Hát ezt komolyan nem hiszem el. Mintha valami rossz drámában lennék. Az hiányzik még, hogy a közönség zsebkendőket halásszon elé, és abba törölgesse a csöpögő szemeit. Nem is tudom, mit vártam ettől a társaságtól. Salvatorén meg sem lepődöm. Hiábavaló, mafla vámpír. A Gilbert kölyök úgy festett, mint aki itt és most maga alá fog csinálni. Elenában bíztam a legjobban, erre most még ő is bemondja az unalmast. Csak mert Ben Lockwood éppen előhúzta a lelkeket megpendítő énjét.
- Na elég ebből! - csattantam fel, megragadtam Benjamin gallérját, és úgy löktem oda a kis Gilbert elé, mint valami szemetet. - Gyerünk kölyök, végezz vele. CSINÁLD, VAGY MEGISMERED A HARAGOMAT!

Nem akartam én már könyörületet. Beletörődtem abba, hogy mi vár rám. Nem is számít, ha úgy nézzük. Ezeknek legalábbis. Egyedül a Gilbert gyereket, mert neki nem kellene itt lennie. Azt se értettem, hogy miért pont ő van itt. A nővére keríthetett volna valaki olyat, aki nem ennyire kezdő még. Vagy totálisan az. Sőt, még annyira a halálom okát sem értettem. Miért kell nekik ennyire megölniük valakit?
Klaus megragadta a galléromat, majd odalökött a Gilbert kölyök elé, és csak egy halvány, afféle keserű mosollyal néztem rá. - Tedd csak meg. Nem a te lelkiismereted lesz érte sáros, erről gondoskodom - sóhajtottam fel, megigazgatva a galléromat, amit Klaus az előbb megtépázott. Ha már meg kell halni, haljunk meg úgy, hogy jól nézünk ki.

Damon hangját hallva, legalább tudtam, hogy ő képes arra, amire én képtelen vagyok. Legyen igaza Benjaminnak... legyek önző, vagy olyan, mint az őseim... ugyanazt teszem, amit ő tenne, ha életet kellene áldoznia Kate-ért. Vagy Kate-nek kellene áldoznia Benjaminért. Ez egy végeláthatatlan ördögi kör, amiben valakinek muszáj meghalnia... és ahogy a Jeremynek intézett szavait hallottam, ennek az idiótának már megint volt valami terve. Legalábbis a szavai alapján erre következtettem. Tipikus Katherine... B terv... C terv... meg ilyenek.
Nagyot nyeltem, lassan fordítottam vissza a tekintetemet feléjük, próbálva megemberelni magam, hogy ne megint érzelgős picsogásba kezdjek, mert annak nem lenne jó vége.

Láttam, hogy itt nincs menekvés. Bennek sem, és nekünk sem. Jeremynek el kell játszani a szerepét, mint egy jól felhúzott bábunak, nem menekülhet a sors elől. És ugyanígy nem menekülünk mi sem. Benjaminra a halál vár. Ránk pedig a ki tudja meddig kísértő lelkifurdalás.
Felnéztem, és tekintetem találkozott Ben szemeivel. Különös, de nem láttam benne félelmet. Csak lemondást, és valami különös lenézést. Még ebben a helyzetben is erkölcsileg felettünk állt.
- Sajnálom - motyogtam halkan. Azt akartam, hogy tudja... hogy ebben a pillanatban bocsátottam meg neki mindent, ami valaha ellenünk elkövetett.

Várható volt, mégis összerezzentem kissé, mikor Klaus elém lökte Ben-t, azzal a felszólítással, hogy öljem meg máris. Mintha csak az Ő bulija lenne. Pedig nem emlékszem hogy megválasztottuk csapatkapitánynak...
- Szarok én a haragodra, seggfej - válaszoltam Klaus-nak, és szemernyi félelem sem volt bennem, hogy na most megismerem a fene haragját. Nem Ő adja vásárra a lelkét, hanem én, szerintem nyugodtan tehetek rá, mint is szövegel nekem.
- Az én lelkemnek ezzel úgyis vége.. - nyeltem, Ben-t nézve, aki szinte... megnevettetett, hogy engedélyt ad, öljem meg... de közben cseppet sem volt kedvem nevetni... - Elmondom a kedvesednek, hogy miért történt... - suttogtam Neki, s kezem egy pillanatra Benjamin vállára talált... Tudtam, hogy nevetséges vagyok, és Klaus lesz az első aki mindjárt a földön fekve fog röhögni rajtunk, de az a balfácán érdekelt most a legkevésbé... Ez az én ügyem, nem az Övé...! Az enyém és Ben-é.
Néztem, hogy igazítja meg a gallérját... és arra gondoltam, ha az én időm jön el, én is ekkora méltósággal akarok meghalni.. Főleg, hogy hárman néztek minket, és háromból egyben sem volt annyi emberség... lélek... hogy megállítsa ezt a förtelmet...
Damon sem tett semmit... az ember visszabújt a vámpír mögé... eltűnt... de Őt nézve láttam, hogy Elena visszafordult felénk. Helyes... nézze csak végig...
Én is visszafordultam Ben-hez... A szívére néztem... aztán a szemeibe. Kértem volna én még bocsánatot... de... mire lenne az jó...? Így sem engem mond gyűlöltnek... nem segít rajtunk, ha tovább mondjuk... Legszívesebben a szemem is behunytam volna, de... sajnos érzésre nem találok meg egy szívet...
Újra megmarkoltam a karót, és nagy lélegzetet vettem, aztán összeszorítottam a számat... és minden erőm magamra rángatva... felemeltem a kezemet... felemeltem azt, ami benne volt... és választásunk nem lévén, Ben szemeibe bámulva... lendületet véve léptem még egyet közelebb hozzá... lendítettem a kezem is... és amilyen erővel csak emberileg képes voltam rá... belevágtam a karót a mellkasa kellős közepébe... keresztül a szívén... és végignéztem a halálát...

Csak villant egyet a szemem, Jeremy szavait hallva, miszerint "szarik rám". Oké, erre még távozás előtt mindenképpen visszatérünk... De most jó lenne, ha végre úgy csinálna, mintha nem kislánynak született volna. Tényleg nem volt kedvem sokáig időzni. Ben Lockwood már így is nagyobb figyelmet kapott, amennyit valaha megérdemelt.
Hátráltam egy lépést, és elégedetten néztem, ahogy a karó lesújtott. Egyenesen a szíve közepébe... Ben pedig úgy csuklott össze, mintha hirtelen eltávolították volna minden csontját. Szépen, engedelmesen, és főképp holtan elterült a földön.
- Na végre - morogtam. - Minek kellett ezzel ennyit szórakozni?

Valamelyest megnyugodott a lelkem, hogy a srác azt mondta, fel fogja keresni Kate-et. A szívem vágya ugyan az volt, hogy Damon és Elena keresse fel, hogy ők mondják a szemébe, mi történt, de... talán ez túl sok lett volna egyszerre. A lány és a férje bűnhődni fog a saját lelkiismeretétől. Talán ez pont elég lesz.
Hallottam Salvatore bocsánatkérdését, és a tekintetében láttam valamit, de erre már kitérni sem volt időm... még ránéztem a fiatal Gilbertre, de aztán mellkasomba fúródott a karó... először csak a húsomba vájódott... majd egyre mélyebbre, és mélyebbre... míg el nem érte, és át nem szúrta a szívemet.
Felnyögtem fájdalmasan, összeszorult a szemem, és összeszorítittam ajkaimat, ahogy éreztem, hogy a lábaimból minden élet kiszalad... a tekintetem kezdett elsötétülni, éreztem, hogy végighúzódnak az erek arcomon, de a fejemben Kate nevető hangját hallottam végig... lábaim megrogytak... majd lassan összeestem előttük, és nem jutott több levegő belém...

Csak azt vártam, hogy legyen már vége. Egyszerűen ha még húsz másodpercig hallgatom ezeket, én magam fogom megállítani Jeremyt, rúgom bokán Klaust, és fogok könyörögni, hogy ne bántsák ezt a szerencsétlent. Mert... bármit is tett ellenünk... attól eltekintve még igaza van... szereti őt valaki. És... szeret valakit. Még ha ezt nem is lehet kinézni belőle.
Láttam Jeremy kezében a karót, ami lassan emelkedett meg, majd hallottam Benjamin húsának hangját, ahogy a karó belémélyedt, és felszakította a mellkast... lehunytam a szemeimet. Én is úgy akartam bocsánatot kérni, ahogy Damon, de nem volt már rá lehetőségem... hát így próbáltam üzenni neki, mintha csak képes lenne felfogni így. És éreztem, hogyan csíkozza egy-egy könnycsepp mindkét arcfelemet.
Mikor kinyitottam a szemeimet, Benjamin teste már a földön hevert, és a szíve nem dobbant többé... Klaus elégedett volt, Jeremy arcát nem láttam, én viszont csak Damon karjai közé akartam bújni... odahajtottam a fejemet a mellkasára, nagyon remélve, hogy... nem lök el magától... mert tudom, hogy tudja: Benjaminnak igaza volt.

Azt hiszem, életemben még sosem éreztem magam ennyire nyomorultul. Tényleg ennyire aljas lennék? Szemrebbenés nélkül feláldozok egy emberi életet önmagamért? Magunkért? A saját hülyeségemért, és a saját elmém épségéért? Tényleg erre kértem egy még alig felnőttkorba lépő fiút, hogy váljon gyilkossá, és ezzel tegye kockára önmagát? És most jöttem rá, Klaus mekkora egy mocskos állat valójában. Felajánlhatott volna egy másik hibridet is. Egy névtelen, arctalan, számunkra ismeretlen valakit. A kivégzés akkor is kivégzés lett volna... de talán mégis könnyebb. Lehetőséget adott, hogy meneküljek a Vadász átkától... de azon az áron, hogy talán életem végéig terheljen a lelkifurdalás.
Láttam Ben földre roskadó testét, aztán átöleltem Elenát egy szó nélkül. Tudtam, magam is tudtam, mit érezhet jelenleg.
- Kész? - kérdeztem olyan rekedten, mintha nem is én beszéltem volna a saját torkomból, és Klausra pillantottam. A testet öltött Sátánra.

Mint a lassított felvétel... Onnantól kezdve, hogy a karó Ben mellkasába mélyedt, tucatnyi másodpercnek kellett volna eltelnie, mire egyáltalán felfogtam, hogy megtettem... hogy már nincs ott... hogy már nincs Ő... pedig ez lehetetlen... annál jóval kevesebb idő volt, mikorra már nem láttam magam előtt... mikorra lábai összerogytak, és a földre esve elterült, és nekem kicsúszván a karó a kezemből, az a mellkasában maradt, és azzal együtt hevert ott a fűben...
Térdre rogytam mellette. Nem voltam képes levenni a szememet arról a szürke, sötét erekkel rajzolt arcról... Egy emberből, akivel az előbb még beszéltem... ennyi maradt... és ezt én tettem...
Remegő kezemre néztem, mely lábamon hevert, s melynek ujjai közt ott vöröslött Benjamin Lockwood vére... az emberé akit megöltem... És aki miatt most undorodtam magamtól... és mindenkitől aki körülöttem volt... Nem is néztem egyikükre sem. Hallottam a hangjukat, hallottam Klaus elégedettségét, Damon kérdését... de sem kérdés, sem válasz nem érdekelt... Ők sem érdekeltek... még az sem érdekelt sikerült-e, volt-e értelme szerintük... mert szerintem nem volt... és nem is lehetett... mert a gyilkosságra nincs kifogás... az ilyenre nincs... Bármit mondott Ben... ebből többé nincs menekvés, örökre rám van írva...

Csak megforgattam a szemem, ahogy a kis Gilbert térdre rogyott Ben teste mellett. Az isten szerelmére, meg ne sirassa már ezt az idiótát itt nekem! Komolyan, mintha óvodásokkal lennék körbevéve. Úgy tűnik, bennem van itt elég vér, meg tenni akarás.
Felhördültem, aztán odaléptem Jeremy mellé, és nem túl kíméletesen felrángattam a földről, hogy szabaddá tegyem a karját.
- Látsz magadon valamit, kölyök? - kérdeztem tőle kemény és rideg hangon. Mert ha ott van rajta a pecsét... akkor Salvatore örülhet, mert megmenekült a valaga. Ha nem... hát, akkor ez esetben éljen együtt a kísértetével, Ben Lockwoodot meg elkönyveljük mint járulékos kárt.

Damon karjai visszaöleltek, és körülbelül ezt az egy menedéket tudtam most magamnak... nem mintha az én lelkemnek jelenelg lenne bárhol is menedéke... de érezni azt, akit szeretek... talán végre biztonságban... felülmúlhatatlan és könnyebség valamivel.
De ekkor hirtelen Klausra kaptam a fejemet, aki Jeremyt rángatta fel a földről, nem túl kíméletesen.
- Hé! Vedd le a kezed az öcsémről! - bukott ki belőlem hirtelen, még mindig elképesztően idegesen, majd ahogy érdeklődni kezdett valami iránt, bambán pislogtam. - Mégis, minek kellene történnie? Minek kellene változnia? Most éreznie kellene valamit? - kérdeztem, és Jeremyre ugrott a tekintetem. mi a jele annak, hogy ez sikerült?

Háttal álltam a Klaus-Jeremy párosnak, így csak akkor kaptam oda a fejemet, mikor Elena felkiáltott. Láttam, hogy Klaus úgy tartja Jeremyt, mint egy ázott kölyökmacskát, és a karja felől érdeklődött.
- Mégis, mit kéne rajta látni azon kívül, hogy kezd férfiasan szőrös lenni? - kérdeztem kíváncsian. Klaus szeme úgy járt fel-alá mintha kutatna valamit, de ő maga nem látná.
- Mégis, elárulnád, hogy mi a fenét keresel rajta? Ha a vénájából akarsz inni, ahhoz azért nekünk is lesz néhány szavunk! - csattantam fel.

Nem emeltem fel a fejem akkor sem még, mikor megéreztem hogy valaki mellettem áll. Úgy voltam vele, hogy bárki is az, nem érdekel. De az illető korántsem osztotta a véleményem, erre akkor jöttem rá, amikor Klaus pofájával találtam magam szemben, miután felrángatott, és valami irdatlan baromság okán, a kezemet kezdte nézegetni.
- Eressz el, baromarcú! - rántottam ki rögtön a karomat az ujjai közül, hogy egyrészt, ne fogdosson, másrészt meg, megnézzem mi az ami ilyen baromira érdekes rajtam. Közben hallottam Elena kiáltását, amivel Klaus-t szólította fel, hogy vegye le rólam a kezét. Egyetértettünk. Aztán kérdezgetni kezdte, ami az én fejembe is befészkelt. Hogy mit vár Klaus?? A magam elé nyújtott karomra néztem, aztán Elenára, és Damon-re, utóbbi ugyanúgy tanácstalan volt mint mi... hogy mit is keres rajtam Klaus...?? Én nem gondoltam hogy így akarja felvezetni hogy zabálna belőlem, nem úgy néz ki mint aki ezt játékkal szokta felvezetni.
- Én nem tudom mit keresel olyan rohadtul, én nem... - akartam megcáfolni a hülyeségét, bár nem tudom miért tőlem kérdezi látok-e valamit, mikor neki is van szeme, látja hogy nincs rajtam semmi...
Vagyis nem volt. Egészen a mondatom közepéig nem láttam, nem éreztem semmi olyasmit ami más lenne... a mardosó bűntudaton kívül... De akkor egyszer csak felszisszentem, és a kezemre kaptam a pillantásom, mert úgy éreztem, mintha... mintha... fene tudja, de mintha valamit belém szúrtak volna és egy hegyes dologgal karcolásznák a bőröm...
- Mi a franc...?! - meredtem döbbenettel a kezemre, és fojtott kiáltás szakadt ki belőlem, miközben megint remegni kezdett a kezem... A kezem, amivel leszúrtam Ben-t, amin még ott csillogott a vére az ujjaim közt...
Rémülten kaptam a szemem Elenára... fogalmam sincs miért Rá... de nem néztem sokáig, kaptam is vissza a figyelmem a saját kezemre, amin kiterjedt a fájdalom, és döbbenten, sziszegve reagáltam az érzésre, nem értve egyáltalán, mi a franc folyik itt... Mígnem hirtelen a bőrömön fekete vonalak jelentek meg... a fájdalom nyomában fekete valami húzódott... mint egy rohadt tinta... mint... mintha egy láthatatlan kéz csinálna éppen tetoválást a kézfejemre... valami jelet rajzolva ki... lassan körben... mint egy groteszk hókristály... vagy a fene tudja mi... és körben körülötte... mintha indák húzódtak volna... végig a kézfejemen, az ujjamtól a csuklómig, égető fájdalomtól kísérve festette rám valami... azt a jelet...
Ahogy a fájdalom, a szúrás lassan csillapodott... tompult... tátott szájjal bámultam a saját bőrömet, aztán Klaus-t, Elenát, és végül Damon-t... és újra a jelet a kezemen. Nem tartott sokáig hogy kirajzolódjon, de... rohadtul a frászt hozta rám...
- Mi a franc ez...?? - kérdeztem újra Klaus-tól megbotránkozva, hisz azt baromira elfelejtették mind közölni, hogy a tettemnek ILYEN látható jele is lesz!! Ezt hogy a francban magyarázom el April-nek??

Láttam, ahogy a kölyök szava elakad a mondat közepén, és úgy bámult a saját kezére, mintha hirtelen művégtag nőtt volna a helyére.
- Ezek szerint látsz valamit - veregettem meg az arcát vigyorogva. - Jól van öcskös. Isten hozott a Vadászok között. Megmenekültél, Salvatore - vetettem oda Damonnak, és miközben elsétáltam az ifjabb Gilberttől, és megálltam Ben Lockwood mellett, tartottam egy gyorstalpalót.
- A jegy, amit látsz magadon ifjabb Gilbert, annak a jele, hogy a Vadászok táborába léptél. Egyszerre csak öten hordjátok a jelet. Az öt Vadász láthatatlan szövetségét jelöli. De mindenki számára láthatatlan... kivéve neked, és a másik négy vadásznak. És azoknak, akik potenciális vadászok. Ergo, akikben megvan a gén, és a lehetőség, hogy bármelyikőtök halála esetén a helyedre lépjen - vontam vállat. - Nos, akkor végeztünk, ha jól hiszem. Távozhattok.

- Mi történik vele? - kérdeztem hirtelen, ahogy láttam Jeremy arcát, ahogy felváltva nézett ránk, majd a karjára... nem értettem semmit. Nem láttam semmit a kezén, de ahogy ránéztem Damonre, hát ő se nagyon vett észre ott semmit.
Majd mikor Jeremy hangja elcsitult, de még mindig döbbenten nézett a kezére, végighallgattam Klaus szavait. Ezek szerint nem én voltam őrült, mert ő sem látta... és nyilván Damon sem.
- Szóval csak a vadászok látják - nyeltem egyet, végigpislogva Jeremy karját, de aztán hirtelen Klausra néztem. - Ha ennyire sietsz, mehetsz te is.

Bámultam Jeremy karját, mint akit megigéztek. Oké, hogy igyekeztem felfogni - több-kevesebb sikerrel - amit Klaus mondott, ennek ellenére változatlanul a bőrt bűvöltem a kis Gilbert karján, mintha a csodára várnék legalábbis.
- Szóval, akkor ezek szerint vége? - kérdeztem nagyot nyelve. - Ő... a Vadász szelleme... nem jön elő többet? - szorítottam meg egy pillanatra Elena vállát. A tény, hogy ezek szerint visszakapom a józan eszemet, elég megdöbbentően és boldogítóan hihetetlennek tűnt.

Gyilkos pillantással néztem Klaus-ra, és rántottam el az arcom a keze útjából.
- Ha még egyszer hozzám nyúlsz, lesz okod agyonverni az erdő közepén - sziszegtem a képébe, mert már rohadtul irritált, hogy fogdos csessze meg, mintha ezer éves haverok lennénk. Én meg semmilyen haverja se akarok lenni, úgyhogy ne bizalmaskodjon itt velem. A fene se kérte haverkodásra, jelenleg amúgy s kívánom még a hátam közepére se a jelenlétét, nem még a többit ami a jelenlétével jár, kezdve a kedves beszólásaival.
Közben Ő elmondta, hogy rajtam kívül még négy szerencsétlen van... és hogy csak mi látjuk a jelölést a kezemen...
- Szóval más nem látja.. - néztem Elenáékra, akik mind a ketten úgy bámultak, hogy egyértelmű volt a válasz. Ők nem látják a tetkót a bőrömön, akkor pedig April sem fogja... Az jó... akkor van még egy kis haladékom, míg elmondom neki ezt az egész kulimázt amibe belelöktek...
- Mi lesz a holttesttel? - néztem körbe, mert valahogy nagyon nem akaródzott itt hagyni Klaus-nak, hogy kénye-kedve szerint játszadozzon vele, vagy itt hagyja a vadállatoknak. - A szerelmének talán fontos, hogy tudja, hol nyugszik akit szeretett, és akit elvettünk Tőle - fordultam, hogy Elena szemeibe nézzek. Nem mintha konkrétan kínozni akartam volna... de... annak a nőnek akkor is miattuk törik majd össze a szíve... Neki ez számíthat...
Nem érdekelt ki megy el előbb, vagy mit veszekszenek ők hárman, még az sem, hogy van-e még szellem aki üldözi Damon-t, engem ez a két dolog érdekelt csak, a holttest, ami miattam lett az, és a nő, aki Benjamin párja volt. Ugyan nem tudtam kicsoda a barátnője, de ki fogom deríteni... Ez a legkevesebb amivel tartozom Ben-nek. Hogy foglalkozom a maradványaival meg a nővel akitől elvettük...

Magamban mulatva néztem Jeremyt. Mint egy kiskakas... aki még nem tudja, hogy jobb, ha velem szemben kissé meghúzza magát.
- A tetemmel majd én foglalkozom. Tisztességes eljárásban részesítem - mondtam, a továbbiakban nem részleteztem. Mégis csak a hibridem volt... nem fogok itt hagyni elrohadni.
- Na tűnjetek el innen - mordultam aztán a hármasra. - Addig, míg jó kedvemben vagytok. Bajban voltál - néztem Salvatoréra - ki lettél mentve. És most már ne éljetek vissza a türelmemmel. Főképp te, kölyök - néztem szúrósan Jeremyre. - Ne akard, hogy néhány pofonnal honoráljalak a szemtelenségért. Lehet, hogy Vadász vagy, de nekem csak egy taknyos kölyök. És hiába ágálsz, nekem nem tudsz ártani.

Néztem egy darabig Klaust, de nem tudtam eldönteni, hogy hálás legyek-e, vagy pofozzam fel azért, ahogyan most beszél az öcsémmel, aki nagy sokkon ment keresztül az elmúlt időszakban.
- Jer... - léptem oda elé, és a vállaira tettem a kezemet. Reméltem, hogy nem löki le magáról olyan gyorsan. - A napokban valamikor... mikor már sikerült kiszellőztetned a fejedet, és kiheverned ezt a mai napot... - nyeltem nagyot. - Keress fel minket, jó? Azt hiszem, most nem várhatom el tőled, hogy velünk akarj tölteni még öt percet. Sejtem, hogy milyen érzéseid lehetnek velünk kapcsolatban - mondtam egy rettentően keselyű mosollyal, de megölelni már nem mertem. - Csak... hívj fel, ha készenállsz arra, hogy megint... szóval megint találkozzunk - motyogtam neki, majd elengedtem a vállát, és visszasétáltam Damon mellé, hogy megfogjam a kezét. - Talán jobb lenne, ha tényleg mennénk. Nem akarom most, hogy Jeremynek továbbra is... velünk kelljen időznie. Míg ki nem piheni ezt - mondtam Damon szemeibe.

Nagyot sóhajtottam. Láttam Jeremyn, meg Elenán is, hogy tekintetükkel a nem túl kedves halált ígérik Klausnak, de Elenának legalább volt annyi esze, hogy tudja, a hibriddel nem érdemes kikezdeni.
- Ha gondolod Jeremy, hazaviszünk - tettem azért egy halvány kísérletet, és előhúztam a kocsi kulcsait. - De ha akarsz, egyedül is visszamehetsz a városba. Mindenesetre induljunk. A kicsik otthon már biztos felébredtek.

Nem zavart, hogy Klaus-nak nyilván nem tetszik ahogy beszélek. Nem állt szándékomban csak úgy leszállni a témáról, csak mert őfelsége így kívánja. Ha szigorúan nézzük, jelenleg én vagyok helyzeti előnyben... ha megölne, Ő járna rosszabbul, nem én, mert jönne utánam, ha igaz ez az egész hülyeség.
- Szóval elföldeled valahol, ahol senki nem találja? Vagy elégeted, netán itt hagyod hadd intézzék az állatok? - faggatóztam, és nem érdekelt mivel fenyeget. - Annyit azért tudok Neked ártani, mint amennyit Te tudsz nekem. Szerintem én a helyedben befognám - mondtam ellenségesen, hiszen ha igaz, Ő sem nagyobb hatalom mint Damon, ebből a szempontból. Ha kinyír, pont úgy megbolondíthatom és kinyírhatom, ahogy az a másik szellem akarta Damon-el tenni. Nem védné meg semmi ettől, pont olyan szarul járna ha megölne, mint bárki más. Nekem ez előny. Az meg hogy megverne? Nem félek Tőle!
Csak akkor fordítottam el a figyelmem a fickóról, amikor Elena mellettem termett, és a kezét a vállamra rakta. Ami meg nekem nem volt ínyemre, így arrébb is léptem, szinte azonnal, hogy a keze lecsússzon rólam. Legszívesebben azonnal a szavába is vágtam volna, hogy menjen a fenébe, de aztán csak összeszorítottam a szám, és ellenségesen meredtem Rá.
- Hagyj engem békén, Elena. Neked... sejtelmed sincsen semmiről. Te csak egy... egy vámpír vagy. Aki gondolkodás nélkül... lelkifurdalás nélkül összekampányolta ezt... ezt az undorító üzletet - intettem a nem mellesleg véres kezemmel Ben és Klaus felé. - Nem tudod, még elképzelni sem, mit érzek irántad perpillanat. És szerintem ne is akard... bár miket is beszélek, hisz valószínűleg magasról teszel rá, végülis már megvan amit akartál. A férjed él, a többi meg kit érdekel, igaz? - mondtam, annyi megvetéssel a hangomban, amennyivel csak emberileg képes voltam rá, aztán Damon felé pillantva fejeztem be. - És nem kell engem sehova vinnetek.
Odébb sétáltam, hogy lehetőleg Elena és köztem bőven meglegyen három lépés távolság.
- Akartok még Tőlem valamit? - kérdeztem, körbenézve Rajtuk, mindhármukon, mert már nagyon menni akartam, amilyen gyorsan, és amilyen messze csak tudok tőlük.

Mikor Damon felajánlotta, hogy hazaviszi Jeremy-t, csak nagyot nyeltem. Már előre sejtettem, mi lesz Jeremy válasza. És... őszintén szólva, ettől függetlenül sem voltam felkészülve rá teljes mértékben.
De ahogy aztán felénk fordult, legalábbis felém... és beszélni kezdett... nem hittem volna, hogy egy vámpír szívét is képesek ennyire ripityára törni. A testvérem mondja ezeket nekem... nem a vérszerinti testvérem, de mégis úgy nőttünk fel, hogy annak szólítottuk és éreztük egymást. És most... egy ilyen eset miatt... szinte mindez köddé vált. Mintha se múltunk nem lenne... se jövőnk... csak a torz jelen, ami örökre elveszi tőlünk a jövő ígéretét.
Mikor befejezte, azt hiszem, nem is tudtam volna megnyikkanni. Minden szó feleslegessé vált. Eltávolodott, és menni akart. És én is menni akartam. Nem hiszem, hogy lenne magyarázat a tetteimre, ahogy feleslegesen is kezdenék magyarázkodásba. De talán mégis előtör belőlem a szóhányás.
- Ben nem volt a családunk barátja. És tudom, hogy most... úgy tűnik, hogy jó volt, és erkölcsös, és... minden, ami mi nem... - kezdtem bele. - De a fordított esetben, ha neki kellett volna feláldoznia Damont... ugyanúgy nem lett volna tekintettel rám, mint én rá... a szerelméért ugyanazt tette volna meg, amit én. És ő nem volt vámpír! Ő egy vérfarkas volt. Benne... benne a vérfarkas volt az erősebb, nem a vámpír! - vált hevessé a hangom, de ekkor már mindkét szemem könnyekben úszott.
- Talán mindenben igaza volt. Önző vagyok, makacs vagyok... és igen, vámpír vagyok. De nem tudod elképzelni, hogy az emberlét után... milyen jó végre nem egy gyenge nőnek lenni, akivel bárki azt tesz, amit akar... azt hiszed, hogy így könnyű nekem? Vagy egész életemben arra vágytam, hogy vámpír legyek? Három emberi lénnyel élek egy fedél alatt, miközben alig vagyok túl még az átváltozáson! Akárhányszor az utcára megyek, azt kérdezem, hogy miért nem tehetem meg?! Miért nem téphetem le a fejüket a helyéről, és miért nem kaphatok végre igazi vért, nemcsak azt a hülye tasakos utánzatot?! Nem tehetem meg, mert felelősséggel tartozom. És mikor fennáll a veszélye annak, hogy elveszíted azt, aki vigyáz rád... vigyáz, hogy ne ess kétségbe, és ne ess kísértésbe... aki megtanította azt, hogy gondoljak a gyerekekre, ha ölni akarok... akkor egyszerűen nem érdekel, hogy kit. Csak legyen valaki, aki megmentheti. Ha az életével, hát az életével! Hogy bánom-e? Igen! De anélkül is viselni fogom ezt a keresztet évtizedeken át, hogy szembesítenél vele! - mondtam ezt már hihetetlenül dühösen, majd odaléptem Damon mellé, kivettem a zsebéből a kocsikulcsot, és én ültem a volán mögé. Valamivel el kellett most terelnem a gondolataimat... csak megvártam, hogy Damon is beszálljon...

(Damon és Elena lakása)

- És még én mondom a családomra, hogy zűrös - figyeltem egyre nagyobb élvezettel a szópárbajt. Hát, testvéri szeretet nem sok úszott a levegőben. Épp ellenkezőleg. Jeremy masszív ellenségeskedése olyan volt, mintha Elena egy kőkemény sziklafalba ütközött volna. Salvatorének kivételesen több esze volt, és meg sem próbált már beleavatkozni.
- Egyébként meg szívesen! - szóltam utánuk, ahogy Elena berángatta a papucs férjét a kocsiba, és úgy tűntek el, hogy csak úgy porzott utánuk az út.
- Na gyerünk kölyök, jobb ha te is hazamész, aztán nehogy annyira félj éjjel, hogy égve hagyod a villanyt - vigyorogtam rá a kisebb Gilbertre. - Egyébként, te taknyos - léptem elé mogorván - jobb lesz ha megtanulod, hogy egy vámpír nem csak megölhet egy Vadászt. Annál sokkal, de sokkal rosszabbat is tehet vele - emeltem fel a karom, és úgy pofon vágtam, hogy nekitántorodott egy fának.
- Ezt csak azért, hogy helyrebillenjen az eszed, hogy beszélj máskor az Első hibriddel - vetettem még oda foghegyről. - Na tűnj haza, aztán emészd a ma történteket - emeltem vállamra Benjamin tetemét. A kezei úgy lógtak ide-oda, mint valami harangjáték.
- Viszlát kölyök - mondtam gúnyosan. - Látjuk még egymást. E felől kezeskedem.

(temető)