Ric egy átlagos kinézetű, kevésbé átlagos fickó. Száznyolcvan centi magas, kellő izomzattal rendelkezik. Kék szemeit kiemelik barna tincsei. A ruhatárában számtalan ing megtalálható, mellettük farmerek, sötét színű nadrágok, ujján egykor az elengedhetetlen gyűrű, amely megóvta a haláltól, s amelytől megszabadult az eredeti boszorkány, Esther nyomására, hogy valami egészen újjá formálja őt. Első ránézésre valóban nem tűnik egy átlagon felüli fickónak, de a mivolta mindenképp azzá teszi, már ha nem vesszük figyelembe, hogy belső értékei teszik őt igazán különlegessé. Az odaadás, a hűség jellemzi leginkább, s sok minden elmondható róla, kivéve a gyávaság. Még emberként vágott bele a vámpírvadászatba, tudta, hogy életét kockáztatja vele, de ettől sem riadt vissza. Számára a szerettei a legfontosabbak, értük bármit megtenne, legyen szó Elenáról és Jeremyről, akiket gyermekeiként szeret, vagy az egykoron önző és mindent romba döntő Damonről, akiről akkor sem mondott le, mikor a leglehetetlenebbül viselkedett. Szerelem terén nem épp szerencsés, már-már elátkozottnak tűnik, akinek nem jár meg a boldog befejezés, de ő ennek ellenére még reménykedik, persze, mindezt csak a lelke mélyén, a felszínen ő sem hisz a boldogságban, azonban ő nem az a fajta ember, aki képes létezni kapaszkodó nélkül. Ez a kapaszkodó pedig az embersége, ami még a vámpírlét ellenére is megmaradt benne, s amitől nem hajlandó elszakadni, akkor sem, ha ezzel még több fájdalmat okoz magának. Nem kedveli a vámpírlétet, s a vele járó vérszomj még mindig megkeseríti a mindennapjait, de ha valaki, hát ő biztosan megtanulja kezelni, csak hogy ne essen senkinek sem baja az ő keze által. Sokszor különböző látomások gyötrik, mindezek a vér körül forognak, de az, hogy ezeket a képeket láttatja saját magával, megfékezik abban, hogy gyilkoljon, hogy "valódi" vámpírrá váljon, ugyanakkor minden erejére szüksége van, hogy leküzdje a vér iránti vágyat. Sok vámpír, sőt, számtalan ember is, álmodni sem mer róla, hogy különleges vámpír váljon belőle, áhítoznak érte, bármit megadnának, hogy elérjék, de velük ellenben Alaric szívesen lemondana minderről, csak hogy normális élete lehessen, feleséggel, gyerekekkel. A boldog befejezés saját családja oldalán az egyetlen, amiről úgy hiszi lehetetlen, s az egyetlen, amire mindig is vágyott.

- Miért nem alszol? - Meg mernék rá esküdni, hogy Jenna hangját hallom. Felülök, körülnézek a szobában, s meglepve veszem észre, hogy a Gilbert ház nappalijában vagyok, a megágyazott kanapén ülve. Sötét van, alig látok valamit, de tisztán kivehető egy alak a fotel közelében, de ahelyett, hogy ijedtemben ugranék egyet, felkelek, s lámpát kapcsolok. Újabb meglepetés formájában Isobel ül felhúzott lábakkal a fotelben, a pizsamában, amit tőlem kapott egyik évben karácsonyra. Igencsak éberen pislog rám, laptopja a kávézóasztalon pihen lecsukva, mégis halkan búg, de ezúttal már a saját hangján szól hozzám. - Nem ugyanúgy vagyunk bekötve alvás terén, nemigaz? - A legszélesebb mosolyt villantja rám, amire ember csak képes lehet, miközben én csak állok ott, szótlanul, értetlenül, s bámulom egykori feleségem. Fogalmam sincs, hogy kerülök ide, hogy ő hogy kerül ide. Lefagyott alakom láttán Isobel nevetni kezd, majd a konyha irányába int fejével. - Ő ébresztett fel, igaz? Én szóltam neki, hogy fel fog verni téged... - Ingatja a fejét, és továbbra is mosolyog, lágy hangja alapján azt mondanám, egy kisállatról, vagy kisgyerekről beszél, s akkor meghallom a hangot, ami elérte, hogy kinyissam a szemem. Egy szívsajdító, éles halálsikoly, egyenesen a konyhából. Egy pillanatra ledermedek, bámulok a sárgás fény irányába, majd futásnak eredek, s csak az említett helyiség előtt fékezek le. A földön Josette fulladozik a saját vérében, a torka felszakítva, haja és arca véráztatta. Rémületemben számhoz kapom a kezem, s akkor érzem meg hegyes szemfogaim, amik kitüremkednek ínyemből. A velem szemben lévő konyhaszekrény üvegezett ajtaján megpillantom a saját tükörképem; sötét erek futnak szemeim alatt, melyek vörösek, akárcsak Jo vére, mely még mindig bugyog fel a szájából. Próbál újból sikoltani, de csak apró, vörös buborékok törnek fel a torkából, tekintete olyan rémültséget sugároz, melyet még soha éltemben nem láttam. Megmaradt erejéből próbál egyre messzebb, és messzebb kúszni tőlem, s csak ekkor jövök rá, hogy előlem menekül. Vércseppek hullnak a padlóra, beszennyezik azt - lassan több vér van a padlón, mint amennyi tiszta felület -, de ezek nem a nőből törnek elő, nem, az irányomból érkeznek. Lepillantok a kezeimre, s ekkor minden világossá válik számomra. Mindkét kezem vöröslik a vértől, Jo vérétől, élénkpiros cseppek csókolóznak össze parkettával, s tükörképemen már nem csak a sötétlő erek, a hegyes szemfogak látszódnak. Arcom csupa vér és mikor megpróbálom letörölni róla, megfeledkezve arról, hogy kezeim sem tiszták, csak még inkább szétkenem rajta. Isobel nevetése és Josette sikolya egyszerre csendül fel, megtörve az éjszaka meghitt csöndjét.
Izzadtságban fürödve riadok fel, az ébresztőóra ripityára törik, ahogy a padlóra esik, a takaróm szintén a földre hull, mikor talpra ugrom. Az arcomhoz kapok, amin egy csepp vér sincs, majd a szemeim alá csúsznak ujjaim. Az erek kitüremkednek rajta, ez pedig arra késztet, hogy gondolkodás nélkül a hűtőmhöz lépjek, és kikotorjam hátulról az oda rejtett tasakok egyikét. Ki sem töltöm, nem vesződöm vele, poharat sem akarok bepiszkolni, a végén még felfordul a gyomrom a vér láttán, amire amúgy éhezem. Letépem róla a műanyagot, ami meggátolja, hogy kifolyjon, és a vékony csövön keresztül magamba szívom az éltető nedűt, amit legszívesebben a kukába hajítanék, vagy a lakás másik felébe. Mohón szürcsölöm a vért, s közben egyre inkább növekszik bennem a saját magam iránt érzett gyűlölet, amitől nem tudok szabadulni. Nem tudom, mihez kezdjek, aludni már nem tudok, egy óra múlva pedig a Whitemore-on kell lennem. Leülök az ágy szélére, az éjjeliszekrényhez nyúlok a telefonomért, és kikeresem Jo számát a telefonkönyvben. Küzdök magammal, vacillálok, de végül nem tárcsázom. Még élénken látom magam előtt a jelenetet, melyben a saját vérében fuldokol. Próbálom kiverni a képeket a fejemből, másra gondolni, bármi másra, csak erre nem, sikertelenül. Jo helyett inkább Elenának üzenek. Szükségem van valakire, aki megérti a helyzetem, aki tudja, milyen a vérszomj ellen küzdeni. Valakire, akiben megbízom.