Roppant összetett kérdés. Vajon okoz személyiségbéli változásokat a halál? Hagy nyomot benned a tény, hogy hónapokon keresztül csupán egy függönyön keresztül nézheted az előadást, s téged senki, de senki nem lát? A tény pedig, hogy belegondolsz, nincs visszaút... és ha van is, úgy kell élned, olyan vadként, melyre előtte egész életedben vadásztál... az életed felfordul.
Nem a beszélőkémről vagy híres, ezt minden jóravaló ember tudja rólam, aki csak egy kicsit is, de ismer. A tettek embere vagyok, de tekinthető úgy is, hogy majdnem az egyetlen valódi felnőtt, akinek vigyáznia kell néhány gyerekre, akikből immáron fiatal felnőttek lettek. Elena és Jeremy gyámjaként alázatosságot, rugalmasságot, határozottságot tanultam, melyek ugyan előtte is bennem éltek, de ha egyik napról a másikra szülővé avanzsálnak, nincs időd arra, hogy évekig gondolkodj, mi a helyes választás; rögtön alkalmazkodnod kell.
Az érmének mindig is két oldala van és volt, ezt itt Mystic Fallsban tökéletesen megtanultam. Azt a férfit fogadtam barátságomba, kiről azt hittem, hogy megölte a feleségemet, miután lefeküdt vele. Damon Salvatore már több holmi ivócimboránál, s ami számodra kiderülhet, hogy barátaimhoz hűséges maradok, még ha ők azt nem is érdemlik meg.
Külsőre - habár már vámpír vagyok - ugyanolyan középkorú férfi maradtam, mint halálom előtt. Bár többen mondják, hogy koromhoz képest igencsak jól tartom magam. Mielőtt Esther varázslata vámpírrá tett volna, a vadászathoz elengedhetetlen volt a testedzés, és ez az én életemből sem maradhatott ki. Ennek köszönhettem izmos felsőtestemet, és mondhatni, a koromhoz képest igencsak tökéletes alkatomat.
A szemem mit sem változott, továbbra is úgy csillog, mint az égbolt a nyári napsütésben, a hajam pedig továbbra is barna, igaz, eléggé rakoncátlan hajtömegről beszélünk.
Miután volt szerencsém kissé megolyózni, nem viselem a Gilbert család gyűrűjét, helyette szükségszerű volt beszereznem egy napfény elleni ékszert. Ki gondolta volna, hogy az ilyesmit ilyen nehézkes még egy boszorkányokkal teli városban is megszerezni?

Név: Kitti
Kor: 23
Tapasztalat: sok-sok év

- Rick... Rick... ébredj... nem lehetsz halott... nem lehetsz halott... - A hang, mintha egy vastag falon keresztül szólna hozzám. Rögtön felismerem. Damon hangja. A szemeim lehunyva, de amikor kinyitom, mintha testem elpárolgott volna. Olyan vagyok, mint a filmekben? Egy átlátszó szellem, amelyet senki nem fog fel és nem láthat?
Érzések kavarognak a fejemben. Egy olyan vámpír karjai között halok meg, akiében bárki szívesen meghalna. Igaz, közel sem olyan célzattal, ahogyan a nők tennék, de mégis... Damon Salvatore elveszíti a legjobb barátját. Habár ezt ő aligha mondaná ki még egyszer. A gyötrő érzések megtámadják a szívemet. Sosem éreztem még egyszerre ekkora fájdalmat, dühöt s mégis, őrjítő megkönnyebbülést.
Mélyen beszívom a levegőt, majd rájövök, hogy mindez felesleges. Megfulladni halottként nyilván képtelenség. Ezért is érzem azt, hogy a tüdőmet nem telíti el a levegő. Nincs friss oxigén. Csak szürkeség... mindenhol. S ahogy Damon szorítja testem a karjaiban, a kép egyre csak távolodik... hová megyünk?


Az, hogy miként jutottam el oda, ahol most vagyok, senki számára nem felfogható. Ha nem töltöttél hónapokat a túloldalon, hát nem is értheted meg soha, milyen egy élettelen utcán végigsétálni. Milyen a színtelen Mystic Falls Grill pultjánál egyedül üldögélni, és figyelni a mellettünk lévő, üres széket, ahol mindig is a legjobb cimboránk foglalt helyet. Azt hittem, találkozni fogok Jennával, de ez sem történt meg.
Végigsétálni a középiskola jeges folyosóján, ahol egykoron gyerekeket oktattál a helyes viselkedésre, vagy betérni a tanterembe, ahol az életed ténylegesen elkezdődött; üres. Nincsenek itt azok, akiknek köszönheted, hogy végre éltél, Alaric. Sosem tudtam rájuk úgy gondolni, mint életem fő elcseszőire. Hiszen ha nem jövök ide, még mindig boldog vadász lehetnék. De idejöttem. S rájöttem, hogy hamarabb kellett volna ezt megtennem. Több idő kellett volna ezekkel az emberekkel, vámpírokkal és boszorkányokkal.
Nem éreztem hideget, ahogyan végigsétáltam a bevezető úton, és kikötöttem az erdőben. Ott, ahol megfosztottak emberségemtől, s ahol a barátaim örök, végső búcsút vettek tőlem. Akkor még nem tudták, hogy vámpírként, de vissza fogok térni. Örök búcsú volt, azok körében, akik tisztán, önzetlenül, elvárás nélkül szerettek, kedveltek, s az érzéseim velük kapcsolatban szintúgy ezek voltak. A tekintetek mára sem tűntek el a fejemből. Gyakran jártam ide.
De valami most, ezen az éjszakán megváltozott... egy tenyér érintette a vállamat. S ahogy megfordultam, megdöbbenve tapasztaltam, hogy ismerősek ezek az arcok. Stefan-é és Bonnie-é egészen biztosan.
- Bonnie? - kérdeztem, majd róla rögtön Stefanra siklott a pillantásom. Mellette egy eléggé latin beütésű fickó állt. Mi folyik itt? - Halottak vagytok?
Nem kaptam választ a kérdésemre. Ahogy mindannyiunkat megérintett, egytől egyig... minden megváltozott. Csak azt éreztem, hogy a szürke világ eltűnik, hirtelen színessé válnak a fák, a hold bevilágítja az erdőt, és oxigén, rendes oxigén telíti el a tüdőm. Hát ennyi. Élek.