Tudom, hogy hibáztam, de ennek ellenére is azt gondolom, hogy a lehető legjobb kezekre bíztam 18 éves fejjel. Én mégis mit adhattam volna meg neki? A családom szeretetét nem, hiszen a szüleim teljesen kiborultak, amikor kiderült, hogy gyereket várok. Szóba se jöhetett az, hogy megtartsam. Néha megfordult a fejemben ugyan, de mindig elég hamar távol űztem ezeket a gondolatokat, hiszen igazuk volt, azt kellett szem előtt tartanom, ami számára a legjobb lehet. Anyai szereteten kívül semmit se adhattam volna, hiszen az apja is könnyedén sétált el, amikor kiderült, hogy gyermeket hordok a szívem alatt. Mintha hirtelen a világ bezárult volna és nem maradt volna semmi kapaszkodó se. A szüleim szinte bezártak, hogy nehogy szégyent hozzak a családunk nevére, majd pedig vidékre küldtek.
Halottam, hogy mi történt velem, s nem múlt el úgy év, hogy ne gondoltam volna rá, hiszen volt egy titkos egyességünk. Minden évben kaptam egyetlen egy fényképet róla. Velem volt, még ha én nem is lehettem vele, de akárhányszor a csillagokra néztem, akkor mindig eszembe jutott, ahogyan az ezüstösen csillogó holdról vagy éppen az aranyló és melegséget árasztó napról is. Utána se volt többé gyermekem, nem azért, mert nem szerettem volna, inkább csak képtelennek tartottam magamat rá, hiszen egyszer lemondtam egyről, akkor miként is tehetném meg azt, hogy egy másiknak pedig életet adok és fel is nevelem úgy, ahogyan illik? Nem, arra képtelen lettem volna, így inkább a munkába menekültem és az töltötte ki szinte teljesen az életemet.
Nem csodálkoztam azon, hogy nem túlzottan őrült a felbukkanásomnak, ahogyan az igazságnak se. Olyan volt, mint én. Makacs és önfejű, de ennek köszönhetően akaratlanul is mosoly kúszott az arcomra. Viszont azt is tudtam, hogy most nem fogok elsétálni, egyszer már megtettem másoknak köszönhetően, hiszen abban természetesen könnyedén segítettek, de most itt leszek. Lehet, hogy már úgy gondolja nincs szüksége rám, de egy anyára mindig szükség van. Sietve pillantottam a rendőrség épületére, megigazítottam a ruhámat, majd határozott léptekkel indultam el be.
- Jó napot kívánok! Nichols nyomozót keresem. – mosolyodtam el barátságosan, mire a recepciónál, vagy itt minek hívják sietve nézett utána a neveknek.
- Egyenesen előre, majd a második ajtón balra, s ott lesz a nagy iroda, azon belül megtalálja. – igazított útba, mire csak bólintottam és sietve folytattam tovább az utamat. Illedelmesen köszöntem, ahogyan illik, majd hamarosan meg is pillantottam őt. Ha már a hívásaimra nem válaszol, akkor eljövök hozzá személyesen.
- Bethany, kicsim? – szólaltam meg úgy, ahogyan egy anya tenné és türelmesen pillantottam rá. Ha esetleg az asztalánál ült, akkor könnyedén foglaltam helyet a közelében lévő másik széken, ha állt, akkor én is állva maradtam.

Pár nap kiesett, és hála anyámnak ezeket a napokat inkább elfelejtettem volna. Nem volt sok kedvem hozzá, így szándékosan nem jelentkeztem, mint ahogy ígértem, nem véletlenül. Nem volt kedvem a magyarázkodását hallgatni, s mivel Anubissal alakult valami, pláne nem óhajtottam rá pazarolni az energiáim, amiből elég kevés volt mostanában.
A reggeli vizit megvolt a helyszínen, a táblán képek sorakoztak lehetséges gyanúsítottakról és a hulláról, amit talált egy futó. Jellemző, túl sok egybeesés volt, a kamerák felvételeit pedig még mindig nem kaptuk meg. így jött az áldozat adatainak, s életének minden részletét tekintő átnyálazása.
Valamit meghallok lentről, mintha ismerősen hangzana a női hang, de ahogy a nevem is párosul hozzá, arcomra fintor húzódik és kis híján összetépem a kezemben lévő aktát, amit inkább végül csak egy határozott mozdulattal csapok az asztalra, mikor meghallom a közeledő lépteket. Páran rám emelik a tekintetüket, s mikor belép az anyám az ajtón, intek azoknak, akik kérdésekkel bombáznának, hogy minden rendben van-e. Kedvesen, az első gondolatom, hogy a pisztolyomért nyúlok, de nem őt, inkább magam lőném le, amiért ismét ilyen helyzetben vagyok.
Szavaira gúnyos mosollyal nézek rá.
-Ezzel kicsit elkéstél, nem gondolod Meora?-ülök az asztalom sarkára ahogy helyet foglal, s rá kell harapnom a nyelvemre, hogy ne hangosodjak. Anyának akkor sem szólítanám, ha a fejemhez fegyvert fogna. Abból az állapotból kicsit kiesett, mikor magamra hagyott.
-Megmondtam, hogy majd kereslek, ha lesz időm, nem?-sziszegem dühösen.-Ahogy látod nincs.-mutatok a táblára, ami előttem van, rajta a képekkel, ami talán gusztustalan lehet egyesek számára, de egy farkasnak nyilvánvalóan nem kell bemutatni az öldöklés következményeit.-Szóval, ha eszedbe jutott, hogy az anyám vagy és most azt hiszed, hogy te leszel a világom közepe, csak szólok, hogy nem így lesz. Most pedig, ha megbocsájtasz, dolgom van.-nézek le rá határozottan, és próbálom távozásra ösztönözni, ahogy lekezelően billentek fejemmel az ajtó felé.

Az élet sose lesz közelebb. Sokszor olyan döntést kell meghoznunk, ami a legnehezebb, ahogyan sokszor bizonyos helyzeteket látunk helyesnek, még akkor is, ha nem azok a helyesek. Egyszerűen csak nem tudom, hogy mit kellene tennem vagy mondanom, hiszen ha könnyedén elsétálnék, akkor sose kaphatnám vissza. Ahogyan az is igaz, hogy nem avattam be minden történésbe. Nem mondtam el azt, hogy sok választásom nem lett volna azzal kapcsolatban, hogy megtartom-e őt, vagy nem, hiszen már a szülés előtt megtaláltuk a megfelelő családot. Én pedig féltem akkoriban még szembeszállni a családommal. Egyszerűen gyenge voltam, de most már nem vagyok az. Nem érdekel az, hogy mennyire nem helyeselték azt, hogy megkeressem őt. Szüksége van valakire, én pedig szeretnék idővel az lenni, akire szüksége van.
Talán sokat fogunk vitatkozni, talán néha úgy fogom érezni, hogy legszívesebben elsétálnék, de akkor se tehetem majd meg. Erősnek kell lennem. A koromhoz képest egész jól tartom magam, így sose zavartattam magam azzal kapcsolatban, hogy mennyire néznek meg. Illetve ott volt az a tény is, hogy büszke voltam a lányomra, amiért nyomozó lett belőle. Ez is csak azt bizonyította, hogy kitartó és remek ember, olyan, akiben élhet remény… az már máskérdés, hogy milyen értelemben. Abban viszont kicsit reménykedtem, hogy elhitte nekem azt, hogy 18 évesen nem sok lehetőségem lett volna arra, hogy mind a ketten normális körülmények között éljünk, vagyis szerettem volna ebben hinni. Ő a legjobb érdemelhette és akkoriban a szüleimnek hála hittem abban, hogy azt mástól kaphatja meg, nem tőlem.
Próbálok kedves lenni, de elég hamar kiderül, hogy mennyire nem örül nekem. Már éppen megszólalnék, de úgy beszél, mint akiből sose fogy ki a levegő, így inkább csak türelmesen várok, majd picit a hajamat igazítom meg, amikor meg a táblára bök, akkor követem őt a pillantásommal, s egy pillanatra lefagyok, amikor meglátom az egyik arcot, hiszen ismerem. Tény, hogy azért meglátszanak rajta az évek, de attól még bárhol felismerném azt a szempárt. Végül sietve kapom a pillantásomat a lányomra.
- Lehet, hogy elkéstem. Sőt biztosan elkéstem, de még mind a ketten élünk, így annyira nem késhettem el. – jegyzem meg egy szelíd mosoly kíséretében, ahogyan a hangom is szeretett teljes. Farkas létemre nekem is megvan a saját kis temperamentumon, de abból most semmi jó nem származna, így igyekszem higgadt maradni.
- Lehet, hogy mondtad, de ismerem már az emberek annyira, hogy tudjam mikor gondolnak valamit komolyan és mikor nem. S ha arra vártam volna, akkor vélhetően már nem is léteznék, amiért persze nem hibáztatlak. – a hangom komolyan csendül és az se zavar túlzottan, hogy esetleg mások látják ezt a kis műsort. Nem akarom lejáratni, de hát még se hagyhatom reakciók nélkül azt, amit mond. Ha beszélnek hozzád, akkor illik válaszolni, én pedig megteszem.
- Eddig is tudtam, hogy van egy lányom. – s azzal a lendülettel előhalászok egy nagyobb albumot a táskámból és az asztalára „dobom” úgy, hogy kinyíljon és felismerhessen saját magát a képeken. – Másrészt meg nem vártam el azt, hogy a nyakamba ugorj vagy hasonló. Csak egy esélyt kértem arra, hogy helyre hozzam azt, amit 18 éves koromban elrontottam. – s a végére kicsit elhalkul a hangom. Inkább csak megrázom a fejemet, mert nem fogok sírni előtte. Azt már nem. – Nem fogok elmenni, akkor csukj le, de nem dobhatsz csak úgy ki, hiszen az testi sértés lenne, nem? – hangom pedig határozottan csendül. – Amúgy mit követtek el? Talán tudnék segíteni. – szólalok meg ártatlanul mosollyal az arcomon.

Próbáltam őt megérteni, felfogni, hogy miként tudott olyan egyszerűen elhagyni, de nem értettem. Nem ment. A dühöm és a haragom elmosta a józan gondolatokat, a megértést, pláne azt, hogy mindezt huszonhét év után tudom meg. Akik felneveltek, szerető családként tették. Mindent megadtak nekem, hogy odáig jussak, amíg jutottam. Más kérdés, hogy az, hogy egyszerűen menyasszonyként dobtak, már nem volt ilyen jó emlék az életemben. De ő akkor sem volt ott. Nem volt ott, mikor elhagytam a gimit, még akkor sem, mikor kimondtam az első szavakat, vagy megtettem az első lépéseket. Sosem volt mellettem, s még csak meg se próbált az életem része lenni. Árnyékként talán követett, de élte csendben a maga kis életét, és elfelejtette a létezésem. Ezt pedig nem tudtam csak úgy megbocsájtani.
A megjelenése az alapjáraton jó kedvemhez nem sok jót tesz hozzá, inkább ront azon és ingerültségem minden jele kiül arcomra, ahogy a nemtetszése is, hogy csak így megjelent. Megint. Ezt fel sem tudtam fogni...ki-be sétált az életemben, mintha ez így menne vagy ilyen egyszerű lenne.
Szavaimra tekintetét ő is a táblára vezeti, majd mintha megváltozna arca, s nyilvánvalóan szívverése is kihagy egy ütemet. Összevonom a szemöldököm, de nem reagálok, még nem. Valami nem stimmel...megint. De vele mikor stimmelt bármi is?
-Te előbb meghalhatsz, mint én. ezt azért ne felejtsd el.-jegyzem meg mellékesen, hogy kettőnk közül én ebben a vámpír énemnek hála némi előnyt élvezek vele szemben. S az sem érdekel, hogy mennyire önelégült és makacs a hangom, hogy mennyire megvetően nézek rá. Pár kéretlen szempár már így is ránk szegeződik, s ez jelenleg bőven elég.
-Na, ebbe igazad van. De ha ismered annyira az embereket, tudhatnád azt is, hogy milyen az, amikor valaki valakit egyszerűen elutasít. Ha nem lenne elég világos, veled pont ezt teszem.-vágom képébe minden gondolatom egyenesen, kedvességtől mentsen, mintha nem lenne most jobb dolgom, csak vele foglalkozni.
Egy mappa landol az asztalomon, mire erőteljesen felmordulok és megállom, hogy ne nyúljak hozzá, szavaira -melyek távolról sem nevetségesek-, elnevetem magam.
-Váó, szép beszéd volt Tükör előtt gyakoroltad?-vonom fel szemöldököm kérdőn.-Ezt akartad? Ezért jöttél ide? Hogy elérd, tegyek olyat, amivel elcseszhetem az életem úgy, ahogy te tetted? Elkeserítelek, nem fogok ilyesmit tenni. Nem vagyok olyan, mint te Meora.-hangsúlyozom ismét, kicsit sem érzem ugyanis, hogy bármiben is hasonlítanék rá jelenleg.
-Nem tudsz. A legjobban azzal segítenél, ha hagynál dolgozni. Akkor talán tudnám, hogy miért lőtték fejbe, őt pedig miért cipelték még e mellett odébb is. Amúgy sem vagy nyomozó, szóval ha megtennéd, szeretnék végre dolgozni, nem pedig veled meg az elmúlt tizeniksz év bepótlásával foglalkozni.-utasítom el a segítségét, amit oly készségesen ajánl fel, mintha komolyan is gondolná. s talán így van. De nem érdekel.

Azt mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít, de vannak olyan sebek, amiket képtelen. Ez is az volt. Nem azért akartam azt, hogy elfogadjon, hogy az én lelkiismeretem bűnbocsánatot nyerjen vagy éppen könnyebb legyen levegőt vennem, hanem azért, mert fontos volt számomra. Ha nem így lett volna, akkor nem próbáltam volna kapcsolatot tartani a nevelő szüleivel. Persze, az első egy évet én is kihagytam az életéből, de utána sikerült megtalálnom hála anyámék hanyagsága miatt, s utána kötöttem velük egy alkut, amikor már eléggé erősnek éreztem magam ahhoz, hogy a szüleimmel szembe kerüljek. Bárcsak hamarabb lett volna így. Jobban hasonlított rám, mint azt valaha gondoltam volna. Bármennyire is nem volt jókedvű ez a találkozás, ennek ellenére a mosoly továbbra is ott csücsült az arcomon. Ez anyai mosoly volt és nem több.
Tábláról pedig sietve kapom el a fejemet, hogy utána a morcos lányomon állapodjon meg. Igazán aranyos, olyan, mint egy pukkancs. S vélhetően mások is ezt gondolják róla, míg mások engem nézhetnek őrültnek, amiért ez a stílus ellenére még mindig itt vagyok.
- Talán igen, de sose lehet tudni, hogy éppen mikor ki akarhat minket hátba szúrni. – utalok itt arra, hogy roppant mód ő se hallhatatlan, még ha én csak egyszerű farkas is vagyok. A vámpírokra mindig is többen vadásztak, mint a farkasokra. A pillantásomból pedig láthatja, hogy nem viccelek azzal, amit mondok vagy éppen tudok ilyen téren.
- Lehet, hogy most elutasítasz, de azt is tudom, ha most nem próbálok meg a közeledben maradni, akkor egy szép napon arra fogsz ébredni, hogy megbántad azt, hogy elüldöztél, vagy azt, hogy elszalasztottad az időt, ahogyan én is megtettem. – lassan az ajkaimat benyálazom, majd a kezemet a táskám pántjára siklik, miután a mappa az asztalán landolt. Lehet, hogy elfelejtettem, vagyis nem gondoskodtam én róla, de ennek ellenére óvtam őt a távolból, hiszen ha azt láttam volna, hogy még sincs jó helyen, akkor könnyedén vettem volna magamhoz. De ott jobb volt neki, mint velem.
- Nem, nem gyakoroltam tükör előtt Bethany, akár hiszed, akár nem. – pillantottam rá kissé csalódottan, majd egy apró nevetés hagyta el az ajkaimat a kijelentésére. – Nem csesztem el az életemet, mert a világ legjobb dolga volt az, amikor életet adtam neked, de nem tarthattalak meg. Másrészt meg pontosan tudom, hogy nem követheted el ezt a hibát. – s talán kissé éles volt eme pár szó, de aki egyszer valamilyen módon vámpírrá válik, annak sose lehet gyereke. Nagyon maximum embertől, de nem többtől. Vajon ő ezt tudja, hogy sose lehet belőle igazán anya?
- Mint mondtam, nem fogok menni. – s azzal a lendülettel a táskámat az asztalára tettem, mint egy megmakacsolt nő. Azt hiszem remek műsor lesz, majd könnyedén sétáltam el mellette, míg végül rá nem böktem az egyik gyanúsított fotójára. – Ő Delgado Sanchez, sose arról volt híres, hogy bárkinek bármit ingyen megtenne. – pillantottam a lányomra mosolyogva és ártatlanul. Még hogy ne tudnék segíteni. Ohh, ha tudná, hogy ki az a személy, akkor még mérgesebb lenne, de hát kölyökként mindenki másabb, de nem olyan régen újra találkoztam vele. Kár volt…

Fogalmam sincs, hogy mivel üldözhetném el, ha a fejéhez fegyvert fognék, vagy a sajátomhoz, vagy egyszerűen a földre söpörném az asztalom teljes tartalmát... nem fogja fel, hogy nincs kedvem vele beszélni, hogy nincs kedvem a közelében lenni, hogy nem érdekel a lelke, hogy miért keresett meg. Egyszerűen belefáradtam, hogy érdekeljen mindez. Nem volt mellettem, az idő pedig szart sem ért a sebeim ellen, amiket mindig magam nyalogattam, nélküle.
-Ó, hát persze. Hitegesd csak magad ezzel. Te pont ugyan ezt tetted velem, de nem vagyok olyan, mint te. Megvagyok a bűntudatommal köszönöm szépen. Ellenben veled.-fejtem ki véleményem kereken arról, hogy mennyire nem érdekel, maradásával mit próbál megakadályozni.
Ismét felmordulok és arcomon fintor rohan át, ahogy gúnyos szavaimat is képes lecsapni. Ekkora ellenállást még egy kihallgatás során sem tanúsított senki, aki mondjuk a saját bőrét féltette a börtöntől. Ez pedig feketébb bosszant. Nem voltam rá kíváncsi, mégis valamiféle tiszteletet kiváltott belőlem titkon, ami annak a jele volt, hogy ennyire kitartóan próbálkozik, minden szavam és tettem ellenére.
-Ez most egy szemrehányás volt, amiért én mertem hozni egy döntést? Nem vagyok anyának való. És ha mégis, hidd el, van elég árva, akik gondoskodó szülőkre várnak.-ezzel egyszeriben felfedem, hogy nem vagyok én olyan magányos, mint azt hiheti. Van valakim, de az orrára nem vagyok hajlandó ezt is odakötni. Nem az ő dolga, foglalkozzon csak azzal először.-És ezt a filmekből vett drámai szöveget pedig vesd el. Nem hat meg továbbra sem.-kérem, a "te voltál a legjobb dolog, ami velem történhetett" részre értendően. Nem volt kedvem hallgatni őt tovább. De mérhetetlenül makacsan ült azon a széken az én nagy "örömömre".
-Sejtettem...-fújok nagyot, mikor a táskáját az asztalomra dobja, szemem megvillan és orrom idegesen és dühösen megrándul. Eltökéltségből kiváló, ha már anyaként ugyan ezt még elégségesre sem osztályoznám.
Elkerekedő szemekkel nézek anyámra és a kartonra, ami a kezemből nemrég az asztalra repült. Távol van tőle, nem nézhetett bele. Majd ahogy a döbbenet átsuhan arcomon, úgy a gyanú is.
-Oké, tegyük fel, hogy ismerted és tudod ki ő. De mond, hogy nem azért, mert közöd volt hozzá.-ez inkább volt könyörgés a magasságoshoz, mint kérés hozzá, de nagyon remélem, hogy valóban nincs hozzá köze. Én lennék az utolsó, aki az anyját bármilyen ügyben szívesen látná.-Gondolod, hogy ő volt?-szegezem neki végül a következő kérdést, és mellkasom előtt összefont kézzel állok fel, majd veszem fel az aktát. Rá illene. Többszörös gyilkosság, rablás, vesztegetés. Gondolom ezért sem kis pénzt kapott.-Nincs bizonyítékunk, bár nem találjuk, nincs bejelentett cím, hacsak azt nem vesszük, hogy egy hónapja még az egyik cellában rohadt. Csakhogy a vádakat hirtelen ejtették. Az áldozat pedig...-nézek a táblára, majd anyámra.-Az egyik tanú, aki ellene vallott.-döbbenek le, és nézek anyámra, az oknyomozás végén, s talán ajkam szélén megjelenik egy mosolyszerűség is.

- Szerinted nem lennék meg a bűntudatommal? – kérdeztem meg csodálkozva, majd megráztam a fejemet. – Nem erről van szó, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy itt az ideje annak, hogy melletted álljak és segítsek neked. Hogy megtud az igazságot. – pillantottam rá komolyan. Nem volt ez védő beszéd, hanem sokkal inkább őszinte volt, mert tényleg emiatt voltam itt, hogy mellette legyek, ahogyan egy anyának illik. Nekem is fájt az, hogy nem lehettem ott, amikor megtette az első lépéseket, vagy amikor először beszélt, s még sok hasonló pillanatban, de nem forgathatom már vissza az időkerekét és tehetem semmisé.
Látom a fintorát, ahogyan a nem tetszését. Hasonló helyzetben én is hasonlóan reagálnék, de most nem adhatom meg magamnak ezt a luxust. Így inkább továbbra is kitartok úgy, mintha egyetlen egy szava vagy éppen tette se tudna nekem ártani, mintha nem vájódna egy aprócska tőr a lelkembe. De ennyire gyenge se voltam sose, mint az ő közelében, még ha ennek nyoma sincs. Van szívem, nem is kicsi, így érthető, hogy fáj az, ami éppen most zajlik, de akkor se sétálhatok ki az ajtón.
- Nem, nem volt az. Inkább csak talán túl elhamarkodottan döntöttél. Ez is igaz, s melletted áll az a férfi is, hogy is hívják. Anubis, ugye? Igazán érdekes neve van. – ajkaim mosolyra húzódtak, hiszen ha árnyékként tudtam követi az ő életét, akkor miért gondolja azt, hogy nem tudom azt, hogy mi történik vele. Boldog valaki mellett és ennek igazán örök, csak reménykedni tudok abban, hogy nem fog baja esni, mert akkor jobb, ha elnyeli valami azt az őskövületet, vagyis a neve mindenképpen arra utal. – Te tényleg azt hiszed, hogy minden a filmek világából származik? Ennyire naiv már te se lehetsz, s még szíved is van. – jegyzem meg könnyedén, majd barna tincseimbe túrok, s úgy pillantok körbe a helységbe. Ha meg valakivel találkozik a pillantásom, akkor csak mosollyal az arcomon felelek neki.
- Legalább nem ért meglepetés. – pillantok rá ártatlanul, miközben még mindig úgy trónolok azon a széken, mintha odaragadt volna a fenekem. Persze akkor már felállok, amikor bebizonyítom neki, hogy lehet egyszerű ember vagyok és nem rendőr, se nem nyomozó, de attól még nem buta és ismerek egy-két személyt. Még akkor is, ha nem kellene.
- Miért lényeges az, hogy honnét ismerem őket? Az számít, hogy kaptatok egy nevet, nemde? – pillantok rá kíváncsian, s biztosan nem fogja kiszedni belőlem, hogy milyen közöm is volt ehhez a férfihoz. Majd újra átfutok a listát és megpillantok egy férfiról képet. Arca nem látszik, de egy tetoválás annál inkább, amiben egy heg fut végig. – Ő pedig Ramirez, az unokatestvére. – bökök egy újabb képre. Azt a heget tőlem kaptam 19 éves koromban. Bárhonnét felismerném, hiszen akaratom ellenére akart bejutni a bugyimban, de már rég volt, viszont az ilyen emlékek roppant mód nem kopnak meg. Fura, hogy őket is erre ette a fene. – Attól függ, hogy mit követett el, vagy miként halt meg az illető. De ha tippelnem kellene, akkor a ti emberetek ő. – az, akiről ha jól láttam nincs kint olyan kép, amin látszana az arca. – Viszont abban biztos lehetsz, hogy neki is köze van hozzá. – mutatok újra arra a fotóra, amire először mutattam. – Gond van talán? – kérdezem meg, amikor az egyik tanúnevét nem ejti ki és viszonozom a mosolyát. Sok mindent elrontottam, de megfogadtam, hogy soha többé nem leszek gyáva, így akkor se voltam. Sietve sétálok a táskámhoz, majd elkezdem kidobálni a cuccaimat az asztalára, hiszen itt kell lennie annak a nyamvadt szalvétának is…

-Hajrá, mondj újat vagy bökd ki végre azokat a titkokat. Mert eddig csak az ígéreteket hallottam, hogy majd...-sziszegem dühösen, mikor olyan érzésem támad, mintha csak azért nem mondaná el azt, amit akar, hogy addig is mellettem lehessen. De legyen az az igazság bármi, nem fogja megkönnyíteni a döntésem, nem fog azon változtatni. Kizárt, vagyok olyan makacs, hogy ne engedjek az igazamból, s hála a vámpír részemnek, ez a rész felfokozottan érződik bennem.
Elegem van, hogy szinte magához hasonlítgat, s mikor Anubis nevét is előhozza, arcomon minden izom megfeszül. Nem meséltem neki róla, de gondolom, ahogy azt is kitalálta, hogy hol vagyok, nem nehéz volt rájönni, hogy némi megfigyeléssel a kivel részt is könnyedén kitalálta. Ennél jobb nem is lehetne.
-Semmi közöd hozzá, vagy a nevéhez. Maradj ki ebből és ne hasonlíthass magadhoz.-nem kiabálok, de szívem szerint már csapkodva üvöltenék vele, amiért minden szavam lepereg róla, mint az esőcseppek az esernyőről. Gyűlölöm, hogy ilyen, s ha be akarom ismerni, ha nem, de én is ilyen makacs és akaratos vagyok, ha arról van szó. Esetünkben nem apja-lánya, hanem anyja-lánya... az apám ugyanis valahogy kimaradt az eddigi történetekből.
-Nekem legalább van.-döntöm arrogánsan oldalra fejem, ahogy a szívügyekre, vagyis a megjátszható aggódásra és az anyáskodásra terelődik a téma. Nem volt kedvem vitatkozni vele. Meguntam már az örökös harcokat.
Megforgatom szemeim és veszek egy mély levegőt, s inkább elfojtom az előtörni készülő szavaim. Kezdem unni ezt a csatározást vele, viszont akkor sem engednék neki, ha könyörögne érte. Nem akartam, hogy az életem része legyen, nem tekintettem rá anyaként, nem értettem meg, s nem érdekelt. Ezt elhitettem magammal, és kész, ennél többre nem voltam hajlandó, holott valahol legbelül azért vágytam egy igazi anyára, még ennyi idősen is. Mert szükségem lett volna rá néha. Most pedig, hogy itt van, még jobban érzem ezt, csakhogy van, amit, mint ember, mint összetört lány, már nem tudok olyan könnyedén felejteni. És az az hogy elhagynak, semmibe vesznek, mert azt hiszik, hogy nekem attól bármivel is jobb lesz vagy volt.
Anyám és az infói meglepnek, ami sokként ül ki arcomra, és figyelem, ahogy otthonosan mutogat a képek között, bár nem örülök neki, hogy erről épp vele beszélek, s ezekhez a fickókhoz köze van. Felkapok egy filcet, odébb tessékelem és felírom a neveket a képek alá.
-Te csak ne tippelgess itt nekem.-szólok rá, mivel a fél iroda minket bámul, és páran szinte ugranak az infókért, és a telefonokért, ahogy szúrós szemmel pillantok rajtuk végig. Elkapom az anyám kezét, hiába segített, odébb vonszolom a táblától.-Menned kell, nem lehetsz itt és nem keveredhetsz ebbe bele. Ez a mi ügyünk, nem a tied.-úgy szólalok meg, mint egy aggódó lány és nagyot nyelek, hogy ezt a látszatot arcomról is eltüntessem, de tudom jól, hogy szemem ismételten elárul mindenkinek.-Csak menj, mielőtt rájönnek, hogy közöd van hozzám és belekeveredsz. Kérlek.-próbálkozom ismét. Ezek megöltek egy tanút, akik ellenük szólalt fel, az anyám ahhoz képest könnyű célpont lehet. És bármennyire nem akarom a közelemben tudni, hullazsákban még kevésbé akarom látni.

- Talán nem itt kellene, mert vélhetően nem akarod, hogy pletykáljanak rólad az emberek, mint esetleg ezek után megteszik. Ma este egy vacsora? Esetleg nálam, vagy választhatsz helyet, ha nagyon nem akarsz eljönni hozzám. – ajánlottam fel sietve, hiszen nem akarom még kínosabb helyzetbe hozni, mint esetleg eddig hoztam. Lehet, hogy nem kellett volna ide betoppannom és hasonló dolgok, de más lehetőségem. Muszáj volt lépnem, hiszen ki tudja, hogy mikor küldenek utánam valakit és akkor már késő lesz megtennem mindent. Miatta képes lennék eltűnni is a rendszerből, de nem annyira könnyű, mint egyesek hiszik, vagy éppen a filmek mutatják. Főleg akkor nem, ha a szerelmünk egyben a társunk és baja eshet miattunk, de most mégis eljöttem. Nem hallgattam senkire se, s azóta pedig harcolok a lányomért.
- Talán több közöm van, mit gondolnád. – jelentem ki határozottan, miközben őt figyelem. Nem érdekelnek arcának a rezdülései, de ahhoz még nőnie kell, hogy megijedjek tőle, vagy csak el tudjon tántorítani attól, amit szeretnék. Lehet, hogy nem a legjobb ötlet ez tőlem, de a lányomat megvédeném és még szép, hogy utána járok annak, hogy kivel is bújik össze, hogy nehogy az egyik reggel átvágott torokkal találják esetleg.
- Ohh, ezek szerint nekem nem lenne? – kérdezek vissza egy féloldalas mosoly keretében. Igazán érdekes ezt hallani tőle. Főleg úgy, hogy nem is ismer, ahogyan azt se tudja, hogy mi miatt történt.
Azt pedig kezdetektől fogva tudtam, hogy nem lesz könnyű. Miért is lenne az? De komolyan? Egy anyának se szabadna elhagynia a csemetéjét és én nem is tettem meg. Elvették tőlem, majd pedig olyan közegbe keveredtem, ahol be kellett érnem azzal, hogy néha látok róla egy képet. Nem én döntöttem, hanem a szüleim, akiknek hátat fordítottam, amint lehetett. Vélhetően úgy tudják, hogy meghaltam, vagy csak egy hálátlan gyermeknek tartanak. Még a férjem kérésére se tudtam felkeresni őket. Számomra azon a napon haltak meg, amikor elvették tőlem a lányomat. De aztán valami megtört bennem és úgy éreztem, hogy nem bírok tovább távolabb maradni és végre eljött a lehetőség, hogy véres küzdelem árán közelebb kerüljek hozzá.
De pillanatok alatt fordul a kocka, amikor ismerős arcokat fedezek fel a táblán és könnyedén avatom be őket. Persze, egy tisztességes nő róluk véletlenül se tudhatna, csak akkor, ha egyszer volt valami közük hozzá, ami talán részben igaz is, de másrészt nagyon nem. Bonyolult, ahogyan sok minden az életemben. Mesélnék, de magam sem tudom, hogy miként kellene.
Szemmel láthatóan nem örül annak, amit mondok, vagy éppen teszek és hamarosan nem csak szavakkal éri el, hanem szinte sietve kerül vissza minden a táskámban, miközben elkapja a kezemet és kedvesen megpróbálna elvezetni, de vélhetően valaki szólt a nagyfőnöknek is, mert mielőtt bármit mondhatnék a lányomnak egy ismerős hang üti meg a fülemet.
- Mary? – hallom a döbbenetet a hangjában, mire egy mosollyal az arcomon fordulok meg.
- Arthur. – viszonozom a köszönést és abból ítélve, hogy tudjuk egymás keresztnevét, még ha ő nem is az igazit tudja eléggé könnyedén le lehet vágni, hogy ismerjük egymást.
- Mit keresel itt? – lépett közelebb hozzám, talán már túl közel is.
- Csak beugrottam a lányomhoz, meg segítettem kicsit, de jobb, ha tényleg megyek. – felelem kurtán és már fordulnék is meg, hogy távozóra fogjam, de persze lehetetlen, mert most ő kapja el a kezemet, majd fogja meg a táskámat és húz magával.
- Nichols, maga is jöjjön! – szól hátra csöppet se kedvesen, majd pedig vélhetően az irodája ajtaja könnyedén csukódik be mögöttünk.