Az én türelmem sokak szerint végtelen. Sajnos azt kell hogy mondjam, ez nem minden esetben igaz. Félreértés ne essék, most egyáltalán nem unatkoztam, hiszen mindig akadt valami vagy valaki, amit és akit alaposan végig tudtam mérni, és meg tudtam állapítani, hogy mely fajhoz tartozik és vajon hogy éppen mivel próbál beleolvadni a nagy tömegbe. Hiszen tudjuk, milyenek a vérfarkasok és boszorkányok ebben a városban, nem? Teljesen elrejtőzködtek... és az, hogy ennek jócskán oka van, elszomorító. Nekem is meg kellene próbálnom rejtőzködni? Köszönöm, de inkább nem. Mondhatni, teszek magasról arra, hogy ki és mit lát bennem, velem kapcsolatban és sorolhatnám. Ha eddig nem kerültemm ég bajba, nem is most fogok. Felsóhajtottam, és mikor egy vékony, mégis határozottan nőies hangot hallok meg a hátam mögött, rögötn odafordítottam először csakis a fejemet, de már ott figyegett a vigyor a képemen. - No lám! Az elveszett bárány megkerült - jegyeztem meg, majd egész testemmel felé fordultam, és megmasszírozva az állam, végigmértem őt. - Sajnálom az elmúlt hónapok csendjét. Volt... öhm... némi elfoglaltságom egy másik, vámpírokkal teli civilizációban innen eléggé... nos... khm... messze - makogtam, mint valami szerencsétlen. Ismert már, tudta jól, hogy ennél én is ezerszer határozottabb vagyok, és nem vall rám ez a viselkedés. De a találkozás Tatia-val teljesen instabillá tette a lelki világomat. Nem is beszélve egy bizonyos tényről, aminek jelenleg nem akarok hinni... - Jól vagy? Senki nem próbált meg megölni a napokban? - kérdeztem nyelve egyet. Egyelőre nem akarok rátérni még a lényegre. Kis udvarias csevely... és majd utána.
Végre szembefordul velem és legnagyobb szerencséjére, egyetlen szót sem szól a ruházatomat illetően. Legszívesebben a nyakába vetném magam de a tekintete megakasztja a meg sem kezdett mozdulatot. Összevont szemöldökkel hallgatom a magyarázkodást, miközben karbajaim egymásba fonva pillantok fel rá. Még így, magassarkúval a lábamon és két fejjel magasabb, mint én de sokan döglenek az alacsony nőkért, szerencsémre. Ajkaim ugyan mosolyognak de tekintetem komoly és kutatja az igazi Curtist. - Áh, nem elég tökösek hozzá. - rántom meg a vállamat és megragadva Curtis kezét indulok el vele az utcán. - És most mesélj! Mi a baj? - kérdem azonnal a tárgyra térve és mielőtt megkérdezné, miből gondolom, hogy valami baj van, már válaszolok is. - A szemeid. Mindig tudom. - felelem csöndesen és bár tudom, hogy nem az ölelkezős fajta, mégis megtorpanok és ellenkezést nem tűrve húzom magahoz és kulcsolom át nyakát. Az egész egy pillanatig tart de tudom, hogy jól esik neki. A következőben pedig a vállába bokszolok. - Legközelebb viszont szólj, mielőtt így eltűnsz! - rovom meg szemtelenül, játékosan, megpróbálva kissé kizökkenteni őt abból az állapotból amiben hozzám jött. Nem tetszik. Nem tudom mit tehetnék, pont én, hiszen hozzá képest mi vagyok? Ő egy ki tudja hány éves boszorkány, aki vámpírokat tanulmányoz már nagyon hosszú ideje, még én? Én egy egyszerű halandó, aki azt élvezi, ha vámpírok mártják meg benne a fogaikat... ó, az az érzés... semmihez nem fogható. A férfiak - mármint, úgy értem, az emberek - nem tudják nekem megadni azt a fájdalmat, ami végigvág rajtam és ahelyett, hogy kínozna, egész testemet valami földöntúli, különös és vágyott kéjjel tölti fel s meg. Még nem találkoztam olyan emberrel aki képes lett volna erre. Oldalra pillantok, fel Curtisre. Tudom, hogy valami nincs rendben, hogy valami bántja, valami megzavarta, felkavarta és én nem tudom, képes leszek-e neki segíteni. Pedig szeretnék. Rajta kívül nincs túk sok barátom, pláne nem olyan aki tudja a kis titkomat és mégsem ítél el érte.
Már nem illene meglepődnöm azon, hogy milyen is ez a lány. Valójában, midnig is azt szerettem benne, hogy engem is úgy kezelt, mint bárki mást. Nem egy boszorkány voltam a szemében, aki vámpírokat öl meg, miután jó alaposan megkínozta őket... nem, barátjaként kezel. Bár ebben bizonyára az is szerepet játszik, hogy nem sok barátja van a városban... olyan, mint én. Nekem sem volna soha... sok barátom. Sőt, azt kell mondanom, nem vagyok egy olyan barátkozós fajta, miközben nap mint nap kínzott dögöket lesek. Meglepődve pislogtam rá, mikor megkérdezte, hogy mi a bajom, bár rögtön meg is magyartázta, hogy honnan tudja mindezt. - Eszes vagy, mondták már? Vagy csak egyszerűen minden nőnek ilyen nagyszerű tulajdonsága van, hogy meglátja, ha baj van? -kérdeztem költőien, bár tudtam a választ előre is. A nők nagyrésze azt hiszi, mindent tud. Azt is, amit nem. Egy férfi gondolatmenete túl bonyolult egy nő számára, ahogyan egy férfi számára is bonyolult, ha rá kell jönnie, hogy mit gondol egy nő egy adott helyzetben. Bár én ezzel aligha szoktam sokat foglalkozni. Mikor azonban megölelt, eleinte elfelejtettem reagláni is erre a gesztusra, hiszen nem szoktam meg ehhez hasonló reakciót.. engem nem szokott megölelni senki sem. Igaz, mire viszonoztam volna bármit is, már vége is lett, én pedig csak elfordítottam a pillantásomat. Való igaz, a viselkedésem nem olyan, mint szokott lenni, ez valószínűleg annak is feltűnik, aki nem jártas az érzelmek világában. - Hibát követtem el... - sóhajtottam fel.- Beleszerettem valakibe... valakibe, aki a legnagyobb ellenségem kellene, hogy legyen... egy vámpírba... - suttogtam elfojtott hangon. Aligha lenne szüksége efféle apróságokra, én mégis ezzel terhelem most őt. Nem érdemli azt, hogy lelki szemetes legyen. - De félretéve ezt a nőies hisztit... biztosan nem történt semmi? Nem láttál olyan példányt, akinek nem ártana egy kis... öhm... kezelés?
Újra belebokszolok a vállába és zavart, kislányos mosolyra húzom ajkaimat. – Azt nem tudom. – felelem és szélesebbre húzom számat – De igen, eszes vagyok. Különben nem barátkoznék veled. – öltök nyelvet játékosan de ez az igazság. Curtis megadhatja nekem az örök életet ha úgy adódna, hogy egy vámpír túl messzire menne. Elfogadja, hogy a fájdalomban lelek élvezetet és nem ítél meg, nem bélyegzi vágyaim aberrált betegségnek, őrületnek. Cserébe pedig igazán nem kell sokat tennem. Olykor magamhoz édesgetem azokat akiken kutatásokat végezhet. Aztán ahogy kiböki mi aggasztja ennyire, megtorpanok. Felé fordulok. Eleresztem, ellépek, egy lépést hátra. Próbálom elfojtani a megdöbbenést de tudom, hogy most nem fog menni. – Tessék? – kérdem mintha nem hinnék fülemnek majd ismét közel lépek. Arcára simítom ujjaimat és gyöngéden cirógatom meg. Nem úgy, mint egy szerető tenné, mégis intim a mozdulat ami ki nem mondott szavakként simít végig lelkén. Bár néha kétlem, hogy van neki. – Nem történt semmi. – felelem kissé még mindig gépiesen, aztán ismét karjába karolok. – Neked most másra van szükséged. Úgyhogy elmegyünk és berúgunk! Ellenvetésnek helye nincs. És természetesen te állod. –lábujjhegyre magasodom és gyors puszit lehelek arcára. Most még korai lenne arról beszélni, miért és hogyan. Csak egy kérdés motoszkál bennem. – Ő is szeret téged? – csendes vagyok és nem kívánom, hogy most azonnal válaszoljon. Berángatom a legközelebbi puba és csak a rendelés után vágok bele ismét a témába. – Nem kell, hogy mind az ellenséged legyen Curtis. Ez a te játékod. Te vagy a bábmester benne Curtis, te hozod a szabályokat. – így gondolom. Az ő játéka. Ha ő szeretni akar benne, nincs sem isten, sem ember, aki nemet mondhat erre. Megfeszülök a benti melegtől és kicsit szorosabbra fonom a nyakam körüli sálat. Nincs most arra szükség, hogy megtudja mi történt. Az ujjak szorongató nyomai, jobb ha titokként festik meg csupán bőrömet.
Halványan elmosolyodtam. Nem véletlenül szerettem a társaságát olyannyira, hiszen bárhonnan is nézzük, egy-egy kósza mosolyt még a legrosszabb napjaimon is ki tudott váltani belőlem. Szó se essék arról, hogy általánosságban ritkán van rosszkedvem, de Vivienne szabad szelleme egyszerűen... hogy is mondják ezt? Megnevetteti az én - létezését gyakran kétségbe vont - lelkemet is. Mindenkienk szüksége van egy barátra. Én azt hittem, hogy Tatiában megtaláltam ezt. De rájöttem, hogy... az már nem barátság. Pontosabban, az IS. Annál azonban már jóval több is... nem akarok belemélyülni valamibe olyannal, akit ellenségemnek kellene tartanom. Nem beteges ez az egész? Beleszeretek valakibe, akinek fajtáját egész életemben gyűlöltem. Valamiért pontosan ilyen reakcióra számítottam, majd mikor a hátrálás után ismét közelített hozzám, hogy végigsimítson az arcomon, rajtam volt a megdöbbenés sora, annak ellenére, hogy ezt talán nem látta rajtam. Sóhajtottam egyet, és pár pillanatra lehunytam a szemeimet. Igen, erre most akaratlanul is szükségem volt. De szerencsére még azelőtt végetért mindez, mielőtt teljesen megváltozott volna a viselkedésem, és a talpraesett férfi helyére egy féleszű szerelmes ugrott volna. Ismét belém karolt, majd felnevettem szavaitól. - Nos, nem hiszem, hogy ellenemre lenne egy párszor a pohár fenekét vizslatni - kacsintottam rá végül, ekkor már jóval lazábbra fogva a figurát. Nem fogok siránkozni sokáig. Nem éri meg. Legalábbis azt hiszem, hogy nem. - Természetes, hogy én állom. ki más állná? - tettem aztán még hozzá meglehetősen pimaszul, ekkor már örülve, hogy az iménti témától talán megszabadulhatunk, de eléggé gyorsan vissza is kanyarodtunk. Csak egy halk sóhaj bukott ki a számon emiatt. - Azt hiszem, hogy... hogy igen - vallottam be. - De abból, ha két megalomániás, szíívtelen és lelketlen lényt egy helyiségbe engedünk, semmi jó nem sülhet ki. Nem ha még szerelembe is esnek... - Lemondóan sóhajtottam. Most tényleg őt untatom ezzel? Nem álltam ellen, készségesen mentem utána, hogy beüljek vele az első adandó helyre, ahová mehettünk. Tejesen igaza van. Én döntöm el, hogy kivel teszek kivételt és kivel nem. - Erre később visszatérünk. Rendeljünk inkább - bújtam ki a válaszadás elől, és leintettem a csapost, hogy tolja ide magát, miközben fél szemmel felfigyeltem Vivienne mozdulatára. - Esetleg van valami takargatnivalód?
Szavain elgondolkodom de nem hagyom magam. – Lehet Curtis. Sőt. Az egyikőtöknek uralmat kell nyernie a másik felett. Ha végre valamelyikőtök feladja az érzések Ellen való küzdelmet… nos, akkor a világ gazdagabb less egy halálos zseni párossal. Akkor majd légy oly kedves és ne felejts el és ne hagyd, hogy az ellenségeitek a nyakamat szegjék. Azt kimondottan szeretem. – kacsintok rá félig komolyan félig pedig mosolyogva, hiszen kettejük párosa veszélyes és sok ellenséget hozhat a fejükre. Ettől azonban még megéri, ha valóban szeretik egymást, akkor nincs is min gondokodni. – Rendeljünk. Én a szokásosat kérném Meg. Az úrnak pedig… hmm, Curtis, mond csak mit kívánsz? – kérdem mosolyogva de a mosoly lefagy az arcomról, mikor leadja a rendelését, Meg eltűnik és ő, kiszúrja, hogy valami nincs rendben. Persze, hogy kiszúrja. Kicsit összébbhúzom magamat, combjaim összezárom, megfeszülök. Megköszörülve torkomat hajolok közel, egészen közel. Suttogóra fogom. – Ha valaki azt élvezi, hogy vámpírok vájják belé a fogaikat, annak mindig van rejtegetnivalója, nem gondolod? – húzódok el egy cinkos kacsintással és mosolyogva veszem át az áfonyás vodkát, remélve, hogy Curtis nem feszegeti tovább a témát, aminek az emlékétől is rosszul vagyok. Az a férfi, majdnem megölt, miután elvette amit akart. – S amúgy sem miattam vagyunk itt – húzom le az italt, úgy ahogy van és rendelek máris újabb kettőt, miközben Curtis teli poharára bökök. – Na lássam azt a pohár fenekére nézést! – nyomatékot adva szavaimnak már a kezébe is tolom az öblös poharat. – Még a végén azt fogom gondolni, hogy csak le akarsz itatni. És akkor bizony elverlek Curtis. – mondom halálosan komolyan de nem bírok egy percig sem ilyen komoly ábrázattal nézni rá, helyette nevetve kérek az italaink mellé némi sósmogyorót is.
Az elmélet, miszerint egyikünknek még a másiknál is hatalmasabbnak kell lennie, igencsak érdekes. Már csak azért is, mert mindkettőnk olyan domináns személy, hogy ezt aligha tudom elképzelni. Én magam már azon is meglepődöm, hogy idáig eljutottam, nem még hogy valaki másnak adjak hatalmat a fejem fölött. Ez aligha van tervbe véve részemről... de az olyan ócska közhely, hogy általában a nőknek kell meghódolniuk. Én örülnék mindennek, de van egy határ nő és ősi vámpír között... gondolom. Fogalmam sincs, hogy amúgy mit jelent mindaz, ami közöttünk van Tatiával. Még nem fogtam fel. - Jöhet az, amit a hölgy is fogyaszt - tettem még hozzá az ő rendeléséhez, de rögvest láttam is, hogy lefagy arcáról a mosoly, és mindennemű érzelem. - Nézd, kedvesem. Annak is vannak határai, amit te csinálsz. Nem hiszem, hogy.... szóval hagynod kellene, hogy valaki ilyesfajta nyomot hagyjon benned - köszörültem meg a torkom, tekintetemmel még mindig a nyakát ostromozva. Valamiért egyáltalán nem esett jól a látvány, bár tényleg hozzászokhattam volna, hogy ő ilyen, és bátran viseli magán fájdalmának és szenvedélyének nyomát. Ez szinte már betegség, de... ő érzi, hogy mikor elég. - Jól van, jól van - sóhajtottam fel, majd ahogy kihozták az italt, bele sem kortyoltam, már kértem a következőt. - Remélem, ez a lötty elég erős, hogy levigye a fejem. Már idejét sem tudom, mikor éreztem utoljára alkohol mámorát - jegyeztem meg keserű fintorral, majd belekortyoltam a pohárba, és egy húzóra ittam ki az egészet. - Áh! Ez most nagyon jól esett - nyeltem még egyet. - De mesélj... mivel ütöd el az idődet az utóbbi időben? Azon kívül, hogy... ezt csináltatod magaddal - böktem a nyaka irányába.
Szavain elgondolkodom de nem hagyom magam. Tudom, hogy aggódik értem. Látom a tekintetét, érzem a hangjában az aggodalmat. Nem tudok haragudni érte. – Van, amikor nem tudok parancsolni mások vágyainak. S van amikor mások nem képesek parancsolni a maguk vágyaiknak. – ujjaim karjára futnak, arcára apró, baráti csókot nyomok. – Megéltem már rosszabbat is. Mielőtt megismertelek Curtis, az életemben semmi állandóság nem volt. – megköszörülöm a torkom. Már régóta ez a világ vonz. A fájdalom, a szolgálat… az engedelmesség, a büntetés utáni vágyakozás. Megélni és átélni a szolgálatot, az önfeladást. De Curtis előtt nem tudtam, mit jelent mindez. Curtis előtt a vámpírok szajhája voltam, akik kézről-kézre adogattak, tekintet nélkül arra, hogy mennyit bírok még. – Emlékszel arra az estére? – mosolyodom el – Azt mondtad ha elérem, hogy az a vámpír velem tartson a hotelbe… - nem folytatom. – Azóta hány vámpírt hoztam el neked? – kérdem bizalmasan közel hajolva és beleiszom a felszolgált italba. – Te vagy az egyetlen barátom Curtis, az egyetlen aki úgy ismer ahogy más nem és mégsem ítél meg. Ez ne az a nap legyen amikor mindez megváltozik. Ha bajban vagyok, arról úgy is tudni fogsz a varázslat lévén, nem? – kérdem csendesen és inkább úgy döntök nem szépítgetem a dolgokat. Lehúzom az italt. – Festek. Nemsokára lesz egy galéria megnyitó, nem is olyan messze innen. Az én képeim közül is kitesznek párat. Eljössz, ugye? – remény csendül a hangomban és ha igennel felel, a nyakába vetem magam. – És akkor most ideje megtáncoltatnod! – szólítom fel határozottan és akarata ide vagy oda, beljebb rángatom a kocsmában, oda ahol épp most készülnek belecsapni a fellépők az ír folk zenébe.
Nem tudom, volt-e más ember Vivienne életében, aki tisztában volt azzal, hogy miféle beteges hobbit űz ez a bolondos nőszemély. Az tény, hogy az én szívemet már elrabolta, legalábbis... mondhatjuk úgy, hogy a barátjává váltam, miután rájöttem, hogy milyen hasznos is lehet nekem, amit csinál... de teljesen megemészteni sosem tudtam. És nyilván azért nem, mert nem én csinálom ezt. Ő talán éppen olyan érdekesen méregeti az én hobbimat, mint én az övét. Én is bármikor rajtaveszthetek azon, amit csinálok... de mégis teljesen más a kettő. Legalábbis így gondolom... csak nem fogom itt fejtegetni neki, míg... nekem is jót tesz az, amit csinál. - És elérted, kedvesem. Remek segítség vagy nekem a mai napig, amíg idejövök, és feszült vagyok... segítesz levezetni a felesleges ideget belőlem amikor újabb prédát hozol nekem - sóhajtottam fel elégedetten, majd belekortyoltam a poharamba, és elfordítottam a pillantásom. - De nem akarom, hogy kárt tegyenek benned, Vivienne. A varázslatom megvéd... egyelőre. De sosem tudhatod, hogy mikor akadsz össze valakivel, aki egyszerre boszorkány és vámpír is - nyeltem egyet. Ez a védő varázs igencsak egyszerű feladat. És megtörni sem nehéz. Erre nincs olyan szabály, hogy csak az fordíthatja vissza, aki elvégezte... - Az én meghívóm hol veszett el? - kérdeztem végül, ténylegesen témát váltva. Kíváncsi voltam, miket tükrözhet egy-egy festmény, amely általa jött létre. HIszen egy festmény mindig... tökéletesen tükrözi, mi van belül. - Ennek a kérésnek nem is tudnék csak úgy ellenállni - ráztam meg végül a fejem mosolyogva, majd a többi táncolóra néztem. - Jó ötletnek tartod ezt? Tudod, hogy nem tudok táncolni - jegyeztem meg, és eszembe jutott, hogy miért nem. Sosem érdekelt a sok buli. Én mindig elvesztem egy-egy kísérletemben. Olyan vagyok mint a mai kockák. Ők se buliznak. De ahogy belém karolt, hát, nem sokat tehettem ellene. - Hé! - bukott ki belőlem hirtelen, de ahogy megállt, megálltam én is. - Azt ne mondd, hogy ösztönből csináljam, mert... - köszörültem meg a torkom. Tényleg olyan voltam, mint egy nyámnyila 16 éves.
Nem gyakran tartózkodtam otthon az utóbbi időben. Inkább elkerültem a konfliktusokat. Mióta kiderült, hogy... ez Laurel is a városba érkezett, jobbnak láttam, ha hagyoma Mystic Falls-i vadászatot. Tudtam, hogy ha még egyszer összefutunk, vér fog folyni. Nem volt szép az elválásunk annak idején. Emiatt vettem ki egy kis szobát itt, New Orleansban. Átmenetileg kénytelen voltam ide száműzni magam, hiszen az ügyeim ide szólítottak. Egy vámpír. És később is ráérek foglalkozni azzal a Mystic Falls-i selejtes vámpírral. Utána pedig mennem kell tovább, hogy lefolytassam a többi ügyet is. Nem szeretek jólmenő vadász lenni... vagyis de, bizonyos szintig igen. Csak mikor már azt sem tudom, hol az otthonom, kissé neccessé válik a történet. Egyfolytában a lakásban unatkoztam. Az élet pedig nem itt zajlik, hanem a város szívében. Erdejében. Határában. Mindenhol, csak nem az én unalmas vityillómban, ahol már lassan tényleg megfagy a levegő. Nem ártana felvennem egy takarítónőt, mert lassan már elásni lehetne egy embert azzal a sok szennyes gönccel, amit felhalmoztam a mosókonyhában. Egyáltalán minek nekem ekkora lakás, hacsak ideiglenesen vagyok itt? De bármikor jó lehet még a jövőben... mert ez a hely tökéletes lehet kiruccanás céljából, még ha nem is vagyok itt ismerős. A telefonomra néztem, ideje lenne indulnom. Lizbeth már biztosan szintúgy útnak indult. Szerettem vele dolgozni. Igaz, csak New Orleansban tettem eddig, de már több ügyem is húzott ide... mert a bizonyítékok mind ebben a városban "bújkálnak". Liznél jobb nyomozóval még sosem találkoztam, így nem kellett rámnéznie senkinek, hogy lássák, milyen nagy örömet okozott a tény, mikor kiderült, hogy ő a másik érdekelt ebben az ügyben. Az utcán vártam őt. Itt bárhol be tudunk ülni egy kávéra, vagy akármi, ha úgy adódna. De biztosan úgy fog adódni, hiszen a papírokat nem fogom állva átnézni, és azokat sem, amiket ő fog hozni nekem. Jobb is ez a kis kitérő... nem minden figyelmem azon a vámpíron van. Talán többet kellett volna távol tartózkodnom az elmúlt hetekben. Hónapokban... de én, voltam olyan hülye fakír, hogy kitettem magam annak a kínzásnak, amit a bűntudatom okoz nekem...! Felemeltem a fejem, hátha meglátom Liz-t, de ahelyett valami egészen mást pillantottam meg. Szintén egy ismerős arc volt. De nem a barátok-oldalon láttam az évkönyvemben legutóbb. Felsóhajtottam. Úgy tűnik, itt sem lesz nyugtom. Lucy... azt hiszerm, hogy így hívják. Talán Montgomery. Neki is emlékeznie kell még rám. - Kit fújt ide a jeges téli sugallat? - vontam fel a szemöldököm, miután odaértem mellé, és ravasz vigyor jelentkezett arcomon. De csak azért nem támadtam rá, mert közönségünk van. Az utca népe.
ew Orleans már az első ide látogatásom óta benne van a kedvenc helyeim top hármas listájában. Aki ismer, az azt is tudja, hogy két évtizedenként minimum egyszer biztosan megfordulok a környéken. Az okát nem tudnám megmagyarázni, egyszerüen csak szeretem a helybéli levegőt. És az itteni harapnivalót.. Ha egy fajtámbeli ripperkedni szeretne, akkor a legjobb, ha itt ugrik neki a finomságok nyakának, ahol sötétedés után a lebukás esélye is jóval kisebb, mint máshol. Jelen pillanatban azonban a vadászat érdekelt engem a legkevésbé. Soha nem tartoztam a legbarátságosabb személyek közé, de azért akadtak gyenge pillanataim is.. egy ilyen alkalommal ismertem meg Wendyt, akit azóta sem láttam. Vajon mi lett vele azóta? Az élete biztosan ezerszer jobban alakult, mint az enyém, bár az is lehet, hogy nem. Remélem, hogy jól van és nem tört borsót senkinek sem az orra alá, kár lenne érte. Azt hiszem, fel fogom őt keresni. Meg kell tudnom, hogy a városban maradt-e, vagy sem. Látnom kell őt. Nem szívesen ismerem be magamnak, de azt hiszem, hiányzik. Jobban, mint kellene. Ilyen, s ehhez hasonló gondolatok jártok fel s alá a fejemben, mikor egy ismerős hang kizökkentett, ezzel térítve vissza a valóságba. Beletellett egy kis időbe, mire eljutott a tudatomig, hogy voltaképpen ki is szólt hozzám. Egy széles, magabiztos mosoly jelent meg az arcomon, miközben felnéztem Duncanra. - Micsoda meglepetés! - Persze, nem örültem annyira a személyének, mint mutattam, de erről neki nem kell tudnia. Amilyen peches vagyok, én gyakorta botlom bele vadászokba.. Wendy is vadászott a vámpírokra, de bennem nem a prédáját látta. Ő nem akart bántani engem, ahogyan én sem éreztem késztetést arra, hogy átharapjam a torkát. Azonban Duncannal egészen más volt a helyzet.. - Hazudnék, ha azt mondanám, örülök, hogy látlak. - Döntöm oldalra a fejemet, közben tekintetemmel fogva tartva az övét. - Ám, mivel most jó kedvemben kaptál el, kapsz öt percet, hogy elhúzd a csíkot és megkímélem az életedet - folytatom, bár jelen pillanatban ha nekem ugrana, arra is lusta lennék, hogy védekezzek.
A vámpírok rendkívüli pontossággal képesek maguknak helyszínt választani, leginkább olyan tereket, utcákat, ahol nemcsak egyedül vannak. Teszik ezt azért, hogy elvegyüljenek, kiválaszthassák a vacsorájukat, netán tényleg képesek legyenek elbújni, s ha egy vadász - mint én - a nyomukra bukkan, ne tehessünk ellenük szinte semmit. Jó taktika. De ez az utolsó pont visszafelé is működik. Nyílt terepen nekünk sem kell attól tartanunk, hogy nekünk esnek, hisz kinek tennének jól egy nyilvános lebukással? Sokan nem kockáztatják meg, nem is véletlenül. Ez a nő pedig már régóta a bögyömben van, annak idején úgy siklott ki kezeim közül, mintha ő maga lenne a vámpírok királynője. Szép és okos. Talán túlontúl is. De nálam okosabb nem lehet. Ha igen, megeszem a karómat. - Jogos, kíméljük meg egymást a... felesleges bókoktól, és a még feleslegesebb üdvözlő formuláktól. - biccentettem feléje, majd végigmértem, próbáltam megállapítani, hogy mi mindenben tudott változni így, ennyi idő elteltével, de ez már azért sem jó lépés, mert vámpír. Aligha képes változtatni magán, netán a hajszínén, meg a ruházatán. Úgy tűnik, ő alapjáraton véve felforgatta a saját életét, de nem úgy, hogy ne ismerjem fel. - Rém kedves gesztus tőled, hogy figyelmeztetsz, de azt kell mondanom, hogy... nem. - vontam egyet a vállamon elégedett pofával, majd elvigyorodtam, és megköszörültem a torkom. - Tudnod kell, hogy hiába fenyegetsz, nos.. kétlem, hogy a bátorságod kiterjedne odáig, hogy egy egész város szeme láttára, a város legforgalmasabb negyedében fogsz nekem esni. Vagy kivárod, míg egyedül leszek? Ugyan! Tudod, hogy nem adom olcsón a bőröm. Annak idején sem adtam, puszta szerencse, hogy megléptél. - vontam egyet a vállamon, majd közelebb léptem hozzá. - Van egy olyan érzésem, hogy nem véletlenül váltogatod a városokat. Talán szöksz valami elől?
ogy őszinte legyek magamhoz, egyáltalán nem lepődtem meg a jelenlétén, sőt.. már igazán megszokhattam volna, hogy ő pont olyankor szokott felbukkanni az életemben, mikor a hátam közepére sem kívánom a vadászokat. Mondjuk, eddig még nem adódott olyan alkalom, mikor kevésbé utáltam őket. Most komolyan, minek terhelik magukat miattunk, mikor annyival könnyebb lehetne az életük, ha békén hagynának bennünket! Inkább húznák meg magukat egy biztonságos helyen, minthogy fölöslegesen próbálják kiírtani a fajtánkat a földről. Úgysem jöhet össze a tervük, mi jóval erősebbek vagyunk náluk. Ezt neki én be is bizonyítottam. Hiába próbált elkapni, mert én minden alkalommal szépen kicseleztem őt. Ilyen a természetem, igazán nem tehetek róla. Most azonban semmi kedvem menekülni. Az az igazság, hogy már belefáradtam a folytonos költözködésbe, újrakezdésbe. Amióta kiderült, hogy a családom tagjai ugyanúgy örök életet élnek, mint én, egyre kevésbé látom értelmét az ilyesminek. S mi van akkor, ha lebukok? Ha meglátnak egy nőt, aki 18 helyett 30-nak kellene kinézzen? Na jó, picit azért többnek, de pár évente azért még mindig cserélgetem a személyimet. - Most komolyan, mi értelme lenne a játszadozásnak? - Emelem meg szépen ívelt szemöldökeimet, mint aki már kinőtt a gyerekes mókázásból. No, az igazság messze áll ettől, de ezt neki nem feltétlenül kell tudnia. Én ugyanis sosem fogok felnőni. Mindig ugyanaz a bohókás, jókedvű lány maradok, aki él hal a szórakozásért. - Úgysem bírod ki, hogy ne támadj rám - kacsintok rá, közben önelégülten mosolyogva. - Túlságosan is sérti az önérzetedet az, hogy eddig nem sikerült elkapnod - folytattam, direkt az orra alá dörgölve a nyilvánvalót. Hogy provokálni próbálom e? Naná! Kíváncsi vagyok, mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a karójának éles felét a mellkasomba akarja mélyeszteni. - Oh.. pedig én a helyedben éltem volna az ajánlattal, dehát te tudod.. a te életed - vonok vállat egyszerüen, azt akarván kifejezni ezzel, hogy pontosan ennyit is jelent a számomra a nyomorúságos kis vadász élete. - Csak szólok, hogy ha annyira neked akartam volna esni, már nem élnél - jegyzem meg csak úgy mellékesen, közben tekintetemmel továbbra is fogva tartva az övét. A következő kérdésével meglepett. Miből gondolja, hogy menekülnék valami elől? Max annyira, amennyire minden más vámpír. Amúgy, ezt elvétetted, cuki pofi! Persze, az érzéseimet ezuttal sem fedtem fel előtte. - Oh, honnan tudtad, hogy előled menekülök? - Nézek rá meglepettséget színlelve, de nem bírom sokáig, egy percen belül el is nevetem magam. - Remek vicc volt, ugye?
Az egész helyzetre voltaképpen felkészülhettem volna, hiszen vadász vagyok. Nem most kezdtem ezt a szakmát, ráadásképpen pedig.. mindig van nálam egy fegyver, melynek segítségével akkor és úgy intézek el bárkit, ahogyan csak szeretnék. Már ha sikerrel járok. Ez nem feltétlenül történik mindig így, sérültem már meg néha komolyabban is, ez az apró sántítás a lábamban pontosan ennek köszönhető. A vámprok nem tudnak kegyesek lenni, de mondjuk azt is hozzá kell tennem, hogy én sem akarok hozzájuk kegyes lenni. El akarom őket törölni a föld színéről. Emlékeztem arra,ahogyan az a nő kiszívott minden életet a húgomból... mintha csak egy újévi csirke lett volna, lakmározott a véréből... és a szívem ott, abban a pillanatban összetört. Megölték az egyetlen olyan embert, akire igazán számítottam. A húgomat, a véremet... egyértelmű volt, hogy nem fogom tétlenül hagyni az egészet. Meg fogom ölni azt a nőt, aki megölte, és ha a halálommal is fizetek, de megtalálom. - Tudom, hogy te nem vagy a játszadozás híve. Vagy mégis? Az emberek és vámpírok is változnak. Igaz, nektek több évszázadotok is van rá. - jegyeztem meg, mintha annyira nem lenne fontos információ, majd felsóhajtottam, és a hátsó zsebembe mélyesztettem az ujjaimat. Nem hiszem, hogy a fejében megfordult, hogy felkészületlenül jövök bárhová is. Vadászként mindenhol ott a veszély, amely rám veselkedik, szóval mindig gondoskodnom kell a saját, és más emberek biztonságáról. - Ez is igaz. Szeretnélek már a föld alatt látni. - sziszegtem a szavakat lassan de egyértelműen. Túlontúl könnyű volt kitalálni, hogy vágyom a halálát, de a hely most neki jött kapóra. Nem tudok rá támadni a fényes utcán, hiszen ő itt csak egy ártatlan nő. Én pedig egy férfi vagyok. Én jönnék ki belőle rosszul. - A humorérzéked nem olyan fényes, mint te magad. A nőknél nagy előny, ha szépek... de ehhez gyakran párosul az is, hogy a szép nők inkább maradjanak csendben. - vigyorodtam el. - Hajszínt is váltottál? - méregettem őt végig ismét. - Tudod, szükségem lenne néháyn információra tőled. - vontam meg végül a vállamat.
hhoz képest, hogy miként ért véget a korábbi találkozásunk, most nagyon is nyugodtnak tűnik. Biztosan csak jól álcázza. Plusz, fényes nappal van, furán is jönne ki, ha minden ok nélkül hirtelen nekem támadna egy karóval az újjai között. - Hangulatfüggő, igazából. Pontosan, olykor mi is változunk, mégha külsőleg ez nem is észrevehető. - Bár, jelen esetben, én külsőleg is megváltoztam valamilyen mértékben, hiszen barna fürtjeimet szőkére cseréltem. Elég fura volt hétköznapi módon társalogni vele. Olyan idegen.. minden bizonnyal nem vagyok egyedül az érzéssel. Azonban amíg ő nem támad, valószínüleg én sem fogok. Nincsenek mazochista hajlamaim, ha lennének, már rég kinyirattam volna magam valakivel. A korábbi találkozásunk óta én is változtam, nem is kicsit. A család megváltoztatja az embert. Pláne a gyermek. - Oh, ez már-már hízelgő - kuncogtam válaszként a szavaira. - Azonban van egy rossz hírem. Még mindig nem adom könnyen az életemet - engedek meg magamnak egy kacsintást. - Haha. Ha ez bók akart lenni, próbálkozz újra, mert nem estem le a lábamról tőle. Bár, legalább elismerted, hogy szépnek tartasz, ez is valami - vontam vállat pimaszul mosolyogva. - Ahha.. meguntam a barnát - kezdtem el csavargatni szőke fürtjeimet, kissé unottan, de amint meghallottam, hogy információra van szüksége.. tőlem, meglepettségemben abba is hagytam. Kíváncsian kezdtem el fürkészni az arcát. - Mire gondolsz? Felkeltetted az érdeklődésemet, hallgatlak.
//Bocsi, hogy eddig nem írtam..
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 19, 2015 6:31 pm
Tudom, kapni fog a fejem, mégse bírok megmaradni egy helyen. Olyan ritka, mikor Roman hagyja, hogy eljöjjek vele, ki egy kicsit, magam mögött tudva a négy falat... Persze, megértem, nem kis áldozatot hoz ezzel, elvégre kicsit se könnyítem meg a napjait, és hálásnak kéne lennem, nem nyafogni, hogy ugyan már... én is had "lássak" világot. Most valamiért mégis engedett a kérlelésemnek, innen merem feltételezni, hogy nem olyan eget rengetően fontos a dolga. Boldogan karolok belé, míg a forgalmas utca egyik padjára vezet, majd vigyorogva veszem el tőle a botomat. Már-már kiegészítőmmé vált, már ha szabad hinnem az egyetlen barátnőmnek, aki mindig segít felöltözni. Ő elmondása szerint nagyon ügyel rá, hogy mindig kifogástalanul nézzek ki, s mikor nevelőapám elégedett hümmögését hallom, még el is hiszem. - Maradj itt, csak pár perc az egész - ad még egy puszit a homlokomra, majd már csak távolodó léptei zaját hallom. Egyedül maradtam. Persze botorság lenne azt állítanom, hogy az egész utcában egyedül vagyok, hallom a zajokat, hallom azt is, nagy a nyüzsgés, sőt pár pillantást is megérzek, amivel engem vizslatnak, de csupán mosolyogva konstatálom, ismét nem lesz társaságom. Az emberek mindig olyan furcsák a közelemben, na nem mintha én nem lennék ugyanolyan, néha viszont mulattató, hogy egyszerűen nem tudnak mit kezdeni az eléjük táruló látvánnyal, mert bizony az a fehér bot, az üveges tekintet, ami hiába néz egy adott pontra, jelét se adja annak, hogy látna is valamit... mindent elárul rólam. Szörnyű, ezzel tisztában vagyok, régen még fájt is, de még az orvosok is megmondták, felesleges abban reménykednem, hogy valaha is látni fogok. Akkora csoda nem létezik.
Első fázis. Hagytam, hadd lelje kedvét a másik városban. Vulgárisabban megfogalmazva; lesz*rtam mit csinál. Második fázis. Három hónap távollét után telefont ragadtam, nem-e haragított magára egy fejest, aki legszívesebben a vérszegény szívével lakatná jól a házikedvenceit... meglepő hasonlóságunk végett, akár az enyémet is az övé helyett. Harmadik fázis. Harmadik hónapja nem ad semmilyen életjelet magáról. A huszonegyedik század porát tapossuk, megtanulhatta volna már hogyan kell felvenni azt a k**va telefont és megnyomni a hívásgombot. Ő érte aggódnék...? Nos, ez nem ilyen egyszerű. Nem vagyok a bébiszittere. Ehhez a kiváltsághoz kissé idősnek vélem, más kérdés; nem fejben. Egy idióta, de meg tudja védeni magát az esetek többségében. A hangsúly könnyen kitalálható a mondat melyik részén foglal helyet. Agresszív, kezelhetetlen, durva, hangos. Nem fér egyeztethető össze a jelenlegi nyugalommal, csenddel és ez piszkálja a csőrömet. A megérdemelt parasztlengőt sem hajtottam be rajta a legutóbbi húzásáért.
Szívedhölgyét kib*sztam a szemétdombra. Nem akarsz búcsút venni tőle? Kedden bezúzzák. Utolsó lehetőség. p.s.: told végre haza a hálátlan segged.
Az üzenet elküldésének időpontja 20:49:11. Kézbesítve.
A farzsebembe csúsztatom a készüléket és megfeszült állkapoccsal tekintek le a nyüzsgő utcai tömegre, ahogy előre dőlök az erkélyen. Alkarjaimmal a kovácsoltvas korlátra támaszkodom. Nem vagyok ideges, az nem az én stílusom. Dühös? Hm, igen, ennek már sokkal nagyobb a valószínűsége. Az ujjaimat ropogtatom, az izmaim feszültek, az étvágyam megnőtt... igen, határozottan elkapott a vörös köd előszele. Mély levegőt veszek, mielőtt ellökném magam támasztékomtól, hogy belevessem magam az éjszakai élet berkeibe és becserkésszem a vacsorámat. Egy vörhenyes loboncon akad meg a tekintetem. Enyhe hullámok törik meg a szálak egyenességét, a bőre hóka, a bővebb szabású felső lecsúszó anyaga, pedig láttatni engedi a vállat tarkító szemérmes szeplőket - kedvemre való. Nem habozok, a gyorsaságomat kihasználva termek a kihalt mellékutcában, hogy feltűnésmentesen kövessem a kiszemelt üstököt az andalgó tömegben, mellyel nem túlzottan törődök. Fél szemmel figyelem mindössze, a prédám jobban érdekel. Ráfókuszálok. Hangjából idegen akcentus cseng ki, kellemesen töri, tördeli a szavakat. Megjelenése rendszeretetre utal, összeszedettségre, nem egy magát szombatonként belövő ledér nőre. Grátisz ponttal gazdagodott az értékelői lista. Lecsökkentem a köztünk lévő távolságot, három-négy lépésnyire maradok le mögötte és a vele tartó kompániájának három tagjától. Nem kapkodok, türelmesen tartom az irányt, melyet választottak s nem is visz olyannyira messzire. Koktélozni mennek az egyik közeli bár kültéri részébe, pont az árkádsorral szemben, ami kifejezetten kedvező nekem. Az utca jobb oldalára húzódok, az úticéljukat immár ismerem, szükségtelen a sarkukban lennem ugyanis nem áll szándékomban az első adandó alkalommal leválasztani a nőt a libasorból. A megfelelő pillanat idővel eljön, nem fognak egész este egymásba karolva lépdelni, mint a járni alig tudó tipegők. A fűszerbolt gazdája nemrég zárta be boltját. Közvetlen a kirakat előtti oszlopot választom zavartalan várakozásom helyéül. Kellően árnyékolt az emberi szem számára, kellően negédes-csípős pikantériájú terület a kutyáknak... Príma.
Nemrég értem csak vissza a jazz őshazájába. Rég nem jártam erre, legutóbb is valami fotózás kapcsán, ha jól emlékszem. Most egészen más okom volt ide látogatni. Szerencse, ha az embernek sokfelé vannak csiripelő kismadarai. Nem is volt olyan nehéz megtalálnom Rúbent. Persze mindig olyan ügyesen lapulnak meg, de ha valaki tudja a módját, hogyan oldjon meg nyelveket… Különben is, nem ártani akarok az ikreknek. Pedig időnként még mindig úgy vágyom rá, hogy megnyúzva lássam az idiótábbikat, de az egyetlen szerencséje, hogy nem mocskolom be a kezem. No meg tudom, milyen fontos Rúbennek. Igaz, ezt sosem vallaná be a drága, de nem is kell gondolatolvasónak lenni ahhoz, hogy tudjam, törődik vele. Ha más nem is, a saját példám is ezt mutatja. Nem szokásom mások után koslatni, és hiszek annyira a sorsban, hogy ha már egy városban vagyunk, össze fogunk futni. Ha mégsem, hát még mindig lesz időm megkeresni, nem igaz? Egyelőre csak élvezem a városi éjszakák lüktetését, mely mintha egy ideig pótolná a saját szívem dobbanásait. Egy idő után azonban muszáj felráznom, mikor már semmi más ne segít, és itt jön a képbe az én imádott jótevőm. Néha cukkolom ezzel, holott ha a tényeket nézzük, valóban kijár neki ez a titulus, bármennyire tiltakoztam ellene az elején. A koktélbár egyik félreeső boxában időzök éppen egy jóképű kisfiúval. Valóban az az én szemszögemből. Hány éves lehet? Huszonöt maximum. De hát tehetek én róla, hogy odáig vagyok a fiús sármért? Persze csak bizonyos keretek között. De annyira ízletes a vérük! Még tiszta és friss… Ráadásul nem is kell különösebb erőfeszítéseket tennem, hogy a nyakukat nyújtsák nekem… és bármi mást is, amit csak megkívánok. Sok előnye van a mai szabad világnak, egyesek még a vérivást is betudják furcsa úri szeszélynek. Szolíd nyelvmozdulattal tisztítom meg az ajkaimat a fiú vérétől, mielőtt feljebb emelném a fejem, hogy a fülébe suttoghassak. - Hazakísérnél? Nincs kétségem az igenlő válasz felől, és valóban, a következő pillanatban már a ruhatárból hozza el a kabátomat, hogy aztán felsegítse rám. - Micsoda úriember! Villantom rá legcsábosabb mosolyomat. Azért örülök, hogy az illem még nem veszett ki teljesen a világból. Kár lenne érte. Szeretem a nagy feminizmust, de csak addig, amíg nő maradhatok. Nem kellenek nekem a férfi szerepek! Imádok nő lenni! Belekarolok Bradenbe - igazi nosztalgia a brit akcentusa -, és elindulunk kifele a szórakozóhelyről. Nem jutunk azonban sokáig, mikor megcsapja az orromat valami ismerős. Na nem az oszlop alsó részeiről felszálló csípős aroma, hanem valami egészen más. Az a jellegzetes, férfias illat, ami egy valaki védjegye az érzékeimben. Zafírkék tekintetem rögtön az oszlop mellett ácsorgóra téved, és zavartalanul időzik rajta jópár szívdobbanásnyi ideig. Tudom számolni a fiú szívén, aki rám pillant, majd Quinnre, és szinte hallom a fejében a fogaskerekek zakatolását, ahogy próbálja összerakni a képet. - Várj meg itt, mindjárt jövök. Súgom Braden fülébe, holott a mondat második fele korántsem biztos. De ezt ő nem tudja, amit nem tud, az pedig nem fáj. Egyelőre. Szürke szövetkabátom elöl láttatni engedi a hozzám képest már szinte szolid, fekete-fehér ruhát. Semmi mély dekoltázs, semmi slicc, csupán a hátamat hagyja szabadon, de az most nem látszik. Egyenesen odalépek a férfi elé. - Rúben... Szinte már élvezettel ejtem ki a nevét, miközben ujjaim puha mozdulattal simítanak végig az arcélén. - Vártalak. És valóban. Nem ma este, nem itt… mindig.
Olcsó húsnak híg a leve - örök igazságnak számít, de manapság különösen felértékelődött a mondanivalója a siralmas állapotokra való tekintettel. Nem véletlenül ragaszkodom a vöröshöz. Füleltem. A szívverése a helyzethez mérten egyenletes, nem voltak kórságra vagy tudatmódosító szerre utaló kilengései, amik rontanának vérének minőségén; az egészségemen. Az alkohollal történő, minimális dúsítás belefér, igazság szerint kedvemre való fűszerzésnek számít, így várok. Zsebre tett kézzel, próbálván nem siettetni az események lassú hömpölygését. Egyelőre jól tartom magam, mégha akaratosan is igyekszem feleljteni a telefonos malőrt, nem feszült ököllel tölteni a vacsorát megelőző időmet. Vacsora, reggeli, jó, ki minek hívja... Tekintetemmel dédelgetem a hármas kacarászását, iszogatását egészen addig, amíg másra, a pontosság kedvéért valaki másra nem terelődik a figyelmem. Az ismerős szőke lobonc gazdájára. Egyetlen apró, morfondírozó ránc fogja jelét mutatni a gondterhelt gondolatnak, ami visszább repít az időben a legutóbbi összefutásunk alkalmáig. A nyitott kalitkájából előbb-utóbb kireppent a madárka, újra és újra... amivel nem is lenne baj, elfogadtam, ha a vére másfelé hajtotta. Máskülönben Imogen a fejem szegte volna, nagyobb kedvvel, mint előtte kívánta a kölyök miatt. Függetlenül az ejtett csorba kijavításától. Közeledésének ellenére nem mozdulok a helyemről. Nem távozok, nem is megyek elé. Egészséges kíváncsiság vegyül némi, megfakult sértettséggel, de hogy mindezek mögött mi lapul, ha még akad bármi is, az nem egyből fog megmutatkozni. Más kérdés - helyt sem adnék neki. Követem alakját, rajta tartom a szemem és leplezetlenül mérem végig tetőtől talpig. Nem tudnám megmondani mi az oka annak, hogy egyfajta változást érzek rajta... járása éppoly magabiztos, mint egykoron volt. Talán csak a modern idők szabadabb stílusa szokatlan a rajta feszülő ruha képében, mellyel már-már önmagában kéreti magát. Előbb, mint hangjával. Az emelkedő kéznek nem állom azonnal útját, amint moccanni látom. Hagyom. Egy ideig, egészen a záró akkord elhangoztáig, amikor is a csuklójára fonódnak az ujjaim, megálljt parancsolóan. Nem durva a mozdulat, közel sem, csupán határozottabb az övénél, ha úgy tetszik... férfiasabb egy női kéz hiányolt érintésénél. - Hm, egy tékozló gyermek. - mutató- s középsőujjammal terelem finoman a kézfejet, végül engedem szabadjára, ahogy derékvonala mellé vezetem karját. Csak ekkor veszek némi lendületet, hogy ellökjem magam az oszloptól. Mondjuk úgy... a tiszteletére. - Nevezzük szerencsének, hogy a várakozásod most véget ért... hiába nem törekedtem rá jelenleg. - enyhén megemelkedik a szemöldököm vonala, amiből már sejtheti, hogy kérdés fog következni. Kedves, nem kedves; lehet vegyesen. A vissza-visszatérő séma fényében nehezen értelmezhető számomra a közvetlen üdvözléshez gyűjtött bátorság, mikor olyan siralmasra sikeredtek a meg nem történt búcsú. Neheztelnék? Előfordulhat, normális reakció, de nem adnék ennek komoly jelentősséget. Az imént elengedtem, de a következő másodpercben mégis visszatérek a közvetlen kontaktushoz... balommal húzom, hogy fordítsak az álláson és ő legyen közelebb az oszlophoz, ami alig tesz ki távolságban egy fél lépést. Tenyerem a kabát résén át szökik a ruha oldalához melegedni, ahelyett, hogy a hűvös vason pihentetném meg a könnyed pozícióváltást követően. - Nem vagyok most játékos kedvemben, Eira. Vagy egyenes leszel és meghallgatlak, vagy, mint bizonyára ismered... Isten hozott, mikor visz? - fair ajánlattal öntök tiszta vizet a pohárba, mielőtt gejl szörppé avanzsálná a nő. Nem tegnap váltunk el egymástól ahhoz, hogy ezt a stílust megtűrjem, netán értékeljem is. Sokat nyom a latba ettől függetlenül B is, de ez nem tartozik rá. Ő az én problémám. Vele ellentétben én nem a gordiuszi csomóhoz hasonlítok... nem vagyok egykönnyen lekenyerezhető az ilyesféle próbálkozással, csak nagyon ritka alkalmakkor. Megfelelő időzítéssel, mit már bizonyára tud; nem most van.
Azért sokat elárulhat magában a tény, hogy elég egyetlen illatminta, amely Rúben jelenlétére utal, és képes vagyok otthagyni csapot-papot, fiúkát és vacsorát… Jó, igaz, hogy már kielégítettem a szomjamat, de vannak időnként egyéb szükségleteim is. Nem létfontosságúak, de kell valami, ami megfesti az életünk szürke vásznát. Persze, ha netán mást sikerülne kifognom ma éjszakára… Uram, Teremtőm! S valóban… Egyetlen pillanat, amíg végigmérem, majd elindulok felé. Nem moccan. Ennek azért örülök. Megtehetné, hogy egyszerűen hátat fordít nekem, és itt hagy, ahogy oly sokszor megtettem már vele. Nem, nem keresek mentséget a tetteimre, tudom, mit miért tettem. Mégsem szolgálok soha magyarázattal. Fogalmam sincs, Rúben igényt tartana-e rá valójában. Azt teszem hát, amiben a legjobb vagyok, és eljátszom a szerepemet, ahogy mindig. Milyen klisés alakítás is a végzet asszonya, mégis, van, amikor szükség van rá. Mert olyan vagyok, amilyennek lennem kell. Mert ha az alakítás tökéletes, hát én is az vagyok. Magabiztos, erős, bátor, megtörhetetlen. Sehol semmi híre a félelemnek, a kétségeknek. Akkor tanultál meg tökéletesen hazudni, ha magadat is képes vagy átverni. Alig észrevehető rezzenések az arcán, jelek, amikből ha tudok is olvasni, nem bízom már ebben a tudásomban. Túl sok mindent játszottam már el. Bizonytalanságnak azonban nyoma sincs a mozdulataimban. Könnyed magabiztossággal emelkedik a kezem és simít végig az arcán, de csúnyán belerondít az eszményi képbe a hirtelen mozdulatával. Egyenesen idegesít az ilyesfajta disszonancia, és ezt tudja jól. Szükségem van a lecsengésre, a törékeny összhang látszatára, hiszen csak így szépen a dolgok, így vannak a helyükön. Mégis, minden egyes alkalommal belerondít a szimfóniámba… és én hagyom. Tudja vajon, mennyire kivételes? Nem olvad le a mosolyom, még a szavaitól sem. Ó nem, nem lehet ilyen könnyen legyőzni… - Gyermek… Ejtem szórakozottan a szót. - ...te tudod a legjobban, hogy régóta nem vagyok az. Tömény erotika csendül a hangomban, de csupán eddig és nem tovább. Nem szeretem, mikor túlzásba viszik a hatásvadászatot. Csak egy kis emlékeztető volt, porlepte emlékeket visszaédesgető mézesmadzag. Figyelem a megemelkedő szemöldököt, s már várom is a kérdést, de egyelőre csak szurkálódást kapok kérdőjelek nélkül. Persze, persze, az én hibám, minden az én hibám, bevallom… büntess meg! Na nem, semmi helye most itt a perverz fantáziáknak. Ez most élet és halál kérdése. Egy éhes férfivel nem szabad leállni vitázni, mert meg talál harapni. Egy éhes és sértett férfire ez fokozottan igaz. Hagy legyen néha övék az utolsó szó. Hagy higgyék, hogy úgy van. Pedig szívesen ellenkeznék, nyelvem hegyén a riposzt, de ezt most elharapom. Sosem törekszik rá, de miért is kellene neki olyan mazochista alkatnak lennie, mint amilyen én vagyok? Nem kísérti mindenki önszántából a sorsot. Mosolygok csupán, már-már bűnbánón, ahogy lopott csókot gyón meg a szűzlány, aki idő közben már nem is szűz, s nem érti a világ értékrendjét. Nem ellenkezek a mozdulat ellen, ahogy az oszlop és saját teste közé fordít teljes magabiztossággal. Hátradöntöm a fejem az oszlop hűvös fémjének, feltűzött hajamból kilógó tincsekkel díszített nyakam vonalát kínálom fel a tekintetének, míg szemeim résnyire eresztett pillák alól lesnek fel rá. - Ünneprontó vagy, Rúben. Jegyzem meg leheletnyi helytelenítéssel, miközben egészen belesímulok határozott ölelésébe. Egészen elfeledtem már az ifjú lovagot, aki zavartan ácsorogva bámul minket az utca túloldaláról. Mondanám, hogy csatlakozzon hozzánk, de Rúben nem díjazná. Nem is értem, miért nem izgatja az édeshármas ebben a felállásban. Bezzeg ha a vöröskét invitálnánk… - Te is tudod, hogy innen már csak az ördög visz… vagy magamtól megyek. Odázom még a megkövetelt választ, dacolok a vérmes paranccsal. - Látom, nem találtalak jó kedvedben. Visszajöjjek reggeli után? A sánta vérfarkas rúgja meg, nem olyan könnyű lemondani a megszokásról, még az Ő kedvéért sem! - Ha elmondod, mit akarsz tudni, válaszolok… ígérem. Emelem fel a fejem ismét, hogy ezúttal egyenesen a szemébe nézhessek. Az én válaszaim megkövetelik az ő kérdéseit. Így fair a játszma, és senki ne mondja, hogy nem tétre játsszuk!
Disszonancia. ...abból is a kétlábon járó. Tökéletes kifejezés a közeledő nőre, aki olyan magabiztossággal játssza meg újfent a gondatlant, hogy az színtiszta arcátlanságnak könyvelhető el. Tőle cseppet sem szokatlanul, nem alakítja át a nemlétező meglepődés az ábrázatomat, ideig, megfelelő szekundáig éppúgy tekintek rá, mint bármely járókelőre az utcán. Az intermezzo, amit okoz... a disszonancia a béketűrésembe rondítóan... az változtatja meg helyette. Passzív agresszió. Ez egy másik kifejezés. A bánásmódra értendő, a gondoskodást egy hajszállal választja el a kedvesebbik értelmezésétől. - Gyermeki a megjátszott naivitásod. - javítok, pontosítok a kedvéért. Engedékenyen korrigálok, tudatosan szúrok a konfliktus célzótáblával ellátott pontjára. Naiv, amiért azt hiszi most is ugyanúgy fogadom, mint megannyi más alkalommal ezelőtt és amennyiben ehhez több kell pár szép - vagy épp kevésbé.. - szónál; ssz, a kabát rejteke tökéletesebb nem is lehetne mindehhez. Kezem odasiklik a helyére, hogy gyanútlanságot elfedve szerezzek biztosítékot a pozícionálás alatt. Most érzem csak igazán mennyire töménnyé is vált az utóbbi évtizedek alatt az illata. Már-már fullasztó... tudatosan émelyítő, hogy idomuljon a Játékához, melyet nem szakítok félbe egyetlen egyszer sem beszédének idején. Sokat mondó hallgatással várom ki a végét, azt a... cseppnyi kipréselt megadást. Akár elég is lehetne, ha nem törtek volna le egy darabot a higgadtságomból a találkozásunkat megelőzőn. Hosszan fújom ki a levegőt és egy fél fejcsóválás idejére elfordítom róla a tekintetem. - Nem tudom miért kellene ünnepelni... noha nem tagadom, a ribancot még mindig Oscar-díjasan alakítod. - vetem oda félfogról, de hogy nem ilyen kis jelentőséget tulajdonítok neki az kivehető a hangtónusomból és a nézésemből is. A ribancom vagy. Alátámasztása játékának, nem erre vágyik? Megkapni, mit megérdemel, ami jár neki...? Hogy higgye el a világ és annak mindegyik koponyája? Falatozzon a jussból, minek kapcsán nyomatékként dörzsölődnek ujjaim a ruha anyagának, a lengőborda közelében. Elhúzom a számat végül, abbamarad a fájdalomküszöböt egzecírozó masszírozás és hátralépek feltett kezekkel, amik nem a megadást jelképezik. Feladás? Annál inkább. - Egy baj van az ígéreteddel, a betartásához kérdések kellenek. Én, pedig híján vagyok nekik. - leeresztem a kezeimet és a kabátzsebembe suvasztom őket. - Te jöttél ide, nem én hozzád. Légy elég nagylány ahhoz, hogy beismerd üres kézzel álltam elém a szokásos programtervvel vagy ugorjunk fejezetet, a lakásomon megvan a tarifádra való. Nekem oly` mindegy. - ...s valóban. Mégis hogy a viharba ne unnám? A túloldalt még mindig helyet foglaló vacsorám nagyobb lelkesedést vált ki belőlem, de minden esetre: kevesebb ellenérzést jelen pillanatban, mint Eira. A nők legnagyobb baja a szeszélyes természetük és én hol festek úgy, mint egy időjárás előre jelző vagy villanyhárító..?
Különös dolgok a találkozások. Előre tervezzük oly sokszor, mit fogunk majd tenni, mondani, ha találkozunk majd valakivel, s magunkban ugyan számolunk az illető reakciójával, de annyi minden szerepet játszik egy-egy helyzet alakulásában! Persze, számítottam sértett büszkeségre, és megértem. Nem vagyok a legkegyesebb azon kevesekkel, akik fontosak, ha búcsúzásról van szó. Egyszerűen kispórolom az életből ezeket a mozzanatokat. De mit is várhatnék ezek után ennél többet? Hideg gyanút, felületes érdeklődést. Be kellene érnem ezzel, de soha nem voltam az, aki beérte kevéssel, ha többet is kaphat. Becsvágyó lennék? Ha ez a becs az Ő figyelme, hát igen, az vagyok, nem tagadom! Igaz, hangosan sem mondanám ki soha. Mi értelme lenne? Hamvába holt ötlet zabolát kötni a lelkemre. Képes lenne rá? Képes lennék rá? Fogalmam sincs. De sosem kérte, sosem akarta, hogy megpróbáljam. Marad hát az édes játszadozás, még ha kesernyés felhanggal is. Nem értem, miért ne lehetne most is minden úgy, ahogy eddig? Ha ráunt, ha rámunt, hát mondja a szemembe, neki - velem ellentétben - sosem volt kenyere a mellébeszélés. Különben is, hiába mondja, amit mond, ha közben a tettei, a teste egészen mást mesél. A mozdulat, ahogy az oszlopnak dönt, a teste melege, ami a hűvös éjszakai levegőben még jobban éget, a keze a derekamon… én pedig megadom magam a soha ki nem mondott vágyának. Hozzá símulok, ahogy macska bújik a becéző kézhez. - Hát nem érdemli meg a pillanat az ünneplést? Nem érdemeljük meg? Mert én örülök a találkozásnak, még ha ő nem is… vagy nem annyira… vagy… a fene tud kiigazodni rajta! Pedig mindig azt hiszem, hogy ismerem, de rá kell jönnöm, hogy mindig azelőtt tűntem el, hogy bármi is igazán komolyra tudott volna fordulni. Talán pont ezért léptem le minden egyes alkalommal. Mindenkinek megvan a gyenge pontja, nem igaz? Az enyém a félelem a fájdalomtól. Nem attól, amit a test kaphat, hanem amit a lélek. Abból többet soha nem kérek! Nem olyan egyedi eset ez, oly sok sorstárssal osztozom benne! A hangja legalább annyira ellentétes a szavaival, mint a mozdulatai. El is mosolyodom elégedetten, holott a kétélű bók valószínűleg nem is annak lett szánva. De hát mindig is híres voltam arról, hogy jól fogadom a kritikát, még ha meghatározhatatlan is, hogy pozitív, vagy negatív kritikáról van szó. - Köszönöm! Az ő ribanca. Így lenne? Annyi, de annyi mindenki van, aki ezt állítaná magáról, annyi pénz és hatalom, aki azt hiszi, minden az övé, amire csak ránéz! De igaza csupán egynek lenne… neki itt, aki éppen sértődött lovagot mímel, vagy netán komolyan gondolja? Érzem a bőrömön, a fájdalomküszöbömet tesztelő, már-már agresszív símogatást, és eszemben sincs tagadni, hogy veszettül élvezem! Nem hazudtam, valóban vártam. Hiányzott, de sosem egyszerű meghoznom a döntést, hogy újra lássam. Reménykedem talán benne, hogy valamikor utánam jön? Hogy megkeres? Hogy lép? Igen. Hiszen nem véletlen, hogy az utóbbi időben nem rejtőztem, sőt… ha úgy akarom, a fél világ tudja, merre járok éppen. Addig nem jutunk dűlőre a saját kis libikóka-játékunkban, míg valamelyikünk túlzott büszkesége nem enged. Időnként megkísért a gondolat, hogy talán nekem kellene színt vallanom, de… annyi a de, annyi az ismeretlen tényező, hogy megőrjít! Kínzó hiányt hagy maga után, mikor ellép tőlem, otthagy a hideg oszlopnak dőlve, parlagon… nem kellemes. Meredeken zuhan tőle a kedvem, ami sosem jelent jót. Mégsem engedem szabadjára az indulataimat. Ez most nem az a pillanat, érzem. Mégis… megalázkodni… soha nem volt az én műfajom. Nem így, nem itt, nem most. Már-már túl kecses mozdulattal egyenesedek ki, arcomról nem hervad lejjebb a mosoly. Ha valami bánt, mindig túljátszom a dolgokat. Észreveszi vajon ezt az apró változást? Apró kézitáskámból egy darab színes papír kerül elő, a Palace Royal Hotel kártyája, rajta a szignom, ami egyenes utat jelent Rúbennek a lakosztályomba. Felé lépek, tenyerem mintha megpihenni akarna a mellkasán, de csak a zsebébe csúsztatom a kártyát. - Ha valóban úgy érzed, megérném, amit elkérnék tőled, itt megtalálsz. Megtalál. Olyan közhelyes kifejezés arra, hogy várni fogom! Mert csak akkor találhat meg, ha várom. Vérembe ivódott ösztön már, hogy nem beszélek egyenesen, pedig talán könnyebb lenne. De nem, ez nem a megfelelő hely és idő. Talán egy óra múlva, vagy kettő… vagy mindegy. Amikor Rúben kellőképpen jóllakott, és talán eléggé kiszórakozta magát, ha arra vágyik. Nem tagadom, amit mondott, nem sértődöm meg rajta, de térdre sem borulok előtte. Megtenném talán? Talán... Visszatérek alkalmi kísérőmhöz, és belé karolok. Kísérjen el a hotelig, mert mégicsak veszélyes ilyenkor egy nőnek, nem igaz? Meg hát unalmas is, én pedig élvezem a társaságát, és a vére ízét. Egészen a díszes forgóajtóig. Ott elválnak útjaink. A ma éjjeli tarifám csak Rúbennek megfizethető.
Makacs. Nehéz belátásra bírni. Veszélyesen szeszélyes. A fajtánk életében mindig kétszer jelentkezik a tinédzserkor és a második alkalom minden esetben hosszabb intervallumot foglal magában. Kiélvezni a képességeinket, megismerni a határainkat, néha megfeledkezni a szabályokról, tán az illemről is. Ez a normális, nem a könyvek lapjairól materializálódtunk, a tündérkeresztanya nem suhintotta meg a pálcáját, hogy tökéletesek legyünk. Több, mint kétszáz év hosszú idő. Rohadt hosszú, ha az eseményei újra s újra megismétlődnek. 'B' kaotikus, mégis kiszámítható viselkedése mellé Eira ide-odatáncolása nemes egyszerűséggel megkétszerezte a valóban telő éveket, évtizedeket, évszázadokat. Régesrég kiöregedtem a gyermekded szokásaikból.. A világoskékek éle újfent erre emlékeztet. Talán Imogen módszerét kellene alkalmaznom. Talán nem. Az én türelmem végesebb az övénél. Finoman, egy egészen kósza, egyben bő szekundum erejéig nekitámaszkodom, jobban ráhelyezem az oszlophoz szegezett testre a súlyomat, majd vissza. Gondolkodón hintázok, mit egy lemondó fejcsóválás zárok le, megfeszült állkapoccsal. Megint kezdi.. Az ujjaim erősebben feszülnek neki az oldalán. - Amint kiérdemled hivatalosan is a díjat megünnepelheted. - állammal a kis barátja felé bökök. - Mondjuk vele. Megérdemled. - a díjat vagy..? Ráhagyom az utolsó megjegyzésem értelmezését, amit így is, úgy is a saját szája ízére fog formálni. A széles ruhatárából nem hinném, hogy akár egyetlen inget is magára aggatna miatta, érte. Szemeim a nyakára siklanak, a kulcscsont ívét követve egészen a derekáig, honnan feljebb csúszik a tenyerem. Hagytam, hadd tegyen kénye s kedve szerint és a kapott eredmény magáért beszél. Eddig a pillanatig sincs tisztában azzal, hogy a megtűrt viselkedése kifejezetten hervasztó. Gyermekre emlékeztető, aki nem tudja kivel, mit és hogyan. A gyönge csontot tapintva, szándékosan sanyargatva megfordul a fejemben a gondolat, el kéne törni.. Magától nem tanult és nem fog, sose kértem rá. Kétszázhat csont van az emberi testben. Ha egy létfontosságú szervet összezúznak, leáll a működése, nagy valószínűséggel bele hal az illető, nem mindegyik pótolható - esetünkben egyedül a szívünk nem az.. A csontok más asztalra tartoznak. A csonttörésből fel lehet épülni, nem halálos. A test szimmetrikus, ha mindkét oldalról elveszünk egyet, egyet, akkor százhárom marad. Én épp egyet tartok a kezemben. Egyetlen egyet, de.. Százhárom ilyen ok elegendő lenne neki, ha arról az egy magától értetődőről akaratosan tudomást sem vesz? Elengedem, érje be kabátjának melegével. Nincs affinitásom gyerekcsőszt játszani, hogy megneveljem a szüleinek köszönhetően elcseszetté vált gyermeket. Az egyetlen ciki, hogy az enyém a felelősség. Valahol az enyém. Is. A vállam felett hátrasandítok, hogy ne veszítsem szem elől a vöröst, de a perifériám szélén táncoló a szőke alakját sem eresztem szélnek ezzel egy időben. Pár szavam akad még hozzá, a választás lehetőségével és döntésével nem meglepő módon nem ajánl újdonságot. Megszokott szerep. Kacér mosollyal. Javára megfogalmazott mondattal. Ha én úgy érezném.. Nem mozdulok, amíg tart a bravúros előadás. Nem nyúlok a papírcetliért, nem különösebben érdekel milyen cím szerepel rajta. Melyik hotel, mennyi időbe telik odáig menni. - Ott találkozunk. - nincs szükség barokk körmondatokra. Arra sem, hogy kifejtsem a véleményem a bérezés értelmezését illetően. Egy cédának nem kell, hogy feleslegesen járjon a szája. Eszem ágában sincs okot adni erre, többet, mint kellene. A gyomrom fájdalmas szűkölése térít vissza az elsődleges indokra miért vagyok itt, nem is fordítok figyelmet a távozására ezáltal. Elsomfordál, ahogy általában szokott. Elegánsan, köszönés nélkül.
Idő. Egy egyszerű fogalom a nagy szavak szennyesében. Az idő mindenre gyógyír. Hah, ezt mondja mindenki, aki kicsit is próbál együttérezni egy másik idiótával. Az már nem kérdés, hogy nem hiszek ebben. Ostobaság. Az idő nem old meg semmit. Eltelik húsz év, száz év, ötszáz év... kevésbé fog fájni? Talán igen... mert nem érezted valójában azt, amit fájdalomnak, boldogságnak, örömnek hittél. Csupán mindezek illúzióját. Elveszítettem a lányomat... miután Erin átváltozott, kétség sem fért ahhoz, hogy Gretel nem maradhat majd velünk... hiszen életem szerelmének első áldozata én magam voltam... nem tudtam kiheverni soha, hogy nem láthattam felnőni azt a gyönyörű kislányt. Mintha megöltek volna odabenn... és mikor már teljesen meghaltam, minden szerencsétlenséget a fejemre hoztam. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem, megannyi haragost magam ellen állítva, és úgya láttam, hogy itt már késő a megbánás. Nem lett volna értelme úgy szemlélni a világot, ahogyan akkor, emberként. Filozófiát váltottam. És ennek az áldozata lett az, akit később legjobb barátomként kezdtem el tisztelni. És tulajdonképpen szeretni. Még mindig kérdéses volt, hogya kezeljem ezt az egész Constance ügyet. Ha öt év múlva visszatérek az életébe, talán kevésbé fog utálni engem vagy mi? Bár erősen hittem, hogy ami benne tombolt jelenleg, az nem harag, nem is düh. Inkább csalódás. Olyan, amitn senki nem akart eddig érezni, és ez olyan, amit én éreztem répgen Erina iránt. Ebből is tudtam, hogy nem kell harag ahhoz, hogy valamit el tudjunk pusztítani. Tehát mondja bárki... nem igaz. Az idő nem old meg minden szívügyet. Nem tudtam, hogy ki akar meglátogatni az egyik ingatlanom miatt. Bár olyan nagyon ingatlannak nem is neveztem volna, elvégre aki akarja, annak elég sok időt kell fordítania arra, hogy ingatlannak lehessen nevezni azt a placcot. A szám ismeretlen volt számomra, csak pár mondatot váltottunk, hogy hol fogunk találkozni. Semmi összeesküvés nem volt az egészben, habár az én bizalmam mások irányába egyáltalán nem szokványos, elutasítóan viseltettem eme tulajdonság iránt. Felsóhajtottam, és a kabátom zsebébe bújtak ujjaim, úgy vártam az utcán. Nem akartam benn leülni, inkább itt várakoztam. Tökéletesen fel tudtam mérni a terepet, ha esetleg szükség lenne rá. Ebben a városban már sosem lehet tudni.
Falkát vezetni, nem könnyű. Nagyon nem könnyű. Még ha egyszer nem is akarnék kemény kézzel irányítani mindenkit, akkor muszájjá válik. Soha nem voltam igazából kegyetlen alkat, de azzá neveltek. Nyilván erre egy pszichológus azt mondaná, hogy utálom az apámat ezért, de ez nem igaz. Nem ő tehet erről. Sőt, miatta tudtam egyedül talpon maradni. Vérfarkasként nem használhatunk egymás ellen fegyvert, ha kihívásról van szó. Az törvénytelen lenne és halállal lakolna érte bárki. Ezért őrzöm súlyos titokként, hogy én hogy kerültem a hierarchia csúcsára. Szokták mondani, hogy nem megszerezni nehéz valamit, hanem megtartani. Nos, ez így igaz. Ezért kell jó taktikussá válni. Engem sokan lenéztek azért mert nő vagyok, mert fiatal vagyok. Folyamatosan abból áll az életem, hogy ennek az ellenkezőjét igyekszem bebizonyítani. Még mindig. Újra és újra. A falka nagy része mellém állt és támogat. Ez persze köszönhető annak a tervnek is, amiből jelenleg a pénzünk nagy része származik. Magam köré gyűjtöttem akit csak lehetett és akarta és munkát adtam nekik. Fizetést. Közösséget. És bevált. Panziót és pubot üzemeltetünk, ami igen szépen hoz a konyhára. Oké, nem állítom, hogy porsche-t veszek az árából, de legalább nem szárazkifli a menü poshadt vízzel. Egy szépen fejlődő vállalkozás pedig területi növekedéssel is jár. A panziót szeretném egy másik helyre áttelepíteni, hogy a pub bővülhessen. Erre már pár hónapja megfelelő területet vadászok. Persze jobb szerettem volna, ha csak átalakítani és felújítgatni kell, de hát a saját placc az saját placc. Legfeljebb kicsit összébb húzzuk a nadrágszíjat. Alexa találta meg ezt a helyet igazság szerint és ő is telefonálta le, de úgy a korrekt ha én intézem el. - Kívánj szerencsét Lex, remélem a fickó akivel beszéltél nem fog sokat baszakodni. - mondom mosolyogva. Belebújok a bőrkabátomba, a hajamat laza kontyba fogom a tarkómon. Nem mondhatnám, hogy rossz a kondim, vagy lassan futnék. De motorral mégis kényelmesebb. Bár egyesek szerint életveszélyes (nem mintha olyan könnyen meg tudnék halni), de legalább szabadabb mint a kocsi. Zsebrevágom a címet tartalmazó cetlit. A hátsó parkolóban motorra pattanok és már-már földöntúli izgalom hullámzik át rajtam, ahogy elsuhanok, a lábam között a lóerőkkel. Némi időbe telik odaérnem, pontosabban inkább megfelelő parkolóhelyet találnom a kicsikémnek. Nagy örömmel és tele tervekkel veszem le a bukósisakot és bontom ki a hajam. Legalább egy táblát írhatnék ki arról, hogy kit keresek. Egyáltalán honnan fogom megismerni? Egy balsejtelem - mivel a balillat kifejezés nem létezik - viszont végigkúszik a gerincemen. Farkasként, ha valakinek vagy valaminek megjegyzem az illatát, azt többé nem felejtem el. Főleg ha olyan valakiről van szó, aki átvágott és még le is lépett! Ó bizony, maga Christian van a közelemben, méghozzá majdnem a közvetlen közelemben. És ha érzem az illatát, azt jelenti, hogy szélirányban. Mégis mit keres itt? Mikor jött vissza a városba? A motoromat nyilván meghallotta, mert vámpír létére sajnos jó a hallása is. Furán kezd verni a szívem. Tehát ráterelem a gondolataimat arra, hogy jobb oldalról törjem el az orrát, vagy balról. Talán választhat is. Szóval egy expressvonat elszántságával megyek ki a félreeső kis utcából, amerre őt sejtem. Nem akarom, hogy itt legyen amikor éppen az álmaimat próbálnám megvalósítani. Ami egyébként ha rajta múlik sehol sem tarthatna, mert már régen meghaltam volna. Szerencsémre háttal áll nekem...bár tisztában van vele szerintem, hogy valaki közeledik. Talán azt is tudja, hogy pont én. Bár mindegy. - Lám-lám, az egész földgolyón nem volt alkalmasabb hely az ácsorgásra ennél az utcánál? - kérdezem végül. Fölösleges itt futnom a köröket vele, amikor...pfú. Na, nem az a kis ostoba lány vagyok akit három éve itt hagyott, maradjunk ennyiben. Azóta benőtt..pontosabban beleverték a fejembe, hogy miért nem érdemes annak lenni. De az örök igazság amit tanítottak nekem ugyanúgy érvényben van: Soha ne bízz meg egy vámpírban. Mielőtt még odamegyek hozzá és a roppantul nem nőies erőmmel laposra verem, azért körbe nézek. Tényleg lehet véletlen. Szóval most szépen tudomást sem veszek róla és besétálok a legközelebbi kávézóba, hogy tompítsam ennek a furcsa találkozásnak az élét. Egyébként is ide kellett volna jönnöm, tehát a fickó akivel találkoznom kell, valószínűleg itt van. Előveszem a telefonom és gyorsan tárcsázom Lexit, hogy hívhatja az illetőt, ideértem. Ablak melletti asztal, igen egyedül vagyok. Közben próbálok nem megfordulni és nem Christianra nézni. Ő döntött úgy, hogy kilép az életemből. Harapjam le a nyelvem ha bármit is megkérdezek tőle! Falkavezér vagyok, nem egy szerelmes tini!! Közben azért rendelek egy kávét is: igen 3 cukorral, hideg tejjel, hosszú kávé. Mint mindig. Leveszem a kabátomat és inkább kifelé bámulok a forgalomra. És még mindig győzködöm magam, hogy ne rendezzek jelenetet.... -
Kezdőlap
