L átom, hogy Yve egy kicsit tanácstalan az üggyel szemben. Igaza is van, hiszen nem valami szokásos az én helyzetem. Mégis megnyugtat, hogy válasza bíztatónak hangzik. Igen, szerintem is orvosolhatjuk a problémát. A következő mondata viszont némileg megdöbbent. Igaza van, nem menekülhetek örökké Paul elől, de ez nem csak rajtam múlik, hanem rajta is. Én már rég óta ki akarok békülni vele, sőt igazából nem is én kezdtem ezt az egész harcot köztünk, hanem ő. Nem tehetek róla, hogy átváltoztattam… Na jó, mégis tehetek róla, de az azért volt, mert szerettem. Még most is szeretem, és csak remélni tudom, hogy ő is érez irántam még valamit. - Tudom, és igazad is van, de ez nem csak rajtam múlik… - válaszolom röviden, miközben belém karol. Már nem emlékszem tisztán, hogy Yve pontosan hol is lakik, szóval teljesen ráhagyatkozom. - Legrosszabb esetben van négy, öt napom, jobb esetben több is. Az egész attól is függ, hogy kikkel találkozik közben Paul vagy, hogy hogyan kezd el keresni – mondom nyugodtan, válaszolva a kérdésére. Úgy gondolom, hogy ennyi nap csak nem lehet nagy teher számára. - Mielőtt elmegyünk hozzád, kéne vennem egy új telefont… meg még ruhákat is – említem meg csak úgy mellékesen célozva ismét arra, hogy semmit sem tudtam magammal hozni.
- Egy jó tanács... sose kezdj vámpírokkal, mert azok olyan... rögeszmések - forgattam meg a szememet. Ez vicces, pont egy vámpírnak beszélek erről? Talán ő maga van a legnagyobb tisztában ezzel, csak hát... mit is kellene mondanom? Sosem hallgatnak ránk, átlag emberekre, mert mi biztosan olyan hülyék és idióták vagyunk, vagy mi a szösz. - Nos, ez itt a Bourbon street. Amit itt nem találsz meg, azt a város más részén sem fogod - kacsintottam aztán rá, és hogy ne keltsünk túl nagy feltűnést, mintha barátnők lennénk, egyszerűen belekaroltam, és úgy indultam meg egy üzlet felé. - Igen, ruhát venni jó lesz. Megbocsáss drágám, de látszik, hogy régen jártál New Orleans-ban. Ez nem az itteni divat - néztem végig rajta fél szemmel, majd kislányosan felkuncogtam. - Nektek vámpíroknak jó dolgotok van itt. Marcel a kegyeibe veszi azt, aki megérdemli azt. Vagy te nem hallottál a várost uraló férfiról, aki mindenkit szeretne a saját hatalma alá vonni? Köztük azt, aki őt is megteremtette - vettem fel egy biznyos beszélgetés fonalát. Nem hiszem, hogy hallott az itteni viszonyokról. Ha igen, akkor egyértelműen nem lesz meglepetés az arcán. Ha nem, hát... akkor lesz miről tovább társalognunk. Nem néma csendben kell ezt a beszélgetést lefolytatnunk legalább. Azt hiszem...
Fáradtan sóhajtottam fel és eleresztve a kecses kacsót bocsátottam útjára a gyönyörű nőt, akit eszem ágában sem volt lecsapni Klaus kezeiről, habár el kell ismernem, Hayley valóban gyönyörű. Ez pusztán nemi szerep volt… mint vendéglátó, egyetlen érintésemmel biztosítottam a nőt, hogy a védelmem alatt áll, amíg mellettem lépdel, nem lesz bántódása. Klaus makacssága azonban ennél nagyobb volt és én jól ismertem ezt a pillantást, így egy szó nélkül eresztettem útjára a nőt. – Nos! Ha a hölgy valóban ilyen merész – villant meg a tekintetemben valami gyermeki huncutság – akkor ki vagyok én, hogy megtagadjam kérését? – elmosolyodva vettem az utamat a központ felé. – Elsőként egy jól ismert ismerős… a Bourbon Street és annak egy vérmesebb oldala. – mosolyom letörölhetetlen volt a képemről. Mikor megérkeztünk, árny követőim most körbefonva minket figyelték lépteim. Diego és Thierry, a legfőbb követőem. Thierry, már 80 éve velem van. A legjobb barátom. Ahogy megérkezünk egyik hajlékom felé, a boltív előtt megtorpanok. – Először is had lássalak titeket vendégül, otthonomban! – tárom ki karjaim és ahogy beérünk, hellyel kínálom őket. Intek az egyik fényben járómnak, aki a tőlem kapott gyűrűvel az ujján, érkezik mellénk. – Miben segíthetek? – kérdi azonnal és én a kedves kis párhoz fordulok, várva, mit kívánnak. Ami persze nem a trónom.
Tessék. Mintha én a világon sem lennék. Hayley meg Marcel szemmel láthatóan remekül megértik egymást. Azt nem tudom eldönteni tényleg így van-e, vagy csak az én bosszantásom a szent célja mindkettőnek. Igazság szerint ki is nézem mind Marcelből, mind Hayleyből, hogy így van. Lassan eljutottunk ide, a Bourbon streetre, és agyamban szinte megelevenedtek a régi emlékek. Csak az rántott ki a merengésből, mikor Marcel megtorpant velünk egy jókora ház előtt. - Azért a mi időnkben másképp nézett ki a város - jegyeztem meg Hayleynek, mikor helyet foglaltunk az udvaron. Odafenn, azon a jól ismert körfolyosón pedig szempárok csillogtak. Nem is egy... hát persze. Alighanem Marcel nyomorúságos "serege". Nem mintha engem megijesztenének. - Nemcsak azért szerettem nagyon ezt a várost, mert másképp nézett ki - fűzöm tovább a gondolatot - hanem azért is, mert mindenki tudta, hol van a helye - mondom nem minden célzatosság nélkül, és szemügyre veszem a falon felfutó repkény ágai és levelei közt a kőből kifaragott, jókora M betűt.
Túl messzire nem megyünk, a már többször meglátogatott Bourbon street az elsődleges útirány. Tényleg kíváncsi vagyok, mi újat tud nekünk itt mutatni Marcel... aztán betérünk egy szép, régebbi építésű ház udvarába - az építészethez nem értek, szóval bővebb véleményt nem tudok mondani - ahol Marcel szeretne megvendégelni bennünket. Nem kerüli el a figyelmemet a közönségünk sem, a fentről őrködő szemek. Ha őszinte akarok lenni, egy cseppet feszélyez, hogy farkasként így betévedtem a vámpírok "oroszlánybarlangjába", de igyekszem ezt nem mutatni. - Csak valamilyen gyümölcslevet... almalé megteszi - válaszolok a felénk forduló alaknak, pedig ez is egy olyan alkalom, amikor szívesebben innék valami erősebbet, főleg hogy a feszültség továbbra sem igazán oldódik a két férfi között.
Annak idején, több mint egy évszázaddal ezelőtt, mindig tudtam mondani valamit, amivel megnyugtattam Klaus haragos elméjét. Akkor azonban őt félte mindenki a városban s most, hogy ez a hatalom, az én kezemben volt gyanítom, semmi nem lett volna elég kielégítő a számára. – Hallottad a hölgyet – mondtam könnyedén s mikor láttam, hogy Klaus nem fog reagálni, tekintetét követve pillantottam a kőbe vésett M betűre mely már nem a Mikaelson nevet jelentette többé. – Bocsásson meg a hölgy, modortalanságomért de én mindig tiszteletet mutatok az idősebbek felé. – mondtam Hayleynek, akivel szívesen csevegtem volna de azzal csak tovább szítom a tüzet a konok mentorom fejében. Mondhatott bárki, bármit és hihette, hogy elloptam a trónját, nem tettem, arról nem is beszélve, hogy nem csak tiszteltem, de szerettem is Klaust, akinek az életemet köszönhettem de ezt a tartozást, már régen leróttam. – Nézd, Klaus. – foglaltam helyet vele szemben – Nem szeretném ha ez most megakadályozna abban, hogy jól érezd magad. Ha egy parádéhoz már túl késő, legalább engedd meg, hogy megmutassam milyen itt most a világ.
Ez a Marcel már nem a régi Marcel volt. A régi Marcel, akit felkaroltam, egy jóeszű, tisztelettudó fiú volt. Mámorosan vágyta a tudást, az elméje napról napra többet és többet fogadott be. Úgy nézett rám, mint apjára, mentorára, tanítójára, és ehhez illő tisztelettel viseltetett irányomban. - Azt hiszem, nem akarom látni, hogy működnek a dolgok most a városban - vontam vállat. - Hallottunk már néhány dolgot. Példának okáért, hogy a boszorkányoknak megtiltottál mindenféle mágiát, illetőleg, hogy a vérfarkasokat kiűzted, egészen a mocsárba. Gyanítom, azért tűröd meg az embereket is, mert táplálékforrást jelentenek - morogtam. - Oh, mellesleg nyilván nem kell mondanom, hogy Hayleyre, fajtájának jellege ellenére sem vonatkoznak a szabályaid. Ő hozzám tartozik, ergo törvényen felül áll.
Amint a feszültség kicsit lazulhatna, mindig elhangzik valami, ami ismét olajat locsol a tűzre, és felszítja a lángokat. Klaus utóbbi szavaitól pedig már egyenesen kellemetlenül érzem magam, és bár valahol értékelem, hogy meg akar óvni, ha egyáltalán arra megy ki a dolog, és nem a hatalmi kérdés további feszegetése a cél, de semmiképpen nem örülök, hogy így rám irányul a figyelem. Ettől a szűnni nem akaró fesztültségtől pedig lassan émelyegni kezdek, pedig az utóbbi pár napban már nem tört rám terhességi rosszullét. Iszok is gyorsan egy-két korty almalét, majd mély levegőket veszek. Közbe szólni ezek után már egyébként sem szeretnék, tanultam az előzőkből, bármit mondanék, csak rontanám tovább a helyzetet.
Csak nem álltam meg. - Az embereknek megtanítottam elfordítani a fejüket Klaus. – feleltem egyszerűen. Én nem voltam vele nagyképű, tisztelettel láttam, örömmel öleltem mikor megláttam, annak ellenére, hogy titkolta, hogy megérkezett. Most mégis, minden szavamra úgy reagál mintha első szándékkal tömlöcbe vetettem volna. Már épp készültem megkérni, hogy fejezze már be ezt a női picsogást, ezt a mérhetetlen hisztit, amit egy nőnek sem tűrök meg, amikor Hayleyre irányította a figyelmemet. Nocsak. – Elnézést, mit mondtál? - kérdeztem összevont szemöldökkelés látszólag nyugodt pillantásomat végigfuttattam az említett, igazi nőn. – Mégis milyen faj, kedves? – kérdeztem ismét majd orrnyergemre futtatva ujjaim csóváltam meg a fejemet. – Befejezted? – fordultam ezúttal Klaus felé – abban az időben nem viselkedtél egy durcás óvódásként… - nem bírtam tovább – abban az időben, soha nem engedted, hogy lássák a sértettséged. – emlékeztettem rá még így is finoman, hogy régebben nem viselkedett egy hisztis nőként. – Mióta találkoztunk, nem hallok tőled mást, csak megvetést, gúnyolódást. Te elmentél Klaus. Én maradtam és a negyed királya lettem. Mutass némi tiszteletet! – egyetlen intéssel tartottam vissza fényben járóim, kiknek hűsége megingathatatlan volt és kik cápaként köröztek hármasunk felett.
Egyetlen szavával... egyetlen kioktató, nagyképű, gúnnyal teli mondatával sem talált volna úgy az elevenembe, mint ahogy az utolsó szavával sikerült. - Tiszteletet? - visszhangoztam fagyosan, majd felpattantam a székről. - Tiszteletet? - mennydörögtem már emelt hangon. - Hát ide hallgass, te kis senki! - vágtam a képébe a mutatóujjamat. - Megmentettem az életedet kétszáz évvel ezelőtt! Ha én nem vakarlak ki a megvetettségből, ahol éltél, ma már nem is létezel, halott vagy! Az én vagyonomból neveltelek, én tanítottalak meg mindenre, amit ma tudsz! Ne várj tőlem tiszteletet! Épphogy neked kéne a lábaim alatt csúszkálnod, hálát adva az égnek, hogy törődtem veled! - ordítottam. - Most mondom el utoljára barátom, hogy te még ma sem vagy senki, és semmi nélkülem! És az tény, hogy elhagytam a várost nem jelenti azt, hogy a te öledbe pottyantottam! Ne akarj magadra haragítani, Marcel! Tudod, hogy a múltban sem volt jó vége!
Elkerekednek a szemeim, amikor Marcel nyíltan rákérdez a fajomra, de most már egyébként is mindegy. Nem fogom sem titkolni, sem szégyellni azt, aki vagyok. - Vérfarkas - jelentem ki végül határozottan, Marcel szemeibe nézve, ehhez a bátorságot pedig nem csak abból merítem, hogy Klaus az imént a "pártfogásába vett". Ha ő nem lenne itt, akkor is ugyanilyen magabiztos lennék, úgy érzem. A téma azonban hamar elterelődik, és egyenesen összerezzenek, amikor Klaus hirtelen felpattan, és kis híján kirugja maga alól a széket. Amikor az ember azt hinné, hogy ennél már nem lehet rosszabb, a helyzet mégis egyre kínosabb lesz. Míg Klaus beszél, az én pillantásom felfelé téved, ahol a vámpírok ugrásra készen várják Marcel parancsát. Klausnak talán nem tudnak ártani, de nekem így terhesen egy vámpír is nagy falat, nem hogy... Nem is tudom, pontosan hányan vannak, de tíznél szerintem többen.
Halk morranással nyugtáztam féltékenység szülte szavait. - Klaus. Ezzel nem engem hozol szégyenbe. – halkítottam le a hangom, hogy lássa, bár sok mindenben hasonlítottam rá, a vérmérsékletét szerencsére nem vettem át. Ugyan olyan hideg nyugalommal hallgattam szavait, mint amilyen békésen rábólintottam Hayley válaszára. Barátaim készenlétben várták a pillanatot amikor egy emberként támadhatnak neki a szabályaimra fittyet hányó ősire és azért tették ezt, mert attól tartottak, ha nem teszik, a fejüket veszem. Nem. Ezt lojalitásból, szeretetből, kötődésből tették. Szavak amelyeket úgy tűnt, mentorom nem ismert. - Semmi nem pottyant az ölembe, Klaus! Én ezért, megküzdöttem. Egy férfi, nem menekül el és hagyja hátra az otthonát. Egy király, nem hagyja magára a népét. – feszültem neki de egyetlen lépést sem tettem felé. Mozdulataimban megálltam, hogy ne emeljek kezet rá és nem csak azért, mert tudtam, hogy esélyem sincs, hanem mert tiszteltem és szerettem annyira, hogy még csak meg se forduljon ez a fejemben. Kár, hogy ő ezt nem látta. – Egyszer elmondtam. Ami az enyém, az a tied de attól még az enyém. Ajánlatott tettem de te válaszra sem méltattad mert a sértett egód nem engedte. Ezzel pedig ha magadat nem is, mást veszélybe sodortál. Többek között egy terhes vérfarkast, aki azok közé hoztál akik egy évtizede mészárolják a farkasokat, hogy New Orleans városa tiszta maradjon… hogy olyan legyen amilyennek te megálmodtad! – vágtam hozzá gőgös szavaim majd mély levegőt véve csóváltam meg fejem. Hayley felé fordultam. – Sajnálom kedvesem, de a mai túra elmarad.- Hű katonáim felé fordultam. – Senki nem bánthatja a nőt, sem a gyermeket. – Mondtam majd még egy utolsó, szánakozó pillantást vetettem Klausra, akiről azt gondoltam büszke lesz… akire atyámként tekintettem, aki képtelen volt elismerni hatalmam, azzal faképnél hagytam a párost. – Keress meg, ha már nem leszel ilyen hisztis hangulatban. Tárt karokkal várlak. – jegyeztem meg mielőtt eltűntem volna szemük elől.
- Gyertek csak! - tártam szét a karomat, kihívóan. Ha Marcel rám uszítja az embereit, ma néhány vámpír hullája fogja padlóként borítani a régi Mikaelson házat. - Ami pedig a nőmet illeti, majd én megvédem. Nem vagyok rászorulva a kegyelmedre! - sziszegtem, és felrángattam Hayleyt, nem túl kíméletesen. - Indulás a kocsihoz! - mordultam rá, aztán néhány lépés után visszafordultam, és odasétáltam Marcelhez. - Ha valaha ide visszajövök, azért teszem, hogy választás elé állítsalak - villogtattam a szemeimet dühösen. - Két út áll előtted. Vagy behódolsz nekem, vagy meghalsz. Nincs más választásod. Ahogy nekik sem - néztem körbe megvetően Marcel bohócain. - Ha harcot akarsz, állok elébe!
Ezúttal messze elkerültem Marcel felségterületét, de óhatatlanul is elképzeltem, vajon mit csinálhat éppen. Vagy dühöng, mert beleköpök a levesébe, vagy épp egy pohár itallal mereng a múlton. Tegye csak. Lesz is min gondolkodnia, amikor majd én.... de ezt majd később. Most valami mást kell megtennem, és ehhez azt hiszem, szükségem lesz minden eszemre. Addig kóboroltam, míg nem találtam egy bevásárlóközpontot. Na igen, a mai kor emberének mennyivel könnyebb dolga van. Annak idején nem volt semmi. Sem telefon, sem internet, volt egy vegyesbolt a városokban, és az emberek javarészt önmagukat látták el. Jókorát lépett előre a világ. Csak besétálok egy ilyen helyre, és bármi az ölembe hullik, amiért fizetek. Hosszasan járkáltam a boltok előtt, és mikor rátaláltam arra az üzletre amit kerestem, percekig róttam fel-alá a köröket az ajtó előtt. Sosem csináltam még ilyet. Remélem Marcel egy embere sem spicliskedik a nyomomban, mert nyilván röhögőgörcsben fog fetrengeni az egész belváros, ha elregéli, most épp hol járok, és miért. Nagy sóhajjal kinyitottam a bolt ajtaját, beoldalaztam rajta, aztán tanácstalanul meg is hökkentem. Hogy a fenébe választom én ki azt, ami majd kell? Az égiek a segítségemre siettek egy eladó formájában. Megkönnyebbülten, kissé szerencsétlenül magyaráztam el, mit is akarok. Tessék, a nagy uralkodó. Most bezzeg megszólalni is alig tudok. Szerencsére a nő a béna magyarázatból is értette, min töröm a fejem, meg azt is, hogy távol áll tőlem az ilyesmi, hát megkönyörült rajtam, és rövid idő alatt máris a kezemben volt egy jókora doboz. - Nekem kell összerakni? - rőkönyödtem meg, aztán nagy levegőt vettem. Nehogy már ez fogjon ki rajtam. Ezer év alatt megtanulja az ember, hogyan szokták használni a csavarhúzót. - Rendben, ezt kérem - húztam elő a tárcámat, és fizettem. Még mindig elég hihetetlen volt, hogy itt vagyok, és vásárolok... méghozzá ilyesmit. De talán meg tudom mutatni Hayleynek, hogy képes vagyok a változásra. Valamilyen szinten. Csak egy apró biccentéssel búcsúztam el az eladótól, majd kioldalaztam az ajtón, kb ugyanolyan csendesen, ahogy bejöttem. Egy dolog kipipálva. Jöhet a következő.
Egy ilyen boltban már némileg jobban kiismertem magam, jártam már ilyen helyen. Bár itt meg mindig az a kétség fogott el, hogy mennyire jó az ízlésem. Egyáltalán, van-e nekem ilyen. Itt gyorsan végeztem. Elmondtam a férfinak, mit szeretnék, és az elém terített készletet végigböngészve ráböktem a megfelelő darabra. Remélem Hayleynek is fog tetszeni. Igen, azt hiszem, ez tökéletesen illik hozzá. Zsebre vágtam a kis dobozt, aztán a másik, nagyobb dobozzal egyetemben a pláza előtt a kocsimba raktam mindent. Itt volt az ideje a hazatérésnek.
A mai műszakom lejártával úgy döntöttem, hogy a hazafele vezető út helyett, teszek egy kisebb kitérőt és ezalatt elmegyek a második kedvenc helyemre, a könyvtárba. Olyankor szoktam ellátogatni oda, ha kikapcsolódásra, esetleg némi információra van szükségem valamivel (többnyire az emberek furcsa viselkedésével) kapcsolatban. Ezuttal az első opció volt érvényben.. Az igazság az, hogy elegem van már a rengeteg részeg ipséből, akik mást se tudnak, csak vedelik magukba a sok alkoholt, valahányszor történik velük egy kis apróság. Na de ez az ők privát gondjuk, jobb nem törni a fejem efféle ökörségeket, mert azzal is csak azt érném el, hogy megfájduljon a fejem. Ezuttal is, mint általában, gyalog indultam el a bárból a könyvtár épülete felé. Mindig is szerettem sétálni és különbenis, a friss levegő még senkit sem tett el láb alól (legalábbis a tudtom szerint). Környezetbarát révén mindig is jobban preferáltam a gyaloglást, az autóval közlekedésnél, pláne akkor, ha a kitűzött helyszín két sarokra van tőled.
Még csak rövid ideje voltam a városban, ezt az időt pedig többnyire azzal töltöttem, hogy az utcákat jártam és próbáltam kiismerni a várost. Amerika legnagyobb részét már keresztbe-kasul körbeutaztam, de New Orleans valahogy mindig kimaradt. Kár érte, elég szórakoztató város, már amennyit eddig sikerült felfedeznem belőle. Az egyetlen probléma az volt, hogy nem volt társaságom, ez pedig számomra egyenlő volt a katasztrófával. Eredetileg pár régi haverral találkoztam volna, de ők az utolsó pillanatban visszamondták, én viszont úgy döntöttem, hogy emiatt nem szervezem át az egész programomat. Persze nem volt semmilyen "programom", csak időnként eldöntöttem, hogy menni kéne valahová, de ha most nem jöttem volna el, az azt az érzést keltené, hogy másoktól függök, ami pedig halál ciki. A jó hír az, hogy errefelé rengeteg az ember, ami egyenlő rengeteg eséllyel egy jó beszélgetésre, új barátok szerzésére, egy jó kis közös programra, majd egy kiadós vacsorára. Utóbbi több típusára is vevő vagyok... De most elsősorban csak társaságra vágytam. Durván huszonöt évet töltöttem a saját felemelő társaságomban, réteken heverészve, és azóta gyűlölök egyedül lenni. Kiszúrtam egy szőke alakot az emberek forgatagában, és elmosolyodtam. Valahogy olyan komolynak tűnt, és ezzel kivált a tömegből. Mellé léptem, és a legnagyobb természetességgel vettem fel a tempóját, mintha évek óta ismerném. Egy darabig csak némán sétáltam mellette és derűs arccal méregettem. - Helyi vagy, ugye? - kérdeztem végül visszafogott(, de egyértelműen szexi) vigyorral. Nem azért nem köszöntem, mert bunkó vagyok, csak nem éreztem szükségesnek.
Sötétedés után róni az utcákat, ez valahogy sosem tántorított el engem attól, hogy útnak induljak. Ha menni akarok valahová, akkor általában el is megyek. Nincs semmi ijesztő az éj leple alatt való járkálásban. Legalábbis annak nincsen félnivalója, akinek tiszta a lelkiismerete; aki nem piszkította be azt semmi korábban elkövetett cselekedetével. Hisz a kicsik is általában a tévében látott éjszakai műsorok, esetleg különböző rémtörténetek miatt kezdenek el félni a sötéttől. Lassan, kimért léptekkel haladtam végig a sarkon, anélkül, hogy bármiféle zaj is megzavarta volna a nyugolmamat. Talán némileg sikerült ki is zárnom a külvilágot. Ez utóbbi miatt is fordulhatott elő velem, hogy nem vettem észre rögtön az első pillanatban, hogy valaki közvetlenül mellettem lépeget.. mintha hozzám szegődött volna hirtelen. Mi a fene..?? A férfi fele fordultam, hogy tüneményesebban is szemügyre vehessem őt, abban bízva, hogy esetleg az arcvonásairól leolvashatok valamit. Ígéző kék szemei már-már világítóttak az éjszakában, de alapjában véve egy egész barátságos arc nézett vissza rám. Gondoltam az első pillanatban, míg magára nem öltötte, azt a "ugye milyen dögös vagyok?" vigyorát, ami gyanút keltett bennem. - Neked is szia, Rejtélyes Idegen! - köszöntem rá merészen, közben emlékeztetvén őt az illemszabályokra, miszerint köszönéssel kezdünk. De az ismeretlenekkel szembeni vendégszeretetem, illetve a kíváncsiság miatt, hamarosan a barátságos énem tőrt az élre. - Mellesleg igen, itt lakom már egy jóideje. Viszont a kérdésedből ítélve, te csak átutazóban vagy a városban- vontam le rögtön a következtetést, felvéve szokásos bájcsevegő hangszínemet.
Felnevettem. - Ez a 'rejtélyes idegen' nagyon bejön, de nyugodtan hívhatsz Damiennek, ha te is elárulod a neved - vigyorogtam most már teljes szélességgel. Értelmesnek tűnt, ami sokat dobott az amúgy is impozáns megjelenésén, ebből pedig egyenesen következett, hogy nem fog tudni egykönnyen lerázni - Egyébként beletrafáltál a közepébe - sóhajtottam - Messzi földről érkezett vándor vagyok, aki magányosan, elveszve rója az idegen város végtelen utcáit - itt egyik tenyeremet rövid ideig teátrálisan a mellkasomra szorítottam, és bociszemekkel bámultam rá, pár pillanat múlva azonban elröhögtem magam. Oké, nem tagadom, a városnéző körút első állomása egy bárba vezetett, és ha már ott van az ember, nem lép le egy-két feles nélkül. Bár, százhatvan évesen szerintem ez bőven belefér. Persze nem ütött be nagyon, ahhoz azért komolyabban neki kell állnom próbálkozni, de kissé a fejembe szállt. - Szóval szükségem lenne valakire, aki egy kicsit a szárnyai alá vesz -folytattam kisfiús lelkesedéssel - Mennyire érsz rá? - kérdeztem csillogó szemekkel - Persze, ellenszolgáltatás fejében - tettem még hozzá gyorsan egy... nagyfiús félmosollyal, félrebillentett fejjel.
Nevetése hallatán, csak mosolyogni tudtam. Naná, hogy tetszik neki, hogy rejtélyesnek hívom. Kinek ne tetszene.. Mindenesetre a rejtélyes jelző határozottan illett rá. Első pillantásra rendesnek tűnt, meg aranyosnak, de az a baljós érzés továbbra is ott volt bennem, hogy valami nincs rendben a sráccal. Nem egy átlagos alak, talán vigyáznom kéne vele. Mondjuk manapság már ki normális, New Orleansban? Én már azon se csodálkoznák, ha azért jött NO-ba, hogy gyarapítsa az itteni 'nem normális' közösséget. Damien, tudtam meg a nevét, majd a vendégszerető énem ismét előtört belőlem.- Camille, bár jobb szeretem, ha inkább Caminak szólítanak -feleltem egy apró mosollyal az ajkamon, ami hamarosan szélesebbé vált egy nevetés keretein belül, hisz olyat mondott, amin képtelenség lett volna nem nevetni. - Ha nem leplezed le magad, még el is hittem volna- viccelődöm, és valamilyen fura okból kifolyólag most jól esett ez a nevetés. Nem is tudom, mikor nevettem már ekkorát, mint jelen pillanatban. Az íriszeire pillantva azonnal rá is jöttem a jókedvének az okára. Szemeinek az a jól ismerős csillogása mindent elárult: ő is lehúzott már pár pohárka töményet a sétája előtt. No, de sebaj.. legalább annál könnyebben lerázhatom magamról. Aztán eljött egy eszméletlenül idióta ajánlattal, hogy vegyem a "szárnyaim alá ellenszolgáltatás fejében". Ez most minek néz engem? - Öhm, bocsi, de azt a szerencsés jelöltet még keresned kell - tértem ki ravaszul az ajánlat alól, mielőtt még azt hinné, hogy egyáltalán fontolóra veszem. - Mert én csak max az első hotelig kísérhetlek el - tettem hozzá, jelezve, hogy nincs kedvem részeg fószerekkel tölteni az estémet, pláne nem olyanokkal, akik illetlen ajánlatokat tesznek nekem cserébe.
Egy kicsit megütköztem. Pedig ez eddig mindig bevált. Bár, annál jobb, ha nem dől be a szokásos csajozós dumáknak, jó eséllyel nem tucat-személyiség. - Oké, látom, hogy nézel rám - kezdtem újra vigyorogva, védekező kéztartással - Tisztázzuk, nem vagyok részeg, csak jókedvű, és az ellenszolgáltatás mibenlétét abszolút te határozod meg. Ha akarod, mondjuk... cipelem egy napig a csomagjaidat, leszek a lelki szemetesládád, megvédelek az aljas bűnözőktől, vagy ilyesmi - vetettem fel. Persze, nekem azért voltak bizonyos elképzeléseim, de mivel nem tűnt olyan fajtának, aki egyetért velük, nem erőltettem a dolgot. Nem akartam elriasztani. Végre találtam valakit, aki valószínűleg jó társaság lesz egy darabig. - Csak meg szeretném ismerni a várost, egy helyi szemével, egy helyi társaságában... Nézz körül, messze érdekesebb vagy, mint bárki ezen az utcán - ezt most kivételesen komolyan gondoltam. A város tele volt furábbnál fura arcokkal, vámpírokkal, boszikkal, és a sok nyüzsgő figura között felüdülés volt egy normális embert látni - Szóval... Mit mondasz, Cami? Vannak szárnyaid? - mosolyogtam ezúttal visszafogottan. Nem terveztem lekopni. Ha valamit elhatároztam, akkor általában addig próbálkoztam, amíg nem jártam sikerrel. Úgyhogy ha nemet mond, ki kell találnom valami új módszert, amivel befűzhetem. Persze, az igézés még játszhatott volna, de ilyen szituációkban nem voltam híve az efféle módszereknek. Ilyenkor a beszélgetőpartner személyisége volt a legfontosabb, és a saját akaratom rákényszerítésével éppen ezt tettem volna tönkre. Inkább addig "zaklattam" a kiszemelteket, amíg be nem látták, hogy ők is jobban járnak, ha belemennek a játékomba. Ami most kifejezetten békés szándékú volt.
Muszáj volt elmosolyodnom, amikor végre leesett neki, hogy mit is gondolok éppen róla. Khm, tiltakozásai ellenére is biztos voltam abban, hogy van benne pia. Az lehet, hogy nem részeg, de inni 100%, hogy ivott minimum 3 pohárral! De azzal, amit ezek után mondott, határozottan elérte, hogy meglepődjek. Persze először egy szavát sem hittem el, hisz mi értelme lett volna ennek az egésznek? Míg én körbevezetem őt a városban, ő megvéd engem az "aljas bűnözöktől" vagy hasonló? Ő csak meg akarja ismerni a várost egy helyi szemével.. hangzottak a szavai. Nem is tudom, mit mondhatnék erre. - Nem gondolod, hogy kicsit sötét van már a városnézéshez? - jöttem végül elő egy jogos kérdéssel. Hisz méghogyha bele is mennék az ötletébe, mégis hová vihetném? A Francia negyed legmenőbb szórakozóhelyénél messzebb nem igazán mehetnénk. Oda meg nem akarok menni. Túl sok mindent hallottam már a város "pezsgő, éjszakai életéről",ahhoz, hogy ne legyen kedvem közéjük vergődni. Kész csoda, hogy itt, a Bourbon utcában még nincsen nyüzsgés! - Ilyenkor már csak az éjszakai bárok vannak nyitva, no meg az üzletek és a könyvtár. De a bárok közül az egyiket ahogy látom, már sikeresen megtaláltad - ült ki egy ravasz mosoly az ajkamra, ezzel is az előző észrevételemre célozva, miszerint nem teljesen józan. - De várjunk csak, te mire is gondoltál konkrétan a városnézés alatt? - kérdeztem kíváncsian, hisz lehet, beéri egy híres szoborral is a főtéren.
Azt, hogy ennyit mosolygott, biztató jelnek véltem. Szinte láttam, ahogy azon pörög az agya, hogy mit gondoljon rólam. Nyilván nem tart teljesen normálisnak, de az sose baj. Elvégre, tényleg elég messze állok a normálistól. - Szerintem egyikünk sem fél a sötétben - vontam meg a vállamat. A bárokról tett megjegyzésekor fintorogtam egyet - Hát... Valahol el kellett kezdeni az estét - néztem rá cinkos vigyorral - De sikerült kifognom egy olyan helyet, ahol rajtam kívül mindenki ismert mindenkit. Elveszettnek éreztem magam - csóváltam a fejemet. Egy kicsit rájátszottam, de lényegében tényleg ez történt - Szóval rájöttem, hogy lehet bármilyen szórakoztató egy város, ha nem ismersz senkit. Úgyhogy most az említett hiányosságon dolgozom. Sütött róla, hogy semmi kedve körbevinni a szórakozóhelyeken, és gyorsan mérlegeltem, hogy Cami vagy a kocsmák érdekelnek jobban. Előbbi győzött, utóbbira még rengeteg időm lesz. - De halaszthatjuk a városnézést, jelenleg simán beérem egy hosszú és tartalmas beszélgetéssel ott, ahová indultál - mosolyogtam rá - Tapasztalatból mondom, hogy vadidegenekkel a leghatásosabb kibeszélni az élet nagy problémáit - nyomatékosításképpen nagyot bólintottam a saját megállapításomra. Általában sokkal nyíltabb és őszintébb voltam azokkal, akiket nem ismertem, és ez fordítva is igaz volt. Elég sok ember mászkál (illetve fekszik a sírjában) a világ különböző országaiban emlékekkel (vagy emlékek nélkül) egy fiatal, megnyerő férfiról, aki minden logikus magyarázat nélkül beült velük egy kávézóba, vagy bárba, vagy moziba, vagy akárhová, ahová éppen kedve tartotta, és csak beszélt, beszélt mindenféle lehetetlen dolgokról, évtizedeken átívelő eseményekről, amikor huszonötnél semmiképp sem látszott idősebbnek, cserébe pedig figyelmesen végighallgatott mindent, amit az aktuális beszélgetőpartner mondani akart. (Igen, a fiatal, megnyerő férfi én vagyok.)
Csak mosolyogni tudtam gyenge próbálkozásain, melyekkel azt szerette volna elérni, hogy megsajnáljam. De nem jött be. Sőt, engem inkább nevetőgörcs kapott el annak az arcnak a láttán, amit magára öltött. - Nem csoda, nagy város ide vagy oda, de itt nagyjából tényleg ismer mindenki mindenkit - jegyeztem meg az igazsághoz híven, hogy ezzel is tovább tetézzem az elveszettnek ható életérzését. Ami azt illeti, talán, de csak talán, nem is olyan rossz, hogy belebotlottam ebbe az eszméletlenül furcsa, ám cuki kék szemű fiúba. Legalább addig sem bolyongok egyedül az utcákon. (Nem mintha félnék, de hogy is szokták mondani? Mindig jól jön a társaság.. )Bár, még mindig nem múlott el teljesen az az idegen gyanús érzésem, hogy Damien maga az ördög és tartanom kellene tőle.. De mit árthatna nekem..? Na nem mintha annyira gyámoltalannak tűnne.. mindenesetre vigyáznom kell minden lépésemre, illetve szavamra amit elejtek a társaságában. Kitudja, mikor hullik le róla a lepel és derül ki róla valami ijesztő dolog. És most ejteni akarja a városnézést egy hosszú és tartalmas beszélgetéssel a társaságomban. Ez pasi egyre furcsább. Lelkizni akar? Először el se akartam hinni, amiket itt összehordott, majd elmosolyodtam. - Tudod, ez érdekes, mivel általában én vagyok az a személy, akinek ki szokták önteni a szívüket - vallottam be egy magabiztos vigyor kíséretében. Bár, mostanában egyre kevesebbszer fordul elő, de régebb gyakran volt rá példa, hogy a barátnőm hozzám fordultak, ha bármivel kapcsolatban is tanácsra volt szükségük. Hm, rokonlélek.. vagy nem. Mindenesetre érdekes a személyisége. - Na jó, legyen, benne vagyok. Ha annyira el akarsz kísérni a könyvtárig, hát legyen.. - vontam vállat végül beleegyezve az ötletébe, bár a lelkizős részt szépen ki kell majd fordítanom, hogy megforduljanak a szerepek és ő legyen az, aki kiönti a szívét és nem én.
Megkönnyebbülten elvigyorodtam. Persze látszott rajta, hogy nem oszlottak el teljesen a kétségei, de ha nem csinálok hülyeséget, valószínűleg a maradék is hamar eloszlik. Khmmtapasztalat... - Könyvtár... - ismételtem határozatlanul a szót. Szentséges ég, maga a szó is idegenül hangzott a számból. - Legalább száz éve nem voltam könyvtárban - jegyeztem meg. Én nyilván szó szerint értettem, de ezt neki nem feltétlenül kell tudnia - Mit csinálsz te este, munka egyedül után a könyvtárban? - kérdeztem értetlenül, összehúzott szemöldökkel. Tényleg ötletem sem volt. Engem a hideg kirázott, ha arra gondoltam, hogy magányosan üldögéljek több ezer könyv között, miközben egy kiöregedett könyvtáros néni vagy bácsi gonosz tekintettel vizslat a szemüvegkerete felett. Nem azt mondom, hogy kultúra ellenes vagyok, mert egyáltalán nem. Néha olvastam, színházban is voltam legalább... tizenötször, filmekben és zenékben pedig kifejezetten profi voltam. - Na, akkor most pont üdítő változatosság lesz, hogy ezúttal te leszel beszélő. Hidd, el, profi hallgatóság vagyok. Sokat gyakoroltam - mosolyogtam rá biztatóan - Szóóóval, első kérdés, van pasid? - szélesedett a mosolyom harminckettes vigyorrá. Nem mintha bepróbálkoznék. Én? Ugyan. Soha... Nem terveztem, hogy hagyom kérdezősködni. Most kivételesen nem magamra voltam kíváncsi, és az utóbbi hónapokban túl sok magamfajtával lógtam, egyszerűen szükségem volt valami - vagy inkább valaki - normálisra.
Kezdőlap
| szószám: passz |