Hogy milyen vagyok? Magam sem tudom. Úgy érzem, hogy két tűz közé vagyok szorítva és kétségbeesetten próbálom magam hozzászoktatni ehhez az új helyzethez. Mindahhoz, amit a fájdalom adott nekem és, amitől megfosztott. A lelkem mostanra már mondhatjuk azt, hogy egy sivár rét nem több és nem is kevesebb. Mégis úgy érzem, hogy még mindig tudok mit veszíteni. Van, mit veszítenem önmagamból. Mert lehet, hogy egy részem szörnyeteggé vált és képtelen vagyok úgy tekinteni az emberekre, akiket szerettem eddig és becsültem, mint a történtek előtt, de ott van bennem egy apró fény is, ami küszködik azért, hogy erőre kaphasson, de minden egyes pillanatban, amikor erőre kap a sötétség is tovább terjeszkedik. Szinte lehetetlen versenyt űznek egymással.
Mindig is lázadó lélek voltam. Szinte szándékosan kerestem a bajt, ha pedig mégsem, akkor a baj jött hozzám. Mondhatom azt is, hogy komoly kapcsolatban állok a bajjal és pontosan ez miatt jutottam el arra a pontra, amikor már tükörbe pillantok és hiába ugyanolyanok a vonásaim, hiába néz rám vissza ugyanaz a barna szempár. Lehet, hogy csak pár centit nőtt meg a hajam azóta a nap óta, de a szemeim mélyére pillantva látom, hogy koránt sem vagyok ugyanaz. Nem vagyok már az a lány, aki tornacipőt hordott minden egyes ruhájához ezzel kikészítve az édesanyját. Már közel sem vagyok az, aki könnyedén kiszökhet az éjszaka közepén, hogy átbulizza a barátaival. Félek. Rettegek attól, hogy mi lehet belőlem, vagy igazából merre is haladok. Úgy érzem, hogy elveszítettem az utamat és elveszítettem önmagam. Lassan már az emlékeimbe sem találom meg azt a személyt, aki voltam.. Kinek aztán semmi gondja nem volt. Hiányzik az érzés, hogy ember legyek. Hogy ne érezzem ezt a folyamatos égető érzést a torkomban. Egyszerűen elviselhetetlen. Még most is pedig már hozzászokhattam volna, hiszen már egy ideje egy szörnyeteggel osztozom a testemen. Mégsem megy. Megvannak a maga előnyei természetesen, de mindezeknek számomra semmi értelme. Fiatal vagyok.. Ennek nem így kellett volna történnie.