A leírás, amit adott az ördögi nőszemély néven illetett ex exbarátnőjértől, kissé lenéző volt velem szemben, noha az egóm a helyén volt, most kifejezetten azt éreztem, hogy szükséges feljebb emelni. -Nem idősebb nálam… Hmm, ez elgondolkodtató, de azt hiszem, egy alapos kísérletezést tehetne arra, hogy milyen egy öregebb és kissé boszorkányosabb nő, akinek lényegében megölte a barátnőjét.-Jelentem ki nemtetszésem, majd igyekszem nem arra gondolni, hogy hogyan is beszélget itt velem. Inkább arra próbálom gondolataim fordítani, hogy felkészüljek arra, amit csinálok, mert bár anyám könyvében a legnehezebbnek jelzett varázsige szerű latin szövegekhez képest ez azért kissé rizikósabb volt. Rám nézve is, de igyekeztem erről nem tudomást venni. A lényeg az, hogy ő élhessen újra, hisz fiatal, és vad, ahogy egy vérfarkashoz illik. Ahogy az erőm átjárt, úgy hallottam anyám figyelmeztető szavait is, amit szinte minden alkalommal suttogott, amit az agyam próbált nem úgy felfogni, mintha intelem lenne, inkább jó tanács, hogy óvatos legyek néha. Szokásommá vált elfeledni, hogy amit kaptam erő, nem egyszerűen egy ajándék, de átok is, amivel ha nem vigyázom, könnyen az életembe kerülhet. Viszont így, hogy hallom és újra érezhetem jelenlétét, hogy itt van velem, a kellemetlen emlékeket is felidézi benne. Bár ezekre igyekszem nem gondolni és a kellemes emlékeimre támaszkodni. A kéz, ami egyszerűen, pár másodperc alatt lett a semmiből valami, egyszerre jelenti azt is, hogy sikerült és azt is, hogy a hirtelen rajtam végigsöprő érzés miatt gyenge leszek. Nem percekig, de akár órákig is, és ez nem éppen nyugtat meg. Sőt. -Neked lehet…-jegyzem meg kissé gúnyosan, ami nem felé irányul, inkább magamnak, hogy ideje lenne először tényleg gondolkodni és megfontolni, mint igent mondani. A szerencsém, hogy a padhoz vezet és leültet. Bár a testemen végigfutó gyengeség egyszerre váltja ki belőlem az éhséget is, igyekszem gondolataim már felé terelni és kérdésemre adott válaszára figyelni. Éhesen és tudattal, hogy ő mégis csak vérfarkas egyszerre leszek feszélyezett és ellenséges magammal, hisz nem tartozom azok közé, akik fűtől-fától félnek, neki pedig semmi oka arra, hogy esetleg az életemre törjön. -Igen, ez a happy end dolog tökéletesen ismerős.-egyet kell, hogy értsek vele, ahogy azzal is muszáj szembesülnöm, hogy a dolgok nem fekete fehérek. Valaki szerencsés lesz, más kevésbé, és sokszor úgy éreztem, hogy egyikbe se sorolnám magam. Inkább vagyok az a típus, aki érzi és élvezi, hogy a világ, ami körül veszi, változik és a barátságok, amikre szert tehet, fontosak számára, mégis hiányzik valami az életéből. -Nem sok minden változott körülöttem. De nézz csak rám…Még egy szarkalábam sincs.-mutatok mosolyt erőltetve arcomra, ahogy a fáradtság enyhülésre kényszerül az erőfeszítéseim által. –Komolyra fordítva a szót sem tudnék mást mondani. Csupán nemrég érkeztem ide, és már sok ismerős archoz juttatott a sors, aminek örülök, de azért a többség nem sok mindent változott, ahogy te sem. Ugyan az az üde tekintet, csillogó és rácsodálkozó, de kalandvágyó lány, aki már igazi nővé cseperedett, mióta láttam.-nézek szemébe és mélázok el rajta, hogy milyen is volt az az idő, amikor még kisebb lányként a szüleit meglátogattam, amikor segítséget kértek tőlem. Hát tény, hogy az sem ma volt, de még így is éles volt az emlék. -Furcsa és elcsépelt kérdés lehet, de amikor utoljára láttalak, még a padot koptattad a középiskolában. Hogy sikerült egyszerű vérfarkasból olyanná lenned, aki nála jóval idősebb és gonoszabb vámpírokat és azoknak az exeit magára haragítja?-érdeklődöm, bár kétlem, hogy a teljesen őszinte válasz lenne az, amit mondani fog, de ezért nem tudok rá haragudni. Nyilván nem ismerem én sem őt és ő sem engem annyira, hogy mindenféle titkot vagy egyéb magánügyet csak úgy megosszunk a másikkal, de még ennek ellenére sem értettem, hogy hogyan is juthatott el idáig.
Soha nem értettem, hogy miért próbálják a vámpírok az erejüket fitogtatni, de nem csak más fajokkal szemben, hanem még saját fajon belül is. Lehet ők sokka tovább élnek, erősek és gyorsan gyógyulnak, de attól még ők is képesek meghalni. Én farkas vagyok és nekem ez a versengéses dolog automatikusan jön. Azt is mondhatnánk, hogy ez a génjeinkben rejlik, mint az igazi farkaséban. Ott is nagy jelentősége van ezeknek a dolgoknak. Főleg akkor, amikor vezetőt kell választaniuk. Oké, nálunk nincsenek annyira vezetők, de ha több farkas egy helyen él, akkor mindig valakiből vezető lesz. Még akkor is, ha ezt senki se mondja ki, ha nem vetik papírra. Mindig mindenki tudja, hogy kitől kell tartani és kinek a szavait kell betartani. Soha nem értettem ezt a dolgot, de mondjuk nem csoda, hiszen örök lázadó voltam világéletemben. S talán soha nem fogok változni. Mindig is ilyen maradok, amilyen most vagyok. Csak nem kalandra és veszélyre vágysz? - kérdezem tőle kíváncsian, majd egy sóhajtás kíséretében hozzá teszem.- Veszélyes, okos és cseles nőszemély. S általában mindig vannak segítői. - mondom neki kicsit lehangolóan, mert már ezt is volt szerencsém megtapasztalni. Nem egyszer futottam már össze azzal a vámpírral, de csak másodjára sikerült jól megnéznem és ez az alkalom pontosan jó volt arra, hogy megöljön. Soha nem gondolkoztam azon, hogy miként fog érni a vég, de életemben nem gondoltam volna, hogy ilyen módon halok meg. Ez annyira szerencsétlen vég lett volna, de szerencsére Mia segített nekem és ezért örökké hálás leszek neki. Figyelem őt és egy pillanatra még le is sütöm a szemeimet, hiszen biztos vagyok abban, hogy nem lehetett számára könnyű dolog ezt megtenni. Figyelem a földet, bele rúgok egy kósza kavicsba, majd pedig újra rápillantok, hiszen érzem a tekintetét magamon. Nincs túl jó bőrben, olyan mint aki éhes vagy valami ilyesmi. Nem tudom, hogy náluk hogyan működik ez az egész, hiszen eddigi életem során csak rövid ismeretségem volt a vámpírokkal. Egy pillanatra még Scarlett is eszembe jut, de most nem akarok rágondolni. Túl sok minden történt velünk mostanában. Sok mindent megtudtam a múltról, s nem tudom, hogy mihez kezdjek vele. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer talán tényleg elveszíthetem őt, de talán el fogom, vagy már el is veszítettem. Ő is egyszer megmentette az életemet, de talán hiba volt... Már magam sem tudom. Újra Mia-ra pillantok és halkan szólalok meg, mintha minden erő kiment volna belőlem. Szívesen adnék a véremből, de nem tudom, hogy milyen hatással lenne a vérem rád, hiszen a harapásom halálos és nem szeretnélek megölni. - mondom neki komolyan és közben a tekintetét fürkészem. Próbálom megfejteni azt, hogy most mire is gondol. A tekintetem a szemeire téved, mintha onnét választ kaphatnék a kérdésekre, s még talán kicsit rosszul is érzem magamat, hogy nem tudok neki segíteni. Végül újra a földet fürkészem. Egészen addig meg se szólalok, míg végül ő meg nem töri a csendet. Örülj neki, mert te legalább nem öregszel. Te mindig szép és fiatal leszel, míg én szép lassan megöregszem és a hajam őszbe borul, majd pedig végül csak egy járókerettel fogok csoszogni. - mondom neki kicsit nevetve. Nem tudnám elképzelni magamat járókerettel, de talán ez lesz az én sorsom. Lehet, hogy egyedül fogok megöregedni egy idősek otthonában, s ha szerencsés leszek, akkor lesz még arra erőm, hogy akár még ott is bajt keverjek, végül pedig esetleg álomba szenderülők az egyik este, s onnét már soha nem térek vissza. Nem szeretném még egyszer érezni azt ahogyan a saját véremben megfulladok, mert egy hibbant liba elvágja a torkomat, illetve felvágja az ereimet máshol. Elég volt egyszer is. - Legalább nem vagy egyedül, hiszen vannak itt barátaid. - mondom neki sietve, majd mosolyogva egy tincset a fülem mögé igazítok. - Köszönöm a bókot, de én inkább azt mondanám, hogy vakmerő és kicsikét örült nő lett belőlem. - mondom neki mosolyogva, hiszen egy farkas soha nem állna össze egy vámpírral, de én megtettem és ez is lett a vesztem. Figyelem őt és a tekintetemben ott bujkál a kíváncsiság, illetve az is, hogy mennyire szeretem őt. Amikor találkoztam vele először, akkor nem voltam éppen kedves vele, de minél többször találkoztunk, annál inkább megbékéltem a vámpírlétével és végül pedig a legjobb barátnőm lett. Sok titkot tud róla, de azt is tudom, hogy nála ezek biztonságban vannak, hiszen a sírba is magával vinné... Történt valami nem sokkal az után, hogy elmentél. Utána engem is mondhatni kicseréltek. Lázadni kezdtem, s végül eljöttem otthonról. Megpróbáltam a legjobbat kihozni az egészből, de nehéz, ha egyszer egy "jó barát" megöli azt a személyt, akit szeretsz. Majd akivel utána boldog vagy, az lelép egy másik lány miatt, majd pedig ezek után megismersz egy vámpírt. Van valami megfoghatatlan a levegőben, amikor azzal a személlyel vagy ... - mondom neki kicsit sietve és közben néha-néha rápillantok. - de hirtelen olyan helyzetben találod magadat, amire egyáltalán nem számítottál és meghalsz. Azt is mondhatnánk, hogy túlzottan kalandvágyó vagyok és szeretek az árral úszni. - teszem hozzá egy kisebb vállrándítás kíséretében.- Azt hiszem már soha nem leszek az a lány, akit régebben ismertél, s akit a szüleim ismertek. - mondom egy kisebb sóhaj kíséretében. Talán a szüleim is csalódtak bennem. Nem tudom, hogy mi lenne akkor, ha egyszer csak hazaállítanék. Vajon felismernének még?
Értettem én, hogy hiába az a fránya faji ellentét a vámpírok és a vérfarkasok között, a szívre hallgatni nehezebb, mint az ész érvekre. De nem tetszett, hogy épp ő volt az, aki ebbe belebonyolódott. Persze nem hibáztattam, nem volt hozzá jogom, az én fejemen is épp elég vaj volt. Másfelől egyáltalán nem az én keresztem, hogy ő maga mikor gondolkodik és mikor nem, mert volt egy olyan gyanúm, hogy hasonló helyzetben én sem gondolkodtam volna. Talán különbözünk, de mégsem annyira. Nőből vagyunk, és szeretünk makacskodva olyasmit tenni, aminek később megihatjuk a levét. -Én inkább azt mondanám, hogy erőfitogtató kedvemben vagyok.-jelentem ki könnyedén, s noha az egyik ok talán tényleg ez volt, azt hiszem egy részem csak anyáskodó akart lenni felette, amit nem is igen tudtam hová tenni, hisz lényegében csak egy ismerőse voltam, semmi több. A barátság erős túlzás lenne erre a kapcsolatra, hisz a korkülönbség mellé a puszta tény is elég volt, hogy farkas. Nem tartottam tőle, de jobb szerettem kimaradni e fajok életéből, mert valahogy mindig csak a lenézést kaptam, ha segítettem egynek közülük. -Az általában mindig pedig nem elég. Mellékesen a cseles és veszélyes rám is igaz, pláne, ha okom akad rá. Elég erőteljesen tudok érvelni a saját nézőpontom mellett és a magam testi épségéért.-vonok vállat könnyedén. Szinte sértésnek hatott, hogy ennyire nem hitt benne, hogy mire lennék én még képes, bár nem hibáztattam érte. Nem szívesen avatkoztam bele más életébe, de szívem szerint kitekertem volna annak a banyának a nyakát. Nem elég, hogy meghalasztja szegény lányt, még az engem kér meg, hogy hozzam vissza, s bár az erőm meg volt mellé, ez nem olyan volt, mintha szomjúság ellen töltenék magamnak egy pohár vizet. A természete egyensúlyába beleszólni még boszorkányként is kihívás és veszélyekkel jár, noha erről egyik boszorkány sem beszél, pláne, ha busás kárpótlás éri a kockázatért. Ezért viszont nem vártam jutalmat, mégis viszketett a tenyerem, és motoszkált bennem a gondolat, hogy mi lesz, ha… Holott igyekszem a nem „ha” dolgokra hallgatni, hanem a realitásomra és a bizakodásra támaszkodni. -Hidd el, ezen egy két korty nem segít, csak egy kiadós vérátömlesztés.-mosolyodom rá biztatóan, noha a mondat jelen pillanatban kicsit furcsán hat, és nem is szeretek különösebben az étkezési szokásaimról beszélni. Nem vagyok az a fej letépős típus, kifejezetten örülök a vértasak létezésének. –Annak viszont örülök, hogy ezt mondtad. Jó tudni, hogy legalább te nem akarsz megölni.-forgatom meg szemeim, hisz az elmúlt években jó néhány ellenséget gyűjtöttem be magam mellé azzal, hogy nem vagy csak szimplán nem úgy teljesítettem a kérésüket, ahogy ők akarták. -A vérfarkasok is élhetnek hosszú és kiegyensúlyozott életet. Hidd el, hogy az örök fiatalság átokkal is jár, pláne azoknak, akik soha nem akartak igazán vámpírok lenni.-mosolyodom el szerényen, de megint eszembe jut anyám, aki kísérleti nyúlnak használt. Megnyugtató, hogy ő máshogy látja a dolgokat, de nem szívesen tenném ki annak, hogy elmeséljem milyen „jó” néha a vámpír lét. –Örülj neki, hogy te nem lehetsz az. Vagy ha lehetsz is, kissé bonyolultabban kivitelezhető formában.-említem meg a lehetséges, ámbár komplikált módot, amivel olyan lehetne, mint én. Illetve csak hasonló, hisz a farkasokból is lehet vámpír, bár fordítva ez még nem megoldható. -Te sem vagy egyedül. Egy ilyen lány, mint te, nem panaszkodhatsz.-próbálom meg biztatni, majd kifújom a levegőt, és féloldalas grimaszt húzok számra.-Hiszed vagy sem, még annyi idő alatt, amióta élek sem szereztem annyi barátot, mint ellenséget.-az igazság az, hogy ismeretség sok volt, barátnak nevezhető kevés, akárcsak családtag, viszont ellenségből temérdek akadt. Persze utóbbiak egy része már alulról szagolja az ibolyát vagy csak szimplán elfelejtett, aminek örülök, és amiért rendkívül hálás vagyok. Van elég bajom mitugrász vámpírok, boszik és egyéb lények nélkül is. Figyelmesen hallgatom, amit mond, s rájövök, hogy nem csak én változtam, ahogy ő sem csak egyszerűen felnőtt. Az életébe viszont sem jogom nem volt bele szólni, s nem is igazán akartam befolyásolni semmiben, hisz én is utáltam mindenkit, aki serdülő koromban így tett vele. A szabadság és a vágy, hogy szabad lehess igazán két elkülönülő dolog. Szabályok kötötte életet él mindenki, maximum a korlátokat tudja feszegetni annyira, hogy élvezhesse az életét. -Ismerős érzés. De az élet te tele van lehetőséggel, csak keresni kell és nem megállni, vegetálni. Nem mondom, hogy ússz az árral vagy legyél szürke kisegér, egy a tömegből. Ne hagyd veszni azt, amihez tehetséged van, harcolj, azért amit el akarsz érni és azért, akiket szeretsz.-adok kissé sablonos tanácsot, bár szinte kizártnak tartom, hogy ő nem gondolná ezt közhelynek. Jobb és biztatóbb viszont nekem sem igazán jutott eszembe. Ez pedig lényegében bosszantani kezdett. –A változás lehet jó is.-jelentem ki végül, hisz senki nem várja el a másiktól, hogy világ életében ugyan azt szeresse, ugyan úgy viselkedjen. A fejlődés formája az is, ha valaki zülleni kezd, de van egy határ, amit ebben nem szabad átlépni. S félek, ő vészesen közelít e felé, de ebben én nem segíthetek neki, hogy ne essen végzetes hibába. -Azt hiszem, jót tenne nekem egy kis alvás. Ha segíthetek bármiben, ezen a számon elérsz. De nem hiszem, hogy nem találnál rá módot, hogy megtudd, hol is vagyok.-mosolyodom el, gyorsan megölelem, miután a kis kártyát, amire a számom firkáltam átnyújtom neki. A táskám a vállamra kapom, és mielőtt bármi más történhetne, eltűnök a fák között. Az igazság az, hogy elfáradtam, talán túlzottan is. Az átka, ha boszorkány vagy és az áldása, ha segíthetsz valakin. A kettő viszont sokszor annyi energiát vesz el belőlem, hogy kezdem érezni, bár gyakorlott vagyok, én is öregszem. S bár ez nem látszik, ebből a beszélgetésből rá kellett jönnöm, hogy ahogy az idő halad, úgy leszek megfontoltabb, és körültekintőbb, mint amilyen soha nem voltam.
Jo megkapta a szeretetteljes, egyértelmű, határozott ultimátumomat egy üzenet formájában, hogy hol és mikor akarok találkozni vele. Azért nem próbálkoztam hívással, mert nem akartam teret hagyni a vitatkozásnak és egyéb unalmas, bosszantó próbálkozásnak, amit produkálhatna. Plusz így hatásosabb volt, mert mellékeltem hozzá egy kis videót Annabelle-ről, aki ma már ismét a szülei féltő szeretetében lubickolhat odahaza, de ez nem jelenti azt, hogy lekerült volna a radaromról. Még mindig bármikor végigvihetem azt a varázslatot, ami majdnem megfojtotta a kislányt. Vagy kitalálhatok valami mást is, izgalmasabbat, mondjuk, hogy a szülei végignézik. Sőt, akár velük is csináltathatom. Na de inkább nem akarom végigvenni a lehetőségeimet, mert még legyőzhetetlen vágyat éreznék, hogy ki is próbáljam az egyiket. A lényeg, hogy a videó, amit a telefonommal készítettem, mert ezek a modern csodakütyük erre is jók, eleget mond helyettem is. A felvétel valójában tisztes távolságból készült, nem tettem semmi rosszat. Még. De remélem, Joban is tudatosul a lehetőségek csodás tárháza, és felfogja, hogy a bátorságán múlhat Annabelle, és sok más ártatlan élete. Ha nem áll ki velem a ma éjjeli teliholdkor, elég bosszús leszek, és annak néhányan megisszák majd a levét. Az üzenet kézbesítve, én pedig, mint aki jól végezte a dolgát, lazán, zsebre dugott kézzel érkezem a megadott helyszínre. Legnagyobb meglepettségemre azonban nem az ikrem vár ott, hanem az öcsém. - Te mit keresel itt? Hol van Jo? - förmedek rá. Csak tőle tudhatja, hogy hol találhat. Nem szeretem a váratlan fordulatokat. Kezemet előre lendítve egy varázslattal támadok Luke-ra, melytől a tüdejéből fokozatosan szorul ki a levegő. A láthatatlan kezeket kaparássza a nyakán, miközben fuldokolva próbál kommunikálni velem. Azért jött, hogy ő küzdjön meg velem. Elfog a röhögés, de olyan erővel, hogy a kínzásról el is feledkezem. - Neked elment az eszed! - Vagy talán annyira mégsem? Az indokai elég meggyőzőek. Talán még működhet is a dolog. Végül is, ha nincs Jo, megteszi ő is. Mit veszíthetek? Való igaz, az öcsém nagyobb kihívás, de elég biztos vagyok magamban. És szerencsére annak a kockázata nem állhat fenn, hogy legyőzve őt átveszem a töpörödött magasságát, vagy a béna frizuráját. Belemegyek a dologba. Csináljuk! A varázslatot már betéve tudom. Amint az első szavak elhangzanak, kizáródik a külvilág, csak mi ketten maradunk, és az erőnk, ami összekapcsolódik, és egyikünk magába fogja szippantani a másikét. Sosem volt saját, használható varázserőm, mégis mindig éreztem magamban a lehetőségeket. Mindazt, amire képes lennék vezetőként. A családom épp ettől félt, amikor megtagadták tőlem a jogot, de most már nincs visszaút. Nem tudják megakadályozni. Az energia még egy ideig hullámzik körülöttünk, aztán minden elsötétedik, és elgyengülve csuklom össze. Érzem magam alatt a hűvös talajt, hallom a közeledő lépteket, de egyelőre képtelen vagyok megmozdulni, vagy akár csak kinyitni a szemeimet.
Az utolsó perc, amikor láttam Luke-t elég nyomasztó volt. Tudja jól, hogy mennyire rettegem ettől az egésztől, hogy mennyire félek meghalni. Mert most már ő is tisztában van azzal, hogy rettegek. Olyan vagyok, mint egy kocsonya már napok óta, ahogy közeledett a telihold, hogy kijátsszuk Kai-t meg kell mérkőznünk, de ő elrohant azt mondván, hogy van más megoldás erre, de egy részem nem akarta elhinni, hogy igaz, amire készül, vagy egyáltalán lehetséges. Reménykedtem, hogy Kai nem megy bele a játékba, hogy mindenképpen azzal akar megküzdeni, akivel meg kellene küzdenie. Hiszen Jo-val szemben a győzelme még most is azt hiszem egyértelmű, de az, hogy Luke-t legyőzze.. Nem tudom. Nem mondhatom azt, hogy olyan sokat tudok Kai-ról meg a képességéről. Bezárták, mert őrült volt. De a hatalom ment az agyára és mi van, ha ténylegesen a kezébe kerül? Nem akarom megtudni. Csak remélni tudom, hogy Luke ma éjjel nem talál rá. Ez az egész egy hatalmas őrültség. Komolyan mondom, hogy gyűlölöm a családomat és ezt az egész macerát, amivel jár. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha emberek lennénk. Nem is értem, hogy honnan jött nekik ez az egész mérkőzzenek csak meg az ikrek, úgy. Ez teljesen normális. Kapásból vegyük felére a gyerekeket így olcsóbb lesz a számla és egy gyereket eltartani, támogatni könnyebb, mint kettőt. Volt valaki, aki egykoron kitalálta ezt az egészet.. Azok után már felháborító Kai-t őrültnek nevezni. Mert azaz igazi őrült, aki ezt kitalálta.
Az ajtót még mindig nem tudtam kinyitni. Utálom, hogy erősebb nálam. Egyre erősebben koncentráltam, de csak fejfájást okoztam magamnak. Végül pedig sikerült felülkerekednem a varázslatán. Őszintén remélem, hogy ez történt és nem megszűnt, mert az nem jelentene semmi jót.. Követtem a megérzéseimet és rohantam, mint még soha, sehova. Azt hiszem életembe nem aggódtam ennyire és úgy éreztem a szívem kiugrik a helyéről levegőt alig kaptam, de nem álltam meg egy pillanatra pontosan arra rohantam, amerre a lelkem hívogatott.. A másik részem. A látvány azonban, ami elém tárult darabokra törte a szívemet. A földön hevert Kai és Luke is. Én pedig pontosan tudtam, hogy ez minek a jele. Úgy éreztem, hogy egy részemet szakítja ki belőlem ez a látvány és Luke mellé rohantam, hogy magamhoz húzzam és nem tudtam uralkodni a könnyeimen könnyedén pottyantak az arcára. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ezt csinálta.. Mégis mit gondolt? Hogy így könnyebb lesz majd tovább élnem? Hát ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. Most még csak azt sem mondhatom el magamról, hogy egy része velem lesz, vagy én vele.. De nem adhatom fel a reményt.. Még felébredhet.. - Kérlek Luke.. Tarts ki. - Szipogok, miközben az arcát simogatom.. Még nem állok készen arra, hogy elveszítsem. A fenébe! Erre soha nem állnék készen.
A képlet egyszerű. Vagy legalábbis az ember azt hiszi, hogy az. Nem tart soká.. Nem is fog fájni.. Olyan, mintha egy óvodást akarnának nyugtatni a hangok a fejemben, egy szuri előtt. De azért itt ennél jóval többről van szó. Tudom, hogy helyesen cselekszem, akkor is, ha nem vagyok rá készen. Naiv voltam, mikor azt hittem, hogy nem talál módot arra, hogy akkor és úgy mérkőzzünk meg, amikor nekem is jó. Most sem az időpont, sem az én idegállapotom nem igazán alkalmas rá, de.. Mégiscsak Annabell élete függ tőle. Legalábbis Kai azt hitte, hogy ez az, ami engem leginkább motivál.. A saját testvéreinket nem is vette számításba? Remek. Addig jó, míg nem tudja igazán a gyenge pontjaimat és hogy miért is vágok neki ennek az egésznek igazából. Hogy Liv tud-e az üzenetről, amit kaptam, vagy sem, fogalmam sincs. Talán a viselkedésemből vont le némi következtetést, de mindent ráhagytam. Csak felesleges időpocsékolás lett volna az, ha még többet és többet akar velem gyakoroltatni, hiszen a világot megváltani néhány óra alatt én sem vagyok képes. Helyette úgy gondoltam kiszellőztetem kicsit a fejemet és rendbe teszem életem azon kusza darabjait, amikre eddig nem került sor. Azt hiszem tudat alatt azon ügyködtem, hogy ne maradjanak befejezetlen ügyeim, hogyha... Újra a telefonom után nyúlok, hátha most nem az üzenetrögzítő válaszol. Szinte már kétségbeesetten beszélni akarok valakivel, mielőtt az úti célomhoz érnék, de ez most sem jön össze. Tulajdonképpen nem tudom, mit is mondanék Ricknek, és mért őt próbálom hívni. Próbálkozhatnék azzal is, hogy Liv-et hívom, de attól nem nyugodnék meg. Beszélgetnék Elenával, bár azt hiszem ő most épp hazautazott a férjéhez. Nem zavarom. Ott vannak a kollégák, meg az apám is.. De nem érzem úgy, hogy bármelyikükkel is beszélnem kellene. Akivel pedig szeretnék, nem érem el. Harmadszorra sem. Már így is késésben vagyok, kénytelen-kelletlen szaporázom meg hát a lépéseimet, nehogy Kai tényleg beváltsa az ígéretét. Tőle kitelne.
Amit viszont a megbeszélt helyhez közeledve látok, megfagyasztja a véremet is az ereimben. Azt a szőke göndör hajkoronát ezer közül is felismerném, szinte világít a sötét éjszakában. - Liv! - kiáltok rá. Neki nem kellene itt lennie. Nem is kellene tudnia az egészről. Csak akkor látom meg, hogy tart valamit az ölében, amint közelebb érek. Vagy inkább valakit.. Az öcsém.. Ostoba kölyök, mégis mi a francot képzelt magáról? Nem messze tőle az ikrem fekszik ugyanúgy a földön, eszméletlenül. A szeme se rebben. Az első pillanatban tudtam, hogy mi folyik itt, de a miértjét nem értem. - Csinálnunk kell valamit... - próbálom felrázni a húgomat, hogy nem várhatjuk ölbe tett kézzel, melyikük ébred fel. Soha nem akartam ilyen tehetetlen lenni, és nézni ahogy a testvérem küzd. Valahogy.. Meg kell szakítanunk a kapcsolatot közöttük.. - Luke.. - térdelek én is az öcsém mellé, de úgy, hogy közben rálássak Kai-ra is. Ez egyáltalán nem volt a terv része.
"Kérlek, Luke, tarts ki!" Még mindig képtelen vagyok megmozdulni, vagy akár csak kinyitni a szemeimet, de mindent tisztán hallok. Azt hiszem, csak még egy kis időre lenne szükségem, amíg a testem kezd hozzáállni ehhez az egészhez. Az összeolvadáshoz. Hogy magába zárja azt, amit az öcsémből elvett. A erejét. Igen, az erejét, mert már biztos vagyok benne, hogy az az enyém lett. Sikerült. Legyőztem. Remélem, semmi nem kívánt tulajdonsága nem ragad rám a folyamat során. Bár nyilván bármi megérné azt a hatalmat, amire fél életemen át vágytam. Hogy végre ne én legyek a családom bábja, hanem fordítva. Mind az én kezemben lesznek. "Csinálnunk kell valamit..." Csendül a másik kétségbeesett hang is. Nevetni támad kedvem, de csak rekedtes nyekergésre telik tőlem. Ekkor jövök rá, hogy kezdem visszaszerezni a testem felett az irányítást. Mély levegőt veszek, és lendületből már fel is kelek, hogy a következő pillanatban már ott állhassak a testvérkéim mellett. - Elkéstetek. Már vége van. Semmit sem tehetsz, Sissy - jelentem ki felettébb elégedetten. - Gondolom tisztában vagy vele, hogy a te hibád. Csakis magadat okolhatod. Ha időben ideérsz, nem kellett volna kiállnom Luke-kal - hajolok közelebb Johoz, hogy az arcába mondhassam a szavakat. Ha nem lenne olyan gyáva, amilyen, akkor Liv hőn imádott ikre még ma is köztünk lenne. De hát ezek az összemérkőzések már csak így mennek. Valaki mindig a rövidebbet húzza. - De ne aggódjatok, az ereje jó helyen lesz nálam. Hmm... - az öntelt vigyor kiszélesedik az arcomon, a levegő pedig bizsergetően vibrálni kezd körülöttünk, ahogy az újonnan szerzett varázserőm határait próbálom elérni. Kisebb szél támad, a környező világítások villódzni kezdenek, a föld is mintha enyhén megremegne. Úúh, imádom. Még az utazók temérdek méretű, felszippantott mágiája sem töltött el így, ilyen kellemes és izgalmas energiákkal. Alig várom, hogy igazán próbára tegyem, mi mindenre is lehet képes a Gemini koven vezetője.
A karjaimban tartani a testvéremet és reménykedni abban, hogy ő lesz az, aki kinyitja a szemét és talpra küzdi magát.. Nem akarom elképzelni, hogy milyen az élet nélküle. Mégis nemes egyszerűséggel pörög le a szemeim előtt, mintha kértem volna. Ezer meg ezer tőr szúródik a mellkasomba és a könnyeim olyan könnyedén találnak maguknak utat, mintha mindig is a szabadba vágytak volna, mintha oda tartoznának. Vagy, mint ahogyan az ember tolakodik a buszra.. Csak itt most nem az a lényeg, hogy feljusson, hanem minél hamarabb kiszabadulhasson. Ez az egész helyzet szinte fojtogat. Nem tudom, hogy mit tehetnék. Az egész köztük zajlik. Nem tudjuk kívülről befolyásolni. Bárki nyitja ki a szemét az lesz a koven vezetője.
Nem sokkal később megérkezik Jo is, aki nem tudom, hogyan talált ránk.. Ja, hát persze. Valószínűleg őt hívta ide Kai.. Miért csináltad ezt Luke? Én üldöztem bele őt ebbe az egészbe azzal, hogy féltem megmérkőzni vele és meghalni azért, amiben a felmenőink őszintén hittek. Ha megteszem talán ő még mindig életben lenne. Megérdemelte volna. Az én életem olyan értelmetlennek tűnik nélküle. Szeretném Jo-t hibáztatni újra és újra azért, hogy nem mérkőzött meg Kai-al annak idején és látta jól el a baját, hogy most nem vállalta ezt a szerepet magára, de én voltam az, aki Luke-t ebbe az egészbe szinte belelökte nem Ő. Bármennyire is szeretném másra hárítani nem tudom. Az egész az én hibám. Csak az én hibám. A fülemet megcsapja Kai önelégült hangja és ez csak még inkább megtör bennem valamit. Luke nincs többé.. Most már tényleg nincs. Ordítani tudnék a fájdalomtól. A szellő belekap a hajamba és egy pillanatra úgy érzem, hogy képtelen vagyok megmozdulni. Luke tényleg meghalt.. Én pedig nem is lehetnék tehetetlenebb. - Meg foglak ölni. - Pillantok fel Kai-ra és a düh szinte csak úgy szikrázik mind a szavaimból, mind a tekintetemből. Nem érdekel, hogy vele együtt halok meg. Egyáltalán nem számít az egész.
A pillanat törtrésze alatt felfogtam ugyan, hogy mi a frászkarika folyik itt, de a tehetetlenség szinte megbénított. Tenni amúgy sem nagyon tudtam volna semmit, ha pedig mégis, arról Liv nem tanított olyasmit, amit most hasznosíthatnék. Nincs is rá szükség. Felismerem, hogy itt és most elbuktam. Küzdelem nélkül, az életem feláldozása nélkül, és az öcsém élete árán vesztettem el a lehetőséget, hogy tehessek valamit értük. Benne volt a pakliban, hogy utoljára látom őket és az én vesztemmel ítélem őket arra a sorsra, amit valószínűleg most kapunk. Mert hiába minden jó szándék, mélyen belül már pontosan tudtam, hogy ebből a megmérettetésből nem Luke kerül ki győztesen. Nevezzük megérzésnek, vagy az ikrek közötti kapocsnak, ami köztünk sosem működött oda-vissza, de éreztem.
A reményt viszont nem táplálhattam sokáig, hisz magamat nem csaphatom be. Csődöt mondtam. Ismét csúfos kudarcot vallottam, mint testvér, mint nővér.. Mint a nagy, akinek semmi más dolga nincs, minthogy a kicsikre vigyázzon. Bekövetkezett az, amit sikerült elhárítanom majd' két évtizeddel ezelőtt. És nem tudom nem magamat hibáztatni érte. Csak egy kicsivel kellett volna hamarabb érkeznem. Nem foglalkozni azzal, hogy ha megyek, mit hagyok itt magam mögött. Nem törődni Alarickel, vagy mással, és akkor Luke még mindig élne. Valószínűleg. A látszólagos higgadtságot a gyász öltötte rám, mikor bebizonyosodott, hogy a megérzésem nem csal és ismét elvesztettem egy Parkert. Az, hogy Kai nyitotta ki a szemeit és nem a kisöcsém, sok mindent eldöntött. Többek között azt is, hogy egy szociopata veszi át a koven vezetését, amibe valószínűleg egyikünk sem nyugszik bele. - Várnod kellett volna, annak rendje és módja szerint. Velem kellett volna megmérkőznöd. Persze miért is gondoltam, hogy tartod magad az egyezséghez?! - vágom oda neki a szavakat, hisz a szívemet tépkedi azzal a roppant elégedett arckifejezéssel, amitől hányingerem támad. Hideg vérrel ölte meg a testvéreinket és most sem különösebben érdekli, hogy a vére a földön hever és többé nem mozdul. De végül is, kit érdekelnek az eszközök, mikor neki csak a cél számít? Megkaparintotta, amit akart... Nem is sejtettem, hogy lehet olyan opció, hogy valaki átveszi a helyem, erre tessék. A váratlan fordulat alapjaiban rengeti meg a frissen kovácsolódott testvéri köteléket hármunk között. - Nem. Nem fogod. - fordulok a húgomhoz, mielőtt még ostobaságot művelne. Az én fejemhez is elég sok dolgot vágott, pedig én csak új életet kezdtem, nem öltem meg az ikertestvérét, aki egész életében mellette volt. De nem fogom elveszíteni őt is. Mert félreértés ne essék, én nem Kai-t védem, vagy a saját irhámat mentem.. Nekem már csak Liv maradt.
Nézem, ahogy Olivia az öcsénk élettelen testét tartja a karjaiban, és arra számítok, hogy elégedettségen kívül ne is érezzek semmit a látványtól, de valami szikraféle pattan a mellkasomban, a szívem táján, és ennek nyomán sötét, sűrű fájdalom költözik belém. Csak halványan érzékelem, de egy pillanatra felöltik bennem, hogy Luke erejével együtt esetleg az empátiáját is átvettem, de aztán megrázom a fejem, és kisöpröm belőle ezeket a gondolatokat. Badarság. Még ha igaz is lenne, nem foglalkozom vele, ez az én testem, az én lelkem, a kölyöknek nem lesz uralma felettem. Az egyetlen, ami igazán számít, az hatalom, ami végre az én kezembe került. A kovenünk ereje bizserget belül, és mintha újjászületnék tőle. Elképesztő érzés. Szinte megérte a sok elkeserítő, magányos év odaát. - Huhúú, Livvie baba – gúnyolódok. - Te aztán vérszomjas lettél. Majdnem büszke vagyok, rád, hugica. - Leszámítva azt a tényt, hogy nem igazán vannak érzéseim, ugyebár, főleg nem ilyen szánalmas félék. És remélem, ez így is marad. De ezt csak magamban teszem hozzá, miközben fennhangon felnevetek. - Képes lennél a bosszúd miatt kinyírni az egész családodat? - Rosszallóan csettintek a nyelvemmel, de valójában egész jól szórakozom a kijelentésén. - Ejnye, te még rajtam is túlteszel – teszem hozzá gonoszkás mosollyal. - Hogy én nem tartottam magam az egyezséghez? - fordulok maró gúnnyal Jo felé. - Te voltál az, aki már sokadszorra futamodott meg a kihívás elől – vágom hozzá a szavakat komor arccal. Először közel húsz évvel ezelőtt lépett vissza gyáván, és riadóztatva az egész családot, átküldtek a másik világba. Ha akkor kiáll ellenem, Livnek és Lukenak sosem kellett volna felnőnie az összemérettetéshez. És amióta visszatértem, Jo továbbra is csak az időt húzta, pedig ő is ugyanúgy tudhatta, hogy nincs menekvés: vagy ők, vagy mi. - Négyünk közül egyikünknek így is, úgy is meg kellett volna halnia. Luke legalább elég tökös volt ahhoz, hogy ki merjen állni velem, ezzel felmentve mindkettőtöket – vonok vállat. Persze nyilván azt remélték, és azt kívánják, hogy bárcsak én lettem volna a gyengébb, de hát ez van. Jobb, ha hozzászoknak a gondolathoz, hogy én vagyok az új vezetőjük.
A gyomrom belül cigánykerekezni kezdett, és a düh, amelyet a keserűség és gyász szült, egyre inkább elhatalmasodott rajtam. A remény, miszerint Luke még kinyithatja a szemét, teljesen köddé vált, és nem maradt más, mint a bátyánk, aki magába szippantott minden mágiát, amellyel a természet megáldotta Luke-ot. Öngyilkossági kísérletnek minősült a gondolat, hogy itt és most a fejét akarom a lábaim előtt, de nem maradt semmim. Az ikertestvérem volt az egyedüli, aki életemben mindenhová elkísért, a másik felem, amely rengeteg ember életében csupán egy szerető tölthet be. Ha Luke velem volt, nem volt szükségem szerelemre, románcra... és a legjobb barátom most holtan feküdt. Könnyek gyűltek a szemembe. Kai jelenléte mindent felforgatott, hisz eredetileg nekem és Luke-nak kellett volna megküzdenünk egymással; de kijátszhattuk volna, ha kell, ezer éjszakát töltök álmatlanul, hogy megtaláljam azt az apró kis utat, amely kivezet bennünket az örvényből, és lehetőséget nyújt ahhoz, hogy mindketten életben maradjunk a megmérkőzésünk után. Erő nélkül vagy erővel... annyira jelentéktelen a mágia, most sem tehetek semmit, hogy visszaszerezzem őt. Egy pillanatra lehunytam a szemem, ennek köszönhetően egy nedves könnycsepp végigsiklott arcomon, de a kezeim közben ökölbe szorultak. Nem érdekelt semmilyen egyezség, az, hogy kik ők, és hogy egy vér csörgedezik mindannyiunk erejében. Csak két árulót láttam magam előtt, de csak egyikük mentségéül szolgált az, hogy pszichopata, és nincs hajlandósága emberi érzéseket táplálni senki iránt. Ez viszont csak még dühösebbé tett. - Elég! - bukott ki belőlem haragtól fulladozva, és úgy parázslott a szemem, mintha itt rögtön képes lennék egy pillanat alatt felrobbanni. - A testvérem halála nem marad bosszú nélkül. Nem érdekel, milyen köveket kell megmozgatnom hozzá, de meg fogod bánni, amit tettél. Nektek kellett volna ezt egymással lejátszanotok, és nem... nem neki. - pillantottam Luke irányába elszoruló torokkal. Jelen helyzetben gyűlöltem mindkettejüket. A nővéremet, amiért inkább a meghunyázkodást választotta. Kait pedig... neki az életében egyetlen olyan cselekedet nem adatott meg, amelyre normális ember büszkén tudna tekinteni.
Mindent elterveztem. Gyakoroltam, feszegettem a saját határaimat, megszerveztem és úgy intéztem a dolgaimat, hogy később ne legyen rá gondja senkinek. A francba is, elbúcsúztam azoktól, akikről azt hittem, hogy nem fogom viszont látni. minden készen állt ahhoz, hogy immár én magam álljak elé és ne a család árnyékában bújjak meg, mint régen. Tudtam, hogy nem menekülhetek tovább és nem kerülhetem el újra a tényeket, miszerint nekünk meg kell mérkőznünk és az egyikünknek meg kell halnia. Már az a gondolat sem rémisztett meg annyira, hogy minden kétséget kizáróan - hiába próbálok meg nyerni - vajmi kevés esélyem lesz Kai ellen. A letargia pedig most átjárta minden porcikámat. Minden hiábavaló volt, hiszen akarva-akaratlanul is elkéstem, ami olyan következményeket vont maga után, amire sosem lehet felkészülni. Úgy éreztem, hogy újra átélem a közel húsz évvel ezelőtti eseményeket. Mozdulatlan öcsém látványán pedig csak Liv tett túl. Tudnia kellene, hogy nem így akartam, hisz az ő segítségével készültem és láthatta rajtam a sziklaszilárd elhatározást.
- De nem Luke-nak kellett volna ma meghalnia! - emelem fel a hangom, hátha ezzel Kai tudatáig is eljut végül, hogy hatalmas hibát követett el. A bűntudat mardossa a lelkemet, ahogy ránézek, hisz kettőnk között kellett volna eldőlnie ennek, s ha megtörténik, akkor vagy így, vagy úgy, mi többé nem néztünk volna egymás szemébe. Ezzel szemben most itt állunk, és látom rajta azt a diadalittas pillantást, amit akkor is megfigyelhettem, mikor a többi testvérünkkel végzett. - Csak várnod kellett volna, de persze te nem vagy rá képes.. A hatalom gondolata elvette az eszedet is, Kai. Mit gondolsz, a koven majd követni fog téged? - teszem fel a nagy kérdést. Kétlem, hogy bárki is bizalmat szavazna neki, hiába került ki ő győztesen a párbajból. Eddig sem fogadták el, mindig fekete bárányként tekintettek rá, de erre rá is szolgált. Most sem lesz ez másképp. - Liv.. - fordulok felé megilletődötten. Kemény szavai hallatán tisztában vagyok vele, hogy azt kívánja bár én feküdnék Luke helyén. - Liv.. Sajnálom, én őszintén. Annyira.. - próbálom csitítani, de kétlem hogy a gyászán bármi enyhítene. nem tudom még csak elképzelni sem, hogy milyen volt köztük a testvéri kapocs, hisze mi Kai-al sosem voltunk jó testvéri viszonyban. De abban biztos vagyok, hogy lélekben ez Livnek is végzetes volt. Ezzel pedig Kai elvett tőlem mindent. Mindent amim valaha volt, vagy a jövőben lehetett volna. Én pedig nem tudtam ellene tenni, ismét.
Elnézve őket sorra, a halott öcsémet az égbe meredő üveges tekintettel, a húgomat, aki kisdedként ringatja Lucast, és a fájdalom rémisztően élesen tükröződik a tekintetéből, az ikremet, akin viszont a bűntudat egyértelmű jelei mutatkoznak meg... furcsa... nagyon furcsa, leírhatatlan, ismeretlen érzések árasztanak el. Legalább húsz éve nem éreztem semmi hasonlót. Még gyerekként talán, amikor képes voltam rá, amikor még érdekelt mások véleménye, amikor még tudtam, mi az az empátia... Próbálok a győzelmemre koncentrálni, görcsösen kapaszkodni a diadalba, amelyet mostanra bőven kiérdemeltem a végtelen hosszú elszigeteltség és magány után. Olyan sokszor feladtam az elmúlt években, készen álltam búcsút venni a saját életemtől, saját kezűleg vetni véget neki, leugrani egy hídról vagy felvágni az ereimet. Természetesen egyik sem működött, és csak tovább szenvedtem. És most mégis itt vagyok, szabadon, elérve a céljaimat, legyőzve a családomat, átvéve felettük az irányítást, és a magam ura lehetek végre. A legkevésbé sem hiányzik, hogy bármiféle szánalmat érezzek irántuk. Hülyeség lenne. Nevetséges, hatalmas nagy hülyeség. - Én ezt nem hallgatom tovább - rázom meg a fejem, és igyekszem a lehető legtöbb megvetést és közömbösséget sűríteni a hangomba. Az ember egyszer fent, egyszer lent. Éppen itt volt az ideje, hogy én győzedelmeskedjek, és ők kerüljenek alulra. Ez van. Hátrálni kezdek azzal a céllal, hogy magukra hagyjam őket, de mielőtt teljesen hátat fordítanék nekik, még megtorpanok. - Luke tudta, hogy mire vállalkozik. Megtette ezt a lépést, miattatok, hogy megvédjen benneteket a megmérkőzéstől. Az ő döntése volt. Tiszteletben kellene tartanotok - jegyzem meg búcsúzásképpen teljes komolysággal. Nem olyan szavak, amelyek tőlem megszokottak lennének. Inkább mintha Lucas beszélne belőlem. Lehetséges ez? Jobb, ha bele sem gondolok. Bár előbb-utóbb biztosan megmutatkoznak majd a összemérettetés egyéb következményei is. Most azonban az lesz a legjobb mindhármunknak, ha nem boldogítjuk tovább itt egymást. Vetek rájuk egy utolsó pillantást, majd köddé válok a szemük előtt.
Mérhetetlen undorral és megvetéssel sétálok az erdőben, a kripták irányába, majd belépve a boszorkánytemetőt jelölő rozsdás, igazából felesleges kapun, mintha vérem máris égni kezdene. Tudomást erről nem igen veszek, hisz ez csak amolyan zsigeri érzés, melyet pusztán a boszorkányok puszta gondolata okozhat. Nevetséges, mennyire nagyra tartják magukat, de a természetről mit sem tudnak. A hely abszurditása, hogy odaát, ahová ép elmém sodort, míg testem élettelen volt, pontosan ehhez a helyhez hasonlított. Mintha mindig itt jártam volna, valami érthetetlen oknál fogva. Miért? Magam sem tudom még... Elgondolkodva, elmerengve ülök le az egyik sírkőre, a halottak megsértésével mit sem törődve, hisz az itt nyugvók ugyanúgy akarhatták halálom, mint bármelyik másik boszorkány a világon. A több, mint százéves visszatérésem fényében pedig azt hiszem kijelenthetem, hogy a boszorkányok teóriája a természetnek hála dől meg, és hoznak minket vissza sorra a túlvilágról az ide vonzó erők. Hisz lássuk be, Alaska visszatérte sem lehetett véletlen, annak ellenére, hogy a találkozásunk fényében kijelenthettem, a múltam még mindig részem, és gyűlölöm is magam miatta. Én tudtam felejteni. Ki tudtam mindent ölni magamból, amit a szerelem egyszer nekem adott, amivel egyszer kínzott. De a vele való találkozás bizonyos emlékeket ismét eszembe juttatott. Például a népemét, akik minden bizonnyal századok óta eltűntek, a szokásaink, hitünk, életünk, mindennapjaink rendszerét pedig már csak a történelem említi, vagy talán még az sem. Mi értelme lett volna így harcolni bármiért? Megannyi elveszett lélek, elhagyott barát, elhagyott számomra kedves lélek. A tőrt előhúzva övemből, a nap lenyugvó sugaraiban vizsgálom meg, számban füstölő cigarettámmal, a másik kezemben lévő üveget a kőre téve magam mellé. Végigsiklik ujjam a vértől vöröslő pengén, mely hű társam volt gyerekkorom óta, mely nem most először akart életet kiontani. Az ujjamon csillogó vércseppet számhoz emelem, megízlelem azt, s Alaska vérének hála ismét jó pár nem éppen ide illő emlék villan fel agyamban. -Semmi sem állandó, csak a változás maga.-idézek egy ókori bölcstől, ahogy elgondolkodva meredek a pengére, amit időközben egy ronggyal dörzsölni kezdek, hogy ismételten fényes pengét kapjak. Trish ismert most talán a legjobban, mégis a legkevésbé, de jelenleg egyetlen mentoráltamon túl nem akartam senkit sem abba a hitbe ringatni, hogy létezésem most is áldás. Nem tagadtam, hogy lelkem sötét, elmém szintén, s semmi sem érdekel. A népem elvárása más volt persze, de mit számít ez? A furcsa érzés viszont, ami ideérkeztem óta kísért, nem múlik, sőt. Mintha most még erősebben érezném a boszorkányok gyűlöletét magamon. -Az ember már gyászolni sem gyászolhat maga?-hagyja el szám a kérdés, melyet ha a jelenlévők közül valaki meg akar válaszolni, aki itt rajtam kívül él, hát várom szeretettel. A pengét marokra fogom, ismerős érzéssel simul ujjaim közé, és a cigarettát a földre dobva taposom el, majd egyszerűen szoborrá dermedve hallgatok, várok. A furcsa érzés elmúlására, arra, hogy ne történjen semmi.
"Néztem őt, csak néztem. Fájdalmas nagy örömöm lelt, abban, hogy nézhetem. Úgy voltam vele, mint a szomjanhaló ember, ki vizet talál. S bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle."
Agyamban folyamatosan kattog egy vészkapcsoló miszerint most rögtön fognom kellene a bőröndöm és elhagyni ezt a helyet a lehető leggyorsabban. Mégsem teszem, valami vonzz ide, ebbe a városba, reményeim szerint találkozhatok vele. Boldogan sétálok az erdőben, a kripták irányába. Még be sem érek a kapun, már is érzem, ahogy pezseg a vérem a halott boszorkányok erejétől, akik segíteni akarnak nekem. Hallom ahogy suttognak, egyre jobb és jobb tervekkel állnak elő, miként teljesíthetném be bosszúmat. Egyesek közülük engem is eltennének láb alól, hiszen kettős lény vagyok, ami az ősök számára bűnnek számít. Vámíprságom révén nem tetszésüket nyilvánítják ki, de érzem mellettem állnak, hiszen amióta itt vagyok az erőm kétszeresére nőtt. Elgondolkodva lépkedek lassan a sírok között. Furcsa érzés fog el, ahogy egyre mélyebbre halaok az erdőben a sírok mellett. Nézz fel! Suttogják a fülembe, mire engedve a kíváncsiságnak és kísértésnek megteszem. Egy pillanat erejéig megtorpanok, ereimben megfagy a vér. Tényleg ő az? Kislányos öröm lesz úrrá rajtam, ami hirtelen mérhetetlen haragba csap át, amiből csak gyűlölet marad. Kellemes baritonját hallva mosolyra húzódik ajkam. Tényleg ő az! Ismerős pengéjét marokra szorítja, cigarettáját elpaossa és szoborrá dermedve vár. Gondolom abban reménykedik, hogy kérdése üres hallgatásra talál. De ez nem ma fog megtörténni, nem most. - Attól függ mit akarsz gyászolni?- kérdezek vissza, hangom csilingelő boldogságban úszik. Közben sétálok felé, majd előtte nem sokkal megállok. Végigmérem alakját, nem sokat változott az idők alatt. Ahogy én sem, ugyan olyan fiatal vagyok, angyal arcom alabástrom fehér, egyedül fekete sminkem jelzi a változást. - Régen találkoztunk utoljára Cal. Azért remélem még megismersz - teszem hozzá, miközben a reakcióit várom. Van egy olyan sejtésem nem örül nekem, hiszen a bűcsű elég csúnyán végződött. Elmémben már a védekező, védelmező varázslatok jelentek meg, hátha rossz véget érne ez a beszélgetés.
Tudtam, hogy nem vagyok egyedül, mégis jobban örültem volna, ha így van. Csupán azért, mert így ismételten életem egy fekete foltja emlékeztetni kezd, és abból elég volt az elmúlt napokban. Kívánságműsornak még sincs helye itt, és megeshet, hogy a halom boszorkány és mágus valószínűsíthetően a halálomra pályázik. Ahogy körülbelül minden druidáéra. Mert majd pont ebben a városban marad minden rejtve... régen sem sikerült az ilyesmi, hát még egy városban, ami ilyen energiákat rejt. Egyenlőre viszont további druidákat Alaskán kívül nem láttam, és reméltem volna, hogy további őskövületekkel nem találkozom, akik marha okosnak hiszik magukat és hisznek még ebben az egészben...évszázadokról beszélünk, nem napokról, hát létezésünk értelme ha ennyi idő alatt nem nyert megfejtést, kétlem, hogy a közeljövő napok változást hoznának. Bár a szóbeszéd szerint többen visszatértünk... Jó tudni, nem mintha ez rajtam segítene bármit is. A csendes semmitmondás helyett a válasz mellé agyamban azonnal kapcsolódik az arc is, s bár nem emelem rá tekintetem, gondolom, s valósággal tudom, hogy nem változott meg a lány. Ő is az volt, ami. Tett róla, hogy az idő még csak meg se változtasson rajta semmit. A kellemes emlékek viszont esélytelenek nyugalmával halnak el, ahogy a szavak súlyát megérezni a levegőben. a mérhetetlen gyűlöletének értem én okát, de örömöt nem adnék senkinek sem, hogy az ilyesmit, mint ütőkártyát megadjam bárkinek. -Téged biztos nem.-reagálok szavaira, ahogy rá emelem tekintetem, a nemrég földre dobott csikkről, és ajkam szélén egy idegesítően megvető mosoly siklik. Kedveskedésnek mi oka lenne? Meg akart ölni, és ha úgy vesszük, neki még sikerült is ezt kivitelezni, sokakkal ellentétben. Tapsot érdemelne, de nem fog kapni. Megadóan sóhajtva adom fel a próbálkozást, és akárcsak ő, úgy én is végigmérem őt. Vonásai, a barna hajzuhatag, a tündöklő tekintet, a finom vonások, a csinos alkat... semmit sem változott. De szeme elárulja, hogy a kislány, kin egyszer segítettem, valami furcsa fétisem miatt, már rég kihalt belőle. Belőlem is az, aki megmentette. Bár halálát nem kívánom, voltaképp megértem, hogy miért akart az életemre törni. -Képzeld, az utolsó emlékem legutóbbi halálomból a te arcod volt. reméltem azért, hogy legközelebb már csak odaát találkozunk.-érzem, ahogy körülöleli az energia, és a pengét a helyére, a derekam ölelő övön csüngő tokba süllyesztem.-Ez komoly? Feltétlenül szükséges ez a közjáték, azzal az energiaburokkal, amiről azt hiszed, mindentől megvéd? Hát, látszik, hogy nem sokat használt a taníttatás.-rázom meg fejem elégedetlenül, arcomon mégis inkább gúnyos, lenéző megvetést láthat, mintsem elégedetlenséget.-Ha azért jöttél, hogy megölj, hajrá. Hidd el, nem fogok ellenkezni. De kételkedni sem tudok, hogy még egyszer ok nélkül megölsz.-kétirányú célzásom egyszerre támadó, mert tudom, hogy kést kell forgatni valakiben, hogy színt valljon, s ebből következően érdeklődés is van a dologban. Annak viszont nyilvánvaló jele arcomon vagy hangomban nincs.
"Néztem őt, csak néztem. Fájdalmas nagy örömöm lelt, abban, hogy nézhetem. Úgy voltam vele, mint a szomjanhaló ember, ki vizet talál. S bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle."
Még mindig alig hiszem el, hogy ő áll velem szemben, szívem megszámlálhatalan ütemre ver. Gyűlöletet mutatok kifelé, hiszen megbántott, sértett vagyok. De emelett van valami, ami nem hagyja nyugodni elmémet, ahogy érzéseimet sem. Még nem tudom megmondani mi az, ami körül ölel a harag felhői alatt. Ahogy tekintetünk egybe fúródik rá döbbenek mi az, az érzés. Megvető mosolyán már meg sem lepődök, ugyan olyan angyalian mosolygok. Szavai hallatán még nagyobb feszültség tör ki belőlem. Ajkaimat beszívom, egyetlen vonallá préslem vérvörös számat, ahogy visszafojtom a kitörni készülő agressziót. - Fiatal voltam és egy kicsit impulzív is - vonom meg a vállam, ahogy felelevenedik bennem az a bizonyos nap. Egy tucat boszorkány vetette rá magát egyszerre az erejét használva, míg én csak álltam ledermedve, néztem hogyan ejtik csapdába a testét. Elvágtak mindenféle kommunikációt közte és a többi druida között. Elvonszolták egy előre megásott lyukhoz, amibe belökték. Óvatosan oda lopóztam és vetettem rá egy pillantást a harag ködfátyolán kersztül, majd magára hagytam a fajtámmal, akik betemették. - Elég rosszul hitted - sziszegem a szavakat, kezeim ökölbe szorulnak. Érzékelem, ahogy körmeim a húsomba vágnak és kiserken a vérem, de ez még mindig jobb érzés, mint egyből kitépni a torkát. Zabolázatlan energia vesz körül, ami egyre csak azt suttogja: Öld meg! Végezz vele, míg gyenge! Még semmit se teszek, csak bámulom, ahogy elteszi tokjába fegyverét. Tudtam, hogy megérzi a pajzsom, de azzal nincs tisztában miért húztam fel. Nagyot téved, ha azt hiszi a saját védelem érdekében tettem. Így elrejthetem a bennem rejtőző szörnyeteget, aki egyfolytában ki akar törni, amióta megpillantottam. Elégedetlen, lenéző és megvető arcát látva széles vigyorra húzódik szám. Belül megfojt az elkeseredettség, csalódottság, bánat, de kifelé nem mutatom ezt. Nem fogom megadni neki ezt az örömöt, hogy gyengének lásson újra. - El kell, hogy keserítselek drága mesterem. Nem azért jöttem, hogy megöljelek - kést próbál bennem forgatni, de mind hiába. Mindketten tudjuk, hogy volt rá okom, ahogy most is meglenne. De az nem tenne boldoggá, mint az kiderült az elmúlt évek alatt. - Még nem! De, ami késik az nem múlik. Viszont ez egy kicsit fájt - szívemhez teszem a kezem teátrálisan, miközben szomorú arcot vágok. Leguggolok, hogy egy vonalba kerüljünk, közben eleresztem a védőfalamat. Most már érezheti rajtam a változást, azt a temérdek haragot, bosszút, amit ő váltott ki belőlem, ahogy az erőt is, ami körbe vesz. - Békével jöttem beszélgetni. De ha nem viselkedsz, hamar rossz vége lehet. Egyet tudnod kell, most már én vagyok az erősebb - ördögi mosolyra húzódik ajkam. Egy másodpercre megmutatom neki, mivé váltam, szemem alatt kitágulnak, kidudorodnak a fekete erek, miközben tovább vigyorgok megnőtt szemfogaimmal. Ezt követően oldalra döntöm a fejem, angyali arccal várom a reakcióit.
Szavaira elnevethetném magam, hisz nevetségesen ironikusnak érzem ezt az érzést. Egyszer tett róla, hogy a túloldalra kerüljek, illetve, hogy újra és újra átélve, hogy milyen az, mikor teljes valódban nem tudsz meghalni, s csak az emlékeid, a gondolataid gyötörnek. Évszázadokig. Most pedig itt áll előttem, pont olyan megvető, gyűlölködő arccal, ahogy utoljára is láttam. Semmi érzés, semmi jele annak, hogy valaha én voltam a második apja, aki segítette őt. Nem bánom, mára már tudom, hogy senkiben sem lehet úgy megbízni, még magamban sem. -Hitegesd magad ezzel édesem...-biztatom, bár ez közelről sem fedi azt, amit az aljas viselkedéséről gondoltam akkor és most. Szó sincs világrengető bosszúvágyról, hiszek benne, ha kell, úgy is bevégeztetem, akár most, akár később. Mit veszítenék rajta? Azon a napon már felesleges lamentálni, mégis, most, ahogy a kislány arcát elfelejtem, csak egy olyan kétszínű és érzéketlen nőt látok magam előtt, mint amilyen férfi én voltam. A tükörképemmé vált szinte, nem hibáztatom érte. Amit tettem, megtettem, bár azt sem kívántam soha, hogy a múlt dolgai változzanak meg. -Ó, annak semmi értelme.-mutatok ökölbe szoruló kezeire és hajamba túrók.-Ne fogd vissza magad, pláne ne miattam. Itt vagyok, úgy is tudod, hogy már csak azért is produkálni fogom magam.-mosolyom továbbra is ott ül szám sarkában, semmi jót nem sejtet, és semmi jó szándék nincs is bennem. Tulajdonképpen, ha teljesen őszinte akarnék lenni... nem is értettem, mire fel volt olyan dühös. Pláne most. Hisz megkapta, amit akart, nem? Meghaltam. Az, hogy most nem rohadok a koporsóba, amibe többek között ő is juttatott, nem az én hibám. Biztos az anyatermészettel lévő kapcsolatomnak köszönhetően élek ismét. Mert az már csak olyan jó volt, hogy világhíres volt a saját fajom körében. hát persze. -Kár, ez valóban elkeserít.-sóhajtok fel gyermetegen, mintha tényleg annyira bánatos lennék e miatt, de szám sarkába múlni nem akaró féloldalas mosolyom továbbra is ott csücsül. Majd ahogy folytatja mondandóját, egyszerűen ismételten elnevetem magam. Harsányan, a kora esti órában a temetőt ölelő fák és az itt lévő sírokról visszaverődő hang pedig olyan, mintha maga az ördög nevetne. Végül is, nem áll messze az igazságtól.-Akkor most mondjam azt, hogy kölcsön kenyér? Kétlem, hogy bármi hatása lenne, hisz véleményem szerint te elkönyveltél már így is úgy is egy érzéketlen, önző, léhűtő embernek. Én pedig a világért sem rombolnám le ezt az illúziót.-vonok egyszerűen választ. Hidegen hagy, hogy mit érez vagy gondol, az is, hogy mire készül. Nyilvánvaló, míg én egyedül, kissé vérszegényen -hála drága Alaskának- aligha lennék olyan erős, hogy megvédjem magam bármitől. Ennek a druida létnek tulajdonképpen eddig nem sok hasznát látom. Ellenben ő, ahogy érzem, nem csupán boszorkány már. Meglepne, ha a hataloméhség nem lenne jelen az életében. Talán pont azért lett az, ami. De ki vagyok én, hogy bárki keresztjét megkérdőjelezzem? -Ezt már azelőtt is tudtam, hogy mondtad volna drága Aingeal.-szándékosan mondom a szavakat azzal a hangsúllyal, ahogy régen is szóltam hozzá.-Viszont mélységesen megtisztelnél, ha a múltunk fejében a mézesmadzag helyett tényeket közölnél. Mert lássuk be, a béke még azok között is törékeny dolog, akik valóban barátságot ápolnak évezredek óta. Mi is lehetnénk ilyenek, de ez a vonat már kisiklott régen. Tehát hagyjuk a felesleges köröket. Kérlek, öreg vagyok én már ezekhez.-lépek közelebb hozzá, hiába erősebb, így is fölé magasodom, ahogy elé érek és még mindig nem eresztem az ismerős szempárt. Kíváncsi vagyok, hogy mi hozta ide. S előbb vagy utóbb kiderítem. De annak lehet, hogy ő még sem fog örülni.
"Néztem őt, csak néztem. Fájdalmas nagy örömöm lelt, abban, hogy nézhetem. Úgy voltam vele, mint a szomjanhaló ember, ki vizet talál. S bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle."
☄ see you again ☄ Hurt ☄ számold meg, ha szeretnéd
Gúnyos nevetése nem hat meg, mindketten tudjuk, hogy ironizáltam. Még, hogy hitegetem magam? Ugyan már, akkor se tettem, ahogy most sem, annál sokkal simulékonyabb vagyok. Calder egy ijedt kislányként ismert meg, családjába fogadott, ott erőre kaptam és minden megnyerő tulajdonságomat előnyömre kovácsoltam. - Drága Cal, mióta vagyok megint az édesed? Alaska ennek nem hiszem, hogy örülne. Pedig ha tudná mik történtek... - merengek vissza, ajkamon sunyi vigyor terül szét. A múlt megelevenedik előttem, végig gondolok minden együtt töltött percet. Majd a nélküle eltöltött időt, a kislányból nő lett a hosszú évek alatt. Ha akarta, ha nem mesterem saját képmására formált már a létezésével, alaktomos, kétszínű, érzéketlen nő lettem. Temérdek harag dúl bennem, ahogy zöld szemeibe meredek. Kezeimet elengedem, míg a tőle megszokott és kedvelt mozdulatsort figyelem. Hiányzott, hogy lássam...talán... Persze, hiszen bátyámként szerettem, de becsapott, más sem érzek iránta csak megvetést, szánalmat. - Annak tényleg semmi értelme se lenne. Rég tudom milyen páratlan színész vagy, már nem tudsz átverni - sziszegem fogaim közül, miközben szétnyílnak ujjaim. Mosolyog, de érzem, hogy ez is hazugság tőle, ahogy minden más. Hol van az a jószándékú férfi, aki olyan szívesen tanítgatott? Ő is megváltozott, egy üres, kiégett, megkeseredett ember látok magam előtt. Tartása laza, mintha semmi sem érdekelné, a haláltól sem retten vissza. Kegyelem lenne számára, ha végeznék vele. Nevetése tölti meg az erdő csendjét, melyen vízhangot vernek a sírok, ördögi kacaj ez. Mégsem rettenek meg tőle, azzal réges-régen elkésett. Temérdek gonoszságot követtem, annál több halált néztem végig, szemrebbenés nélkül. Ugyan olyanok vagyunk, velejéig romlottak és elveszettek. Gúnyos fintorba torzul arcom, miközben teátrális szavait hallgatom. Mégis volt valami igazság abban, ami elhagyta száját. Elkönyveltem őt olyannak, amilyen. Megint jön a kioktató, magyarázó hangsúlyával, amitől mindig is falra másztam, de nem mutatom ki felé, mennyi irritál. Hangos nevetésben török ki, ami megtölti élettel a körülöttünk lévő némaságot. Hangom csilingelő lágy melódia, mégis kihallatszik belőle valami megfoghatatlan, félelmetes, pszichopata utócsengés. Jól mondod a barátság törékeny dolog, amit oly gyönyörűen zúztál szét. Mégis milyen tényeket vénember? - szemeim szikrákat szórnak felé, miközben kövelebb lép hozzám. Nem engedi a pillantásom, fogva tart, még így is egy fejjel magasabb nálam. Tekintélyparancsoló, mitől régen fülem-farkam behúzva hunyászkodtam meg, de azok az idők elrepültek. Most egy szempillantás alatt kiegyenesedek, ujjaim torkára tekerednek, olyan finoman, hogy még kaphasson levegőt. Fejezd be ezt vagy nem állok jót magamért. Tényeket akarsz? Akkor lehetnél a mocskos életed során egyetlen egyszer őszinte velem szemben. Hiszen ugyan azt akarjuk megtudni, az igazságot - érzem, ahogy kezd eluralkodni bennem a szörnyeteg, akit eddig jól elzártam. De az ő jelenléte kizökkentett az így is törékeny békémből.
Miért emlékeztem volna a lányra, aki volt, mikor nyíltan tudtomra adta, hogy már ő pedig nem az a lány. S ki vagyok én, hogy bárkiért harcoljak? Rég nem pártolom az örök optimisták csoportját. Amiről részben ő is tehet. Nem rovom neki fel, miért is tenném, mikor akkor én is szívesen megöltem volna magam. Talán most is. De senkitől sem venném el annak az örömét, hogy ezt véghezvigye. -Ó, hát persze.-teszek úgy, mintha érteném, mire gondol.-Mindig is tudtam, hogy jó képzelőerőd van, na, de ennyire. Menj, szaladj és áruld el neki!-mutatok teátrális mozdulattal a temető kijárata felé, szabad utat adva neki, ha úgy dönt, távozik és nem túl sok felnőttességet statuálva egyszerűen elrohan az említett személynek. És akkor mit ér el? Semmit... Mosolya láttán magam is elmorzsolok egy apró ajakrándulást, ahogy konstatálom, még ha akkor fel sem fogtam, mivé vált ő, immár tökéletes képmásom lehet, bár elhivatottsága jól látszik, még mindig nem értem, hogy a "nem akarlak megölni...még" rész mire jó? Húzni az elhalaszthatatlan véget, ha ahhoz volt fegyver a kezében, nem nagyon tudtam elképzelni, hogy milyen hasznot hozhat még neki. Erős volt, erősebb, hibába voltam korosabb, mint ő, én hozzá képest egy alulmaradt faj egy tagja voltam csupán. Csakhogy ez nem az az idő, mikor a mérhetetlen önsajnálat tengerébe kell úszni, merthogy annak se sok értelme volt, ahogy önmagában nézve a puszta létezésnek sem. Ismét teátrális mozdulat következik, a rólam alkotott, helyes illúziónak hála, mely szerint igazi színész vagyok, egy örömittas hajlás következik. Nem értettem mire jó ez az egész, de összetörni nem fogom a helyzet szépségét adó melankolikus, gyűlölettel teli merengést a ki milyen volt, s hová lett kérdés felett. Szavaim pontosan tudom, hogy úgy csengenek, ahogy régen. ugyanaz az okító, kissé lekezelő, de tanító szándékú hangnem, amivel tökéletesen tisztában voltam, hogy csak magam sodrom közelebb a beteljesülni látszó végzethez, mégsem bánom, minden szavam csak még jobban elvágja a köztünk lévő vékonyka cérnát, ami még a közös múltunk halványuló darabjait tartja a feketeség, és végtelen sötétség felett. -Ó, most jön az a rész, hogy én ezen bűnömért is esdekelek? Passzolnám. Ami volt, elmúlt, lépj túl rajta.-feleslegesnek érzem tagadni, hogy nem volt semmilyen kapcsolat köztünk, de ennyi évszázad távlatából azt sem látom feltétlenül szükségesnek, hogy bármit tegyek a kapcsolat további javításához, mint inkább annak végérvényes megszakításához.-Mondjuk azt, hogy miért vagy itt? Minek kerestél fel? Gondolom, akikkel kiterveltétek a mi halálunk, már mind a tömegsírok alján fekszenek és a pokol tüzében égnek. Ha maguktól jutottak oda, béke poraikra, ha te küldte őket oda, akkor csak örülhetnek.-merengek elégedetten a beszédemen, eközben még mindig ott bujkál a sötétség szemembe, a megfoghatatlan lezserség, amilyen könnyen veszem a dolgokat, már-már érthetetlenül könnyen. Csakhogy szavaim régóta nem a tanítás célját szolgálják, mint inkább életben tartanak még, csak az ok tisztázatlan, hogy Én miért akarom, hogy így legyen. Torkomra sikló ujjai simogatóan hatnak, fejem kissé oldalra billentem, s ujjaim finoman csuklója köré fonom. -Gyerünk, tedd meg. Mert ha könyörögsz, ha megölsz sem kapsz több őszinteséget ennél és válasszal sem szolgálhatok, bármiféle igazságot is kutatsz./b]-szorítok rá kicsit csuklójára, hiába vagyok magasabb, ha ő a természettől némi plusz erőt kap.-Túl gyenge voltál még, hogy megtedd, de már nem vagy az. Talán a természet ajándéka az, hogy visszahozott és kezedbe adta a döntést, hogy még egyszer, immár egyedül vegyél revánst, amiért... miért is?-érdeklődöm kíváncsian, szavaim halkak, hisz torkomra szoruló kezétől hangszálaim nem rezegnek ugyan úgy, de nem is bánom. Ebben a harcban senki sem jön ki győztesnek, mert tudom, lelke csak még elveszettebb lesz, ha enyém feláldozza ismét.
"Amikor az igazságból hazugság lesz, a barátból ellenség, a szerelemből gyűlölet és a szabadságból börtön, akkor már csak egy lehetőség marad: bosszú mindhalálig."
☄ see you again ☄ Hurt ☄ számold meg, ha szeretnéd
Hiába mutogat a kijárat felé, egy tapottat sem mozdulok. Bármennyire is vágyik az egyedüllétre, most nem fogja megkapni tőlem. Képtelen vagyok neki megbocsájtani a múltban elkövetett hibáit, de a bosszú sem okozott megnyugvást zakatoló szívemnek. Úgy érzem, mintha egy örvény kellős kövepén lennék, ami húz egyre jobban lefelé és képtelen lennék a felszínre úszni. Megfujt belül az üresség, mardos a keserűség, ahogy itt áll előttem. Mégis mit vártam ettől a találkozástól? Magam sem tudom, ahogy azt sem milyen igazságra vágyom, zavarodott vagyok. Elmémben kutatok egy elfogadható válasz után, miközben ő újra meghajol előttem színpadiasan. Mitől felfordul a gyomorm, olyan műnek látszik, mint egy marionett, kit a bábosa rosszul rángat. - Szíves örömest túl lépnék rajta, ha tudnám mit keresel itt - vágom hozzá az apró hazugságot. Szavaival kést forgat, így is fekete szívemben, miszerint semmilyen kapcsolat se volt kettőnk között. Egyre inkább bosszantott a stílusa. Hiszen én megbíztam benne akkor, barátnak és bátynak tekintettem, de ahogy mindenki más ő is elárult, ezért kellett bűnhődnie. - Erre fújt a szél - önkéntelen megérintem csuklómat, amin pár nappal ezelőtt felizzott a jel. A madarak azt csiripelték életben vagy. De a veled kapcsolatos utolsó emlékeim szerint egy halom föld alatt kellene rohadnod. Így gondoltam utána járok tényleg igaz-e - folytatom tovább a kis hazugságom. Mesterien játszom a szerepem. A csalódott tanítványt, kiből gyilkos lett egy szempillantás alatt. - A temetésetek után szétszóródtunk, valószínű jobb dolguk akadt és a legtöbben már halottak - vállat vonok unottan. Miért érdekelt volna azoknak a boszorkányoknak a sorsa? Én is részese voltam annak a tervnek, de inkább mondanám magam csalinak, mint az ötlet kidolgozójának. A boszorkányok mindig is gyűlölték a druidákat, valahol még féltek is tőlük, hogy túl nagy erővel rendelkeznek. Könnyebb volt megölni őket, mint kordában tartani erejüket. Szemében örök feketeség honol, régen talán vonzónak találtam és meg akartam fejteni, de ez hamar elmúlt. Nyakát fogva rá emelem üres, érzelem mentes tekintetem, fejét oldalra billenti, míg ujjait csuklóm köré fonja. Mindketten tudjuk, hogy én vagyok az erősebb, hiába ellenkezni felesleges. Férfi létére hamar leteríthetném, akár egy elesett őzgidát. Hiába szorít kezemre mondandója közben, enyhe, apró szúráshoz hasonló érzéssel tölt el eme cselekedete. Ezzel szemben szavai még szilánkosabbra zúzzák lelkem darabkáit. Az a remek gondolata támadt, hogy felbőszít, hiszen számára semmi a halál. Túlságosan sokszor élte át, hála nekem. Kíváncsian érdeklődő szavai halkak, hiszen ujjaim egyre inkább szorítják torkát, elzárva előle az oxigént. Tudatosul bennem, hogy még mindig jobban ismer, mint én magamat. Hiába fenegetőzök azzal, hogy megölöm újfent, képtelen vagyok rá, hiszen akkor még elveszettebbé válok. Patthelyzet. - Menj a pokolba Calder Sachi - emelem fel a hangom, miközben egy nagyobb lökéssel elengedem a torkát. - Te is pontosan olyan vagy, mint az első családom. - már kiabálok vele, miközben a dühtől remeg testem. Szemem alatt újra megjelennek a fekete erek, egyetlen apró hajszál választ el attól, hogy neki essek. A szörnyeteg elő akar bújni belőlem és bevégzni a sors adta újabb esélyt.
Megrendíthetetlenül eldöntötte, hogy tesz valamit, amiről el is hitte, hogy képes lesz rá, én pedig nem fogok ellene tenni, vagy tenni azért, hogy jobb, esetleg más belátásra bírjam. A fejébe vett valamit, hát tessék. De a saját magam arrogáns, s idegesítően nagyképű jelenlétével csak azért tudtam tenni, hogy kihozzam őt a sodrából, s ezzel rásegítsek az elkerülhetetlenre. Már, ha hittem ebben, s ő elhitte, hogy hiszek benne. Ez eddig nekem jó. -Hát, elkeserítelek, nem téged.-túrok hajamba szórakozottan.-Ez olyan druida dolog.-vallom be, semmi értelme ezt eltitkolni. Bár kétlem, hogy elsősorban ez a válasz érdekelte, vagy akár erre várt tőlem. Többel még sem szolgálhatok egyelőre. Elejtett morzsákkal kell jóllaknia, szaftos falattal nem szolgálhatok én sem. -Mégis…-ízlelgetem gondolataim kimondatlan-Valami azt súgja, hogy nem érdekel, hogy én mit keresek itt.-ezt csak úgy mellékesen jelentem ki, egész halkan, kicsit hunyorogva, kicsit rájátszva eddigi szerepemre. A világért sem döntenék vagy rombolnék le benne egy rólam alkotott képet. S gyanítom utolsó évem jobban megmaradtak benne, mint az azelőtti célokkal teli ficsúr, aki világmegváltót játszott naphosszat. A célozgatása a közös múltunkra pedig egyenesen hidegen hat, hisz mindketten tudjuk, hogy közös múlunk nekünk nincs. Abban az értelemben legalábbis, amiről szerinte érdemes lenne Alaskának vagy bárki másnak tudnia. Felőlem mindenkinek azt hazudozik össze-vissza, amit akar, már nem érdekel. De saját magát is becsapni nagyobb butaság lenne. -Hmm…-mosolyodom el elfojtottan szavai hallatán, gyanítottam, hogy sokan már nem lehetnek, s pont ezért vállat vonva teszek felé még egy lépést.-Sajnos, a madarak jól cseperegtek, a te elvárásaid vagy reményeid viszont mit sem érnek olyan erőkkel szemben, amikről neked nyilván fogalmad sincs. Igaz, azt hiszem, hogy emiatt, mint utolsó gyilkosnak, aki a saját fajomra veszélyt hozott gyermeki hiúságból, talán meg kellene kicsit húznod magad.-próbálkozom a józan eszére kényszeríteni, hiszen elég nyilvánvaló, hogy az erő, ami visszahozott, akár azt is tudhatja, hogy ki tett el először láb alól. ÉS kétlem, hogy azok az ősi szellemek, vagy akárkik jó szemmel nézik, hogy az egyik ilyen gyilkos szándékú él és virul. Tudom, hogy ellene nem sok esélyem van egyedül, ahogy azt is, hogy igazság szerint engem képtelen lenne megölni, bárhogy is próbálkozik. Viszont, ha már elhiszi, hogy képes ilyesmire, határainak feszegetése egyféle célt tűz ki elém, s én bátran indulok el ezen az úton. Elenged, mire negédesen, s örömittasan nevetek fel, mire szavai csak még rátesznek egy lapáttal, s megropogtatva nyakam, ajkamon az ördögi vigyorral, pláne, ahogy egész testében remegve harcol a saját lelkiismeretével és a vágyaival, melyek nem egyeznek. -A világért sem kérdőjelezném ezt meg, de onnan jöttem. Igazából, ha hazaküldenél, csak neked is jobb lenne.-teszek felé egy lépést, és ahogy közvetlenül elé érek, ujjaimmal elkapom állát és úgy nézek le rá, mint tanulatlan, s neveletlen gyermekre néz le anyja.-Ha olyan vagyok, miért nem ölsz meg? Ha annyira elhiszed, hogy egész lelked sötét, miért nem engedsz magadnak? Miért hajtasz valamit, amire képtelen vagy, s miért harcolsz? Nem lenne egyszerűbb elvenni azt, amire vágysz, mint üldözni örökké egy árnyat a múltból?-vizsgálom a sötéten csillogó szemeket, amiben már kezdeti semmitmondó, makacs nő helyett már látszik az a kislány, akit magára hagytam. Az igazságtalan élet által megtört kislány.
"Amikor az igazságból hazugság lesz, a barátból ellenség, a szerelemből gyűlölet és a szabadságból börtön, akkor már csak egy lehetőség marad: bosszú mindhalálig."
☄ see you again ☄ Hurt ☄ számold meg, ha szeretnéd
Szavai hallatán fintorogni kezdek. Bruida dolog... Mi más lenne? Bár nem hinném, hogy csak ezért van itt, hiszen ez a porfészek telis-tele van energiákkal. Mit a maga fajta lény könnyen felhasználhatna. Megjegyzésére szemeimet forgatom, míg ő hunyorog. Az őrületbe kerget ezzel a felvett szereppel, tisztában vagyok vele, hogy játszik. Nem az számít, hogy mit keres itt, hanem, hogy miért van életben? Jobb volt, míg nem találkoztam vele, azt sem értem mit vártam ettől az egésztől. Megbocsájtást? Feloldozást? Már magam sem tudom. Talán valahol mélyen abban bíztam, hogy enyhül bosszúszomjam, de nagyot tévedtem. Felém lép, miközben beszél, míg én magammal küzdök, hogy ne tépjem le a fejét. Mérhetetlen harag bújkál bennem, mit fokoz mondandójával. - Nyilván fogalmam sincs róla. Ha nem tűnt volna fel eddig boszorkány vagyok - morgok sértődötten. - Elfelejtesz valamit, ahogy akkor megtettem, úgy most is megtehetem. Azok az erők, amit úgy magasztalsz sehol sincsenek, eddig sem támadtak rám az évek alatt. Majd pont most kezdenék el? - nevetek fel józízűen. Még mindig csodálom, hogy van hite, azok után, amin keresztül ment. Más már régen feladta volna, de ő kapaszkodik egy elcsépelt reménysugárba. Kár, hogy felesleges, ha tovább bosszant még ma meg ölöm. Meg fogom tenni, legalábbis erről győzködöm magam. Nevetve ropogtatja nyakát, amit egy perccel ezelőtt ujjaim szorítottak. Már megbántam, hogy elengedtem, le akarom mosni képéről azt az ördögi vigyort. Egész testemben remegek a méregtől, a vágy kezd felemészteni és a szörnyeteg vérre szomjazik. Felém lép, elém érve elkapja az állam úgy néz le rám. Még mindig egy neveletlen, tanulatlan gyereknek néz, mitől még idegesebb leszek. Felemeelem fejem ezzel lerázva érintését magamról. beszéd közben szemeimbe néz, a pillantásom is el akarom kapni, de képtelen vagyok. Ott állok előtte lehullott álarccal, újra az a kislány leszek, kit tönkre tett az élet. Ő is magamra hagyott, ahogy mindenki más, sötét szemeibe nézve rádöbbenek a szörnyű igazságra. Nem az fájt, hogy becsapott, ahogy nem is azért álltam bosszút. Azzal tett tönkre, hogy magamra hagyott, egyedül kellett szembenéznem mindennel. Nem volt mellettem a tanárom, akire támaszkodhattam volna. - Mit tudsz te rólam egyáltalán? Nem tudhatod mi a könnyebb vagy a nehezebb út számomra. Ahogy azt sem, mit éltem át - vágom oda neki, minden egyes szónak jelentőséget adva. Szemeim szikrákat szórnak, miközben nyaki artériáját kémlelem, látom, ahogy megemelkedik a bőr felszíne. Hallom, ahogy lüktet, vért pumpálva a teste minden pontjába. Egy lépést hátrálok, lehunyom szemeimet és koncentrálok, hogy múljon el a csillapíthatatlan éhség, arcom változzon vissza. Nem fogok végezni vele, nem ilyen könnyen. Azt akarom, hogy éppen annyira szenvedjen, ahogy én is.
Nem ontottam volna le a világért sem a rólam alkotott képét, ennek fényében már-már számomra is idegesítő szerepbe bújtam, és úgy forgattam a szavakat, úgy játszottam velük és a lány idegeivel, hogy utóbbi szinte őrjöngeni kezdjen. Valamiért eltöltött boldogsággal, hogy a harcos kiscsibe még ha ki is kelt a tojásból, de a tojáshéját a fenekéről nem tudta lekaparni, az én nagy örömömre. Érzem, hogy micsoda, érzem, hogy már nem csak boszorkány, közeledésem mégis mindenféle félelemtől mentes, de annál uralkodóbb, ahogy lenézek rá, pontosan úgy, mint rég. Csupán ő is, s én is kicsit nyúzottabbak vagyunk a kornak hála. -Tényleg?-színlelek hüledezést.-Komolyan, ki se találtam volna, hogy az vagy. A seprűd hol hagytad?-nézek körbe felvont szemöldökkel, ajkamon továbbra is idegesítően ücsörgő féloldalas és negédes mosolyommal.-Miért, te azt gondoltad valaha is, hogy a kis boszik erejénél van nagyobb, ami újra visszaküld az életbe? Nem, nem hiszem. Hát akkor reálisan végiggondolva...-vakargatom borostás államat-Igen, azt hiszem, hogy bármi megeshet.-a teóriámba nem köthet bele, hisz igaz volt, ami igaz volt. Én itt voltam, nem egy sír mélyén rohadó csontként, hanem élő, hús-vér férfiként, aki éppen őt provokálja, szinte várva, hogy végre beleköthessek, ahol tudok, s megkapjam, amit várok tőle. hogy kieressze a áradt gőzt. De egyenlőre nem teszi. Csalódást okoz. Látom, ahogy szinte minden mozdulatommal az őrület szélére taszítom, újra és újra, egyre közelebb a szakadékhoz, és nem teszek úgy, hogy ez ne következzen be. Annyira meg akar ölni, de nem teszi. S ha úgy vesszük, bármennyire idős, egyedül a múlt fényében szinte képes se lenne ilyesmire. Ez az én malmomra hajtja a vizet, nem is kicsit. Bár ujjaim lerázza, mégis visszanéz rám, amitől szemem megvillan. Hát, van, ami nem változik, úgy látszik legalábbis. Figyeltem őt, tudtam, hogy él, de erről jobb volt nem tudnia, ahogy visszafelé ő sem tudott eddig a pillanatig az én létezésemről, maximum szóbeszédekből hallotta, hogy a várost pár druida ismét megszállta. Bár ez messze volt egy partraszálláshoz hasonló horderejű dologtól... még. Azok a szemek. Ahogy elmerülök tekintetében, mintha a fájdalma minden jelét látnám kiülni arcára is, bármennyire akaratosan megfosztja a külvilágot érzelmeitől. Tudtam, hogy ki ő, ismertem egykor, talán jobban, mint a saját tenyerem. -Mit tudok én? Mit tudok én?-szakad ki belőlem az igazi, önző és agresszív énem, ahogy hátrál párat, hangom felemelem és a szél olyan erővel kezdi el csavarni a minket körülvevő fákat, hogy egyik-másik ropogva, nyikorogva enged a makacsságon, s hagyja, hogy levelei ide-oda himbálózzanak.-Hogy nem tudom, mit éltél át? Kérdezte azt bármikor is valaki, hogy én mit éltem át? Érdekelt szerinted bárkit is, hogy az apám szíjat hasított a hátamból, és azért, aki vagyok, megkínzott egy falu előtt? Hogy végül én öltem meg? Kérdezted te vagy más valaha, hogy nekem mi a könnyebb vagy a nehezebb út?-mennydörgő hangon szólok hozzá, arcom elfutja a méreg, talán olyannyira, mint még soha senkivel szemben, nyakamon két oldalt minden ér kidudorodik, ahogy izmaim remegve állnak ellen a testemben mozgó energiáknak.-Ne papolj nekem magnemértettségről, pont nekem ne. De gyerünk, vezesd le rajtam. A te életed úgy is én tettem tönkre, nem én voltam az, aki megmentett, hogy gyerekként egyenlő legyél a földdel.-tárom szét megadóan kezeim, de hangom még mindig dühtől mennydörög, és szemem szinte vérben forog.-Gyerünk!-üvöltök rá ismét, mint egy állat, és már az sem érdekel, hogy mi jut el a tudatáig vagy mi nem. Egy idege már nem érdekel semmi sem.
Kezdőlap
|
