Egyszerűen csak tovább űzöm a vadat, ajkam szélén levakarhatatlan, önelégült mosolyom pedig voltaképpen kiszélesedik teljes mosollyá, ahogy igazat ad nekem. Megint.
-Túl könnyen feladod.-jegyzem meg mellékesen, bár hangom nem a mosolyom általi boldogságtól derűs, sokkal inkább az örömittas, kissé egoista énemnek hála. Eget rengető őszinteségemtől most sem óvom meg, épp ellenkezőleg, igyekszem pont ezzel a viselkedéssel kiborítani őt a legjobban. Konkrét célom sosem volt emberekkel, mindig időközben, gondolataim és tetteim formálták a helyzetet és szerettem azt hinni, hogy én irányítok. Lássuk be, most is azt tettem, csakhogy az erőviszonyok fejében ez kicsit mazochizmusnak is tekinthető lett volna. Nem cáfolom, talán az is volt.
Mégis, inkább visszafelé sül el a dolog, és úgy elkap a méreg, hála szavainak és értetlenkedésének, erősködésének, hogy neki legyen igaza, hogy övé legyen az utolsó szó, hogy minden dühöm, ami rá, a világra, emberekre és boszorkányokra, a föld minden teremtményére kiterjed, hogy szinte a fák a nyakukba borulnak, ahogy a szél feltámad, nem mondom, hogy nem miattam. Tudom, hogy ez egy temető. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a halottak engem ebben a harcban nem támogathatnak, hacsak nincs fura fétisük a druidákkal szemben, bár ebben nem reménykedem és nem is hiszem, hogy pár ilyen bármiben is segítene. Elködösülő agyam, és dühös, már-már rémisztő arcom tükörképét szinte látom szemében csillogni, ahogy a hirtelen merevséget is, mivel maga sem tudja látszólag, hogy inkább nekem essen, vagy hátat fordítva elmenjen. Igaz, utóbbit biztos, hogy nem tőlem tanulta. Sosem adtam volna fel, s nem is teszi. Felém indul, és szavai épp olyan erővel csapnak le rám, mint enyémek rá. De arcom nem rezzen meg, ereim nyakamon még mindig kidudorodva jelzik, hogy a vérnyomásom a kétszázat veri és eszem ágában sincs engedni az igazamból.
-Csak egy neveletlen csitri voltál, aki nem merte megmutatni, hogy kicsoda valójában!-csapok vissza kérdés nélkül, bár a föld remeg, és a temető alighanem ezzel végérvényesen két ember csatájának helyszíne lesz, ahogy a múlt sebeit feltépve egymásnak esnek, és egyikük sem szívesen hagyna a másiknak igazat. Mert máshogy láttuk a dolgokat mindig is, hiába volt a legjobb tanítványom, ő már nem azt a Caldert ismerte meg, aki egykoron voltam. Sőt, talán még annak árnyékával sem találkozott. Csupán egy megtört, elborult elmére emlékezhetett, akit a múltja és a jelene kísért, s akit úgy, mint társait ugyan arra a végre ítéltettek.
Szavaira már nem tudok reagálni, látom a szeme alatt előtűnő ereket, majd az előugró fogakat és elém érve érzem, ahogy tarkómnál elkapva, fogait a húsomba vájja. Nem üvöltök fel, hagyom, hogy azt higgye, győzött, de ugyan ezzel a lendülettel kihasználom mohóságát és az övemben pihenő, verbénába mártott késem úgy döföm bordái közé, hogy szíve előtt alig pár centivel álljon meg.
-Azt hiszed, hogy csak veled tettem ezt meg? Hogy mással nem? Gondolod, hogy más sosem vágta ezt a képembe?-lököm el magamtól, és hagyom, hogy a sebből, melyet fogai okoztak, tovább csorogjon a vérem.-Csak egy gyerek voltál, aki képtelen volt belátni, hogy akárhogy próbálkozik, nem fogja azt a férfit viszont látni, aki egykor megmentette. Mit vártál te akkor? Hogy majd minden döntésemre magyarázatot adok, pont neked? És különben is, hogy jössz te ahhoz, hogy arról papolj, mekkora szemétláda vagyok, mikor képes voltál aljas módon hátba támadni? Én legalább a szemedbe mondtam, hogy hagyj békén, és ne keresd azt bennem, aki nem vagyok. De te... mindig is egy kis aljas szuka voltál, aki hálát nem ismerve nem tudott felülkerekedni a sértettségén. És most is ilyen vagy. A múltban leragadt, elveszett, gyűlölködő lány, egy nyomorult vámpír, aki azt hiszi, hogy mindenható.-vágom véleményem szemébe, míg késem visszarántom egy mozdulattal kezembe, tekintetem viszont továbbra is őt fixírozza.-Azt akarod, hogy szenvedjek? És ezt hogy tervezted? Addig szívod a vérem, míg könyörögni nem fogok az életemért? Addig jársz az árnyékomban, míg félni nem kezdek tőled? Túl sokat éltem már ahhoz, hogy egy ilyen játék érdekeljen, jobb szeretem a fair meccseket. Ez régen is így volt, most sem változott.-nézek végig vérétől vöröslő pengémen, és ujjaim között forgatva, ugyanolyan oktató hangnemmel beszélek vele, mint régen, de jóval dühösebben és erőteljesebben, mint egykor tettem.

Furcsa váltás, hogy csendre int minket a tény: ha így folytatjuk, voltaképpen feleslegessé válik minden, ami valaha felépült köztünk, amit valaha, valami furcsa és mai napig érthetetlen módon mi a másik felé családnak állítottunk be. Sosem volt lányom, mégis őt úgy neveltem, mintha az lett volna. Elkezdődött mégis bennem valami, aminek hála már nem érdekelt a család, az, hogy ki vagyok, és valami sötét, visszafordíthatatlanul romlott és arrogáns, amolyan kedvességet és törődést, pozitív gondolatokat mellőző, koravén férfivá váltam, akivel nem lehetett mit kezdeni. Most mégis, mintha a fiúnak benőtt volna a feje lágya, és Alaska meg az ő jelenléte emlékeztetett volna a bennem szunnyadó férfira, aki képes elgyengülni, és úgy viselkedni, mint azok, akik óvják a szeretteiket. Valahogy azt éreztem, hogy ez mindig is így volt, tudtam, hogy amit tettem, azért tettem, hogy megóvjam őket magamtól. Ez az egy dolog az, ami miatt nem tudok bűntudatot érezni egy tettem miatt sem.
-Néha én is okozhatok csalódást, nem?-vonok vállat egyszerűen, valahol gesztusaimban és hangsúlyozásomban is visszatérve a régi énemhez, aki képes érző, emberi lényként is viselkedni. Abban viszont némileg igaza van, hogy találhattam volna jobb hasonlatot is. -A természet törvényei pedig amúgy sem érvényesek az olyanokra, mint mi.-ezt megesik, inkább magamnak, mintsem neki szánom és mondom, mintegy lábjegyzetként, de az sem bánnám ennek fényében, ha nem reagálna szavaimra.
Sosem voltam tipikus bocsánatkérő, és padlón csúszó, aki minden tettééért elnézést kér vagy minden körülmény közepedet mérlegelve cselekedne úgy, hogy abból másnak ne essen baja. A gyerekkorom a túlélésre tanított, arra, hogy a feltétlenül használandó mondatok között az elnézést, a bocsánat vagy a sajnálom, szinte ne is szerepeljen. Amikor ugyanis atyámmal szemben használtam ezeket, ugyanúgy szíjat hasított a hátamból, mintha nem mondtam volna semmit. A szemén, s arcán, vonásain semmi sem látszott, ellenben Angel arca jól látható változásokon megy keresztül, ahogy vonásai ellágyulnak és meglepettsége is kiül a többi arcán viseletes vonás mellé.
A félve kiejtett szavaira, ahogy a barátság szót megemlíti, féloldalas mosollyal reagálok, de egyből fel is rémlik bennem egy dolog, amit még annak idején én mondtam neki. Én nem a barátja akartam lenni, hanem a családja.
-Akár lehetünk azok is. De mások is.-rébuszokba beszélve fejtem ki a gondolataim között megfoganó dolgot és ahogy vonásait vizsgálgatom, egyre az jut eszembe, hogy mennyire hasonló a helyzetünk, mint régen, és a kisgyermek még mindig benne él. A kislány, aki minden lépésének megtételétől szinte retteg. Engem pedig a melankólia egy lágy, gyenge és végtelenül sebezhető emberré tesz.
Kérdése hirtelen ér, sok évtizede először, de igazán mosolyt tud csalni arcomra, ami apró ajakrándulás a szám két sarkában, de ez is több, mint amit annyi ideje megtettem bárki felé. Nem volt benne bánat, vagy közöny, megvetés, egyszerű, őszinte mimikai változás volt ez csupán.
.Ha mesélni szeretnél, mesélhetsz. Ha csendbe burkolózni, akkor sem faggatnálak, s ha egyszerűen távoznál, abban sem akadályoználak meg.-ezt a mondatot sem most hallja tőlem először, és a jelek arra mutatnak, hogy a jövőben sem ez lesz az utolsó alkalom, hogy ezt mondtam neki. Az idő nem külső változásokat eredményezett, ugyan olyanok voltunk, egy apró ránc sem ült ki szemünk köré, de még testünkre sem vetett semmiféle változást. Kíváncsi voltam, hogy mit akar mondani, de nem erőltettem volna, hisz egyszerűen ha gy érezte volna, hogy nincs kész a mesére, akkor is megérteném. Évtizedek maradtak ki az életünkből, és azt hiszem az én történetem nem lenne olyasmi, amit hallani akarna. Mert az nem az ember meséje lenne, akit ő ismert.

Vártam az előtörő kislányra, ami nem csak arcvonásaiban, de minden mozdulatában, s cselekedetében megnyilvánuló, s nem várat ez olyan sokat magára. Úgy fúrja magát mellkasomhoz, mintha régi időkben élnénk, és épp egy új dologra tanítottam volna meg az erejével kapcsolatban. Jó néhány ilyen mosoly, és boldogság előtörésére emlékszem, pontosan tudom, hogy mással régebben sem találta az összhangot, s ahogy sokan mások, úgy ő is, minden próbálkozásom ellenére mellettem volt biztonságban, és csak itt és így érezte magát igazán önfeledtnek. Nem hiszem, hogy ez baj lett volna, ámbár a zárkózottság minden foka más és más, és minden része elgondolkodtató. Tulajdonképpen már csak azért is, mert jómagam is ilyen voltam. Alaska tudta ezt, ahogy sejtéseim szerint Angel is, a különbség csak abban merült ki, hogy utóbbi mert lépni, és tenni az ellen, hogy az időközben érzéketlenné vált embert megölje. Legalábbis megmentse tőle a világot. A dühöt nem emiatt éreztem iránta, inkább amiatt, hogy minden tanításom ellenére nem mert a szemembe nézni, inkább hátba támadott. A múló pillanat az ölelését illetően gyorsan elszáll, ahogy megmozdulnék, máris elhúzódik, s igazából tudom jól, hogy az ajakrándulást épp úgy érti, mint a szememben csillogó, régen kihunyó fényt. Hisz ismert.
Nem kényszerítettem volna cselekvésre, beszédre, sosem tettem. A pillanatok magukat alakították, ha csendre vágyott volna, tudta jól, mellettem azt is megkaphatta. Hisz volt, hogy ez az egy dolog volt a legjobb tanár. Ugyanakkor én nem éreztem szükségét, hogy most ez tanítson minket. A múltunk fekete foltjai épp elég útmutatást adtak a jövőnkre nézve, inkább cselekvésre, beszédre buzdított, amit tőle hamar meg is kapok, és bár látom, hogy maga is vívódik, mivel is kezdje, végül hadarva, de sikerül megtalálnia a megfelelő szavakat. Hamar választ kapok pár eddig ki nem mondott kérdésre, és érzem, ahogy arcom semlegessé és semmitmondóvá válik, s ítéletektől mentesen néz rá vissza, ugyanakkor tudom, hogy érti, miért nem mozdulok, s dermedek szoborrá. Nem akartam befolyásoló tényező lenni, s így próbáltam az ellenszenves, vagy ellenálló gondolataim visszafogni, újragondolni. Ismét nem rá voltam dühös. Most nem úgy, mint előbb, nem közvetve, nem a cselekedeteire, hanem a férfira, aki ezt tette vele, s megfeszülő állkapcsom erről hamar árulkodik is.
-Az ilyen férgek nem valók a világba. Most sem, ahogy régen sem.-meglepetésemre szavaim igen ridegek és közönyösek, dühösek és atyáskodóak, nem arról árulkodnak, hogy én úgy el tudnám helyzetét fogadni, ahogy a látszat szerint ő teszi.-A szüleid azt kapták, amit érdemeltek. Akkor is, mikor elvittelek tőlük, és akkor is, mikor te vettél elégtételt.-kerülöm ki hatásosan a témát, mely hallatán eleve érzem, hogy szemem megvillan egy rövid időre, és tudom, hogy lerí rólam, valahol legbelül azért szilánk és szálka mar.-A bűntudat és a megbánás spekuláláshoz, haraghoz és szomorúsághoz vezet, és az, aki erős akar maradni, nem teheti ki ennek magát.-ezzel pont annyit reagálok szavaira, amennyit kell, és tökéletesen érződik szavaimon, hogy mondjon bármit, ne fogok ebből engedni, és azt is üzeni számára, hogy ne vesztegesse el az idejét olyasmire, ami megtörtént és cselekedetein nem tud már változtatni. Felesleges a mélázás és a gondolkodás, a múltunkon tovább kell lépnünk. Kérdések sorozatos feltétele nélkül várom, hogy folytassa, de tekintetem a távolba révedő, magam elé, s nem rá vezetem, s igazából meg sem tudom mondani pontosan, hogy min gondolkodom. Egyszerűen kicsit próbálom felidézni azt a napot, mikor meghaltam, az arcot, ami rám nézett, és a gondolatokat, amik utoljára átfutottak agyamon.

Az élet csupa váratlan történések egymásután következő gördületei, melyek nem mindig az elképzeléseink, terveink szerint történnek. Én meghaltam, mikor meg kellett halnom, majd feltámadtam, mikor fel kellett támadnom. Bár különösebb okát nem láttam ennek, és jó cselekedetnek rég nem gondoltam a magasságos ilyen nemű vicceit. Az viszont, hogy vele mi történt, talán némileg egyértelmű is volt. Az ő sorsa oda csapódott, ahol a vér nem csak kezéhez ragadhat, hanem az életet jelentheti számára. Ellenben vele, én nem voltam az elfogadás mintaképe, s bár nem mertem volna megesküdni rá, hogy mással kivételt tettem volna, vele képes voltam szemet hunyni a dolog felett. Nem ő kérte, hogy azzá változz, amivé. De a szülei felé mutatott harag és gyilkosság, már kevésbé szólt ellene, és inkább támogattam ezt a cselekedetét, mintsem tettem régen ellenzésként, mikor az erejét nem megfelelő módon használta.   Felötlik bennem a kérdés, valaha eszébe jutott-e kikapcsolni, vagy legalábbis elgondolkodott-e azon, hogy lenne egy ilyen igen könnyű módja is a dolgoknak. De ezt a kérdést inkább megtartom magamnak, joggal.
-Sosem kételkedtem benne, hogy ne vinnéd semmire. Csak azt nem gondoltam, hogy minderre több száz évszázadot kell várnom és te már nem az ártatlan kis boszorka leszel, hanem egy igazi nő.-mindig is voltam inkább apja és barátja, mint egy férfi az életében, hisz Alaska sorsa összefonódott az enyémmel, és bár jelenleg nem igazán hittem, hogy mellettem a helye, sosem kételkedtem benne, hogy ő adhat nekem némi pluszt. De ez a plusz most már eltemetődött bennem, és okkal nem akar a szemembe nézni többé. -Abban igazad van, hogy a saját lábadra kell állni. Ha nem függsz senkitől, az a legjobb. És a sztereotípiákkal szembemenni is csak okosan lehet. Ne hagyd, hogy ebből legyen bajod.-nem akarom sem kitépett szívvel, sem felnyársalva látni. Igazából úgy sem akartam, hogy érzelmektől mentesen él. tudom, hogy állkapcsom ismét megfeszül a gondolattól, de nem foglalkozom vele, hogy mennyire olvassa még gesztusaim úgy, mintha könyv lennék.
Folytatja a beszédet, látom rajta, hogy valamit még el akar mondani, ám ahogy ez a pillanat bekövetkezik, ökölbe szorulnak ujjaim, és a késem kínzó vággyal próbálja magára vonzani másik, eddig szabad, ernyedt ujjaim. Kérdésével mit sem törődök, nem hagyom, hogy a témát terelje, inkább próbálok uralkodni magamon, amit jóllehet talán pont az atyáskodó viselkedésem miatt kénytelen vagyok elviselni vele szemben. Az a férfi, és az ő boldogsága számomra nem egyenlő érték, és előbb tépném ki annak a féregnek a szívét, mintsem engedném őt ismét a közelébe. De tudom, hogy már nem dönthetek a sorsa felől, így parancsolok magamra, és mozdulataimra, és felállok a földről, távolabb sétálok le, közben mégis a késre tévedő kezem hagyom, hogy az említett tárgyat a levegőbe dobálva forgassa azt.
-Nem vagyok az apád, így nem mondom meg azt sem, hogy mi a helyes, vagy mi nem. Mit kellene csinálnod, vagy mit nem. De azt ne is várd, hogy áldásom adjam erre az egészre, amit te furcsa érzésnek hísz. Az a furcsa érzés a szerelem. Bármennyire nem akarod belátni, pontosan tudod, hogy mit érzel.-nézek le rá, épp olyan kimérten, ahogy gyermekkorában tettem vele, és bármennyire ódzkodom attól, hogy ismét elmarjam magam mellől, nem hagyom szó nélkül az az agyrémet, amibe éppen keverni akarja magát.-Az, hogy velem mi történt, mellékes. Meghaltam, feltámadtam, egy évszázada újra élek. Van egy boszorka, aki épp olyan, mint te. Nem csak az erejében, de abban is, hogy valami olyasmit hajt, amit lehetetlenség megszerezni vagy megérteni. Hát ne vedd sértésnek, ha nem óhajtom a hátralévő, ki tudja mennyi időm azzal tölteni, hogy titeket pátyolgatlak, ha a szíveteket összetörik.-épp olyan lekezelő hangnemben szólok hozzá, ahogy alig fél órája tettem, és a kést egyszerűen visszacsúsztatom a helyére, de egész lényem feszülten vár, hogy esetlegesen dühe eluralkodik szavaim hallatán.

Tudtam jól, hogy bárki is vagyok neki, határok azért vannak köztünk. Bár egy családként tekintettünk a másikra, egy olyan személyre, aki mindig fontos lesz az életünkben, nem is igazán attól lettem dühös, hogy már rég nem kell fognom a kezét, hisz épp ezt akartam mindig is elérni. Azt, hogy valaki legyen anélkül, hogy én ott lennék neki. De most hirtelen, hogy próbálja érzelmeit rejtegetni, előtör belőlem valamiféle védelmező ösztön, ismét meg akarom ragadni kezét és vezetni a helyes útra, de mindeközben pontosan tudom, hogy mit érez. Alaska esetében én magam sem vallottam be eleinte, hogy mit érzek. Az első naptól kezdve vonzotta a tekinteteket, nem csak enyémet, másokét is, nyilvánvaló, hisz bármely férfi, aki mer látni is, nem csak nézni, könnyedén felfedezi benne azt a nőt, akit én is mindig is kerestem, kutattam. Azt, aki mellett tudja, hogy az életét akarja leélni, aki mellett kimutatja, és ki meri mutatni minden érzelmét. Eme furcsa érzés mellé esetében mégis ott a kettősség. Az a férfi, vagy féreg, ahogy ő nevezi, egyszer már megölte. Mindegy az indíttatás, a kifejlett a lényeg. Igaz ez esetben Angel és én sem lennénk most itt. Felnyitom a szemét, azt akarom, hogy belássa, beismerje magának is, hogy mi az igazság, még akkor is, ha ettől eleinte ódzkodik, vagy ez az egész eleinte elrettenti. De mikor sikerül mindez, és próbál ellenkezni, még ha csak apró mosoly is, de megrándul a szám sarka. Valami atyáskodó érzésnek hála végigpörög az agyamon, hogy apró kislányként mennyi mindent elképzeltem, hogy megad nekem úgy, hogy közben Alaska is boldog, amiért munkánk gyümölcse felnőtt. Ha a közös gyermek gondolatát már a legelején el kellett vetnünk.
-Mondtam, kifürkészhetetlen az ilyesmi vége.-emlékeztetem, mikor gyermekként arról kérdezősködött, hogy hogy lehet szeretni, és milyen az, amikor két ember egymásra talál. De ennek ellenére sem tud örömöm felhőtlen lenni. Felé magasodva nézek rá le, szemem forr a dühtől és a méregtől, hogy épp egy ilyen mellett kötött ki.
Nem várhatta, hogy csak ő lesz az, akit tanítani fogok, szemein, és arcának rezdülésén mégis azt látom, hogy zavarja. Megértem, bár féltékenykedni nincs oka. Tudtam jól, hogy hirtelenharagú, és könnyen dühbe jön, de akkor sem tudtam szó nélkül hagyni azt az őrületet, amibe keverni készül magát is.
-Lecseréltelek? Megöltél, mégis mit vártál, hogy majd ha visszatérek, amire semmi esély nem volt, hisz, meghaltam, majd vegetálok, mint egy virág? Igen, nem foglak pátyolgatni. Felnőtt nő vagy, tudod, hogy mibe kezdesz. De gyertyatartó nem leszek.-sziszegem dühösen a szavakat, a kést visszatéve eredeti helyére, és ahogy feláll, s szemembe néz, úgy álom a dacos pillantást, mint egy kőszikla, semmi érzelem, arcom nem mutat mást, csak közönyt.-Ez az, gyilkoljuk halom szám az embereket! Már rég megölhetted volna, de ha összetöri a szíved, akkor is képtelen leszel rá. Ez a nők gyengesége.-ez alatt Alaska tetteit is értem, aki szintén megtehette volna már, hogy megöl. Minden oka megvolt rá, mégsem tette.
Állkapcsom ismét megfeszül, ahogy távolabb lép, és a hangnemről beszél, arról, hogy ismét eltaszítom-e magamtól. Próbálnék nem reagálni erre, sem szavakkal, sem tettekkel, mégsem megy.
-Majd ha lehiggadtál és képes vagy az én szemszögemből végignézni, mibe is kezdesz, akkor visszatérünk erre. Egyelőre viszont ilyen lekezelő leszek veled.-keményedik meg hangom, majd mégis ellágyulok, közelebb lépek hozzá, mellkasomhoz vonom és homlokára csókot lehelek. Ismer, olyan vagyok, mint egy vihar, kiszámíthatatlan, és veszélyes.-Gondolkodj azon, amit mondtam. Majd kereslek.-és ezzel a lendülettel el is tűnök a temetőből, úgy, mintha sosem lettem volna ott. Vagy a boszorkányok kímélték meg az életem, vagy valami csoda, beavatkozás következménye, de sikerül úgy eltűnnöm, hogy még csak meg se kottyanjon. De tudom jól, hogy legközelebb hol és hogyan fogom felkeresni. De ha ennek eljön az ideje, meglehet, nem fog neki örülni.

" Lám, hová is kóborolsz-e sötét éjjelen, ha oly közel van hozzád a végzeted..

Az idő mulandó, az élet eliramló, és a létezésünk elhanyatló. A sorsunk állandósága a szenvedésben rejlik, míg minden másik téren, nos megfejthetetlenné válik. Ha hiszünk, s ha reméljük is a jobb napok nyújtotta vigaszt, akkor sem kaphatjuk meg azt. Olyan ez, mint, amikor Isten hívőknek vallva magunk, nos imádkozni kezdünk a Mennyei Úrhoz. Ettől természetesen azt reméljük, hogy az imádságaink meghallgatásra kerültetnek, de, amikor már századjára kérjük ugyanazt, és még mindig semmi változás ennek a kapcsán, akkor a lelkesedésünk is teljesen odavész. Tudjuk mindannyian, miszerint bizakodnunk kellene, de az élet valódi oldalának a megtapasztalása után, nos nincs sok értelme folytatnunk a reménykedést. Általában pontosan ez az, ami utolsónak hal meg bennünk, viszont a tapasztalataim szerint ez nem igaz -, legalábbis én úgy vettem észre, hogy nem igazán létezik a számunkra ezen opciókör. Mintha csak lézengene a levegőben, s bár a naivak hiúan kapaszkodnak belé, mintsem utolsó mentsváruk gyanánt, de mi, akik tisztában vagyunk az igazi fájdalom árnyalatával, nos már régóta tudjuk azt a tényt, hogy meghalt, és nem utolsóként, hanem elsőként.
Az óramutató lassan vánszorog odébb, ahogy az éjszaka ténye, nos még világosabbá válik a számunkra. Ilyenkor már ritkán látni embert a külterületi részen, hisz, ha tehetik, akkor szorosan zárt ajtók mögé rejtőznek el. Elfedve mindezzel a valójuk, s mégis megbújva vészelik át az éjszakát, nos a kegyetlen szörnyetegek elől. Mystic Falls egyes lakói igencsak kiemelten híresek a vadászatról, és mindarról a munkásságról, amit természetesen évek alatt építettek fel. Bár az elmúlt évtizedek gyatrán tönkretették a felállított képet, és Mystic Falls városa ismételten köz keresett természetfeletti üdülőhelyé vált. S bár sajnálattal kellene lennem e felé, de még sincs bennem efféle érzés. Olyan ez, mint, amikor valaki csak azért megy be az édességboltba, hogy cukorkát, és csokit vegyen, míg én ezzel egyetemben, nos azért is jöttem pontosan ide, mivel tisztában voltam a helyzettel, és ebből kifolyólag, nos kedvezőnek találtam, hogy vadászható egyedekre lelhettek.
Az égbolt tisztán sötétkék palástú, míg megannyi fényes kis csillag terül szét a hálózatán, és csupán egyetlen uralkodójaként a Hold lép fel ékesen. Az éjszakai csend áthatóan tölti be a boszorkánytemető környezetének a világát, ámbár egy sírhelyekkel teli övezetben, nos nem igazán meglepő a halotti némaság. Az egykoron élő egyedek, most már csak porként fekszenek a föld legmélyén, és talán csak remélni merik a leszármazottaik, hogy a túlvilágon nyugalomra leltek. Ismerős érzés fog el hirtelen, mintsem, amikor New Orleans-ben az Andre család java részét, nos egy kriptába zártam ötszáz évnyi szenvedésre. Talán, nem ez lett volna a sorsuk, ha nem tesznek engem tönkre lelkileg.
Fekete cipőm talpa alatt, az őszt jelentő falevelek ropognak. Hangjuk némi alapzajt biztosít, és még inkább kísértetiessé varázsolja a helyszínt. Egyetlen mozdulattal állok meg, ahogy a jobb kezemmel a fekete bőrdzsekim vászonzsebébe csúsztatom a kezem, ami által könnyedén veszem elő a telefonomat. A képernyő éles fényerejű hátterére nézek, és amikor már pontosabban is sikerül bemérnem az időt, nos visszateszem az eszközt a helyére. Bal kezemet eközben az övtartómra helyezem, amelyben egy igencsak éles kard lappang, de nem éppen az átlagos kategóriájú, amellyel évszázadokkal ezelőtt harcoltak. Ujjaimmal könnyedén szorítok rá a markolatra, ahogy aztán azonnal elő is húzom a fegyvert.
Egy pillanatra megrezzenek, amikor is léptek áttetsző hangja üti meg a fülem. Hangos sóhajjal díjazom a belépését eme idegennek, hiszen éppenséggel az edzésemet zavarta meg, vagy legalábbis csak gyakorolni szeretem volna. De hát mit is számít a szándék maga, ha úgy sem az van, amit előre elterveztünk?
- Az időzítés páratlansága, néha felül múlhatatlan. - Jegyzem meg félszegen, ahogy magam elé emelve a kardot, nos a célszemély irányába fordulok, és ezzel is készen állva arra, hogyha kell, akkor támadni tudjak, ugyanis jó magam, nos nem vagyok egy könnyű préda.

" Ha a sötétség végleg magával ragadt, akkor már nem menekülhetsz a végzet elől..

Az égő lelkem, parázsló hamuvá változott, és a tűz, amely felemésztővé lett, nos végleg elporlasztott. Nem maradt semmi a porszemcsék halomjai közt, amely újfent érzelemre késztethetne, amely másféle szempontból világíthatná meg a dolgok, töménytelen jellegét, és amely elmulaszthatná mindazon keserűséget, amit már évszázadok óta magamban hordozok. A halál peremén járok, szinte farkasszemet vívva a túloldal előnyeivel, miközben úgy érzem, miszerint elveszetté vált minden küzdelem. Éveken át próbáltam másfajta szemszögből tekinteni rájuk, és megértetni magammal azt, hogy nem ők tehetnek róla, s hogy a szüleink vétkei, nos nem vetíthetőek ki a személyükre. Mégis, amikor az Andre névre gondolok, nos kényszeresen felfordul a gyomrom. Mindig is sejtettem, hogy a sötétség kapujából vissza nem fordulhatok, s hogy számomra már sohasem lesz kiút. Ezzé tettek, ennek akartak, és én nem csak őket gyűlölöm teljes szívemből, hanem magamat is. Az a keserűség, amely pedig néhanapján felülír, nos csak egy ócska kis érzelmi foszlány; a már megmaradt emlékek tárházának kínálatából. Azt hiszem joggal mondható az, miszerint végleg elnyelt a feketeség palástja, és magába zárt a tűz utolsó lángja..
Hasztalan érzettel veszek magamhoz némi levegőt, természetesen az éjszaka párás ködfoszlányából, miközben szüntelen elmélkedésem közepette rájövök arra, hogy akár hány év is van mögöttem, nos a múlt kísértése, mégis csak jócskán megviseli a lelkem. Tagadhatom, és elfedhetem, akár el is temethetem a zavartságot, amelyet a családom kapcsán érzek, de a tényen nem változtathatok, miszerint egészen mélyen mindig is csupán egy normális életre vágytam. Ám, ha lenne lelkem, akkor nem ezt művelném, akkor nem vér borítaná a testem minden felületét, és a lelkem legmélyebb szakaszának peremét. Ha létezne a szívem, akkor nem kegyetlen módon zártam volna be őket egy kripta rejtekébe, és aztán pedig csak mosolyogva ráztam volna a fejemet a haláluk felett, amikor is Nayareth mindenkit kiiktatott. Ha tényleg érdekelnének, nos megható lenne a haláluk, és nem pedig egy puszta móka, amellyel unalmamban elszórakozhatok. S bár mindenek felett kívánom a haláluk, de mégis ők az egyetlenek, akik képesek sebet ejteni a halotti lényemen. Tehát imádkozz, kérlek, imádkozz, hogy ne a kárhozat nyeljen el, s hogy a sorsom megpecsételése ne a végzeted legyen..
Lassú, de mégis áttetsző léptek tiszta hangjának csengése, veri fel a síri csendet. A temető meginogva áll-e tény előtt, és a nő megjelenése feszültté teszi a közérzetet, ugyanis rühellem, ha éppen megzavarnak, s pontosan akkor, amikor is már aludniuk kellene régóta a kis ágyikójukban. Persze, értem én, hogy a temető sírgödrei jobb alvást ígérnek örökre szólóan, de hogy önként, és dalolva sétáljanak a karmaim közé, nos álmaimban sem hittem volna. Bár mindenesetre eme rendhagyó halál vágyát, nos muszáj teljesíteni, hiszen van egy olyan előérzetem, miszerint amennyiben nem teszem meg, akkor nem is száll le rólam.
- Á-á-á, kislány.. - Döntöm oldalra a fejemet, ahogy méregetően tekintek rajta végig. - ..talán ez némiféleképp igaz is, viszont az éjszaka kellős közepén, nos nem is szokványos dolog járni-kelni. Tekintetbe véve persze azt, hogy már rég a takaró alatt lenne a helyed. - Hangszínembe némi irónia vegyül, miközben a tekintettem ridegen pillant az övébe. - De nem vagyok az apád, hogy megmondhassam a számodra, hogy mit tehetsz meg, és mit nem. Viszont... - Lépek közelebb hozzá két lépésnyit, ahogy halkabbra veszem a hangom. - ...afelett már rendelkezhettem, hogy levegőt vehetsz-e még. - Húzom hűvös mosolyra az ajkaimat, miközben gyilkosan megcsillan a szemem tükre. Ha azt hitte egy pillanatra is, hogy némi jövőbeli felvilágosítással, nos célt ér, akkor igencsak tévedett.
A neve hallatán, nos kérdőn vonom fel a szemöldököm, hiszen nem tudom hova tenni mindazt, hogy bemutatkozott. Mégis valamiféle kényszer arra visz, hogyha már így tett, akkor viszonozzam a szándékát. - Én pedig Sedrick vagyok. De egy percig se hidd azt, hogy ezzel elástam a csatabárdot, boszorkány. - Lépek még közelebb hozzá, ahogy szinte a kard már majdnem hozzáér a ruhájának az anyagához. - Egy vadászt kissé nehéz lenne becsapni, Bonnie Bennett. S bár az őseid is rangosak, mintsem te, de nem vagy több egy egyszerű kis prédánál. - Suttogom, mellé lépve a fülébe, semleges hangon, ahogy a kardot eközben a nyakához szegezem. Én pedig könnyedén kerülök a hátához, hogy aztán a megfelelő pillanatban, nos képes lehessek elvenni az életét.