Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás
St. Peter Street

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Cora Bouchard-Taylor
Keresem :
my only hope for happiness
St. Peter Street Ac175eb70cfd08fed11773123e0bbb82

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
⊂ the emerald sity
Hobbi & foglalkozás :
⊂ mayor of seattle, leader of the Council



A poszt írója Cora Bouchard-Taylor
Elküldésének ideje Vas. Jan. 05, 2014 4:03 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
***
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Feb. 18, 2014 8:28 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



To Marcus

Who are you?

Újabb fárasztó nap a galériában, de legalább most már vége. Gyakran nem egyszerű kedvesen és bájosan mosolyogva felelgetni mindenféle sületlen kérdésre, de mindezzel együtt szeretem a munkámat - általánosságban -, ma viszont valamiért nehezebb volt az idiótákkal is kedvesen és megértően bánni. Nem tudom, hogy miért. Nincs különösebb oka annak, hogy türelmetlenebb legyek, mint máskor szoktam, most valahogy mégis, mintha zavar lenne a harmóniámban. Talán csak átmeneti a dolog, elvégre mindenkinek van rossz napja, nem igaz?! Dehogynem!
Bezárom az ajtót még mielőtt kilépek az utcára, a kulcsot a feneketlen - női - táskám mélyére ejtem. Na jó, valójában nem oda tervezem ejteni, de úgyis mindig lecsúszik és utána vagy fél óra, mire megtalálom, de ennek ellenére nem tanulok a hibámból és nem egy külön kis belső zsebbe teszem, hanem csakúgy bevágom és kész.
Lesétálok pár utcát, vagyis terveim szerint gyalog fogok hazamenni, azonban, ahogy befordulok a St. Peters sarkán, gondolok egyet és egészen más irányt veszek. Tulajdonképpen nem tervezem meg, hogy hová is megyek, leginkább a lábaim visznek előre. Nagy a tömeg és a forgatag az utcán, ebben a városban mondjuk mindig ilyen sokan nyüzsögnek. A legtöbbjük turista és bámészkodó, a kisebbség azok, akik valóban itt is laknak, ebben a városban.
Nem sietek, ráérősen sétálgatok és meg-megállok egy-egy kirakat előtt, hogy nézelődjek. Jelen pillanatban nincsenek mélyen szántó gondolataim, leginkább csak nézek ki a fejemből, hosszú és fárasztó napom volt, azt hiszem teljesen lezsibbadt az agyam és épp most próbál meg regenerálódni, egyelőre kevesebb, mint több sikerrel. És ebben a nagy bambulásban sikeresen bele is gyalogolok valakibe, ami csak azért tűnik fel, mert a fejem majdhogynem' koppan a mellkasán. Na jó, némi túlzással, mert sem a fejem, sem az illető mellkasa nem olyan kemény, hogy valóban koppanjon, de tény, hogy neki sétálok annak rendje és módja szerint, hogy utána hihetetlen zavarban érezzem magamat.
- Elnézést, bocsánat, nem volt szándékos, nem figyeltem... - kezdek bele a zavarodott szabadkozásba és közben felöltöm a legangyalibb vonásaimat. Tényleg nem akartam letarolni senkit sem...

***

szószám: 328; zene: -; megjegyzés: tudom, béna kezdő, lesz még jobb is Embarassed

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Feb. 18, 2014 10:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Aliena & Marcus
“Patience is power.”


Olykor elsétálok a galériához, ha éppen van egy kis szabadidőm, és meg akarom nézni, hogy a kedvenc boszorkányom él és virul. Persze egyébként is pártolom a művészeteket, még az is megesett, hogy megvettem az egyik képét. Nem, semmi hátsó szándékom nem volt vele, csupán megfogott, megtetszett, és most tökéletes helye van a nappalim falán. Lassan itt az ideje, hogy személyesen is megismerjük egymást… vagyis hogy ő is megismerjen engem. Vagyis hogy azt higgye, ismer. Tudom, hogy a szülei halála kapcsán nem jutott el hozzám, de tény, elég okos lány, és olykor majdnem fejtörést okozott a kutakodásával. De csak majdnem, ez a szerencséje. No meg az, hogy szükségem van az erejére.

Zárás előtt fél órával léptem ki a galéria ajtaján, és odakint várakoztam, míg végül megláttam, ahogy záráshoz készülődik. Utána indultam kényelmes tempóban, lemaradva tőle annyira, hogy ha hátrapillant, akkor se legyen feltűnő, hogy követem, de ne tudjon eltűnni a szemem elől. Mulatságos belegondolni, hogy valamiféle perverznek vagy tolvajnak gondolna, ha rájönne, utána mászkálok. Az egyik pillanatban meggondolom magam, és a kis utcákon átvágva szembe kerülök vele. Látszik, hogy nagyon lefoglalják a gondolatai, de így sem puszta véletlen, hogy belém ütközik. Hagyom, hogy nekem jöjjön, jobb karom ösztönösen emelkedik, hogy elkapja a derekát, ha netán egyensúlyát veszítené, de rögtön engedem is, amint úgy érzem, stabilan áll a lábain. Udvarias, előzékeny mosollyal pillantok le rá, igazítok a fekete kasmír kabát gallérján, mielőtt válaszolnék.
- Igazán nem szükséges bocsánatot kérnie, én is lehettem volna figyelmesebb.
Kellemes bariton ejti a szavakat, az évek során tökéletesen megtanultam elérni a céljaimat, akár a helyzethez illő hanglejtésről, akár bármi másról legyen szó, és ehhez még a vámpír létem trükkjeire sincs szükségem. Ettől talán önteltnek tűnnék, ha kimondanám, de csupán ismerem a határaimat és a képességeimet.
Zöld tekintetem az arcán pihen, mintha csak elgondolkodtatna, mintha azt kutatnám, honnan is rémlenek a vonásai…
- Elnézést, olyan ismerősnek tűnik valahonnan…
Eddig talán ócska ismerkedős közhely is lehetne, de ha valaki rámnéz, valószínűleg nem az az első gondolata, hogy bármikor is ilyenekhez kellene folyamodnom.
- Nem az Öné a galéria itt néhány sarokkal arrébb? Aliena Snow, ha nem csal az emlékezetem.
Kissé mintha bizonytalan lennék a névben, ízlelgetőn hangzik, pedig tisztában vagyok vele, hogy nincs itt semmiféle tévedés.
Az öltönyöm és a kabátom elegáns szabása a tipikus arisztokrata tartásommal akár visszatetsző benyomást is kelthetne, fennhéjázót, de egy mosollyal annyi mindent enyhíthet a vámpír, így az esetleges kellemetlen érzéseket is. Már csak egy sétapálca hiányzik, egy kalap, némi fodros gallér és mandzsetta, és akár egy viktoriánus-kori kosztümös filmből is szabadulhattam volna.
- Nem szeretném feltartani, ha netán siet haza, vagy fáradt már ilyenkor, de örömömre szolgálna, ha meghívhatnám egy italra. Lenne néhány kérdésem a képeivel kapcsolatban.
Ez így még akár igaz is lehet, a minap kinéztem egy másik festményt is a galériában, amit talán megvennék… mindez azonban… hogy is szól a klasszikus mottó? “This is the beginning of a beautiful friendship.” Vagy talán mégsem...


22Olvasáshoz made by
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Feb. 18, 2014 11:18 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



To Marcus

Who are you?

Hohóóóó… na ez az első gondolatom közvetlenül azután, hogy épp ütközőset játszom akaratomon kívül. Ugyanis egy vámpírba sikerült botlanom, ez alkalommal szó szerint. Ha velük futok össze, hideg zuhany-szerű érzés szalad át rajtam, a fejem búbjától a kislábujjam hegyéig. Mindig ez van, amikor természetfelettivel találkozom, de minden fajnál más az érzés. A legmeghökkentőbb még mindig a vámpírokkal kapcsolatos, mintha magát a halált érinteném. Bizarr érzés, annyi szent. Ez olyan… boszi dolog. Mindig is megvolt és azt hiszem nem is fogok ettől a „képességemtől” megszabadulni. Nem mondom, hogy nem jó, hogy van, de néhány mellbe vágó élmény nem feltétlen lett volna szükséges az életemben.
Akárhogy is, gyorsan ledarálom a szabadkozó szöveget, mert ilyen vagyok, elnézést kérek, főleg, ha valakinek a személyes terébe sikerült tövig gázolnom. Kinyúlt és elkapott én meg most már megnézem magamnak a fickót - a mély kellemesen érzék-borzongató hangjából jöttem rá, hogy az, de most már látom is - és majdnem tátva maradt a szám, mert hát… most mit mondjak, helyes. Nem is kicsit. New Orleanst mostanában elözönlötték a szexi pasik? Vagy mi ez a hullám?
Vonásaimra nem engedem kiülni a gondolataimat - még csak az kéne! - helyette inkább angyali mosolyt küldök felé.
- Köszönöm, hogy nem hagyta, hogy hátsóra essek. - hangom lány, simogatóan kedves, mint mindig. És amúgy meg tényleg hálás vagyok neki, hogy nem engedett popóra esni. Vagy orra. Egyik sem lett volna túl szívderítő látvány, vagy kellemes érzés.
- Most, hogy így mondja… - ha tényleg jobban megnézem és megerőltetem a kis buksimat, akkor nekem is ismerősnek tűnik. Már épp kicsúszna az ajkaimon, hogy oké, ezzel én is így vagyok, de mégis honnan az ismeretség, amikor is ő adja meg a választ.
- De igen, az enyém és én vagyok. - bólintok is, amikor megtörténik a beazonosításom. - És Önben kit tisztelhetek? Már ha nem veszi tolakodásnak a kérdést. - toldom meg a kérdést szelíden, de ha ő tudja, hogy ki vagyok, mármint a nevemet, akkor talán nem túlzás, ha én is szeretném tudni az övét. Mégiscsak megmentette egy seggreüléstől.
- Ohh… és óóó! - oké, ez most nem volt tőlem túl intelligens, de meglepett, amit mondott. - Illetve, persze, természetesen és nagyon szívesen. - szedem kissé össze magam, hogy azért mégse csak bamba bambit játsszak itt, hiszen az egyrészt nem is áll jól, másrészt nem is én vagyok ez a fajta nő.
- Örömömre szolgálna, ha Önnel tarthatnék. Mely képekről lenne szó és milyen kérdései volnának? - kérdezek rá egyből, mert hát nem igazán szoktam kertelni. Ha közben elindulunk valamerre, ahol megejthetjük azt az italt, akkor nagyon szívesen sétálok mellette. A képeim leginkább szürreálisak, nincs sok közük a valósághoz. Természetesen én is abból nyerem az ihletem, amit látok és tapasztalok, de a képeim valami egészen mást adnak vissza. Inkább érzéseket, semmit látott benyomásokat. Nehéz megfogalmazni és még nehezebb erről beszélni, de kétségtelenül szívesen és lelkesen igyekszem majd a kérdéseire választ adni.
- Járt ma a galériában is, igaz? - fordulok felé, mert bevillan, mintha ma láttam volna ott, hiszen arról nem volt szó, hogy mikor is járt nálam. Mert nyilván járt, ha tudta, hogy van egy galériám. Én legalábbis ezt feltételezem.

***

szószám: 519; zene: -; megjegyzés: imádtam a reagod  cukivagyok: 

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Feb. 19, 2014 12:33 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Aliena & Marcus
“Patience is power.”


Noha át sosem éltem, mit tapasztalnak a boszorkányok egy-egy ilyen találkozáskor, de elég sok… ismeretségem volt, akik meséltek róla néhanapján. Különös, hogy mindenkinél egy kicsit más ez a dolog, és más fajokra reagálnak érzékenyebben. Legalábbis ahogy kivettem az eddig hallottakból. Igazán kíváncsivá tesz, én milyen hatást válthattam ki belőle. Sajnos azok a finom vonások nem árulnak el túl sokat.
Szerencsére nem olyan vámpír vagyok, aki zokon veszi, ha belegázolnak a személyes terébe, pláne, ha egy csinos nő teszi ezt. Elmúltak már azok az idők régen, amikor néhány szóval és egy sármos mosollyal szédítettem a nőket, de azért néha még mindig jólesik, ha hatással vagyok rájuk. Az első benyomás mindig fontos, ez is elsődleges lecke, ha valaki az üzletelésből, a kereskedelemből akar megélni. A bizalomgerjesztő megjelenés és viselkedés mindig magáért beszél.
Az angyali mosoly mellé kellemes hang dukál, én pedig elégedetten mosolyodok el magamban: az első lépcsőfok szélét úgy tűnik, sikerült elkapni.

- Igazán nincs mit köszönnie, ösztönös volt.
Mintha az utolsó előtti szót egy kicsit megnyomnám, de épp csak annyira, hogy ha valaki figyel, feltűnhessen neki. Ritkán szoktam kárörvendeni, és egy hasraeső nő látványa ha komikus is valahol, leginkább csak sajnálatra méltó. Kár lett volna ilyen érzésekkel megtörni azt a sajátos varázst, ami körülöleli a lányt.
Néhány pillanatig tekintetem az övébe mélyed, de nem hagyom kínossá válni a gondolkodás szekundáit, s rávezetem inkább röpke ismeretségünk eredetére. Az ő verziója szerint, melyet mégis én kreáltam. Ironikus.
- Örvendek. Akkor úgy tűnik, még nem olyan rossz az arcmemóriám.
Válaszlok sármos mosollyal a beismerésre, majd pótolom a mulasztást, és én is bemutatkozom.
- Marcus Rayne, szolgálatára.
Meglehet, máskor komikusnak tűnhetne a néhol régies szóhasználatom, de képtelen vagyok kibékülni a mai szlenggel, és ugyanez vonatkozik az amerikai angolra is. Az akcentusomban a skót és a brit jellegzetességek keverednek egymással, bár már korántsem olyan erősen, mint mikor először hajóztam át az Atlanti óceánon.
Bal kezemet a hátam mögé, jobbomat a mellkasomhoz emelve döntöm meg enyhén a felsőtestem, így biccentek a bemutatkozás mellé. Ahogy illik.
Nem valószínű, hogy bármit mond neki a nevem, de ki tudja? Mindenhol találkozni csiripelő madarakkal, akik többet járatják a csőrüket, mint amennyi egészséges lenne. Szerencsére az újságok hasábjain sem sokszor szerepeltem, rühellem a nyilvánosságot. Szeretem a dolgokat a háttérből irányítani, és erre mindig is megvoltak a módszereim. A nyilvánosság csak felesleges kockázat.
A reakciója a meghívásomra és a lelkesedése mosolyt csal az arcomra, ezúttal egészen őszintét. Olykor még mindig naiv csitrinek tűnik, de jól tudom, hogy már rég nem az. Mégis az a báj, amit meg tudott őrizni a történtek ellenére is, igazán magával ragadó.
- Megtisztel.
Biccentek, majd oldalt fordulok, és jobbommal mutatom az irányt a Café du Monde felé, ami alig két saroknyira van innen. Hamar felzárkózom a bal oldalára.
- Több képe is elnyerte a tetszésemet, de konkrétan egy az, ami kifejezetten érdekel, mégpedig a Szenvedély című képe, a kérdésem pedig kiábrándító módon anyagi jellegű lenne vele kapcsolatban, de erre majd később visszatérhetünk. Mindig szívesen hallgatom egy művész történeteit. Meséljen, honnan nyeri az ihletét? Ahogy láttam, a képek címei általában egy-egy érzést vagy érzetet adnak vissza, ahogy a művei is. Elég csak rájuk nézni, a színekre, a vonalakra… Kegyed igazán tehetséges, bár gondolom nem én vagyok az első, aki ezt mondja.
Óh, bizony, a hízelgéshez is mindig volt érzékem, de az egész messze nem erőltetett, hiszen valóban így gondolom. Tényleg tetszenek a képei. Ha nem így lenne, nem tettem volna ki a lakásom falára, ebben bárki biztos lehet.
- Igen, jártam, de nem tudtam szabadon elkapni. Úgy tűnik, kaptam egy VIP lehetőséget.
Mosolygok oldalra Alienára, és a kávézóhoz érve kinyitom előtte az ajtót, majd belépek utána, és hagyom, hogy ő válasszon helyet.


▲ Köszönöm, igyekeztem, de a tied is nagyon tetszett. 38Olvasáshoz made by
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Feb. 19, 2014 9:42 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



To Marcus

Who are you?

Van mit köszönnöm, de azt hiszem ezen nem veszünk össze. Örülök neki, hogy elkapott, ha már voltam olyan kis sületlen, hogy nem figyeltem, belégyalogoltam és ha nem kap el, akkor képes lettem volna itt el is vágódni, amire hála az égnek, vagyis inkább neki, nem került sor. Különben most aztán végtelenül kellemetlenül érezném magamat.
Hogy mennyire volt ösztönös vagy éppen szándékos (?) a mozdulata, nem tudom és jelen pillanatban át is siklom a dolog felett, mert nem tűnik fontosnak. Talán majd később elrágódom a találkozásunk mikéntjén, de egyelőre kissé zavarban vagyok és ez éppen eléggé köti le a gondolataimat egy fárasztó és hosszú nap után.
Hagyom, hogy íriszei az enyémbe fúródjanak. Azt tartják, hogy a szem a lélek tükre és azt hiszem ez nagyon igaz. Egy kissé én is elveszem az ő tekintetében, hagyok magamnak időt arra, hogy magamba igyam a szemei látványát és közben azon jár az agyam, hogy honnan is olyan ismerősek a vonásai, amire hamarosan fény is derül.
- Én is, hasonlóképpen örvendek. – ez inkább udvarias gesztus a részemről, hiszen egy vámpírral találkoznom első körben nem feltétlen kelt bennem jó érzéseket. Hosszú évek teltek el azóta, hogy a szüleim holtan végezték, én mégsem adtam fel a reményt, hogy egy napon bosszút állhatok a gyilkosukon, noha annyi éven át tartó kutatás ellenére sem jutottam el odáig, hogy megtaláljam azt, aki felelős a halálukért. Ez azonban nem tántorít el, még mindig él bennem a remény, hogy egy napon megfizethetem az „adósságomat”.
- Marcus… – ismétlem meg a nevét ízlelgetve, ismerkedőn. - Nem túl gyakori név manapság… – és, hogy ezt meg minek is jegyeztem meg, magam sem tudom. Az viszont tény, hogy nem szaladgál ilyen névvel minden sarkon egy férfi egyed.
Őszintén szólva tetszik az, ahogyan beszél. Nem kerülte el a figyelmemet az akcentusa, amitől csak még érdekesebb számomra. Van benne valami megfoghatatlan, ami kétségtelenül vonzóvá teszi számomra. Érdekesnek és izgalmasnak tűnik, az pedig, hogy olyan, mintha egy Jane Austin regényből lépett volna ki, még különlegesebb misztikumot varázsol köré. És ettől csak azon kapom magam, hogy gondolkodás nélkül egyezek bele egy italba vele.
Tudom, hogy olykor úgy viselkedem, mint egy naiv fruska, de annyi baj legyen, az sosem rossz, ha nem játszom ki minden kártyám azonnal, mindenkinek. És továbbra is igaz az, hogy valóban hosszú és fárasztó napom volt, szóval igaz, hogy kissé szétszórtabb vagyok, mint máskor. De reménykedem benne, hogy nem vette észre, vagy szemet hunyt felette, hiszen egyre jobban érdekel, hogy mit akar megtudni a képeimről.
Hallgatom a mondatait és nem mondom, hogy egy kissé nem ível felfelé az egyik szemöldököm néhány pillanatig. Halvány mosoly ül ki az ajkaimra, mert bár van egy galériám és eladom a képeimet – illetve másokét is – mégis úgy érzem, nem vagyok érdemes arra, hogy művésznek tituláljanak. Azt hiszem sosem fogom egyik művemet sem olyan érdekesnek, vagy jónak tartani, hogy valóban kiérdemeltnek érezzem ezt a megnevezést.
- Nos… a fent említett kép leginkább a vágyódásból fakad. Valami olyasmiből, amit mindannyian szeretnénk a magunkénak tudni, de azt hiszem csak keveseknek adatik meg, hogy valóban átéljék azt. Tudja… számtalan dolgot lehet szenvedélyesen művelni, de azt hiszem legtöbben csak azt gondoljuk, hogy igazi szenvedélyt élünk át, holott véleményem szerint csak azt, hogy vágyunk rá. Hiszen ki ne szeretné mondjuk a munkáját szenvedéllyel végezni? Olyan belső késztetéssel, ami egyfolytában előre hajt, megállás nélkül, ami épít, alkot és létrehoz, de most őszintén, vajon, hány olyan ember van, aki valóban így szeretné a munkáját, vagy a társát, vagy életét? Legtöbben csak azután vágyakozunk, hogy ezt átéljük, de mindeközben halvány fogalmunk sincs arról, hogy mi is az igazi szenvedély… – igyekszem kifejteni neki, amit gondolok és közben a kezeimmel is gesztikulálok.
- Nem tudom, hogy ez így mennyire érthető… Azt hiszem a képeim sokkal kifejezőbbek, mint a szavaim. Nem igazán vagyok a mondatok mestere, a színek, vonalak és minták mind beszédesebbek nálam. Én legalábbis gyakran érzem így… – talán zagyvaságnak fogja érezni, amiket most elmondtam neki, de jobban tényleg nem tudom megmagyarázni a dolgot. Ez sokkal inkább egy érzés, semmit egy jól megfogalmazható téma. Mármint a képeim és az, amit el szeretnék mondani velük…
- Az ihletem az érzéseimből jönnek leginkább. De van olyan is, hogy meglátok valamit és amilyen benyomást gyakorol rám, azt próbálom meg a vászonra felvinni. – válaszolom neki őszintén a képeimmel kapcsolatban. Nos igen, erről szívesen beszélek, és talán többet is, mint kellene, vagy illene.
- Köszönöm, nagyon kedves, bár gyakran nem tudom, hogy miért is veszik meg a képeimet. Én azt hiszem sosem vagyok velük igazán elégedett. Tudom, talán most azt gondolja, hogy ez nem igaz, hiszen mégiscsak egy galériát vezetek és ebből élek, de ennek ellenére gyakran érzem magam kontárnak. – szusszanok egyet, aztán észbe kapok, hogy erre egészen biztosan nem kíváncsi, nekem pedig nem kellene erről hadoválnom.
- Remélem, hogy nem okoztam csalódást. – jegyzem egy szelíd mosollyal pillantva rá, hiszen ez a VIP lehetőség nem biztos, hogy megfelel az elvárásainak. Vagyis nem tudom, hogy mik lehetnek a gondolatai, de ha nekem kellett volna végighallgatnom azt, amit az imént elkotyogtam, nem érezném magam VIP hangulatban.
Mosolya nagyon is jól esik és ha nem ijesztettem el, akkor végtelenül örülök. Belépek a kávézóba, mikor előre enged és az egyik legközelebbi üres asztal felé veszem az irányt, majd odaérve leteszem a táskám, leveszem a kabátom és helyet foglalok.
- Remélem nem csalódott nagyot bennem. – szelíden jegyzem meg neki, ahogyan a tekintetét kutatom a sajátommal, majd ahogy megjelenik az egyik pincérlány egy kávét rendelek, feketén.

***

szószám: 891; zene: -; megjegyzés:  31 

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Feb. 19, 2014 11:20 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Aliena & Marcus
“Patience is power.”


A lélek tükre… mindig is nevetségesnek tartottam ezt a kifejezést. Az érzelmeket meg lehet tanulni tökéletesen elrejteni, azt hazudni bárkinek, amit akarunk, és talán észre sem veszik sosem. Nem is beszélve azokról, akiknek nincs lelkük? Mi a helyzet akkor, ha a vámpír úgy érzi, már azelőtt meghalt, hogy a szíve egyáltalán dobogni kezdett volna, ha az élete puszta logika és számítás, ha azt a keveset is, amit valaki képes volt belecsempészni az életébe, elvette tőle az idő? Az elme nem tökéletes, véges a befogadó képessége, és az évszázadok múltával sokszor nem is maradnak emlékek, csak halvány érzetek, emlékfoszlányok, amik csupán árnyékai annak, amiket átéltem. Olykor úgy érzem, nem is volt valóság a régmúlt. Nem tudom, hogy ha valaki igazán a szemembe tudna nézni, látna-e bármi mást a semmin, az ürességen kívül, ami kitölt és körülölel, ami minden tettem mögé láthatatlan, mégis szilárd támaszt állít. Mindig az a legveszélyesebb, akinek nincs mit veszítenie, és arra még emlékszem, hogy pénzt veszíteni nem jelent semmit, másom pedig nincs. Egyesek szerint már így is túl sokat éltem, és olykor én is így érzem.

Őszintén szólva igazán kíváncsi vagyok, mi lenne a reakciója, ha tudná, éppen a saját személyre szabott démonával készül békésen elkávézgatni? Valószínűleg messze elhagyná a kötelező udvariassági formulákat, melyek talán már csak a hozzám hasonló vén csontokat kötik, és engem is már csak megszokásból.
- Valóban, mostanság nem túl gyakori. Az én időmben még nem volt ennyire… elhanyagolva.
Szeretem a nevemet. Vagyis inkább megszoktam már, és nem is nagyon tudnám elképzelni, hogy másképp hívjanak. Olykor kénytelen voltam más neveket felvenni, ha hosszabb ideig akartam maradni valahol, de mindig visszahúzok ehhez, az eredetihez, ami olyannyira jellemző rám.
Talán sajnálkozva megmosolyognám a gondolatait, ha hallanám őket. Nem mondom, hogy nem vagyon büszke a sajátos… vonzerőmre, mert igen, nekem is legyezgeti az amúgyis egészséges egomat, ahogy bárki másnak is tenné.
Figyelmesen hallgatom a magyarázatát, és ebben nem sok a színjáték. Vannak még dolgok az életben, amik iránt valódi érdeklődést vagyok képes mutatni, ez is ezek közé tartozik.
- Azt hiszem, értem, mire gondol. Volt idő, mikor csak a munkámnak éltem, mikor nem létezett más, csak az a töretlen, szenvedélyes lelkesedés, amivel az újabb és újabb sikerek, célok felé fordultam. Ez azonban legalább olyan múlandó, mint bármely más szenvedély.
Oldalt pillantok ismét, és egy félmosollyal teszem fel a kérdésemet.
- És Ön? Az Ön szenvedélye a művészet? Vagy talán másban lelte meg a maga vágyait?
Valahogy nem sok kétségem van afelől, hogy így van, különben nem lenne képes újabb és újabb képeknek formát adni. A művészek azok, akik nem lehetnek meg enélkül a titokzatos, olthatatlan vágy, lelkesedés, szenvedély nélkül, hiszen csak így képesek átadni másoknak azt, amit éreznek. Mellékesnek tűnik a második kérdés, mégis finoman provokatív, kicsit talán túl személyesnek is tűnhet, ha valaki aként értelmezi, de szeretem az ilyen dolgokat, a szójátékokat, a hangsúlyok finomságait.
Ami a képeket illeti… a művészek szerénysége a lányban is gyökeret vert, s talán nem is kellene próbálnom meggyőzni az ellenkezőjéről, mégis válaszolok a szavaira.
- Úgy vélem, Ön túlságosan szerényen szemléli a világot, ami nem baj, de néha… egy kicsit több kell. Alulértékeli magát, és ez hosszú távon nem tesz jót, higgye el. Azt hiszem, nem találkoztam még olyan művésszel, aki bármely művét valaha is tökéletesnek tekintette volna, mégis sok minden maradt az utókorra, amit azóta klasszikusokként tisztelnek. A művészet lényege sokszor nem az, hogy az alkotó lefesse, amit “lát”, hanem hogy a nézőből azt váltsa ki, amit meg akart örökíteni. Ön kinek fest? Magának, vagy mindenki másnak? Ha az előbbi, akkor feleslegesen teszi, ha az utóbbi, akkor viszont sosem fogja úgy látni a műveit, ahogy mások. Tanulja meg elfogadni a dicséretet.
Finoman, megfontoltan magyaráz, cseppet sem kioktatón, hiszen nem áll szándékában megbántani a nőt, mégis az utolsó mondataiban van valami kíméletlenség. Talán csak az igazság, ami úgy hangzik?
A kávézóba lépve követem a legközelebbi asztalhoz, és félig mögé lépek, hogy elvehessem a kabátját, mielőtt a sajátomtól is megszabadulnék, leülnék vele szemben, és egy ír kávét rendelnék a kiérkező felszolgálótól. Származásomnál fogva nem nagyon kedvelem az íreket, de meg kell hagyni, vannak jó ötleteik néha.
- Ugyan, Kisasszony, akinek nincsenek elvárásai másokkal szemben, annak nehéz csalódást okozni.
Aliena szerencsés, vele szemben valóban nem sok elvárásom van, legalábbis egyelőre. Később talán lesznek.
- Meg kell valljam, az egyik képe már egy ideje a nappalimat díszíti, és kifejezetten kedvelem. Már akkor kíváncsivá tett, mi élhet Önben olyan intenzíven, hogy ennyire hitelesen örökítse meg a bosszúvágy tónusait…
Tekintetem már-már szemtelenül pihen meg a finom vonásokon a nyitva hagyott mondat után, majd mintha észbe kapnék, elkapom a pillantásom a kiérkező pincérnő felé, aki éppen lerakja elénk a két kávét.
- Elnézést, természetesen nem áll szándékomban kellemetlen témákban, vagy esetleg a múltjában vájkálni.
Jegyzem meg aztán sutának tűnő mosollyal, mintha zavarban lennék, de nem folytatom, csak a reakcióját figyelem most is. Ebben jó vagyok… az elemzés mindig is otthonos terület volt számomra, legyen szó adatokról vagy élő, lélegző lényekről.


▲ 22 ▲ Olvasáshoz made by
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Feb. 20, 2014 10:50 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



To Marcus

Who are you?

Az ő idejében? Mikor volt az? Mennyi idős lehet? Miért botlottam belé? Miért érdeklik a képeim? Megannyi kérdés szalad át valahol az elmém egyik hátsó zugában, amiről most még nem veszek úgy tudomást, hogy komolyabban foglalkoztasson a dolog. Hagyom, hogy a gondolataim tömkelege átszaladjon rajtam, aztán majd valamikor később foglalkozom azzal, hogy ezek milyen lenyomatot hagynak bennem.
A nevéhez nincs több hozzáfűzni valóm, de megjegyzem, ahogyan a hozzá társuló arcot is.
- Mivel foglalkozik? – teszem fel az első logikus kérdést, ami eszembe jut, mikor arról beszél, hogy volt idő, mikor a munkájának élt. Bár a kérdés lehet, hogy nem volt helyes, hiszen azt nem tettem hozzá, hogy melyik évszázadban is mivel foglalkozott és melyikhez fűzte olyan nagy szenvedély? Azonban nem akarok udvariatlannak tűnni, az amúgy sem az én műfajom. Megmaradok a magam bájosan angyali stílusában, az pedig, hogy közben miket is gondolok, vagy milyenek a valós érzéseim valakivel kapcsolatban, megtartom magamnak.
- Képeket festek, de az én szenvedélyem valami egészen másban gyökerezik. Valami olyasmiben, amiben még nem teljesedhettem ki. Talán majd egyszer végre elérem, hogy véghez vigyem, amire olyan nagyon vágyom. – nézek a vámpírra és közben figyelek arra, hogy miket is mondok. Az én szenvedélyem a bosszúm beteljesítése lesz, minden más csak egy-egy állomás az oda vezető úton. Én legalábbis nem tekintek másként ezekre a dolgaimra.
Hallgatom őt és egy pillanatra megállok az utcán. Szemeim talán egy egészen picikét szűkebbre húzódnak össze pár pillanat erejéig. Régen volt már, hogy valaki oktondi kislányként tekintsem rám, noha a mondandójában nem vélek felfedezni kioktatást, valamiért mégis olyan érzésem van, mint mikor nebulóként hallgattam mások – a felnőttek – magyarázatait és magvas gondolatait az élet nagy, vagy éppen kevésbé nagy dolgairól.
- Ohh… – nem mondom, hogy nem lepődök meg kissé. - Touché! – biccentek egy kicsit a fejemmel és újra megindulok a kávézó felé sétálva. - Rendben, igaza van. Ehhez képtelen vagyok bármit is érdemben hozzátenni. – nem szívesen, de bevallom, hogy igaza van. Igaza van abban, hogy valószínűleg elég sokan vannak és voltak, akik a műveiket sosem tekintették tökéletesnek, mégis fenn maradtak azok az utókornak és ma klasszikusokként kezeljük őket. És igaza van abban is, hogy ideje lenne megtanulnom elfogadni a dicséretet is. Lecke egy idegentől, alig pár perc leforgása után, amitől az a kényelmetlen érzésem támad, mintha eleget tudna rólam ahhoz, hogy elmondhassa mindezeket, amiket az imént hallottam.
A kávézóban lesegíti rólam a kabátot, kedves gesztus, hagyom neki. - Nos, ezt örömmel hallom. – az elvárások faramuci dolgok másokkal szemben, hiszen azt a téved elképzelést keltik életre, hogy jogunk van beleszólni mások életébe, hiszen várunk tőlük valamit. Holott azt hiszem meg kellene már mindenkinek tanulnia, hogy önmagától várja el a legtöbbet, minden más, ami a kedvére történik mások által, az ajándék.
Már éppen válaszra nyitnám a számat, mikor azt mondja, hogy az egyik képem ott van a nappalijában, de ahogyan befejezi a mondatot, és hozzáteszi a következőt, az megállásra késztet és végül csendben maradok. Ami talán nem olyan feltűnő, hiszen pont ekkor koppan előttünk halkan az asztalon a két csésze, amelyben a kávéink vannak. Megvárom míg a pincérnő távozik, majd kissé előre hajolok az asztal felett és tekintetem azonnal kutatóvá válik, mintha arra készülnék, hogy most fel fogok fedezni valamit. Valami ami az orrom előtt van, de mégsem látom.
- Miből feltételezi, hogy esetleg a múltamból fakad az ihlet ahhoz a képhez? – kérdezek rá, majd visszahelyezkedek a széken és a kezeimbe veszem a kávéscsészét, de íriszeimet nem veszem le Marcus vonásairól.
- Örülök, hogy kedvét leli abban a képben. De kérem, ne lásson bele többet, mint ami a vásznon van. – jegyzem meg, kissé talán zárkózottabban, mint eddig bármit is. Nem mondom, hogy érzékeny pontra tapintott, de kétségtelenül ott jár, ami nem feltétlen egy idegennel való bájcsevejre okot adó téma.
Kedves és bájos mosolyra húzódnak az ajkaim, hogy oldjam az iménti kissé talán zárkózottabb megnyilvánulásomat.
- És mi a helyzet Önnel? Csupán műkedvelő, vagy esetleg Ön is művész, fest vagy valami más területen hoz létre alkotásokat? – könnyedebb téma felé evezek és tudom, hogy ezzel igyekszem átvenni a beszélgetés irányítását, mert számomra így biztonságosabb és kényelmesebb.

***

szószám: 667; zene: -; megjegyzés: imádtam a reagod! *-*

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Feb. 20, 2014 2:59 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Aliena & Marcus
“Patience is power.”


Talán ha feltenné a kérdéseit, készséggel válaszolnék is rájuk, hiszen mindezek teljesen irrelevánsak abból a szempontból, hogy őt milyen láthatatlan szál köti hozzám akaratlanul is. Annyit szeretnék megtudni, mielőtt majd előhozakodnék az ajánlatommal, hogy meddig jutott a hozzám vezető úton, hogy mi az, amit sikerült kiderítenie, erre pedig a legjobb megoldás, ha ő maga mondja el nekem. Ehhez azonban el kell nyernem a bizalmát. Persze ez nem egyik pillanatról a másikra történik, ismerem már annyira az embereket, de a türelem mindig nagy erényem volt. Ritkán sikerül bárkinek is kihoznia a sodromból, és várni is képes vagyok szinte bármeddig, hiszen az időm végtelen. Ez a nagy előnyöm a fiatalabbakkal szemben, a türelem tapasztalata.

A foglalkozásom kérdésére is magától értetődő könnyedséggel felelek.
- Régi kereskedő családból származom, és apám után én vittem tovább a vállalkozást. Szerettem ezt csinálni, szerettem a logikát, a számokat, a képleteket, és igazán jó is voltam benne. Egy idő után azonban az ember eléri azt a határt, ahol már a logika, az unásig ismert formulák és képletek nem hoznak több újdonságot, mikor az újabb és újabb napok nem tartogatnak kihívást, mikor eléri az ember azt a pontot, ahonnan nyugodtan pillant vissza arra, amit elért az élete során. Egyszerre éreztem akkor végtelen elégedettséget és csalódottságot.
Így kimondva talán kicsit fellengzősen hangzik, és szándékosan nem árultam el, hogy az ország egyik legnagyobb kereskedelmi vállalata volt a tulajdonomban. Sokkal kényelmesebb, kellemesebb így élni, szabadabban, s csak akkor éreztem, mennyi súly, mennyi felelősség rakódott a vállamra az idők során, mikor megszabadultam egy nagy részétől. Néha irtózatosan öregnek érzem magam, főleg ha ilyen téma kerül terítékre, hiszen míg szinte mindenben komoly vagyok, felelősségteljes és hasonlók, egy részem imádja azt a szabadságot, amit a hatalom ad a kezembe. A pénz hatalom, abból pedig nem szűkölködöm. Ahogy a vámpír lét is egyfajta hatalom, és azon kevesek közé tartozom, akik egyetlen pillanatát sem bánják ennek az életnek.
- Elnézését kell kérjem, néha hajlamos vagyok elragadtatni magam. A végén még valami unalmas vén kecskének bélyegez magában, ezt pedig nem szeretném.
Udvarias, mégis könnyed a mosolyom, amivel felé fordulok, majd hallgatom a szavait.
- Igazán titokzatos.
Jegyzem meg arra az említett „valami más”-ra, de nem boncolgatom a témát, elvégre semmi közöm hozzá. Ha mindig ilyen könnyedén betartanám az illem és az erkölcsösség szabályait, merőben unalmas lenne az életem.
Ami a művészethez és a műremekekhez való hozzáállását illeti, valóban nem akarom kioktatni. Ha akarnám, azt egészen biztosan észrevenné. Nem vagyok az a finomkodó típus, ha kritikáról van szó. Én is kaptam már eleget, és néha jól jött, hogy megtanultam mindet a helyén kezelni.
Megtorpanok én is, amikor a lány megáll, és elhallgatok. Talán a szívére vette a dolgot, ki tudja. A nők valahogy amúgyis furcsán kezelik a helyzeteket. Ez az egyetlen, amit ennyi idő alatt sem sikerült megértenem: a női gondolkodás. A világ legbonyolultabb dolga, túl sok benne a változó. Képesek ugyanarra a dologra két ellentétes véglettel reagálni attól függően, hogy milyen lábbal keltek fel, milyen régen volt utoljára orgazmusuk, vagy éppen merről fúj a szél. Talán ezért is nem igyekeztem soha szorosabb kapcsolatot kialakítani senkivel a feleségem halála óta, pedig meg kell valljam, az már nagyon régen volt. Nem mintha hiányozna, bár tény, alig emlékszem rá, milyen volt minden reggel ugyanazon nő mellett ébredni.
- A kritika olykor rombol, de a dicséret mindig épít. Használja ki!
Rákacsintok, mielőtt továbbindulnánk, kicsit talán oldva ezzel a szavaim hatását, legalábbis remélem, hogy sikerül. Ahogy elkomorodik egy-egy érzékenyebb téma közben, az nem tereli pozitív irányba „röpke” ismeretségünket, márpedig nekem ez a célom.
Mikor mindketten helyet foglaltunk és már a kávét várjuk, bevallom a másik képet. Nem kerülik el a figyelmem az elnyíló, majd összezáruló ajkak, és a finoman kiengedett levegő látványa. Kíváncsi lennék, mit akart mondani, de nem teszem szóvá, mintha észre sem vettem volna. Helyette inkább a pincérnőre mosolygok, és megköszönöm a kávét. Szeretem ezt a helyet. Mindig olyan udvarias a kiszolgálás.
Mikor visszafordulok Aliena felé, egyik szemöldököm leheletnyit megemelkedik a látványra, ahogy előrehajol és egészen nyíltan… méreget? Szórakoztat a gondolat, és igazán üdítő is. Akik ismernek, már csak a pozícióm miatt sem engedtek volna meg maguknak ilyesmit, még ha éreztem is bennük a haragot, a félelmet, a kérdések bizonytalanságát egy-egy tárgyalás alatt vagy beszélgetés közben. Az üzletben is egy vámpír kíméletlensége jellemez, talán jobban is, mint az élet bármely más területén.
Fesztelenül viszonzom a pillantását, a hangom tökéletes nyugalmat tükröz, mikor megszólalok.
- Az a kép már legalább öt éves, ugyanis annyi ideje van nálam. Akkoriban figyeltem fel a képeire az egyik kiállításon. Már az iménti percek is a múlthoz tartoznak, mit lehet akkor egy évekkel ezelőtti alkotásra mondani?
Jólesőt kortyolok a kávémból.
- Nem tudom, honnan fakadt az ihlete ahhoz a képhez, csak azt, hogy intenzív érzés lehetett. Azt hiszem, egy kép lényege pont az, hogy többet lássunk bele, nem igaz? Mégis olyan bizonytalan az egész. Pont mikor valaki egy verset próbál elemezni, hogy kitalálja, mire gondolt a költő, amikor írta. Mi csak azt tudjuk, hogy belőlünk mit vált ki.
Én csak azt tudom, hogy az a kép olyan, mintha nekem címezték volna, mintha nyílt hadüzenet lenne, mintha ott rejtőzne az ecsetvonásokban, a színekben valami beváltatlan ígéret feszültsége, és be kell valljam, egyfajta perverz élvezetet jelent belegondolni ebbe az egészbe.
A mosolya oldja a hangulatot, és hagyom, hogy átvegye a beszélgetés irányítását, hogy kevésbé kényes vizekre evezzünk, ami talán megnyugtatja.
- Nem, nekem semmi ilyesmihez nincs tehetségem, sajnos. Csupán műkedvelő vagyok a festészet és a zene terén is. Az én alkotásaim sokkal… gyakorlatiasabb jellegűek, de nem untatnám önt az alkalmazott matematikával és a közgazdaságtannal. Túlságosan száraz téma egy ilyen kellemes estére.
Ismét belekortyolok a kávéba, majd tekintetem a finom vonásokon állapodik meg ismét.
- Tudom, hogy ezt általában a hölgyeknek illik felajánlani, de megengedi, hogy tegeződjünk?
Valószínűleg ezt is kevesen kérdezik meg manapság, de én mégis ragaszkodom az efféle formalitásokhoz. Túlságosan ódivatú vagyok, megkaptam már sokszor, de szerencsére tökéletesen udvariasan tudok tenni mások véleményére.



▲ Én is a tieidet... 22Olvasáshoz made by
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Feb. 20, 2014 6:52 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



To Marcus

Who are you?

- Igazán érdekesen hangzik, amit elmesélt. Mivel kereskedett a családja és ezáltal Ön is? – érdeklődök kedvesen, ha már megtisztelt azzal, hogy válaszolt. Azt nem állítanám, hogy különösebb törést okozott volna, ha ezt nem osztja meg velem, de ettől még tagadhatatlan, hogy érdekel, amit mond, szívesen hallgatom.
- És ezután? Hogy elérte a csúcsot, a kiteljesedést, mi történt? Már foglalkozik kereskedéssel? – mivel még nem tudom, hogy tulajdonképpen miben is „utazott” vagy „utazik” ennél konkrétabban nem tudok rákérdezni.
- Nincs miért elnézést kérnie. – küldök felé egy meleg mosolyt. - Sok gondolat kering a fejemben Önt illetően, mint ahogyan gondolom ez fordítva is igaz lehet, de biztosíthatom arról, hogy ezek között a gondolatok között nincs egyetlen olyan sem, amely párhuzamot vonna egy kecske, a vénség és Ön között. – pillantok rá és szavaim őszintén csengenek, hiszen valóban nem futott még át a kis buksimon, hogy egy vén kecskének nézném. Vagy bármi más egyéb négylábú állatnak. Illetve semmilyen állatnak sem tituláltam.
- Bocsássa meg, hogy nem fogalmaztam pontosabban, de megvezetni sem akartam, hogy azt mondjam a festés az, amibe minden szenvedélyemet bele ölöm. Ez ugyanis nem volna igaz. Azonban úgy érzem teljes választ a kérdésére még nem adhatok. – hiszen nem is ismerem. A saját és a családom tragédiája nem tartozik senkire sem. Nem azét, mert olyan önérzetes lennék, egyszerűen csak azért nem, mert miért is érdekelne mást egy idegen nyomorúsága? Ez az én dolgom, az én életem, nekem kell róla tudnom, véghez vinnem és nem szoktam róla beszélni senkivel sem. Azt hiszem alapvetően így „gyártottak le”.
Megtorpanok, mert régen nem volt részem olyan beszélgetésben, mint ami az előbb zajlott le. Nem éreztem a kioktatást, de akkor is volt benne valami, ami úgy negyven évet repített vissza engem az időben. A dolgon azonban hamar túl teszem magam, nem látom értelmét annak, hogy ne tegyem. Talán nem értette, hogy miért álltam meg, de azt hiszem ez nem is olyasmi, ami különösebb magyarázatra szorulna.
- Ebben is igaza van, azonban a túlzott dicséret sem jó, különösen, ha az aki kapja, érdemtelennek tartja rá magát. Nem szerénységből, hanem mert… festek, ebből élek, mint ahogyan rajtam kívül oly sokan még. – vonom meg a vállam egyszerűen, hiszen – bár tényleg jól esik, amit mond – nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy nem vagyok különb, mint bármely művész, aki az alkotásaiból él.
Feltűnik, hogy talán meglepem (?) azzal, előre hajoltam egy kissé az asztal felett. Talán nem gyakran teszik ezt meg vele, de én nem tudom ki, hogyan viselkedik vele, így minden különösebb gond nélkül teszem ezt meg, hogy szóra nyissam az ajkaimat.
- Nem ismerem azt a személyt, aki a képet ihlette. – nem tudom, miért gördülnek le ezek a szavak az ajkaimon, hiszen tényleg nem szoktam erről beszélni. - Azt pedig már nem tudom, hogy éppen mire gondoltam akkor, amikor azt a képet festettem. Régen történt. – az akkori gondolataimra már tényleg nem emlékszem, bár meglepődnék, ha mások lettek volna, mint ami most is kavarog bennem, ha arra a képre gondolok, amiről éppen beszélgetünk.
- Egyáltalán nem untat. Azt hiszem az inkább én vagyok ma este. Nem szoktam meg, hogy ilyen hosszan legyek én vagy a művészetem a téma. – vallom meg neki, hiszen általában én vagyok az aki másokat hallgat meg. Nem beszélek magamról, a csendesebb típus vagyok.
- Rendben. Benne vagyok a közvetlenebb viselkedésben és beszéd stílusban. – újabb mosolyra húzódnak az ajkaim.
- Szóval Marcus… érdekelne egy másik festményem is, igaz? – hiszen korábban erről volt szó. Hízelgő, hogy már a második képemet szeretné a magáénak. Nekem is van hiúságom, még szép, hogy ez legyezgeti azt. - Úgy vélem egészen biztosan meg fogunk egyezni. Már így is több, mint megtisztelő, hogy még egy képemet szeretné megvenni. – mosolygok rá újra kedvesen, majd belekortyolok a kávémba.
- Ha szeretnéd, visszamehetünk a galériához és elintézhetünk mindent a kávé után. Vagy amikor neked kényelmes. – pillantok rá újra. Természetesen nem akarom siettetni, vagy ilyesmi, de ha már feldobta, hogy megvenné még egy képemet, akkor azt hiszem nem illetlenség ezzel előhozakodnom.


***

szószám: 649; zene: -; megjegyzés:  31 

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Feb. 20, 2014 9:13 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Aliena & Marcus
“Patience is power.”


- Ez hosszú történet.
Mosolyodom el Alienára pillantva.
- De időnk van, ha valóban kíváncsi, elmondhatom. De csak ha megígéri, hogy rögtön szól, amint elkezdi unni, rendben?
Ehhez a történethez még nekem is össze kell szednem a gondolataimat, mert bizony nem most volt, amikor megörököltem apámtól a vállalkozást. Néhány szótlan pillanat telik el közöttünk, mire belekezdek.
- A nagyszüleim birkákat tartottak, Edinburgh környékén ez elég mindennapos kenyérkeresetnek számított akkoriban, így egyértelmű volt, hogy ha apám elég idős lesz, ő intézi majd a gyapjúkereskedelmet a délebbi városok felé. Apám mellett már gyermekkoromban kitanultam a kereskedelem csínját-bínját.
Azért elgondolkodtató lehet, mikor számított utoljára a birkatartás elfogadható kenyérkeresetnek, még Skóciában is.
- Volt tehetségem hozzá, azt kell mondjam, így hamar tanultam, és jó ötleteim voltak, hogy hogyan jussunk több bevételhez, vagy hogyan csökkentsük a kiadásokat. Jó ideig ezzel foglalkoztam, bár egy idő után már több minden bekerült a palettába, jórészt ruhaipari alapanyagok, gyapot, len, és hasonlók. Ennek éltem, és a sikerek magukért beszéltek. Aztán az ipari forradalom kezdetével egyre más befektetési lehetőségeket kerestem. A ruhaipar volt a legegyértelműbb, ahhoz értettem leginkább, aztán egy idő után már ez sem volt feltétel. Mindig volt valami újdonság amiben megláttam a fantáziát, és olykor amibe más nem mert befektetni, oda én tettem meg.
Egy kis szünetet tartok, megnedvesítve az ajkaimat. Rég fecsegtem ennyit senkit  nem érdeklő dolgokról. Azért lopva a nőre pillantok, hogy nem unta-e még halálra magát mellettem. Kellemetlen lenne.
- Mikor átjöttem Amerikába, a birtokaimat innen távolról nehéz lett volna kézben tartani akkoriban, így a befektetéseimet az állatokból növényekbe fektettem. Itt az volt a jövedelmezőbb. Kávé, tea, gyapot… A világháborúk alatt belekóstoltam a hadiiparba is, de az már túlságosan idegen volt számomra, így visszatértem a jól bevált pályára, az élelmiszeriparba, és néhány évvel ezelőttig ott kamatoztattam a tehetségem és a tudásom.

Az eltelt idő alatt akkora vagyont halmoztam fel, ami több emberöltőnyi luxusra elég lenne, de nem áll szándékomban elherdálni. Direkt nem mondok konkrétumokat, tetszik, hogy ennyire közvetlenül viselkedik velem, hogy még nem a pofátlanul gazdag vállalatigazgatót látja bennem, hogy nem fél a szemembe nézni, és ezt nem azzal a fajta undok lázadással teszi, mint a mostani nők többsége, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy egy nő nem attól nő, hogy kilónyi sminket vakol magára, és úgy öltözködik, amit az én időmben a kurvák sem vettek volna magukra, nem is beszélve “stabil egzisztenciáról”, ami leginkább valami örömtelen karrieristaságban nyilvánul meg náluk. Az olyan nők nem is valók másra, csak ágymelegítőnek, bármennyire mást hisznek is magukról.
- Ami a kiteljesedést illeti, ahogy Ön fogalmazott… az volt az a pont, ahol rájöttem, hogy innen nincs hová, hogy már nem érdekel, nem izgat, nem ad semmit, csak a megszokottat. Olyan volt, mint egy kiégett házasság, ha szabad így fogalmaznom.
Kényelmes félmosolyba húzódnak az ajkaim. Mesélek magamról, miért ne tenném? Lényegesnek tűnhet, hiszen az életem jelentős része volt, de valójában érdektelen az egész. Számomra az. Ami fontos volt, arról sosem mesélek. Senkinek. Talán nincs is már miről, a régmúlt homályos foszlányai csupán, megkopott álomképek, amiket valamikor lényegesnek hittem. Ami pedig emögött a szinte már idillinek tűnő sikertörténet mögött rejtőzik, a piszkos ügyek szintén nem tartoznak senkire. Pláne nem pont rá. A szennyest sehol sem szokás magunktól kiteregetni.
- Akkor határoztam el, hogy itt az ideje, úgymond “nyugdíjba vonulnom”. Méltó utódot találtam magam helyett a vállalat élére, és pedig élvezem a jól megérdemelt pihenést.
Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lenne így is munkám. Vannak dolgok, amik nehezebben engednek el, mint egy igazgatótanács, és amikben még mindig elég veszély és kihívás rejtőzik ahhoz, hogy élőnek érezzem magam tőlük.
- Annak azért őszintén örvendek, hogy nem von párhuzamot köztem és a vén kecskék között.
A talányos válasz hallatán lehetséges, hogy értetlen arcot kellene vágnom, ehelyett azonban néhány pillanatig az arcát fürkészem, majd rábólintok.
- Megértem. Vannak dolgok, amik nem tartoznak mindenkire.
Én ráérek, a türelmem pedig végtelen, mint az idő, ami elpereg a fejünk felett. Nem sietek sehová.
Mosolyogva ingatom meg aztán a fejem a festésre visszatérve.
- Úgy látom, ezt még gyakorolnia kell. Néha a legjobb válasz egyszerűen egy “köszönöm”.
Ha elmarad a mentegetőzés, és egyszerűen megköszöni a dicséretet, utána maradni fog egy cseppnyi különös, jó érzés, ami később teljesedik majd ki, ami akkor ad erőt, amikor nem is gondolná, amikor az önbizalma veszni látszik. Ez nem saját tapasztalat, csupán megfigyelés. Egyike a kevés kellemes dolognak, amire emlékszem.
Ami a képet illeti, és a keletkezését, egy pillanatra mintha jobban odafigyelnék rá. Szóval nem ismeri… különös dolog, hogy képesek vagyunk egy árnyat is gyűlölni, olykor csak egy képet, akit a saját képzeletünk alkotott meg a rendelkezésre álló információkból, anélkül, hogy ismernénk az egész történetet. Aliena is pontosan ugyanezt teszi, mindemellett azonban nem áll szándékomban felvilágosítani. Egyelőre semmiképpen.
- Pedig azt hinné az ember, hogy egy ilyen csinos nőre sokan jobban odafigyelnek.
Leheletnyi bók két korty kávé között. A whiskey karcos íze tökéletesen keveredik a kávé kesernyés zamatával. Szeretem ezt az ízt. Olyan… férfias és erőteljes.
- Ahogy mondod.
Bólintok rá a kép kérdésére az első közvetlenebb szavak után.
- Nekem megfelel a kávézás után is, bár ami a fizetést illeti… korlátozott mennyiségben hordok magamnál készpénzt.
Legtöbbször annyit csak, hogy ha valami vészhelyzet adódik, akkor ne legyen problémám a megoldásával, de egy festmény vásárlása általában nem ez az árkategória. Még szerencse, hogy minden második sarkon van ATM, vagy pedig ott a csekkfüzet a zakóm belső zsebében.
- Lehet, hogy egyszerűbb lenne először megbeszélni a részleteket, és valamikor a hét folyamán benéznék a galériába, hogy rendezzük azokat a piszkos anyagiakat. Mit szólsz?
A csészémben egyre inkább fogy a kávé, de nem igazán zavar. Anélkül is szívesen elücsörgök még itt egy darabig.



22Olvasáshoz made by
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Feb. 22, 2014 7:28 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



To Marcus

Who are you?

Mosolyát viszonozom. - Hosszú még az este és szívesen meghallgatnám. – biztosítom őt arról, hogy igenis érdekel, hiszen ezért is kérdeztem rá, hogy mivel is kereskedik vagy kereskedett ő és a családja. - Megígérem, szólni fogok. – mosolygok rá szelíden, aztán ahogy mesélni kezd, elcsendesedek és hallgatom a történetét, ami róla és a családjáról szól. Sok minden átfut az agyamon, mint például, hogy vajon mennyi idős lehet és közben megelevenednek a képek a fejemben arról, amit mond nekem. Nem tehetek róla, alapvetően ennyire vizuális vagyok, amit hallok az is mozifilmként pereg le előttem. Azt hiszem ez a festőművészekre egyébként is igaz, gyakran gondolkozunk képekben. Bár ebben nem vagyok olyan nagyon biztos, rám mindenesetre nagyon igaz.
Biztatóan pillantok rá, hogy folytassa a történetet bátran, mert tényleg érdekel, de nem akarom megakasztani a mesélésben, szóval nem vetek közbe semmit sem. Folytatja a történetét, én pedig lelkes csillogással az íriszeimben hallgatom őt, várva arra, hogy vajon mennyit oszt meg velem. Mikor befejezi, csak akkor szólalok meg újra.
- Érdekes lehetett ennyi minden megélni… – jegyzem meg halkan, hiszen a történelmet ő egészen biztosan nem a könyvekből ismeri, legalábbis azt a részét, ami a mindennapi életről szól. Én is tovább élek majd, mint egy egyszerű ember, de az még nekem is érdekes, hogy milyen lehet valakinek évszázadokat megélnie, látnia, ahogyan emberek születnek, felnőnek, megöregszenek és meghalnak, míg önmaguk egyetlen percet sem változnak, az idő megállt felettük és megfeledkezett arról, hogy múlásának nyomát ott hagyja a testükön.
- És azután? Talált valami mást, ami új kihívásokat jelentett, vagy épp ellenkezőleg, elkezdte kiélvezni a munkája gyümölcsét? – nem szánom tolakodónak a kérdést és remélem is, hogy nem veszi annak. Csupán csak érdekel, ha már erről kezdtünk el beszélgetni.
- Óóó, értem. – hiszen ezzel már meg is válaszolta a kérdésemet. Ezek szerint a vállalatát eladta és a pihenést élvezi. Azt hiszem én erre nem lennék képes. Ha nem lenne minden reggel valami, ami kihajt az ágyból, ami arra ösztökél, hogy elinduljon a napom és ezzel együtt én is, akkor lehet becsavarodnék. Nem csak a munkám, a galéria és a festés, de a szüleim gyilkosának megtalálása is ott munkálkodik bennem, hajt napról napra és késztet arra, hogy éljek túl még egy napot, mert talán a holnap elhozza majd azt a megnyugvást, amire várok. Bár azt hiszem a szívem legmélyén nem vágyom erre a nyugalomra, mert akkor nem tudom, hogy mi lenne az, ami miatt úgy érezném, hogy elevenen élek.
Elhessegetem ezeket a gondolatokat, hogy ismét a társaságomra figyelhessek teljes mértékben. - A kecskék és egy kedves… férfi ritkán állnak párhuzamban a fejemben. – pillantok rá. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire hangzott egy naivnak, de nem bánom, ha annak tűnök. Jobb szeretem, ha nem vagyok nyitott könyv mások számára és nem tudják, hogy milyen gondolatok rejtőznek a viselkedésem mögött.
- Meglehet. – mosolygok rá, amikor azt mondja, hogy elég lett volna egy „köszönöm” is. Nem feltétlen értünk egyet azt hiszem ebben a témában, de ez egyáltalán nem zavar, én az a fajta vagyok, aki szereti, ha különböző vélemények találkoznak egymással.
Nem kerüli el a figyelmemet, hogy mennyire érdekli annak a képnek a háttértörténete, amelyiknek a birtokosa. Vajon miért gyakorol rá ekkora hatást az a kép? Agyam egyik hátsó zugában van valami, ami nyugtalanságra sarkall, de minthogy logikus érvem nincs arra, hogy ezt érezzem, elkönyvelem az érdeklődését puszta lelkesedésnek.
Bókja jól esik és egy kedvesen meleg mosollyal nyugtázom.
- Mivel ilyen lelkesedést mutatsz a képeim iránt, azt hiszem az ár nem játszik majd olyan fontos szerepet, hogy aggódnod kelljen miatta. – jegyzem meg, majd leteszem a csészét az asztalra.
- Tudod mit? Úgysem érzem azt, hogy az a kép olyan nagyon jól sikerült volna, becsapni pedig nem akarlak, hogy olyan képért kérjek bármit is, amiről azt gondolom, hogy nem érdemlem meg az ellenszolgáltatást. Ha valóban tetszik, akkor neked adom. Legyen ajándék. Hiszen bármikor festhetek egy másikat. – vonom meg a vállam. Nem kenyérre kell annak a képnek az ára, elég kényelmesen eléldegélek, szóval ha valóban annyira kedvére van az a festmény, akkor neki adom. Amúgy is fizetett már az egyik képemért, amit nem is igazán tudok, hogy hogyan tudtam eladni, hiszen túl impulzív lett, rengeteg vörös, fekete és narancs színt használtam hozzá, amitől a kép azonnal magára vonja a tekinteteket és túlságosan uralja azt a helyiséget, amelyikben éppen van.
- Az a kép, amelyiket megvetted… tudod örültem, mikor elvitték a galériából. Minden más képet elnyomott és ez csak akkor tűnt fel, miután már nem volt ott. Nem igazán szerettem, túlságosan harsány lett, azt hiszem. – pillantok rá megint és közben fogalmam sincs arról, hogy hogyan tud azzal a képpel egy fedél alatt élni. Azt hiszem, ha a nyakamon marad, a pince falát ékesíteni, lehetőleg a fal felé fordítva, hogy ne zavarjon senkit sem…

***

szószám: passz; zene: -; megjegyzés: pocsék lett, ne haragudj  Embarassed 

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Feb. 22, 2014 9:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Aliena & Marcus
“Patience is power.”


Mivel elég őszintének tűnik az érdeklődése, ezért belevágok a történetbe, és bár ennyi időt nehéz összefüggően átfogni szavakkal, mégis megpróbálkozom vele, és úgy-ahogy sikerül is.
- Érdekes és fárasztó…
Néha tényleg úgy érzem, hogy egy idő után belefáradtam az újabb és újabb dolgokba, abba a folyamatos fejlődésbe, amit a világ mutat körülöttem. Az a világ, amihez kénytelen vagyok alkalmazkodni, különben kivet magából. Ez pedig sok energiát elvesz. Egy mosollyal nyomom el a szavak kesernyés élét. Az elején valóban nehéz volt, hogy bár minden változik és elmúlik körülöttem, egy idő után megtanultam nem figyelni rá, nem kötődni mulandó dolgokhoz és lényekhez. Így volt könnyebb, és ritkán esett nehezemre betartani a saját szabályaimat.

Miután válaszolok a kérdéseire, békésen kortyolgatom a kávémat. Talán céltalannak tűnik ez a létezés az eddigi után, mikor alig volt akár egyetlen szabad percem is, mégis jólesik csak lenni, azt tenni, amit szeretnék, valóban kiélvezni az eddigi munkám gyümölcsét. Egyszerűen szükségem volt már erre, és akadnak azért dolgok még, amik kellőképpen lefoglalnak, még ha ezek némelyike folyton változik is. Ilyen egy ideje Aliena is, akinek végigkövetni az életét, vigyázni rá és a szüleire először csak könnyed kötelességnek tűnt kilépve az üzleti keretek közül, majd szinte észrevétlenül lett egyfajta része a végtelen időmnek. Kötődöm hozzá, mégha nem is tudnám megfogalmazni, miféleképpen. Szórakoztat, érdekel, tudni akarom, hogyan halad azon az úton, amit a sors, ő és én “együtt” választottunk neki.
Semmi gond nincs a véleménykülönbségeket, hiszen az szüli azokat a vitákat, amikből a legtöbbet lehet tanulni, amik legtöbbször vitték előre a fejlődés fonalát. Letudjuk azonban, elfogadva a másik véleményét, és ez most így tűnik jónak.
Hogy mennyire érdekel a háttértörténet? Amennyire egy olvasót a kedvenc regénye irójának a gondolatai, miközben papírra vetette a sorait, mint egy műkedvelőt a kedvenc alkotója története, amit hozzáfűz egy művéhez. Meglehet, feltűnő az egész, de talán pont az enyhít a kérdéseimen, hogy nem csak az az egy kép érdekel, hanem több is.
- Hidd el, azt hiszem, nehezen tudnál olyan árat szabni a képeidnek, amik aggodalomra sarkalnának.
Mindez nem hencegés vagy nagyképűség, inkább csak egyfajta nyugtatás a lány felé.
-  Ez igazán kedves tőled, de még mielőtt azt hinnéd, hogy a potyaképért bókoltam, azért szeretném, ha nem ingyen adnád. Esetleg ha meghívhatlak cserébe egy vacsorára valamikor, megtisztelnél.
Emelem rá zöld tekintetem, finoman fürkészve a vonásait a válaszra várva. Izgalmas lenne. Üdítő változatosság, mely kényelmes pihenő lehetne abban a sakkjátszmában, amelyben hosszú idő után alig néhány órája tettem meg az újabb lépést.
Ami a másik képet illeti… Noha nem látszik rajtam, imádom az impulzív dolgokat, imádom az életet, érezni, hogy az ereimben tombol a vér, az izgalmat, a szenvedélyt, semmit sem csinálok félgőzzel, az a kép pedig olyan… inspiráló, olyan élő és vibráló, hogy szinte jólesik, hogy képtelen vagyok szabadulni tőle, ha beteszem a lábam a lakásomba. Hivalkodó, agresszív színfoltja a földszínekkel átitatott nappalinak.
- Én kedvelem. Azt hiszem, tökéletesen emlékeztet néhány dologra, amit soha nem szabad elfelejtenem, és ösztönöz. Mindig kirángat a közömbösségből, nap mint nap szembesít önmagammal, és erre szükségem van. Ha túl sokáig élsz úgy, ahogy elvárják tőled, egy idő után képtelen leszel másképp létezni, és elveszíted azt, amilyen valójában vagy. Ezt nem szeretném.
Őszinték a szavaim, még ha az értelmük minden szemszögből más és más is. Annyiféleképpen éltem már a századok alatt, hogy nem is igazán emlékszem, milyen vagyok valójában. Hogy milyen voltam… Talán nem is akarom tudni, mik a valódi vágyaim, mert nem számítanak. Az az elégedettség számít, ami eltölt, ha elérem a céljaimat, ha sikerre viszek valamit, ha megkapom, amit akarok. A harag intenzitása, a kéj gyönyöre, a vér íze… mások talán felszínesnek mondanák az ilyesmit, de csak azért, mert nem tudják… ez az, ami mindig megvan, ez az, amitől élőnek érezheted magad akkor is, ha már semmi nem adja meg a kellő lökést az újabb napokhoz.
Attól függetlenül, hogy válaszolt a vacsorameghívásra, visszamehetünk a galériába a képért. Már tudom, hol lesz a helye a lakásban, ha már ilyen nagylelkűen felajánlották.
- Mehetünk?
Pillantok rá, és ha rábólint, segítek felvenni a kabátját, majd a sajátomba is belebújok, és miután fizettem, elindulhatunk a galéria felé.


▲Mit is mondtam legutóbb arról a mentegetőzésről?  17 ▲ Olvasáshoz made by
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 23, 2014 3:53 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



To Marcus

Whos are you?

Oké, azt mondja, hogy nehezen tudnék olyan árat szabni, ami miatt aggódnia kellene, mégis ő volt az, aki jelezte, nem tart magánál annyit kp-t, ami fedezné egy kép árát. Nekem meg tulajdonképpen ebben az egyetlen esetben nem számít, hogy a kép alá biggyesztett árért vagy ingyen lesz-e az övé a szóban forgó festmény. Nem azért, mert jótét intézmény vagyok, de azt hiszem, ha már tényleg ekkora lelkesedéssel van a munkám iránt, akkor megengedhetem magamnak én is, hogy ezzel honoráljam neki a dolgot. Mert akárhogy is nézem, nagyon is jól estek dicsérő szavai, annak ellenére is, hogy nem egy átlagos „köszönömmel” fogadtam azokat. Az én lelkem is simogatja, ha dicsérnek és kedveseket mondanak akár nekem, akár a képeimről. Jól esik és jót tesz az egomnak is. És bevallom – férfiasan helyett – nőiesen, hogy nőből vagyok, szeretem, amikor kedvesek hozzám és velem és noha nem viselkedek úgy, mint a mai legtöbb cica-liba típusú lány, attól még hatással van rám is a jó szó.
- Rendben, elhiszem. – bólintok egy aprót felé és épp a kávéscsészével babrálok céltalanul, amikor kapok egy vacsora meghívást. Íriszeim azonnal az övét kezdik el kutatni és nem is válaszolok neki azonnal. Meglepett ugyanis a meghívása.
- Ez kissé úgy hangzott, mint egy randevú…ra meghívás. – jegyzem meg. Ez volt az első gondolat, ami átfutott a fejemen, majd elmosolygom magam. - Örömmel veled tartanék. Köszönöm. – bár szavaim kedvesen csengenek nem annyira melegek. Ennek pedig azon egyszerű oka van, hogy alig ismerem Marcust. Egyáltalán ez a valódi neve? Semmit sem tudok róla és óvatosságra is intem magamat, hiszen a szüleim is egy hozzá hasonló miatt nincsenek már az élők sorában. Ennek ellenére belőlem hiányzik az a fajta elvakultság, hogy az ő tragédiájuk miatt gyűlöljek minden egyet vérszívót. Nem, bennem ez nincs meg, ennek ellenére ő még mindig egy idegen nekem. Egyelőre legalábbis.
- Nem gondoltam, hogy az a kép ilyen hatással is lehet valakire. Mindig érdekes más szemszögből is megpróbálni látni dolgokat. Látod, én azt a képet tulajdonképpen bárhogyan jellemeztem volna, de így nem. Mindenesetre örülök, hogy kedved leled benne. – nem szerettem azt a képet, túl sok volt, minden értelemben. Ma már sokkal nyugodtabb vagyok, mint mikor az a festmény készült, noha az érzéseim nem változtak azzal kapcsolatban, aki a képet ihlette. Noha még életemben nem találkoztam vele. Ennek ellenére nem adtam fel, hogy egyszer megtalálom. Remélem élni fog még akkor és nem csak annyit tudok meg, hogy valaki más megelőzött abban, hogy az életét vegye.
- Igen, persze. – állok fel én is asztaltól, majd amikor rám segíti a kabátot egy angyalian bájos mosollyal köszönöm meg neki. A kávézóból kilépve szembesülök azzal, hogy lassan, de biztosan besötétedik, a nap átfordul az éjszakába. A levegő kellemesen hűvös. Hosszú hajamat kiveszem a kabát alól és hagyom, hogy magától rendeződjön ahogyan akar a vállaimon és a hátamon.
- Ezek szerint gondolom New Orleansban élsz? – félig kérdés, félig kijelentés, a mondat részemről. Csupán a csendet szeretném megtörni, hogy az ne telepedjen ránk, amíg a galéria felé tartunk. - Régóta? – kérdezek rá erre is könnyeden csevegve, arra alapozva, hogy valóban itt él.
A galéria innen csak pár sarokra van, szóval nem kell messzire mennünk.

***

szószám: passz; zene: hangulatzene; megjegyzés: *megy, hogy áldozati bárány legyen*

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 23, 2014 8:55 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Aliena & Marcus
“Patience is power.”


Ha valóban így gondolja, én ugyan nem fogok ellenkezni vele. A készpénzem ugyan valóban korlátozott, de ezen könnyen lehet segíteni.
Észreveszem a meglepetését a meghívás után, és bizony magamban elégedetten mosolygok a dolgon. A vacsorához ha nem is ragaszkodom, azért örülnék neki, ha elfogadná. Nem várok kitörő lelkesedést, sem hogy leolvadjon a székről az ajánlatot hallva, hiszen az csak jó, ha nem az a tipikus, pénzen megvehető liba, akinek elég egy kis gyöngy, egy kis gyémánt, egy márkás cipő, és máris bárkinek az ágyába borul. Sokaknak ennyi sem kell. Szánalmasak. Talán csalódtam is volna benne, ha ő is ilyen lenne, de szerencsére nem.

Ami a képeit illeti, valóban tetszenek és érdekelnek, így legalább annyira vehetem megtiszteltetésnek az ajánlatát, mint ő az érdeklődésemet.
- Ha esetleg valóban az lenne, mit változtatna a válaszodon?
Sármos, már-már kihívó a félmosoly az arcomon, zöld tekintetem nyugodtan fürkészi a vonásait. Valóban kíváncsivá tesz, hogy ha tényleg randevúra hívtam volna, rontottam vagy javítottam volna az esélyeimen. Úgy tűnik azonban, hogy bárhogy legyen is, a vége mégiscsak egy beleegyezés. Mondhatnám talán azt, hogy könnyelmű döntés, de ez nekem most csak jól jön. Nem ismer, valóban. Azonban soha nem is fog annyira közel kerülni hozzám, hogy elmondhassa rólam, valóban ismer. Soha, senki nem mondhatta el ezt magáról, még Clarissa sem.
- Minden esetre tényleg örülök, hogy elfogadtad a meghívásomat. Mondj egy szabad estét, és hozzád igazodom.
Viszonylag könnyen átrendezhető a napirendem, ha szükség lenne rá, és ez is csak arra erősít rá, hogy milyen figyelmes vagyok vele. Ami persze igaz, de nem mindenkiért esnék ilyen “túlzásokba”.
- Akad már jónéhány képed, ahogy láttam. Rá szoktál kérdezni néha, hogy vajon mások mit látnak abban, amit lefestesz? Hogy vajon azt sikerül-e átadni a képeiddel, amit szeretnél? Én biztosan megkérdezném a látogatóimat, de talán csak azért, mert az élet minden területén elemző típus vagyok. Talán a művészeknél ez nem így működik.
A művészekre sokan mondják, hogy furcsán elvontak, de ez ugyanúgy igaz mondjuk a bölcsészekre is. Egészen más “létforma”, mint azok, akiknek “számokra”, logikára épül az agya és így az élete.
Mikor felállunk az asztaltól és felsegítem a kabátját, az az angyali mosoly… talán valóban elbűvölne, ha nem láttam volna már többezer nőt az életem során. Nehéz már ennyi idő után újat mutatni, és kiábrándító, hogy sosem tudni, ki a valódi angyal, és ki az, aki csak játszik. Pont úgy, ahogy én is. Őszintén szólva róla nem tudom eldönteni, melyik kategória. Valószínűleg akkor mutatná ki igazán a foga fehérjét, ha tudná rólam az igazságot, ezt a pillanatot azonban odáznám még. Olyan kellemes egyszerűen csak múlatni vele az időt, megismerni közelebbről is.
Az utcára lépve talán felajánlanám a karomat, de tudom, hogy ez már nem divat. Sok jó dolog veszik el a süllyesztőben az idő múlásával, az udvariasság több momentuma is ilyen, sajnos. Az biztos, hogy régen ugyan nem volt ennyi szavuk a nőknek, mint manapság, de ha nem ütötték az orrukat a férfiak dolgába, sokkal több tisztelettel illették őket, mint manapság.
- Igen, itt élek. Alig pár éve, mióta lepasszoltam a felelősség nagyrészét az üzlettársamra. Gondoltam jót fog tenni egy kis levegőváltozás, és persze a volt munkatársaimnak is kisebb a kísértés, hogy megkeressenek a problémáikkal. Előtte New Yorkban éltem, amióta megérkeztem a kontinensre.
Elnyújtott lépéseim tempóját a lányéhoz igazítom, amúgy sem vagyok az az idegbajos-rohangálós típus.
- És te? Régóta élsz itt?
Pillantok le rá menet közben, és néhány idegesítő berregés után kinyomom a mobilt a zsebemben, meg sem nézve, ki volt az. Ezt is rühellem a mostani korban. Régen ha az ember letette a munkaidőt, békén hagyták, de most… még a pokolban is zaklatni fognak, néha úgy érzem.
A galéria valóban nincs messze, néhány sarok és feltűnnek a hatalmas ablakok, amik nappal elég fénnyel látják el a képeket, a termet, most azonban csak a hangulatfény szűrődik kifelé, ahogy egy-egy képet megvilágítanak a lámpák.


▲ *Elégedett mosollyal sétál utána, és megpaskolja a fenekét.* Twisted Evil ▲ Olvasáshoz made by
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Feb. 26, 2014 8:49 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



To Marcus

Who are you?

Kiszaladt a számon, hogy randi meghívás a vacsi, no nem azért, mert olyan sokat gondolnék magamról, hogy félóra ismeretség után valaki rögtön ezzel jön, pláne nekem, hanem, mert tényleg annak hangzott. Vagy úgy tűnt. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy valóban annak is veszem.
Visszakérdésére elmosolyodok. - Valószínűleg semmit, mert nem ezen gondolat miatt fogadom el a meghívásodat. – nem nagyon járok randizni, egész egyszerűen amiatt, mert nem köt le a pasizás gondolata vagy az, hogy megtaláljam a szőke herceget a fehér lován.
Már régen kinőttem ezekből a mesékből és nem hiszem, hogy a történet ilyetén valója tényleg létezne. Ráadásul vannak dolgok, amik sokkal jobban foglalkoztatnak és azokba az elgondolásokba jelen álláspontom szerint nem nagyon fér bele más is. A szüleim halála miatt indított bosszúm még nem teljesedett ki, és ennek olyan régen vagyok már a rabja, hogy egészen biztosan véghez akarom vinni. Ehhez pedig türelem kell és odafigyelés.
Nem mondom én, hogy ellene vagyok az ellenkező nemnek, mert az sem lenne igaz. Sőt, kifejezetten kedvelem őket! De valóban nem hajtok arra, hogy egy kapcsolatot összeszedjek. És ahogy ezen gondolatok futnak át az elmémen, agyam egyik hátsó zugából előkúszik egy kép, meleg barna szempár, kissé bánatos arckifejezés, sötét göndör fürtök és a tekintet, amiben százszor is elvesztem egyetlen este alatt, holott egyszer sem akartam.
Mélyet sóhajtok, mert fogalmam sincs, hogyan is jutott eszembe Ő. Ráadásul sehogyan sem illik most ide az, hogy rá gondoljak, így kissé megrázom a fejem, hogy a figyelmem újra Marcusé legyen.
- A hét vége felé? Mondjuk péntek, vagy akár szombat is lehet. – akár már ma este is mehetnénk, de nem akarom, hogy azt gondolja, hirtelen akarok lecsapni erre a vacsorára, amit még én sem tudok hová tenni, hogy miért is lesz, azt meg végképp nem tudom megmondani, minek is mentem bele?!! Most már azonban teljesen mindegy nem számít, hiszen igent mondtam és már a napot beszéljük meg hozzá. Mégis mit művelek én?!?
- Hűha… azt hiszem ezt még sosem kérdezték meg tőlem… Nos. Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondjam, nem. Nem kérdezem meg, hogy milyen hatást váltok ki és nem is úgy születnek a képek, hogy közölni akarok valakivel valamit. Amikor festek, érzek valamit, gondolok valamit és ezeknek az összességéből és összevisszaságából aztán lesz valami a vásznon. Tudom, hogy ez most úgy hangzik, mintha nem lenne ki minden kerekem, de őszintén szólva van, amikor engem is meglep a végeredmény. El kell lépjek néhány lépést a képtől, hogy lássam az egészet, hogy én is tudjam, mi került a vászonra. – próbálom elmagyarázni, hogy hogyan is megy ez esetemben, hogy miután kész a kép én magam is festékes vagyok kb mindenhol, hogy nekem is meg kell néznem a végeredményt, ami nem feltétlen van a fejemben, mikor elkezdek alkotni.
- Azt hiszem, nem akarom megmagyarázni másoknak, hogy egy-egy kép mit fejez ki. Lássák bele a maguk dolgait, a maguk életét és érzéseit. Hasson rájuk úgy egy kép, hogy megtalálják benne azt az érzést, ami nekik fontos valamiért és nem pedig nekem. – sosem akartam senkinek sem megmagyarázni ilyen szempontból semmit. És sosem akartam megváltoztatni másokat, nem akartam rájuk erőltetni a magam gondolatait és elképzeléseit és talán ezért nem nyomozom ki, hogy vajon ki mit gondol egy adott képemről. Ha megveszi, akkor nyilván talált benne valamit, ami neki fontos. Ha pedig nem, az sem baj, nekem valamiért szükségem volt arra, hogy az a kép akkor és ott megszülessen, amikor megfestettem.
- Te például mit látsz bele abba a képbe, amelyik a nappalidban van? Van elképzelésed, hogy mi járt a fejemben akkor? – huncutnak tűnő mosoly jelenik meg a vonásaimon. - Ha már elemző típus vagy, ahogyan azt az imént említetted, érdekel, hogy mit gondolsz. – most azonban tudni szeretném, hogy milyen hatást értem el azzal a képpel. - Te vagy az első, akitől ezt megkérdezem. – teszem még hozzá, ami valóban így is van.
Felsegíti a kabátom, megköszönöm és jól is esik a dolog. Hirtelen azon kapom magam, hogy jól érzem magam Marcus társaságában, ami több szempontból is furcsa és alán kissé zavaró is. Nem barátkozom könnyedén, nem nyílok meg másoknak és ami azt illeti, akkor kerülök közelebb a legtöbbekhez, amikor akarok valamit, amikor a céljaim úgy kívánják. Most azonban kezd azaz érzés felmerülni bennem, hogy a saját játékom áldozata lettem, amit még furcsamód élvezek is.
- New Yorkban? – kapom rá a tekintetem miután meghallgattam a válaszát. - Néhány éve költöztem ide, amikor elvesztettem valami számomra nagyon fontosat. Úgy éreztem kell a hely és levegő változás, így hozzád hasonlóan New Yorkból ide vezetett az utam. – mikor anyámat vissza akartam hozni az élők sorába, a mágiám eltűnt. A szellemek így büntettek, hát tennem kellett valamit, hogy ez megváltozzon. A varázslás új „módszerét” a kinyilvánítást itt tanultam meg és erősebb lettem, mint előtte voltam. Új életet kezdtem itt és itt is maradtam.
Figyelem, ahogy kinyomja a telefont és hamarosan a galériához érünk, ahol előveszem a kulcsokat és elkezdem kinyitni a helyiséget.
- Azóta megtaláltam, amit elvesztettem, szóval egész jó helynek tűnt ez a város arra, hogy maradjak is. – teszem még hozzá mielőtt belépnék és kiiktatnám a riasztót, hogy aztán beinvitáljam Marcust is.


***

szószám: 000; zene: music; megjegyzés1: *hátrapillant a fenék paskolásra, majd vigyorogva vonul tovább;
megjegyzés2: kérek helyszínt a galériának, szerintem a válasz majd mehet oda ^^

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Feb. 26, 2014 4:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Aliena & Marcus
“Patience is power.”


Nem szokásom randizni. Randevúzni esetleg, de ahhoz is nagyon különleges nőnek kell lenni, hogy valaki ezt elmondhassa magáról. Ezt a mostanit magamban inkább tekintem célratörő üzleti ebédnek, mint bármi másnak. Persze ettől még jobb, ha Aliena másnak érzi. Persze, biztos szemét vagyok, de ritkán szokott érdekelni bárki más baja. Talán kíméletesebben kellene bánnom a lánnyal azok után, hogy lényegében miattam veszítette el a szüleit, de nem vagyok jótékonysági intézmény.

- Ezt örömmel hallom.
Húzok félmosolyt az ajkaimra, de a sóhaj hallatán feljebb szökik a szemöldököm. Úgy hangzott, mintha az időpontegyeztetésre reagált volna így, de ahogy elnézem, valami más járhatott az eszében.
- Ha nincs senki, aki elrabolta volna már a szombat estédet, akkor szívesen megteszem.
Leheletfinom puhatolózás, ami felett akár el is lehet siklani, ha valaki nem elég figyelmes. A kérdéseme kapott hosszas kifejtést érdeklődve hallgatom. Sejtettem, hogy nem áll szándékában senkit befolyásolni, csak kíváncsi voltam, hogy érdekli-e, mit váltanak ki másokból a képei.
- Tudod…
Kezdem tűnődve, mielőtt ismét lepillantok rá.
- ...egyszer szívesen megnézném, ahogy festesz. Persze, tudom, ez minden művésznek intim dolog, de… megfogtad a fantáziám a magyarázatoddal.
Nem tolakodóak a szavaim, kissé mintha bizonytalan is lennék benne, hogy mondjam-e vagy sem. Ez valóban olyan közvetlen dolog, ami könnyen csaphat át nem kívánatos érzelmekbe.
- Mármint… ne haragudj, nem akartam tolakodó lenni, meg semmi hasonló. Egyszerűen csak… vonzanak a különleges dolgok…
Ami a festményt illeti, elmosolyodom, és visszafordulok előre felé.
- Azt mondtad, nem szereted azt a képet, és ahogy láttam… talán egy kicsit kellemetlenül is érintett a téma, amikor felhoztam.
Rövid szünet után ismét rápillantok, tekintetem a vonásait fürkészi.
- Őszintén szólva… érdekes, hogy annak ellenére, amit mondtál, hogy nem ismered azt, aki a képet ihlette, az egész olyan intenzív és vad. Olyan… durva. Haragos és agresszív. A színek, az ecsetvonások, a formák… mintha valami tehetetlen düh forrt volna benned. A többi képed, amiket láttam, sokkal kifinomultabbak, nőiesebbek. Talán pont ezért találtam azt a képet... őszintébbnek a többinél.
Meghagyom a hatásszüntetet, bár nem biztos, hogy szükség van rá. Az egész akár általánosságnak is tűnhet, de egy kívülálló nem is tudna többet leszűrni a képből. Ez az egész annyira szubjektív, amennyire csak lehetséges.
- Úgy tűnik, kicsi a világ.
Mosolygok rá ismét.
- Különös New Orleans-ra úgy gondolni, mint az újrakezdések városára, de lehet benne valami.
Könnyed mozdulattal vonom meg a vállam, mielőtt megcsörrenne a telefonom, és kinyomnám. Megállunk a galéria előtt, én pedig türelmesen megvárom, amíg hatástalanítja a riasztót, utána lépek csak be.
- Egészen más ilyenkor, mint nappal, látogatókkal zsúfolva.
Jobban érvényesülnek a lámpák fényei, az árnyékok, élesebbnek tűnnek a színek. Tetszik. Néhány pillanatra el is merülök a látványban, majd Alienára pillantok.
- Mi lenne, ha egy vérszomjas vámpír lennék, és mellesleg műkincstolvaj…
Komolyan szökik fel a szemöldököm, de aztán végül elmosolyodom.
- Szerencse, hogy az ilyen dolgokhoz túlságosan úrivámpír vagyok.
Táplálkozni is gyűlölök úgy, hogy nyakig úszok a vérben. Mennyivel elegánsabb tiszta terepet hagyni magam után… Nem mondom, hogy néha nem kap el a kísértés - főleg a szenvedély hevében -, hogy egy nőt ne csak az ajkaimmal kóstoljak meg, de nem hiába van ennyi év a hátam mögött, ritkán alacsonyodom addig, hogy a puszta ösztöneim vezessenek.
- A kép… Arra van, ha jól emlékszem.
Mutatok jobbra a geléria egyik hátsóbb szeglete felé, de nem megyek előre, megvárom, hogy Aliena induljon el.


22Olvasáshoz made by
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Feb. 26, 2014 6:39 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Játék vége, folytatás ITT
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Május 01, 2014 5:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




virginia and Kaylee
HIába vagyok ember, ne kezdj ki velem!

Mielőtt neki vághattam volna az ismeretlennek fogtam magam, hogy betérhessen régi utálatos városomba.
Miért is utáltam? Talán, mert a legjobb barátnőmet Norát Marcel el üldözte. Nagyon nagy sebet ütött ez a lányon.
Sétálgattam az utcán magamba szívtam a város hangulatát és éreztem ahogyan a bőröm már issza a hangulaltot az életet,
amit New Orleans városa adhatott nekem. Cipőm csak úgy kopogott a macska köves úton és figyeltem a szerelmeseket,
a haragosokat és a sok boszorkányt akik kinn ültek. Ilyen sorsra kárhoztattak? Hirtelen egy vörös nőre lettem figyelmes, aki
bámult engem, nem igazán törődtem vele, de tudtam, hogy a kés a csizmámba van amit vasfűbe mártottam, valamint a többi
játék szerem is nálam van.










Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Márc. 22, 2015 3:42 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Abraham

Olthatatlan vágyat éreztem, hogy Noah-t olyan apró kis cafatokra szaggassam, hogy a tulajdon anyja se ismerjen rá a darabkáira, nem még más.. Persze tébolyodott dühöm csak táplálta elégedettségét, így még ezzel is a kezére játszottam. Nem várt ő mást, tudom jól. Elég jól ismer ahhoz, hogy tudja, ezek után 100 évig nem célszerű az utamba kerülnie. Legalább. Az a barom tényleg képes lett volna a szépen felépített tervemet keresztülhúzni a puszta jelenlétével, annak ellenére hogy tudja, engem már csak a bosszú édessége éltet. Sőt, minden bizonnyal ez volt az indoka is, hiszen a szórakozás, mint olyan, nem szerepelt a szótáramban, vagy ha ritkán mégis felderengett, akkor kimerült annyiban, hogy az első szembejövőt szárazra szívtam. De persze ő könnyen jön azzal, hogy ne csináljak ebből nagy ügyet, vagy hogy az életem nem kívánságműsor, hogy reklamálhassak. Már a feltételezéstől is rosszul vagyok, hogy én részt vegyek egy ehhez hasonló vakrandin, hát még hogy utaznom is kell hozzá. Mégis azért kíváncsi vagyok arra, hogy ki az az idióta, akiről mint kiderült, Noah világi cimborája. Lehet, hogy ő is így lett belezsarolva ebbe az egészbe? Még a végén közösen leckéztethetjük meg.. Oké, ez az alternatíva annyira nem is áll távolt tőlem, talán mégsem lesz olyan borzalmas az estém, ha kiderült, hogy a fickónak olyan sötét a lelke, mint az éjszaka. Igen, legalább reménykedem a jó kilátásokban.
Az utazás nem kottyant meg, bebarangoltam én már az államokat széltében, hosszában, míg rá nem bukkantam drága álszent nővérkémre, s annak érdekében, hogy minden a tervem szerint menjen végbe, hajlandó vagyok áldozatot is hozni. Persze csak egy egészen picit. Már csak az a kérdés, hogy én érkeztem-e korán vagy leendő partnerem késik?! Merthogy a cím, amire érkeztem, pontosabban az utca kihalt volt, mintha mindenki elrejtőzött volna... Na de hát kérem.. Ez New Orleans.. Az éjszakai élet fővárosa... Az első benyomás nem túl kedvező, Gabi vs. idegen 1:0.
† Music: ide, ide † Note: ide, ide † Words
©redit & inspiration

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Márc. 22, 2015 5:39 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Gabi & Abe
Az éj sötét, és tele van iszonyattal

New Orleans utcái sötétek voltak, és valamilyen oknál fogva kihaltak. Mintha senkinek nem lett volna kedve kilépni a lakásából. Talán a telihold volt az oka, s a folyamatos farkas vonyítás, ami kordában tartotta a vámpírokat. Én persze kimerészkedtem, mint a horrorfilmek mellékszereplője, akit elsőnek kap el a baltás gyilkos. Bár, jelen helyzetben én voltam a vérengző szörnyeteg, aki mindenkit fel akart falni. Oké, igen, nem bírtam tovább, feladtam a tasakos vérivást, és vadászni indultam, de legnagyobb bánatomra és csalódottságomra senki nem volt az utcán, akit le lehetett volna csapolni. A másik dolog, amihez éppenséggel nem fűlött a fogam, az a vak randi volt, amibe drága barátom Noah zsarolt bele. Sosem voltam oda a randikért, az elmúlt pár évszázadot magányos farkasként, futó kalandokkal színesítve éltem, a vak randi pedig még inkább riasztott.
A helyszínen, amit megbeszéltünk csupán egyetlen alakot véltem felfedezni, egy csinos nőt, vámpír volt, éreztem a szagán. Ez egy hangyányit elkeserített, ugyanis a gyomrom már szinte égett az éhségtől. Viszont a lány látványa megrészegíttette a fantáziámat, olyan régen voltam már nővel, hogy szinte bármit megtettem volna, egy asszonnyal töltött éjszakáért, és talán ma majd rám mosolyog a szerencse.
Odaléptem a hölgyhöz, aki közelről még lélegzetelállítóbb volt, és csak úgy belebeszéltem a néma éjszakába.
- Szép időnk van nem igaz? – a hangom szinte belerobbant a sötétbe, s ez a klisékérdés csak arra volt jó, hogy kissé meglepjem vele a várómat.
- Abraham Watson, de inkább szólíts csak Abe-nek!


Troublemaker || Szépség :$ || ©





Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Márc. 22, 2015 10:42 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Abraham

Figyeltem az éjszaka csendjére, ami pontosan rám vall, hiszen szeretek nagy figyelmet szentelni a részleteknek. Nem véletlenül nem engedtem Noahnak, hogy egyetlen jól megválasztott pillanatban keresztülhúzza a számításaimat és hosszú évek munkáját. Akkor inkább engedek neki, aztán utána hosszú évekig hajtom majd be a tartozását. Merthogy valami úton-módon ezért adózni fog nekem, az teljesen biztos.
Már messziről hallom, hogy közeledik valaki, de nem áldozom rá figyelmemet, igazság szerint még mindig úgy állok ehhez a vakrandi dologhoz, mintha a fogamat húznák, szóval érthető, hogy nem vagyok túl lelkes. Sem szívélyes. Ez van, zsákbamacskára fizetett be, innentől kezdve nem vetheti senki a szememre, ha nem azt kapja, amire számított.
- Ez komoly? Ennyi? - kerekednek ki szemeim és már most keresztet vetek arra a titkolt elképzelésre, hogy még valami jó is kisülhet ebből az egészből. Ha még egy ekkora közhely kiszalad a száján, garantáltan kitöröm a nyakát. Hmm. Attól eltekintve persze, hogy részben fajtársam, nem érzek rajta ismerőset. Nem hasonlít Noah-ra, és remélem azért több esze van annál, minthogy felbosszantson. Így sem vagyok túl rózsás kedvemben.
- Gabriella Ross.. - viszonzom a bemutatkozást. - Nem Gabi, nem Ella.. Neked Gabriella.. - mosolyodom el negédesen és teszek felé néhány lépést. Jobban szemügyre veszem, és - persze csak a randi kedvéért, semmi másért - meg kell állapítanom, hogy nem egy rossz darab. Apró hümmentéssel nyugtázom a tényeket, végigmérem, mint a kirakati bábukat szokás, aztán ismét megszólalok.
- Szóval ha minden igaz, nekünk van egy közös ismerősünk, aki ezzel a húzásával rendesen megrövidítette az életciklusának ívét... - fonom össze karjaimat a melleim előtt és csak arra várok, hogy ráhelyeseljen. Sok mindenre engedne következtetni, ha kiderülne, hogy őt is - ahogy engem - csak belerángatták ebbe az egészbe és csak az elszenvedője Noah legújabb hóbortjának.
† Music: ide, ide † Note: ide, ide † Words
©redit & inspiration

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Márc. 23, 2015 4:08 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Gabi & Abe
Az éj sötét, és tele van iszonyattal

Nagyon nem fűlött a fogam ehhez, és azt is megígértem magamnak, hogy amint találkozom Noahval kitekerem a nyakát. Nem is azért, mert a lány ne lett volna szép, hanem azért, mert az éjszaka közepén kellett eljönnöm otthonról, és ráadásul sok kedvem nem is volt hozzá. Persze a hölgyemény látványa hangyányit kiengesztelt, de még mindig nem éreztem azt, hogy ez jól fog elsülni. Első kérdésére megemeltem a szemöldökömet, és el is mosolyodtam harciasságán.
- Mi az, hogy ennyi? Talán Evan Peters-et vártad? – kérdeztem incselkedve, bár kicsit megsértett azzal, hogy szimplán le „ennyizett”. Nem tartottam magam világi férfinak, de tudtam azért jól, hogy nem vagyok a legrusnyább sem, és, hogy nálam ezerszer rosszabbakat is kifoghatott volna. A bemutatkozása ismételten csak megmosolyogtatott, szerettem az erős nőket, és rögtön tudtam, hogy érte bizony meg kell majd küzdenem erőteljesen.
- Értem Gabriella! Megnyugodhat, egy percig sem állt szándékomban becézgetni! Te annál erősebbnek tűnsz – jegyeztem meg, bár semmi hátsó szándék nem volt szavaim mögött, csak mondtam, ami a szívemen volt. Elsőre nem volt túl szimpatikus a szépség, de nem adhattam fel, hiszen férfi vagyok, és mi lett volna az egómmal, na meg a becsületemmel, ha az első akadálynál lemondok őkegyelméről.
- Ó, igen, hát ő, nem egy könnyű eset – röhögtem, de belül majd meg fulladtam a vágytól, hogy a kezeim közé kaphassam – tudod, egyszer megmentette az életem… legalább is ő ezt állítja, pedig ilyenről szó sem volt – magyaráztam, és akaratlanul is a fejembe mászott a képe annak a csinos kis farkas lánynak, aki miután teljesítette asszonyi kötelességeit, nem bírta feldolgozni, hogy szeretnék tovább állni, és le akarta harapni a tökö… fejemet. Azóta is megborzongok, ha arra gondolok, hogy majdnem elvesztettem ott valamit, amire nagy szükségem volt a jövőben.
- Szóval, azt mondta, hogy jövök neki egy szívességgel, és el kell jönnöm, bár nem is értem, hogy miért lenne szívesség, hogy eljövök veled egy „randira” – mondtam, és a két ujjam segítségével aposztrófokat rajzoltam a levegőbe.
- Bár el kell ismernem elég harcias kis teremtés vagy – mondtam miközben végig követtem tekintetét mellyel végigmért. Egy pillanatra zavarba is jöttem, de aztán gyorsan elhessegettem mocskos gondolataimat, és próbáltam a pillanatra koncentrálni.



Take your time || Szépség :$ || ©





Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Márc. 24, 2015 4:49 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Abraham

Nem csoda, hogy semmi hangulatom ehhez az egészhez, rengeteg utazás és előtte való kiadós veszekedés áll mögöttem, így ha nem vagyok elég kedves, akkor magára vessen. Vagy a cimborájára, aki nem világosította fel arról, hogy alapjáraton sem vagyok túl készséges teremtés. Van egy stílusom, amit vagy megszoknak, vagy megszöknek - a döntésük engem igazán hidegen hagy, kisebb gondom is nagyobb annál, mint mások piti ügyeivel foglalkozzam.
- Hogy kit? - kérdezek vissza értetlenül. Tudnom kellene, hogy ő kicsoda? Hát, ha így is van, akkor sajnálattal kell... áh, egy frászt sajnálattal.. egy merő közönnyel közlöm, hogy kutyámat és egyéb háziállatomat sem érdekli. - Tudod mit? Nem érdekel... - rázom meg a fejemet, mielőtt még magyarázni kezdene valami olyasmit, aminek a végighallgatásához még kevesebb kedvem van, mint ahhoz, hogy egyáltalán itt legyek és egy levegőt szívjak vele.
- Érdekes.. Az enyémet ő vette el, szóval azt hinné az ember lánya, hogy ő tartozik nekem, és inkább csendben elsunnyog, mintsem olyan szavakkal dobálózik és nyektet, mint a randi.. - forgatom a szemeimet, de inkább a reakcióján, mint a mondandóm kísérőjeként. Még képes röhögni? Komolyan? Remek..
- Na azt viszont már tőle kérdezd.. Épp annyira vágyom erre, mint arra, hogy megmártózzam egy kádnyi savban.. - morgolódom még mindig. Egy kósza lélek sem ténfereg az utcán, így már az is megfordul a fejemben, hogy ez afféle kísértetjárta mellékút, de a kései találkánk színhelyének remekül megfelel.
- Harcias? Én? Ugyan kérlek, még semmit sem láttál.. - mosolyodom el ismét, bár ez inkább vigyor és elég sokat elárul rólam. A természetem hagy némi kívánnivalót maga után, de aki ezt nem képes elviselni, annak fel is út, le is út. Inkább le, tekintve, hogy ásnom könnyebb...

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Márc. 25, 2015 4:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Gabi & Abe
Az éj sötét, és tele van iszonyattal

Király, gondoltam magamban, remek nőt fogtam ki magamnak. Hallottam a fejemben a hangomat, és ez mindig is idegesített. Sosem tudtam elnyomni a fejemben szóló folyamatos narrálást, amit a tudatalattim végzett potom pénzért. Szavai hallatán csak megforgattam a szemeimet, és összekulcsoltam a kezem a hátam mögött.
Sosem volt még ilyen nehéz, és idegesítő nő az életemben. Komolyan mondom, megfordult a fejemben, hogy kitekerjem a nyakát, de aztán felöltöttem bájosabbik mosolyom és végighallgattam, ahogyan Noah barátomat szidta, majd a mi tökéletes kis randinkat.
- Tudod, talán ha kedvesebb ember lennél, akkor mások is kedvesek lennének veled – szalad ki a számon a mondat, de nem bánom, talán helyre rázza egy kicsit – tudod, ez a világ nem csak abból áll, hogy kollektíve gyűlöljünk mindenkit! És egyébként is, szerinted nekem van kedvem egy ilyen randihoz? De ha már megígértem Noahnak megteszem, ami tőlem telik! – mondtam egykedvűen, talán egy kicsit több éllel, mint amennyivel szántam, és elindultam végig az úton.
- Na, mi van, te nem jössz? Meg hívlak egy vacsira! – jelentettem ki, és emberek után kezdtem keresni tekintetemmel. Idegességemet csak úgy tudtam levezetni, ha találok valakit, akit alaposan megcsapolhatok, a francba is a tasakos vér dologgal. Mióta azt ittam sokkal ingerlékenyebb és fáradt voltam, nem éreztem magam jól, szomorú voltam, és semmihez nem volt kedvem, így mikor megpillantottam egy, a cipőjével bajlódó lánykát az út szélén odasétáltam hozzá.
- Kegyed meg mit csinál itt ilyen későn? – kérdeztem tőle, de meg sem vártam a válaszát, csak belemélyesztettem a fogaimat a nyakába. Keserédes vére lassan lecsordogált a torkomon, s egy pillanatra eufórikus állapotban éreztem magam. Vállánál fogva tartottam el magamtól, ahogyan a csokis papírt szokták mikor elfogy az édesség, csak hogy benne még több liter vörös élvezet folydogált.
- Gyere már, különben nélküled fogyasztom el! – rivalltam rá és ismét a lány torkába vájtam fogaimat.



Take your time || Szépség :$ || ©





Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Vissza az elejére Go down
 

St. Peter Street

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

 Similar topics

-
» 6th Street
» Bourbon Street
» Dauphine Street
» Peter McCall
» Peter McCall

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Helyszínek :: New Orleans-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •