Nem kedveltem a magányt. Számomra az mintha azzal járt volna, hogy fázok... és nem beszél hozzám senki... és ez mindennél rosszabb volt. Hayley távozott, Chris ki tudja, hogy mikor tér vissza hozzám. És akkor sem biztos, hogy öt percnél tovább marad. Biztosan jobb lenne, ha most inkább járnék egyet.
Kinéztem az ablakon. Már értem, miért vagyok annyira nyugtalan... a szabad ég alá kell mennem..

- Elhagyatott templom -

Nem volt nehéz találnom egy boszorkányt. Elég sürgetővé vált az, hogy vissza kell szereznem a lányomat. Még mielőtt Erin rájönne, hogy mit is tervezek egészen pontosan. Mert ott és akkor nagyon cseszhetem.
- Csináld! Most azonnal. - néztem a boszorkányra olyan szemekkel, hogy soha életében nem láthatott még ilyen mérget, vagy haragot, tombolást egy emberben. Kivéve azt, hogy én nem vagyok ember.

Remegve kezdte körbepakolászni a gyertyáit, miközben hallottam, hogy halkan suttog valamit ajkai alatt, és a gyertyák pár pillanat alatt kezdtek fényesen ragyogni. Hangja hangosabb lett, egyre hangosabbak, mire az egyik ablak kipattant, és nekicsapódott a falnak.
- Mágia.. - fintorodtam el. És csak vártam a végeredményt. A lányomat. Aki valószínűleg nem fog engem megismerni, hacsak a túlvilágról nem érdeklődött irántunk.

Fényességet éreztem. Töménytelen mennyiségű és nagyon erős fényt érzékeltem még a lecsukott szemhéjaimon keresztül is. Elkerültem valahová, el kellett tűnnöm arról a helyről, ahol eddig voltam. De hol vagyok most? Nem merem kinyitni a szemem.... eddig minden olyan jó volt, olyan idilli és nyugodt, erre egyszer csak kiszakadtam a megszokott környezetemből, ahol már több éve éltem. Éltem? Dehogy éltem, hiszen halott vagyok. Sok-sok éve meghaltam már.
Mégis óvatosan, félve kinyitottam a szemeimet és nagy levegőt vettem. Levegő? Eddig nem volt szükségem ilyesmire, soha nem kellett lélegeznem. Annyira meglepődtem, hogy nagyra tágult szemekkel kezdtem vizsgálni a helyet, ahová kerültem. Megidéztek volna? Azok a fránya boszorkányok, a természetfeletti mindig mindenhol ott van? A túlvilágon hallottam már az eféle rituálékról, de nem gondoltam volna, hogy egyszer velem is megtörténik. Ugyan kinek hiányoznék?
A tekintetem megakadt a szoba közepén álló férfin. Ismertem őt, de nem akartam látni. Az apám... a biológiai apám, hiszen nem ő nevelt fel. Az igazi szüleim elhagytak, de legalább a nevelőszüleimben volt annyi lelkiismeret, hogy elmondják nekem. Mit akar tőlem? Miért kell találkoznom vele?
- Mit keresek itt? - Ez a kérdés bukott ki a számon, semmi több.

Ahogy véltem látni valamit, úgy ítéltem, hogy talán itt az ideje elnémíttatni a boszorkányt. Ott termettem mögötte, és egy reccsenéssel törtem ki a nyakát, majd a megjelenő alakra néztem, és elégedettem vigyorodtam el. Tudtam hogy engem sem fog jobban kedvelni ha kiderül az igaság, de egyelőre azon van a lényeg, hogy Erint ne kedvelje... sőt! jobban utálja, mint engem.
- Gretel.. - ejtettem ki óvatosan a nevét, majd valami csillogással a tekintetemben megálltam előtte.
- Milyen szép nővé értél.. - suttogtam halkan, és végigsimítottam arcán, ahogy lassan elérzékenyültem. Milyen ostobaság ez részemről! Majdnem ezer éves vagyok!

Ismét körbenéztem. Észrevettem, ahogy egy nő feküdt a földön. Minden bizonyára már halott volt és ő lehetett a boszorkány, aki idehozott. Nem akartam itt lenni, jó helyem volt ott, ahol eddig voltam. Békében léteztem és csak akkor kellett rápillantanom a mostani világra, ha akartam. Ha szerettem volna, akkor szellemként bármikor megjelenhettem, de már három éve nem voltam itt. A földi időszámítás szerint.
- Vedd le rólam a kezed. - Talán kilencszáz éve nem ez a modor volt a legelfogadottabb, de attól függetlenül, hogy már nagyon régóta halott voltam idomultam a mostani viselkedésekhez. Mint már említettem, nem az elmaradottak csoportját erősítettem. És az, hogy szerinte szép nővé értem... semmit nem jelent számomra. Ő nem az igazi apám, aki felnevelt, hogy elérzékenyülve dicsérgetni kezdjen... - Mit keresek itt? - Kérdeztem meg még egyszer, de ekkor észrevettem valami furcsát. Meg tudott érinteni... nem siklott át rajtam a keze. Szellemként ez lehetetlen... - Mit tettél velem?

Ismerős temperamentum, sejtelmem sincsen hogy vajon honnan örökölhette mindezt. Meg is lepődtem, hogy alig tért vissza az életbe, máris modortalankodik velem, de számomra ez szintúgy nem bántó. Hisz megszokhattam vagy valami olyasmi..
- Gretel, kedvesem. - léptem el tőle hogy megkerüljem a kanapét, s egy pohár whisky-t öntöttem magamnak hogy belekortyoljak.
Közben végignéztem a halott boszorkányon, de ő most különösképpen nem érdekelt.
- A boszorkány visszahozott az életbe. - jegyeztem meg, s felsóhajtottam. - Talán bánod? Nem vagy kíváncsi hogy milyen majdnem nyolcszáz év után a világ? - vigyorodtam el. Felőlem engem is utálhat, én ettől eltekintve is képes vagyok lányomként szeretni.

Teljesen el voltam hűlve. Visszahozatott az életbe egy boszorkánnyal, akit később megölt és ilyen könnyen kezeli a helyzetet? Én magam úgy éreztem, hogy menten elájulok, ő viszont whisky-t töltött magának és a legnagyobb nyugodtsággal szólalt meg.
- Nem, egyáltalán nem akarom megismerni a mostani világot. - Válaszoltam a kérdésére kissé felháborodva. Mégis hogyan kellene viselkednem? Örömtáncot kellene járnom? - Eleget láttam belőle, nem akarok benne élni. - Tettem hozzá és ismét körbenéztem a szobán, de nem mozdultam egy tapodtat sem. Olyan voltam, mint akit odaragasztottak.
- Miért hozattál vissza? Nyolcszáz éve meghaltam és halott is akarok maradni. - Néztem rá a lehető legkomolyabban. Mi értelme lett volna újra élnem? Az én időm már évszázadok óta lejárt.

- Olyan makacs vagy, mint az anyád, és az összes többi megátkozott Petrova, akit a jóisten a bolygóra engedhetett. - forgattam meg szemeimet cseppet se udvariasan, hiszen meg tudtam elégelni rendesen az effajta viselkedést. Talán a régi törvények s szabályok miatt, mikor egy nő nem beszélhetett így egy férfival, s bár tudtam hogy azoknak az időknek már vége van, mégsem tudtam leküzdeni az etikett efféle származékát.
- Sajnálatos módon viszont itt fogsz maradni. Míg én úgy látom hogy itt kell maradnod. Ideje megismerned az életedet. Legalábbis a szüleidet. - húztam el a számat. Azt tudtam hogy van róla tudomása, én ki vagyok. - Ismered az anyádat?

- Akkor miért hoztál vissza? - Szűkültek össze a szemeim. Igaza volt, makacs voltam, de világéletemben végigkísért ez a sokak által nem kedvelt tulajdonság, nem fogom magamról lerázni egyik pillanatról a másikra és egyáltalán nem is akarom. Én lehetnék az, aki felháborodva beszél a másikkal, nem neki kellene a sértődöttet játszania. Borsózott a hátam a gondolattól, hogy a természet törvényeivel játszadozva kilencszáz évvel később elérte, hogy újra éljek. Minek? Mire jó ez neki?
- Ismerem a szüleimet. - Mondtam határozottam. - Az anyámat pedig főleg. Nagyon rendes asszony volt, akitől mindent megkaptam... felnevelt, szeretett és törődött velem. Vagy nem erre az anyámra gondolsz? - Vontam fel a szemöldökömet. Istenem, de rosszindulatú lettem hirtelen... nem akartam ilyen lenni, de a helyzet kihozta belőlem. Ez az ember pofátlan és ostoba, ha azt hiszi, hogy ugrálni fogok örömömben, mert itt vagyok és láthatom őt.

- Mert jelenleg szükségem van rád. A segítségedre szorulok egy elég nagy méretű dologban, amit egyedül nem vagyok képes megtenni. S mint tudjuk, egy jó tervhez két ember szükségeltetik. - jelentettem ki, majd némiképp egy keserű mosoly suhant át az amúgy rendezett arcomon. Az anyjáról beszélt, kit ő sajátjaként tisztelt, s szeretett. Én s Erin semmit nem jelentett neki.
- Tudod egyáltalán, hogy mi történt? - bukott ki belőlem akaratlanul is eme kérdés, majd egy halk sóhajjal lehunytam szemiemet, hogy megnyugtassam hevesen doboló szívemet.
- Én nem jókedvemben hagytalak el. Az anyád tehetett mindenről. - mondtam már most őszinte szemekkel. Igaz, ez némi mértékben ferdített igazság volt.

Nem mondom, jókor jutott eszébe, hogy szüksége van rám. A legszebb viszont az volt, hogy a szavaiból egyáltalán nem azt vettem ki, hogy a lányára van szüksége, hanem hogy egy eszköz kell neki ahhoz az állítólagos dologhoz, amit csinálni tervez. És így próbáljak meg kedvesebb lenni? Nem megy ez nekem...haragtartó vagyok.
Összevontam a szemöldökömet. Nem, nem tudta, hogy mi történt pontosan, csak annyit, hogy a biológiai anyám és apám elhagyott és nem keresett soha. Ennyi a történet lényege.
- Mi történt? - Kérdeztem rá mégis. - Miért kellett elhagynotok? És miért anyámra hárítod a felelősséget?

Túlontúl okosnak tűnt ez a lány. És ez arra adott okot, hogy nem elég egyszerű magyarázat. Mindent pontosan el kell mondanom, mindent úgy kell mondanom hogy az hihető legyen és ez volt a lehető legnehezebb, hisz szemrebbenés nélkül hazudtam, ha kellett, de Ő a lányom. Az egyetlen, aki az én véremből született. S most szembe kell fordítanom azzal, kit anyjaként szeret, s tisztel.
- Az anyád vámpírrá vált. És az első útja az otthonunkba vezetett. - csendült fel hangom szürkén, s nagyot nyeltem, de úgy hogy ne láthassa rajtam a feszültséget. - Az este végeztével... egyedül te úsztad meg épségben, és a dajkád. Aki elvitt téged a ház közeléből is. - néztem tekintetét. Hátha ki tudok olvasni onnan valamit.

Nagyot nyeltem. Tudtam, hogy az anyám vámpírrá változott és eszerint az apám is, különben nem lenne most itt. Az évek során egyébként is felfigyeltem egyszer-egyszer mindkettejükre, az alapján el tudtam képzelni, hogy milyen emberek. Vagyis... vámpírok.
- És te? - Kérdeztem rezzenéstelen arccal, de belül eléggé felkavart ez a dolog. A dadám meghalt, amikor 10 éves voltam, hiába kérdeztem volna a származásomról, mire megtudtam, hogy a nevelőszüleim voltak, addigra el is távozott az élők sorából. Szomorú tény, feldolgozni még nehezebb volt. - Mit lett veled? Miért nem védtél meg te? Te voltál az apám... vigyáznod kellett volna rám, nem a dajkámra bízni. - Horkantam fel keserűen.

Erre a kérdésre számítottam, csak nem ily' hamar. Nem tudtam teljes mértékben felkészülni rá, még ha tudtam hogy elkerülhetetlen is lesz.
Karjaimat mellkasomra fontam, majd felsóhajtva néztem végig rajta, s közelebb sétáltam hozzá.
- Az anyád első áldozata én voltam. - ismertem be szemrebbenés nélkül. Igaz volt ez, még ha csak utólag is derült ki, hogy nem sikerült neki megölnie. Nem akart megölni, ezt tudtam. De mégis majdnem megtette.

Összeszorítottam az ajkaimat. Ő volt az anyám első áldozata? De hát miért? Az anyám állítólag szerette őt... és az, hogy majdnem megölte kimaradt az információk közül, amiket megtudtam róluk. Nem is akartam elhinni, amit mond...
- És mi történt utána? Túlélted. - Pillantatom rá, miközben kimondtam a nyilvánvalót. - Miért nem kerestél meg? Miért engedted, hogy elvigyenek? - Kérdeztem halkan. Megtehette volna, hogy ő nevel fel engem, ha már anyámnak egyáltalán nem kellettem... mégsem tette.

- Vámpír apával akartál felnőni? - kérdeztem rezzenéstelen szemmel. - Helyesbítek. Újszülött vámpírral akartál élni? Olyannal aki nincs tekintettel semmire, és senkire, még arra sem hogy az az ember egy gyermek és a saját vére? Egyedül voltam. Nekem sem segített senki feldolgozni ezeket. És most... segítened kell nekem. - mértem végig.
- Az anyád is a városban van. És nem tudja, hogy te itt vagy. - jelentettem ki.

Az a rezzenéstelen arc és azok az ellentmondást nem tűrő szemek. Meg volt bizonyosodva a saját igazáról és arról, hogy nekem sokkal jobb volt úgy, hogy ő és az anyám elhagyott. Talán tényleg jobb volt, hiszen megvolt mindenem, a nevelőszüleim kedvesek voltak és szerettek engem, de nem adatott meg nekem az az ajándék, hogy az igazi szüleim közelében éljem le az életemet. Ám ha ők büszkék arra a sebre, amit ezzel okoztak nekem, akkor nem is kívántam már a múltamnak azt, hogy velük legyek.
- Megpróbálhattad volna. - Motyogtam. Naiv vagyok? Igen, de nem érdekelt, viszont felhorkantam anyám említésére. - Ő is itt van? És mégis mit akarsz tőlem, mit csináljak?

- Tudod... ő rengeteg fájdalmat okozott nekem. - kezdtem bele ismét ebbe a csodás mesébe, majd egy sóhajtással néztem magam elé, miközben tettem egy lépést előre.
- Ideje, hogy ő szenvedjen. És az a legnagyobb fegyver ellene, ha az gyűlöli, akit ő valaha szeretett. Márpedig ez te vagy. - néztem bele lányom szemeibe egyenesen, és őszintén.

- Igen, tudom. Minden bizonnyal rengeteget szenvedtél a feleséged és a lányod elvesztése miatt. - Forgattam meg a szemeimet. Még mindig nem ismertem magamra, sohasem viselkedtem így... az új helyzetek ezt hoznák ki belőlem? Vagyis ez az egy helyzet? Hiszen az ember nem mindennap szembesül azzal, hogy az apja visszahozza a halálból, hogy... szembesítse a múltjával.
- Erről szól ez az egész? - Kérdeztem lehelethalkan. - Hogy szenvedjen? Az a nő nem az anyám... sohasem szeretett, hiszen elhagyott. Ha szeretett volna, akkor megpróbált volna mindent megtenni értem. - Szorult el a torkom. Nem akartam erről beszélni vagy egyáltalán itt lenni.

Ebben a lányban már most túlzottan láttam Erin temperamentumát. Amiért ha szépen akarok fogalmazni, nem voltam kellőképpen lelkes. Nem rajongtam Erin esetében sem, mikor ellenkezni akart velem, vagy éppen csak simán nem azt akarta, amit én. Mert előfordult emberkorunkban is. Igaz, az még mindig jobb volt, mint az öröklét, és az örökkévalóságig tartó szenvedés és viszálykodás.
- Hát.. akkor igazán megtehetnél szegény apádért annyit, hogy kikészíted egy induri-pindurit. - mutattam ujjaim között egy apró távolságot, miközben ravaszkásan mosolyogtam. Nyilván rám sem tekint apjaként, de ezt én könnyebben elviseltem, mint Erin. Talán nem is véletlen. A nők ezt mindig is érzelmesebben fogták fel.

Nem bírtam tovább ácsorogni, az is eszembe jutott, hogy ezek után az információk után nincs is olyan ember, aki talpon maradna. Leültem az egyik fotelbe, összefontam az ujjaimat és sóhajtottam. Kikészíteni azt a nőt? Az... nem az én műfajom. Nem szoktam bosszút állni másokon, sem a saját, sem a mások sérelmeiért, hiába érdemelték volna meg néhányan az életem során.
- Mit akarsz pontosan, mit tegyek? - Bukott ki belőlem teljes hirtelenséggel. Talán... az a nő... Erin tényleg megérdemli, hogy szenvedjen amiatt, amit velem tett. És a férjével... tönkretette a családját.

Máris láttam, hogy tökéletesen haladok előre azon az úton, melyet megterveztem magunknak. Olyan szépen ki van kövezve, mint talán még egyik másik se. De eddig sose voltak ilyen komoly tervezeteim.
- Nos.. - ültem le kényelmesen a kanapéra, egy bájos vigyorral az arcomon, és az italok felé mutattam, hogy ha óhajtja, hát szolgálja ki magát.
- Anyádnak megvan a sajátos esze. A saját fegyverét használd ellene, amit használt ő is az anyja ellen. Férkőzz a bizalmába anékül, hogy elárulnád, ki vagy. És akkor támadj, mikor a legsebezhetőbb. Már maga a tudat is fájni fog neki, hogy a lánya ellene van, és a saját eszközeit használták ellene. - billentettem oldalra a fejem.

Megcsóváltam a fejem. Nem szerettem az alkoholt, sohasem részesítettem előnyben még az ünnepnapokon sem, egyébként is józanul akartam végighallgatni a szavait. Józanul? Már maga az sem normális, hogy itt vagyok... az pedig, hogy az ellen a nő ellen akar uszítani, aki a világra hozott... mondhatni, hogy nevetséges. Semmi közünk nem volt egymáshoz hosszú évszázadokig, annyit tett értem, hogy a testemet elragadta a családomtól és egy számomra idegen helyre szállíttatta évekkel a halálom után. Ennyiben mutatkozott meg nála az az állítólagos hatalmas szeretet.
- Várj! - Állítottam le egy pillanatra a mutatóujjamat felemelve. - Amit ő csinált a saját anyjával? A nagyanyámmal? - Vontam össze kérdőn a szemöldökömet. - Ez hagyomány? Folytassam, amit ő tett? Ugyanúgy keserítsem meg az életét, mint ő az anyjáét? Mivel lennék akkor jobb nála? - Sohasem akartam hasonlítani erre a nőre, ez a cselekedet viszont nagy párhuzamot vonhatna köztünk.

- Egy különbség maradna kettőtök között. A te lelked attól tiszta marad, hogy bosszút állsz. Te ugyanolyan jóságos maradsz attól, hogy bosszút állsz azon, aki elvett tőled mindent. - sóhajtottam fel, majd végignéztem rajta. - A szépségedet tőle örökölted.. - suttogtam csendesen, majd halványan elmosolyodtam.
- Néhány nap múlva jön egy buli. Örömmel venném, ha elkísérnél. És összeismerkednél ott az anyáddal. Persze csak szolídan... ne áruld el neki, hogy ki vagy. - vontam meg a vállamat. Rosszá akarom tenni a saját lányomat? Elképzelhető.

- Én ebben nem vagyok teljesen biztos. - Nyeltem nagyot. Nem akartam bemocskolni sem a kezemet, sem a lelkiismeretemet amiatt a nő miatt, aki számomra teljesen idegen volt. Mindössze egy személy, aki elvette tőlem még a lehetőséget is, hogy az igazi családommal legyen normális életem. Gonosz. Önző. Szívtelen. Ez a három szó jutott róla eszembe és a hideg is kirázott a gondolatára. Talán Christopher-nek igaza van és megérdemli, hogy szenvedjen. Érezze milyen az, ha olyasvalaki támadja hátba, akitől nem várná és akire egyáltalán nem gondolna.
- Rendben. Legyen. - Nyögtem ki nagy nehezen néhány perc rágódás után. Nem volt kenyerem a bosszúállás, de most így hozta a szükség... talán elégtételt vehetek. - Veled megyek és ha ő is ott lesz, akkor megismerkedem vele. - Lehajtottam a fejem és a padlót kezdtem el fixírozni.