Sejtelmem sincs, honnan gondolja, hogy én bármilyen formában rászorulok a tanácsaira, de ha prédikálásba kezd, teljesen biztos, hogy minimum egy törött nyakkal végzi az egyik ház sarkában. Nincs rámírva ugyan, hogy nem célszerű cukkolni engem, de ha így folytatja, akár meg is taníthatom neki, hogy attól, mert eljöttem, még nincs felhatalmazva arra, hogy ossza nekem az észt. Ráadásul ne hasonlitgasson holmi emberi lényekhez, mikor sosem voltam egy közülük. - Óh, tudom én azt.. - mosolyodtam el sejtelmesen. - Nem is gyűlölök én mindenkit.. Megfelelőbb szó rá a közöny - rántok vállat. Igazság szerint nem igazán érdekel a többi hétmilliárd akárki, aki itt tipródik még a bolygón és szívja a levegőmet. Egészen addig, míg az utamba nem sodródnak arany életük van, én mondom.. Noah is tanusíthatja, ő már tudja milyen az, ha valakinek az életére török. - És talán, ha okosabb ember lennél, nem kísértenéd a sorsot. - ajánlom neki melegen, hogy fogja vissza magát, máskülönben ténylegesen is bemutatkozom neki, és garantálni tudom, hogy az nem fog tetszeni neki. Egyelőre csak sodródom az árral és próbálom felfogni, hogy Noahnak mégis mi a fene haszna származik a mi randinkból, de eddig csak az a lehetőség ragadt meg a gondolataimban, hogy mindkettőnkkel szívózni akar. - Nocsak, egy becsületes vámpír? - nézek rá kétkedve. Ha szavát adja, azt állja is? Ritka tulajdonság a fajtájában, az enyémek között meg még kevésbé lelni ilyen jellemű fazont. Ráadásul az imént hívott vacsorázni.. Mit képzel, hogy majd szépen lecsüccsenünk egy étteremben és csacsogunk a világ legfelszínesebb dolgairól? Lesheti.. Ha ez eddig nem esett le neki, akkor kár is több időt fecsérelnem rá. Akkor keltette fel figyelmemet leginkább, mikor egy fiatal lány nyakába harapva fosztotta meg azt életének kulcsától. Mosollyal az arcomon figyeltem a lány értelmetlen próbálkozását és esélytelen szabadulási kísérletét, miközben messziről is hallottam, hogy verdes a szíve, mint egy kalitkába zárt kismadár, aki az utolsókat rúgja Nos, ez utóbbi még igaz is volt. Hiába invitált, én csak lassan lépkedtem közelebb, nem szándékoztam osztozni a vacsorájában, legalábbis nem ilyen módon. csak elégedetten figyeltem, hogy oltja ki az életet, majd mikor megelégeltem mindezt, odaléptem hozzá és majdnem szó szerint kitéptem a lányt a kezei közül és hagytam, hogy a földre zuhanjon. Oh, én nem vele akarok foglalkozni.. Te kis naiv, azt hitted? Hát rosszul.. Kihasználva a vérmámorát és a meglepetés erejét, hajába markolva rántom félre a férfi fejét és felágaskodom, hogy fogaimat nyakába mélyeszthessem. Ütőerét hamar megtalálom, bőrét könnyedén szakítom fel, és ütemesen szívni kezdem a vérét. Finom, forró, erőteljes. Pont erre van szükségem.
Ami a becsületességem illeti, az voltam, igen, szerettem betartani a szavam, és megfizetni az adósságom, mert sosem tudhattam, hogy mikor fog valaki nekem tartozni, és ha nekem tartoznak, abból én csak jól jöhetek ki. Kérdését természetesen figyelmen kívül hagytam, minek magyarázkodjak valakinek, akit alig egy órája ismerek, és csak azért mert éppen egy adósságomat róttam le? A lány só zsákként dőlt ki a kezemből, feje nagyot csattant az utcakövön, s forró vére végigfolyt a beton repedéseiben. Csak mikor Gabi a nyakamba mélyesztette tűhegyes fogait jöttem rá arra, hogy nem egyszerű vámpír, hanem vámpírboszi, megragadtam a vállát, és ellöktem magamtól, olyan erővel, hogy még én is hátrább csúsztam egy fél métert. - Mi a franc bajod van neked asszony? – kérdeztem félig nevetve, félig kiakadva – meghülyültél? Ha ennyire nem akarod ezt a dolgot, akkor menj, én, nem tartalak fel, és öld meg Noah-t ha úgy kívánod, de az én véremet ne használd önös érdekeid kielégítésére! – mondom nyugodtan. A nyakamon tátongó apró lyukak már nincsenek is ott, csakhamar beforrtak, ahogy eltávolítottam belőle a pici, tűhegyes fogakat. - A pólómat is összevérezted – panaszkodom, világoskék felsőmön még mindig meleg, vörös foltok éktelenkednek, bár igazából ez zavar a legkevésbé. Nem gondolnám, hogy efféle módszerrel végezni lehet egy vámpírral, de azért eléggé zavart, hogy mindenféle figyelmeztetés, és ilyesmi dolgok nélkül behatolt az intim szférámba. - Azért, legközelebb mondjuk, meghívhatnál előtte egy kávéra rendben? – próbáltam elviccelni a dolgot, végtére is elég komikusan hatott, hogy egy vámpírt megcsapolnak. Persze, éreztem már ezt a feszítő érzést a nyakamban, hiszen valaha engem is átváltoztattak, ráadásul hasonlóképpen. Hazafele tartottam a gyógyszerészetből, amikor valaki berángatott egy sikátorba, s kiitta az összes véremet, majd megitatott a sajátjával, csak úgy, puszta szórákozásból. - Ha még egyszer megpróbálod ezt, esküszöm, kitekerem a nyakad – figyelmeztettem, bár tudtam jól, hogy mivel boszorkány, ha eleget tud a mágia nyelvén, én húznám a rövidebbet a harcunk után, de nem érdekelt. Határozott voltam, és egy kicsit valahol meg is mozgatott a lány szenvedélyes vadsága. Mondjuk valahol ,deréktól lefelé.
Kihasználok minden pillanatot, hisz nem tudhatom, hogy fog reagálni arra, hogy beleharaptam. De addig is én élvezem a végének ízét, érzem az erőt benne, ahogy átáramlik az én testembe és cseppnyi szégyenérzet nélkül tolnám mélyebbre a fogaimat a nyakába, csakhogy erre már nem marad időm, mert ellök magától. Nem konyul le a szám széle, sőt, kifejezetten valami ilyesmi reakcióra számítottam, a vigyorom pedig sokat sejtetően majdnem a fülemig szalad. Érzem, ahogy a nagy hevesség miatt egy kósza csepp az állam felé csordogál, de letörlöm az egyik ujjammal, aztán lenyalom róla a vért. Még egy picit meghűlve is finom a zamata. Ugyanezt játszom el a számmal is, amin végigfuttatom a nyelvem, hogy egyetlen cseppje se vesszen kárba. - Nem vagy te egy kicsit ingerült? - kérdezem jót mulatva az arckifejezésén. Hallom azt a kis nevetést, amit próbál elrejteni, nekem ne mondja, hogy nem leptem meg, és nem élvezte.. Bár elsőre talán ijesztő élmény, vagy inkább sokkoló a tudat, hogy egy másik vámpír esik a torkának, de nincs is ennél jobb dolog. Sokkal édesebb a vér íze, ha közvetve iszom, egy fajtársamból.. Ebben az esetben félfajtársamból. - Jól sejtem, hogy ez volt az első alkalom? - puhatolózom. Teljesen felcsigázott a reakciója, kivételesen jó értelemben, lehet, hogy nem is olyan unalmas a fazon, mint ahogy első ránézésre tűnik? - Dehogy ölöm meg.. Abból nekem semmi hasznom nem származna. Egyébiránt a bosszúállás mestere vagyok... - rántok vállat. Ki tudja, mi sül ki ebből az estéből, lehet, hogy nem is lesz szükségem a kivételes tehetségemre. - Ugyan már most mit duzzogsz? Nem kell ennek ekkora feneket keríteni- forgatom meg a szemeimet, amiért az istenverte pólója miatt aggódik. Különben is, nem én ajánlottam.. - Te már meghívtál vacsorára. Legközelebb gondold át jobban az ajánlataidat, ha utána visszakozol. - rántok vállat. Arról én tehetek, hogy a szótáraink nincsenek összehangolva? Minden esetre abban már biztos vagyok, hogy a vacsorám ezen része elúszott, így be kell érnem ennyivel. Gyors pillantást vetek magamra, én tökéletesen megúsztam egyetlen vérpacni nélkül. Tehetség kérdése az egész. - Hangulatromboló vagy, ugye tudsz róla? Nem ártana tudnod, hogy kár fenyegetni engem, mert minden bizonnyal te járnál rosszul. Nem ma kezdtem a szakmát.. Különben sem éri bántai ezt a szép nyakat.. - szegem fel a fejem egy pillanatra, hogy jól lássa kecses ívének minden milliméterét. Játszadozom vele, hát persze, mi mást tennék? Legyen valami jó is ebben az estében, ha már nem túl készséges velem szemben. Meg aztán, ha én voltam az első, aki beléharapott, az némiképp árulkodik. Azt engedi sejtetni, hogy ő sem próbálkozott még ilyesmivel..
- Én vagyok az ingerült? Te ugrottál a nyakamnak, ráadásul úgy beszélsz erről a dologról, mintha csak a szüzességem vesztettem volna el – mondtam megütközve – nekem nem asztalom a szadi – mondtam nevetve, a szavak olyan hülyén hangzottak, ahogyan kicsúsztak a számon. Viszont még mindig idegesített, hogy koszos ruhában mászkáljak, így megfogtam a felsőm alját, és egy rántással lekaptam magamról. - Ha megbocsájtasz, így jobban érzem magam – mondtam csalafintán, s eldobtam a pólómat, nem volt már rá szükségem, majd veszek másikat – egyébként meg azt teszel Noah-val amit akarsz, engem nem érint különösebben, meg a kis bosszúállásod sem, ez a bosszúállósdi elég gyerekes dolog szerintem - direkt hergelni akartam, azt akartam, hogy előjöjjön belőle az az igazi vadság. Bár, igazából tényleg így gondoltam, ezek voltak az én nézeteim, a bosszúállás sosem volt az én asztalom, oké egyszer megtettem, de akkor elborult az agyam, nem tudtam gondolkodni, és nem tudtam, uralkodni magamon, de az óta is bánom. Az öcsém megérdemelte, csak egy éjszakára kellett neki a nő, akit szerettem, és akit talán még most is szeretek egy kicsit, pedig meghalt, nincs többé, ahogyan Zach sem. Együtt lettek örök kárhozatra ítélve a pokolban. - Ami a vacsorát illeti, talán ha előbb beadagolod nekem a dolgot, akkor még bele is megyek, most te mit szólnál hozzá, ha a semmiből előugorva megerőszakolnálak? – kérdeztem. Előre nyúltam, és amilyen gyorsan csak tudtam, és erőm engedte, megfogtam a karját, megfordítottam és a mellkasomhoz húztam, a háta nekinyomódott a bőrömnek. Illata, persze árulkodott arról, hogy vámpírboszi, mégis megrészegített. - Én sosem voltam hangulatromboló – suttogtam a fülébe, erősen tartottam magam előtt – tudod, talán igazad van, a nyakad tényleg elképesztően gusztusos – szavaimat követve egy csókot leheltem a nyakán arra a pontra, ahová ezután a fogaimat mélyesztettem. A vére édes méregként folyt le a torkomon, izgatott ez a nő, mind mentálisan, mint fizikailag, és kíváncsi voltam a reakciójára. De hát ha ő így játszik, akkor én is így fogok.
Szórakozottan méregetem és magamban elkönyvelem, hogy szeret visszavágni. Így talán nem is lesz olyan unalmas esténk. Minden esetre azért jót mulatok a feltevésen, miszerint kettőnk körül én lennék ingerült, ugyan nincs igaza, ám hihet amit akar, különösképpen nem érdekel, de ha továbbra is ezen a témán fog lovagolni, akkor bizony ingerült leszek és azt nem köszönné meg. Történetesen tisztában vagyok az erőfölényemmel, és nem az a fajta vagyok, aki nem használja ki, ha a helyzet épp úgy adódik. - Nem vagyok szadista.. A szadizmus nem itt kezdődik.. - cáfolok rá, mielőtt olyan perverz tévképzetek kezdenének keringetni az elméjében, aminek a fele sem igaz. Nem szoktam hiú ábrándokba ringatni senkit, nem is most fogom elkezdeni. -Ezt muszáj volt? Túl feltűnő leszel... - sóhajtok egyet színpadiasan, miután csak úgy lekapja magáról a pólóját. Erre bevallom, nem számítottam, de ha már itt tartunk, összevérezhettem volna a nadrágját is, akkor legalább majdnem teljes képet kapnék a kollekcióról. Ismételten megállapíthatom, hogy nem egy rossz darab, de aligha olvashatja le rólam a véleményem. - Ezek szerint mondjak is le a tényleges vacsiról? Vagy megcsillogtatod a főzőtudományod? - szalad szemöldököm a homlokomra, miközben kíváncsiskodom. - Óh, valóban? Még jó, hogy nem kértem ki a véleményedet.. - kacsintok rá. Ha annyian maradtak volna életben körülöttem, ahányan ezt már mondták nekem, még a végén meg is győztek volna az igazukról. Ám amíg ez nem így van, addig mindenki örülhet. Nem számítottam arra, hogy hirtelen megforgat a tengelyem körül, de megállathattam volna, viszont én nem vagyok semmi jónak elrontója. - Te? Megerőszakolni? Engem? Nem túl esélyes... Tudok vigyázni magamra.. - nevetgélek. Igazság szerint jogosan akadt ki, bár ezt sosem ismerném el, és nem is rám vallna. Az én természetem ilyen. Elveszem, amit akarok. És őt meg akartam kóstolni. Ráadásul nagyon úgy tűnik, hogy viszonozni akarja a kölcsönt és ki vagyok én, hogy elrontsam mindkettőnk szórakozását. A nyakam oldalra biccentem, előbb a csókját érzem, aztán a szúró fájdalmat, ami meg sem kottyan, hiszen jókedvűen nevetek fel, miközben iszik belőlem néhány kortyot. - Nem.. Igazából, most vettem el a szüzességedet.. - vigyorgok, mintha csak kötelező lenne. De számolhatnám második alkalomnak is, hiszen ha minden igaz, belőle sem ivott előttem senki így. Viszont mint azt a példa mutatja, én nagyon rossz áldozat lennék, mert eszemben sincs vergődni a szorításában, biztos fegyverem van ellene, hogyha többet inna a kelleténél, de ha okos, akkor nem várja meg, míg használom.
Miután leváltam nyakától, kissé mámorosan lenyaltam a maradék cseppeket a felső ajkamról. Olyan finomak voltak, és érzékletesek, amilyeneket még sosem ízleltem, sosem kóstoltam. Elvigyorodtam, és megérintettem az arcát, eszembe jutott egy indián mondás, s ezt, neki is el akartam mondani. - Tudod, van egy kannibál törzs, ami szerint, ha megiszod valakinek a vérét, vagy megeszed a szívét, akkor megkapod az éveit. Remélem ez nem igaz, nem tudom, hogy bírnám, ha megkétszereződne az örökkévalóságom – mondtam, levettem róla a kezem és zsebre dugtam a kezem. Szerettem az ősi kultúrákat, na meg az ilyen mente-mondákat, amiket talán éppenséggel azok az emberek találták ki, vagy azokról az emberekről terjesztették, akik maguk is vámpírok voltak, és kiszipolyozták másokból az életet, s talán így magyarázták azt, hogy ezek az illetők sosem haltak meg. Örökké éltek, talán még most is rohangálnak közöttünk ilyen idős természetfeletti lények. - Egyébként meg, tudom nagyon jól, hogy tetszik a látványom – kötözködtem, persze csak viccelődtem, de eszem ágában sem volt visszavenni a véres, koszos, és utcaporban fürdött pólómat. Elvigyorodtam, remek ötletem támadt, és így le is tudtam tesztelni drága randipartnerem jellemét. - Viszont, ha nagyon nem akarod látni mind ezt itt – mutattam kockás hasamra – akkor, el kell jönnöd velem haza, nem lakok olyan messze. Van tiszta ruhám, és némi alkohol is a szekrényemben, meg egy jó nagy ágy, ahol kedvedre ihatsz a véremből – incselkedtem. Nekem aztán teljesen mindegy volt, hogy egyedül fogok-e aludni, vagy sem, bár lehetséges, hogy e mellett a nő mellett nem aludnék békésen, félő, hogy ha rossz kedvében találnám, álmomban elvágná a torkomat. Akkor is, ha a vámpíroknak nincs szükségük alvásra. Viszont, én komoly kapcsolatot szeretnék végre, és ez a lány nem tudom, mennyire lenne benne egy következő találkába. Szép, okos, és elbűvölően elragadó, de néha megijeszt. Sosem látom előre a következő lépését, mintha egy hatalmas sakktáblán állnék, és folyamatosan kikapnék tőle. - Ami pedig a szüzesség témát illeti – léptem közelebb hozzá, olyannyira, hogy kényelmesen a fülébe tudjak suttogni – attól nem kell tartanod, jól használom a fegyverem.
words: 328 szó••• music: September ••• note:husicica :$
Rendkívül felemelő érzés a tudat, hogy én vezettem be ebbe a világba. Valamiért ennek mindig nagy jelentőséget tulajdonítok, pont olyannyira, mintha legalábbis én változtattam volna vámpírrá. Talán egy új fejezetet nyitottam az életében, megmutatva, hogy igenis lehet szórakozni, kihasználni a helyzet adta előnyöket, vagy egyszerűen csak élni a vámpírságunkkal. Az sem kerülte el a figyelmemet, hogy megváltozott a légzése ivás közben. Élvezte. Nem csodálom, hiszen a félvéreknek - tekinthetem magam így, nem? - mindig különleges az aromájuk. Nem mellesleg boszorkány részemnek köszönhetően meglehetősen erőteljes is. - Szhh.. Azt hiszem túlélném az apokalipszist is.. - nevetek fel hallva ezt a mondát. Nem tagadom, hogy elég sokszor űzöm ezt a szenvedélyemet, és ha ténylegesen megkaparintanám azt a sok évet, akkor bizony a legősibb vámpírok is félhetnének tőlem. - De ha netalán előfordulna ilyesmi, könnyedén segíthetek a problémádon.. - kacsintok rá, miközben szemezek a mellkasával, pontosabban a szívével, ami ott foglal helyet a közepén. Kitépném egy pillanat alatt, meg sem érezné. Megváltanám, ha kéri. Persze még nem most, mert akkor újabb mókaforrás után kell néznem és türelmetlen vagyok, ha váratnak. - Nem tudom rávilágítottak-e már a tényre, hogy szar a csajozós dumád.. De magamra vállalom szívesen ezt a szerepet is. Ma már így is többet jótékonykodtam a kelleténél.. - forgatom a szemeimet. Nem is tudom, miből gondolta, hogy pár perc ismeretség után majd az ágyába csal. Talán úgy nézek ki, mint akit zavar egy félmeztelen férfitest látványa? Milyen kis naiv.. Édes.. - De ha már alkohollal és hatalmas ággyal kecsegtetsz, akkor ésszerű lenne, ha tovább vetkőznél, nem? - vonom fel a szemöldökömet kacérkodva. Ha zavarba akar hozni, akkor eleve veszett ügyet hajt, de nem baj, ha ezzel ő még nincs tisztában. Előbb-utóbb viszont rá fog jönni. Minél később, én annál jobban szórakozom. - Ki hazudta ezt neked? Ha a teljesítményed is olyan, mint a szöveged... Hát, hagy maga után némi kívánnivalót.. - húzom el a számat, de mindez arra irányul csupán, hogy előbújjon belőle a vadabbik énje, akivel talán tudnék mit kezdeni. Vagy kapok némi biztosítékot? Ki tudja.. Mindenkiben ott bujkál, a férfiakból pedig tapasztalatom szerint pont az hívja a felszínre, ha az állóképességüket firtatom. Vagy sértődés lesz belőle. akkor viszont végképp elmegy a kedvem ettől az egyébként sem kívánatos vakrandizástól és isten bizony, többet senki sem vesz rá, hogy ilyenbe belemenjek. Még a végén arra jutok, hogy Noaht is inkább el kellett volna tüntetni az utamból.
Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy mi lenne a világgal vámpírok nélkül. Mi lenne akkor, hogyha nem lenne természetfeletti, vagy, hogy mi lett volna velem, ha én nem változom át. Talán gyógyszerész lettem volna, szép, nagycsaláddal és egy szerető feleséggel. Az elmúlt évszázadok alatt sokat agyaltam azon, hogy egyszer majd feleségül veszek egy lányt, valakit, aki becsül és támogat, és aki lehetőleg olyan, mint én, vagy ha nem is olyan, majd egyszer az lesz. Sok olyan pletykát hallottam, hogy egy vámpír képes teherbe ejteni egy halandó nőt, és ez megoldaná a család utáni vágyaim minden apró kis részletét. A problémám csak az volt, hogy az elmúlt négyszáz év lefolyása alatt nem találtam olyan nőt, aki megfelelő lett volna a célra. Ez a lány pedig, aki itt állt előttem, és olyan fellengzősen, sőt flegmán válaszolgatott a szöges ellentéte volt álmaim asszonyának, mégis valami különös oknál fogva úgy vonzott magához, mint mágnes a fémet. Lehet azért, mert nem adta magát olyan könnyen, de akkor is idegesített, hogy nem tudom róla levenni a szememet. - Ó, milyen kegyes vagy, hogy kiontanád az életem – mondom egykedvűen, majd elvigyorodom – de még így is inkább választanám az öngyilkosságot – nem hazudok. Tényleg így gondoltam, és nem csak akkor, ha róla lett volna szó. Nem vagyok egy nyúl, vagy egy marha, akit csak úgy levághatnak, ha meg kell halnom, akkor haljak meg önként, de nem mások keze által. Szavai kicsit felhergelnek, minden egyes hang, amit kiejt a száján annyira lenéző, hogy ösztönösen ideges leszek tőle, és ez ilyen kiéhezett állapotomban, máshogy jön ki rajtam. - Ha ennyire látni akarsz meztelenül, csak szólnod kell – kacsintok rá, de ahelyett, hogy tovább vetkőznék, kicsit durvábbra veszem a figurát. Ha neki ez kell, akkor megkapja. Egy mozdulattal elkapom a vállát és kihasználva vámpírgyorsaságunkat a legközelebb lévő téglafalnak nyomom a hátát. Erősen tartom, hogy nehogy elszökjön tőlem, mert nem akarom egész éjszaka kergetni, és olyan közel hajolok hozzá, hogy a leheletem érintse a bőrét. Érzem a bőrének az illatát, hallom, ahogyan a vér csordogál azokban az édes ereiben, és ez begerjeszt, lázba hoz. A szemem alatt megjelennek a lila erek, amiket annyira gyűlölök, a szemem fehérje vörösbe vált, de nem azért, mert a szomjamat akarnám csillapítani. A szája megbabonáz, egy pillanatig el is bambulok rajta, majd szemeibe nézek és suttogva szólalok fel. - Szeretnéd kipróbálni?
words: 381 szó••• music: September ••• note:bocsi a késésért
Az este alapjául szolgáló búskomor rosszkedvemet sikerül magam mögött hagynom. Megláttam a lehetőséget ebben a találkozásban, ha lehet így fogalmazni. Ez a srác... Tuti, hogy ízig-vérig romantikus, nyálas pasas, aki bokréta helyett bókcsokrokat dobál a nők lábai elé. Aranyos, egészen aranyos, a maga naiv módján. De még mindig nem értem, hogy Noah miért akart minket összeboronálni. Már az is megfordult a fejemben, hogy csak valami szar poén.. Minden esetre rosszul ismer, ha azt hiszi, hogy adósa maradok. - Csak kérned kellene.. - bólintok neki. Minden szívfájdalom nélkül, egyetlen mozdulattal vetnék véget az életének. Tényleg kegyes vagyok, de szökőévente ezt is megengedhetem magamnak. - Milyen kár.. Szeretek utolsó emlék lenni.. - vigyorodom el. Persze javarészt embereket nyírok ki olyankor, de mindent el kell kezdeni valahol. Tökéletes alany lenne.. Na igen... - Ha annyira akarnálak, már... - nyikkanok egyet meglepetésemben, mikor a hátam összetalálkozik a betonfallal. Hirtelen történt és nem vártam tőle, de ahelyett, hogy szóvá tenném eszelős mosollyal az arcomon fejezem be a mondatot. - .. az lennél.. - és persze csak idő kérdése és az is lesz. Amennyire meglepett, pont annyira tetszik ez az új felállás. Persze arra rájövök, hogy erősebb nálam, gondolom idősebb is, de nem folyamodok a boszorkány énem segítségéhez. Nem érzem magam csapdában, sokkal inkább tetszik a helyzet ezen fordulása. Bár mi tagadás, nem vártam volna tőle, hogy kimutatja a foga fehérjét, képes arra, hogy meglepetést okozzon. Meg arra is, hogy minden figyelmemet magára vonzza, mikor felölti vámpír külsőjét. Figyelem, ahogy szemfogai megnyújnak, az arcán sötétbe borulnak az erek, én meg még a szám szélét is megnyalom. Ha bárki kérdezné, nem tagadnám le, hogy tetszik, amit látok.. Ez az énje, felettébb mutatós. - Fuss neki mégegyszer, és ne kérd ki a véleményem... - villantom rá a szemeimet. Ugyan jelen felállás szerint az áldozat szerepében tetszelgek, de sokkal inkább illik a helyzetre, ha rá aggatom azt a jelzőt. Én magam még mindig a vadász vagyok, ez ne tévesszen meg senkit. Bár talán nem is lenne akkora baj, ha a két fogalom összemosódna...
Csak álltunk ott, szorosan fogtam a nyakát, és egy kicsit meg is emeltem, hogy a lába ne érje a földet. Általában nem szoktam így viselkedni hölgyek társaságában, de láttam rajta, hogy ezt akarja, hogy neki ez tetszik, ez imponál. Az elmúlt évek alatt, megtanultam, hogy a nők nem mindig arra vágynak, hogy őszintén szeressék őket, sokan azt akarják, hogy keményen bánjanak velük, amit igazából nem is értettem, sem régen, sem most. - Még nem szeretnék meghalni, ha nem haragszol – kacsintottam rá, ajkamat a nyakára tapasztottam, s miután forró csókot leheltem jéghideg bőrére, belemélyesztettem a szemfogaimat. Épp csak annyit ittam belőle, hogy oltsam a sebtében kialakult szomjamat, majd újra ránéztem. A vámpír énem még mindig nem akart visszabújni a testembe, s ahogyan láttam, ez tetszett is neki. - Jelenleg nem vagy olyan helyzetben, hogy keménykedj – suttogtam szinte az arcába, rásandítottam formás ajkaira, s egyszerre bizseregni kezdett a gyomrom. Szörnyen vágytam rá, bár tudtam jól, hogy ezt nem tanácsos elmondanom neki. Megnyaltam a szám szélét, és próbáltam arra összpontosítani, hogy most ő a zsákmány, én pedig a vadász. Én vagyok, akinek felül kell kerekednie, és nem ő. - Egyébként is, tervei szerint az utolsó emlékem egy nagy adag véres konc lesz – morogtam, s egy könnyed lendítéssel földre terítettem, hogy aztán feléje kerüljek. - Mond csak, milyen, amikor te vagy alul? – kérdeztem pimaszul, s szabad kezemmel gyengéden végigsimítottam a derekán, majd belemarkoltam a combjába.
words: 231 szó••• music: September ••• note:bocsi hogy rövid lett
Ha éreztem volna a kiszolgáltatottságot, az maga lett volna a pokol. De még mindig semmi nem tudta eltéríteni a figyelmemet, tökéletesen összpontosítottam, rá. A pillanat, ahogy eluralkodott rajta a vámpír, és a látvány, hogy minden perccel egyre kevésbé kapaszkodik a gyenge emberi tudatába, teljesen magával ragadott. Magammal tökéletesen elégedett voltam, hiszen én váltottam ki belőle ilyen impulzusokat. Ugyan nem hiszem, hogy túl sok nyomot hagyna a személyiségében, de az francba is... Ő egy vámpír.. Nem holmi kis halandó. Élvezze ki a létét. De nem is kellett kétszer mondani neki. Azt hiszem megérezte az élet ízét, és rá is kapott. De még milyen mohón... Halk szisszenést hallattam, mikor fogai átmetszették a bőrömet, de rögtön ezután hangos nevetés kezdte rázni az egész testem. Soha eddig nem engedtem, hogy belőlem bárki igyon, és nem is tudtam, mitől fosztom meg magam. Nem reméltem, hogy élvezni fogom ezt a találkozást... - Ne becsülj le... Az lenne életed legnagyobb baklövése.. - villantom rá a szemeimet igen komoly ultimátumnak szánva. Ha tudja, mi vagyok, azt is tudja, hogy egyetlen pillanat alatt véget vethetnék az életének is. Pár órára legalábbis azzal, hogy mintegy láthatatlan kézzel eltöröm azt a harapni való nyakát. De talán kevésbé voltam meggyőző, mint szerettem volna. Egy egész rövid időre elterelte a figyelmemet az ajkán megcsillanó vér, aminek vörös színét még a sötétben is tökéletesen ki tudtam venni. - Ezt vehetném sértésnek is.. - válaszolom némi hezitálás után. - Én csinosabb lennék utolsó emléknek.. A tervek pedig változhatnak. - vágom oda neki dacosan. Bolond, ha úgy gondolja, hogy bárki überelhet engem. Bár az eddig is világos volt, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Ha úgy volna, már sokkal hamarabb az aszfalton kötöttünk volna ki. Még mindig nem bánom, tetszik a lelkesedése, és el fogom érni, hogy egy pillanatra se gondolkodjon, csak cselekedjen ösztönből. - Hmm.. Egész jók a kilátásaim.. - jegyzem meg kétértelműen, miközben látványosan végigmérem, ahogy fedetlen felsőtesttel fölém tornyosul, aztán mutatóujjamat az ajkához érintve letörlöm róla önnön véremet és nemes egyszerűséggel lenyalom. - De még mindig nem nyűgöztél le.. - sóhajtok nagyot, lemondást imitálva, pedig nagyon is érzem, ahogy végigsimít testemen és ezzel veszélyes vizekre óhajt evezni...
Ez a nő megőrjített. Elvette a józan eszemet, s mint túl finom rozé megrészegített az éj leple alatt. Egy részem el akart futni, messzire, elrejtőzni ez elől az énem elől, akit olyan nehezem tanultam meg kordában tartani az elmúlt párszáz évben. Kínok között törtem meg önmagam, hogy ne öljek meg senkit, hogy ne kelljen azzal a bűntudattal élnem az örökkévalóságban, hogy ártatlan életek ontottam ki csak úgy, szórakozásból, s lám, elég volt ennyi ahhoz, hogy visszatérjen az állat, az a szörnyeteg, akitől annyira féltem, hogy magamnak sem mertem bevallani, hogy még mindig létezik. - Nem becsüllek le, Gabriella – nyomtam meg a nevét, s közben megnyaltam a szám szélét. A finom betűk szinte beleégtek az agyamba, mint az a név, ami visszatérített a betonra, a sárgaköves útról. Tudtam jól, hogy nem egészen vámpír, s mégis, olyan ördögi, mintha minden egyes porcikája vérszívó lenne – Miért? Talán megölnél? – kérdeztem, elmosolyodva. Nem az a tőlem megszokott, keserű mosoly volt ez, hanem bujkált benne valami különösen ördögi – Nem félek a haláltól. - Természetesen csinosabb lennél, de inkább haljak meg önnön kezemtől, mint mások akaratától – mondom ezzel elárulva, hogy nem egyszer futott már át az agyamon az öngyilkosság gondolata, de minduntalan megrémültem tőle. Nem attól, hogy örökre el kell hagynom ezt a világot, hanem attól, hogy a pokolra jutnék önző tettem miatt. Bár, talán a vámpírok amúgy is oda jutnak, csak rajtuk épp a tisztító tűz sem segít. Ahogy letörli, a vért az ajkamról ismét mosoly kúszik az arcomra. Ha ez felkérés keringőre, akkor nem sikerült lenyűgöznie annyira, hogy sziklává dermedjek. Leveszem róla a kezemet, nem az a fajta férfi vagyok ugyanis, akit csak a szexuális éhsége irányít. Karjaimat a tarkóm alá teszem, felkínálva neki az esélyt a menekülésre, bár lehetséges, hogy úgysem sikerülne, hiszen idősebb vagyok, s talán gyorsabb is. De ha itt marad, nem ígérem, hogy egy darabban megy haza, ha tovább húzza az agyamat a drága Gabi.
Furcsa dolog a boszorkányság. Könnyedén megmenthetjük mások életét, de ugyanolyan könnyedén el is vehetjük. Azonban a visszaszerzése valaminek, ami egyszer már elveszett, vagy soha nem is létezett koránt sem olyan egyszerű, mint elsőre tűnik. Megvannak a magunk határai, de azt hiszem egyet kipipálhatunk. Én magam is kísérleti alany voltam, habár jó pár évig észre sem vettem, hogy mi is történt velem. De az idő múlásával előnyömre fordítottam az újabb adottságaimat. Kérdéseket vetett fel bennem? Még szép. Bolond is lennék, ha nem lennének kérdéseim. De a válaszok iránti érdeklődésem mindössze addig terjedt, míg megtudtam megmaradok és sem a fogaim sem a hajam nem fog kihullani, nem kapok szívrohamot, ha képességeim előnyét élvezem. Akkor pedig miért is aggódnék? Emiatt rossz ember lennék? Nem hinném. Habár már két barátomat is elveszítettem az életem során. Mindkettő köddé vált. Mintha csak vonzanám az ilyesmit. Az egészben a legrosszabb, hogy az egyikük iránt még érzelmeket is kezdtem táplálni.. Igazán mély volt és teljességgel igazi. Képes lettem volna a lelkemet neki ajándékozni, de ő kegyetlen módon hátat fordított nekem. Nem tudom magam okolni. Miért is tenném? Hogyan is tehetném? Én mindent megtettem, de nem futhatok valaki után, aki nem akarja, hogy mellette legyenek. Az élet erről szól. Emberek jönnek és mennek. Vagy éppen más lények. Mert már hosszú ideje hallom egy vérfarkas heves szívverését mögöttem a hangos lépteivel párosulva. Hát az egyszer biztos, hogy nem ad sokat a lopakodásra, mert még emberi fülekkel megáldva is bántó lenne. Az egyik sarkon befordulva a falnak támaszkodom és várom, hogy a sötét göndör fürtök tulajdonosa is megtegye ezt a bizonyos jobb kanyart. - Esetleg segíthetek, Mr. Trappoló? - Összefontam a karomat a mellkasomon, míg végigmértem őt. Egyáltalán nem éreztem magam zavarban emiatt. Jogom van végigmérni azt, aki már volt olyan kedves, hogy ennyi ideig követett. Legalább hadd tudjam már kivel is állok szemben.
✻ remélem elmegy kezdőnek, ha valami nem jó sikíts. <3 ✻
Van valami, amire senki nem tud felkészülni. Van egy pillanat, mikor úgy érzed, hogy szétszakít a világ, és szíved szerint inkább lennél egy tömegverekedés kellős közepén, mint például a saját testvéred elé menj a repülőtérre. Mert nekem momentán jobb dolgom is lett volna, mint a húgomat pátyolgatni, aki mellesleg ki nem állhat, és talán a kutyáját - már ha van neki - nagyobb becsben tartja, és nagyobb emberszámba veszi, mint engem. Meg is tudnám érteni. Hosszú évek alatt alig tartottuk a kapcsolatot, én nem írtam neki, Ő sem írt nekem. Születésnapján, és karácsonykor kapott egy-egy üdvözlőlapot, de mindig is úgy éreztem, hogy a testvéri szeretet ezen fajtáját ennyivel ki is fejeztem. Sosem akartam, hogy túlzottan szeressen, és talán túl jó munkát végeztem. Ami talán most nem biztos, hogy túl kifizetődő lesz, hiszen szükségem lesz rá. Az én vérem folyik az ereiben, minek kapcsán a legfontosabb kellék lehet a kezeim között abban, amit tenni készülök. És ha ő itt van, nagyon nagyot veszíteni már úgysem fogok. Nemde? Közben már alapos fejfájást okozott az is, hogy mit kezdjek a boszorkány helyzettel. Arra is szükségem volt, nemcsak a húgomra. Miután Aliena többé nem nyitotta ki az ajtót, új tervre volt szükségem. Ő volt az egyetlen mentsváram, és amellett, hogy tudtam, hogy új reményeket okozott volna a jelenlétével az életemben, mrá nemcsak ezt tűntette el az életemből, hanem az esélyt arra, hogy megmentsem azokat, akik szerintem megmentésre szorulnak. A szimatomat követtem. Boszorkányra volt szükségem, és ha ehhez az kellett, hogy az utcán vadásszak egyre, hát megtettem. Erre képes voltam bármikor, és ezt a fajtársaim is tudták rólam, kik támogattak néha napján. A kiválasztottam elég gyorsan megjelent a terepen. A parfümje majdnem elnyomta az illatot, ami megpecsételte a sorsát. És hiába is próbálkoztam volna azzal hogy lassan osonjak mögötte, elég gyorsan a tudomásomra hozta, hogy ez nem egy jó stratégia, sőt, meglehetősen ócska trükk. - Ez egy gyors lebukás volt. - vontam a vállamon egyet, mit sem törődve azzal, hogy miként is méreget. Már eljátszottam egy kártyát Aliena-val, még egy hasonlóba nem bonyolódom bele, így nem is nagyon vettem tudomást arról, hogy bejövök-e neki vagy sem. A külsőm alapjánm azt gondolta mindenki, hogy én vagyok a megtestesült herceg. De mindig rájöttek, hogy tévednek. - Szabad tudnom a kisasszony nevét?
Nem vagyok nagy rajongója annak, ha valaki a nyomomban koslat, de most még azt sem mondhatom, hogy igyekezett volna halkan lépegetni mögöttem. Sokkal inkább, mintha arra játszott volna, hogy egy icipicit felbosszantson. Vannak olyan apró dolgok, amik képesek kihozni engem a sodromból és sajnálatos módon ez a hanyag lábemelés is pontosan ide tartozott. Egyszerűen irritált ezért is nem bírtam túlságosan sokáig elviselni, hogy végre férfi módjára elém lépjen és elmondja, hogy mit akar. Már unom a kisfiúkat, akik nem tudják, hogy mit akarnak. Vagyis inkább tudják, de nem merik megtenni a következő lépcsőt és elérik, hogy te is akard, aztán pedig csak kifordulnak az életedből. Nem így kellett volna ennek végződnie, de most már nem tehetek semmit. Ő döntött úgy, hogy nincs rám már szüksége. Nem futok utána. Egyetlen egy férfi sem érdemli meg, hogy fussanak utána. Én azonban láthatóan megérdemlem, hogy kövessenek. – Kétlem, hogy másképpen tervezte volna. – Az óvatosság még egy icipicit sem volt jelen a mozdulataiban. Zavartalanul mértem végig őt, mintha ez lenne a legtermészetesebb egy első találkozás során. Avagy felmértem azt, aki valószínűleg akar tőlem valamit. Bár kétlem, hogy a külsőm miatt kergetne engem egy vérfarkas, főleg mikor láthatóan nem esne nehezére, hogy bárkit rávegyen arra, hogy szétdobja neki a lábait. – Ruthie. Te pedig..? Ne, várj.. Inkább azt mondd először, hogy mit is akarsz. Nem vagyok hangulatomban a bájcsevejhez, habár a kellemes sétámat sem akarom félbeszakítani, úgyhogy kövessen, ha nagyon fontos. – Nemes egyszerűséggel lököm el magam a faltól, majd pedig elindulok tovább az utamon. Ha egy vérfarkas egy boszorkányhoz közelít az már sosem egyszerű ismerkedés céljából történik. Ha valamit megtanultam a világból, ami körülvesz, hogy a boszorkányokra valamilyen módon mindig is úgy fognak tekinteni, mint egyszerű használati tárgyakra. Pedig sokkal több rejlik bennünk, mint varázsigéket szajkózó emberek. Nem repülünk seprűvel, de az egyszer biztos, hogy határokat igazán csak mi tudunk felépíteni magunknak. Azokat is azért, hogy később könnyűszerrel átléphessük. – Van azaz érzésem, hogy nem konkrét kiszemelt voltam. Tévednék? – Közel sem mondhatom azt, hogy hírnevem lenne. Legalábbis nem boszorkányilag. Meghúzódom az árnyékban és a saját világomban, de ha valaki ennyire elkeseredetten vadászott egy boszorkányra, akkor biztosan valami számára nagyon fontos dologról lehet szó.
Talán igaza volt. Eleve nem voltam szívbajos, nem érdekelt az sem, ha egy egész csórdát ijesztettem volna el, bár a főtér környékén elég nehéz lenne elefántokba vagy zebrákba futni, de az érzékeltetés szempontjából nem is olyan rossz ez a példa. Nem voltam óvatos, mert nem vallott rám az, hogy így viselkedjek. A lépéseimen talán halkítanom kellett volna, de mivel ő is megjegyezte, hogy egyáltalán nem tűnt úgy, hogy törekedtem volna a leplezésemre, hát nem is próbáltam őt meggyőzni arról, hogy téved. Ha lát, ha nem, attól még ugyanazt akarom majd neki mondani, és ennyi. Aliena eltűnése rettentően fájt, ott érintett meg, ahol most nem fért volna bele az életembe egy seb. És azon kívül, hogy elrabolta magával a szívemet, még pácban is hagyott. Mert szükségem lett volna rá. Emberként és boszorkányként is. A szívemet már nem fogja visszaadni, de az erejét pótolnom kell valakiével. És ha ehhez ilyen vadászatot kell indítanom, hát zokszó nélkül teszem meg, és egy másopercig sem fég érdekelni, hogy ki kerül az utamba, és milyen árat akar majd a segítségért cserébe. - Üdv, Ruthie. - szólítottam a nevén, majd mire hozzéfűztem volna a sajátomat, már el is indult. Nem látszódott az arcomon értetlenkedés, éppen ellenkezőleg. Felvettem a lépései ütemét, és követni kezdtem őt, miközben azon gondolkodtam, hogy lehet-e nekem jó az, ha egy efféle díszes darabtól kérek segítséget. Egyszer már megszívtam, Aliena-ra is azért esett a választásom, mert csinos volt, kitűnt a tömegből, és remek beszélgetőpartnernek bizonyult. De ezek szerint ennyi is volt az egész. Meg kell próbálnom kivernem a fejemből. Talán Gwenre kellene koncentrálnom, akinek el fog kélni a segítség, hogy felépüljön. De hogy segítsek valakin, ha még önmagamat sem tudom megsegíteni? - Nem, nem konkrét kiszemelt voltál. - válaszoltam neki egyszerűen. Minek titkoltam volna? Eleve rájött volna, így meghazudtolni magamat... ráadásul egy boszorkány előtt... öngyilkossági kísérlet. - A nevem Lucas. A boszorkányom cserben hagyott, és szükségem van egy másikra. És igen, szeretek a lényegre térni, tekintve, hogy én magam sem vagyok oda a bájcsevejért, és nagyon kevés ember kapcsán ragadtatom el magam tartós beszélgetésekre. - Tömör voltam és nyers. De tényleg semmi energiám nem volt ahhoz, hogy túl sok erőt pazaroljak valamire, ami talán már veszett ügy. Elvégre arra nem kényszeríthetem, hogy segítsen nekem.
Néha már teljesen unalmas, hogy eszközként szerepelünk mások gondolataiban. Mert egyáltalán nem vagyunk azok. Vagyis nem csak azok vagyunk. De igyekeztem sokkal inkább üzleti szempontból megközelíteni a helyzetből, mintsem belekeverjem most az érzéseimet, amiket egyelőre nem tudok hová tenni. Nem mindennap veszítjük el azt, aki kedves a szívünknek és egyben a legbizalmasabb barátunk azóta, hogy megismertük önmagunkat és képesek vagyunk emlékeket hordozni. Hülye voltam, hogy engedtem az érzéseimnek. Nem lett volna szabad. Főleg, hogy az egész játsszuk meg, hogy egy pár vagyunk dolog csak még inkább belekavart mindenbe. De az én ötletem volt csak magamat okolhatom miatta. Senki nem mondta, hogy meg kell tennem. Egy darabig talán még örültem is, hogy felszínre hozta az érzéseimet. Mert akkor még reménykedtem, hogy kölcsönösek, de ilyen kegyetlen módon még egész életemben nem hagytak cserben. Az sokkal inkább az én asztalom volt. Képtelen voltam kötődni, mikor pedig képes lettem volna az egész romba dőlt. Hát nem mostanában ülök bele ebbe a csónakba még egyszer az is biztos. – Igazán becsületre méltó az őszinteséged. – Határozottan tetszik, hogy nem kerülgeti a forrókását. Nem rejtőzik módosított igazságok mögé. Ez már határozottan pozitívum. Talán helyre is hozta a hosszas fejfájást okozó lépteit. – Szóval egy boszorkány már megfutamodott, neked pedig szükséged van egy újabbra. Mégis mit kértél szerencsétlentől? Azaz inkább úgy kérdem, hogy mit kérsz tőlem. Mert gondolom még mindig ugyanaz a vágyad, ami eddig főleg, hogy úgymond beletört a bicskád az első próbálkozásba. – Nem akarok kíváncsiskodni, de valahogy mintha egy pillanatra megváltozott volna a hangja a boszorkányom szócskánál. De az is lehet, hogy egyszerűen csak képzelődöm. Talán egy részem reménykedik abban, hogy ugyanabban a cipőben járunk és nem csak olyan emberek vesznek körül, akik csak át tudják érezni, hogy mit is érezhetek, hanem pontosan ugyanazon megy keresztül, mint én. Persze nincs szükségem lelki segélyre. Mindössze valamilyen módon megnyugtat, hogy nem vagyok egyedül a keserűségemben. De azt hiszem ilyen már a mai világ. ha valaki gondol egyet, akkor egyszerűen csak felszívódik minden szó nélkül. Nem érdekelve, hogy mégis milyen fájdalommal jár annak, akit magára hagy. Nem is tudom, hogy melyik fájt jobban. Hogy elérte, hogy beleszeressek, vagy az, hogy elvesztettem a barátomat, aki mindig ott volt, amikor úgy éreztem, hogy az élet szépen, lassan magába kebelez és megfojt. De erre talán már soha nem jövök rá. Mert ki akarom tépni ezt a keserűséget magamból. Ahhoz pedig itt a tökéletes lehetőség. Elterelés.
- Óh. Ha csak ennyi kell ahhoz, hogy egy nőből ilyen reakciót váltsunk ki... - Nem voltam nagymestere az érzéseknek. Nem is szívesen beszéltem róluk, mert mindig is fájt kimondani azt, ami odabenn szúrt. Az élet a kegyetlenebbik leckéket adta nekem feladatul, sosem tudtam csak úgy, egyik napról a másikra megbirkózni valamivel, ami számomra komoly célitűzésnek bizonyult. De bíztam abban, hogy esetleg ez egyszer majd megváltozik. Akkor is, ha erre most még várnom kellett, mert Aliena eltűnése nem éppen azt a látszatot keltette, mintha annyira minden gördülékenyen akarna tovább zajlani, éppen ellenkezőleg. Bízni a halálig kell, én néha nagyon közel jártam ahhoz, hogy a nagy fekete csuklyás alak magával vigyen, ez volt beleírva a sorsomba. A korai halál, mert állítólag ezt érdemeltem. Nem egy ember mondta már, hogy szívódjak fel az életéből, vagy nagyon megbánom. Bár nem az zavarta, hogy az élete része vagyok, hanem hogy megpróbáltam meghiúsítani azt, amit ő elérni próbált már ki tudja, hogy mióta. - Az a boszorkány... valószínűleg nem azért futamodott meg, mert olyat kértem tőle, amit nem tudott volna megtenni. - Megköszörültem a torkomat, és elfordítottam a fejem. Fájtak ezek a szavak, ezért utáltam az érzéseket. Aliena még nem tudta, hogy mit akartam tőle kérni. Túl sokat adtam neki. A szívemből. Neki talán ez sok volt, nem akarta az egészet elvenni, megijedt és inkább elment. - Néhány hónapja egy csapat farkast átokkal súlytottak. Azzal, hogy soha többé nem változhatnak farkassá. Ez büntetés. Azoknak, akik hisznek valamiben, azoknak kegyetlenebb még ezer halálnál is. Letagadtatják velük azt, amivé születtek.
– Soha nem beszéljen a nőkről általánosságban. Ahogy a férfiak sem szeretik, hogy a többséghez hasonlítják őket, úgy a nők sem szeretik az általánosítást. – Persze a férfiak között is rengeteg tapló van, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy minden fronton ugyanolyanok. Meg aztán nem mondhatnám azt, hogy minden második nő ugyanolyan lenne, mint én. Bár mindenki szeretné egyedinek hinni magát talán pontosan ezért nem is vagyok hajlandó elismerni a hasonlóságot. Egyedi vagyok, mert egy van belőlem, de a tulajdonságaim száma pontosan ugyanannyi lehet, mint egy átlagembernek lehet. Nem találhatok fel egy új tulajdonságot, amivel megtölthetem a személyiségem. Rendkívül furcsa lenne. – A reakciójából ítélve túlságosan is sokat adott bele az előző üzletébe. Megnyugtathatom, hogy az egyetlen, amit elvárok magától elsősorban az, hogy többet nem követ. Mivel ezt nem igazán nevezhetném lopakodásnak. De akár meg is tanulhatna lopakodni. – Tudom jól, hogy mennyi mindent elronthat valami, ha valaki beleszeret a másikba. A szív csak összekuszálja a dolgokat. Olyan sok módon, hogy fel sem vagyunk képesek igazán fogni. Csak, mikor összetört szívvel sétálunk ki és tekintünk vissza mindarra, ami velünk történt. – Szóval vérfarkasok, akik emberi alakjukba lettek száműzve. Szabad tudnom, hogy ki és miért végezte el ezt az átkot? Azért nem szívesen húznék keresztbe néhány komolyabb boszorkány számításainak. Kivétel persze, ha erre is megvan a maga ajánlata. – Testem vámpíri védelemmel van felruházva, de ez nem azt jelenti, hogy csak úgy minden különlegesebb ok nélkül fejet hajtok egy férfi előtt, aki valószínűleg még arra sem igazán képes, hogy megvédjen engem. Ez pedig a legfontosabb dolog a szemszögemből. Miért segítenék valakin, aki egy boszorkányt nem képes biztonságban tartani? Anélkül, hogy belekeverné szíve ügyét. Bár, ha képes lenne távol tartani a szívét az üzlettől talán mélyebben is belemehetnénk. Hiszen ahogyan neki is, úgy nekem is szükségem lenne egy kis figyelemelterelésre. Nem is annyira rossz ötlet az egész. Bár ez két felnőtt ember döntése. Nem dönthetek önzően, egyedül.
Lehetett az én filozófiám a hibás, de még sosem találkoztam olyan nővel, aki kilógott volna az általam létrehozott listából. Csak rossz helyen keresgéltem, mondanák erre sokan, vagy ugyanolyanokat vonzottam be, már nem törődtem vele. Nem járt mellettem a szerencse, ez volt a legbiztosabb, mikor nőkről esett szó, és már úgy találtam, hogy tényleg az vagyok, aminek neveztem magam. Egy magányos farkas, akinek már megvolt írva a sajátos sorsa, és nem tudtam rajta változtatni. A nők erre mind rá tudnának cáfolni, mondván, hogy majd egyszer jön valaki, de nem hittem ilyesmiben. Már kinőttem a tündérmesékből, és valójában soha nem is hittem bennük. Egyetlen nőt ismertem, aki más volt, és az a húgom. De kifejezetten azért, mert rá nem úgy néztem, mint másokra. Jobb szerettem sehogy se nézni rá, távoltudni magamtól, és legalább ezer mérföld a legjobb távolság, ami köztünk lehet. Ő inkább maradt a családdal, azzal a hitvány vérrel, mint hogy a saját útját kezdte volna járni. Az enyém is hányatott volt, ki mondta, hogy egyszerű szököttnek lenni? De legalább sok minden miatt nem fájt a fejem. - Ahogy óhajtja, kisasszony. - jegyeztem meg félszegen, hangomba keveredett némi irónia, de inkább nem akartam ujjat húzni vele. Boszorkánnyal kapcsolatban az nem volt jó taktika, ráadásul én sem arról voltam híres, hogy halkan lépkedek, így talán tényleg nem fog megártani, ha rájövök arra, hogyan is kéne csendesebben megközelítenem valakit. - Legalább biztosan észrevett. - tettem hozzá, majd rántottam a vállamon. Őszinte voltam, nem hazudtam, és nem is volt kenyerem a mások szemébe hazudozás. A bájolgás pedig főként nem. Talán ezért nem tartanak ki mellettem a nők, rossz tükör voltam mindig is, szembesítettem őket azzal, ami szerintem fontos volt ahhoz, hogy megtanulják szeretni magukat. De sokan elbuknak ezen a pályán. - Az a boszorkány már halott. Szenttül hittem, hogy ha meghal, az átok is megszűnik, de tévedtem. Megesik. - vontam újabbat a vállamon. Nem titkoltam el előle részleteket, vagyis nem szándékoztam, de nem tudtam, mit kell tudnia ahhoz, hogy el tudjon végezni egy ilyen varázslatot. - Azt kér cserébe, amit akar. Nem vagyok hálátlan.
Sosem szerettem, ha a többséghez hasonlítanak. Ahogyan senki nem szereti. Szerintem mindenki szeretne a maga módján egyedi lenni. Meg hát, mi a jó abban, hogy mindenki egyetért a másikkal? Semmiben nem vagyunk tökéletesen ugyanolyanok és pontosan ez az, ami tökéletessé teszi a világot. A sok tökéletlenség. Bár nem azért vagyok én jelen pillanatban a világon, hogy megváltoztassam a véleményét. Egyszerűen csak azt tanácsoltam neki, hogy jobb lenne, ha nem venne mindenkit egy kalap alá, mert mindannyian különbözőek vagyunk. Meg amúgy is sértő a hasonlítás. Mint a szőke nők. Őket sem szép dolog ilyen kegyetlen módon összehasonlítani. Még akkor sem, ha ténylegesen van igazság a feltevésben, hogy nem olyan okosak, vagy éppen egyszerűen csak lassan fogják fel a dolgokat. Elterjedt gondolat, de nem minden esetben igaz. – Nem hiszem, hogy ténylegesen ez lett volna a célja, de mindegy is. Tekintsük a témát lezártnak. – Nem kívánok tovább foglalkozni a dolgokkal, mert nem vagyok hajlandó felfedni azt, hogy részben volt szerencsém megszerezni pár vámpírképességet anélkül, hogy tényleges arra a fémes folyadékra vágynék, mint minden vérszívó. – Szóval a boszorkány halott. Akkor viszont már azt is mondhatom, hogy egy problémával kevesebb. – Ha nincs életben a boszorkány, akkor nem is nagyon tehetek neki keresztbe, nem? Az pedig, hogy halott szerintem van azaz érzésem, hogy neki köszönhető. De néha vannak boszorkányok, akik ennél ravaszabbak. Az egyszer biztos, hogy nem lesz egyszerű menet. Ha már ennyire azt akarta, hogy a farkasi alakjukat ne kaparinthassák meg és még a halála után is képes ezt feltartani, akkor kénytelen vagyok arra gondolni, hogy egy eléggé hatalmas boszorkányról beszélünk. Sosem nézem le az ellenfeleimet. De ez nem azt jelenti, hogy ne tudnám megoldani a problémát. Mindenre van megoldás. Csak meg kell találni. – Háát.. Ha már úgy is miattam lesz a falka igazán falka, miért ne fogadna nekem hűséget? – Megállok és felé fordulok és egy kicsit oldalra billentem a fejemet. Szerintem nem kérek sokat. Feltéve, hogy eleve hálával fognak nekem tartozni, amiért segítettem újra önmaguknak lenni. Nem olyan nagy ár ez. Nekem pedig egy kisebb személyi testőrségre bármikor szükségem lehet, hiszen ki tudja, hogy mikor, kinek teszek keresztbe. Lehet, hogy nem lehet olyan könnyen megölni, de ettől függetlenül nem vagyok halhatatlan.
Csak megvontam a vállamat. Én már le is zártam a témát, nem akartam feleslegesen pazarolni bármelyikőnk idejét. Előfordult, hogy feleslegesen járt a szám, ez annak volt köszönhető, hogy most is megittam pár pohárral a bárban. Túl feszült voltam ahhoz, hogy könnyedén túllépjek valamin, ami bántott. Aliena távozásának gondolata folyamatosan ezt váltotta ki belőlem. Váratlanul történt, nem jelezte előre semmi. Csak azt hittem, hogy végre megtörtént valami változás. Én is méltó lehettem volna a szerelemre, legalább egyszer úgy, hogy tényleg viszont szeressenek annyira, hogy ne meneküljenek el az utolsó pillanatban. De túl mohónak bizonyultam. Túl sokat akartam. Aki rám nézett, nem azt olvasta ki belőlem, hogy a szerelmet fürkésztem, inkább azt, hogy harcias voltam, bátor és mintha nem is éreztem volna soha semmit. Képes voltam dühödten reagálni bármire, emiatt pedig sokan azt gondolták, hogy nincs is szívem. De volt. Csak mindig olyanoknak adtam, akik ahelyett, hogy vigyáztak volna rá, inkább valami labdajátékba kezdtek vele. Ezt pedig már kamaszként sem tudtam elviselni. Túl fájó volt. És ezt a fájdalmat le kellett nyelnem, nem hagyhattam, hogy bárki rám nézve felfedje, hogy mit is éreztem. - Semmi gyász? Mondjuk igaz, a boszorkányok sem egyformák. - vontam meg a vállamat. Már régen nem éltek olyan kötelékek, mint régen. Már senki nem tudta családjaként szeretni azokat, akik egy falkába, vagy kovenbe tartoztak vele. - De remélem, így már nem lesz akadálya annak sem, hogy te megtörd ezt a mocskos bűbájt. - billent oldalra a fejem. Szabaddá akartam tenni azokat, akik ettől szenvedtek. Mert nem volt áldás az, amit velünk tettek. Mi nem akartunk soha szabadulni attól, amivé születtünk. Kérése hallatán egy kellemetlen, ám igencsak sejtelmes vigyor jelent meg arcomon. Miért is lepődtem meg. Bár előbb néztem ki belőle azt, hogy egy Gucci táskát kérne. - Szóval egy farkas falkát akarsz. Mi hasznod lenne neked belőlünk? Csak egy csomó... kutya. - néztem rá kimérten, még mindig mosolyogva, gúnyosan ejtve ki az utolsó szót.
Sosem teszek meg semmit sem ingyen. Nem vagyok senkinek sem a tündér keresztanyja, hogy folyamatosan a kívánságokat teljesítsem. A saját magam jólétét tartom szem előtt jelen pillanatban, hiszen az utolsó ember is, akit szerettem kicsúszott az ujjaim közül. Nem fogok az ágyban kuporogni és megkérdezni, hogy miért. Mert tudom a választ. A világban nekem csak ő volt az egyetlen, aki számított a többi emberre pedig nem tettem olyan hatalmas benyomást, hogy mellettem akarjanak maradni. Eddig három ember volt, aki sokat jelentett a számomra. Vagy éppen elkezdett jelenteni valamit a számomra. Utána pedig egyszerűen eltűntek, mintha nem számított volna az együtt töltött időnk. De már nem hibáztatom ilyen ostobaságok miatt magamat. Ha valaki el akar menni és hátra akar hagyni, akkor a saját önző céljainak érdekében bármire képes lesz. Ahogyan én is teszem. Mert ezt az élet megtanította nekem. A saját céljaimért csak én fogok igazán küzdeni. A többi ember csak megpróbál majd a háttérbe szorítani, és áttaposni rajtam, hogy ők maguk nyerhessék meg mindazt, amit én akarok. – Nem szokásom olyan személyeket gyászolni, akiket a legkevésbé sem érdekelné, hogy én élek-e vagy halok. – Lehet, hogy boszorkányként nagyobb tiszteletet kellene adnom neki, de egyre inkább kezdem azt érezni, hogy ezek a vonalak már a semmibe vesztek és teljesen elhalványultak az évek során. Már szinte csak kötelességből hajtanak fejet az őseink felet a New Orleans-i boszorkányok. Én azonban nem kívánok senkihez sem tartozni. – Így már nincs. – Lehet, hogy nem tisztelem teljes mértékben, de elismerem, hogy egy hatalmas boszorkánnyal nincs kedvem összemérni az erőmet. Hogy miért? Mert ma éppen ilyen nap van. Ha izgalmat kutatnék, talán még úgy is belementem volna, ha élne. De így már annyira mindegy. – Kutyák, igen. A leghűségesebb állatok. Rosszabb napokon bármikor szükségem lehet rájuk. Szóval.. Áll az alku, vagy sem? – Azért nem vagyok ostoba. Egy farkas falka hűségével mögöttem máris nagyobb biztonságban érzem magam. Hiszen valljuk be, hogy elég veszélyes vizeken evezek, ami az itteni boszorkányoknak nem mindig nyerheti el a tetszését. Ilyenkor pedig a kívülálló segítség jól jöhet. Még akkor is, ha jelen pillanatban a városban, mondhatni az összes faj mögé vannak szorítva a vérfarkasok.
El kellett ismernem az igazát. Ráadásul nem voltunk egyformák. Mindannyiunknak megvoltak a maga ügyei, az érzések nem válogattak, és be kellett ismernem, hogy én sem szűkölködtem bennük, de csak azokért vállaltam felelősséget, akik értem is megtették ugyanezt. Fordított helyzetben fel is út, le is út, nem fogok felesleges könnyeket hullajtani. Mintha tudtam volna sírni... régóta meg sem próbáltam. Nem is tudtam már megmondani, mi kellene ahhoz, hogy engem valaki sírni lásson. Nem volt az az isten. - Régen még nagyobb jelentősége volt annak, hogy kik születtek egyforma képességekkel. Ma már... mindenki egymás ellen fordítható, és tökéletesen közömbös tud maradni. -mondtam, bár inkább csak hangosan gondolkodtam, és nem is róla, inkább általánosságban beszéltem. Mindannyiunknak merg kellett tennie a szükséges lépéseket ahhoz, hogy távolságot lehessen tartani bizonyos dolgoktól. Nem akartunk érzelmileg túl mélyen belekeveredni valamibe, ami nem állandó, csak egy üzlet. Ez volt az én bajom. A saját problémámba már nyakig belekavarodtam, és ami csak egy pitiáner üzletnek indult, már másfél éve tartott. Ennyi ideig tartott, hogy végre az utamba sodorjanak egy boszorkányt, aki hajlandó segíteni. Abban viszont biztos voltam, hogy ha az utolsó pillanatban meggondolja magát, valakit megfojtok. Nem uralhattam saját magamat, minden feszültség, ami az elmúlt másfél évben gyülemlett bennem, már készült felrobbantani. - Hm. -gondolkodtam el, vagyis látszatra úgy tettem, mintha vad pásztázásba kezdtek volna az agytekervényeim. - Legyen. Ha más kérésed nincs, akkor... a falkám a későbbiekben áll rendelkezésedre. Cserébe ha felszabadítod őket az átkuk alól. - nyújtottam felé a kezemet. Nálam még mindig ez jelentette az ügylet megkötését.
- Ebben egyetérthetünk. Régebben megannyi boszorkány tartott össze, megannyi falka küzdött véresen egy-egy tagjáért manapság pedig annyi züllött vérfarkas van, akinek kedve sincs falkához tartozni, mert egyszerűen csak szabad akar lenni és nem akar behódolni egy alfának sem. De úgy gondolom ez a boszorkányokra is érvényes. Az emberek már egyre kevésbé akarják elismerni, hogy valaki felettük állhat. Sokkal inkább szeretik a saját magukat előtérbe helyezni. - Az utóbbi időben én sem mondhatom, hogy különb lennék. Saját magam örömére teszek szívességeket, természetesen olyan alkukat kötve, amik nem a boszorkányokat szolgálják, hanem egyszerűen engem. Mert, ha tennék is valamit a boszorkányokért, akkor valószínűleg a síromra hoznának pár hónapig virágokat, mígnem teljesen feledésbe merül a létezésem és az áldozatom is. Már koránt sem kell annyira összetartanunk, hiszen egyedül is képesek vagyunk arra, hogy megszerezzük, amit akarunk, ugyanakkor ezzel egyfajta védelmet is tudunk nyújtani magunknak, de nem mondhatnám, hogy minden eshetőségben meg tudom védeni magam. Mert mindig jöhetnek véletlen fordulatok, amikor ki tudja, hogy mire lesz szüksége egy boszorkánynak ebben a kegyetlen, nagy világban. - Öröm önnel alkudozni. - Elmosolyodom, majd határozottan megrázom a kezét, hogy ezzel lezártnak tekinthessük az egyezkedést. Mert én nem kívánok többet, mint védelmet és arra sincs szükségem, hogy ő időközben még kitalálja, hogy valami másra is szüksége lenne. - Na, de akkor meg kell várnunk a következő teliholdat, amikor pedig a falka összes tagja jelen lesz. Ez nagyon fontos. - Elég kellemetlen lenne, ha egyetlen hiányzó tag miatt nem sikerülne végrehajtani a varázslatot. Mert, ha csak egyetlen egy is hiányzik megbukhat a varázslat. Persze, ha időközben meghal, akkor nem számít. De kétlem, hogy egyetlen egy falkatagot is el kívánna veszíteni emiatt.
Kezdőlap
||