Miután elváltam az első Petrovától, már nem volt semmi kedvem a bárban maradni, hanem inkább elsuhantam a széllel. Innom kellett még valamit.. kizárt, hogy én beérjem azzal a pultossráccal.. Az semmi volt. Vámpír vagyok, nem vega, Nekem normális táplálkozásra van szükségem. Nem holmi nyuszidiétára.. Az erdőben szaladva szerencsére ki is szúrtam pár ártatlan járókelőt, akiket könnyűszerrel le is csapoltam. Nyámi, töröltem meg a szám szélét, csupán azért, hogy elkerülhessem az esetleges leleplezéseket. Aztán valahogy a régi boszorka temetőben kötöttem ki.. fogalmam sincs, hogyan vagy miért. Talán ide vonzott ez a hely.. hiszen melyik természetfelettit ne vonzaná ez a hely? Kész erőmező. De a halk neszből ítélve nem voltam egyedül. Egy ember.. hm, érdekes. Vajon ő mit kereshet itt? Aztán a háta mögé suhantam és valami egészen mást éreztem rajta.. mintha nem is lenne annyira emberi. - Nocsak, egy elveszett lélek.. - szólítottam meg, közben utalva a magányos mivoltára is. Akárki is legyen ez a lány, én nem félek tőle. Hisz nincs is mitől tartanom.. ugyanmár mit árthatna ő Nekem?
A gondolatok, melyek évszázadok óta időznek fejemben, úgy vakítottak el, mint soha semmi ezidáig. Volt egy kegyetlen történet... egy lányról, kit saját bátyja és annak barátai taszítottak a halál markába, miután megbecstelenítették... elvették az egyetlen értéket, mely nőnek megadatik. S játszottak... mocskos módon, mocskos kártyákkal. A bosszúm megtalálta őket, miután letelt az időm, és démonnak kellett állnom. A lelkük örök ideig az enyém lett. És az a tűz még mindig lobog bennem. Minden egyes lélek előtt. - Ki jár itt? - kérdeztem arra fordulva, ahonnan a hangot meghallottam, és kérdőn vontam fel egyik szemöldökömet, meglátva a barna hajú lányt. - Nocsak... ki mer erre tévedni? - kérdeztem költőien, már most érezve faji hovátartozását. - Egy vámpír?
Alighogy megszólítottam, ő is szembe fordult velem, úgy, hogy közben a félelemnek egy apró szikráját sem véltem felfedezni a szemeiben. Hm, akkor annyira mégsem lehet emberi, mint sejtettem. Az egyik kérdése hallatán kérdőn emeltem fel szépen ívelt szemöldökeimet. - Miért ne mernék én ide jönni? - nevettem fel fanyarul, mint aki nem érti a kérdés jelentőségét. - Látsz itt olyasvalakit, akitől netalán tartanom kellene? - mutattam körbe egy sejtelmes vigyorral az ajkamon. - Mert én nem - tettem hozzá, aztán meghallottam, hogy minek nevezett. Ismeri a fajomat.. ez érdekes. - Igen, vámpír lennék, de ha már ilyen szépen felismertél, esetleg azt is elárulhatnád, hogy te mi vagy - mondtam, közben lazán neki dölve a mellettem levő fának.
- Tudod, meglehetősen bátor vagy ahhoz képest, hogy nem tudod, te kivel állsz szemben! - hangsúlyoztam ki erőteljesen a "te" szócskát, s úgy néztem rá, mintha én lennék a ragadozó, ő pedig az elejtenivaló vad. PEdig a vámpírok megszokták, hogy ők a ragadozók. De velem szemben... nincs kibúvó. Az én elmém erős... és nincsenek kiutak. Nem tudnak hazudni... nem tudnak megölni. Próbálkozhatnak, de sosem járnak sikerrel. - Nos, szépséges hölgyemény.. - vágtam zsebre ujjaimat, és félrebillent fejjel néztem rá, de továbbra is vigyorogva. - Inkább találd ki. Bár nem könnyű... nem futkosunk mi minden utcasarkon. - sóhajtottam fel ironikusan.
Félelem... a szó, melyet már évtizedek óta nem ismerek. Egy szó, mely mára már nem jelent nekem semmit. Csak egy a sok közül azon szavak szótárában, melyek nem valóak vámpír kezébe, szájába... talán már a szótárunkba sem?! Ideje lenne szabadalmaztatnom egy szótárt kifejezetten vámpírok számára! Melyből hiányoznának az olyan finomságok, mint a félelem... fájdalom... és minden negatív érzelem. Nem adnék helyet a szerelemnek, a szeretetnek, hiszen ha bármi utat tör bennünk, képes letörni azt a láthatatlan koronát, melyet minden vámpírnak hordoznia kellene magán. Egy koronát, amiért mi vagyunk azok a teremtmények, kiknek nem lenne szabad érzékennyé válnia... el kellene tüntetni az összes állatvér-ivót. Az összes zacskóvér-ivót. Mindet, az összeset! Néha elgondolkodom, honnan származnak ezek a gondolatok. De hát a legjobb tanárom volt... Tatia Petrova. Ő aztán tudott élni. Na meg persze ölni is. Gondolom, a mai napig is, még ha nem vagyok állandóan a sarkában. Legalábbis fizikailag biztosan nem. Amúgy még mindig alatta dolgozom, mint informátor, és ha nem végezném remekül a munkámat, már bizonyosan a fejemet is letépte volna a helyéről. Szóval talán jogosan vagyok büszke magamra. Nem engedem, hogy bármi elvegye az önbizalmamat, mert... jaj, ostoba gondolat! Senki nem képes arra, hogy elvegye. Lassú léptekkel sétáltam a kis temetőben. Szinte még most is a levegőben éreztem azt a boszorkányszagot, amelyet az itteni, porrá vált banyák árasztottak. Üzentem a mentoromnak, méghozzá hogy várom itt, ezen a kihalt kis szegleten. Remélem, nem kell csalódnom. De ő az egyetlen, kinek megbocsájtom, ha elkésik. Hogy is van ez?!
Magamtól valószínűleg nem jöttem volna ide csak azért, hogy eltöltsem az időt, elvégre nem éppen kellemes az a hely, ahol anno boszorkányokat mészároltak le. Azt hiszem, ez a hely története, de mivel még nem volt szükségem innen semmire nem is nagyon érdekelt. A boszorkányokat biztosan jobban lekötik az ilyen mendemondák., de ha Kenzi itt érzi jól magát, hát legyen. Ebbe az egybe nem fogok belegondolni. Már a fák között lépdeltem, hogy elérjem a kitűzött célt, amikor azon kezdtem járatni az agyam, hogy vajon Kenzi miért jött a városba. Nem én hívtam, mostanában információt sem kértem tőle, hagytam, hadd élje az életét. Elvégre azok után, amiket emberként átélt megérdemelt néha egy kis pihenést. És tudtam, hogy úgyis tökéletesen ki fogja használni minden idejét, hiszen nem kis munkámba tellett olyanná változtatni, faragni, amilyen lett. Abból az utolsó, utcán szórakozó, drogos kislányból igazi értelmes, művelt és nem utolsósorban ravasz vámpírt kreáltam. Talán emiatt a sok foglalkozás miatt tekintem szinte a lányomnak, bár lehet jobban járna, ha nem tenném... hiszen az igazi lányommal nem a legjobb a viszonyom. Már láttam Kenzi sziluettjét. Elmosolyodtam és mire odaléptem hozzá a karjaimat már összefontam a mellkasom előtt. - Mióta vagy szőke? - Kérdeztem legelőször mindenféle üdvözés nélkül. Az ehhez hasonló felesleges körök nálunk már nem játszottak, ahhoz túl régóta ismertük egymást és túl jóban is voltunk. - Jól áll ez a hajszín. Jobban kifejezi az egyéniségedet. - Kacsintottam rá, aztán közelebb lépve hozzá felnevetve megöleltem. Szó mi szó, örültem, hogy itt van.
Tekintetem szinte azonnal rátalált Tatiára, amint megérkezett. A vámpírhallásomnak köszönhetően engem nem volt könnyű kijátszani, és hiába idősebb mint én, a hallásom továbbra is remek! Sokan buktak már el emiatt. Hiszen mindenki tudja rólam, hogy bárhová is megyek, mindig kiválasztom a legbajosabb környéket, és élvezem a verekedő fickókat, a késelők munkáját, és a többi és a többi. Nem hiszem, hogy magyarázkodnom kellene, miért ebben látom az örömömet, talán ebben az egyben úgy tényleg nem hasonlítok Tatiára, elvégre nem hiszem, hogy neki az a legnagyobb öröme, hogy késeléseket, és erőszakos férfiakat nézeget a sikátorokban. Ez önmagam szórakoztatása. Elvégre... egykoron én is tartoztam ezekhez a környékekhez. És... sosem tagadtam le, hogy honnan jövök. - Majdnem hatvan év ugyanazzal a hajszínnel eléggé unalmas. Változásra vágytam - jelent meg az én ajkaimon is egy mosoly. Nem tudtam komoly lenni a társaságában, ha nem éppen üzletről volt szó. És nem hiszem, hogy ő pont arra vágyna, hogy komolykodjunk. Karjaim ugyanúgy fonódtak hátára, mikor átölelt, akárcsak az övéi, és egy elégedett sóhajjal nyugtáztam, hogy ténylegesen itt vagyok. - Biztosan meglep, hogy a városban látsz engem, hiszen nem hívtál - nyeltem egyet, de még mindig mosolyogva, és elengedtem őt, hogy a tekintetébe tudjak nézni. - De azt hiszem, kecsegtető információim vannak - kacsintottam rá.
- Óh, nagyon fent hordod az orrodat - jegyeztem meg elgondolkodva, hogy vajon mi is lehet ennek az oka. Elég sok lénnyel összefutottam már az eddigi életem során, úgyhogy kizárt, hogy ne ismerhessem fel valahonnan a lényét.. mély levegőt vettem, majd egy orrcsavaróan ismerős szagra kaptam fel a fejemet. Farkasbűz.. Szóval, ezért hordja olyan fent azt a kis pisze orrát. Mert azt hiszi, félek a harapásának mérgétől. Látva, hogy nem fogja önként elárulni a mivoltát, egy sunyi kis vigyor ült ki az arcomra, pláne az előbbi felfedezésemre gondolva. - Nem nehéz rájönni. Csupán az az egy szerencséd, hogy régóta nem futottam már bele olyanba, mint te.. - mondtam, olyan hangzással mintha ők lennének a földkerekség legundorítóbb teremtményei. Mondjuk, ha már itt tartunk.. tényleg azok. - Mellesleg megsúgom, titeket, farkasokat se nehezebb kinyírni, mint bárki mást - jegyeztem meg nyersen, sőt.. az emberi alakjukban szinte bármikor megölhetőek. Szív nélkül ugyanis senki nem éli meg a másnapot.. /bocsi, hogy csak most írtam /
Akárhogy gondolkoztam nem sok ember vagy más lény van, aki szívesen lát, sőt esetleg még örül is a jelenlétemnek, de Kenzi egy volt közülük. A barátom volt, az informátorom, az egyik bizalmason. Rajta kívül csak egy hasonló személy volt az életemben, az pedig Mila, a legjobb barátom. Ennyi bőven elég, sok barát sok gonddal jár. Én legalábbis eme felfogás gyűrűjében éltem le életem jó pár évszázadát és nem is származott ebből soha semmi bajom. - Gondolatolvasó vagy. - Bólintottam. Elengedtük egymást és cseppet sem komolyabb, de azért meglehetősen kérdő tekintettel pillantottam rá. Kenzi információi mindig a lakhelyemen kívül érkeztek, persze találkoztunk a hosszú évek során, de egy városban nagyon ritkán laktunk. Elvégre valakinek figyelnie kellett azokat a területeket is, ahol én nem voltam és ezt egyedül még én sem tudtam kivitelezni akármennyire is fájt bevallani, hogy én sem vagyok képes mindenre. Kenzi-ben viszont nagyon szerettem, hogy ha arról volt szó, sohasem teketóriázott. Beletellett egy kis időbe, míg kikupáltam, de mindig is örömmel tanítottam, rá nézve jó érzés töltött el, hogy tudásom és személyiségem egyes összetevőit és az, hogy vevő volt rá csak megkönnyítette a dolgomat. Neki is jobb volt ilyennek lenni, mint olyannak maradni, mint amilyen akkor volt, amikor összeszedtem az utcáról. Istenem, miből lesz a cserebogár! - Információ úgy, hogy nem is kértem? Eléred, hogy büszke legyek rád. - Mosolyra húzódtak ajkaim. - És még kecsegtetőek is? Hallgatlak! - Kíváncsivá tett a lány. Szükségem volt a jó hírekre, valami rám nézve pozitívra és reménykedtem, hogy Kenzi ilyesmivel fog szolgálni.
Elvigyorodtam, hiszen az arcára volt írva, hogy elégedett. Méghozzá velem! Nyilván nem érezte ezt, mikor felszedett engem valami piszkos utcáról, ahol egyértelműen drogért kuncsorogtam. Nem látta bennem ezt, hiszen nem voltam más, mint egy drogos ribanc, akinek nem volt ellenvetése egyetlen férfi ellen sem. Egy kis fehér porhoz pedig még annyi sem! De akkoriban még nem voltak olyan tiszta szerek, mint a mai világban. Bármikor fennállt a veszélye, hogy az utolsókat szívjuk. Ez azonban talán mára sem változott. Csak ma már nincs akkora rizikófaktora. Akkoriban nem volt egyszerű így élni. De én nem is akartam sokáig változni. Tatia érkezése változtatott meg mindent. - Nos... - sóhajtottam, és egy nőies mozdulattal léptem előre két lépést, ezáltal nekidőlve egy fatörzsnek, és körmeimet kezdtem fixírozni. Ideje lesz egy manikűröst keresnem. Egyben vacsoraként is helytálló lesz. - Úgy tudom, van valaki a városban, aki talán érdekelhet - tettem még hozzá az apró töltelékszóhoz, melyet az imént formáltak meg ajkaim, de nem engedtem meg, hogy rákérdezzen. Tudtam, hogy körülbelül tíz másodpercem van megválaszolni a rejtélyt, melyet magam állítottam fel számára, és emiatt egy szélesebb vigyor kúszott az arcomra. Olyan, amilyet tényleg csak akkor láthatott rajtam, ha óriási híreim vannak. - A férfi, aki csak Charlotte-ként ismer, Mystic Fallsba érkezett. Bár úgy hiszem, hogy nem miattad főként, de... már belefutott a hasonmásodba - billent oldalra a fejem, és néhány szőke hajtincsem a levegőbe libbent ezáltal. Nem hiszem, hogy nagyon be kell mutatnom neki Greg Suttont. Nem én voltam az a nő, akivel a férfi három évvel ezelőtt találkozott, de ennek ellenére talán Tatiának is származott belőlem hátránya. Nálam jobban senki nem ismerte őt. Talán jobban ismertem, mint ő saját magát. És ez számomra még nagy horderejű fegyverként is érvényesülhet. Kár, hogy nem akarom őt hátbatámadni. Mégis csak tisztelem őt.
Egy mosoly jelent meg ajkaimon, karjaim még mindig tétlenül szorultak mellkasomra, de mégis úgy, mint aki felkészül egy olyan csatára melyet nem érthet ember. Ezt csak én, mint vérfarkas, és ő, mint vámpír értheti meg. Vannak emberi ellenségek.. de egy ellenségeskedés sem lehet olyan emésztő, mint a vérfarkas és vámpír faj közötti rettegés, félelem és megkülönböztetés. Semmiben nem jobbak ők, mint mi.
- Igazán? Hát tessék.. - tártam szét végül karjaimat egy kacér vigyor kíséretében. - Ölj meg. Vagyis.. próbáld meg. - kacsintottam rá meglehetősen kihívóan. Igen. Felhívás keringőre. Játsszuk le.
Azt az önelégült vigyort, amit szavaim hallatán magára öltött, kedvem lett volna rögtön letörölni a képéről.. de mégsem tettem. Helyette az én arcomra is hasonlót erőltettem, hadd lássa csak, hogy engem nem könnyű egyhamar kihozni a sodromból. Pláne nem akkor, ha tudom, még ha irtó kicsi is rá az esélyem, hogy az is benne van a pakliban, ha nem én kerülök majd ki győztesen a harcból.. Legrosszabb esetben egy vérfarkas harapást birtokolva. És azt ha lehet inkább kihagynám. - Na ne nevettess - provokáltam a nagyszájú farkast, azzal hogy a képébe nevettem. - Nem fogok ok nélkül támadni.. nem a stílusom - tettem még hozzá magyarázatként. - Max ha megérdemled.. - provokáltam tovább a kiskutyát, hátha ettől haraphatnékja támad. Lehet, hogy most a saját életemmel játszok, dehát.. ha majd túllépek egy határt, szépen visszaveszek az iramból.
Inkább neveztem magam eredendően türelmetlen személynek, minthogy a másik véglet tulajdonságait ruházzam személyemre, hiszen aki ismert tisztában volt azzal, hogy a várakozás egyáltalán nem erősségem. Kenzi pedig ismert, láttam is rajta, hogy nem fogja sokáig magában tartani azt az infót, amit megtudott és amiről úgy gondolta, hogy át kell adnia nekem. Néha komolyan hálát adtam az égnek, hogy anno belebotlottam és kikupáltam, mert akárhányszor próbáltam valakiből jó informátort formálni egy idő után az adott személy elvesztette a motivációját és anélkül semmit sem ér az egész közös munka. Ami persze magával vonja azt is, hogy az informátorom élete is jelentéktelenné válik. Csak a szokásos. Elmosolyodtam Kenzit figyelve. Eszméletlen, hogy néha arra lettem figyelmes, mennyire elkezdett hasonlítani rám. Időnként ugyanúgy mozdult, ugyanúgy hangsúlyozta a szavakat és ilyenkor mindig eszembe jutott, hogyha Erin mellett lettem volna a felnőtté válása során, akkor valószínűleg ő is jobban hasonlítana rám. Hiszen Kenzi igazából akkor vált felnőtté, amikor megmentettem a haláltól.. addig csak egy koszos kislány volt, aki nem tudott magával jobb dolgot kezdeni, minthogy belője magát és az utcán ténferegjen. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem futott át az agyamon a gondolat egy esetleges árulásról, ám minden alkalommal rögtön elhessegettem. Mackenzy okos, tudja, hogy nem járna jól a hátbatámadással. Összevontam a szemöldökömet, amikor végre kinyögte, mit tudott meg. - Kincsem, túl sok mindenki ismer Charlotte-ként ahhoz, hogy ebből rájöjjek kiről van szó. - Apró sóhaj hagyta el az ajkaimat. Az évszázadok során előszeretettel használtam a második nevem bemutatkozásképpen, főleg, hogyha ténylegesen rejtőzködős hangulatom volt. Viszont akárhányszor előjött, hogy ezt a nevemet használtam három éve az első gondolatom egyetlen férfi volt: Greg. Ő mégsem lehetett a jelöltek között... - A többségük már halott, de azért ha lehet, ne csigázz tovább. Főleg, hogy a hasonmásom is a képbe került. - Megforgattam a szemeimet és összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. Nem hangzik valami jól ez az egész...
Egy széles mosoly húzódott meg ajkaimon, miközben nem is tudtam, miként feleljek neki. Nem akartam sokáig húzni az idejét, hiszen az idő értékes. Mind neki, mind pedig nekem, hiszen millió és millió apró információ tud elszállíngózni az ember tudatáig ennyi idő alatt. Én pedig a legjobb voltam. Tatia Petrova nem mondhatja, hogy nem vagyok méltó az év informátora díjra. Egy apró sóhajt hallattam, majd tekintetem kissé összeszűkült, de nem harag végett, inkább a felébredő napsugarak miatt, melyek szándékosan megcélozták a szemem. - Greg Sutton - hagyta el a név ajkaimat, miközben tekintetem ismét belefúrta magát az Ő kegyetlen pillantásába. Bár most mintha nem lenne egészen önmaga. Nem tudom, mit látok; teljességgel idegen attól a külsőtől, amelyet egykoron megismertem. Talán túl sok volt ez a pár hónap kihagyás találkozó nélkül. - Bár tudom. El vagy foglalva a Te is... öhm... - emeltem tekintetemet az égre, mintha erősen gondolkodnék, hangom elvékonyodott, ujjam pedig állam alá siklott, így keltve szinte már drámai hatást. - Hogyan is mondják ezt a férfi boszorkányok körében? Áh, igen... el vagy foglalva a kis varázsló haveroddal - jegyeztem meg merészen. - Curtis, ha jól tudom - billent még oldalra a fejem, de aztán legyintettem. - Inkább törődjünk az elsőszámú problémával, mely a Greg nevet kapta - vált arcom pár másodperc erejéig kissé unottá, hiszen engem nem érintett a kérdés, de mégis; beszélnem kellett róla. És úgy tenni, mintha érdekelne. - Ha jól tudom, és ha jól ismertem meg kettőtök kapcsolatának gyökereit... te elhagytad őt - jelent meg arcomon ismét az a sajátos mosolyom.
Nem nagyon idegesítettem magam azon a tényen, hogy egy férfi a régmúltamból a városba jött, hiszen ennyi erővel ez bármikor megtörténhetne. Nagyon jól értettem az ellenkező neműek manipulálásához, eme képességemet mindig is tökéletesen kamatoztattam, ha szükség volt rá, tehát... túl sok mindenkihez volt közöm, hogy észben tudjam tartani. Kenzi mégis azt a nevet ejtette ki a száján, amelyiket nem kellett volna. Kapcsolataim kilencvennyolc százaléka érzelemmentes volt, az érdek vezérelte őket, de az a bizonyos két százalék ott lebegett a fejem felett, mint egy bárd, ami szüntelen arra várt, hogy mikor csaphat le a nyakamra és nézheti végig vigyorogva, hogy a fejem földre hullik. Jelképesen persze, ennek ellenére valahogy mindig jött valami, ami megfogja annak a csinos kis baltának a nyelét, ezzel legyengítve személyemet. És hiába tudom, hogy a jópofizásnak, az érzelmeknek és a jóindulatnak semmi értelme nincs, néha törvényszerűen elkövetem ezeket annak ellenére, hogy a lehető legnagyobb hibáknak könyveltem el őket. Időm sem volt felocsúdni vagy mélyebben belegondolni abba, hogy Kenzi szerint a pár éve számomra kedves, de halott férfi a városban van, informátorom rögtön a fejemhez vágta, hogy igenis tud a Curtis-szel való kapcsolatomról. Várjunk csak.. ugye nem ítélkezést hallok a hangjában és látok az arcán? Rendben, hogy sok minden meg van engedve neki, de Kenzi képes átesni a ló túloldalára és néha túlságosan is elengedi magát. Nem mintha a rabszolgám lenne, ám a tisztelet kijár nekem, akárhogy is nézzük. Ilyenkor úgy éreztem magam, mintha ő lenne a lázadó tinilányom, én pedig az anyja, aki megpróbálja kissé megnevelni. Na jó... mindannyian tudjuk, hogy én vagyok a legalkalmatlanabb személy arra, hogy akárkit neveljek, tiszteletre meg pláne. - Nem mintha sok közöd lenne hozzá, de nem hagytam el Greg-et. - Igaza volt, Curtis-szel ráérünk később foglalkozni, feltéve, ha annyira érdekli majd a téma. - Greg halott, szóval nem tudom, kitől hallottad, hogy a városban van. Lehetetlen. - Vontam fel a szemöldökömet közelebb lépkedve Kenzi-hez. Arcomra nem ült ki sem feszültség, sem zavarodottság. Azt majd lerendezem magamban, a most a tárgyilagosság az én emberem. - Láttam a holttestét. Vérben feküdt a szobája padlóján és nem hiszem, hogy jókedvében tette, hogy utána felpattanjon és röhögjön egy jót. - Gúnyos mosolyra húztam az ajkaimat. Több, mint három éve már annak, hogy megtaláltam a halott Greg-et, de ha rágondolok még mindig összeszorul a mellkasom. Túl jó móka volt az együtt töltött idő ahhoz, hogy ne így legyen... és képtelen voltam elhinni, hogy életben lenne. Nem illene bele a történetbe. Ha Greg élne, akkor nem jöttem volna el Rio-ból, valószínűleg nem költöztem volna Mystic Fallsba és rengeteg idióta dologtól és szenvedéstől kíméltem volna meg magam... belegondolni is furcsa.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 15, 2014 10:03 am
A magam módján adtam tudtára mindent, amit csak tudtam. Nem hiszem, hogy annyira ne ismerne engem ennyi idő elteltével... tudom, hogy kinek hol a helye. Tudom, hogy nem éppen erre számított, hisz látom a tekintetében, hogy jó ideje nem foglalkozott már a Greg Sutton témával. De azt hiszem, hogy... talán csak jól titkolja mindezt. Hiszen amit kettejükről tudok... nem érteném meg azt, ha például nem gondolna rá nap mint nap egy nagyon kicsikét... egy icuri-picurit. De hát... nem tudom, mit is várhatnék tőle. Pedig már azt hittem, hogy ismerem. És ilyenkor rájövök, hogy talán mégsem. De nem is akarok ennyire belemenni ezekbe az ügyekbe, hisz nekem semmi közöm hozzájuk. Viszont... remek fegyver van a kezemben, ha annyi mindenről tudok. És én mindig tudtam mindenről. Klaus Mikaelsonról is, hiszen ki ne ismerné őt? Én pedig... képes vagyok rezzenéstelen tekintettel hazudni is, ha úgy adódik, hogy megköveteli az élet. És a hasznom azt szolgálja, hogy... most hazudjak. Vámpír vagyok, nem az a dolgom, hogy csak mosolyogjak, mint megannyi negédes liba. Az nem én vagyok. Ember koromból sajnos megőríztem azt, amit akkor is utált mindenki: a nehéz modoromat. Mára már nem drogozom, nem járkálok sötét utcákon, de nem sokat változott a modorom. És ezt Tatia pontosan tudta. Tehát valószínűleg azt is tudja, hogy mikor és miért hazudom. - Hm... nem hittem volna, hogy a nagy Tatia Petrivától valaha hallani fogok egy ilyen... hogy is nevezzem? - dörzsöltem össze a két tenyeremet, arcomon pedig megjelent egy kislányos, ártatlan mosoly. - ... naiv mondatot - jegyeztem ezt már meg kissé megvetően, de hangomban mégis több sajnálat vegyült, mint megvetés. Nem éreztem szerelmet soha. Minek tenném? Egyszerűen nekem az nem áll jól, és nem is akarok belebonyolódni ilyen szálakba. Ha van valami, ami az életben értelmetlen, az a szerelem. - Tudod, drágám... - sétáltam oda elé, és tekintetét fürkészve próbáltam olvasni benne, miközben én tovább őríztem határozottságomat. - Rengeteg love story ért véget úgy a vámpírok történetében, hogy az egyik fél szétmarcangolva feküdt a padlón, és hosszú évtizedek után ismét egymásra találtak, mert volt egy bökkenő, mielőtt meghalt az a bizonyos fél... - billent oldalra a fejem. Nem mondtam ki, még jó, hogy nem! Szerettem rávezetni az embereket a megoldásra.
Összeszűkültek a szemeim. Utáltam, amikor szembesülnöm kellett azzal, hogy az átváltoztatottaim, a megbízottaim megpróbálnak felém kerekedni. Emiatt nem hálás dolog informátorokat... alkalmazni? Igen, hiszen mondhatni, hogy dolgoztak nekem. Jobb életet adtam a kezükbe, amiért törlesztenek méghozzá úgy, hogy közben hűségesek is maradnak hozzám és nem kezdenek el szervezkedni, ítélkezni és véleményt alkotni. Kenzi más volt. Ő már emberként is hasonlított rám, most pedig végképp. Néha elgondolkoztam azon, hogyha én netalántán már nem leszek, akkor kellenek olyanok a bolygóra, mint én. Egyfajta utánpótlásként. De amíg én itt vagyok, addig csak vetélytársakká válhatnak... ám ezt Kenzi esetében nagyon sajnálnám. - Ugye csak rosszul érzékelem, hogy egy cseppnyi megvetés van a hangodban? - Felvontam a szemöldökömet és komoly ábrázattal mélyedtem a tekintetébe. Ha arra kerülne sor, kettőnk közül még mindig ő lenne a nyuszi, akinek semmi köze nincs a puskához. És hiába, szerettem jó kapcsolatot ápolni vele, a a velem szembeni tiszteletlenség nem volt ínyemre. Ezt még tőle sem tolerálom. Persze a nyakának nem fogok nekiugrani, hiszen fiatalság, bolondság, az információ hatalma pedig képes megszédíteni az embert, tehát... sok tényező játszott közre abban, hogy így viselkedjen. A türelem - a hasznos fajtájú türelem - időközben amúgy is hatalmas erényemmé vált. - Mielőtt belehalnál a naivitásom okozta döbbenetbe, hadd említsek meg valamit. - Arcomra apró, féloldalas mosolyt varázsoltam. - Három évvel ezelőtt megbíztalak annak a kiderítésével, hogy ki ölte meg Greg-et. Azt mondtad, nem jutottál semmire, senki sem tudott semmit, én pedig hittem neked, elvégre senki sem tökéletes... neked is lehetnek rosszabb napjaid, amikor használhatatlanná válsz. - Színpadiasan lebiggyesztettem ajkaimat és megcsóváltam a fejemet, miután mély levegőt vettem. - Most pedig ez... beszélsz itt nekem egy bizonyos bökkenőről.. miért érzem úgy, hogy hazudtál nekem néhány éve? - Kérdeztem végül mindenféle köntörfalazás nélkül. Nem én voltam az, akinek magyarázkodnia kellesz az elkövetkezendő percekben, hanem a kedvenc szöszimnek. Vagyis lehet, hogy az éppen lefokozás előtt álló kedvencemnek. - Tudod jól, hogy utálom, ha hazudnak nekem. - Kevés emberről szól olyan mese, hogy vígan, kézen fogva ugráltam vele egy mezőn, miután becsapott. Ilyen esetekben a kivétel fogalmát sem ismertem, maximum csak akkor, ha láttam még valamit az illetőben.
- Hm - tűnődtem el egy pillanatra. Eléggé jól kitanított, jelenleg sem volt bennem egy cseppnyi félelem sem. Hiszen miért is éreznék félelmet? Nem fog megölni. Ismerem már ennyire. Túl jó tanítványa vagyok ahhoz, hogy csak úgy megváljon tőlem. Remélem. De nem, biztosan tudom! - Most hogy így említed, rémlik valami - bólogattam, majd kecsesen a csípőmre tettem a két kezem, és így pislogtam rá, miközben egy kissé félrebillent az arcom, és egy kis mosoly csúszott ajkaim köré. - Talán jól érzed. De... itt egy apróság. Nem engedhettem, hogy... hogy is mondják ezt mai nyelven? - nyúltam hirtelen az államhoz és elgondolkodva kezdtem el pörgetni az agytekervényeimet, nem mintha annyira elfelejtettem volna az indokaimat. Pontosan itt volt a fejemben minden. Minden apró részlet. - Óh, igen. Nem hagyhattam, hogy elnyálasodj. Az a férfi... túlontúl kezdett olyanná tenni, amitől ha kívülről láttad volna, te magad is hánytál volna - mondtam ki a valóságot, és nem érdekelt, hogy mit fog reagálni. Talán megszorongatja a nyakamat. Vagy a szívemet. De az őszinteség elvi kérdés. Annak ellenére, hogy eddig talán egy picikét füllentettem... de el kellene ismernie, hogy Greg Sutton tényleg elvehette volna tőle a koronát, melyet megszerzett.
Pofátlan egy kislány. Persze egy részemnek tetszett, hogy nem zuhant ki a maga elé vont fátyol mögül és higgadtan, mintegy keringőt táncolva hozott ki engem hibásnak az ő... mondhatni átveréséből. Beugrott egy emlékkép még azokból az időkből, amikor Kenzi éppen hogy elkezdett ismerkedni a világommal, amikor a szárnyaim alá véve kezdtem tanítgatni. Egyszer azt mondtam neki: mindegy, kinek mije van ellened, a lényeg, hogy okos légy, zavard össze a másikat. Azt hiszem, ezt nagyon jól megtanulta és alkalmazni is próbálta. Mindössze azt felejti el, hogy ő tőlem származik. Ha én nem lennék, ő sem. - Szóval csak engem féltettél? Milyen megható, hogy azt hitted, képtelen vagyok vigyázni magamra. - Elismerem, Greg mellett tölthettem el életem egyik legjobb évét és tényleg nem azt a formámat hoztam, amit évszázadok alatt mindenki összekapcsolt velem, de úgy éreztem, megérdemlek egy kis betekintést egy viszonylag normális életbe. Mint kiderült, az én sorsomból kimaradt a normális élet-fejezet, legalábbis mindig olyan rövid volt, hogy elhanyagolhatónak számított. Ennek ellenére mindig szembesültem vele, hogy igen, nekem is voltak olyan korszakaim, amikor csupán érezni akartam egy kis jót is, amikor azt hittem, nekem is van lelkem, ami megérdemli a törődést. Egyre inkább bizonyítást nyer, hogy nem, puszipajtásom, a Sátán nem szeretné, ha a kedvenc kislánya kifelé kacsingatna a pokolból. - Mondd csak, ha már itt tartunk... mit láttál? Milyen voltam nyálasan? - Cinikus voltam és gúnyos, egyáltalán nem dühös. Sőt, ha ettől nyugodtabb lettem volna, már halottként feküdtem volna az avarban. Közelebb lépve Kenzihez vállára tettem a kezem, de az ujjaimat lassan a nyakára futtattam, úgy, hogy az arcát is elérjék. Nem szorítottam, csupán határozottan tartottam a fejét arra az esetre, ha meggondolnám magam és szívesen eltörném a csinos kis nyakát. Sose lehet tudni. - Biztosan fura volt látni, hogy... nem is tudom... például, hogy mosolyogtam. Hogy jól éreztem magam, hogy nem zavart senki és semmi, mert élveztem az élet másik oldalát. - Pislogtam egyet-kettőt. - Nem ehhez voltál szokva, ugye? Megnyugodhatsz, nem lesz még egyszer ilyenre példa. Nem hozok szégyent a saját nevemre. Jelentettem ki. - De most már épp itt az ideje, hogy elmondd, miért jöttél valójában. Nem hívtalak, tehát nem kellene itt lenned. - Néztem rá komolyan. - Megint nem azt csinálod, amit csinálnod kellene, kicsi lány.
Az úton amit idáig megtett, elgondolkodott. Teljes hatalmába kerítette a képzelgés világa.. Elképzelt mindent ; A nagy erőt, szerelmet, barátságot, társasági életet. Ezek voltak azok, amiket nem tudhatott magáénak mondani. Talán ez az ő hibája, vagy csak a neveltetése, amit még kicsinyke korában kapott a szüleitől. Túlságosan is benne maradhatott a tudat, hogy neki legyen először jó. Ezzel mindig így is van, amiből ez a gond keletkezett ; a magány. Ez az, ami lassan annyira beépült az életébe, hogy kitörni sem tud belőle. Talán még nem késő.. Először az erőre akart szert tenni. Megkérte Chloe-t, hogy segítsen neki ebben a feladatban. Elvállalta, így a megfelelő helynek a temetőt gondolta.. De nem is akármelyiket. A boszorkánytemetőt. Lassan lépked az elszáradt füvön, és elkorhadt fatörzsmaradványokon, közben komor arctekintettel néz körbe a területen. Maga elé tárult az a hely, ahová egy nap őt is elfogják temetni, s ettől a tudattól libabőrös lett. Alapból ránézve egy egyszerű helynek tűnik, de nem is sejtik, hogy egyszer az itt eltemetett nyugodt halottak egyszer misztikus képességgel bírtak. A várhatónál több volt számára a foglalt sírhelyek, ami belülről elszomorította, de kívülről még mindig a pókerarcot mutatta.
Nem engedhette meg, hogy Chloe lássa az elgyengülését, mit a fajtársai eltávozásai váltottak ki, még ha fogalma sem volt róla kik voltak ezek az emberek. Végén csak lehunyta a szemeit egy nagy sóhaj kíséretében, eztán Chloe felé fordult. - Azt mondtad segítesz. Szóval most te vagy a segítőm.. - nézett rá szúrós tekintettel. - Mindjárt kitalálom hol kezdjük ezt az egészet. - jelentette ki nyugodtsággal, és játszotta azt, aki nagyon is tudja mi lenne a dolga. Közben alig volt fogalma arról, hogy mi lenne a következő lépése, amivel felszínre hozhatná a mélyen lévő erősebb mágiát. Igazából maga sem tudja, hogy miért ezt a helyet választotta annak céljában, hogy csiszolja képességeit. Reménykedik benne, hogy a boszorkányok szelleme megsegítik, és erőt adnak neki. Nem érezte az erőt, csak annyit amennyinek eddig is a tulajdonában volt. Ez bosszantotta, és az agytekervényei ezerrel jártak, hogy miért nem működik ez a terve. Véleménye szerint nem végzett olyan mágiát, amivel elnyerhette volna a haragjukat. Talán csak butaságot képzelt be, és senkinek se lesz több ereje attól, mert körbe van véve boszorkánysírokkal. Hataloméhes volt, ami nem rá vall, de szüksége volt már egy lépcsőfokot előre haladni. Millió gondolat cikázott a fejében, sok azt súgta nem fog neki menni, a másik oldal meg azt, hogy menni fog. Teljesen elbizonytalanodott, hisz mi lesz ha mégsem sikerül fejleszteni, csak baj lesz belőle?! Próbálkozott azzal, hogy elűzi a démonjait, és a félelmeit, csak arra koncentrál, hogy minden zökkenőmentesen menjen. - Fenébe, nem félek. - dünnyögte érthetetlenül miközben fogait összeszorította, és ökölbe szorította a kezeit is. Sikerült lenyugodnia, optimistán gondolkodnia ezután. - Ne is foglalkozz az ilyenekkel. - mondta Chloe-nak, mielőtt teljesen kínossá válik a helyzet, hisz az érzéketlen vámpír ebbe is beletudna kötni kreatívan. Bár, nem mintha ez különösebben érdekelné, legfeljebb csak azért, mert régebb óta ismeri őt. Fejében lejátszódott minden vele közös pillanat, ámbár ebből elég kevés volt eddig.
Liv még régebben kért meg arra, hogy segítsek neki megtanulni használni az erejét. Először magam sem tudtam, hogy miért pont én segítsek neki, hisz egy vámpír aligha tud ezekről a dolgokról bármit is, de elvállaltam. Több okból kifolyólag is... Ha megtanulja normálisan használni a mágiát, akkor még a hasznomra is fordíthatom. Mert természetesen semmit sem csinálok ingyen, és minden tettem mögött van egy kis hátsó szándék. Nos, ez most sincs másképp. Liv erős boszorkány jól tudom, és ha el tudom érni, akkor még az erejét kamatoztatni is fogja tudni, természetesen úgy ahogy én fütyülök. De erről neki még nem kell tudnia. A boszorkánytemetőhöz hívatott, hm.. jó helyszín. Régebben mikor még voltak érzéseim sokszor jártam ide kint, itt nyugszik az egyik barátnőm... Egy vámpír ölte meg. Félreértés ne essék, nem én voltam! A barátimat - akikből eléggé kevés van - azokat megbecsülöm és inkább száradok szárazra mintsem igyak belőlük. Ez a mai napig nem változott, szeretem a barátaimat, mert mellettem állnak. Csak szimplán ha bajba leszünk először magamat fogom megmenteni. Hamar ide értem, aztán nézem, hogy miket csinál az újonc boszi. - Nem értem még mindig, hogy miért pont engem választottál "mentorodnak" hisz egy vámpír aligha tud valamit a mágiáról. - mondm neki. Én elég sokat tudok, volt pár alkalmam megtapasztalni. FŐleg a fejfájós szarjukat amiket okoznak.
Még mindig a kockázatokon gondolkodott, mikor Chloe hangját hallotta meg maga mellől. - Erre egyszerű a magyarázat.. - kezdte el, mintha egy halálosan hosszú monológot készülne elszavalni. - Nincs benned olyasmi, mint a többiekben. Ezzel arra akarok kilyukadni, hogy nincsenek érzéseid. Ezzel meg arra akarok célozni, hogy érzéketlen vagy, nekem meg nincs szükségem egy hisztisre. - zárta rövidre a dolgot, és elindult az egyik kripta felé.
Táskájában ott rejlettek gyertyák, amik segítségül lesznek számára. Még mindig kételkedett magában, ami nem volt rá jellemző, ez az érzés megrémítette. Idegességébe néha az ajkait harapdálta, de csak akkor, ha nem látták. Szerette volna még mindig tartani az erős boszorkányt, aki nem fél semmitől se senkitől, és kész van belevágni új kalandokba. Jó színész volt, eddig mindenkit megtévesztett ezzel a szép álcával. A kripta ajtajába érve megfordult, és kérdőn nézett segítőjére. - Készen állsz? - támaszkodott meg az ajtófélfán, és felvont szemöldökökkel kérdőn nézett Chloe-ra. E mondata középen jött rá igazán, hogy tényleg akarja ezt az egészet. Kísérleti nyúlként tekintett Chloe-ra, mint egy bábu akit kedvére "mozgathat". Könnyű dolga volt, hiszen ha partnere megpróbálja megtámadni, simán csak beveti a régi jó boszi trükköt ; Egy kis fejfájást okoz neki.
Szavaira elismerően bólintok, teljes mértékben igaza van. Sok mindent el lehet rólam mondani, de azt az egy dolgot senki nem mondhatja, hogy hisztis vagyok! Nem vagyok az, pont azért, mert magasról teszek mások érzéseire. Nézem azt amiket csinál, majd közelebb megyek hozzá, és neki dőlők az egyik sírkőnek, és a mellkasom előtt összefogom a karomat, majd oldalra biccentem a fejemet, úgy nézek végig a lányon. Úgy méregetem őt, mint egy vadász az áldozatát. Hm... Mondhatni ő az is, amikor nem figyel akkor lecsapok rá és megcsapolom, De a nyakát kitöröm még azelőtt mielőtt észbe kaphatna, hisz nem kell nekem semmi banya trükk. - Felőlem kezdhetjük, de nem tudom, hogy nekem mi dolgom lenne. - mondom neki majd vállat vonok, és elé lépek. Majd oda adom neki a boszorkány könyvet amit kért tőlem. Még az egyik áldozatomtól loptam el anno, jó pár száz évvel ezelőtt, gondoltam megtartom hátha szükségem lesz rá.
E mondat hallatán akarva, akaratlanul elvigyorodott. Egészen aljasan vigyorgott, és a könyvet megfogva besétált a kriptába. A táskáját és a könyvet lerakta a sírra ami ott volt. Majd Chloe felé fordult, és kezdőpozícióba állt. - Talán ez egy kicsit fájni fog, de bemelegítésnek jó. - szólalt meg még mindig aljasan vigyorogva, és egy erős "fejfájást" okoz neki.
Tartja ezt a varázslatot pár percig, közben teljesen feldobódott, hogy használhatja erejét, sőt, még áldozata is van. Nem kínozni hozta ide, ezért abbahagyja egy kis idő után. - Milyen volt? - tárta szét a karjait és kérdőn nézett, miközben nagyon is tudta a választ. Válaszát meg sem várva ment már a sírhoz, és a könyvet kinyitotta egy oldalon. A táskájából kipakolta a gyertyákat, és erejével meggyújtotta őket. A könyvet kezdte lapozgatni koncentrálva, rá se rántva, hogy egy vámpír ott áll, aki bármikor kész őt megtámadni. Persze Chloe nem említette neki, hogy mi a szándéka, de sejtése megvolt, hisz okosabb, mint bárki gondolná. Azért ezzel az igével kezdte az egészet, hogy megmutassa, bármikor kész kontrollálni a támadásait. A könyv felénél megállt, és kezeivel rácsapott a sírra. - Na szóval.. - kezdi olvasni. - Mit szólnál ahhoz, ha kapcsolatba lépnénk a szellemekkel második lépésnek? - nézett rá felvont szemöldökökkel. - Rád is küldhetek egy gonosz félét.. - belenéz a könyvbe, hogy ilyen varázslat van-e. - Persze ha lehetséges. - vigyorodott el, és persze poénnak szánta ezt a mondatot, de kész bármikor bárkire ráküldeni egy gonosz démont.
Nézem ahogy lerakja a cuccait, majd értetlenül nézek rá, hogy még is mit akar. Éppen mondani akartam valamit amikor a fájdalomtól lerogytam a földre és felkiabáltam, fogtam a halántékomat. Ez a kis banya a fejfájós dolgot alkalmazza rajtam, hát ezt még vissza kapja. Már nagyon hasogatott a fejem, aztán egyszer csak elmúlt. Pár másodpercig a földön voltam, vettem egy mély levegőt és próbáltam lenyugtatni magam, hogy ne tépjem ki a boszorkány szívét ebben a pillanatban. Pár másodperccel később Livhez suhanok, viszont nem tudok nagyon közel menni hozzá, olyan mintha egy láthatatlan fal lenne előttem. Olyan, mint amikor egy vámpírt nem hívnak be egy házba, de ő be akar menni, csak nem tud. - Úgy látszik a halott boszorkányok engem nem látnak nagyon szívesen. - mondom majd hátrébb lépek Livtől, hogy lássák most nem szándékozom őt bántani. Majd később. - Ha nem fogsz migrént okozni akkor felőlem azt csinálsz amit akarsz. - mondom neki, nem tudom, hogy mivel kezdje.
Kezdőlap
/
