(Mikaelson villa)

Egy régi temető... már szinte én magam is alig emlékeztem rá. Nem is csoda. A régi boszorkányperek idején temették ide az általában koholt vádak alapján kivégzetteket. Aztán elfeledték a helyet az élők, és a leszármazottaik is. Ma csak egy-két sírkő bukkant fel néha a mindent belepő fű és indák alól, ha egy munkagép, vagy egy kiránduló felbotlott épp benne. Egy temető... tökéletes hely ahhoz, hogy valaki útjának itt legyen vége.
Kiszálltam a kocsimból, és felnéztem az égre, miközben lassú mozdulatokkal húztam elő a telefont a zsebemből.
- Ben Lockwood? - szóltam bele, mikor a másik oldalon megnyitották a vonalat. - Klaus Mikaelson vagyok. Nem érdekel hol vagy, vagy épp mit csinálsz, de azt akarom, hogy gyere a város régi boszorkánytemetőjébe. Méghozzá most azonnal. Kifogás nincs - nyomtam ki a telefont, aztán írtam egy smst Elenának, hogy hol várom őket.
Aztán csak nekidőltem a kocsimnak, és vártam.

(Beckett lakás)

Jelen pillanatban szívem szerint bemostam volna ennek a bunkónak, hogy csak úgy idehív, még annyit se vár, hogy rábólintsak, és le is teszi. Csak kár, hogy a kötődésem miatt jobb, ha nem kezdek vele. Még a végén tiszta "szeretetből" kinyír.
- Itt vagyok - léptem oda a kocsija mellé, és a mellkasomra fontam a karjaimat. - Mi volt ilyen fontos, hogy életem egyik legszebb napját azzal rontod el, hogy a képedet kell látnom? - vontam fel a szemöldökömet.

Nem kellett sokat várnom, hogy megérkezzen Ben Lockwood. És azonnal egy olyan mondattal nyitott, ami megerősített abban, hogy miért őt kell feláldoznom.
- Türelem, Benjamin, türelem - tettem a kezem a vállára, és a szemébe néztem. - Szükség van rád, és ezzel ennyi. Vagyis... nem is nekem igazából. De ez nem változtat a lényegen. Van két választásod: beülsz a kocsiba, befogod és vársz türelemmel, vagy megkötözlek, és a csomagtartóba zárlak. Dönts - mosolyogtam el magam kedvesen.

A kezére néztem, amit a vállamra tett, majd egy elegáns sóhajjal arrébb slisszantam, hogy leessen rólam a keze.
- Ne tapizz, nem vagyunk olyan jó barátok - jegyeztem meg, majd magam is nekidőltem a kocsinak, úgy várva tovább valami magyarázatot.
- Tudok én csöndben lenni, nem kell kötél - vonam egyet a vállamon. - De türelmetlen típus vagyok, és ezzel ennyi - rántottam meg ismét a vállamat.

- Ne aggódj, kisfiam - vontam vállat. - Elvileg nem kell sokáig várnunk - nyúltam be a kesztyűtartóba, és elővettem egy laposüveget. - Nesze... húzd meg - nyomtam a kezébe. Gondoltam, ha kissé kiüti magát, nem lesz olyan heves az ellenállása, ha rájön, mi a szerepe a nap történésében.
- Hogy megy a sorod, mióta átváltoztattalak? - érdeklődtem, felülve közben kényelmesen a motorháztetőre.

Majdnem kibukott belőlem valami, de inkább nem mondtam ki mégsem. Jobbnak láttam nem hergelni Klaust. Még kitépi a szívemet.
- Mi van, le akarsz itatni? - néztem a felém nyújtott üveget, majd meghúztam, és megköszörülve a torkomat, visszanyomtam az ő ujjai közé.
- Meglep, hogy érdekel. Már csak azért is, mert hónapokig felém se nézel. Akkor mi a fenének teremtettél? - kérdeztem némi indulattal.

(Damon és Elena háza)

Nem tudom, hogy mennyire volt a pulzusom magas, de minden bizonnyal már három mérfölddel odébbról is lehetett hallani a szívverésemet.
- Hogy tudsz te ilyen nyugodt lenni? - néztem Damonre meglepetten. - Mindjárt kiköpöm a szívemet, annyira dobog a mellkasomban - nyeltem egy hatalmasat. Ezt tényleg nem értettem. Vagy... csak simán ez a felszín, hogy látszólag csak én legyek nyugtalan? Ez is lehetséges.
- Azt hiszem, ott vagyunk.

- Egyáltalán nem vagyok nyugodt - mormogtam, és ahogy megláttam Klaus kocsiját, én is leállítottam a motort. - Most fog eldőlni, hogy megszabadulok-e valami rémtől, vagy kénytelen leszek beletörődni, hogy látok valakit, mint egy őrült - szálltam aztán ki. - Ideges vagyok. Sőt, hogy őszinte legyek, félek. Ráadásul egyedül Jeremyt nem látom még itt.

(Valahonnét...)

Annyi kedvem sem volt idejönni, mint amennyi belemenni volt ebbe az átkozott tervbe. A gyomrom akkorára zsugorodott össze, mint egy rohadt szőlőszem. A lábaim olyanok voltak, mintha minden csontomat kioperálták volna belőlük... Komolyan csodálkoztam rajta, hogy hogy voltam képes nyomni a gázpedált, vagy forgatni a kormányt, mert a kezeim se voltak jobb állapotban, csak azok meg rohadtul remegtek.
A fenébe is, nem akarok embert ölni!!! - Ez visszhangzott bennem folyamatosan, és a lelkiismeretem egyfolytában buzdított, hogy hátraarc, és húzzak vissza April-hez, és ne is gondoljak a rohadt természetfelettire se, meg a tervre se, és arra se hogy a nővérem úgy képzeli a családi szeretetet, hogy gyilkossá válok a kedvükért...
De a franc belém, megígértem... és ha csak apáékra gondoltam... bármit is gondolnának, baromira nem tudtam volna elviselni a gondolatát, hogy cserbenhagytam a nővérem, mikor az számított rám... Meg ott van Delena, David és a kicsi Emma... Miattam árvuljanak el?? Mert egy beszari marha vagyok?! Egy élettel megvédek öt másikat... ez megéri, nem?
Tudtam a választ, de nem foglalkozhattam vele...
Főleg akkor nem, mikor az erdei ösvényen haladtomban, a távolban megpillantottam az út végén két parkoló autót, meg ahogy közelebb értem, négy alakot is... Szuper... senki sem hiányzik..
Megálltam Elenáék autója mögött, és egy fél percig járattam még a motort, a nővérem alakját bámulva... és szándékosan nem nézve a többiekre... aztán nagy levegőt vettem, és kihúztam a kulcsot, aztán magamat is kitessékeltem a kocsiból, és elindultam a díszes társaság felé.
- Sziasztok - köszöntem rájuk, kb. mint aki a saját akasztására érkezett... de már nem láttam a többieket...  csak azt az egy szerencsétlent, akit eddig még soha... és akit meg kell ölnöm...

Felkaptam a fejem, ahogy kisvártatva megállt egy autó, és kiszállt belőle a Damon-Elena team. Remek... remélem gyorsan végzünk. Semmi kedvem sokáig az ő képüket bámulni. Vagyis, Elena arcával semmi bajom. Damon meg... hát ő Damon. Ezzel elmondtam mindent.
- Vendégeink jöttek, Benjamin - mondtam gyilkos vigyorral, főképp mikor befutott a kis Gilbert is. Olyan arccal, mint aki citromot szopogat.
- Vidámabban, Jeremy! - szóltam rá. - Ez a mai egy roppant szép nap.

A fejemet abba az irányba fordítottam, amerről az érkező hangokat hallottam, és hát... meglepődtem, hogy azt a köcsög Salvatore-et pillantottam meg, a szintúgy ellenszenves feleségével együtt. Áh, ezek mindig együtt vannak, tehát rögtön két sorscsapás a nyakamba.
- Értenem kellene akármit is? - néztem Klausra eléggé bambán, de mikor megláttam az ifjabbik Gilbert gyereket, hát már végképp nem értettem semmit.
- Mi van?! - bukott ki belőlem értetlenkedve, és eléggé hangosan.

Megpillantottam Jeremyt, szinte rögtön azok után, hogy megálltunk. Nem tudom, mit láttam a szemeiben... vagy csak nem akartam tudni... félelemmel tltött el az egész eset... amire rá kellett vennem, hogy nekünk jó legyen.
Elfordítottam a tekintetemet, majd kiszálltam a kocsiból, és mellé érve megszorítottam a vállát egy kissé, mikor a vállára tettem a kezemet.
- Ha lehet, akkor... nem szeretnénk sokáig húzni - fordultam Klaus felé. Benjaminnak nem én tartozom magyarázattal. Vagy de... dehát Klaus ehhez jobban ért. Azt hiszem. - De előtte még lenne egy kérdésem - pislogtam ismét Klaus irányába.

Együtt voltunk mind az öten. Klaus vigyorgott, Jeremy utálkozott - szemmel láthatóan legalábbis. Benjamin pedig megzavarodva pislogott. Ezek szerint vele nem közölte Klaus, hogy miért kell jelen lennie. Bár ebben az esetben igaza van. Azóta valószínűleg már a környéken sem lehetne látni. De az is igaz, hogy Klaus megigézhette. Fene tudja, hogy működik náluk ez.
Megráztam a fejem, hogy kissé kitisztuljon, aztán Elena felé pillantottam.
- Egyetértek. Végezzünk minél hamarabb - mondtam kissé rekedten.

Alig álltam meg mellettük, Klaus máris rokonszenves módon kezdte velem a társalgást. Még hogy vidámabban... rohadj meg! - gondoltam magamban.
- Valamiért az az érzésem, hogy Ő meg én annyira nem élvezzük - mutattam Benjamin Lockwood-ra, aztán meg magamra, és megtartottam a savanyú képet, nincs ebben a napban semmi amire ráillene a szép szó.
Ezt támasztotta alá az is, hogy szerencsétlen pasas aki velem szemben állt, láthatóan semmit nem tudott arról, minek is vagyunk itt. De jó neki... bárcsak nekem se kellene tudnom...
Mikor megéreztem Elena kezét a vállamon, lehunytam a szemem egy pillanatra, és kezem megérintette az Övét... Mennyivel könnyebb is volt az életem, míg nem találkoztunk... pedig csak egy napja van újra az életemben, és máris embert ölök Érte...
Nem tudtam mit olvasok le Róla és Damon-ről... de én szívem szerint most voltam csak igazán rosszul, ahogy szembenéztem azzal a szerencsétlennel... Miért nem lehet legalább leütni, vagy valami?? Miért kell a szemébe nézni, és szívatni szerencsétlent, hogy előbb rájöjjön, mi fog történni..??
De nem szóltam semmit... én nem akarok ebben a társaságban beszélgetni... nem hiszem hogy lenne mondanivalóm, amim lenne, azzal Elenát bántanám meg... meg talán a saját nyakam töretném ki... egyiket se akarom...

- Nem érdekel engem, ti ketten mit élveztek, meg mit nem - torkoltam le Jeremyt, és szembefordítottam vele Benjamint.
- Nos, Lockwood... - szólaltam meg aztán a háta mögött. - Te vagy az egyetlen a jelenlévők között, aki még nem tudja, miért van itt. Elárulom neked. A városba már csak négyen megyünk vissza. És te nem leszel köztünk. Benjamin Lockwood, te ma meghalni vagy itt - csaptam a vállára. - Ne aggódj. Ha a kis Gilbert nem bénázik, észre sem veszed, és máris megtörtént.

Ahogy elhangzott néhány szó, kezdett óriási bajsejtelem kibontakozni a fejemben, és nagyon nagyot kellett nyelnem. Tudtam, hogy itt valami történik... a szemem előtt. Mindenki tud valamit, amit én nem. És ha lehetett egy tippem, akkor valószínűleg hamarosan beavatást kapok.
Ez meg is történt. Láttam a körülöttem levők arcát. A Gilbert srác - szinte még gyerek - láthatóan annyira nem akart itt lenni, mint én. A nővére arcáról jelenleg azt hiszem, senki nem tudott volna olvasni, ahogy Damonéről sem. Klaus meg a szokásos stílusát hozva köpte a képembe, hogy ma nemes egyszerűséggel meg fogok halni.
Először nevethetnékem támadt. - Ugyan... - bukott ki belőlem valamennyi hahota, majd a Salvatore család felé pillantottam. - Hagy találjam ki, kinek a remek ötlete volt ez. Nem hiszem, hogy egyből a tiédből pattant ki - néztem Klausra, majd utána pillantottam először Salvatore-ra, majd Elenára. - A nők rafináltak. Ha lehetőségük van rá, úgy tüntetik el a zavaró tényezőket, hogy észre se veszik. A férjed helyében elgondolkodnék, hogy vajon mivel vettél rá egy ezer éves vámpírt arra, hogy feláldozza az egyik hibridjét - billent oldalra a fejem. Nevetségesek itt ezek. Meglógok... valahogyan... asszem. Ha nem, akkor legalább hagy csináljak rohadtul nagy galibát.

Klaus kíméletes, még mindig. Nem kedvelem Lockwood-ot, de ettől eltekintve, nem így közöltem volna, hogy élete utolsó öt percébe lépett nemrég. És... na jó, talán rossz ötlet volt eljönni. Legszívesebben most hazamennék, mégsem lesz ez olyan jó látvány.
Ahogy Benjamin felém fordult, és levágta, hogy az én ötletem volt őt iderángatni, majdnem kimondtam, hogy de okos itt valaki, csak ez nem tűnt jó ötletnek.
- Pofátlan vagy. Mint mindig - suttogtam, ahogy a szavai átmentek szinte vádlóba. Mivel vettem volna rá egy ezer éves vámpírt? Józan szóval.

- A helyedben legalább most igyekeznék emberi módon viselkedni - néztem Ben Lockwood felé. Sajnáltam? Igen, talán egy kicsit. De jobban sajnáltam volna, ha nekem kellett volna meghalnom. Még ha nem is most, hanem néhány évvel később.
- Az téged ne érdekeljen, mivel vette rá. Tudod, néha egy kérés is csodákat művel - mondtam halkan, és csak azért nem mondtam neki rondább dolgokat, mert nem akartam, hogy élete utolsó perceiben balhé legyen köztünk. - Gyerünk már. Essünk túl rajta - kaptam félre a tekintetem.

- Meg is lepődtem volna ha érdekel - válaszoltam gúnyosan Klaus-nak, és cseppet sem ijesztett meg, ahogy velem beszélt. Ha csak ezt nézném, még hasznos is lenne ha tényleg olyan vadászakármi lennék... már azért megérné felhúzni ezt a seggfejet, hogy aztán a halálba üldözhessem a hülye fejét... Főleg amilyen rohadt együttérző módon tudta közölni Benjamin-al, hogy most akkor Ő itt meg fog halni. Még jó hogy nem azzal kezdte, hogy bemutatott minket egymásnak, hogy na, én fogom Őt megölni... Idióta seggfej...
Szerencsétlen pasas nem is tudta, nem is akarta elhinni... én meg igyekeztem nem elkapni a pillantását, mert rohadt szarul venné ki magát... De nem is kellett nekem szólni.. vagyis... de.. kéne... De mit? Mondjam hogy sajnálom? Elég szarul hangzik... még magamban is... De nem ölhetem meg a pasast csak úgy szó nélkül, főleg ahogy elnézem a képét... marhára nem úgy néz ki mint aki meg akar halni... és nem is úgy mint aki megérdemli...
Elena és Damon se könnyítette meg a helyzetet, szóval én már nem bíztam semmiben és senkiben... A végén ezek képesek összeverekedni... vagy tudom is én... Most vagy soha...
- Benjamin... én sajnálom - szakadt ki valahogy belőlem, és csak belenéztem a szemeibe. - Esküszöm, nem az én ötletem volt, és baromira nem is akarlak megölni... - Tudtam hogy a gyilkos rendszerint nem mentegetőzik, de én nem is akarok az lenni... nagyon nem... - A családomért teszem csak meg - futott szemem Elenára, és szinte biztos voltam benne, Benjamin le fogja vágni, hogy ki az akinek a kérésére teszem... Nem Klaus kedvéért, vagy Damon-ért. Elenáért, meg a gyerekeikért, igen, de nem másért. Főleg Elenáért, mert Ő kérte...
Hátrébb léptem kettőt, és a kis négyes előtt megállva támaszkodtam neki egy kopott sírkőnek, fejemet félreszegve, és a torkom megköszörülve.
- Szólok, ha elfut, én nem megyek utána - jegyeztem meg félvállról, hátha érdekli valamelyiküket. Biztos hogy ha Ben megszökik a kezeik közül, én nem fogom hajkurászni hogy hadd öljem már meg... meg szarul is nézne ki amint én kergetek egy vámpírfarkasos akármicsodát... Karácsonyig nem kapnám el.. kergessék Ők, ha fogócskázni is akarnak a nyársalás mellé...
- Az előbb még akartál kérdezni valamit - emlékeztettem inkább Elenát, hogy legalább én ne szálljak be ebbe a kedves szóváltásba, és húzzam az időt...

Láttam, hogy Lockwood egyre sápadtabb lett. Még igyekezett kapaszkodni az utolsó szalmaszálba, miszerint csak egy durva tréfa ez az egész, de láttam a tekintetén, hogy már sejtette az igazságot.
- Nem fog elfutni - léptem Benjamin elé, és belemélyedtem a szemeibe. - Egyszerűen azért nem, mert azt parancsolom neki. Itt állsz szépen, gondolatban elbúcsúzol mindenkitől, és ennyi. És csak hogy ne érezd magad túl rosszul, már most közlöm, hogy minden hibrid, szépen egymás után, a te sorsodra fog jutni - sétáltam el aztán előle, és Jeremy felé biccentettem.
- Na rajta kölyök. Rajtad a világ szeme.

Nagyot nyeltem. Talán nagyobbat, mint az előbb. Meg akartam kérdezni, hogy miért... miért ez az egész. Miért nekem kell meghalnom. És úgy ítéltem, hogy ehhez egyedül az ifjabbik Gilbert gyerekhez kéne fordulnom, mert más normális személyt egyelőre magam körül nem látok.
Klaus szemeibe néztem, végighallgattam, amit mondott nekem, majd a tekintetem a fiatal srácra siklott, aki bocsánatot kért... mi a fene?! Bár nekem az elejátől kezdve úgy tűnik, hogy ő nem a saját maga akaratából van itt... a vér kötelez. És ezt a szavai szintúgy megerősítették.
Még egy pillanatra Klausra néztem, majd alig láthatóan elmozdultam, és a sráchoz sétáltam, akitől alig egy méterre állt a testvére.
- A vér... a család. Mindig fontosabb volt mindennél - néztem még egy pillanatig a fiatal gyereket, majd a tekintetem hirtelen Elena és Damon felé fordult. - Megteszed ezt egy olyan nővérért, aki a maga önzőségével csak magára és a saját családjára gondol - jött meg a hangom.
- De van itt egy apró bökkenő... - billent oldalra a fejem. - Hogy van egy nővéred. Egy nővéred, aki engem szeret! - vált hevessé a hangom, és ekkor már nagyjából Elena előtt álltam. - És akit én is szeretek. Tisztában vagy ezzel? - vontam fel a szemöldökömet, de szinte éreztem, hogy hiába intettek csendre, a fejemben ezer és ezer újabb gondolat suhan át, melyet ennek a nőnek a fejére akarok olvasni.
- Te csak csettintesz egyet, máris ott lohol mögötted a fél Salvatore és Mikaelson család. Öljük meg Ben Lockwood-ot, csak mert a te szerelmed élete veszélyben van?! Belegondoltál abba, hogy én is ugyanolyan fontos vagyok valakinek, mint neked a férjed? És neki ugyanolyan fájó lesz engem elveszítenie... mint neked lenne őt - böktem az állammal Damon irányába. - De neked mondom...?! Neked, aki soha nem gondolt másra, csak saját magára?! - ébredt fel a hangom, és szinte már egy hajszál választott el attól, hogy ne ragadjam meg a vállát, és rázzam meg, hogy gondolkodásra ösztökéljem. - DE hogyan is érthetnéd... nem vagy más, csak egy önző ribanc... olyan, mint az őseid. Lehet neked férjed... gyerekeid... előbb-utóbb azon az úton végzed majd. És ezt te magad is tudod - csitultam végül el, majd szikrázó szemekkel sétáltam el odébb.
- Neked kell majd odaállnod Kate elé... és te fogod elmondani neki, hogy mit tettél. Vagy... hogy gyáva voltál, és mással végeztetted el a piszkos melót. Viseld el, hogy a testvéred gyűlölni fog. Mert nemcsak te vagy képes szívből szeretni valakit. Valahányan képesek vagyunk rá - címeztem ezt még neki, majd nagyot nyelve sétáltam vissza Jeremy elé.
- Gyerünk, csináld. Kapja meg az elégtételt az összes mocsadék!

Jeremy szavaira ismét felrémlett a kérdésem, de ahogy Benjamin beszélni kezdett, ismét elhalt a hangom. Eleinte Jeremyhez beszélt. Szinte benne volt az ereimben, hogy ha most nekitámad az öcsémnek, én fogom megölni. De nem. Sokkal több elesettség volt a hangjában, és őmagában, mint azt bárki gondolta volna. Én legalábbis nem gondoltam volna, hogy ilyesmire képes lehet ez a férfi.
Majd mikor felém fordult... azt hiszem, ilyen nagy hidegzuhanyt még sosem kaptam a nykamba... Kate... miért csak most jut eszembe, hogy akármennyire is nagy rohadék ez a pasas, Kate szereti őt? És... ez viszonzott... és... én akartam Benjamint, hogy haljon meg. Kate eszembe sem jutott...
Kezdett elfogni valami olyan érzés, ami legszívesebben azt mondta volna helyettem, hogy ne csináljuk tovább. Bennek igaza van... őt várják... és igaza van... mert tényleg nem gondoltam másra, csak hogy az megmaradjon, ami nekem fontos. AKI nekem fontos... ez önzőség? Bizonyos szempontból igen.
Damonre néztem, majd Jeremyre, de Ben szavai ismét magára vonták a figyelmet.
- Én... én... sajnálom... - bukott ki belőlem is rekedten, mint aki most ébredt valaki hipnózisból, majd mikor odaállt Jeremy elé, a légzésem felgyorsult, és inkább elfordultam. Annak fényében, amilyen oktatást most kaptam... ezt nem tudom végignézni.

Nagyot nyeltem, hallva Benjamin szavait. Hogy megvetettem? Igen, hát persze. Hiszen annyi borsot tört az orrunk alá egész életében. Gyűlöltem? Igen, azt hiszem, lehet így nevezni? Hogy kívántam-e a halálát? Ebben a pillanatban már nem voltam benne biztos. Más a gyűlölet, és más a gyilkosság. És igaza lehet... attól, hogy velünk egy szemétláda, mást még szerethet. És bármilyen abszurd is legyen, mások is szerethetik őt. Tényleg képes lennék végignézni, ahogy legyilkolják? Mennyivel könnyebb volt a házunk konyhájában dönteni efelől, és mennyivel másabb itt állni most, vele szemben, tudván azt, hogy alig percei vannak hátra az életből.
- Talán... - szólaltam meg rekedten, és segélykérően néztem Klausra. - Talán mégsem kellene. Talán... nem őt kellene.

Nagyon szívesen szúrtam volna Klaus fejébe valamit, amit nem szed ki onnét, de sajnos abba még feleslegesen haltam volna aztán bele... még nem vagyok az, ami elvileg kell majd hogy legyek... De egy nap megkeserüli hogy ekkora ganéj...
Benjamin felém sétált. Nemigen tudtam mire is számítsak Tőle, bár azt hiszem ebben a percben bármi elfogadható lett volna... nekem legalábbis... De egy biztos, nagyon becsültem a pasast... nem tudom, ha nekem mondanák hogy mindjárt megölnek unalomból... vajon én is ilyen... ahhoz képest halál nyugodtan, és méltósággal tudnám felszegni a fejem, és hagyni ezt?? Valószínűleg nem... nem tudom...
Ezúttal egy reszketeg sóhaj szakadt fel belőlem.
- Igen. A nővérem... muszáj - feleltem keserűen. Ennyi a magyarázat. Ennyiért teszem meg. A véremért... Őértük, Elenáért. És hiába fogadtam meg hogy megteszem, Benjamin szavai folytatódtak, beszélt... és nekem a szívem is kezdett a gyomrom mellé zsugorodni...
Ő is szeret valakit... - Ez cikázott belém, mint egy villám.. és nem volt bennem erő... vagy akarat... nem is tudom... de nem szólaltam fel Elena védelmében. De más sem... Hogy tehetném, miközben gyilkosságra buzdított? Miközben nekem is megvannak a magam gondolataim róla, Damon-ről, és minden vérszívóról, élükön ezzel a Klaus-al... Hogy szólalhatnék fel a felbujtóm védelmében? Nem tudom, de nem tudtam megtenni... csak hallgattam Benjamin szavait, és megpróbáltam az agyamba vésni az összeset, mert ezek... egy ember utolsó szavai... amiben van valami részegítően szomorú...
Éreztem magamon Elena pillantását, és láttam a szemem sarkából, hogy elfordul egészen. Gyönyörű, mondhatom... Őmiatta van ez az egész, meg a zseni férje miatt... és akkor még végig sem nézi amit csinált... szép... És már nem is értem, hogy jutott eszembe, hogy nem akarom hogy nézze... Hisz miattuk van... az a minimum hogy az egészet, pislogás nélkül végignézik, nehogy lemaradjanak egyetlen halálhörgésről is... vagy egy utolsó légvételről... bármiről... És mégse... Ha Elena nem a testvérem lenne, most... biztos itthagynám... mint a szél, úgy húznék a fenébe...
Nem akarom Ben-t megölni!! Őt is hazavárja valaki, és lehet hogy az a valaki ugyanúgy belepusztul az elvesztésébe, mint én tenném ha April-t ölné meg valaki...
- Sajnálom Benjamin... - ismételtem el újra... Hidegvérrel öljem meg?? Komolyan ezt várják...? Hogy képesek... Elena és Damon szülők mindketten... és szerelmesek... nem?? Ez a Ben is valakinek a gyereke volt, és... valaki szereti... és az Ő élete ennyivel értéktelenebb mint Damon-é?? Miért...?? Kinek van joga ezt eldönteni?? Nekem?! Nekik?!
Segélykérőn néztem Elena hátát, de Ő ezt nem láthatta... Helyette Damon hangja volt ami megremegtette újra a kezemet... mely a magammal hozott, és zsebemből előhúzott karóra szorult... mintha abban próbálnék megkapaszkodni... de valójában Damon szavaiba kapaszkodtam... amiben felcsillant egy percre az ember a vámpír mögül... Őt néztem most segélykérőn, Benne... reménykedtem... és Tőle vártam a cselekvés vagy a megfutamodás "parancsát", ha már... az Ő életéért játszunk itt Ben életével...
- Mi legyen..? - kérdeztem, de nem ismertem a hangomra... Damon-t néztem.