskor vethetném be magam ilyen módon, ha nem akkor, amikor fiatal vagyok és minden egoizmus nélkül gyönyörű is? Tisztában voltam a külső adottságaimmal, Sybille pedig az agyamba véste, hogy soha ne féljek kihasználni őket. Elvégre ezért vagyok nő! Evolúciósan meghatározott és kikövezett út, hogy a férfiaknak először mindenféleképpen a fizikai megjelenést kel pontozniuk és most nekem sem volt szükségem többre. Tudtam elég lesz, ha a fényviszonyok ellenére is hosszú fekete fürtjeim meglibbennek, csípőm mozdul pár centit, valamint rikítóan zöldeskék szemeim rá szegezem. Éppen így jártam el. Nem zavartattam magam, a pultnál olvasgató kislányból kellő fokozatosságból engedtem ki azt a dögöt, akire jelenleg szükségem volt. Színészi képességeimnek nem volt határa, akár színjátszókört is vezethettem volna azok miatt a tapasztalatok miatt, amelyeket már összegyűjtöttem. Persze egy pillanatra sem hagytam figyelmen kívül a férfit annak ellenére, hogy fejem nem teljesen felé fordítottam minden egyes lépését nyomon követtem. Az alkohol dolgozott benne, eléggé szórakozottnak tűnt, de nem könyveltem el, hogy könnyű dolgom lesz. Szüntelen ott lebegett az az apró kérdőjel, miszerint mi van, ha nem vérszívó? Ahogy közelebb lépdelt hozzám én sem fogtam vissza magam, mosollyal az ajkaimon néztem a szemeibe. - Remélem a barátnőm késni fog. - Mondtam úgy, hogy ne ordítsam túl a zenét, de ő lehetőség szerint meghallja.
Már előre örülök annak, hogy lerázhatom a csajt. Nem akarok ma senkivel ilyesfajta kapcsolatba kerülni, még a végén megígértet valamit, aztán azzal fogad valamikor a közeljövőben, amit az én számból hallott. Neeem.. Túl sok a nyűg ezzel. Ide nem azért jövök, hogy még nagyobb nyűgöt vegyek a nyakamba, sokkal inkább az a célom, hogy leeresszek. Persze gyakorta fordul elő, hogy ez egyszerre történik meg azzal, hogy valaki ágyában kötök ki, de balesetek előfordulnak. Szándékosan is. Azon viszont meglepődöm, hogy nem reagál a lekoptatásra, helyette mintha fenyegetne. Mintha.. Ez a csak sem normális. Nem tudja még, hogy kivel van dolga és hogy nagyon is rossz emberrel kezdett.. Emberrel. Komolyan? - Csakhogy én nem vagyok ember.. - vágom oda igen halkan, mikor sokadszorra is azt hangoztatja, hogy neki bizony pont egy hozzám hasonlóra van szüksége. Néhány másodpercre megállok, míg ő továbbra is táncol. Be kell vallanom, hogy tetszik a temperamentuma, egy kicsit magamra emlékeztet, csak én jobban öltözködöm és tudom, hogy mikor kell visszavonulót fújni. Neki pedig ilyen téren akad még némi tanulnivalója. De nem hibáztatom, én olyan tüskés vagyok, mint egy kaktusz, ha arról van szó, hogy valaki egy kicsit is közel akar kerülni hozzám. - Rosszul hiszed, ha úgy gondolod, hogy tudnál kényszeríteni.. - nevetek fel jóízűen. Igen, ez már felér egy fenyegetéssel is, de nem v eszem magamra. Miért tenném? - Ide figyelj.. Nem mondom, hogy adom magam a dologhoz, de ma azért vagyok itt, hogy szórakozzak. Úgyhogy hanyagoljuk ezt a témát.. - kérem tőle legalább ezt. Nem lépek le, nem futamodom meg, az nem is én lennék, de nem is szeretném azzal tölteni az estémet, hogy őt tanitgatom. Majd kiderül mi lesz.. - Egyébként még nem mutatkoztál be.. - nézek rá kérdőn. Vélhetőleg nem fog itt hagyni, így legalább annyit tudnom kellene, hogy mi a neve. Bár hívhatom én szöszinek is, engem igazán nem zavar.
Meglepődik azon, amit lát. Az előbb még kérette magát, igaz nem is ellenkezett annyira, mondhatni átlagos kategória ebben a besorolásban, most meg egyre inkább bele feledkezik a táncolásba ez a nő. Most jut eszébe még a nevét sem tudja, nem kérdezte meg. Valóban szórakozott, de ez nem az alkohol hatásának köszönhető, inkább csak annak, hogy maga mögött akarta hagyni a problémákat egy kis időre. És ilyenkor semmi sem érdekli igazán. A kijelentésére széles vigyorral hajol oda hozzá, és átkarolja. - Én is ezt szeretném. Nem is igazi tánc egy tánc, ha a hölgy nincs megszédítve. Persze itt nem akrobatikus mutatványokra kell gondolni. Amire ő készül az csak szolid verzió, finoman megfogja valamelyik kezét, aztán elengedi a derekát és a kezének helyzetétől függően vagy jobbra vagy balra forgatja. Danielnek az egyik kezében még mindig ott az üveg és a tartalma, mivel a másik nem kérte el, a forgatás után mikor már biztos lábakon áll, elengedi és jól meghúzza a whiskyt. - Pazar. Kár hogy nem tud tőle igazán berúgni, a vámpírlétnek is megvannak a maga bosszantó mellékhatásai. Amikor valakiből vért iszik, az majdnem megközelíti ezt a hatást, de csak majdnem. Időközben véget ér az a szám amire nagy hévvel becsörtetett, pillanatnyi zenementesség. - Na ne. Komolyan ilyenkor ér véget, mikor már belemelegedtek? Ráadásul mind két nőnek bejön, a szőkének is, és akivel táncol annak is. Újra meghúzza az üveget. - Ha lassú jön, azt nem vállalom. Ne értse félre, maga tetszik nekem...egyszerűen csak nincs kedvem lassúzni.. Kicsit artikuláltan ejti ki, no mert épp az előbb nézett kétszer is a mélyére az üvegnek.
Nem értem, hogy mi a baja van neki, hiszen semmi olyan dolgot nem mondtam vagy tettem, amivel ezt az ellenszenvet kiérdemeltem volna. Oké, elhiszem, hogy nem akarja a táraságomat élvezni, de most az egyszer még ez se érdekel. Egyszerűen úgy gondoltam, hogy nem véletlenül botlottam pont belé. A sors akarta így. Nem nagyon hittem a véletlen dolgokban, vagy a sors akarta, de most mégis abba kapaszkodtam. A szavai hallatára egy rosszalló pillantás ült ki az arcomra, de hamar visszarendeződőt a korábbi arc vonásom. Pontosan tudom, hogy nem vagy ember. Te is egy vagy közölünk, csak éppen másik fajból borzasztó illattal. – mondtam neki egy kisebb fintor keretében és végig mértem újra a lányt. Nem volt különösebben bajom vele, de tényleg eléggé zavart az illata. Próbáltam közben jól érezni is kicsit magamat, majd a következő kijelentésére egy nevetés hagyta el az ajkaimat. Ha tudná, hogy mennyi féleképpen tudnám kényszeríteni őt, akkor maga is megdöbbenne, hogy micsoda szörnyeteg, sötétség él bennem. Egy röpke pillanatra elgondolkoztam, majd mosolyogva pillantottam rá és bevetettem a varázs erőmet. A teste az én elképzelésem szerint kezdett egyszer csak mozogni a zenére, majd pedig közelebb vonzódtam magamhoz és közel hajoltam hozzá. Tényleg úgy gondolod, hogy nem lennék képes? Hidd el a rémálmaidat tudnám valóra váltani, hiszen engem azért teremtettek és ez még a jobbik énem volt. – mondtam neki komolyan. Minden kedvesség, minden érzelem hiányzott a hangomból. Ez volt a valóság és nem akartam álltatni őt. Jobb, ha tudja, hogy hiába vagyok ennyire elveszett, attól még nem mindenre igaz ez a dolog. Rendben van, de ha átversz és eltűnsz, akkor meg foglak találni, de ez szerintem te is tudod. – mondtam neki most már egy kisebb mosoly kíséretére és újra elkezdtem mozogni a zene ütemére, de közben a tekintetemmel egy darabig még mindig őt néztem, mintha attól tartottam volna, hogy esetleg el fog tűnni. – Talya vagyok. Te pedig? – kérdeztem tőle kíváncsian és közben őt figyeltem és a válaszát vártam. Nem tudom, hogy miért voltam vele őszinte. Talán azért, mert azt vártam, hogy esetleg ő is az lesz velem.
Hmm.. Nem hittem volna, hogy ez a kis nőcske lehet a meglepetések embere. Tévedni pedig.. Ritkán szoktam és a tévedéseim vége általában egy életet követel. Kivétel most. Itt és ebben a helyzetben aligha mondhatom, hogy nem pozitív irányban tévedtem. Még a végén kiderül, hogy nem egy kis nebáncsvirággal akadtam össze. Az viszont érdekessé tenné a szituációt. Pláne, hogy önmagát buktatja le előttem az orra ráncolásával. Egyik faj sem undorodik a szagunktól, kivéve a vámpírok, de ők nagyon. Helyben is vagyunk. Most már tudjuk egymásról, amit tudnunk kell, viszont azt hiszem lépéselőnyben vagyok. Erre is rá tud cáfolni. Csupa meglepetés ez az este. Nem ijedek meg, mikor elveszítem a testem felett az irányítást, de nagyot nézek az tény. Volt már dolgom boszorkányokkal, de eddig ennyire nyíltan egyik sem mert megfenyegetni. Felettébb tetszik ez az ambíció. - Hidd el kislány, nem akarsz te ujjat húzni egy magamfajta farkassal.. - fedem fel a lapjaimat előtte. Nem érzem magam veszélyben egyetlen pillanatig sem, elvégre ha a segítségem kell neki, akkor minden fenyegetése üres. Nem bújik meg mögötte semmi. - Ezt mondjuk kifejthetnéd bővebben, mert nem igazán értelek.. - ráncolom a homlokomat és mozgásom némiképp lassul. Teremtették? Olyan hangsúllyal mondta, hogy aligha hiszem el, hogy egy vámpír kedvére átváltoztatta. Többet sejtek e mögött. - És befejezheted a fenyegetőzést, általában állom a szavam. Másrészt meg tökéletes fegyverem van ellened, félni pedig egy hangyányi okom sincs... - hárítom kifakadását. Egy vámpír, aki boszorkány is. Ritka teremtmények, azt meg kell hagyni. És hogy pont belém botlott, ez felkeltette a kíváncsiságomat. Talán már most kiszedem belőle az infókat, amik nem hagynak nyugodni. Pontosabban a kíváncsiságomat. - Zara vagyok.. - mutatkozom be végül én is annak rendje és módja szerint, bár kezet nem nyújtok. Az annyira nem az én szokásom. - Szóval Talya. Miből is gondolod, hogy én vagyok a te embered? - kérdezem barátságosabban, sőt, most már egy vigyort is megejtek. Cseppet sem bánom, hogy izgalmat rejt az estém, akkor sem, ha eleinte nem így képzeltem.
Biztos voltam abban, hogy azzal amit teszek nem fogom megnyerni magamnak, de legalább láthatja, hogy nem csak úgy fecsegek és nem tántorodok meg akkor se, amikor kicsit neccesebb lesz a helyzet. Nos, azt már tudom, hogy farkas, de fura módon a szagán kívül még ez a tény se zavar. Talán pontosan emiatt választottam őt, mert tudom, hogy egy farkasnak nagy a temperamentuma és pontosan tudja, hogy miként kell élni és élvezni az életet. Persze a vámpírok is tudják, de ők teljesen másképpen. És nekem most pontosan arra van szükségem, amilyen módon ő él. Szeretnék végre normális lenni, már amennyire lehetséges ez. Nem akarok kilógni a sorból és ha kell kényszeríteni fogom arra, hogy segítsen. Bár a meglepettségét és a mosolyát meglátva talán annyira nincs is semmi se veszve. A következő mondatának köszönhetően egy aprócska mosoly jelent meg az arcomon, de az mosoly inkább volt ravasz, mint ártatlanságot sugárzó. - Ohh, hidd el farkaska, hogy találkoztam már nagyobb ordas farkasokkal, mint amilyen te vagy és ők menekültek nyüszítve, mint sem én. – és egy aprót rákacsintottam. Tetszett a lány, hogy nem fél, hanem még mindig tartja magát. Bár néha tudni kell azt is, hogy mikor húzza be az ember a farkát és mikor fújjon visszavonulót. -Ha elárulnám, akkor hol maradna a móka és a veszély? – kérdeztem vissza egy féloldalas mosoly kíséretében és közben végig őt néztem. Ha arról álmodozik ez a lány, hogy Moszkva legsötétebb bugyraiba be fogom avatni, akkor nagyon téved. Nem ismer még annyira, bár ha nem lényeges számára az élete, akkor majd egyszer talán megosztom vele. Én meg tudom védeni velük szemben magamat, de vajon ő is képes rá? - Tökéletes fegyvered van a magam fajta ellen, de ellenem kötve hiszem. – válaszoltam neki rezzenéstelen arccal és már a zene is csak a távolban szólt. Nem nagyon táncoltam már. Egyszerűen csak álltam ott és figyeltem őt, mint amikor valaki valakinek minden egyes mozgását meg akarja jegyezni. - Örülök, hogy megismertelek . – mondtam neki őszintén, hiszen ez már jó jel, hogy legalább ebben az igazat mondva. Mondjuk, akkor se lett volna előrébb ha hazudok, mert megtaláltam volna. Mindenkit megtalálok előbb vagy utóbb. Még a föld se tud előlem senkit se lenyelni. Nem csoda, hogy annyira akarnak engem és vissza akarnak oda vinni, ahol fogva tartottak. De arra várhatnak, mert én oda többé nem megyek. - Mondjuk úgy, hogy megvannak az eszközeim ahhoz, hogy kiszúrjam azt, amire szükségem van. De ne kérdezd, mert nem fogok ennél többet mondani. Ez a te érdeked is. – mondtam neki minden viccet félretéve és teljes mértékig komolyan. Talán megbántom őt, de ez van. és pár pillanattal később már csak azt láttam ahogyan a vörös haja az arcomra csap, majd pedig elviharzik. Ohh, tényleg remek. Azt hittem, hogy ennél azért kitartóbb, de lehet tévedtem. Egy darabig még álltam a tömegben, majd pedig elindultam utána, mert úgy éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége.
Sok mindennel lehet vádolni engem. Nem vagyok kedves, sem megértő, és igazából még a világ nagy gondjai sem hatnak meg. De nincs mit szégyellnem. Tökéletesen elvagyok én a magam kis világában, azokkal az ügyekkel foglalkozom, amik befolyásolják az életemet. Pontosabban.. Azokkal is nagyon keveset, hisz úgy élem életem, hogy ha a mai nap az utolsó, ne legyen mit megbánnom. Eddig tökéletesen alakultak a számításaim, bár ez nem azt jelenti, hogy annyira meg akarnék halni. Azért az én eszem sem ment el… De azt meg kell hagyni, hogy szeretek kekeckedni, ujjat húzni a sorssal és a peremen táncolva hazárdírozni. Aztán persze valami úton-módon mindig nekem kedvez a szerencse. Eddig legalábbis csak erre volt példa. S habár a mai estét nem úgy terveztem, hogy tánc közben csicsergéssel töltöm, Talya elég vagány ahhoz, hogy meggondoljam magam. Hisz még mindig fenyeget és köszörüli a nyelvét rajtam. Nem mintha egyetlen szavát is komolyan venném. Ha az a fajta lennék, aki az üres szavaktól megfutamodik, kicsi lenne a világ, hogy elbújjak a sok rosszakaróm elől. Igazság szerint egy kicsit magamra emlékeztet, már ami a rámenősségét és határozottságát illeti. Más esetben nem is hagynám, hogy fölém kerekedjen, és szinte kikényszerítse, hogy rá figyeljek, de persze ennek is van határa. Alapvetően, ha valakinek a segítségét akarom, akkor a lehetőségekhez mérten készségesen állok hozzá az ügyhöz, de nála nem látom erre a hajlandóságot. Sőt, csak fokozza a feszültséget azzal, hogy kitérő válaszokat ad. Egyre inkább azt érzem, hogy ez a dolog nemhogy csak egyoldalú, de vaktában kell tapogatóznom majd ahhoz, hogy ne ragadjon a nyakamon. Ehhez viszont én nem fogok asszisztálni, ezt nagyon benézted, kisanyám… Morgolódva és szitkozódva vágok hátraarcot és igyekszem kifelé indulatosan. Nem célom eltűnni a szeme elől, valószínűleg meg sem tudnám tenni, elvégre vámpír és gyorsabb nálam, ennek ellenére nem állít meg. Valószínűleg ő is tisztában van vele, hogy néhány perc alatt maximum a klubból jutok ki, messzire nem érek. Nem érdekel, hogy követ-e engem, de a saját érdekében remélem, hogy nem, mert ha nincs tömeg, nem fogom úgy érezni, hogy nyilvánosan nem eshetek neki. Hisz az éjszaka közepe van már, ilyenkor csak a szórakozni vágyó fiatalok lófrálnak az utcán. Meg én, bosszúsan. Folytatnám is utamat, de hamar rájövök, hogy a nagy sietségben a kabátomat nem hoztam magammal, és a hideg levegő hirtelen megcsapott. Alig észrevehetően dideregni kezdtem és már fordultam is volna vissza érte, mikor valaki elkapott hátulról. Erős karok próbáltak lefogni, nekem pedig reagálni sem maradt időm, mert néhány pillanaton belül megérzem a farkasölő semmivel össze nem keverhető érintését a bőrömön.
Soha nem értettem, hogy az emberek miért ilyennek. Miért kell mindig elfutni, ha valami nem úgy történik ahogyan akarják. Számomra ez a gyengeség jele volt, hiszen nem mindig kaphatjuk meg azt, amit akarunk, vagy egyszerűen nem mindig könnyen kapjuk meg ezeket a dolgokat. Ő se gondolhatta azt, hogy amiért tőle kérek segítséget máris mindent elmondok neki, amit tudni akar. Egy részt nem igazán bíztam senkiben se, de ott volt az a tény is, hogy nem tűnt annyira erősnek ez a lány, így nem igazán szerettem volna a múltam démonait is a nyakába akasztani. Elég volt nekem megbirkózni velük, mert egyáltalán nem vágytam volna egy újabb hullára, ami az életem történetét tarkítja.Volt már így is éppen elég áldozat, ami néha egy-egy balesetnek köszönhető volt, illetve volt olyan is ami miatt egyáltalán nem éreztem bűntudatot. Talán kicsit kegyetlen lettem, de nem érdekelt, mert mindig is lesznek olyanok, akik megérdemlik a halált csak néhányan nem látják ezt. Egy kisebb sóhaj hagyta el az ajkaimat, amikor láttam, hogy miként akar eltűnni. Nem szeretek fogócskázni, de most mégis úgy éreztem, hogy jobb ha utána megyek. Egyszerűen csak rossz érzés fogott el. Olyan volt ez is, mint amikor az ember előre megérzi azt, hogy jobb lett volna otthon maradni és talán most meg jobb lett volna, ha inkább a báron belül marad. Itt minden sokkal biztonságosabb és kisebb az esélye annak, hogy esetleg valaki meg akar ölni engem vagy őt. Felkaptam a dzsekimet, lehúztam a pohártartalmát, amit egy lány elől emeltem el, majd kifelé menet belebújtam a kabátomba és kicsaptam az ajtót. Lazán neki dőltem a falnak és úgy néztem azt, ami történik. Én a helyedben inkább elengedném őt. - mondtam barátságos hangnemben, bár a fenyegetés ott lapult minden egyes kimondott szó mögött. - Tűnj innét kislány! - mondtam dühösen. Megrántottam a vállaimat. - Én szóltam. - mondtam neki minden idegesség nélkül. Türelmesen vártam, majd hamarosan megéreztem, hogy nem egyedül van. Nem akartam bajt, de én ilyennek lettem teremtve, aki automatikusan cselekszik. Elhajoltam a felém lendülő kés elől, majd elkaptam a vadász kezét, s hamarosan hallottam amit a csontjai elkezdik megadni magukat. A kés közben a kezemben landolt, majd hamarosan a lábammal pedig a térdhajlatába tapostam. Nem sokáig haboztam, hiszen a kést egyenes Zara támadójának dobtam, aki egyből el is engedte őt és pár pillanat múlva már ő is engem akart elkapni. Ütések, cselezések és csont törések egymást követték egészen addig, míg mind a ketten a földön nem landoltak és többé már nem keltek fel.... legalábbis egy darabig biztosan nem... Nem haltak meg, de azt hiszem megtanulják azt, hogy nem minden nő annyira védtelen, mint amilyennek látszik. Lassan felkeltem, leporoltam a ruhámat, majd tettem egy lépést az ijedt lány felé. Még mindig úgy gondolod, hogy tudni akarod, hogy ki vagyok és mi vagyok? - kérdeztem tőle komolyan és a kezemet összefontam magam előtt. Most láthatta lényem egy részét, hogy mire vagyok képes. Szinte egyik vadász se tudod sebet ejteni rajtam és nem azért, ami vagyok, hanem azért, aminek neveltek...
Felfedni magam, s minden titkom... nem túl szerencsés. Általában mindig kiszimatolok mndent, mielőtt celekszem, hisz úgy vélem, hogy ez a helyénvaló magatartás. Nem fogok elkapkodni semmit, ahogyan eddig még sosem tettem. Mindent lazán, szépen kigondolva... itt az ideje hogy komolyabb vizekre evezzek, de nem úgy, hogy... bármit is kiadjak magamról, beteges hobbimról és a többi.. nem hiszem, hogy ez a legjobb taktika. De sose érdekelt mások véleménye.
- Ez egy ennél jóval bonyolultabb történet. - köszörültem meg a torkomat, amikor vérfarkas átkomra kérdezett, majd elvigyorodtam. - Saját gyerek? vagy... - kérdeztem. Ha bárki várja otthon, akkor valószínűleg nem ő a legjobb áldozat és préda. Sose szoktam édesanyákat elragadni, holott lenne okom alaposa bosszúra...
Furcsa kettősséget éreztem az irányába. Az egyik felem távol akarta tartani magát tőle, amennyire csak lehetséges volt a másik pedig szinte sóvárgott utána, mintha minden egyes mozdulata és szavai magába szippantottak volna és erős karmaikkal örökre magukhoz láncoltak volna én pedig nem éreztem úgy magam, mintha veszélyben lennék pedig kellene. Valami sötétség árad a lelkéből. De bármennyire is sötét vonzz engem, mint ahogy a lepkéket vonzza a lámpafény. Gondolkodás nélkül követik bárhova, habár valahol mélyen tudják, hogy, amit tesznek az nem helyes.
– Ennyire idősnek tűnök, hogy saját gyerekem lehessen? Bár a mai világban, már bármikor, de nem sokkal vagyok nála idősebb. Befogadtam magamhoz. Igen.. Nagy szívem van. – Megesett rajta a szívem, hiszen egy vele egyidős gyerek miképpen tartózkodhatna az utcán? Soha nem bocsájtottam volna meg magamnak, ha csak úgy magára hagyom. Még akkor sem, ha nehéz volt elnyernem a bizalmát. Mostanra már úgy viselkedünk, mint az igazi testvérek.
Csörömpölés és koppanás, mely útját kíséri, míg a pulthoz ér. A felszolgáló galoppozott el mellett, megbotlott, Daniel pedig kedvesen taszított még egyet rajta, egyből művészien látványos lett ahogy az ürge elejtette a poharakat -amik ripityára törtek és kiömlött a tartalmuk-, ő meg hangos szitokszó közepette orra bucskázott. Mindez azonban a természetfeletti füleket ejti rabul, az emberek táncolnak a zenére, ami éppen megy, csak a közelben állók vették észre a felszolgáló mutatványát, persze arrébb húzódtak. Daniel a pultnál áll meg, ruházata egy fehér ing, egy fekete nyakkendő, ami félreáll és eléggé hanyagul lett összehajtva. A sérója sem makulátlan, ziláltan szanaszét állnak az ég felé a hajszálai, ami inkább azt sugallhatja annak, aki kíváncsi rá, hogy ideje tart nála a bulizás. - Egy üveg konyakot kérek. Hajol rá a pultra, kezével a tetejére koppantva a pultosnak, és aztán vár. Megfordul és a zenére mozgatva a lábát, fejét, kezét, hol tapsol, hol az ég felé nyújtózik. Ilyen állapotban a zene is mindegy, csak ritmusos legyen, és máris tökéletes minden.
Az életem túl unalmas, mióta otthagytam a főiskolát. Ráadásul még Yasmine is teljesen köddé vált. Előtte nem telt el úgy nap, hogy ne foglakoozott volna legalább annyit velem, hogy felhívjon telefonon.. furcsa. Nem szoktam hozzá hogy így bánik velem, de lehet, én vétkeztem valamivel. Pedig még a nagy titkomat se tudja... nem tudom hová tenni mindezt. Egyszerűen csak... szokatlan tőle. És rettentő mód hiányzik, hgy néha ő jöjjön el velem szórakozni ilyen helyekre, s ne egyedül kelljen megjelennem. Így azt hiszik, könnyű és szabad préda vagyok. Pedig... pedig nem. Egy nő egyedül az éjszakában... felhívás keringőre a férfiaknak. Ahogy beljebb oldalaztam, próbáltam átjutni a táncosok között, és megköszörültem a torkomat, ahogy láttam, hogy majdnem a nyakamba öntöttek egy adag Bloody Mary koktélt. Egyáltalán nem lett volna ínyemre, de egy ügyes mozdulattal ki is tudtam kerülni. Ám ahogy ezt megtettem, egy táncoló fickóba botlottam, és hátrahőkölve néztem a szemébe, ahogy abbahagyta a táncot. Észre sem vettem, hogy a mozdulat miatt kezeim véletlenül mellkasán nyugodtak. - Én... öhm... sajnálom! - bukott ki belőlem hirtelen, bár némileg ijedt és rekedt hangon. Eléggé komolynak tűnt... vajon jobb lenne menekülőre fogni? - Csak épp... szóval rám akarták borítani, és öhm... nem tudtam máshogy kikerülni. Bocsánat, nem akartam neked ütközni. - ráztam a fejem zavaromban.
A pórul járt pincér most állt neki takarítani, guggol és szedegeti fel az üvegdarabokat. Valahol a környékén egy felszolgáló hölgy is megjelent, kezében felmosószettel. Látja, mert most állt le a táncolással. Neki jött egy embernő, helyzetéből adódóan valószínűleg mögötte jöhetett. Amikor rá tekint, először az arcát pillantja meg, mögötte pedig az iménti jelenetet. Tartana egy tisztes távolságot, elvégre azonnal hátrafelé húzza a nyakát, a fejét, de a kezét ott hagyta. Először feltör belőle egy apró és bizonytalan mosoly, bár lehet ez inkább az alkohol hatása, mint sem a hölgyé. - Hihetetlen ez a világ, nem gondolja? Nézze. Ott az a szerencsétlen, jó hogy ki nem törte a nyakát, azok meg... Hangosabban beszél, a zene ilyenkor idegesítő. Kezével a pincérre és a táncoló emberekre mutat, na meg az önkéntes takarító személyzetre. - ...táncolnak és sürgetik hogy takarítsa össze. Valahogy szűkre és tömörre sikerült, de a lényeget megfogalmazta így ittasan is. A nő duplán elnézést kér és még le is tegezi. Mögötte meg a pultos lerakja amit kért, hallja az üveg aljának koppanását a felületen. - Hát...így se kértem még fel senkit sem táncolni, de jónak tűnik a gyakorlatban. Megemeli a jobb kezét amivel ráfog a finom női kézre, ezzel lefelé engedheti a másik. Ha így tesz, megfordulhat az üveg konyakért. Bár a pultos poharat is mellékelt neki, ő csak a felnyitott üveget veszi el, és kifizeti. Akkor jut eszébe amikor visszafordul a nőhöz, hogy meghívhatná. - Mit kérsz inni?
Soha nem kerültem még hasonló szituációba. Egyáltalán ki lehet még olyan béna rajtam kívül, hogy nekimegy valakinek? Sőt! Hogy belesétál egy olyan közegbe, ahol valaki éppen egy véletlen folytán nyakon akarja borítani valami ragacsos löttyel? Amanda, ez nem is te lennél. JObb lenne inkább a könyvtárban gubbasztanod éjszaka. Aztán tudatosult bennem, hogy ez már felesleges lenne, hiszen nem vagyok odavaló többé... otthagytam az egyetemet. Visszatévedek a gondolatokból, mikor meghallottam a férfi hangját, és zavartan követtem pillantását abba az irányba, amerre magyarázott. - Igen, öhm... igaza van. Azt hiszem. -bólogattam. Eleinte fel sem fogtam, hogy mit mond. Köszönhető ez talán a hangos zenének, és annak, hogy egyrészt szakad rólam a víz az iménti jelenet miatt, másrészt pedig hogy óriási zavar van a gyomromban. Nem tudok ilyen állapotban a szavakra és azoknak jelentésére összpontosítani... nem megy. Tekintetem kattogott a férfi alakja és a feltörölt ital nyoma között, miközben bocsánatkérően próbált pislogni az, aki ezt művelte. Jó lecke: ne táncolj piával a kezedben. Én ezt már évek óta tudom. Végül kicsit oldódtam, és elmosolyodtam a férfi szavaira. Eléggé komolynak tűnt a pillantása, amelyet megspékelt az alkohol hatása. Valószínűléeg már egy ideje itt van. Gondolom. Nem figyeltem eddig... - A konyak nekem... pont megfelel. - motyogtam, és kicsit megigazítottam a hajam. - Még be sem mutatkoztam. A nevem... azon kívül, hogy Szerencsétlen... - forgattam a szemem. - Amanda. - nyújtottam felé a kezem. - És némiképpen köszönettel tartozom. Ha te nem állsz ott, nagy eséllyel orra esem. - kuncogtam fel, bár nem vicc olt ez, inkább tény, és sótlan humor.
Egy kicsit elidőzik a női arcon. Hallani a szívének ritmusos dobbanását, mely sokkal intenzívebb, végül is majdnem nyakon öntötték. Sőt, lehetett volna rosszabb is. A szavai később hatolnak az agyába. ~az én konyakom kell neki?~ Sandán a kezében tartott üvegre terelődik a figyelme, és elhúzza a száját. Teljesen romantikus találkozás lenne, ha úgy történt volna, ahogy a kisasszony hiszi, de nem így van. Persze ezt Daniel tudja. ~oké. legyen.~ Nem fűz hozzá semmit az iménti lelkes és egyben hálás kinyilatkoztatáshoz, megfordul és megkeresi a poharat. Abba tölt neki, ha már a konyakjából óhajt inni. - Meg kell hogy mondjam, Amanda. Jó ízlésed van. Fordul aztán vissza hozzá, kihangsúlyozva a nevét, és a poharat feléje nyújtja. - Daniel vagyok, és szívesen máskor is. Vigyorog vissza, Amanda sótlan humorát tovább görgetve. - El tudnám viselni, ha minden este belém botlana egy szép hölgy. Gyakrabban járnék ide. Megemeli az üveget, aztán a nő pohara felé navigál vele egy koccintás erejéig. Ő aztán nem bajlódik a poharakkal tovább, ezt követően jól meghúzza az üveg tartalmát, rácuppanva a nyakára. Ígéretes partnernek tűnik, nem zavartatja magát a botlás miatt túlzottan, megkóstolja a konyakját és olyan mosolygós arca van, nem az a búval bélelt, sápatag ne bánts virág. Persze utóbbial sincs baja, gyakorlatilag neki minden egyre megy. Viszont ebben felállásban inkább szórakoztató este elé néznek. - Ha megittuk, van kedved táncolni?
Továbbra sem éreztem magam kevésbé zavartan, bár az elmondható, hogy már kissé kezdtem ellazulni. Igaz, én magam eleve nehezen adom át magam a lazaságnak, ahhoz szükségem lenne pár pohár italhoz, amely úgy tűnik, hogy hamarosan meg is érkezik a kezembe... - Ritkán találkozni olyan férfiakkal, akik szeretik a konyakot. Én legalábbis ritkán találkozom velük. - mosolyodtam el halványan, főleg mikort meghallottam bókját, majd nagyot nyeltem, és átvettem tőle a poharat. Aprót kortyoltam belé, hiszen pontosan tudtam, mit vált ki belőlem ez a fajta alkohol. Igaz, ahhoz egy nagy mennyiség kellene... mikor nagy hibát vétettem, akkor is ezt az italt fogyasztottam... Belefolyt ostoba kis viccembe, ezzel is nyilvánvalóvá téve, hogy nem zavarja, néha milyen kis idióta tudok lenni, ha viccekről van szó. - Ugyan... Daniel. Ha körbenézel, sokkal merészebb és csinosabb nőket láthatsz. - mosolyogtam, bár tény, hogy arcomon csak a smink tudta eltakarni apró pírfoltjaimat. Jó ég, ez a férfi bókolo nekem, és én így reagálom le? Vicces. Túlontúl az... - Igen, persze. Benne vagyok - bólintottam, majd elgondolkodtam, ahogy ismét szemügyre vettem az arcát. - Én itt születtem, de téged még sose láttalak. Van ennek oka, most jöttél ebbe a városba? - kérdeztem kíváncsian.
A megjegyzésre nem szól semmit, még a konyakozásnál tart. Bár tény hogy igaza van Amandának, lévén a konyakozós pasasokat máshol kell keresni. Nőkből már annál ritkább a felhozatal. Idő közben a ramzuri eltűnik. Még felmos a nő, de a pincér eltűnt és a társaság is szépen összeboronálódott. - Nézőpont kérdése. Vágja vissza neki két üveg borítás közt. Így a feldobott labda egyből visszakerül a feladóhoz, kis ideig az arcát figyeli, a reakcióját, de tényleg humoros egy nővel arról csevegni hogy ki szép meg merész és ki nem az. Nem igazán folyna bele jobban, Amanda gyorsan témát is váltott. - Ez várható volt. Eddig jut első nekifutásra, nyelnie kell egyet az üveg a kezében meg úgy reked, mintha megint koccintani akarna. Hamar széles vigyor kerekedik az arcán. - Az unokaöcsém kicsit se hasonlít rám, de az Aston név talán mondd valamit. Meghúzza az üveget, időt hagyva a másiknak, de kicsi az esély rá hogy ténylegesen mondd is neki valamit. Noha az Aston birtok sosem ment el innen, Tackery nem egy ismert személy, még felelőtlen kamasz, hogy is folyt volna bele az itt élők közösségébe...a legfőbb gondja az, ha nem tudja megvenni valamelyik új játékot az xbox-hoz. - A család amióta az eszemet tudom itt él...de én csak nemrég érkeztem, pár napja. Amanda okot kérdezett, erre inni kell. - Nekem van pénzem, neki nincs. Nekem levegőváltozás kellett, neki meg tanulnia kell, ennyi az ok...tudod ő a Withmore-ra jár.
A méreg hatására teljesen összerándultam, fájdalmas hang hagyta el a torkomat és őszintén nem értettem ezt az egész helyzetet. Senki nem tud arról, ki vagy mi vagyok én valójában, nem adok ki létfontosságú információkat soha és ami azt illeti megigézni sem lehet engem, ha esetleg egy vérszívó akarna szórakozni velem. Sosem szerettem igazán a társaságukat. Az viszont bizonyos, hogy most szorult helyzetbe kerültem és mivel egyre inkább gyengülök, a menekülésre szinte esélyem sem maradt. Nem egyedül van. Érzem, hogy az egyik a fülembe szuszog, a másik pedig még kiabál is. Tompán hallom Talya hangját is, de igyekszem arra összpontosítani, hogy minél hamarabb és minél inkább erőm teljében szabadulhassak ki a fogságból, hogy aztán ízekre szaggassam a mocskokat, akik ki akartak kezdeni velem. Tervnek persze ez tökéletesen megfelel, de a kivitelezése közel sem ilyen egyszerű. Nehezen mozgok a karok erős szorításában és egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy hozzám hasonlóan természetfeletti lényekkel van dolgom, de el is vetem egy szempillantás alatt. Mindez azért történt, mert a hatalmas dózis teljesen legyengített. Olyannyira, hogy már a földig taszított. Az ellenségemmel pedig nem tudok foglalkozni.. Fél szemmel látom, hogy a nő a klubból milyen jól harcol. Alighanem a vérében van a küzdelem és még csak meg sem erőlteti magát közben. Ha a sejtésem nem csak, akkor mégsem hazudott az imént, még bent. De ugyan már.. Ha valaki elém áll egy olyan mesével, hogy kell neki a segítségem, biztos, hogy lerázom, főleg ha olyasvalaki, mint ő. Látványosan gyorsabb és talán még halálos is. Egy pillanatra azt hittem seperc alatt elintézte mind a kettőt, ami csak még nagyobb bajt eredményezne, elvégre nyílt téren vagyunk. Aztán ahogy az élet kezd visszaszivárogni belém és egyre inkább visszatérnek az érzékeim is, meggyőződhetek arról, hogy csak ideiglenesen lettek ártalmatlanítva. Nem tudom, jelen pillanatban örülök-e ennek, de a legnagyobb problémám mégsem ez. - Mi a …? – értetlenkedem egy darabig, míg azt vizsgálom, hogy neki semmi baja nincs az égadta világon. – Naná, hogy tudni akarom.. – vágom rá, mintha ennél hülyébb kérdést az életben nem hallottam volna még. – Ezek itt.. Miattad voltak? – kérdezem, még mielőtt feltápászkodnék a földről. Hideg, nem mellesleg én meg vérzek, mert a farkasölő nem hagy elég gyorsan regenerálódni. Remek.
Tényleg nem akartam bajt keverni és amúgy is én nem tehetek semmiről se. Én szóltam előre, hogy engedjék el a lányt, de ők nem fogadtak szót. Miért is tették volna? Nem sima emberek voltak, illetve kétszer akkorák voltak, mint én. De egy dolgot még ők se tudhattak, vagyis amint később kiderült, hogy ostoba módon elfelejtették, hogy Oroszország egyik legjobbjának képeztek ki. Én voltam a tökéletes fegyver, ami aztán szépen könnyek nélkül távozott és megölt mindenkit, aki az útjába állt. Több vér tapad a kezemhez, mint azt bárki is gondolná, de szép lassan legalább ebbe a ténybe beletörődtem, de természetesen részben a múltam ért utol most is engem. Miközben küzdöttem és padlóra küldtem a behemótokat egy dologra még én is figyelmes lettem, ami nem mást volt, mint a kezükön lévő tetoválásra. Ezeket értem küldték, de még se engem kerestek meg egyből. Érdekes... A lány zavarán elmosolyodtam és megigazítottam a ruhámat, majd pedig felé nyújtottam a kabátját. - Ezt bent felejtetted. - mondtam neki úgy mintha mi sem történt volna és átléptem az egyik férfi fölött, hogy közelebb menjek Zara-hoz. Végül elismerően bólintok, amikor mondja, hogy még ezek ellenére is tudni akarja, hogy mi vagyok és miként tudtam ezt megtenni, de azt is pontosan tudom, hogy biztosan még mindig szenved, hiszen a vére még mindig nem kezdett el alvadni, illetve itt egyikünknek se biztonságos. - A mese várhat. Hol laksz? Jobb lenne valami biztonságomat helyet találni. - majd pedig segítek neki felállni és elindulok vele, amikor a következő kérdésére megforgatom a szememet is. - Részben igen, részben nem. Engem kellett volna elkapniuk, de ezek még fel se ismertek, így igazából csak szórakozni szerettek volna veled a maguk módján. - mondom neki egy kisebb undor keretében, hiszen mindig is utáltam az ilyen férfiakat, akik ezt teszik egy nővel, majd pedig egyre gyorsabban kezdtem el menni Zara-val, mert nem szerettem volna itt lenni, amikor magukhoz térnek.- Szóval pontosan hova kell mennünk? - nézek újra kíváncsian a lányra.
Az elmúlt percek után nehezemre esik még a beszéd is, sőt a lélegzés is. Nem csoda, a méreg hat, én meg teljesen erőtlen vagyok. Azt viszont nem kétlem, hogy tényleg miatta történt minden. Eddig nem nagyon akartam elhinni, hogy valóban akkora nagy titok az, amit hordoz magával és veszélyeztetheti az életemet, hiszen mégiscsak farkas vagyok. A természetfelettihez tartozom, erősebb vagyok, mint egy átlagos ember. Persze, mint az most is megmutatkozott, ez nem mindig elég. Ha Talya nem lett volna most itt, akkor valószínűleg a méregtől már teljesen öntudatlan lennék, és azt tehetnének velem, amit csak akarnak. Ergó tartozom neki, nem is kicsivel, lehet, hogy az életemet köszönhetem most neki. És nem szeretek tartozni. Világ életemben semmit nem tudtam kevésbé elviselni, mintha tartozom valakinek, legyen az csak egy apróság vagy akár egy nagyobb szívesség. Ezek után igazán nem tehetek mást, egyrészt a kíváncsiságom már-már határtalan méreteket öltött, másrészt már korábban is megígértem neki, hogy segítek. A szavamat állom. Hát persze, hogy tartom, másképp hogy adhatna hitelt bárminek is, amit mondok? Ez az egy maradt meg nekem.. - Kösz.. - veszem el nagy nehezen a felém nyújtott kabátomat, bár még mindig a földön vagyok. Nem sokáig, neki hála. Támogatni kell, mert felegyenesedni sem tudok teljesen. Külső szemlélőnek úgy tűnhet, mintha csak részeg lennék, de a méreg csak most kezd felszívódni. Nem tudom mennyi került a szervezetembe. Lehet, hogy percek, de lehet, hogy órák kérdése, míg végre teljesen magamnál leszek, olyan erőben, mint ahogy az este elején voltam. - A hotelban... - adom meg végül a választ beletörődve, hogy igaza van. Alig állok a lábamon, és ki tudja, hányan mászkálnak még kint éjnek évadján az utcákon. Magamra is gondolok, meg rá is. Ha a hotelig eltámogat, onnan már ismerem a járást és boldogulok. Jobb esetben. - Kössz... - ismétlem önmagam, pedig ez sem szokásom, ahogy az sem, hogy köszönetet mondjak bármiért is. De most nem az illendőség mondatja velem. Tényleg, komolyan gondolom. De azért beből nem csinálok rendszert. - .. Hogy segítettél.. - magyarázom, mielőtt bármit mondhatna. Bár az, hogy segített erős kifejezés, hisz én lényegében semmit nem tettem. Na nem mintha tényleg szüksége lett volna rá. Szerintem csak akadályoztam volna abban, hogy pillanatok alatt leszerelje a fickókat. - Nem kamuztál, mikor azt mondtad, hogy veszélyes vagy, mi? - szusszantam nagyot, mikor már lényegesen könnyebben tudtam levegőt venni. Ezt azért még emésztenem kell. Azt hittem, tényleg csak rám akar akaszkodni, erre tessék. Kiderül, hogy végig igazat mondott. - Oké.. Mondom.. Vigyél el a hotelig. Elég nagy és feltűnő, meg fogod találni.. - nyögdösöm tovább a szavakat, aztán próbálok úgy menni, mintha nem csak annyira lennék képes, hogy vonszoljam magam.
Soha, egy másodpercre sem merült fel bennem a gondoalt, amely arra buzdított volna, hogy kételyeim legyenek magammal, az életmódommal szemben. Egyesek alaposan elítélték a hozzám hasonló bűnözőket, míg mások egyenesen fanatizmussal rajongtak az aberrált férgekért, amilyen én is vagyok. Lázas izgalom, leginkább ezzel tudnám jellemezni az életem. S nem hagyok ki csak úgy, lazán egy lehetőséget. Számomra az már nem lenne... jó.
- Óh, kérlek! - sóhajtottam fel, szinte szabadkozva, amiért olyasmit néztem ki belőle, ami az én koromban egyáltalán nem volt olyan szokatlan. Avassam be, hogy nem egy mai suhanc vagyok? - Tudod, annak idején, a 16. században egyáltalán nem volt meglepő, ha például egy 14 éves leány gyermeknek adott életet. - magyaráztam egy félmosollyal az arcomon, s ebbe ravazság merült. Nem tudom elmondani, mennyire imádom ha nálam az irányítás. - De ezek szerint erről szó sincs. Így viszont ugrott minden reményem, hogy kettőnknek lehet egy felejthetetlen éjszakája. - szemtelenkedtem vele tovább, pimaszul vonogatva a szemöldökömet.
Őszintén nem tudom, hogy miért lepett meg a feltevése miszerint gyerekem van. Nem vagyok már olyan fiatal és jó pár korombeli nőnek van már gyereke, de én még mindig túl korainak tartom. Talán soha nem jön el az időm. Nem érzem magam elég érettnek. Még az is kihívásokkal szolgál a számomra, hogy magamhoz fogadtam egy velem majdnem egyidős fiút, aki éppen a kamaszkora előtt áll és fogalmam nincs mitévő legyek vele kapcsolatban, hiszen tudom jól én sem voltam éppenséggel egy könnyű eset, amikor elkezdtem kamaszodni. Bár én soha nem voltam könnyű eset. A kijelentésére felvonom a szemöldökömet és végül felkuncogok. – Szóval, ha jól sejtem nem vagy egy mai madár, vagy éppenséggel történelem megszállott vagy és azt mondod, hogy most, hogy tudod nem a saját gyerekem nem lehet kettőnknek egy felejthetetlen éjszakája.. Nem vagyok benne biztos, hogy meg akarom érteni a dolgok mögötti logikát. – Gyengéden alsó ajkamba harapok, miközben egy pillanatra sem eresztem a tekintetét. Megígértem magamnak, hogy nem engedem, hogy egy férfi is a bűvkörébe ejtsen, de nem is fogom engedi. Ez csak egy kis játék és semmi több. Tudok vigyázni magamra.
- Nem is kötelességed megérteni. A furcsa logikám egész életem során végigkísért. - vontam egyet a vállamon. Számomra is meglepő volt, hogy Candice a saját testemet adta vissza mikor visszahozott az életbe, s erre valamelyest büszke is lehettem, holott eléggé úgy tűnt hogy nem sokra mentem vele emberként. Apám figyelmét felkeltettem jófiús külsőmmel, ám úgy tűnik hogy a halálom után tanultam meg igazán, hogyan kell érvényesülni. - De a logika abban rejlik, hogy nem vihetlek a lakásodra és ajándékozhatlak meg egy felejthetetlen éjszakával, miközben a szomszéd szobában ott alszik egy ártatlan... védtelen gyermek. Ráadásul nem is tűnsz olyannak, aki egyedül volna. Bizonyára körül zsonganak a férfiak, hiszen miért is ne tennék. Nem? - vontam fel a szemöldököm. Pillantásommal megkerestem az órát, talán ideje lenne végre indulnom. Nem kaphatom meg itt, amit keresek. Ez a nő túl szép és túlontúl okos ahhoz, hogy bedőljön a piti trükjeimnek. Más áldozatot kell keresnem. Nem élvezném annyira az egészet, ha le kellene ütnöm.
Kezdőlap
