- Bocsásd meg a kíváncsiságom. Biztosan abból adódik, hogy nem kellettem a szüleimnek. Ez általában érdeklődésre készteti az embert. - Nyögtem ki, ami szüntelenül a szívemet nyomta, aztán mégis elhallgattam, hiszen belekezdett a mesélésbe. Elképzeltem őt és az anyámat, ahogy szavai alapján először találkozhattak, bár kissé nehezemre esett a képzelgetés, hiszen az anyám arca... nem kúszott be elém. Hiába szerettem volna egész életem során szépeket gondolni róla, nem volt ő nekem más, mint egy gyáva nő... ahogy az apámat is ugyanúgy gyávának tartottam. - És utána? Mi történt? - Kérdeztem rá.
Nem feleltem semmit az első szavaira. A múlt felbolygatása így sem lesz olyan zökkenőmentes, mint gondoltam, szóval nem akarok még inkább gyáva féregnek érezni magam, mert csak azt érné el vele, ha tovább tűnődnék rajta.
- Az apja eltiltotta tőlem.. - sóhajtottam fel, s hátradőltem a kanapén, az italomat lötyögtetve a poharamban. - Ő mégis kiszökött hozzám oda, ahol először találkoztunk. Nem figyelt fel ránk senki.. nem érdekelt senkit.. mégis, valahogy az apja fülébe jutott, s majdnem megölt. - nyeltem egyet. - De utána anyád végleg otthagyta őt. Az a fickó egy rakás szerencsétlenség. A felesége is elhagyta, a lánya is.. nem irigylem. Bár nekem sincs jobb életem.. - húztam el ajkaimat.
Ha akartam volna sem tudtam volna elrejteni érdeklődésemet, egyik legrosszabb tulajdonságomnak mindig is a kíváncsiságomat és annak nyilvánvalóságát tartottam. Sohasem korlátoztak az érdeklődésben, ezért nem is tanultam meg elrejteni, ha valami birizgált belülről. Erre már Christopher is rájöhetett ezalatt a pár óra alatt, hiába próbáltam kissé közönyösnek és ridegnek látszani. Mintha két ember lakozna bennem... az egyik mindent meg akar tudni, a másik viszont legszívesebben befogná a fülét és azt mondaná, hogy hagyjanak békén, mert ha én nem érdekeltem senki jó pár évszázada, akkor engem sem fognak most érdekelni ők. - Szóval ha jól értem, akkor a nagyapám nem igazán díjazta, hogy a lánya téged választott. - Állapítottam meg a nyilvánvalót. Arra már rá sem kérdeztem, hogy miért utálta őt a nagyapám, hiszen a szavaiból leszűrtem, hogy a társadalmi különbség lehetett az ok. Azt mondta, hogy az anyám hintóval közlekedett és a piactéren ismerték meg egymást... gazdag családok sarjai sohasem ismerkednek a piactéren, tehát kettejük közül egyikőjüknek alacsonyabb volt a rangja. És ez az apám volt. - De a nagyapám legalább nem saját akaratából vesztette el a családját. Te megkereshettél volna engem... nem mondom el újra, mert már biztosan unod. - Legyintettem lemondóan, aztán sóhaj hagyta el a számat. - Mikor érkezik a vendéged? - Kérdeztem rá ismét. - Várunk rá egy ideje.
- A nagyapád egy átkozott féreg! - bukott ki belőlem úgy, hogy magam sem vettem észre egy pillanatra, mekkora kontrolállhatatlan harag van bennem a férfi iránt. Miért? Mert... ha ő nem lett volna, talán Erinnel az egész életünk máshogy alakult volna. Ha nem próbálja meg eltiltani tőlem, talán minden más lenne... nem lennénk vámpírok, nem kellene gyötörnöm a lányomat, kit a holtak közül hoztunk vissza. Nem értettem, mire vetemedtem, nem akartam felfogni sem valójában, hogy mekkora bosszúvágy lobog bennem nemcsak Erin, de Cedric irányába is. És együtt kell őket megbüntetnem. Apát és lányát egyszerre. Tatiaról úgy hiszem, nem szorul büntetésre. Ő az egyedüli, aki eddig megértett engem. Legalábbis azt hiszem. De az ő esetében sem lehetünk biztosak mindenben. - Nem kerestelek meg... miért tettem volna? Hogy egy szörnyeteg mellett éld le az életedet? - kérdeztem keserűen, és évtizedek óta nem volt a hangomban ennyi bánat és ennyi csalódottság egyszerre. - Toppantam volna be az életedbe, mikor tíz éves voltál, és mondtam volna, hogy a szüleid nem azok, akiket akként szeretsz? - kérdeztem ismét, de nem tudtam már mit mondani... nem tudtam azt mondani, hogy sajnálom. Pedig a bűntudat ott mart belül. Mégsem voltam képes kimondani. Egyszerűen nem ment!
Meglepődtem, amikor felcsattant. Elmondta, mit gondolt a nagyapámról és megértettem az álláspontját, de én magam nem ismertem. Ahogy Christopher-t, az állítólagos apámat sem. Miért kellene pont neki hinnem? Miért ne gondolhatnám azt, hogy ő és az anyám provokáltak ki minden egyes rosszindulatú cselekedetet, amelyet a nagyapám elkövetett ellenük? Nem voltam a családtagjuk, nem voltam része az életüknek, fogalmam sem volt, hogy melyik részre kellene hajlanom. Nem is akartam oldalt választani, semleges szemlélődőként akartam végighallgatni a történetet, ám egyre inkább az volt az érzésem, hogy ez a hozzáállás lehetetlen lesz. A hajamba túrva próbáltam higgadtan hallgatni őt a továbbiakban, de egyre inkább elsuhant a fülem mellett hangjának keserűsége, nem tudtam arra gondolni, hogy neki milyen lehetett, mert még mindig ugyanúgy gondoltam, hogyha akart volna, akkor kellett volna semmi másnak számítania... annak sem, hogy szörnyeteg, annak sem, hogy kivel milyen kapcsolata volt... azt kellett volna szem előtt tartania, hogy a lányával lehet. - Ennyire nehéz kimondani, hogy hibáztál? - Elpattant bennem egy húr, felálltam az ágyról és a hangom is megemeltem. - Nem érdekelt volna, hogy szörnyetegnek tartod magad, nem érdekelt volna semmit. Velem kellett volna lenned, ahogy az anyámnak is! - Néztem komolyan a szemeibe. - Ha ezt nem vagy képes bevallani saját magadnak ennyi idő után... akkor tényleg menthetetlen vagy.
Az ember azt gondolná, hogy majdnem ezer évesen van annyi tapasztalata, hogy minden előbukkanó szituációt kezelni tudjon. De erre lehetetlen felkészülni. A lányom, akit talán valami elhamarkodott gondolatmenet végett ismét visszahozattam az életbe, most itt áll előttem, a hajába túr, majd tombol... úgy ahogyan egykoron az anyja tombolt, mikor dühét másban nem tudta levezetni. Nem tudom hogy mit kellene tennem, hogy vezekeljek. Hogy meg tudjam bánni a bűneimet. Nem vagyok képes semmiféle megbánásra talán? - Sajnálom, Gretel... hogy nem voltam ott, amikor szükséged lett volna rám. Ránk. - nyeltem egyet, majd magam is felálltam, és odasétáltam elé, kezeimet a vállaira helyeztem, így kényszerítve arra, hogy tartsa pillantásomat. Hálát adtam az égnek, hogy Erin nem érkezett még meg. Nincs szükség a kárörvendésére és vigyorgására, hogy milyen balfék vagyok, amiért így viselkedem. - Veled kellett volna lennem. Nem elmenekülnöm. Gyáva voltam, érted? - suttogtam rekedten, és arcomra kiült a saját fájdalmam, de nem rólam szólt ez. Róla... róla kellett volna hogy szóljon. - Ezer év hosszú idő. Nem érdemlem meg a bocsánatodat. Csak annyit kérek tőled, hogy... próbálj megérteni. Csak egy... minimális szinten. Kérlek. - nézte rá szinte könyörgően.
Nem voltam ilyen. Nem szoktam tombolni, kiabálni, mégis kijött belőlem, de a továbbiakban szapora szívverésem ellenére megpróbáltam a lehető legnyugodtabban ácsorogni és hallgatni a szavait. Megérteni? Persze. Életemben is mindig én voltam az, aki megértett másokat, aki meglátta a jót, aki nem ítélkezett, de most... rólam volt szó. Végre valaki ezt is megérthetné. - Persze. Mi sem könnyebb, mint megérteni, mit miért tettetek. - Sóhajtottam. Talán nekem voltak túl nagy előítéleteim velük szemben, talán tényleg megpróbálhattam volna empatikusabb lenni, de... nem ment. Nem tettethetem, hogy nem hagyott nyomott bennem az, hogy a vér szerinti szüleim magamra hagytak. - Eleget várakoztunk már, nem gondolod? Úgy tűnik, anyám másodjára sem méltat annyira, hogy egy percig egy helyiségben tartózkodjon velem. Vagy őt még mindig nem avattad be abba, hogy a lánya él és virul? - Néztem Christopher-re kérdő tekintettel.
Ez a helyzet lassan ment át valami szürreális rémálomba. Én leheltem ismét életet a lányomba, remélvén hogy segít nekem bosszút állni Erin-en, de mit értem el vele? Azt, hogy magyarázkodnom kell. Olyasmi miatt, amit nem önszántamból tettem. S Erin sem. De ez ebből a szempontból lényegtelen. Hiszen nem Erin védelme a feladatom, hanem hogy a lányom engem bizonyos mértékig megkedveljen. Bízzon bennem. S azt tegye, amire nekem szükségem van. - Anyád sosem volt híres a pontosságról. - gyújtottam rá egy cigarettára, észre sem véve, hogy ő talán ezt nem kívánja beszívni. Mindenesetre nem kérdeztem meg. Lehet, hogy hiba volt. Kifújtam a füstöt, majd hátradőltem a kanapén. - De a nők nagyon nagy százaléka társul hozzá ebben a nevetséges szokásban. - masszíroztam meg haléntékomat az egyik kezemmel, miközben a cigaretta két ujjam között füstölgött tovább. - Egyébként... azt kell hogy modnjam: nem, nem tud rólad. Ha tudna, már itt lenne. Ebben biztos vagyok. De hol maradna a meglepetés, ha elmondanám neki? - vontam fel a szemölkdökömet kérdőn.
Megcsóváltam a fejemet. Meglepetés? Szóval ennyi az egész? Fogalmam sem volt arról, hogy mi van köztük az anyámmal, de a szavaiból már kiszűrtem, hogy nem fényes a viszonyuk. És ebbe most belekevertek engem is. Egészen pontosan csak az apám.. és miért? Revansot akar venni az anyámon? Vagy csak rá akarja hozni a szívrohamot? Ezért kellett játszania a halállal és visszahoznia egy olyan korba olyan személyek közé, akik között még véletlenül sem tudom otthon érezni magam? - Nem fogok itt ülni és várni, hogy mikor játszhatom el a meglepetés szerepét. - Pillantottam rá. Tekintetem valószínűleg tele volt ítélkezéssel, egyszerűen képtelen voltam boldogsággal és akármilyen fajta örömmel nézni rá. Először ellökött magától, most pedig kihasznál. Miért kellene szeretnem őt? - Elmegyek és szétnézek a városban. - Felálltam a fotelból. Az sem érdekelt, hogy nem tudom, merre induljak, mit csináljak. Majd feltalálom magam.
Halvány lila gőzöm sem volt, hogy mit keresek itt. A lakás előtt, melynek lakója az egyetlen férfi, aki előtt képes vagyok szégyenkezni. Miattam vált szörnyeggé, s soha nem láthatta azt, ahogyan megbánást tanúsítok irányába. Kegyetlenség. Szívbemarkoló... LENNE! De nincsenek ezzel kapcsolatban érzések bennem. Már nincsenek. Nem szégyenkezem, nem pirulok, és nem jövök zavarba, ha megpróbál olyan helyzetbe hozni. Nem kopogtam, egyszerűen beléptem, és rögtön a szemem elé tárult az, ahogyan Christopher a szokásához híven éppen italozik a kanapén, egy idegen lány pedig indulófélben készülődik elhagyni a lakást. A kezem még mindig a kilincsen pihent, mikor ajkaim köré ravasz mosoly húzódott, és félrebillentett fejjel pislogtam rájuk. - Azért hívtál ide, hogy bemutasd életed új szajháját? Csalódnod kell. Egy mélyhűtő sem képes annyira hidegen hagyni, mint ez a tény. - jegyeztem meg, ezt mind Christophernek címezve, de mindeközben végigmértem a lányt. - Azt viszont meg kell hagyni, hogy az ízlésed még mindig kifinomult. - tettem hozzá elismerően, hiszen a lány maga nagyon csinos. Nem tudom, honnan keveredhetett ide, de teljesen átszellemült az egész lénye. Mit sem tudtam felfogni a szituációból. - Mi a francot akarsz... akartok ti tőlem? - vontam fel ekkor már kérdőn a szemöldököm, és nemes egyszerűséggel becsaptam magam mögött az ajtót. Még szép, hogy ebbe is tudtam nőiességet csempészni! Egy Petrova nem cselekszik enélkül. Lehetünk akármilyen pszichopaták, ribancok, hős védelmezők, a nőiességünket nem veszítjük el soha. - Nem érek rá egész nap. - sétáltam oda az italospult mellé, hogy italt töltsek magamnak is. - Csak úgy mondom. - fűztem hozzá még az előbbi gondolathoz, és fintorogva toltam el ajkaimtól a rosszminőségű whiskyt. - Ennél jobbra nem telik? - gúnyolódtam, a szám pedig szinte perzselt az undorító íztől.
Csak magam tudtam volna ismételni. Olyan, mint az anyja. Minden vonásában. De főleg jellemében. Türelmetlen, de elbűvölő mindezen tulajdonság ellenére. S ha tudná, hogy talán pontosan ez ragadott meg annyira, mikor annak idején megpillantottam Erinát azon a piactéren.. éppen az apjával dacolt. S rögtön tudtam, hogy ő lesz az, ki megváltást hordoz majd az életemben. Így is lett. De nem gondoltam előre azt, hogy ennyire nyomatékosan fog dönteni mindenről. Ha nem lép be a köreimbe, már régen a föld alatt lennék. - Gretel, talán jobb lenne, ha le... - kezdtem volna bele a mondatomba, de ekkor belépett az, akire már egy jó ideje vártunk. - Te sem sietted el. De nem is te lennél. - jegyeztem meg, miután ő már alaposan végigmért mindenkit és mindent. Nem készültem fel erre teljesen. Azt hittem, hogy igen. De mégsem. Ki lehet ennyire ostoba? Elő-forgatókönyvet kellett volna írnom. - A lány neve Gretel. És ugyan valóban szemrevaló szépség, de bizonyos okokból nem tekinthetek rá nőként. - jegyeztem meg magam is, miközben ő már az italát töltötte ki magának. Én letettem saját poharam,s felálltam, hogy az ajtóhoz sétáljak, ezzel akadályozva meg, hogy elhagyja innen bármeliykük is a helyiséget. Erina erősebb mint én. De nem adom én sem olcsón a bőrömet. - Ha márkás italokra vágysz, ajánlom az exed borospincéjét. Vagy oda nem enged betekintést? - vigyorodtam el, majd rájöttem, hogy jobb, ha ezt nem a "gyerek" előtt feszegetjük. - A lány azért van itt, mert azt akarom, hogy itt legyen. A neve pedig bizonyára sokatmondóan ismerős lesz majd neked... hiszen Te választottad neki. - vált a hangom valamiért kegyesebbé, s minden él távozott belőle. - Gretel. - ejtettem ki aztán, s az említett felé fordultam. Tudom, hogy nem lehetek a bizalmasa. De ha én nem, az anyja mégg annyira sem.
Nem akartam feltartani sem apámat sem tovább türtőztetni magam és ücsörögni a fotelben, mint egy fogoly. Mert annak éreztem magam... nem is, sokkal inkább egy bohócnak, akit csakis azért rángatott vissza az apja a halálból, hogy a feleségét idegesítse vagy... nem is tudom, mit akart elérni ennek a helyzetnek a kialakításával. Önző dolog, de rám senki sem gondolt? Senkinek sem jutott eszébe, hogy egészen addig azt hittem megbékéltem az emberként megélt életemmel és sorsommal, míg egy nap arra nem ébredtem, hogy a saját időm után több évszázaddal egy hotelszobában kell farkasszemet néznem azzal az emberrel, akinek félig a létezésemet köszönhetem? Az egész családom önző. Mindenki, akihez nem kellene, hogy közöm legyen. Az ajtó felé indultam, amikor az kinyílt és belépett rajta Ő. Csak Ő lehetett. Az anyám. Az anyám, akire ha ránéztem hirtelen görcsbe ugrott a gyomrom. Az a pillantás, amit felém intézet... az a szempár, aminek melegséget kellett volna sugároznia felém barna színe ellenére olyan hidegnek hatott, mint az acél és ezzel együtt ez az acéldarab a szívembe is fúródott. Nem szolgáltam rá, hogy így tekintsem rám, sokkal inkább nekem kellene ítélkezve végigtekintenem rajta, aztán egy lemondó sóhajjal elhagynom a helyiséget, hogy intézzék el maguk között a dolgaikat. Ha nem tudnám, hogy nem, azt hinném, hogy még mindig együtt vannak, hiszen ez a civakodást tényleg a régi házastársakat jellemzi. Megpróbáltam ugyan figyelmen kívül hagyni, hogy egymás kapcsolatait vetik a másik szemére, de azt is észrevettem, mindkettejüknek volt elég vaj a füle mögött, a mérleg viszont jelenleg apám felé billent el. Elvégre miatta álltam itt. A hajamba túrtam és vártam, hogy fog reagálni anyám, amikor apám kiejtette a nevem. Ha ebből sem döbben rá arra, ki vagyok, akkor semmiből. Egy anyának meg kellene éreznie, ha a lányával tartózkodik egy helyiségben, nem? Akkor is, ha magára hagyta és soha nem foglalkozott vele... a vérnek össze kellene kötnie bennünket. Ám nagyon úgy tűnik, hogy ebből a nőből még ez a kis normális hozzáállás is hiányzik. - Nem az élete új szajhája vagyok. - A torkom kiszáradt, meg kellett köszörülnöm, mielőtt megszólaltam, de még így sem volt magabiztos a hangom. Nem tudtam semmiféle álarcot magamra ölteni, ami kőkeménnyé tett volna. - A lánya vagyok... - Nyeltem egy hatalmasat. - A te lányod... - Próbáltam nem számítani semmi pozitívra, nehogy csalódás érjen. Ez volt a legnehezebb... nem hinni abban, hogy az anyám megenyhül és szeretetteljesen fogad.
Elmosolyodtam, ahogy Christopher szurkálódását hallgattam, méghozzá Klaus Mikaelson és annak borospincéje kapcsán. Elég jó kis visszavágás volt, de tudhatja rólam nagyon jól, hogy a feldobott labdák előbb-utóbb úgyis általam kerülnek vissza a talajra, és neki semmi esélye ellenem. Míg másokkal játszadozhat, velem még midnig nem teheti meg, mivel nem hagyom neki. Nem vagyok a bábúja, és úgy hallottam, ő az utóbbi pár évtizedben arra hajtott, hogy mindenkit marionette-bábuvá varázsoljon. Én mindenki más helyében már jó régen hátbatámadtam volna egy eléggé hegyes és hosszú karóval, hogy biztosan ne legyen számára menekvés. De ezek szerint nem én döntök a sorsáról. Sajnálatos módon. Talán nem is lennék képes megtenni. Elvégre mégis ott van benne a férfi, akiért feladtam mindent. De ahogy a lány is beszélni kezdett, majd Chris utolsó mondatai elhangzottak, kérdőn, szinte ledöbbenve forgattam a fejem, és tekintetem csak úgy ugrált kettejük között. Mint a cirkusz! Bár nem mondanám, hogy ez olyan vicces, mint egy szakállas nő. - Hogy tessék? - kérdeztem rekedten, és egy hajszál választott el attól, hogy lehetőleg ne kezdjek el nevetni, és ordibáljam azt, hogy vajon mennyit kellett fizetnie ezért a trükkért, és vajon mivel. De mégsem tettem. A tekintetek másról árulkodtak. - Gretel... - bukott ki belőlem, ahogy megismételtem a nevét. A nevet, melyet én adtam neki születése pillanatában... - De hogyan...? Miért? - kérdeztem, körülbelül mint egy partra vetett hal, és próbáltam nem teljesen összeomlani a szemük előtt. Nem, bennem több a tartás. Ne felejtsük, milyen vér folyik az ereimben. - Ez a legújabb trükköd ellenem, te alávaló... féreg? - kezdtem el szinte köpködni ezeket a szavakat, és egy pici választott el attól, hogy ne ugorjak neki a torkának. - A lányom halott! Boldog életet élt, majd végül ezt hátrahagyva elment! Mi a francot csináltál?!
Egy régi érzelem uralkdott el rajtam. A pillanat, mikor először tarthattam kezemben ezt a gyönyörű lányt, s az érzelmet, melyet akkoriban láttam Erina arcán... olyan szépséges volt. Mint egy valódi édesanya... aki most nem ismerte fel egykori lánya vonásait. És bizonyára nekirontott volna, ha úgy hozza a kedve... De még időben jött a felismerés, miszerint a lány, aki jelenleg vele szemben áll, nem egy újabb szajhám, ahogyan ő fogalmazott... hanem a lánya. A lány, akit kénytelenek voltunk cserben hagyni, mikor vámpírokká lettünk. Hála Erinának és a kis ismeretségének azzal a vámpírral. Nem tudom, hogy mit akarok érezni. Talán jelenleg semmit. Felsóhajtottam halkan, és elfordítottam a pillantásomat. - Ideje lenne... beletörődnöd, hogy nem mindenki akar hülyének nézni, kedvesem. A lányod itt áll előtted. És bizonyára van számodra néhány kérdése. - húztam ki magam miközben megköszörültem a torkomat. Hogy miért voltam most ilyen elesett? Én sem tudom... túlé sok minden történt az utóbbi időben. Nem hiszem, hogy a gyomrom hamar beveszi majd ezt az új életet, amit kénytelen vagyok itt élni.
Kiskoromban sohasem élhettem át, hogy a szüleim vitatkoztak. Most kell elkezdenem? Felnőtt fejjel, egy halállal és egy boszorkány általi feltámasztással a hátam mögött kellene oldalt választanom, méghozzá olyat, amelyiken egyáltalán nem fogok szívesen állni? Hiszen sem az anyám, sem az apám nem érdemli meg, hogy kézen fogjam és támogassam... elvégre könyörgöm, képtelenek arra, hogy emberi módon beszéljenek egymással. Hogy fajulhat idáig valaki? Hogy romolhat meg ennyire az emberi lélek és hogy feledkezhetnek meg arról, hogy régen szerették egymást és ennek a szerelemnek a terméke itt áll kettejük között? Az arcukra pillantva nem láttam mást, mint temérdek gyűlöletet, kárörömöt és mindent, ami nem volt pozitív. Ordítani lett volna kedvem érzékelve, hogy a helyzet bizonyára egyre csak romlani és romlani fog. Egymásnak dobált szavaik úgy repültek át rajtam, hogy képletesen lyukat ütöttek a testembe ezzel fokozva azt a szorító érzés a mellkasomban, amit utoljára akkor éreztem, amikor kiderült: örökbe fogadtak. És ebben a pillanatban azt kívántam, bárcsak nem váltak volna valóra ifjúkori álmaim és ne ismertem volna meg ezeket a... szörnyetegeket. - Nincs sok kérdésem, csak egyetlenegy. - Egyszer egyikőjükre, majd a másikra szegeztem a tekintetemet. - Miért kellek én ide? Nélkülem talán nem tudtál belé rúgni egy jó nagyot? - Kérdeztem attól a személytől, akit elvileg apának kellett volna hívnom, aztán rögtön a nő felé fordultam. - És te... neked pedig nem kellene azon gondolkoznod, hogy mi miért történik, ha akkor nem löksz el magadtól és választod ezt az állítólag gondtalan vámpírlétet. - Néztem végig rajta. Próbáltam eltitkolni a gondolataimat, de úgy éreztem, képtelen vagyok maszkot ölteni magamra... ha ők ilyen borzalmasak, nekem miért kellene jobbnak lennem velük?
Nem voltam képes belenézni Christopher szemeibe. Mégis, hogy képzelte ezt? Hogy a fészkes fenébe gondolhatta azt, hogy ez így jó lesz? Ez a bosszú a világ legnevetségesebb, legkicsinyesebb bosszúja, s szívem szerint itt rögtön feltörölném a képével a padlót. Úgy, ahogyan eddig még soha. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ezt tette... hogy ezt egyszerűen csak megtette, és nem gondolta végig, hogy nem nekem okoz szenvedést, hanem a saját, tulajdon lányának! Hihetetlen. Nagyot nyeltem, ahogy ekkor már Gretelre emeltem a pillantásomat... én adtam a nevét, erre kristály tisztán emlékeztem. Valamiért... a születése pillanata úgy ivódott bele a fejembe, mintha tegnap történt volna. Ez volt az, amit világ életemben őriztem, mely képes volt emlékeztetni arra, hogy valaha én is egy ember voltam, egy... ártatlan kislány, akit még nem ferőtzött meg mindennemű gonoszság, és nem áltam Drake áldozatává... nem tudom, hogy képes leszek-e tisztán gondolkodni, ennek fényében. - Én... - kezdtem bele. - Jó életet akartam neked, csak... ennyi az egész. - húztam ki magam, és próbáltam a lehető legnagyobb határozottságot erőltetni hangomba. Nem álltam készen egy efféle találkozásra. - Semmire nem mentél volna egy vámpír anyával, csak Te... szenvedtél volna, senki más. - ráztam meg a fejem, és elfordítottam a fejem is. Túlontúl sok... emlék rohamozott meg. Egy ártatlan kislány képe... aki az én véremből született... és Christopher-éből. Életem szerelméből életem legnagyobb ellenségévé vált...
Magamat világ életemben domináns férfinak gondoltam. Olyannak, aki nem tűri el, hogy ha az irányítás kicsúszik a kezei közül. Márpedig be kell látnom, hogy ha más emberek - ebben az esetben egy halálából feltámadó kislány és egy vámpír ribanc - is részt vesznek egy-egy apró kis hadjáratomban, sajnos bármi alakulhat másképpen. Hogy miért? Nem vagyunk egyformák.. s ezt már Connie-val is megszívtam nemrég. Hihetetlen, hogy ez történt.. de most egy egészen más szituáció zajlik a szemem előőtt, elsősorban erre kell figyelnem. - Igazán érdekfeszítő kérdés. - sóhajtottam fel, majd megfogtam a bőrkabátomat, és magamra húztam. - Úgy érzem, hogy rám itt most nincs szükség. Hagyom együtt anyát és lányát. Van mit elintéznetek, nem? - vontam fel a szemöldökömet, miközben szélesen vigyorogtam. Nos, igen. Szemernyi kétségem sincs effelől. Az ajtó felé indultam, majd kiléptem rajta. Csupán reméltem, hogy ha visszatérek majd, nem két kihűlt tetemet fogok itt találni. Igaz, Erinát még annyira nem is sajnálnám.
|| köszi a játékot, hölgyeim, alig várom a következőt <3 ||
Mondani sem tudtam semmit. A feltett kérdéseimre nem kaptam érdemleges választ és nagyon úgy tűnt, hogy egyikőjük sem venné észre, ha kisétálnék az ajtón, annyira el voltak foglalva egymás utálatával. Hogy fajulhat idáig két ember? Nem is akartam tudni a teljes történetüket, hiszen azzal a tettükkel, hogy lemondtak rólam egy másik család tagjává tettek. Ők nem a szüleim voltak, nem a családom, akik felé érdeklődéssel kellett volna fordulnom... mégis hatalmasat kellett nyelnem, amikor Christopher nemes, de annál gonoszabb álarcot magára öltve sétált ki a szobából magamra hagyva a nővel, aki világra hozott. Cseppet sem éreztem magam jobban, nem könnyebbültem meg attól, hogy eggyel kevesebben tartózkodtunk a helyiségben, teljesen mindegy lett volna, ha a férfi marad. Persze így biztosan könnyebb volt neki, lehet nem olyan egyszerű szembenézni azzal, amit okozott a feltámasztásommal? Ki tudja, egy fikarcnyi empátiát sem néztem ki belőle. Kínos csend telepedett a szobára. Ültem a fotelban és néztem magam elé, az államat az ujjaim közé temetve próbáltam megszabadítani agyamat az ürességtől. Mit mondhatnék? Semmi sem jutott eszembe. - Ha igazán szerettél volna, akkor nem kellett volna azzal takaródznod, hogy vámpír vagy. - Jött ki végül belőlem. - De én nem érthetem a hallhatatlanság varázsát, világéletemben csak egy lány voltam, akinek hosszú éveket kellett abban a tudatban eltöltenie, hogy nem kellett a szüleinek. Nem értem, miért követted el azt a hibát, amit a te anyád is. - Motyogtam. Mióta itt vagyok megtudtam néhány dolgot erről a családról. Valószínűleg szokásuk, hogy csak úgy ellökik maguktól a gyerekeiket.
Jellemző volt Christopherre, hogy ezt fogja lépni. S mikor a döntő pillanat elkövetkezik, ő egyszerűen köddé válik, hiszen miért is ne? Magyaázkodnom ismét nekem kell, holott bizonyos voltam abban, hogy két ember kellett ahhoz, hogy ez a gyermek egyedül maradjon, és mások neveljék fel. Hol van most a nagyokos férjem, aki azt hiszi, hogy mindent tud? Hol van most az az átkozott vámpír, aki úgy gondolta, joga van arra, hogy ezt meglépje? Nincs neki joga semmihez! Szemétség és gyalázat részéről. Nem tudok mást mondani. Szeretném tudatni vele, hogy sosem bocsájtom meg neki ezt. Hogy... ez egyszerűen álszentség volt tőle. De van egy olyan érzésem, hogy ha még egyszer találkozom vele, a lányom helyére őt fogom juttatni a sírba. Lenyeltem azt a gombócot, mely időközben felgyülemlett a torkomban, és ránéztem a lányomra, aki ott ült a fotelban. Tudtam, éreztem minden zsigeremben, hogy nem akar itt lenni. S nem akar velem lenni. Christopherrel sem. De nem tudom, hogy mi történt, Chris mennyi időre hozta vissza.. hogy egyáltalán mi történik jelenleg. - Persze, hogy nem értheted. - bólintottam halványan, de nem ültem le. Helyette ott álltam vele szemben, a kanapé mögött, és kezeimet a csípőmre csúsztattam, közben nagy levegőket véve, hogy így küzdjem le óriási haragomat. De nem rá voltam mérges. Hanem Chrisre. - Hiába mondanék neked bármit. Te már eldöntötted, hogy rossz anya voltam. És tudod, ez így van rendjén. Christopher bosszúból döntött úgy, hogy visszahoz téged. Ezzel akart engem térdre kényszeríteni maga előtt... így akart revansot venni, amiért átváltoztattam őt, és tönkrevágtam az egész életünket. - mosolyodtam el keserűen. - Ha ezt figyelembe veszed, talán az is világossá válik, hogy kiben van rosszindulat, és... kiben nincs. Nem vagyok szentéletű. Sok emberi életet oltottam ki. De az életemnek volt egy olyan szegmense, amelyre mindig is csak szeretettel tudtam gondolni. Ez voltál te, Gretel. - emeltem fel a fejem, hogy belenézzek a szemeibe. Féltem, hogy elsírom magam, szóval gyorsan el is fordítottam a pillantásom. Ez a lány annyira hasonlít Chrisre... és közben rám is.
Nem akartam hallani a szavait. Tagadás vagy nem, jelenleg úgy éreztem sokkal jobban jártam volna, ha soha nem tudom meg, hogy örökbe fogadtak vagy amikor a férfi, aki az apámnak meri nevezni magát maga elé varázsoltatott, hogy a biológiai anyámat a szívroham határára sodorja, akkor kellett volna elszaladnom jó messzire. Mindegy, hogy hová, csak el innen, mert nem voltam felkészülve arra, amiket ez a nő mond. Ha egy ember rápillant nem gondolná, milyen szörnyeteg lakik benne, Valaki, aki eldobta magától a lányát, mert annyi erő nem volt benne, hogy felülkerekedjen a saját magában tomboló rosszon, aztán gyilkossá vált és soha nem akart újra normális lenni. Akkor nekem miért kellene szépen viselkednem vele? Világéletemben én voltam az, aki megértett másokat, aki nem érezte magát arra méltónak, hogy felemelje a hangját és méltatlankodjon, de elegem lett ebből a viselkedésemből. Elegem van abból, hogy velem bármit megtehetnek, bárhogyan viselkedhetnek és nekem tűrnöm kell. - Nem vagyok ostoba, pontosan tudom, hogy Christopher nem szent. Elég volt a vele eltöltött nap ahhoz, hogy rájöjjek mennyire jól jártam az örökbe adással. - Elszakítottam a tekintetem az eddig bámult szőnyegről és a nőre emeltem. - Igazából meg kellene köszönnöm, hogy elküldtetek arról a helyről, ahová születtem. Sokkal jobb életem volt, mint amit az elmondásod szerint adhattatok volna nekem. Szóval köszönöm. - Mondtam teljesen komolyan, belül mégis szólt bennem egy apró hang, miszerint az anyámmal, aki a világra hozott nem kellene így beszélnem. Ő sem volt jobb véleménnyel magáról, de ezek az ellentmondások, amiket éreztem engem fognak felemészteni záros határidőn belül.
Próbáltam valamelyest megtalálni önmagamat. A saját hangomat, melyet hallatni akartam minden egyes alkalommal, mikor valaki ilyen közel került hozzám. Neki nem kellett mérföldeket megtennie hozzá, pusztán elég volt az a tény, hogy ő a lányom. És szeretem, méghozzá tiszta szívemből. Azzal a szívvel, melyről azt hittem, már nem létezik, és mi több, hogy valaki már kitépte a hosszú évszázadok alatt. Ez a lány nem tehet semmiről, nem tehet arról, hová született, és milyen apát kapott. Igaz, ez alól én sem húzhatom ki magam, cseppet sem vagyok jobb, mint Christopher. Csupán annyival, hogy én nem akartam felébreszteni a lányunkat hosszú évszázadok után, csak hogy bosszút álljak valakin egy nevetséges sérelem miatt. Ezer éve volt megemészteni, hogy vámpírrá vált... miért nem képes rá? Mondjuk... ez majdnem olyan, amiért én gyűlölöm Tatiát... nincs mentség rá. Nincs magyarázat sem. Csak ott van az érzés. Ő árván hagyott engem... anya nélkül. A dajkák sosem helyettesíthették őt. Ennek a lánynak viszont volt anyja. És apja is. Nem úgy, mint nekem, hogy egy akaratos, hatalommániás férfi mellett kellett felnőnöm, akit az anyám sem tudott elviselni, nem még én, akiben tagadhatatlanul élnek azok a vonások, mellyel az összes Petrova büszkélkedhet. - Örülök, hogy szép életed volt. Hogy meg tudták adni neked ezt. - jegyeztem meg reszelős hangon. Próbáltam felfogni az egészet úgy, mintha egy tárgyxilagos beszélgetés lenne, de sehogy sem akart sikerülni. Csak felsóhajtottam. - Mit fogsz csinálni a városban? Ezer év után... ismét élni... - ráztam meg afejem. Számomra annyira elképzelhetetlen. - Egyáltalán itt maradsz vagy keresel egy boszorkányt aki vissza altat?
Az igazat megvallva ránézni sem volt kedvem, de nem akartam neveletlennek tűnni. Úgy voltam vele, hogy már csak azért is megmutatom, hogy nem tört meg az elhagyatás, elvégre ha jól hallottam, akkor ez nálunk családi vonás, ahogy az is, hogy túlságosan erősnek akarunk tűnni. Én nem voltam soha a kemény, magabiztos, rettenthetetlen, megrendíthetetlen nők mintapéldánya, nem szégyelltem az érzelmeimet, hogy vannak gyenge pillanataim, ám most nem éreztem helyét sem a könnyeknek, sem a nagy drámai jeleneteknek annak ellenére, hogy életemben először ellenállhatatlan vágyat éreztem a kiabálásra, dühöngésre, hisztizésre, a kérdőre vonására. Miért nem tettem? Mert nem láttam rajta, hogy bánná, amit tett, hogy egyetlen percét is sajnálná az életének, amit nélkülem töltött el... akkor miért adjam a tudtára saját megbántottságomat? - Nem tudom. - Ösztönösen vontam aprót a vállamon. - Ez nem az én világom. Nem vagyok vámpír, nem vágytam az örök életre vagy arra, hogy egyszer csak felébredek több évszázaddal a halálom után. - Vallottam be őszintén és egy apró sóhaj hagyta el a számat, amit végképp nem tudtam visszafogni. Legalább ezt engedhessem meg magamnak.- De miért is érdekel téged, hogy mit akarok? Nem hiszem, hogy a jövőben többet fogunk találkozni, mint eddig. - Kijött belőlem, amikor ránéztem sem tudtam megbánni, hogy ilyen hangon beszéltem vele. Megérdemelte. Nem teljesítette az anyai kötelezettségeit, akkor nekem miért kellene a lányaként viselkednem?
Csak egy keserű mosoly jelent meg az arcomon, és elfrodítottam róla tekintetemet. A szívem szorult meg a saját véremért ebben a pillanatban, de ezt akkor sem mondtam volna ki, ha kérdőre von. Ez a helyzet számomra túl sokat jelent, többet, mint bármi az egész életem során, s ha el kellene mondanom, hogy mennyire szerettem volna megélni, hogy újra itt legyen velem, érezhessem az illatát, s magamhoz öleljem, valószínűleg megijednék attól a nőtől, aki valójában sosem lehettem. Elvették tőlem az anyaság örömét, önként táncoltam bele abba a helyzetbe, s már nem változtathatok ezen. Nincs egy kis gomb, amelyet meg tudnék nyomni, s az visszavinnie az időben... abba a pillanatba, mikor úgy döntöttem, hogy vámpír leszek, és beleszédültem Drake karjaiba. Elhagytam ezzel Christophert, pofonvágtam a kettőnk kötelékét, s anyátlan sorsra ítéltem a gyermekemet. Vagyis, volt anyja. A legszebb életet kapta, amit csak megadhatott volna neki a sors, de nem én voltam az. Nem én neveltem fel, nem én, aki életet adott neki, s annyira vágyott arra, hogy egyszer még a karjai között tartsa.. elvették ezt tőlem. Magamtól vettem el, egyetlen rossz döntéssel. Mert azt hittem, lehetek anya és vámpír egyszerre. Nekem nem ment volna... ma már talán menne, de akkor nem tudtam uralkodni az érzéseimen és éhségemen. - Megértelek. - jegyeztem meg csendesen, még mindig azzal a furcsa mosollyal a szám szegletében, majd felemeltem a fejem, s ránéztem. Mindent láttam abban a tekintetben, amitől féltem. Sosem akartam, hogy így nézzen rám. - Christopher sok ostobaságot tett már, de ez túl megy mindenen. Én.. nem vagyok jó anya és nem is voltam. Nem volt rá lehetőségem, hogy az legyek. - magyaráztam, majd tettem egy lépést felé, hogy valamennyi távolságot kiírtsak kettőnk közül. - Érdekel, hogy mit akar. De nem akarlak egy olyan életbe belekényszeríteni, amelyet nem akarsz megélni. Sosem voltam az, akinek lennem kellett volna. De ha most... segíthetek valamiben, kérlek, ne fossz meg a lehetőségtől. - csuklott el a hangom, és ezt nem is tudtam kontrolállni.
Amíg nem voltam tudatában annak, hogy akik felneveltek nem a biológiai szüleim voltak, semmi problémám nem volt. Olyan voltam, mint a többi kislány, eszembe sem jutott soha, hogy eredetileg nem abba a családba tartoztam, amelyben éltem, természetesnek vettem azokat a gesztusokat, amelyeket elsajátítottam, az sem számított, hogy nem hasonlítottam sem apámra, sem anyámra, még a hajunk vonala is különbözött, nemhogy a szemünk színe vagy az ujjaink formája. Nem zavart. Ám amikor a lehető legkedvesebb módon közölték, hogy nem az anyám szült a világra, rengeteg addig zavaros, viszont nem feltűnő dolog nyert értelmet. Mai napig emlékeztem a pillanatra. Láttam magam előtt a szüleim arcát, lehajtott fejüket, beharapott ajkaikat, ahogy a szavakat keresték, próbálták a legfinomabban előadni azt, amit egy gyereknek soha nem lenne szabad hallania. Magamon lepődtem meg a legjobban, milyen hamar megemésztettem a híreket… biztosítottam őket arról, hogy nekem mindig ők maradnak az anyám és az apám, hogy számomra nem változott meg semmi, ugyanúgy fogom őket szeretni és nekik fogom először elmondani, ha valami öröm vagy bánat ér, nem lesz perc, amikor nem hívhatnak a kislányuknak. Ugyanakkor érdekelni kezdett a származásom, azok az emberek, akik eldobtak maguktól. Majdnem ezer évet kellett várnom arra, hogy szembe ülhessek a nőtől, akitől az életemet kaptam, de a varázsa nem volt meg a pillanatnak. Dühöt, csalódottságot és bántottságot éreztem, nem megértést, toleranciát és hálát, amiért jobb életet akartak nekem. - Érdekes hely a túlvilág. – Állapítottam meg, nem elengedve a tekintetét. – Nem kell bemutatnod nekem sem magadat, sem Christophert, mert láttam, miket műveltetek abban az életnek csúfolt valamiben, amiben tengődtök már évszázadok óta. – Szavaim talán nyersnek hatottak, de végre valahára őszintén ki tudtam mondani, ami érlelődött bennem. – Nem bírtam sokáig, ne hidd azt, hogy naphosszat ültem és bámultalak titeket. Elég volt néhány gyilkosság és párbeszéd ahhoz, hogy képet kapjak rólatok. – Nyeltem egyet. Nekem fájt a legjobban, hogy ilyenek voltak, el sem tudtam képzelni, mi vihette őket efelé a stílus felé, amikor Erin mióta belépett a szobába azt hangoztatta, mennyire várt engem és mennyire szeretett volna felnevelni és megadni nekem mindent. Aki ilyen módon tervezett, nem lehetett rossz ember. - Lehet, hogy kihasználom a lehetőségeit annak, hogy Christopher visszarángatott az életbe. – Megvontam a vállamat, mintha könnyedén vettem volna a szituációt, pedig közel sem volt így. – Mit ajánlasz valakinek, aki nem szeretne velejéig romlott lenni, hanem normálisan akarja élni a hétköznapjait? – Kérdeztem felhúzott szemöldökkel, ítélkezőbben, mint az szükséges volt. Vagyis számomra kegyetlennek tűntem, ami miatt rosszul éreztem magam, mégis úgy jöttek belőlem a mondatok, mintha ez lett volna a valós természetem, ám közel sem ez volt a helyzet.
Volt lehetőségem végiggondolni annak az életnek a lehetséges változatait, melyekben szerepelt a lányom. Ezer év mégis csak ezer év. Nem telt el úgy nap, még teljesen kikapcsolt állapotban sem, mikor nem jutott eszembe, hogy a sorsára hagytam. Ha nincs Christopher, ki tudja, mi történt volna vele... neki még volt annyi ereje, hogy családot adjon neki, de miután átváltoztattam őt, nem találkoztam vele... körülbelül másfél évvel ezelőttig. A lehetőségek... kínozták a gyomromat. Máskor egy határozott, erélyes nő vagyok, akit nem ijeszt meg a saját árnyéka. És mi van most? Egy fiatal, erőtlen lány használja ellenem a legnagyobb fegyverét, a szavait. Melyek fájóak voltak, jobban fájtak mintha valaki karót vágott volna belém. Elgondolkodtam azon, mi lett volna, ha nem változunk vámpírrá. Vajon mi lett volna belőle mellettünk? Christopher jó apa lett volna? És én... képes lettem volna a lányomat megmenteni attól, amit ellenem elkövetett a sajátom? Mindig megfogadtam, hogy sosem leszek olyan, mint az anyám. Kamaszkoromban, órákat töltöttem a szobában olvasgatással. A legnagyobb gyűlöletem akkor tombolt anyám iránt, ám a nagymamám szavai igaznak bizonyultak... mit először megvetünk és gyűlölünk, máskor a saját utunkká válik. Bármennyire vessük meg az anyánkat, bennünk van, hogy ugyanarra az útra lépjünk, és elkövessük ugyanazon hibákat. A sors döntött. És elbuktam a próbáján, mellyel megcáfolhattam volna ezt az egészet. Anyám nyomdokaiba léptem. Akkor még nem is sejtettem, hogy nemcsak ebben az egy dologban. Nyeltem egyet. Azt követően még egyet. Beleremegtem volna, ha kicsit is jobban belegondolok abba, hogy vajon mi mindent láthatott tőlem és az apjától. Vagyis, lényegében nem vagyunk a szülei. A biológia ilyen szempontból mondhatni, mit sem számít... én is valaki lánya vagyok, de mindig a nagymamám volt az első számú anya a szememben. - Két megkeseredett, reményvesztett vámpírt láttál, kik tombolva próbálták feledni a múltat, s értelmet adni valaminek, amit már régen elveszítettek. - Nem akartam úgy beszélni, mintha most társalogtam volna Marxszal vagy Engelsszel, utáltam a filozófiát, hiszen semmi értlemét nem láttam... ez azoknak a tudománya, kik semmi másban nem tehetségesek, és lényegében ráérnek egész nap otthon ülni, és azon gondolkodni, hogy melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Keserédes mosoly jelent meg ajkaimon. Hétköznapi... szóval olyasmit akar, amibe mi nem férünk bele, csupán azért, mert már... mi sem vagyunk mindennapos jelenségnek mondhatóak. - A hétköznapi élet... eléggé furcsa ebben az időben. - bukott ki belőlem hirtelen. - A hozzád hasonló korú lányok... öhm... vásárolgatnak, tanulnak valami... jó és menő főiskolán. Ismerkednek és távol tartják magukat attól a sötétségtől, melyet te bennünk látsz. - Nem esett jól ezeket mondani. Hiszen csak arra vgytam, hogy egyszer átöleljem, és azt halljam tőle, hogy megbocsájt. De azt ki kell... érdemelni. És nem tudom, van-e bennem annyi erő, hogy kitartsak azon az úton...
Kezdőlap
