Leállítottam egy apró kis utcában a kocsit, majd kikászálódtam, és megfogtam Hayley kezét. Nem tudtam eldönteni, hogy valami romantikus hajlamból adódóan-e, vagy csak szimplán azért, hogy ne veszítsem el az emberforgatagban. - Íme - mondtam neki, mintha csak neki adtam volna a város ezen szegletét - a fő utca, a Bourbon street. Egy régi emlék, egy régi utca, némileg újabb köntösben. A közmondás szerint ha ezt az utcát nem láttad, nem láttál semmit New Orleansból.
Megadóan bólintok, és ahogy kérte, teljesen ráhagyatkozom. Csak be a kocsiba, és tíz percnyi furikázás után valóban meg is érkezünk. Nem is maradok sokáig a fenekemen, megyek előre, hogy lássam, hová is jöttünk. - Áh igen... a Bourbon street - bólintok, bár egyelőre nem sokat látok belőle, csak a hatalmas tömeget. Gondolom itt nem számít, hogy nappal van, vagy éjszaka, állandó nyüzsgés lepi ezt az utcát. Színek, fények, hangzavar, zene. Utcai zenészek, táncosok, művészek, minden mennyiségben. Az egész mintha... egy véget nem érő buli lenne. - Oké, és most innen merre? - karolok Klausba, ismét ráhagyatkozva, hogy vezessen nyugodtan. - Egy régi emléket említettél... El is meséled? - pillantok fel rá érdeklődve. Bár aligha hiszem, hogy az itt töltött évtizedek alatt csak egy kiemelkedő emléke lenne erről a helyről.
Láttam Hayleyn, hogy tetszik neki a látvány. Szó mi szó, érzéketlen tuskónak kellett volna lenni mindenkinek ahhoz, hogy hidegen hagyja ez a forgatag. - New Orleans sajátja, hogy míg városokban az éjszaka a pihenést és megnyugvást jelenti, itt akkor is zajlik az élet. Talán még jobban, mint napvilágnál - indultam meg lassan a tömegben előre, mígnem találtam egy kis kávéházat. A teraszon leültettem Hayleyt, majd helyet foglaltam vele szemben, és egy darabig csak néztem a zenészeket, és a sétáló embereket. - Csaknem kétszáz évvel ezelőtt találkoztam itt egy rongyos utcagyerekkel. Már ha egy huszonegynéhány éves férfit annak lehet nevezni - mormogtam. - Frissen szabadult rabszolga volt. Vicces, szellemes. Áldozatnak szántam... aztán meggondoltam magam. Átváltoztattam Marcelt - intettem két kávé után.
Kiválaszt nekünk egy kávézót, ami érdekes, mert én is ugyanezt néztem ki a sok, egymás után sorakozó, vendégcsalogató hely közül. Kényelembe helyezem magam a székemen, hátra dőlök, lábaim keresztben, és félig Klaus felé igazodok, hogy jól hallhassam, ha mesélni támad kedve, félig mégis az utcát figyelem minden színével, hangjával, forgatagával együtt. Lenyűgöző. - És gondolom, ez nem olyan mindennapi dolog annak ellenére sem, hogy már elmúltál ezer éves - fordulok kicsit jobban a hibrid felé mondhatni hangosan tűnődve. Persze nyilván több ezrek tartoznak az ő vérvonalába, de csak kevesen akadnak olyanok, akiket valóban ő változtatott át. Szóval ez a Marcel gyerek valószínűleg kitűnt valamivel a tömegből. De csak tippelek, és lehet, hogy nagyot tévedek. Hisz nemrég még hibridgyártóként járta világot. Mégis azt gondolom, hogy a kettő között van különbség. - Miért gondoltad meg magad? - szegezem neki végül a kérdést, ami a fejemben motoszkál, majd rendelek magamnak egy kávét a közelben járó pincértől. Megkívántam a koffeint.
- Nevetni fogsz, ha elmondom - néztem Hayley szemébe. - Azért, mert énekelt. Nem tudta, hogy hallja valaki... csak halkan énekelt magában, miközben sétált az utcán. Tehetséges volt. Bűn lett volna megölni. Gondoltam, jobb sorsot is tudnék adni neki - kortyoltam bele az időközben megérkezett kávéba. - Egyébként pimasz volt, nagyszájú, engedetlen... és ez tetszett benne. Másoknak már kitöröm érte a nyakát, benne egyszerűen szórakoztató volt mindez. Gondoltam, ötven év múlva talán halott lesz, és hogy jobb lenne az egyéniségét megőrizni - mondtam kissé kaján jókedvvel. - Tudtommal még mindig itt él New Orleansban.
Valóban elmosolyodom a hallottakon, de aztán a fejemet ingatom. Egyáltalán nem tartom nevetségesnek a magyarázatát, főleg mert Klausról van szó. - Eddig is tudtam, hogy szereted, és értékeled a művészeteket. Legalábbis sejtettem. Úgy a festészetet, mint a többit. Nem meglepő, hogy a zene sem kivétel ez alól. Bár gondolom akkor ennek a Marcelnek tényleg jó hangja van - vigyorodom el újból. Kíváncsi lettem rá. - Tervezed, hogy meglátogatod? - érdeklődöm, amikor meghallom, hogy az illető vámpír még mindig itt él New Orleansban.
- Igen. Klasszisokkal jobban énekel, mint a mai botcsinálta sztárok - nevettem el magam, aztán megrántottam a vállam. - Igen, tervezem. Rég láttam. És... azt hiszem, tartozik nekem, a teremtőjének. Nem tudom megnevezni, hogy mivel. Hálával, tisztelettel... és látni akarom, hogy él most. Általában nem foglalkozom azokkal, akiket átváltoztatok, de Marcel kivétel. Jó barátok voltunk, és rövid ideig a hugomat is fűzte. Bár az utóbbi ténynek nem örültem. Egy felszabadított rabszolga az én szőke, fehér bőrű hugommal... túl nagy társadalmi felhördülés lett volna belőle. Bár Bekah gyanítom erre hajtott - ittam ki a kávémat. - Van kedved beülni egy jazzklubba? - tettem fel a kérdést Hayleynek váratlanul.
Csak magamban mosolygok a magyarázatán. És nyilván maga is elhiszi, hogy emiatt nem díjazta a turbékolók kapcsolatát, de nekem inkább úgy tűnik, hogy csak egy tipikus bátyj volt, minden mögöttük álló évszázad ellenére is. El tudom képzelni, hogy a húga minden valaha volt udvarlója ellen fel tudott volna sorolni pár kifogást. Nem mintha sok tapasztalatom lenne arról, milyen amikor valakinek testvére van. - Miért is ne? Kár lenne leragadni egy kávézóban, amikor annyi hely van ebben a városban még, ahol megfordulhatunk - iszom ki a kávémat közben, mert azt azért nem akarom érintetlenül magam mögött hagyni. - Egyébként is te vagy ma este a kalauzom, szóval arra megyünk, amerre te vezetsz - vonok vállat mosolyogva, és fel is állok, indulásra készen.
Láttam egy villanásnyi időre átfutni egy mosolyt Hayley arcán, és nem értettem az okát. Ez kinevet engem? Más körülmények között már marha morcos lettem volna, de ezúttal úgy döntöttem, szó nélkül hagyom a dolgot. Reménykedtem hazatérés után egy szexxel teli éjszakában, és nem volt kedvem veszekedéssel magam alatt vágni a fát. - Akkor gyere - álltam fel, és megfogtam Hayley kezét, majd beljebb vezettem, egy kis mellékutcába. - Ez az a hely - álltam meg fa ajtó előtt. - Hihetetlen, hogy még mindig megvan - csóváltam a fejem némi hitetlenkedéssel. - Bár azóta persze már szépen átépítették, és felújították - nyomtam pénzt az ajtónálló kezébe. Nem lett volna... nem is tudom.... hozzám illő, ha pont és pont most igézek meg valakit. Bevezettem Hayley a kis helyiségbe, és lenyomtam az egyik székre. - Most megérezheted New Orleans szívének a lüktetését - súgtam a fülébe, mikor mellé ereszkedtem. Csakhamar zenészek sorakoztak fel a színpadon, és muzsikálásba fogtak. Talán a kis hely miatt, nem koncert, sokkal inkább családias hangulata volt az egésznek. De a jazz lüktetése úgy áramlott az ereimben, mint még soha. Még annak idején sem.
Egyik helyről a másikra. Egyáltalán nincs ellenemre ez a kis csatangolás, tényleg sok a látni való, nem hiszem, hogy az ember - meg a többi egyéb lény - tudna unatkozni ebben a városban. Belépünk egy tipikus jazz klubba, és azonnal átjárt a hangulata. Bevallom őszintén, nem vagyok a műfaj nagy rajongója, de azt hiszem, csak nem szenteltem neki elég figyelmet eddig. - Hamar meg fogom szokni ezt a várost - jelentem lenyűgözve, miután helyet foglaltunk. És a lábam már jár is a zenére. Elől páran táncolnak is. Nem csodálom, nehéz nyugton maradni ilyen hangulat mellett. - És táncolni is tudsz rá? - hajolok közelebb kicsit Klaushoz egy játékos mosollyal az arcomon.
Meglepetten vontam fel a szemöldökömet Hayley kérdésére. - Tudok - morogtam. - De a gondolatáról is tegyél le, hogy be is mutatom. Méltóságomon aluli lenne, ha nekifognék ugrabugrálni, nem gondolod? - érdeklődtem. - Egyébként is, a jazzt igazából nem is táncolni kell, hanem érezni. Ha lehunyod a szemed, és csak a dob hangját figyeled, olyan, mint egy lüktetés, egy szívverés. Ez volt az, ami nagyon sokszor átsegített a nehéz időkön. Egy kapaszkodó volt az életbe. Most már talán érted, miért ragaszkodom annyira a művészetekhez. A festés, a zene. Egyszer elviszlek majd Párizsba. Van egy templom, egy kisvárosban. A falán a mai napig is ott van a freskó, amit én festettem. Valamikor úgy az ezerötszázas évek táján. Emlékszem, egy falubeli nőt festettem meg boszorkánynak. A nép meg annyira kapott rajta, hogy pár nappal később inkvizíció elé citálták, és meg is égették - nevettem fel halkan.
Csak hallgatom Klaust, és a szemöldökeim egyre magasabbra szöknek. Azt még megértem, amit a zenéről mond, bár nem gondoltam, hogy őt tényleg ennyire mélyen meg tudja érinteni egy-egy dal. Vagy bármi más. A párizsi ötletén azonban nem tudok nem elcsodálkozni. Tagadhatatlanul csábítóan hangzik, de ő még nyilván nincs vele tisztában, hogy igazából eddig csak egyetlen egyszer hagytam el az Államokat. Nem sok alkalmamvolt még utazgatni, kontinensen kívül, legalábbis. De nyilván hozzá kellene szoknom a tényhez, hogy a hozzá hasonló, főleg idősebb vérszívóknak átugrani Párizsba nagyjából annyit tesz, mint leugrani a boltba. Az inkvizíciós történetét meg valószínűleg szintén nem kellene egy cseppet sem megdöbbennem. Klausról van szó. Nála természetes lehet, hogy elszórakozik mások kínjain, amit ráadásul ő maga okozott. Persze én sem vagyok szent. De mellette néha ártatlan kisnyúlnak érzem magam, és eszembe jut, mi van, ha egyszer bal lábbal kel fel, és én is a szeszélye áldozatává válok, amiről egyszer majd ugyanilyen mosollyal fog megemlékezni. - Melletted soha nem lehet unatkozni. Illetve... teszel róla, hogy te jól szórakozz, aztán a másik igyekezzen tartani a lépést - jegyzem meg fejcsóválva, de semmi megrovó nincs a hangomban, ez inkább csak hangos, mélázó következtetés.
- Ha ezer évig élsz, mint én - mondtam Hayleynek, figyelve közben a zenekar trombitását - akkor rájössz, hogy a legjobb módja annak, hogy elkerüld az unalmat és elfásulást, a szórakozás. Mindegy kivel, mindegy hol, mikor, mikért, és az is mindegy, ki issza meg a levét. Az sem érdekel, ha meghal a szórakozásom tárgya - vontam vállat. - Csak simán jól akarom érezni magam. Te ezt nyilván nem érted, mert még alig értél meg hamvas 22 évet. Annyi vagy, ugye? - kérdeztem aztán. - Szóval, az én számomra az élet olyan, mint egy nagy-nagy Disneyland. Csak akad olyan, aki nem jön ki belőle élve. Ekkor egy magas, vékony fekete fickó lépett hozzánk, és franciául tett fel egy kérdést, kíváncsian pislogva hol Hayleyre, hol rám. - Un whisky pour la dame et j'ai quelques sévéres - válaszoltam ugyancsak franciául, majd ahogy a fickó távozott, ránéztem Hayleyre. - Italt rendeltem, még mielőtt megkérdeznéd.
Hátra dőlve a székem kényelmébe hallgatom tovább Klaust, és a háttérként szolgáló zenét. Az mintha még drámaibbá, hangsúlyosabbá tenné szavait. De mindettől függetlenül igazat kell adnom neki. Ez nem azt jelenti, hogy teljes mértékben megérteném a szeszélyességét, hisz csak silány elképzelésem lehet róla, milyen ezer évig élni, de biztos vagyok benne, hogy ha valaki már annyi mindent látott, és megélt, mint ő, teljesen más, sajátos értékrendet alakít ki magának, amiben a hozzá képest rövid ideig élő halandók csak egy alsó polcot kaphatnak. - Azt hiszem, értem. Legalábbis sejtem, hogy milyen lehet ez. Igazából... talán még dicsíretes is, ha ennyi idő után is van, ami el tud szórakoztatni, vagy fel tudja kelteni az érdeklődésedet, hisz nyilván épp eleget láttál már így is - jegyzem meg félig eltűnődve, aztán kicsit előrébb hajolok. - Egyébként... még csak húsz éves vagyok - fűzöm hozzá egy kissé pimasz mosollyal, hisz ha már úgyis olyan nagy a különbség, két év már mit számít? Szerintem ilyen voltam tavaly, és leszek jövőre is. Felvonom a szemöldökömet, amikor a pincér franciálul szólít meg bennünket. Hé, haver, ez még mindig Amerika - fut végig az agyamon a bosszús gondolat, de Klaus természetesen már intézkedik is. - Meg sem lepődöm. Meg tudod számolni a két kezeden, hogy hány nyelvet beszélsz folyékonyan? - kérdezem incselkedve, amikor a magas fickó tovább áll.
- Húsz éves? - vontam fel a szemöldökömet. - A legjobb kor. Whiskyben és nőben is - jegyeztem meg, aztán csak elmosolyogtam magam Hayley szavaira. - Nos, volt időm megtanulni jónéhány nyelvet. Francia, német, ónémet, spanyol, olasz, latin, ír, orosz és persze az óskandináv nyelv, amit mi is használtunk annak idején ... azt hiszem, hogy ennyi - gondolkodtam a szemöldökömet ráncolva. - De a francia a kedvencem. Majd ha hazamegyünk, meg is mutatom - futtattam a kezem végig merészen Hayley combján, és nemes egyszerűséggel benyúltam a ruhája alá. Senki nem figyelt ránk, mindenki a zenekarral volt elfoglalva.
Szavait gondolom akár bóknak is vehetem. Elmosolyodom, közben a kezét figyelem, mely egyre diszkrétebb helyre csúszik. Amikor felpillantok rá, tekintetemben vágy lobban, és úgy mérem végig. - Nem is tudtam, hogy adsz különórákat franciából - viccelődök felvéve a fonalat, majd ismét lenézek a kezére, mely félig a ruhám alatt van. Sóhajtok, és futólag megnyalom az alsó ajkamat, mert úgy érzem, egyik pillanatról a másikra teljesen kiszáradt.
- Gondolod, szükséged lenne különórákra? - kérdezek vissza már igencsak rekedten, és hagyom, hogy a kezem ide-oda kutakodva haladjon egyre és egyre feljebb. Érzem, ahogy Hayley kissé széjjelebb nyitja a lábát, és már-már csaknem elérek gyönyöre apró központjáig. Visszafordítottam fejem a színpad felé, mintha a műsort nézném, és a legkevésbé sem zavartatva magam, nemes egyszerűséggel megfogtam Hayley kezét, és az ágyékomra húztam. És hihetetlenül izgalmassá tette a dolgot, hogy még mindig nem vett észre senki semmit...
Halkan felnevetek a kérdésére, majd a fejemet ingatom. - Nem azt mondtam, hogy szükségem lenne rá - öltöm ki rá a nyelvem. - De mindenesetre ha egyszer úgy döntenék, hogy különórákat veszek, valószínűleg te leszel az első, akit felkérnék tanárnak - vigyorodom el, aztán veheti ezt burkolt bóknak, vagy aminek akarja. Nem hiszem, hogy szüksége van az egójának egy kis fényezésre, de tagadhatatlan, hogy összegyűjtött némi tapasztalatot az évszázadok során. Egy pillanatra sikerül meglepnie, amikor megfogja a kezem, és magához húzza, de gyorsan veszem a lapot, és igazából kezd egyre jobban tetszeni ez a játék. Ujjaim hamar felfedezik, hogy Klaus is legalább annyira élvezi ezt, mint én.
Büszkén felszegtem a fejem Hayley szavaira. Ezer év ide vagy oda, melyik férfi hiúságát ne legyezgetné ha burkoltan a szemébe mondják, hogy isten az ágyban? De nem válaszoltam, csak felvillant a szememben az eszeveszett mámor, ahogy megérintett a keze. Már tudtam, hogy ma engem nem állít meg senki, és semmi. Még ő maga sem... Kihasználtam az alkalmat, mikor mindenki felugrott, hogy megtapsolja a zenekart. Kiszabadítottam a már teljes pompájában nyújtózó izgalmamat a cipzár fogságából, és egy mozdulattal az ölembe ültettem Hayleyt úgy, hogy abban a pillanatban - félrehúzva az útból a zavaró alsóneműt - már el is tűnjek a testében. Halkan, kissé reszketve felsóhajtottam. Az emberek közben visszaültek, a zenekar pedig újra belecsapott a zenébe. Én pedig ott ültem, ölemben Hayley oldalra fordulva, ártatlan képpel, miközben szinte millimétereket mozdítottam csak a testén. Külső szemlélőnek úgy tűnt, hogy csak a zene ütemére ringatózunk... Szerencsére épp egy tempósabb dal jött a mostani után, így hát mi is gyorsíthattunk az ütemen... és anélkül, hogy bárki is észrevette volna, mivel foglalatoskodunk az embertömeg közepette, néhány perc múlva először Hayley ért a csúcsra, majd pár másodperc múlva én is követtem őt. Egy rezzenés nélkül, néma csendben. Mi tagadás, ez volt benne a legnehezebb. Visszaültettem Hayleyt az előbbi helyére, gyorsan elrendeztem a saját ruhámat is, hogy már úgy fessünk, mint akik végigtomboltak, és táncoltak egy koncertet. Bár Hayley kócos haja azért elég látványos volt... - Nos, azt hiszem megleptelek - álltam talpra a műsor végeztével, és kezem kinyújtva felsegítettem Hayleyt is, akinek még mindig reszkettek kissé a lábai. - Mondanám, hogy tarts most velem, de úgy hiszem, jobban szeretnél pihenni. Talán amúgy sem kellene nézned, ahogy épp áldozatot kerítek, és eszem - mormoltam, és kezébe nyomtam a kocsi kulcsait. - Menj vissza a villába. Pihenj, aludj. Én vadászom, és azt hiszem, van itt még a múltnak néhány olyan darabja, amit meg kell néznem. Majd visszatérek én is, amint végeztem - paskolgattam meg a fenekét. - A villában találkozunk, baby.
Váratlanul ér Klaus kis manővere, ahogy kihasználva a zene változását az ölébe kap, majd hamar akcióba is lendül. De nem mondhatom, hogy nem élvezem. Elég izgalmas mindezt véghez vinni úgy, hogy közben senki nem figyel fel ránk. Aztán Klausnak hamar sikerül rendbe szednie magát, de nekem szükségem van pár pillanatra, amíg visszatérek a valóságba. - Valóban... megleptél - adok neki igazat elmosolyodva, és végre összeszedem magam én is. Felvont szemöldökkel nézek a kezembe nyomott kulcscsomóra, aztán bólintok. - Később találkozunk - köszönök el tőle. Igaza van, tényleg nincs kedvem végignézni, ahogy vadászik, meg kiszipolyoz valakit. Ami azt illeti, még a gondolatától is rosszul vagyok. De tényleg, fizikálisan is. Nem is értem, de ismét émelyegni kezdek. Jobb, ha mielőbb hazamegyek, és lepihenek.
P aullal megint veszekedtünk. Vagyis inkább nem is veszekedtünk, hanem ő támadt rám. Ez megy már mióta átváltoztattam. Mégis miért hiszek abban, hogy talán még mindig szeret? Talán azért mert néha látok egy szikrányi esélyt, ami hamar eltűnik. Miamiban futottam össze vele, épp a tengerparton tanultam szörfözni. Megigéztem az egyik helyes szörfös fiút, hogy tanítson meg, és mindaddig jól szórakoztunk, míg Paul meg nem jelent. Rögtön menekülnöm kellett. Vámpírgyorsaságom segítségével gyorsan hazafutottam, átöltöztem és már is úton voltam a vonatállomásra. Az első vonatra felszálltam, ami indulni készült, az sem érdekelt, hogy hova tart. Most pedig itt vagyok New Orleansban, és ötletem sincs, mit kéne csinálnom. Gyorsan a Bourbon Street felé veszem az irányt, hátha ott meglátok egy ismerős arcot. Hamar ki is szúrom a sok ember között régi ismerősömet Yvonne-t. Ő biztos megengedi, hogy nála húzzam meg magam egy rövid ideig. - Yvonne! – kiáltok utána, hogy biztosan észrevegyen. – Segítened kell, minél előbb!
New Orleans. Sosem tudom megunni. A város, mely sosem alszik. Egyszerűen olyan szinten álmaim városa, hogy ha ki kellene találnom egyet, biztosan erről mintáznám. Igaz, mostanában gyakorta ingázok Mystic Falls és New Orleans között, mert néhány szál odaköt. De... nem igazán érdekel az, hogy mit mondanak mások erre a kóborló állapotra. A táskámban kotorásztam éppen, és egy kis sóhajt hallattam. Nevetséges, amit néha tudok művelni, miközben keresem a mobilomat. Egy hívást kellene intéznem Alexanderhez, a kedvenc vámpíromhoz, akit jelenleg ugráltatok. De sajnos mondhatjuk azt is, nem mindig elérhető. Ebből a kutakodó állapotból ébresztett fel az, hogy valaki - a nyílt utcán - a nevemet kiabálta. Hirtelen fordítottam oda a fejemet, és kíváncsian néztem a fel-felbukkanó lányt. - Amelia - suttogtam nevét megdöbbenve. Vámpír ő maga is. Talán barátomnak is nevezném, annak ellenére, hogy a férfi vámpírokat részesítem általában előnyben, de Amelia kivételes helyet foglalt az életemben... - Segítenem? Nekem? Mégis miben tudnék neked? - lepődtem meg mélységesen.
S ejtettem, hogy Yvonne meg fog lepődni. Biztos nem számított rá, hogy a segítségét kérem, sőt egyáltalán arra, hogy itt leszek. Általában ha találkozni akartam vele, akkor szóltam neki, de ez az egész most nagyon spontán jött... - Paul – mondom ki a nevet, amivel szerintem a legjobban jellemezni tudtam az álláspontomat. – Miamiban voltam, és megint megtalált. Nem tudom, hogyan csinálja, de újra meg fog találni, csak idő kérdése. Az első vonat amit találtam ide hozott, és te vagy az egyetlen, akit ismerek itt... - vázolom fel, hogy pontosan mi is történt. Yve tud Paulról. Tudja, hogy félek tőle, és azt is, hogy szeretem. Az egész kapcsolatunkat elmondtam neki, de azt sem tudom, hogy miért, talán mert benne megbízok. - Ugye segítesz? Minden cuccom a szállodában maradt, csak a mobilom van nálam, de szerintem nem sokára ismét cserélhetem le. El tudok nálad bújni? Nem kell sokáig, csak néhány napról lenne szó – bököm végül ki, hogy mégis mit akarok tőle. Tudom, hogy meg van a magánszférája, de remélem néhány napig legalább megengedi, hogy nála lakjak. Amíg ki nem találom hogyan és hova tovább...
Tanácstalanság ütötte fel fejét az elmémben, hiszen mindig is tudták rólam, hogy a vámpírok nagy segítője voltam, de... Amelia esetében mégis másról volt szó. Hiszen itt vámpír üldözött vámpírt. Legalábbis azt hiszem, a régi mesék alapján... Paul bizony vámpír. IGen, ez egyértelmű. Arra már nem emlékszem kristály tisztán, hogy idősebb-e, mint Amelia, de nem tudom, kockáztassak-e... könnyen járok túl a vámpírok agyán, gyakran nyúlok olyan eszközökhöz, melyekkel le tudom őket szerelni, de nem tudom, hogy... ebben az esetben jól cselekednék-e, ha Amelia mellett döntenék. - Talán... orvosolhatjuk a problémát... - köszörültem meg végül a torkomat, és egy bíztató mosolyt küldtem felé. - De egyszer be kell majd fejezned a menekülést, Amelia. Az örökkévalóságig nem fogsz tudni bújkálni előle - nyeltem egyet helyette is, miközben belékaroltam, csak hogy ne legyen túlzottan feltűnő a patthelyzet az utcán, ahol annyian láthatnak minket. Elindultam a jobb irányba, és közben próbáltam rendezni arcizmaimat, vidám mosolyt húzva álarcként. - Mennyi időd van, míg megtalál ismét? - kérdeztem.
Kezdőlap
