- Miről beszélsz? - kérdezte furcsán nézve, mikor mondta, hogy nem akarják látni a szellemek. Nem értette mi történhet, csak annyit látott, hogy kissé zavarodott. Utána rájött, hogy nem tud közel kerülni hozzá, és biztonságban érezte magát, hisz eddig bármikor neki eshetett volna Chloe.
- Igazából nem terveztem, hogy megint bevetem azt az igét, de ha egyetlen egy rosszat is lépsz, megint érezheted majd. Ha kicsit nagyobb a hibád, előbb öllek meg, utána kérdezek. - jelentette ki kegyetlenül, és fenyegetően. Eddig minden fenyegetését betartotta, így képes lenne Chloe-t szemrebbenés nélkül meggyilkolni. Visszafordult a kis varázskönyve felé, és kétszer áttanulmányozta a kiválasztott oldalt. Mély levegőt vett, és lehunyta a szemeit. Elkezdett egy varázsigét mormolni, érthetetlen volt a vérszívő számára. Erős szél kezdett el fújni a semmiből, a gyertyák lángja mégis erősebb lett, nem oltódtak el. Ez az állapot percekig tartott, majd mikor befejezte az igét, a szép elállt, ő pedig kinyitotta szemeit és változást várt. Pár pillanatig várt, de semmi nem történt. - Ez nem lehet igaz. - idegesedett fel, és az öklével egy erősebbet ütött a sírra. A könyvet bőszen lapozva kereste a választ, hogy miért nem működött a dolog, de semmire nem kapott választ. Ott állt tehetetlenül, mert sajnos ez az ige nem vált be.
- Pedig látnod kellene azt, hogy egyáltalán nem volt ártó szándékom. Ahogy mondani szokás... a tanítvány próbál vigyázni a mentorára. És egy olyan férfi, mint az a Sutton... - forgattam meg a szemem, és láthatta eléggé terebélyes fintorgásomat ajkaim körül. - Veszélyt jelentett a szilárdságodra és kegyetlenségedre. Vagy azt akarod mondani, hogy próbáltál változtatni a kialakított képről, melyet az emberek megalkottak rólad? - csúszott az ujjam az állam alá, mintha csak gondolkodnék, és az arcmimikám is erről árulkodott. A valóság az volt, hogy pontosan tudtam, mire akarok ezzel célozni. És Ő egy okos nő. Érzékelni fogja, hogy ez egy nemesen egyszerű, költői kérdés volt. De amikor elém lépett, miután elkántált egy kérdést, ujjai pedig felzongoráztak karomon, és kikötöttek a nyakamon, mosolyom haloványabb lett. Nem mutattam félelem jelét, hiszen kihasználtam a tudatot, miszerint sosem ölne meg. Fájdalmat talán okozna, de halált sosem. Én pedig már emberként sem szűkölködtem abban, hogy lenyeljem a fájdalmat, ha úgy adódott. - Nem leselkedtem utánad, ha erre hivatott a kérdésed - billent oldalra a fejem, ezáltal jelezvén számára, hogy még mindig nem elég erős a szorítása ahhoz, hogy egy helyben tartsa a fejemet. Tekintetemben elmélyülhetett, de nem láthatott mást, csupán kérdéseket, de válaszokat nem. - Mert mégis mit kellene csinálnom? - kérdeztem felvont szemöldökkel. - Úgy gondoltam, hogy... - sóhajtottam fel. - Nyaralok egyet. Elmondom, hogy ez a fickó nem halott, Klaus Mikaelson apai örömök elé néz, és az ehhez hasonló, drasztikus változásokat a nagyvilágban - vált mosolyom negédessé, és az utolsó pár szót felettébb nagy hangsúllyal nyomtam oda a mondandóm végére.
Meglepődtem, hogy milyen hamar fel tudott húzni. Persze nem a türelmemről voltam ismert, de nem tudtam elképzelni a helyzetet, amikor pont Kenzi fogja elérni, hogy az idegsejtjeim elkezdjék felmondani a szolgálatot. Vagy a korral jár ez a hirtelen idegeskedés és mindennel foglalkozás? A fene se tudja. A lényeg az volt, hogy nagyon úgy éreztem, a kislánynak mindössze pár szava van hátra és megtudja, milyen is vagyok valójában. Mert összehordhatott itt mindent arról, hogy mennyire kegyetlen vagyok, de amíg a saját bőrén nem tapasztalja, addig fogalma sincs mire vagyok ténylegesen képes. - Ha jól emlékszem sohasem kértem gardedámot. Tőled meg főképp nem vártam el, hogy a felügyelőtisztem legyél. - Elengedtem a nyakát. Nem neki fogom elkezdeni magyarázni, hogy abban az időben, amiről beszélt és amit rosszallt legkevésbé sem érdekelt mások véleménye. Jól éreztem magam, ennyi számított. Aztán vége szakadt... és újra jól érezhettem magam máshogy is, de bevallom, a Rio-ban eltöltött idő messze a lista élén járt. - Az a te bajod, hogy azt hiszed nem ölnélek meg bármelyik pillanatban, ha valami olyat csinálnál, ami nekem nem tetszik. - Néztem rá komolyan. - Olyan vagy nekem, mintha a kislányom lennél... de mindketten tudjuk, hogy vele sem fényes a viszonyom. - Vontam meg a vállam. Előbb ölném meg magam, minthogy Erint bántsam, de Kenzi ennek ellenére rengetegszer táncol határvonalon. Jelenleg nagyon jól bűvészkedik, viszont érzem, hogy egyszer eljön az idő, amikor átzuhan a másik oldalra. És akkor nem leszek vele kedves. - Talán én vagyok paranoiás, de a szavaidból valamiért azt vettem le, hogy igenis benne volt a kezed abban, hogy azt higgyem Greg meghalt. De akkor miért közlöd velem, hogy állítólag él? - Az állítólag szót kiemelve tettem fel a költői kérdést. Amíg nem látom a saját szemeimmel, addig egy szavát sem hiszem el a "feltámadással" kapcsolatban. A gondolataim ismét felspannoltak, megragadva Kenzi nyakát nyomtam őt az egyik fához, most már nem csak figyelmeztetésképpen, hanem istenes erővel szorítottam a légcsövét. - Mesélj el nekem mindent, amit hallottál. Töviről hegyire, értetted? - Válaszokat akartam. Konkrét válaszokat.
a hozzászólás Kenzinek készült, szószám szót tartalmaz, és írás közben a jungle című számot hallgattam.
Nem tudom, hogy mit tehetnék, hisz nem vagyok boszorkány. Az megint más téma, hogy van egy vámpírboszorkány ismerősöm. Habár az ő sztorija sem könnyű. Belle-t unalomból változtattam át vámpírrá, viszont nem tettem olyan szörnyeteggé, mint amilyen én vagyok. Sosem mondtam neki azt, hogy gyilkoljon embert, megtanítottam arra, hogy hogyan kontrollálja a vérszomját, illetve általában vértasakot adtam neki. Szóval nem vagyok olyan érzéketlen ezen a téren, mint ahogy ezt mások gondolják. Alig láthatóan megrázom a fejemet, hogy felébredjek a gondolataimból, ami a múltammal kapcsolatos. Megtörtént, és ezen túl kell lépnem, hisz kikapcsolt érzésekkel élek, minek is foglalkozok én ilyenekkel?! - Ha beszélnél a boszorkányokkal, hogy oda mehessek hozzád, talán segíteni is tudnék. De így jelen pillanatban nem nagyon tudok. - mondom majd megpróbálok megint közelebb menni hozzá, de olyan mintha egy ház lenne, ahová nem vagyok behívva.
music:Olah-I'm in love|notes: bocsi a késésért, de azért remélem sok idő után egy megfelelő reagot hoztam össze. ∞
Csalódott voltam és dühös, és ezt kimutattam. Nem tudtam kitől tanulni most, mert nem voltam egy könnyű eset. Életemben nem voltam még ennyire felbosszantva, mert nagyon akartam fejlődni, de ezt valami meggátolta. Megint lapozgatni kezdtem abban az átkozott könyvben, amivel valami nagyon nem stimmelt.
Próbáltam lenyugodni, de nem akartam annyiban hagyni ezt az egészet. Miért nem? Miért nem tud működni a varázslatom?! Nem tettem én semmit, hogy így kicsesszenek velem. Nem találtam semmi bemelegítőt, és inkább idegesen becsuktam, kicsit talán túl erőszakosan akartam azt, hogy csukva legyen. - Nem tudom hogyan kell velük kapcsolatba lépni. - mondtam Chloe-nak eléggé gorombán, majd lehunytam a szemeim és egy hatalmas mély levegőt vettem. Gondoltam próbát teszek, és próbálok kapcsolatot teremteni a halott boszorkányokkal. Reménykedtem, hogy sikerülni fog, ez volt az utolsó reményem, mert Chloe azt mondta, hogy tudna segíteni. Nem tudom bízhatok-e benne, de egy próbát megér, szóval nekikezdtem a varázslatnak, amit kívülről fújtam de eddig még nem próbáltam. Elkezdtem, tökéletesen ment, de a végét elfelejtettem az igének, ami jelentős problémát okozott most nekem. Nem tudom most miért nem ment, lehet a holt boszik azt akarják, hogy varázslatmentes legyen ez az övezet, vagy csak nem kedvelték a személyt akit magammal hurcoltam. Meg is értettem, sütött róla a negatívság, és ezzel a mogorva tekintettel sem nyerte el szerintem az idegenek tetszését. Alapjában véve szép lány, de lehetne kedvesebb is. Persze megértem, hogy kivan kapcsolva, de megérthetné, hogy érzésekkel jobb az élet, mint anélkül. Bár ezt én nem tudhatom.
Várható volt, hogy az ideje nagy részét nem azzal fogja eltölteni, hogy a nyakamat szorongatja. Talán most tényleg közelálltam ahhoz, hogy eltörje a nyakam, de biztos voltam abban, hogy Tatia Petrova kíváncsisága ennél a vágynál jóval nagyobb lesz. Ismertem őt ennyire. Egy olyan ügyet zaklattam fel benne, amely nem fogja könnyen elengedni... és ő sem engedi el könnyen azt a Greg nevű fickót. Nem is értem. Még csak külsőre sem egy Adonisz. Nevetséges. Ha elmegy, isten bizony órákig fogok nevetni, hogy milyen pocsék ízlése van. - Elnézést... anyu - nyomtam oda az utolsó szót grimaszolva, majd rögtön elvigyorodtam, hiszen ekkor már rendesen kaptam levegőt. Viszont nem hiszem, hogy ez sokáig így marad... tudja, hogy ha szabadon vagyok, butaságokat keverek a valóságba. Valószínűleg mert nem érzem a halál édesgető illatát, vagy valami ilyesmi. Vagy nem így lenne? A torkom ismét az ujjai közé került, és hirtelen bennem is akadt a levegő. - Mégis... mit vársz tőlem? Idejöttem, és elmondtam, hogy a fickó életben van... és vannak kapcsolatai Mystic Fallsban - suttogtam elhaló hangon, hiszen a hangszálaim eléggé megsinylették ezt a nyűgös procedúrát. - Semmi közöm nincs ahhoz, hogy mi történt ott és akkor vele... hidd el, ha én tettem volna vagy közöm lenne hozzá, már ezreknek eldicsekedtem volna vele, hogy milyen új technikát választottam a gyilkolásra - köhögtem, miközben próbáltam megköszörülni a torkomat. A szemem nem tükrözte az érzéseimet. Azt sem hogy valószínűleg hazudom. De hát igazán elvakíthatná most az egyszer az a szeretet, amit irántam érez. Nem vagyok ugyan a lánya, de mégis büszkébb lehet rám, mint arra a selejt Petrovára.
Volt egy olyan érzésem, miszerint Kenzi egyetlenegy szavában nincs egy csöppnyi igazság sem, mégis elengedtem őt. Tekintetemben nem tükröződött megbánás azért, mert kissé megszorongattam a nyakát, főleg, mert nem hittem neki, mégsem szedhettem ki belőle semmit. Túlságosan jól megtanítottam és már a megismerkedésünk kezdetekor eszméletlenül fogékony volt a pókerarcra. Most aztán igazán szidtam magamat, hogy jó tanár voltam, őt pedig azért, amiért ilyen piszok jó tanítvány. - Rendben. - Engedtem le és a végén már egy apró mosoly is megjelent az ajkaimon. A beszélőkéje a helyén volt és ha nem én lettem volna, hanem valaki más, akkor tuti kimagyarázza magát a helyzetből. - Hiszek neked. - Persze hazudtam. Na jó, csak füllentettem, hiszen az ég lássa lelkem, örültem volna annak, ha tényleg hihettem volna neki és ezer százalékosan biztosra tudtam volna mondani, hogy neki semmi köze ahhoz a gyilkossághoz. - De valld be, te is vonakodva fogadnád, ha a a helyemben lennél, és szó és hívás nélkül megjelenne a kedvenc informátorod. - Megvontam a vállamat, mintha egyetlen másodperc alatt túlléptem volna az ügyön és rápillantottam. - Remélem attól függetlenül, hogy itt nyaralsz még nem felejtesz el velem megosztani semmit. Akármi fontos történjék. - Pillantásom meglágyult, mosolyom kiszélesedett és játékosan néztem Kenzire. Talán bolondnak titulált vagy átlátott rajtam, de nem érdekelt. Bíztam abban, hogy van olyan okos, hogy az én oldalaom maradjon. - Ne tűnj el szem elől. - Rákacsintottam, intettem egyet és mire kettőt pisloghatott volna el is tűntem a temetőből. Ha kell, ha trécselőpartnerre van szükségem vagy valamit csinálni kell, úgyis keresni fogom.
Talán még Párizsban... Nem is, Velencében... Nem is lényeg hol. Egyszer két fiatalabb boszorkány mesélt még erről a helyről. Őket ugyanis Mystic Falls-ban tanítottak őseik, de tovább álltak. Gondoltam a híres neves boszorkány temetőt közelebbről is szemügyre veszem, ha már erre járok. Ki tudja mibe vagy épp kibe botlok. Rég nem voltam már egy helyen, kaptam meg régi ismerőseim leveleit, de emlékeztem egy lányra, régről, de mégse olyan régről. Szőke fürtjeihez gyermeki arc párosult, és sokat köszönhettem neki. Az életem. Ahogy ő is nekem. Ő idősebb volt, nekem viszont volt az a boszorkányi énem, amivel kárpótolhattam fiatal korom felelőtlen lépéseiért. Az ezernyolcszáz előtti évek szinte, mintha tegnap lettek volna. Ez az ominózus eset ha jól emlékszem, és nem csal a memóriám, abból az egy évszázadból valók, mely a Killian átváltoztatását követték, ezerhatszáz körül. Majd találkozhattam vele az ezernyolcszázas évek elején. egyikünk sem változott. Még egy helyen laktam, és nem létezett a telefon nevű dolog, egyszerű levelekben számoltunk be a másiknak arról, mi is történik velünk. De a levelek ritkábban érkeztek, majd teljesen megszűntek információt szállítani közöttünk. Ez olyan dolog volt, amit nehezen feledtem, ritkán beszéltem a múltamról, ő sem tudott meg túl sok részletet belőle, de jobb szerettem nem beszámolni arról, mit is tettem. Amikor érzelmeim kikapcsolásával éltem életem, valósággal elfeledtem létezését, ahogy másét is. De ebben a helyzetben azt hiszem, ez a normális. Múltak az évek, a évtizedek, és megtartott levelei alapján könnyen megtalálhattam. A boszorkánytemetőben sétálva pont ez volt a célom. Mélyen magamba szívtam a friss levegőt, s a kocsiban tartott plédet magammal hozva foglaltam helyet egy magasabb kripta tetején. Kissé groteszk volt a helyzet, és valószínű minden jöttment bolondnak képzelne, mégis itt éreztem a legjobban az engem körülvevő energiát. a gyertyát a leterített pléd mellé helyeztem, bár jól tudtam, hogy azért egy gyertya meggyújtása már nem a problémát jelentő dolgok közé tartozik. - Locus-suttogom, mikor minden készen áll, és figyelem, ahogy az égetett papír hamuja a helyi térképen kezd el mozogni. És megáll pontosan ott, ahol én vagyok. Vagyis inkább tőlem jobbra. Felvonva szemöldököm pillantok körbe, hátha meglátom azt, amit mutat, vagyis inkább azt, akit kerestem. Valami azt súgja, hogy akit keresek épp engem néz, s hallom, ahogy a térképen ide-oda kezd mozogni a hamu. - Hány évesek vagyunk már, és még mindig ilyen gyermeteg viccel próbálkozol?-teszek megjegyzést mosolyogva, amikor a gyertya lángja elalszik, én viszont még mindig békésen ülök a kripta tetején, mintha valami jógázó nemnormális lennék a nap ezen szakában egy temető kellős közepén.
Segíteni én, neki? Oh ugyan! Én szimplán csak ki akarom nyírni ezt a boszorkányt mivel újat húzott velem. Nem csinált olyan nagy mellbevágó dolgokat, de azért ez a fejfájásos kis trükkjük nem túl kellemes, főleg, hogy nem csak 1-2 pillanatig tartott az egész. Adom a jó kislány szerepet, szépen kapcsolatba lép a halott boszi haverjaival ők meg engedik, hogy oda menjek hozzá és bumm, letépem a fejét. Vagy nem is! Életben hagyom, szimplán csak megfogom majd kínozni amikor nem számít rám. Kikapcsolt érzésekkel élek ezért kemény bosszút könyvelhet el magának, ezt garantálhatom! - Koncentrálj a boszorkányokra, és arra, hogy kapcsolatba lépj velük. - mondom a lánynak barátságos hangnemben. Ha elhiszi, hogy ne akarok neki rosszat akkor talán sikerül a boszikkal is beszélnie, hogy oda engedjenek hozzá.
Soha se volt könnyű életem, mert két fiútestvérrel nőttem fel, majd pedig több évszázadon át a bátyámra vigyáztam, a rosszabbikra. Soha se volt könnyű eset Soren, de legalább nem voltam egyedül. Persze történt egy-két dolog aminek köszönhetően mi is eltávolodtunk egymástól, de nem bántam meg, mivel ennek köszönhetően találkoztam egy-két olyan emberrel, természetfeletti lénnyel, akikkel végül barátságot kötöttem. Ilyen volt Sofia, L és Mia. Azt hiszem rajtuk kívül nem is nagyon volt barátom eme hatalmas bolygón, de velük volt teljes a világom. Mia-val mondhatni kicsit érdekes volt a történetünk, mivel mind a ketten megmentettük egymást, illetve sokat köszönhetek neki. Neki hála nem kapcsoltam ki az érzéseimet. Voltak nekem is rosszabb napjaim, amikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, nem akarok vámpír lenni, hanem ember szeretettem volna lenni, de azóta csak hálás vagyok annak, hogy végül ő neki sikerült megállítania és észhez térítenie. Most boldog voltam és mindenem megvolt. Lett egy családom és végre olyan személyt is találtam, aki el tud fogadni olyannak amilyen vagyok, s még az is teljesült, amiről soha nem gondoltam volna, hogy egyszer valóra fog válni. Sohase jártam még a városnak eme részén, de most mégis valami vonzott ide, pedig biztos voltam abban, hogy egy magamfajta vámpírnak veszélyes lehet pont egy boszorkánytemető felé sétálni. Én csak egy sima vámpír voltam, bár ha apám boszorkány volt és még ma is az, akkor az is lehet, hogy bennem is csörgedezik boszorkány vér, de erre nem láttam sok esélyt, mivel úgy gondoltam ennyi idő alatt csak kiderült volna. Nem tudom, hogy mit vagy kit kerestem itt. Főleg azt nem értettem, hogy minek jöttem ide. Sofia-t és L-t megtaláltam ebben a városban, de nem hiszem, hogy Mia itt lenne. Mindig is az a teremtés volt, aki szerette a világot beutazni. Azt is mondhatnám, hogy soha se bírt megmaradni a fenekén. Figyeltem a temető kapuját és rajta a szöveget, majd mintha egy láthatatlan erő is befelé tolt volna. Beléptem a hatalmas kapun és elindultam egyre beljebb, míg végül egy ismerős illat megcsapta az orromat. Folytattam az utamat abba az irányba amerről jött eme érdekes illat és mosolyogva pillantottam meg azt a személyt, aki olyan volt nekem, mintha a nővérem lenne, pedig én idősebb vagyok nála, de ez lényegtelen. A szavai hallatára elmosolyodom, majd pedig mellette teremtem és leültem mellé. - Elég idősek ahhoz, hogy soha se nőjünk ki ebből a dologból. - mondtam neki mosolyogva, majd pedig körbe pillantottam. - Örülök, hogy újra látlak, bár nem gondoltam volna, hogy egy ilyen bizarr helyen fogunk újra találkozni. - Semmi bajom se volt a temetőkkel, de a boszorkánytemető egyáltalán nem vonzott. - Miben ügyködtél? - kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen jól láttam, hogy megint valami varázslatot csinált és mindig is felnéztem rá emiatt, hiszen két remek erőt birtokolt.
Tudtam jól, hogy van annyi tapasztalatom, hogy elbírjak egy ilyen kis semmi varázslattal. Bárkit megtaláltam volna, ha volt hozzá valamilyen emlékem, amit használni tudtam. Nem mellékesen a kereső varázslatok többsége nem csak előkerített, de oda is csalogatott, esetleg láb alól is eltehetett. Előbbit preferáltam, a hátbatámadás nem az én műfajom volt. Inkább szemtől szemben álltam ki a másikkal, ha valami bajom volt vele. A most keresendő személlyel viszont semmi bajom nem volt. Sőt, inkább hiányzott. Az utóbbi időben nem voltam az a letelepedő típus, jártam a világot, ott laktam, ahol épp volt szabad szoba, de holmi út széli motellel soha nem értem be. Inkább aludtam a kocsiban, mint zuhanyoztam közös zuhanyban. Régen se voltam azok híve, most pedig épp annyira vagyok idős, hogy ennyi elvárásom lehessen a világgal szemben. Ahogy a latinból átvett szót kiejtettem, a keresett személy lépteit már hallottam is. szinte biztosra vettem, hogy ő az, hisz a térképen a hamu egy általam keresett személy lépteit követte. Kérdésem pedig inkább viccnek szántam, mint komolyan gondoltam, ajkaim pedig mosolyra görbültek, amikor a szőke lány helyet foglalt mellettem. -Mintha nem tudnám, hogy idősebb vagy, mint én.-bököm oldalba, közelebb hajolva hozzá.-Az ott egy szarkaláb?-mutatok szeme alá, de természetemnél fogva mellette soha nem erőltettem, tettettem boldogságom, bánatom, örömöm, hogy láthatom. Gyermeki élcelődésünk pedig korunk ellenére köztünk normálisnak hatott. Kérdésének hatására a térképre néztem, majd hamura és az elaludt gyertyára. -Épp téged kerestelek.-mutatok a térképre. -Még Londonban elégedtem egy másik leveled, hogy megtudjam merre kószálsz. A távolból szerettem figyelni, merre jársz.-vonok vállat, s számomra normális volt, hogy akikkel valaha törődtem, azokkal igenis foglalkozom. Volt egy olyan érzésem, hogy jó lesz, ha ügyelek rájuk. Egyszerűbben veszem észre, ha valami baj van, mintha holmi leveleket írogatnék. Mondjuk manapság már egyszerű a telefonokkal az ember dolga. Két perc, és bárkit, szinte bárhol és bármikor elérsz. Régen bezzeg...-Bevallom, most egy kicsit játszottam veled. De csak is azért, hogy biztosra menjek, és eljöjj.-vizslatok körbe, mert a helyszínválasztás kissé abszurdra sikerült.-Itt nyugalom van, senki nem zavar. Maximum a gonosz boszik szelleme, bár nem igen érzem, hogy zavarná őket a jelenlétünk. Amíg nem gyilkolsz le senkit itt helyben, addig nincs nagyobb baj. De egy boszorkánnyal itt ne végezz.-mutatok magamra, mondjuk tisztában vagyok vele, hogy bár idősebb, lépéselőnyöm az én képességemben kimerül. -Mesélj, miről maradtam le az elmúlt években.-csapom össze tenyerem, és figyelek rá teljes lényemmel. Valóban érdekel, mi lett vele, hisz nem egyszer kellett összekaparnom őt. De félek, ha a kérdést ő is fel teszi nekem, nem tudom majd megállni, hogy ne meséljek neki arról, hogy mostanság ki is vagyok én. Ő ugyanis nem igen tud róla, hogy Freya-ból lettem Mia. Azt még neki se volt alkalmam elmondani. Bár mikor akadt volna ilyen, akkor is közbe szólt valami, és mindig megúsztam. De talán most itt lenne az ideje.
Biztos voltam abban, hogy nem képzelődök azzal kapcsolatban, hogy egy láthatatlan erőnek köszönhetem azt, hogy én ide betettem a lábamat. Biztosan, ha nincs semmi köze a természetfelettinek ehhez a dologhoz, akkor nem léptem volna ide be, sőt még a közelébe se jöttem volna. Nem volt bajom az egyik fajjal se, hiszen nem olyan fából faragtak. Egyszerűen csak nem szerettem mások temetőibe menni, mármint más fajok temetőibe, hiszen ennek a neve is még azt tükrözte, hogy itt boszorkányok nyughelye van. Tiszteltem a boszorkányokat, sőt felnéztem rájuk, hiszen olyan erejük volt, ami tisztelet érdemelt minden korban. Mosolyogva ültem le mellé, hiszen szerettem vele találkozni, mert ha esetleg csak szükségünk volt egy olyan emberre, aki meghallgatja a másik gondjait, akkor is számíthattunk egymásra. Örömön és bánaton is osztoztunk, de pont ez tette a kapcsolatunkat még különlegesebbé. Tényleg úgy tekintettem rá, mint ha a vér szerinti testvérem lenne. Mellette soha se kellett tettetnem azt, hogy boldog vagyok, de általában mellette mindig az voltam. Elnevettem magam azon, amit mond. - Lehet az vagyok, de sokan másképpen gondolnák. - mondom neki még mindig kicsit nevetve, majd pedig szorosan megölelem és a következő dologra egy újabb nevetés hagyta el az ajkaimat. - Ohh, igen. Tudod, azért 700 év képes nyomot hagyni az emberen. - mondom neki viccelődve, hiszen pontosan tudom, hogy csak hülyül, de ezt szerettem benne. Hmm, akkor távolból láthattad, hogy végre visszatértem Velencébe. - mondtam neki kicsit halkabban, mivel régebben még meséltem neki, hogy ott születettem, de amióta vámpír lettem, azóta be nem tettem oda a lábamat,pedig ha hamarabb legyőzöm a félelmeimet, akkor már réges-régen tudnám, hogy édesapám él. Nagyon boldog voltam, hogy még egy rokonom életben maradt, de persze Velencében elég sok minden történt. Mondhatni eseményekkel dús volt ez a pár hónap. - Akkor valószínűleg emiatt éreztem azt, mintha néha nagyon is velem lennél és vigyáznál rám. - mondtam neki kedvesen és még mindig mosolyogva figyeltem. Remélem is, hogy senki se akar bántani, hiszen kár lenne ezt a csinos popot bántani. De komolyra fordítva a szót, mindig is felnéztem a boszorkányokra és addig soha se bántottam egyet se, amíg nyomos okom nem volt rá. Nem szerettem azt, amikor az a fura nevű boszorkány játszadozni akart velem. - mondtam neki komolyan, majd pedig elővettem a vámpír énemet és közelebb hajoltam hozzá, mintha meg akarnám harapni őt, de végül csak elnevettem magamat és egy apró testvéri puszit adtam az arcára. - Soha se tudnálak bántani. - mondom neki őszintén, de tudom jól, hogy ezt ő is tudja. Megismertem valakit, majd elhagytam őt, mert vadász. Meséltem is róla, egyszer. Legalábbis azt hiszem. - mondom neki mosolyogva, majd pedig körbe pillantottam és csodáltam a tájat. Attól függetlenül, hogy ez egy temető nagyon is szépen van megcsinálva. - Aztán újra találkoztunk, jobban mondva kutatott utánam és végül megtalált. Elmentünk Velencébe és ott még sok minden történt. - tettem hozzá még mindig mosolyogva, majd rápillantottam.- Nem akarlak untatni a részletekkel, szóval nyugodtan állíts le, ha nem érdekel az amit mondok, illetve veled mi történt, Freya? - néztem rá kíváncsian, hiszen mindig is tudni akartam, hogy merre járt és mi történt vele, mivel pontosan tudtam, hogy soha se bír megmaradni a csinos fenekén.
Igazi alattomos barát tudtam lenni, ha valamit akartam. Jelen pillanatban kijátszottam ellene ezt a barátságot, és konkrétan magamhoz vonzottam. De nem éreztem ezt helytelennek. Annyi mindenkinek árthattam volna így, vele viszont csak beszélni akartam, újra, mint a régi szép időkben, vagy mi. Kellett valaki, aki legalább nem néz át rajtam, akivel ha csak egy kicsit is, de nosztalgiázhatok. Bár nem azt az időt akarom felidézni, mikor nem gondoltam senki másra, csak magamra. Nem akartam újra az élettelen, erkölcsök és érzelmek nélküli énemmel találkozni. Bár sokak szerint minden vámpír életében eljön az a pillanat, amikor ki akar kapcsolni, vagy legalábbis megfordul az a gondolat a fejében. Én ezekben az esetekben kapcsoltam át ügyeletes pszichiáterré, és próbáltam így vagy úgy, de meggyőzni a másik felet, hogy harcoljon tovább. Igaza volt. Hiába volt idősebb, én még így is idősebbnek néztem ki mellette, pedig minden erőmmel az ellen voltam, hogy idősebbnek látszódjak. Mondjuk ehhez sem kellett sok munka. -Majd elgondolkodom rajta, hogy ezért megsajnáljalak e.-mosolygok folyamatosan, amire szinte csak néhány ember mellett voltam képes, aki közel állt hozzám. Hát belőlük se volt sok, meg kell hagyni. Kérdésemre válaszolt, mire csak bólogattam. Láttam, hogy visszament Velencébe, el is gondolkodtam, hogy ott meglátogassam e. Imádtam azt a várost. Régebben, még abban az időben, mikor a nőknek nap mint nap meg kellett szenvednie a fűző "hatalmával", sokszor gondoláztam arra, ismerős boszorkányok társaságában. Meseszép hely volt, bár különösebb emlékem nem volt hozzá. Ennek ellenére is szerettem. -Bár jó tündérek létezéséről nem tudok, a tőlem telhetőt megtettem.-vonok vállat, amolyan "hát igen" módra. Ez voltam én, tudhatta, hogy törődöm vele. Amit mondott, azzal egyet kellett értenem. Voltak nálam idősebb, tapasztaltabb boszorkányok, de kevesen mondhatták el, hogy tudnak egyensúlyt tartani a "jó és rossz" oldalnak hívott dolgok között. Bár vámpír voltam, azt hiszem ez volt az a dolog, aminek épp a gonosz felé kellett volna húznia, mégse sikerült neki. Mindennek megvan a maga szépsége, ebben pedig én megtaláltam a magam módján. Ahogy közelebb hajol, összeszűkülnek szemeim, a gyertya lángja pedig újra égni kezd, ezzel jelezve, hogy ha felelőtlen lépést akarna tenni, lenne rá módom, hogy ártsak neki. De ez a gyermeki játék tudtam, hogy semmi ilyesmire nem megy ki. -Ezt megjegyzem ám.-mutatok fejemre, hogy szavát ne feledje, ha mégis ellenem fordulna, amit kétlek, nem fogok habozni ellene. Legalábbis azt hiszem. Bólintva hallgattam tovább, és mélyen rémlett is a vadász barátja. Mondjuk nem sokhoz volt dolgom, de nem is szívesen akartam belebotlani egybe. Hiába voltam boszorkány, ha először a vámpír énem volt a probléma, noha boszorkányként születtem, és igazából nem is a saját akaratom volt, hogy vámpírrá legyek. Köszönet anyámnak. -Sok minden?-vonom fel szemöldököm kérdően, hogy vajon ez mit takarhat nála. Nem elleneztem én senkinek sem a kapcsolatát, az ő élete volt, csupán furcsálltam, hogy egy vadász igazából mit akarhatott tőle. Újra vállat vonok, mosolyra húzom ajkaim, de ez a mosoly már cseppet sem volt őszinte, inkább kissé megfáradt, mintha megkínoztak volna érte. -Mia vagyok, de ezt a kérdést ne is feszegessük tovább.-keményedik meg arcom, nem szívesen emlékeztem erre a dologra. Legalábbis nem akartam.-El se hiszed, mi mindenre jó, ha az ember valami bárban pultos. Sokat kísérletezgettem ezzel azzal, sok mindenkit ismertem meg. Nem sok ellenséggel lettem gazdagabb, de egyesek azt hihetik, bármit kérnek, egy szó nélkül megteszem nekik.-vonok vállat ismét egy halovány mosollyal arcomon, mert ez az a dolog volt, amit nem voltam hajlandó csak egy szóval teljesíteni. Varázsolni akkor, és akinek, aki csak úgy megkér, és nem vár érte semmi kérést tőlem. Jobb szerettem tisztázni a dolgokat.
Az emberek azt gondolnák, hogy ennyi idő alatt az ember annyi barátot szerez, hogy csak na, de ez nem igaz. Lehet barátokat tudnék szerezni, de soha se vágytam barátokra, sokkal inkább vágytam igaz barátokra, mert az igaz barátok nem csak a jóban vannak veled, hanem a rossz időszakban is, illetve ha éppen hajnalban hívod fel, akkor is meghallhat téged és az se számít, ha éppen a francba küld el ilyenkor. Egy dolog számított, hogy tudtam Mia-ra a nap 24 órájában számíthattam és biztos voltam abban, ha éppen segítségre lenne szükségem, akkor habozás nélkül segítene, de ugyanakkor soha se sodortam volna őt veszélyben. Próbáltam legalább a saját veszélyeimtől megóvni őt, mert biztosan neki is vannak démonai a múltjából. Nem sokat beszélgettünk a múltunkról mégis olyan volt az egész az első pillanattól kezdve, mintha már a kezdetek óta ismernénk egymást. Én pedig ismerek egyet, még pedig itt ül mellettem. - mondtam neki játékosan, mert tényleg így gondoltam. Tudtam jól, hogy ő se mindig jó, de törekszik arra és a barátaiért képes bármire. Pontosan olyan személy, mint a tündérek a mesékben. Mindig is számíthattam rá és már nagyon hiányzott, de fogalmam sem volt arról, hogy merre keressem őt, mert ő szerette bejárni a világot, ahogyan én is, de neki legalább volt ereje ahhoz, hogy megtaláljon. Nekem nem volt, egyszerűen csak nyomozni tudtam utána, de túl ügyes volt és nem mindig sikerült a nyomára bukkannom, de úgy éreztem, hogy pontosan a legjobb időben bukkant fel. Pontosan akkor, amikor egy ilyen barátra szükségem lehet, mint ő. Csak nyugodtan, de ismersz már, hogy tud sohase bántanálak. Túlzottan szeretlek ahhoz, olyan vagy számomra, mint egy nővér. - mondtam neki egy apró mosollyal az arcomon és a hajamat a fülem mögé tűrtem, mint valami kislány, aki kicsit zavarba jött. Mosolyogva pillantottam rá, majd pedig a távolba néztem és úgy kezdtem el válaszolni a kérdésére. - Tudom jól, hogy mindig is furcsálltad azt, hogy pont egy vadászba lettem szerelmes, de nála jobb dolog nem is történhetett volna velem. - egy pillanatra rá néztem és egy kisebb habozás után folytattam.- Férjhez mentem. - mondtam neki boldogan, mert tényleg boldog voltam. Persze több dolog is történt ott, mint például megtudtam, hogy az édesapám él, illetve anya is lettem, de nem akartam lerohanni őt, mert biztos voltam abban, hogy ezt is furcsállja, de azóta mondjuk a vadászomból is vámpír lett. Rendben, de ha szeretnél róla beszélni, akkor tudod, hogy én szívesen meghallgatlak. - mondtam neki kedvesen és egy baráti mosollyal az arcomon. Mindig itt leszek neki, de tiszteletben tartom az érzéseit és nem fogom nyaggatni őt, ha készen áll arra, hogy elmondja, akkor itt leszek neki. Mosolyogva hallgattam őt és egy apró nevetés is elhagyta az ajkamat. - Te mindig tudtad, hogy hogyan profitálj a munkádból, de ez jó dolog és fogalmam sincsen, mert soha se dolgoztam pultosként. De biztos vagyok abban, hogy te vagy a legjobb. - majd újra körbepillantottam a temetőben és egy apró sóhaj hagyta el a számat. - Nem lenne kedved inkább valahova máshova menni? - kérdeztem tőle kérlelő arccal, mert nem volt bajom a boszikkal, de még se örültem annak, hogy egy boszorkánytemető közepén ülök.
† Music: - † Note: Bocsánat a késés miatt. † Words: 521
Nem nyíltam meg igazán, még neki sem, de soha nem hazudtam volna neki. Indokom nem volt rá. Miért is lett volna? Tartoztam neki és magamnak is annyival, hogy azt mondjam, amit gondolok. Még ha az nem is volt kerek egész, és nem is lehetett volna soha. Nem sok emberrel törődtem igazán, de vele igen, sokszor figyeltem távolról, néztem, ahogy éli az életét, még ha csak pár percre is láthattam mosolygós arcát. Emlékeztettem magam, hogy ahogy neki is sikerült, úgy nekem is menni fog, és többé nem szabad abba a hibába esem, hogy kikapcsoljam az érzéseim. Őt is sikerült ezen túllendíteni, nekem miért ne menne? -A lelkiismeretem nem tiszta és nem vagyok mindenkivel olyan, mint veled. Szóval maximum egy fél jót tündér, de az is csak neked.-mosolygok rá őszintén, hisz ebben igazam volt. A törődés és a bébiszitterkedés mások felett nem az én ügyem volt. -Ahogy te is számíthatsz rám. Bár nekem adatott pár jóakaró testvérem, de velük már megbirkóztam rég.-jegyzem meg, hisz a testvéreim többsége engem kevésbé szeretett, egy az életemre is tört, de ő húzta a rövidebbet. a többieket évekig figyeltem, de meguntam, nem törődtek velem soha igazán, a jelek szerint pedig mind meghaltak. A térképen többé nem leltem őket, nem tudtam kapcsolatot teremteni egyikükkel sem, a szellemükre meg a lelkükre pedig nem voltam kíváncsi. A jó család titka ennyi idő után, ha nincsenek a közelemben. Amúgy is csak a bajt hoztam a fejükre. Furcsálltam? Az nem kifejezés. Sok vadásszal hozott össze a sors és egyik se arról volt íres, hogy kérdezzen, majd válaszomra várjon. Inkább kérdezett és bele is kezdett a fenyegetőzésbe egyszerre. Kár, hogy mindig is erősebbnek bizonyultam. -Hogy mit csináltál?-hüledezek, s ahogy elfeledkezem magamról a gyertyám újra lángra lobbantom, ami így eldől, egyenesen a száraz fűre, ami parázslani kezd, de nem foglalkozom vele.-És ezt csak így mondod? Jó, hogy nem azt tudatod velem, hogy titokban keresztanya is lehetnék. De még csak tanú se voltam...még csak vendég se.-bukok ki, de úgy őszintén is igazán. Eltitkolta és ezt a részt úgy látszik nem figyeltem. Fogalmam sincs, amikor ez történt mire figyeltem én a távolból, de az biztos, hogy nem rá és arra, hogy mit is csinál. Ez volt a nevem, igaza volt. De csak volt, többé már nem az. Soha nem mondtam neki, miért lettem azzá, aki és bár őszintén szerettem volna beszélni róla, képtelen voltam rá. Csak bólintok, és kissé mérges leszek. Nem rá, magamra. Ez az én keresztem, nem az övé, ezt jól tudom. Mégis nehezemre esik belátni. -Jól bánok az emberekkel. Meg az italokkal. Bár néha csalok.-vonok vállat, mire a füst szaga már eléri orromat, magam mellé pillantok, le a földre, és összeszűkülő szemmel oltom el a kialakuló kis tüzet. Semmi kedvem feltűnést kelteni, bár ez a rögtönzött piknik hangulat ezen a helyen már így is furcsa volt. -Kedvem lenne, de most érkezvén, nem sok helyet ismerek. És valahogy nem érzem szükségét, hogy ivásra adjam a fejem. Kellene vennem pár ruhát, meg valami lakást is nézhetnék már magamnak, ha egyszer hosszú távra tervezek.-szólom el magam, lehet kissé meggondolatlanul, de őszintén. Miért is akarnék innen tovább állni? Jó itt. Itt van ő is, nekem pedig a bujkáláson kívül semmi dolgom nincs, új életem pedig túl rövid ideje kezdődött el, hogy folyton költözzek ide-oda.
Mindenki tesz rosszat, de az számít, hogy utána az ember próbálja e helyere hozni a dolgokat. - mondtam neki kedvesen, de nem akartam ezzel untatni, hiszen most nem ezért vagyunk itt, hogy egymás lelkéről beszélgessünk. Én is tettem sok rosszat ennyi idő alatt. Én se vagyok egy angyali teremtés, de próbálom helyrehozni a múlt hibáit. Nem azért, hogy halálom után jó életem legyen, mert fogalmam sincsen, hogy milyen lesz az élet utána, de nem is érdekel. Egyszerűen csak azért teszem, hogy ne csak a rosszra emlékezzek, hanem a jóra is. Biztos voltam abban, hogy okkal érkezett ebbe a városba, már csak az a kérdés, hogy mi ez az ok. Tudom jól, hogy neki se volt soha könnyű élete, de mindig is erős volt és képes volt bármivel és bárkivel szembenézni. Jóakarók mindig voltak és lesznek is. - mondtam neki mosolyogva, hiszen ezt pontosan tudom, Mindegy az, hogy jót vagy rosszat cselekszel, mert mindig lesz olyan személy, aki valami miatt utálni fog téged és a halálodat kívánja. Mondjuk most már még inkább óvatosabbnak kell lennem, hiszen most már nem csak magamra kell gondolnom, hanem a családomra is. Egy apró mosoly jelent meg az arcomon, amikor láttam a reakcióját és kicsit szomorú is lettem, mert ha valakit meg akartam volna hívni az esküvőmre, akkor biztosan ő lenne az a személy. - Sajnálom, de én se tudtam róla. - mondtam neki sietve, nem azért mert mentegetőzni szerettem volna, hanem egyszerűen csak ez volt az igazság. - Egyik reggel amikor Velencében felébredtem, akkor ez várt rám. Megszervezte egy éjszaka alatt az egész esküvőt. - mondtam neki mosolyogva és boldogan, majd pedig a gyűrűmre siklott a tekintetem.- Tudom, hogy nem vagy oda a vadászokért, de szerintem, ha megismered majd Nate-t, akkor egy kicsit változni fog ez az egész dolog. - mondtam neki még mindig mosolyogva, majd az utolsó szavaira az ajkamba haraptam. Igen, ez is igaz volt és még nem késett le a keresztanyai dologról, mert amikor a karomban tartottam a pici csöppségemet, akkor egyből tudtam, hogy Mia-nal jobb keresztanyja nem is lehetne. Óvatosan a fülem mögé tűrtem egy tincset és még egy pillanatig haboztam. - Ami azt illeti, nem maradtál le, de már várja a keresztanyját a kicsi. - mondtam neki mosolyogva, majd figyeltem őt. Biztos voltam abban, hogy sikerült lesokkolnom őt ezzel a két dologgal, de úgy éreztem jobb,ha minél előbb elmondom és nem húzom az időt. Miközben hallgatom őt közben figyelem az egyre nagyobb tűzet és remélem, hogy hamarosan eloltja ezt az egészet, mert nem szeretném érezni a tűz perzselő érzését. - Csalsz? - vonom fel a szemöldökömet kicsit, hiszen nem értem, hogy pontosan mire is érti ezt. Vajon a pénzre vagy a varázslatokkal, hiszen azt eddig is tudtam, hogy jól tud bánni az emberekkel. Amíg nem találsz lakást, addig megszállhatsz nálam is, illetve szívesen segítek neked lakást is keresni. Ruha dolgot meg hamar meg tudjuk oldani. Van itt egy plaza, ott biztosan találsz magadnak való ruhákat. - mondtam neki mosolyogva, hiszen nem is tűnt annyira rossz ötletnek, hogy megszálljon nálam, bár arról fogalmam sincsen, hogy mennyire szeretne ő is részese lenni a csalási dolgaimnak.
† Music: - † Note: Bocsánat a késés miatt. † Words:515
Igaza volt, manapság pedig már csak az volt szent, aki kisbaba volt. ahogy beszélni tudott valaki, onnantól jöttek eleinte kis, majd nagyobb hazugságok, bár az én bűnöm jóval több volt ennél. A jóakarók ezt kihasználták, ahogy pedig telt az idő, bár egyre erősebb voltam, egy embertől még mindig tartottam, s ezen még az új személyazonosság sem sokat segített. Nem okolhattam mást, csak magam, meg a hajthatatlan fejem, hogy bedőltem annak, ami még most se biztos, hogy megvalósulhat sikeresen, de makacs vagyok. Anyám is az volt, ahogy bizakodó is. Mindig eszembe jutott, hogy mi lett volna, ha nem kaphatom vissza az erőm. Akkor mihez kezdtem volna. ez volt az életem, ez tartott életben, és nincs az a pénz, amiért megválnék tőle, egy ember viszont az én makacsságom miatt kényszerült egy egyszerű vámpírrá lenni. Amit mondott az nem, hogy lesokkolt, hanem valósággal ledöbbentett. Az erőm egy pillanatra elszabadult, ami ugyan ritkán fordult elő, azon ritka alkalmak, pedig az ő közelében adattak meg, mert valahogy mindig tudott újat mondani, amit nehezebben emésztettem meg. Férjhez ment. És még csak meg se hívott. Ennek hangot is adok, de arcomon széles mosoly jelenik meg, és szorosan megölelgetem. Örültem neki, ő megérdemelte a boldogságot, még ha egy vadász mellett is találta ezt meg. A gyertya a földön parást szított, de pontosan tudtam, mikor kell véget vetni az égésnek, mielőtt nagyobb baj kerekedne. -Férfi létére akkor legalább elszánt.-ismerem el, bár még mindig kételkedtem benne, hogy jó ez így, de tudtam, nem az én ügyem. Ha neki jó, boldog vele, akkor támogatom és ezt ő is tudta. A véleményem a sajátom, és nem erőltetem sem rá, sem másokra. -Én nem fogok neki esni, ha ő sem ugrik a torkomnak.-jegyzem meg, és valószínű ő is tudja, hogy ez egyfajta ígéret tőlem, amiket nem szoktam elhamarkodottan tenni, csak ha biztos vagyok a dolgomban. Bár kizártnak tartottam, ha az övének nem esett, az enyémnek megtenné. Bár fiatalabb voltam a feleségénél, első találkozásnál talán nem akarná felmérni, hogy egy boszi mire képes, ha fenyegetve érzi magát. És minden bizonnyal én az a típus voltam, aki nem haboz menteni a bőrét, ha ellene menne valaki. Arcára meredve az állam a szó szoros értelmében leesett, és ahogy nem figyeltem, tátva maradt pár másodpercig a szám. Megrázom a fejem, pislogok két nagyot, majd félig nevetve kérdezek vissza. -Hogy mi?-csukom be a szám, arcomra pedig hatalmas mosoly ül ki.-Jól meggondoltad te ezt? Én, mint keresztanya?-egyszerre örültem és kissé rémültem meg, mert nem voltam az a nagyon gyerekekhez ragaszkodó típus, bár titkon vágytam rá, ahogy minden nő. -Mikor született? Mi a neve? Én ezt miért nem láttam? Egyáltalán miről maradtam még le? Hogy vagy képes ilyen részleteket csak így elhinteni előttem?-valósággal kiakadok, de hangom boldog, ahogy arcom is, és megértem, hogy ő miért is ragyog ennyire. Kicsit se bántam, hogy így mesélte el a történteket, sőt. Olyan lettem, mint egy hatéves, aki már várja az iskolát vagy legalább most kapta meg álmai játékát. Egy percig se gondolkodtam azon, hogy elfogadjam e, ezt a keresztanya kérdést, az arcomra volt írva a válasz. Talán még boldogabb lettem, mint amilyen ő volt. Mesélni kezdtem, bár az én mesém övé mellett eltörpült és szóra se volt érdemes. Gondolni se akartam rá, hogy az én életem az övéhez képest milyen unalmasan telt az elmúlt években. -Tudod, egy két titkos belevaló. Olyan, amitől elmegy a kedve a velem való flörtöléstől és hasonlók.-forgatom meg ujjam a levegőben egy fénycsíkot húzva, ami a végén egy spirális formában tűnik el. Hát igen, mire való ez a tudomány, ha nem erre. -Nem akarok a terhedre lenni, van neked dolgod az én bajom nélkül is. De az ízlésedre számítok divat terén. Bár én hajlamosabb vagyok túlzásba esni.-szerettem a társaságában lenni, és ennyi idő után jó volt vele beszélgetni. Nem akartam terhére lenni, meg aztán mindig megoldottam a magam bajait, de örültem neki, hogy újra láthattam, és még jobban örültem, hogy boldog volt. Megérdemelte. Ő igen. -Indulhatunk?-pattanok fel, mikor a tűz is elalszik az én jóvoltomból és bár az autóm nem a környéken parkolt és én gyalogosan voltam, nem is bántam, hogy ennyire kint a városból találkoztam vele újra. Itt legalább volt egy kis nyugalom.
Magam sem tudom már, hogy mennyi ideje is vagyok szellem, de egyre inkább kezdtem rosszul érezni magamat. Újra élni szerettem volna, érezni a szél simogatását, a napsugarait. Eddig talán ezekről a dolgokról nem is gondoltam volna, hogy milyen fontosak és biztos vagyok, hogy még sok mindent nem értékeltem az életemben. Nem értem, hogy mi történt velem, illetve hogy miért kezdtem el másképpen látni a világot, vagy talán most látom túlzottan másképpen?! Már magam sem tudom, hogy milyen is volt az igazi Kendra. Néha az álmaimban megjelenik a régi, vidám Kendra, de amikor felébredek, akkor mindig úgy éreztem, hogy ez mind csak a képzeletem szüleménye. Szerettem volna újra otthonra lelni, megtalálni azt a melegséget, amit már évek óta nem éreztem. Abban is biztos vagyok, hogy egy darabig el akarom kerülni a férfiakat. Soha nem volt velük szerencsém és talán már soha nem is lesz. Egy embert ismertem, aki most segíteni tudott volna. Mia volt az egyetlen boszorkány, akiről tudtam, hogy képes lenne segíteni nekem. Régóta ismertük már egymást és bíztam benne teljes mértékig. Nem tudtam, hogy hol találnám meg, merre lehet. Nem volt semmi ötletem se. Kerestem otthon, de nem volt ott se. A városban se találtam meg, így más más ötletem nem volt, mint idejönni. Nem bántottam soha egyetlen boszorkányt se, így bíztam abban, hogy kegyesek lesznek hozzám és segítenek Mia-ra bukkannom. A nap is egyre lejjebb ment már a horizonton, amikor is neszre lettem figyelmes. Egyből felálltam és elindultam a zaj irányába. Óvatos voltam, mert nem tudtam, hogy dühös szellem, gonosz boszorkány vagy esetleg ő van itt. Lassan és óvatosan lépkedtem. Hirtelen mosoly kúszott az arcomra és megálltam kellőtávolságban. - Mia? Tényleg te vagy az? - Bíztam abban, hogy nem csak a képzeletem játszik velem.
A puszta véletlenekben soha nem hittem, abban sem, hogy a sors véletlenül hozott ide. Bár nem tudtam, mit keresek én itt, hamar rá kellett jönnöm, hogy a kelleténél több ismerősre bukkanhattam egy helyen, amiből az elmúlt évek során nem bővelkedtem. A problémák elől viszont itt nem, hogy menekülni nem tudtam, minden a nyakamba szakadt, ami az elmúlt években békén hagyott. Itt volt a nagynéném, meg anyám idegesítően bonyolult varázslata, amire semmi megoldást nem láttam. Ami még jobban zavart, hogy egyre többször éreztem, hogy a szelleme a mai napig mellettem van, csak nem jövök rá, hogy minek köszönhetően és miért nem láthatom. Bár előbbi kérdésre erősen húz a gondolat, hogy épp a megoldhatatlan félig üres lap és a zagyva latin szöveg miatt, amit mellékelt nekem, mint egyfajta megoldhatatlan és örök élete át kísértő varázslat feltörést. Már ha ez létezett. A nap már alacsonyan járt, mikor valami furcsa érzés lett úrrá mellkasomon, ahogy próbáltam a kávézóban még egy utolsó csésze feketét magamba tölteni, hogy folytathassam a kutakodást. A baj csak a hosszú sor volt, így meguntam, és előbbre furakodva némi ráhatással kértem egy tejeskávét, majd fizetés nélkül távoztam. Túl idős vagyok már ahhoz, hogy egy kávéért órákat ácsorogjak. Meg különben is... A furcsa érzés a mellkasomban, mintha lábaim, majd a kocsim is irányítása alá vonta volna, a nemrég meglátogatott boszorkánytemetően tértem igazán vissza az eszemhez. Vagy a gondolataim kalandoztak el ennyire, vagy valakinek köszönhetően ide kellett jönnöm. A fülemmel ugyan semmi zajt nem hallottam, és nem láttam mozgolódó ágakat, amit betudtam annak, hogy nem vagyok teljesen ezen a világon. Mármint ez mégiscsak egy temető, és a furcsa érzés, ami ide hozott, egyfajta köztes, szellemekkel teli világot akart velem láttatni. Ezt mindig is utáltam. -Kendra?-indulok el a hang felé, ami most mintha más lenne. Rég nem láttam, és bár a családja nemvolt éppen közömbös, pláne az ősei őseinek az ősei, de valahogy nem gondoltam, hogy pont itt fogok vele összefutni. Ahogy megérkezem mellé, egyszerre borzadok el és örülök meg neki. Az öröm annak köszönhető, hogy rég nem láttam, az elborzadás pedig inkább annak, hogy nem érzem őt itt. Nem teljesen. Nincs meg az az érzés, amit vámpírként egy farkas iránt kiválthat belőlem az az inger, sőt. Kifejezetten üresnek érzem a lányt, az auráját vizslatva pedig nem találok semmit. Ez egy valamire enged következtetni, amire bár a miért és a hogyan lenne az első kérdésem, inkább a meglepettség tör elő belőlem. -Oké, ez duplán fura. Valahogy itt kötök ki, aztán itt vagy te, de mégse te. Megmagyaráznád kérlek, hogy mégis minek köszönhetem a megtiszteltetést, hogy szellemként üdvözölsz a városban?-érdeklődöm, végül kibökve a lényeges információt. Szellem. Hát persze, más nem lehetett. De ez roppant mód zavart. Inkább tűröm el magam mellett farkasként, mint ilyen szó szerint érinthetetlen levegőfoszlányként.
Azt mondják, hogy az élet szívás, de akkor ezek az emberek mit mondanának a halálra? Mert ez már tényleg az. Mármint baromi rossz érzés az, amikor az embereken keresztül néznek, de ha mind ez nem lenne elég, akkor még át is sétálnak rajtam. Ilyenkor persze látszik rajtuk, hogy valami nem stimmel, mintha éreznék azt, hogy valami különleges dolog történik velük, de mind ezek ellenére pedig olyan nyugodtan sétálnak tovább. Komolyan nem értem a mai embereket, hogy miért ilyenek, illetve azt se, hogy a boszorkányok is miért néznek rajtunk keresztül. Pontosan tudom, hogy a főtéren az a boszi is látott engem, de ennek ellenére semmi változott. Úgy tett mintha nem is látna, pedig az első pillanatban igazán meglepődött. Tényleg nem tudom, hogy meddig fogom kibírni így. Soha nem voltam az a személy, aki könnyen el tudna fogadni ilyen dolgokat. Egyszerűen csak nem megy. Élni szeretnék és talán újra kalamajkát keverni egyes emberek életében. Már magam sem tudom. De azt tudom, hogy nem akarok szellem maradni. Szeretném érezni a szél simogatását, a napsugarainak simogató érzését. Nagyon reménykedtem abban, hogy megtalálom Mia-t, mert kezdtem attól félni, hogy talán becsavarodom. Szellemként nem egyszerű az élet, mert saját fajtádon kívül senkivel se tudsz beszélni, s én pedig nem akartam szellemekkel barátkozni, mert nem terveztem sokáig az maradni. A napok csak úgy teltek és egyre reménytelenebb lett minden. Szerettem volna bízni, de egyre kevésbé ment, amikor is hirtelen csodatörtén. Megpillantottam őt és próbáltam abban hinni, hogy nem csak a képzeletem játszik velem. Türelmesen vártam és nem mozdultam meg. Figyeltem ahogy egyre közelebb jön. Szerettem volna megállítani őt, de biztos voltam abban, hogy már az első pillanattól kezdve sejti, hogy nincs valami rendben és a szavai is ezt támasztották alá. Egy aprót az ajkamba haraptam és egy picit odébb sétáltam. - Megöltek. Egy volt ismerősöm hagytam, hogy az exe megöljön. - mondtam kicsit sietve, de nem néztem rá, hiszen magamnak köszönhetem a bajt. Hittem egy vámpírnak, aki valószínűleg csak játszott az érzéseimmel. - Segítened kell nekem. Nem maradhatok szellem. A szüleim és a testvérem szíve is megszakadna, ha erre rájönnének. - mondtam neki sietve és közben végig őt néztem. Részben igaz volt, hogy miattuk szeretnék újra élni, de legfőképpen magam miatt. Nem szerettem volna megbolondulni, illetve olyan lenni, mint a szellő. Láthatatlan maradni.
Nem annyira a hellyel, inkább a szituációval voltak kisebb-nagyobb problémáim. Hogy kerültem ide és mit kerestem itt? Eme két kérdés bár megválaszolódni látszott, ahogy megpillantottam Kendrát, mégsem volt teljesen tisztázott. Szellem volt, még hozzá nem is akármilyen energiával. A közelébe kerülve is pontosan éreztem, hogy ő az lenne, akin személy szerint én nem akarnék átsétálni csak úgy. Persze ez voltam én. Valahogy taszított, hogy ha már egyszer látom, hogy valaki előttem van, még ha nem is teljesen, egyszerűen csak keresztülsétáljak rajta, és úgy tegyek, mintha mi sem történt volna. Amikor elmesélte, hogy miként lett olyan személytelen, és lényegében halott, egy pillanatra összeszaladtak szemöldökeim. -Nem akarok az életedben turkálni, de az ex milyen fajt erősített? Vagy én lennék olyan naiv, hogy azt hihessem, Kendra Fields nem az a lány, aki olyan könnyen hagyja magát meghalni?-érdeklődöm, megvizslatva arcát, bár tekintete úgy kerüli enyémet, hogy ha láthatnám az őt körülvevő aurafelhőt, szinte biztosra mehetnék, és kijelenthetném, hogy vagy szégyenkezik a történtek miatt, vagy magát okolja. Vagy mindkettő. Nem tartozott rám, hogy minek köszönhette, de a természet egyensúlya lényegében az én kezemnek köszönhetően is megborulhatott, és jobb szerettem tudni, hogy miért és mibe kell belevágnom, mielőtt megtenném. Tudtam, hogy mit fog kérni, valahogy éreztem, hisz mi másért hívott volna ide, bárhogy is tette. Biztos, hogy nem csevegni szeretett volna a számára nem túl régi szép időkről, vagy a szüleiről. -Az ő szívük szakadna meg vagy téged enne meg a fene, ha még így maradnál ki tudja meddig.-dőlök nyugodtan az egyik fának, és a avart tekintet, ami rám néz, valamiért most más, mint rég. Nem csinálok semmit sem puszta szeretetből, ezt tudhatja jól, noha egy percig sem gondoltam arra, hogy nem teszem meg, amit kér. Csupán az igazság egy részletére voltam kíváncsi. –Tegyük fel, hogy segítek.-kezdek neki, majd elmosolyodva megrázom fejem és a szemembe hulló hullámot a fülem mögé tűröm.-Oké, ez hülyeség, hisz tudod, hogy úgy is segítenék. Gondolom az egyik kérés még ezen kívül az lenne, hogy erről ne árulkodjak. A másikat viszont nekem kell megígérned. Most visszahozlak, de nem csinálsz ebből rendszert.-nézek szemébe komolyan gondolva azt, amit mondok, arcomon a boldogság vagy bármi más érzelem, ami most nem oda való, nem sejlik fel. Amennyiben ezt megígéri, szívesen segítek, mintha nem így tennék nélküle. De nem akartam, hogy bajba sodorja magát. Mondjuk ez sem épp kézenfekvő akarat, mert nem tartozik nekem számadással, és pont ő nem tűnik annak az otthonülős típusnak, aki a baj puszta fogalmától szélütést kap és ágyba zuhan. Csupán jobb szerettem az élők sorában tudni, mint az élettelenek sorát erősítők között, még ha egy részemnek idegen volt, hogy farkasok között üssem el az időm. A szimbiózis viszont nekem nem esett nehezemre, ha másnak sem. Végül is, amíg nem akar a túlvilágra küldeni holmi harapdálással, addig semmi gond, ha egy légtérben van velem.
Ahhoz képest, hogy mennyi ideje voltam már szellem még mindig egészen jól tartottam magamat. Nem állt szándékomban megadni senkinek azt az örömöt, hogy engem megtörni lásson. Nem érdekelt semmi se és senki se. Mindig is eléggé magamnak való voltam, de talán csak ezzel akartam azt a látszatot kelteni, hogy erős és magabiztos vagyok. Nem szerettem volna azt se, ha az emberek kihasználnak engem, vagy éppenséggel nekem támadnak. Mindig is büszke voltam arra, hogy erős, magabiztos és független nő lett belőlem. Örültem annak, hogy senkinek a védelmére nincs szükségem. Egy apró mosoly kúszott az arcomra a szavai hallatán, de hamar le is hervadt, mert szomorú voltam amiatt, hogy ilyen rutul elbántak velem. - Vámpír volt mind a kettő. Akiben bíztam nem tett semmit se, hogy megmentsen. Az exe meg egy szadista, örült vénasszony. - mondtam neki egy gúnyos mosollyal az arcomon, majd pedig egy kisebb sóhaj keretében leültem az egyik padra. Még szerencse, hogy ilyen helyeken van legalább pad. Ebben teljesnértékig igazad van. Túl jól ismersz már. - mondtam neki kedvesen. Hazudhattam volna, de semmi értelme nem lett volna, mert pontosan tudja, hogy milyen vagyok és miről mit gondolok. - De szerintem hamarabb diliznék be szellemként, mint hogy a fene enne meg. - teszem hozzá egy fanyar mosoly kíséretében, mert már most is néha azt gondoltam, hogy már nem vagyok épelméjű. Figyelem a levelek mozgását, a gyertyák lángjának a játékát. Végül pedig Mia-ra pillantottam. Csendesen figyelem őt és nem szólalok meg. Igaza van, mert nem szeretném, ha erről a szüleim tudnának, mert annak nem lenne jó vége. Megint félteni kezdenének és talán még haza is kellene akkor mennem. Azt megköszönném, ha senkinek se szólnál erről, illetve ne aggódj, nem tervezem azt, hogy a meghalás lesz az új hobbim. - mondom neki kicsit viccelődve. Egyre kényelmetlenebbül érzem magamat, így fészkelődni kezdek és körbe pillantok. - Ahogy látom csak magunk vagyunk.- mondom neki lassan és óvatosan, majd pedig felálltam és odasétáltam hozzá. - Akkor megteszed? - kérdezem tőle a lehető legbarátságosabb hangomon.
A boszorkánytemetőnek megvolt a maga hangulata, de most valahogy nem éreztem volna magamtól azt az valami pluszt, ami ide hozott volna. Ezer meg egy más helyen lettem volna szívesebben, mint itt, de ahogy rájöttem, hogy miért is vagyok itt, ez az érzés csak tovább erősödött bennem. Pláne, mikor kiderült, hogy Kendra kikkel kezdett. Ha az anyja lettem volna, ami szerencséjére nem voltam, biztos, hogy egy adag fejmosással nem álltam volna meg. Így sem tettem. -Most tartsak kiselőadást arról, hogy bár te harapsz, és mi meghalunk tőle, de fordítva is igaz ám. Erős vagy, heves természetű, de mindent te se bírsz ki.-figyelmeztetem, anyai intelemként, hogy jobb lenne, ha ezzel nem szórakozna. –Az a szadista őrült vénasszony még nálam is vénebb? Ha jól értem, csak egy vámpír.-mosolyodom el gonoszan, hangom pedig mintha átitatódna némi vággyal az említett személlyel történő elcsevegés adta, édes gondolattól. Bár az a csevej neki jobban fájna, mint nekem azt hiszem. Ahogy az „akiben bíztam” jelző alatt futó személy is kivehette volna a részét. Egyszerűen vállat vontam. Ismertem e vagy sem, nem ez számított igazán és nem is ez volt segítségemre, de ezt persze ő nem tudhatta. Nem sűrűn beszéltem az emberek körül repkedő színfoltokról másoknak, pláne, ha azzal a saját magam kiismerhetőségét és gyenge pontom is felfedem. Igaza volt abban is, hogy az az állapot, amibe került nem volt épp a normális fogalom alá vonhatók közé sorolható. Semmi normális nem volt benne, sőt. Inkább ijesztő volt, még nekem is, pedig láttam már életem során jó pár furcsaságot. A gyertya, ami adott volt egy temetőben meggyulladt a puszta nézésemtől, noha ez egy jóval összetettebb dolog volt. Azon dolgok, amik ilyen könnyen működtek, kevés energiát igénylő, alap dolgok voltak, nem szükségeltetett kántálás és latin halandzsa. De ha már például egy szellem visszahozásáról volt szó a túlvilágról, akkor az már egy bonyolultabb feladat volt. A Nap lenyugvó sugaraitól narancssárgás ég tökéletes összhangot keltett a gyertyák lángjával, megadva ennek a kissé absztrakt helynek és szituációnak a szépségét. -Soha nem mondanék el olyasmit, amiről tudom, hogy hátrányodra válna.-jelentem ki határozottan, majd táskám egy padra teszem, és veszek egy mély levegőt. –Meg, de előre szólok, hogy kissé furcsa lehet majd a dolog. Mondhatnám mellékhatás is lehetne, ha nem lennél újra farkas, mikor már itt vagy, de erre nem sok esélyt látok, hogy ma bekövetkezne.-mondom a kevésbé biztató, majd a megnyugtató szavakat, miközben közelebb sétálok hozzá, megfogom kezét és a kissé furcsa érzés ellenére ráveszem, hogy álljon meg a két lábán újra, és ne ücsörögjön. Lehunyom a szemem, a gyertyák lángja az előbbihez képest magasabbra szökik, majd gyenge szél kap a hajamba, amikor elkezdem mormogni ama pár szót, ami segítségével visszahozhatom őt. A halott és ősi boszorkányok szavai fülemben visszhangozva szelik ketté a világukat és törnek elő a jelenben. Mellkasom egy pillanatra előrelendül, szemöldököm összevonom, és érzem, az energiám a tetőfokára duzzad bennem, s a két hűvös kéz, amit eddig érintettem, immár puhább és barátságosabb. -Jobb így?-érdeklődöm mosolyogva, mikor elengedem őt, és végigpillantok rajta. Jó látni teljes és önön valójában, és az auráját is, ami nem tartozik rám, hogy milyen érzéseket rejt. Mégis a becsapottság színei úgy vágnak szinte szemen, hogy kénytelen kelletlen elhagyja szám egy meggondolatlan kérdés. -Szeretted őt?-szememmel tekintetét keresem, noha a kérdés kiejtése után egyszerűen visszaforgatnám az időt. Nem tartozik rám, és még ennyi idősen sem vagyok képes egyszerűen túllépni a bennem kavargó kérdéseken.
Biztos voltam abban, hogy nem lehet egyszerű dolog az amit kérek, de pontosan ezért leszek örökké hálás neki, mert olyat tesz, amit más boszorkányok biztosan nem tennének meg könnyen. Figyeltem és hallgattam őt, de nem szólaltam meg. Igaza volt ebben, de én ritkán szoktam bárkit is megharapni. Ennyire még én se vagyok heves természetű, meg nem szeretnék hullákat hagyni magam mögött. Semmi kedvem még egy vadásszal is viaskodni. Tudom, hogy ebben igazad van, de még soha nem öltem meg ilyen módon senkit se. - mondtam neki komolyan, majd pedig elnevettem magamat a következő kijelentésén. - Igen, ő is vámpír. Ő változtatta át azt a pasit, illetve nem vénebb nálad, de sokkal ördögibb. Eléggé veszélyes egy nőszemély. Kerüld el messzire őt, ha egy módod van rá. - tettem hozzá egy kisebb szemforgatás közben. Egyre furábban kezdtem érezni magamat ebben a helyzetben. Láttuk egymást, hallottuk egymást, de még se éreztük. Semmit se éreztem, olyan volt mintha egyé váltam volna a széllel, mintha magam is valami szellő lennék, akin az emberek csak úgy át tudnak sétálni és ez roppant bosszantó volt. Figyeltem azt ahogyan sorra meggyulladtak a gyertyák, s egy apró mosoly jelent meg az arcomon. Mindig is irigyeltem ezt, hogy ő képes mozgatni a tárgyakat, illetve képes varázsolni, hiszen bármire képes lehet. Reménykedtem abban, hogy minden rendben lesz. Mia erős volt, de ettől függetlenül még mindig féltettem őt. Nem szerettem volna, ha miattam valami baja esik. Köszönöm. - mondtam neki őszintén. Nem szoktam gyakran mondani ezt a szót, de most tényleg nagyon hálás voltam, majd pedig bólintottam. Nem tudnám magamat elképzelni földihalandóként, mert már annyira megszoktam a farkas életet, hogy csak na. Szerettem azt, hogy nem vagyok átlagos és amennyi baj volt vele, annyira volt jó is. Egyszerűen már nem tudnék enélkül élni, de most nem ez volt a fontos, hanem az, hogy újra élni tudjak. Most ez az egy dolog a lényeg és ezért bármit meg fogok tenni. Felálltam, majd pedig viszonoztam a kézfogását. Becsuktam a szememet és átadtam magamat a természet erőinek, illetve az életemet Mia kezébe raktam. Nem fogom hibáztatni akkor se, ha nem sikerülne, mert az a lényeg, hogy megpróbálta és képes lett volna megtenni értem. Türelmesen vártam és éreztem, amint valami fura bizsergető érzés hatalmába kerített. Talán még egy kisebb fájdalom hullám is átjárta a testemet, majd hirtelen éreztem az érintését. Nyugodtan álltam ott, majd pedig mosolyogva pillantotta rá. Fura hirtelen érezni mindent, a szellő játékát az érintését, de ennél boldogabb nem is lehettem volna. Sokkal jobb. - mondtam neki széles mosollyal az arcomon, majd pedig szorosan megöleltem őt. Nem volt túl sok barátom, de neki nagyon hálás voltam azért, hogy mellettem volt és képes volt kockáztatni is. - Köszönöm. - suttogtam neki, majd pedig magammal húzta ma padhoz és leültem rá. Reménykedtem abban, hogy csatlakozni fog hozzám, mert biztos voltam abban,hogy kicsit legyengülhetett. Szerettem őt. - mondtam neki habozás nélkül, de egyből folytattam is. - A múlt idő a pontos, mert talán ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, illetve csalódtam benne. - mondom neki őszintén, majd pedig a hajamba túrtam. - Tudod nem mindig mindennek lehet "happy end" a vége, illetve nem mindig mindenki lehet szerencsés a szerelemben. - egy kisebb féloldalas, de szomorú mosoly jelenik meg az arcomon és újra lehunyom a szememet és élvezem a szél játékát és simogatását. Veled mi van? Rég találkoztunk már. - kíváncsian pillantok a lányra.
Kezdőlap
† Words: 456
