A hazaút épp olyan eseménytelen volt Bulgáriából, mint az oda tartó repülésünk. Ha nem is aludtam át az egészet, valószínűleg elszundikálhattam, mert nem tűnt most sem olyan hosszúnak az utazás, mint gondoltam volna. Ami azt jelenti, hogy az előző esti pihentető alvásnak vagy a reggeli kávénak sem volt igazán hatása. Talán jobb is így. Magamban alaposan megrágtam Christopher ajánlatát, hogy csapódjak hozzá a lakásán... ha mondhatom így. Igazából mi ellenvetésem lehet azok után, hogy Szófiában egy szobában laktunk? Magamban már csak mosolygok a tényen, hogy tulajdonképpen mióta megérkeztem Mystic Fallsba, folyton ide-oda "csapódom", ha már ragaszkodunk ehhez a szóhasználathoz. Az első éjjelt nem másnál töltöttem, mint a rémséges főhibrid hotelszobájában, aztán Tylernél húztam meg magam, és talán pár héttel ezelőtt még logikusnak találtam volna azonnal visszatérni hozzá, hisz barátok vagyunk, vagy mi, de... igazából most fogalmam sincs, hogy hányadán állunk. Az a pár sms, amit váltottunk, nem oldott meg semmit, csak halogattuk vele az elkerülhetetlen beszélgetést, ami a legutóbbi találkozásunk óta egyre fenyegetőbb sötét gomolyfelhőként kavarog a fejem felett. De talán csak én képzelek túl sokat a dologba. Mindenesetre egyelőre a legegyszerűbbnek az tűnik, hogy Chrisnél szálljak meg. Persze csak amíg rá jövök, hogy hogyan tovább.
- Szia! Hayley vagyok - mutatkozom be én is a legudvariasabb modoromat elővéve Christopher barátnője felé. Csak nekem különös, hogy így maga köré gyűjti a farkaslányokat? Nem hinném, hogy vámpír létére ez teljesen normális lenne. - Régóta ismeritek egymást? - bökök az ajtóra, amin a férfi távozott, közben én is igyekszem szalonképessé tenni magam a bálra. Azt hiszem, Chris lelkesedése átragadt rám is.

A szemöldökeim egy árnyalattal feljebb kúsznak a homlokomon, hallva, hogy Constance és Christopher hogyan is ismerkedtek meg. Alaposan félreítéltem ezt a vámpírt az első találkozásunkkor, nem igaz? Persze azóta már egyébként is sokat változott a véleményem, de hogy vérfarkasok életét menti meg... Végülis olykor velem is elég védelmezőnek tűnt, legalábbis az utunk alatt.
- Nem tudom még, hogy el akarok-e menni. Hogy őszinte legyek, Christopher nagy lelkesedése egy kicsit kíváncsivá tett... de nem sok embert ismerek a városban, akiket pedig mégis... nos, nem tudom... - vonok vállat végül. Egy ilyen utazás után normális esetben nem az lenne az első, hogy rohanjak valami idióta vidéki bálra, de... egyáltalán mi nevezhető normálisnak ebben a városban?
- Neked van kedved megjelenni? - érdeklődöm én is. Nem is tudom, talán benézhetnénk együtt...

Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem könnyű a kérdés, mert bár a farkas génjeim ordítanak egy kis izgalomért, társaságért... botrányért, másrészt azonban az elmúlt napok változatossága után annyira szívesen meghúznám magam itt a csendes lakásban mondjuk egy uncsi film egy tál popcorn, esetleg egy üveg bor, vagy egyéb itóka társaságában. De még egy csajos este gondolata is vonzóbb, annak ellenére, hogy csak most ismertem meg Constancet. Legalább vérfarkas. Azt hiszem, ő az első fajtárs, akivel eddig ebben a városban találkoztam. Nem hiába hallottam már, hogy kihalófélben vagyunk. Mint valami értékes állatfaj. Igazából vicces. Vagy csak fáradt vagyok.
- Rendben, menjünk el - lepem meg magamat is az elhatározásommal, és bár a kedves új barátnőm magas, karcsú alakja még csak meg sem közelíti az enyémet, már csak kíváncsiságból is belenézek a szekrényébe.
- Hmm... azt hiszem, ez még jól is állna egy övvel a derekamon - emelek ki egy ruhadarabot. Nem vagyok a báli elegancia híve, de azért a divatot tekintve reménytelennek sem lehet nevezni. Remélem. - Szabad? - fordulok meg a biztonság kedvéért még egyszer Connie felé. Vajon bánná, ha így becézném? Számomra szokatlan és hosszú név a Constance.

Bizonytalanul toporgok még a szekrény előtt egy picit, kezemben a választott ruhával, de aztán bólintok az ajánlatra, hogy próbáljam fel, és kicsit félrevonulok, hogy eleget is tegyek ennek.
- Hmm... - méregetem magamat a tükörben. Mintha rám öntötték volna, azt hiszem ez a leginkább ide illő szófordulat. Kicsit mégis kényelmetlenül érzem magam. Szerencsére nincs minden nap bál a városban.
- Szerinted? - fordulok vállvonogatva Connie felé. - Te miben jössz? - pislogok aztán vissza a szekrény irányába. Akad még pár igazán szép ruhadarab ott.

Amíg Connie ruhapróbájára várok, hívok egy taxit, aztán lefoglalom magam sminkeléssel és a frizurám elkészítésével. Igazából nem kell ehhez nagy munka, mindenben a természeteset szeretem, de kilógni sem akarok a sorból, ha már tényleg megjelenünk ezen az eseményen. Felpillantok, amikor a lány visszaérkezik, majd halvány mosoly futja be az arcom.
- Szerintem tökéletes - bólintok biztatásul. Csak most ismertem meg, de kezd nagyon úgy tünni, hogy farkas létére nincs túl sok önbizalma. Pedig mi éppen arról vagyunk híresek, hogy meggondolatlanok, makacsok, forrófejűek vagyunk. Nem sokat adunk mások véleményére. Nem tudom, mitől lehet Connie mégis ilyen. Talán olyan falkában élt eddig, ahol elnyomták. Nekem is akadt már dolgom ilyennel az utazgatásaim alatt, miközben ide-oda csapódtam. De én aztán tényleg túl makacs vagyok ahhoz, hogy bármilyen alfa uralmát eltűrjem. Az alfa dolga, hogy megvédjen, olykor terelgessen bennünket a saját érdekünkben, de nem az, hogy ránk telepedjen. Bár ez most nem tartozik ide. Csak talán mivel fajtársak vagyunk, valahogy úgy érzem, segítenem kell ezen a lányon, hogy kicsit magára találjon.
- Mehetünk? - még egy biztató mosoly, aztán meg is indulok a kijárat felé. Szerencsére a taxi már itt van, nem kell várnunk semmire.

Alig várom, hogy kényelmesebb ruhát öltsek magamra, ezért amint megérkezünk, már célba is veszem a fürdőt. A zuhanynak sem tudok ellenállni, így egy kicsit tovább bitorlom a helyiséget, mint terveztem, de legalább mire elkészülök, és belebújok a rövid sortomba, meg a kényelmes pólómba, már kicsivel jobb kedvem lesz.
- Köszönöm még egyszer a ruhát, Constance - mosolygok a lányra, aztán Christopherhez fordulok. - És köszönöm, hogy befogadtál ma éjszakára - hangsúlyozom az utolsó szavakat. - Nem fogok sokáig akadékoskodni itt, holnap tovább állok. - jelentem apró mosollyal, aztán sarkon fordulok, mielőtt bármit mondhatna. Ideje megkeresnem az ideiglenes ágyikómat. Nem kizárt, hogy holnap meg is lépek Mystic Fallsból. Bár lenne még egy-két elintéznivalóm előbb. Azt hiszem, időközben Courtney is megérkezett, nem ártana megkeresnem.

Örültemn, hogy a hátam mögött tudhatom ezt az estét. Elég volt Erinből és Danielle-ből egy életre. Legalábbis addig, míg rá nem jövök, hogyan gyógyítsam ki a feleségemet ebből a "kórságból", ami már lassan ezer éve eszi a szervezetét.
- Hagyd már békén. - mondtam Constance-nak, mikor megállt a háló ajtaja előtt. - Pihenni szeretne. Én meg beszélni veled. - foglaltam helyet a kanapén, és kényelmesen elnyúltam, sóhajtottam egyet, majd rögtön elnyúltam, hogy elérjem a whiskys üveget, és leöntöttem a torkomon pár kortyot belőle.
- Bizonytalan vagyok Constance... még ilyen bizonytalan sohasem voltam. Nem vagyok biztos abban, hogy akarom már Erint emberként... ő egy szörnyeteg. Rosszabb, mint amit ember el tud képzelni. Egy szívtelen szörny. - súgtam az orrom alatt, bár ezt a vallomást talán előidézte az, hogy rendkívül sokat ittam ma éjjel.
- Elég ebből. - pattantam fel egy nagy elhatározás után, és odalöktem Connie kezébe az üveg piát. - Elmegyek, jó? Holnap találkozunk. Ha Hayley addig lelépne... add át neki, hogy bárhová is megy, nem most látott engem utoljára. - mondtam határozottan, és láthatta rajtam, hogy ezt komolyan gondolom. Jobb, ha átadja.

- Város -

Mint akit üldöznek, úgy iramodok be a másik szobába. Túl sok volt az elmúlt napok izgalma, nem vágyom másra, mint egy kis magányra, meg egy kiadós alvásra.
- Nem nem, köszönöm, Connie, megleszek - szólok ki még, miközben már az ágyat vetem be. A hangomból talán egy kis mosoly hallatszik ki. Kedvelem Constancet. Kicsit félénk, főleg farkashoz képest, de kedves és szimpatikus. Nem sok olyan személlyel akadtam eddig össze itt Fallsban, akikről ez elmondható. Értékelem a figyelmességét, de mára tényleg elég volt a társaságból. Amint bebújok az ágyba, fejemre húzom még a takarót is, és elnyom az álom.

* * *

Ébredéskor hirtelen azt sem tudom, hol vagyok már megint. A nap betűz az ablakon, melegen cirógatja az arcomat, ami viszont jól esik. Ám a következő amit megérzek, az a gyomrom nyöszörgése. Hehe, farkaséhes vagyok. A saját béna poénomom mosolyogva lépek ki a szobámból, és indulok a konyha keresésére abban a reményben, hogy lesz valami kaja is Chris hűtőjében.

Hmm... talán csak Constance jelenlétének köszönhető, hogy a hűtő nem üres, de hála az égnek, találok némi reggeli alapanyagot, és már hozzá is fogok a szendvicskészítéshez. Közben ő is megérkezik, mosolyogva fordulok felé.
- 'reggelt! Te is kérsz? - bökök a készülő reggeli felé, aztán a figyelmem nagy részét újra a munkára fordítom. Kérdésével azonban meglepettséget csal az arcomra, a szemöldökeim is magasba szöknek.
- Nem tudom. Mármint nem tudom, hogy van-e értelme egyáltalán a városban maradnom, vagy jobb lenne tovább állnom. Még eldöntöm, de ha mégis maradnék, innen még a nap folyamán kiköltözöm. Mióta megérkeztem, minden éjszakát valahol vendégként töltöttem, és lényegében a fél életem ebből áll, de... Mindegy. Talán keresek egy motelt, ha még maradnék pár napig. Egy idő után elég kényelmetlen más nyakába varrni magam - vonom meg a vállamat, aztán elgondolkodom, beszéljek-e Connienak a kétségeimről. Kedvelem annyira, hogy őszinte legyek vele, és talán meg is értené. De túl jóban vannak Chrisszel.

- Chris? Mit érdekli őt, hogy mi van velem? - forgatom a szemeimet tettetett érdektelenséggel. Igazából fogalmam sincs miért, de hirtelen nagyon bosszús lettem. Az étvágyam sem az igazi. A két elkészített szendvicsből csak egyet vagyok képes eltűntetni. Talán a másikat majd Connie elfogyasztja.
- Azt hiszem, jobb is ha megyek - vállat vonok. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mitévő legyek. Hogyan tovább. De itt nem maradhatok. Ez így nem helyzet. Christopher a már nem létező feleségét hajkurássza - már bocs, de szerintem egy ábránd után fut, nem mintha közöm lenne hozzá - mindenesetre van elég gondja, én meg nem akarok a nyakán maradni. Főleg mivel... de mindegy is. Csak ennek így nincs értelme. Ideje valamit ténylegesen kezdeni magammal. Elsietek összeszedni a kevés holmimat.
- Örülök, hogy megismertelek, Connie - mosolygok a lányra. - Biztosan találkozunk még - nem érzem úgy, hogy ez a végleges búcsú, ezért nem is szánok rá túl sok időt. De mennem kell, ha a nap végéig rendezni akarok magamnak valami tetőt a fejem fölé.

|| folyt. valahol ||