Nem akartam ítélkező lenni, a legkevésbé sem. Én örültem volna a legjobban annak, hogy el is hagytak, de legalább egy hétköznapi, normális történet lett volna az enyém… egy sztori a lányról, akit a nehézségek miatt másokhoz adtak a szülei, hogy azok az emberek békességben, szeretetben felneveljék és megadjanak nekik mindent, amit ők nem tudtak, aztán majd egy napon felbukkantam volna és szép, fokozatos megismerkedés után ugyanolyan szülőkként tekinthetne szülőanyjára és apjára, mint a nevelőire. Mi volt igaz rám ebből a sztoriból? Annyi, hogy egy másik családnak adtak, akikre ugyan szavam nem lehetett, hiszen gyönyörűen és tökéletesen teljesítették a feladatukat, mégis bennem volt a tüske… az én szüleimnek a nehézség az volt, hogy az öröklétet és annak gonoszabb vonatkozását egyszerűbb volt nekik választani, mint megemberelni magukat és nemhogy még életemben kerültek volna a szemem elé egy bocsánatkéréssel, több évszázados halálból rángattak ki, hogy egy egyszerű játékszerré tegyenek a közöttük folyó csatározásban. Ebből nem kértem. Nem éreztem azt, hogy rászolgáltam egy ilyen létre, nem hittem, hogy ezt érdemlem. Jó lány voltam, rendes másokkal, tudtam szeretni, engem is viszont szerettek. Mégis mit követtem el, amit miatt azt érdemlem, hogy egy fotelben kell üldögélnem szemben a nővel, akit anyának kellene hívnom, mégis inkább elfordítom a tekintetemet, minthogy egyáltalán rá nézzek?
- Akkor talán nem kellett volna keresgélnetek, hanem megkönnyíthettétek volna a saját dolgotokat azzal, hogy megkímélitek a világot magatoktól. – El sem hittem, hogy ilyesmi csúszott ki a számon. A halálukat kívántam volna? Nem. Soha nem tennék ilyet, ám túlságosan össze voltam zavarodva és már nem tudtam, mi mondhatnék. Hallottam már arról a vonásról, amit egyesek tipikusan a Petrova-vérvonalnak tulajdonítottak és úgy éreztem vele egy szobában ülve engem is megfertőz az a tulajdonság, ami romlottá tette őt, a nagyanyámat és a soron következő összes családtagot. Bennem is bennem van a rossz, csak nem volt ideje és helye kibontakozni? A gondolattól kirázott a hideg, hirtelen hányingerem lett. Nem… nem szeretem volna hasonlítani rájuk, egyikkőjükre sem.
Felpattantam és az ablakhoz siettem, pár másodpercembe így is belekerült, hogy megtaláljam a módját, hogyan kell kinyitni, de miután élesebben hallottam a kinti világ zajait, mélyet sóhajtottam. A tüdőmet megtöltötte a friss levegő, a párkányra támaszkodva hajtottam le a fejem, viszont egy tapodtat sem mozdultam, mert úgy éreztem, mentem megfulladok. Vissza sem pillantottam Erin-re, akinek szavai a fülemben csengtek arról, mit csinál ebben a világban egy korombeli lány.
- Kezdem azt hinni, hogy akkor is követni fog az a bizonyos sötétség, ha én nem akarom. – Motyogtam az orrom alatt. Kis híja volt annak, hogy ne sírjam el magam, a torkomban gombóc keletkezett, megpróbáltam nagyokat nyelni és nem elengedni magam.

Szerettem volna megkérni arra, hogy hallgasson el, inkább ne mondjon semmit, mert nem vagyok kíváncsi sem a magyarázkodására, sem egyéb mondanivalójára, mindemellett vártam, kíváncsi voltam arra, mi játszódik le benne és mit akar a tudomásomra hozni. Olyan érzésem volt, mintha befolyásolni akarna, mintha azt tervezné elérni, hogy higgyek neki és felé fordulva az öleléséért könyörögjek, mert minden egyes szavát elhittem és megbocsájtottam azt, amit tett. Nem tudtam. Nem voltam képes elfelejteni, hogy eldobott magától, de azt sem tudtam elképzelni, hogy milyen lehetett volna az életem, ha mellette kellett volna felnőnöm. Milyen gyerekkorom lett volna egy vámpírpár gyermekeként? Vagyis… anyám mellett, hiszen elhagyta apámat, aki szintén vérszívóvá változva évszázadok elmúltával úgy döntött, érdekes lenne visszarángatni az életbe. Ha egyáltalán összeszedtem volna magamban annyi erőt, hogy szó törjön fel a torkomból, a következő pillanatok megakadályoztak benne, hiszen Erin mellém lépve kényszerített, hogy a szemeibe nézzek és a mondandójától legszívesebben kifutottam volna a szobából. A Petrova-vérvonal nem határozhatja meg, milyen legyek. Amíg nélkülük éltem nem voltam más, mint egy hétköznapi lány hétköznapi élettel, családdal, férjjel, gyermekekkel, szép élettel, nem voltam hajlandó végighallgatni, milyennek kellett volna lennem csak azért, mert ebbe az átkozott családba húzott vissza a vér szava. Ha rajtam múlott volna minden köteléket elvágtam volna, ami hozzájuk kötött annak ellenére, hogy életem tragédiájaként tartottam számon a biológiai szüleim irántam való kíváncsiságának hiányát. Megpróbáltam túltenni magam ezen, miért kellett belerángatniuk a saját ördögi játszmájukba?
- Én jó vagyok. - Néztem rá komolyan, amikor kiszakítottam az államat az ujjai közül és elléptem előle. Zavart a közelsége, menekülni támadt kedvem. - Nem a vérvonalam fogja meghatározni, hogyan viselkedjek. Lehet, hogy nektek sokkal egyszerűbb erre fogni a romlottságotokat, de amit én látok az az akarat hiánya és az élvezetek választása. A végén mégis ti maradtatok egyedül, hiába gondoltátok azt, mennyire csodálatos életetek lehet, ha engedtek a rossz út csábításának. - Az arcomra kiült a nemtetszés okozta grimasz, nem titkoltam el, mennyire nem értettem egyet az életvitelükkel, mennyire csalódtam és mennyire megvetettem őket.
- Miben tudnál segíteni nekem? Mit tudnál tenni, amitől nekem jobb lesz? - Vontam össze a szemöldökeimet kérdőn. Elképzelésem sem volt arról, hogy egyáltalán képes volt olyan dolgokat tenni, amelyek nem az önön érdekeit szolgálták?

Kételyek merültek fel bennem és ellentmondást éreztem. Annyira szerettem volna neki hinni, elhinni, hogy tényleg volt olyan időszaka, amelyben én voltam neki a legfontosabb és senki más nem számított, csak a lánya, ám mindig eszembe jutott, hogy aztán jött valami, ami felülírta ezt: a vámpírlét és az állítólagos vérszomj, a szabadság érzése. Soha nem voltam vámpír, nem tudtam átérezni, milyen lehetett újszülött szörnyetegként észlelni a világot, de vallottam, hogy az emberi lét egyik legnagyobb erénye az önuralom. Ezért vagyunk emberek, emiatt állunk az állatok felett, akiket az ösztöneik vezérelnek és csupán a szükségleteik kielégítéséért léteznek. Talán én is magára hagytam volna a gyermekemet egy jobb sorsot remélve neki, ha velem is olyan tragédia történt volna, mint az anyámmal, mégis… egy gyereknek az anyja mellett van a legjobb helye. Nekem is szükségem lett volna a sajátomra attól eltekintve, hogy egy csodálatos nő nevelt fel.
- Nincs visszaút? Vagy már meg sem akarod próbálni, ugye? Eddig sem akartad? – Sorjában tettem fel a kérdéseimet és ezeken kívül temérdek másik is megfogalmazódott bennem, ilyenkor viszont nem jutottak úgy eszembe, ahogy kellett volna. Annyi mindenről beszéltem volna, mégsem jöttek ki normális szavak a számon és elfelejtettem, mit mondhatnék. Az sem körvonalazódott bennem tisztán, hogyan viselkedjek. Abban is biztos voltam, hogy neki is lenne mondanivalója, annyi, hogy napestig itt ülhetnénk és figyelhetnénk a másikra… megannyi forgatókönyvem volt arra az esetre, ha találkoznánk, ám most egyik sem tűnt relevánsnak. Túl egyszerűek, túl bonyolultak vagy egyszerűen nem ide illőek voltak.
- Mi történt köztetek Christopher-rel? – Figyelembe sem vettem, hogy arról beszélt, nem jön többé a közelembe. Eddig is ezt tette, újdonságot nem okozna, ha a viselkedése a továbbiakban is ezt az irányt vette volna. – Tudom, hogy őt is megtámadtad és hogy eltűntél otthonról, miután nem úgy alakult a vámpírrá válásod, ahogy tervezted, de… utána mi történt? Miért gyűlölitek ennyire egymást? Miért nem hagytátok békén a másikat és éltétek tovább a kötöttségek nélküli életeteket, ha már lehetőségetek adódott az újrakezdésre? – Kérdeztem tőle komoly hangvétellel, védekező, saját karjaimmal magamat szinte átölelő testhelyzetemet tartva. Az apám sem volt szent, sőt, gyönyörűen megmutatkozott a foga fehérje azzal, hogy ide rángatott, aztán az anyám elé dobott, ezzel nem csak Erint, hanem engem is lelki sebesüléseknek kitéve. Egyiküket sem tudtam és akartam védeni, csak a történetet szerettem volna hallani. – Légy őszinte. Ennyit megérdemlek. Tudni akarok mindent rólatok és arról, mivel tettétek ennyire tönkre a másikat.

Lélegzetvisszafojtva hallgattam a történetet, amit még soha nem hallottam ebben a formában. Amit halottam eddig, amúgy is csak szóbeszéd volt... a nevelőszüleim szerint a biológiai szüleim névtelenségbe burkolóztak az adoptálás során, főleg, hogy nem is ők voltak azok, akik elvittek hozzájuk, hanem egy megbízott. Valószínűleg egy megigézett dajka vagy valaki, akit rá tudtak venni, hogy utazzon át az egész kontinensen és vigyen minél messzebbre a szülőföldemtől. Emberkoromban hiába próbáltam kutatni, egyszerűen nem álltak rendelkezésemre sem információk, se források, sem eszközök ahhoz, hogy legalább a családom történetének egy töredékét megismerhessem... nem úgy a túlvilágon. Mintha a homlokomra lett volna írva, hogy a Petrova-család tagja vagyok. Mire én meghaltam, addigra már jócskán híre ment anyám, apám, nagyanyám és nagyapám karrierjének, túl sokan voltak a másvilágon, akik az én családtagjaimnak köszönhették a halálukat és míg ők vígan élték a világukat, addig én halandó emberként természetesen egy idő után meghaltam és azok közé kerültem, akik nem éppen szívlelték őket. A túlvilág szinte ugyanolyan, mint a földi lét, ott is megvannak az emberi kapcsolatok, a halottaknak véleménye van és nagyon sokáig tartott elmagyarázni nekik, hogy nekem fogalmam sincs arról, kik ők és milyenek... kaptam tőlük leírásokat bőven, többnyire nem szépeket.
- Persze, hogy nem értékelte. Vért kellett innia az életben maradáshoz és nem tudta kontrollálni saját magát... még arra sem voltatok képesek, hogy engem felneveljetek, mert annyira megváltoztatott titeket a vámpírlét. - Én szerencsére soha nem éltem át e fajta átváltozást, előbb törtem volna el a saját nyakamat, minthogy akárkit bántsak. Úgy tűnik, ez rájuk nem volt feltétlenül igaz.
- Nem tudom, hogy mit akartok tőlem. Nem tudom, hogy Christopher csak azért rángatott elő a sírból, hogy téged gyötörjön vagy egyáltalán kíváncsi rám egy kicsit... sőt, azt se tudom, hogy te mit akarsz tőlem, amikor a fél világ a lábaid előtt heverhetett volna már akkor, amikor átváltoztál, de neked évekkel később sem jutott eszedbe, hogy meglátogass... - Nyeltem egyet. Nem érdekeltem őket, csakis most kerültem a képbe, amikor már nem tudnak mivel ártani a másiknak és előkaparják a legutolsó eszközt... ez már csak az unalom lehet. - Ha Christopher nem szól annak a boszorkánynak, hogy küldjön vissza oda, ahonnan előhozott, akkor megfogadom a tanácsodat és eltűnök innen... nem akarok a része lenni ennek a kicsinyes játéknak, amit ti ketten űztök. - Jelentettem ki nagyon nyelve, összefonva a karjaimat a mellkasom előtt.

Igen, nekem könnyű volt papolnom arról, hogy miért változtak meg, mikor ha erőt vettek volna magukon, akkor élhették volna a kis normális, megszokott életüket, csakhogy az én életemben nem volt meg az a törés, hogy vámpírrá változzak. Szerencsére. Fogalmam sem volt, a szüleim hogyan bírták ezt a változást, miért választották inkább azt, hogy élnek, de cserébe pusztítani fognak… én az első adandó alkalommal kiléptem volna a tűző napra, hogy elégjek, amiért nem lehettem volna a családommal, nem tartózkodhattam volna egy helyiségben a szeretteimmel és fel kellett volna adnom az addigi életemet. Mi a rosszabb? A halál vagy az addigitól teljesen eltérő élet, amelyben mindennek és mindenkinek hátat kellett volna fordítanom? A második lehetőséget elnézve a halál kegyesnek bizonyult volna.
- Hogy kerülhettétek egy egymást ezer éven keresztül? Átváltoztatok és hátat fordítottatok egymásnak? Ha engem nem voltatok képesek felnevelni, legalább megpróbálhattátok volna megtartani a másikat… - Sóhajtottam. Talán nem úgy tűnt, de nagyjából már megbirkóztam azzal, hogy egy másik családban nevelkedtem fel, nem abban, ahová születtem. Jó életem volt és ezt a részét nem tudtam elégszer megköszönni nekik a fejemben. Mégis, egymást veszni hagyni nagy butaság volt. Elvileg szerették egymást, nem?
Felsóhajtottam. Dolga van velem, az apám nem fogja hagyni, hogy csak úgy eltűnjek. Kellek neki, méghozzá valószínűleg azért, hogy az anyám szívében jó párszor megforgathassa a tőrt. És még ki tudja, milyen feladatokat szán nekem… de én ebben nem akartam részt venni. Fogalmam sem volt, hogyan működik ez a világ, ebbe a kis szobába bezárva is éreztem a változásokat, amelyek megrémítettek. Hogyan tudnék teljes életet élni egy olyan korban, amely az én létezésem után évszázadokkal jár? Semmi esélye nincs annak, hogy ismét teljes értékű embernek érezzem magam… főleg, hogy nem is szerettem volna bekapcsolódni a környezetem történéseibe.
- Segíts nekem. – Emeltem a tekintetemet segítségkérően, kétségbeesve a velem szemben álló nőre. – Kérlek, csak… vigyél ki innen. Mondd el, hogy a leglényegesebb dolgok hogyan működnek, merre kell mennem, hogy nyugalmam legyen. Nem akarok itt lenni. Nem engedheted, hogy az apám játékszere legyek… - Nyeltem egyet és éreztem, hogyan szorul össze a torkom. Miért ennyire kegyetlenek? Az anyám most bebizonyíthatná, hogy szorult belé némi anyai érzés, még akkor is, ha csak apám akaratával akarna dacolni és ezért vinne el innen. Csak… tegye meg, kérlek, Istenem.