( [You must be registered and logged in to see this link.] )

Még mindig nem szóltam. Egy szót sem. Nem minta úgy alapból régen.. sokat beszéltem volna ha egyedül vagyok, de most valahogy úúgy éreztem hogy.. akkor se tudnék szólni ha valaki itt lenne velem. A szekrény jótkonyan tárta fel a tartalmát ahogy a két ajtó megnyílott előttem, mégis Isobel ruhái voltak amik elsőként előttem termettek.

- Két év... - suttogta újra a szám és még számtalanszor utána a fejem, ahogy végigsimítottam a még mindig tökéletes ruhákon, egyikben elképzeltem.. emlékszem még a bálra.. a másik amikor fagyiztunk a közeli fagyizóban hárman, esett.. erre biztosan emlékszem, és újabb gyenge mosoly vonult fel az arcomon. csak akkor tört le amikor a szemem arrébb tévedve meglátta ott a többi ruhát. Az enyémek. Még mindig. Ugyanott és ugyanolyan szépen, rendben.. vasalva.. előkészítve, pedig... Két év... - vonult át újra a fejemen, és vele az érzés. Még várt rám... Nem mondott le rólam.. - szorult össze a két ajkam, magam se tudom megmondani hogy miért, vagy azt hogy miért szégyelltem ahogy egyedül, a néma csendben, a könnyeim megindulnak. Lassan mosta végig az arcomat, kíméletesen.. de kitartóan és eltökélten, és egyszerűen nem szándékozott megállni a zivatar. Muszáj volt hogy megköszörüljem a torkomat!

- Jól van.. nem lesz baj.. - bátorítottam magam, vagy sokkal inkább öntöttem magamba lelket, és megemelve a két kezem letöröltem a könnyeket. Felesleges. Nem.. nem kell. Hasztalan. Már rég elmúltam.. már rég nem vagyok egy picsogó gyerek, és most már semmi baj nem lesz.. - toltam ki a számon egy hatalmas lélegzetet, abban bízva hogy ezzel a feszültség is csökkenni kezd, és igaz is volt. Sikerült hogy észbe kapjak. A következő pillanatban már érzelemmentesen kaptam le a következő ruhát, nadrágot és egy inget, bújtam bele és a karját az orromhoz emelve szívtam magamba azt az érzést. Az ő illata. Az emlékéé. És szükségem volt még egy dologra.

( [You must be registered and logged in to see this link.] )

Reggel korán ébresztett az óra, s bár nehéz volt kikecmeregnem az ágyból... de valahogy mégis sikerült. Felkeltem, és beágyaztam. Kivittem az összestáskát az előszobába, és készítettem reggelit a gyerekeknek. Aztán elindultam hogy felkeltsem őket.

(folyt. köv. gyerekszoba)

(Gyerekszoba)

[You must be registered and logged in to see this link.]

Beléptem a szobába, és felkapcsoltama a villanyt. Rendet tettem a fürdőben, és elpakoltam minden maradék dolgot amit még kint maradt. Így viszont már nem volt mit csinánli. Végeztem... A gyerekek elaludtak, és nagyon mély csend borult a házra. Nem is csak a házra, valahogy az egész utca olyan csöndesnek tűnt. Rossz volt... máskor jó a csend, gondolkodni, emlékezni... de most... nem volt jó. Bántott a csend. Ahogy a magány is.
Ahogy az ablak elé léptem, láttam hogy odakint hull a hó... a sűrű fehér szemecskék akár ezer meg ezer apró vattapamacs, úgy hullottak lefelé, és terítették be lassan a földet, a házakat... és mindent. Szép volt... gyönyörű, de nekem ez is csak rossz érzést hozott. Itt van a tél, lassan itt a karácsony.. és lassan egy újabb év is... és egyedül vagyok. Tavaly minden olyan más volt... akkor itt volt Rick, Elenáék... és minden... egész más volt. JJ híre örömöt hozott, még ha Rick bunkó is volt... de még bunkóként is szeretett, mert féltett... de most... egyedül vagyok a két kicsikémmel, és nézhetem a szomorú magányomból hogy hull a hó... nincs öröm és boldogság... nincs semmi sem... Minden rossz...

Nehéz szívvel fordítottam el a szemem a tájról. Egyszerűen képtelen voltam tovább nézni. Tudtam hogy reggel Adam és JJ biztos oda lesznek érte, és... nekem is mosolyognom kell majd rá... bármilyen nehéz is. KELL! Ezért el kellett most fordulnom, hátha akkor elkerülnek a fájó gondolatok...
Átöltöztem, megágyaztam, és lekapcsolva a lámpát a paplan alá bújtam. De nem lett jobb. Ahogy feküdtem, az ablakon át besütött az utcalámpák fénye, és a hó olyan sűrűn hullott hogy árnyakat hagyott a fényben a takarón. Nem bírtam nem nézni... és egyszerűen belülről égettek a könnyek, amik annyira ki akartak jönni belőlem... Dühös voltam magamra, könnyezni akartam, pedig nem szabadott. Nem tehetem meg. Erősnek KELL lennem! Nem láthatnak gyengének! A gyerekekkel és a szüleimmel töltöm a karácsonyt, és NEM sírhatok előttük! Erősnek kell lennem! Kell és kész!
Felkeltem és dühösen rántottam össze a sötétítőket az ablak előtt, kizárva ezzel a fényt és a havat is... Visszacsörtettem az ágyhoz, és lefeküdtem újra. Betakaróztam nyakig, arcom a párnába fúrtam, és csak próbáltam mindent kizárva elaludni.

De nem akart menni. NEM jött álom a szememre. Csak forgolódtam ide-oda, igazgattam a párnát, a takarót, semmi sehogy nem volt jó... a végén már a sötét is zavart.
Végül gondoltam egyet. Újra lerúgtam a takarót, felkeltem, és a szekrényhez léptem. Kihúztam Rick egyik ingjét, és magamhoz öleltem. Az illata még megvolt... egy mély szippantás... elárasztotta az érzékeim az a finom édeskés illat... lehunytam szemeim, és szinte láttam ahogy felveszi ezt az inget... simult a bőrén, ujjai a gombokhoz nyúltak... a gallér a nyaka köré simult... egyszerűen... mintha Ő lett volna itt... Nagyot nyeltem, és nem kérdezték már a könnek szabad-e... csak jöttek... özönlöttek... mind egy szálig, ami jönni akart, kitört... hullott, ömlött amerre, ahogy akart... én pedig botladozva mentem vissza az ágyig és borultam újra a párnák közé, magamra rángatva a takarót, és elbújtatva arcom Rick ingjébe... ott sírva, zokogva, míg el nem aludtam...

(Gyerekszoba)

Elővettem a szekrény aljából egy táskát magamnak is, és elkezdtem belehajtogatni a ruháim közül a kiválasztottakat. Nem tudom miért, de ez valahogy nehezebb feladatnak bizonyult, mint Adam és JJ cuccát pakolni. Ez valahogy... olyan érzés volt, mintha kiköltöznék... nem is értettem magam, mi a bajom, hisz gyakorlatilag tényleg ezt teszem. Menekülök. Ki a házból, minél előbb. Itt volt Jake, aki ha nem tűnik el, talán ugyancsak az ágyamban köt ki, itt volt Klaus... a hitvesi ágyunkban feküdtem le vele, itt volt Curtis... csókolóztam vele, lefeküdtem vele... és Őt is az ágyunkba engedtem... bárhova néztem, ezeket a férfiakat éreztem és láttam, nem Rick-et... pedig ez az ÖVÉ... mindent az Övé... MI is az ÖVÉI vagyunk... de én gyáva félelmemben s magányomban kiirtottam Őt ebből a házból... Már nem látom, nem érzem... és ezt nem bírtam elviselni. Ez az ÖVÉ, de Ő nincs itt... és ez így nem jó. Ez nem egy otthon... de még csak nem is emlékeink őre... ez már csak bűneim zárhelye... Ha Rick visszatérne, minden más lenne, de így... ezt nem bírtam elviselni. Egyszerűen mennem kellett. Nekem és a gyerekeknek sem volt itt már jó. A szüleim házában legalább a gyerekek jól lehetnek. Majd anya gondoskodik róla, tudom hogy boldogok és vidámak lesznek, és nekik ez kell! Nekem is ez kell! Hogy Adam és JJ jól legyenek. Mert azt érdemlik! Nem a bánatot amit rájuk hoztam... és hoztunk... nem akartam hogy a rossz maradjon meg az emlékeik közt. Boldog emlékeket akartam. És bár közhely, de azt akartam, hogy JJ első karácsonya is olyan szép legyen, mint Adam-é... még ha az apjuk nincs is itt... de talán a nagyszüleik jó kárpótlás lesznek, és ők is széppé teszik majd velünk...

Ezért makacs erőt vettem magamon, és pakoltam. Amit csak találtam, meleg ruha volt, és úgy ítéltem vinni akarom, bepakoltam. Megpakoltam szépen a táskám, és a végén valahogy jobb volt, így hogy láttam, tényleg elmegyek, hogy rászánom magam, és igen, igenis teszek érte hogy jobb legyen. Aztán eszembe jutott, mi az amit még pakolnom kell. Képek. Nem mehetek el úgy hogy nincs nálam amikkel hónapok óta igyekszem a gyerekeim életébe csempészni az apjukat. Innen a szobámból is, és az Ő szobájukból is, összeszedtem a képeket, és bepakoltam egy kisebb táskába. Melléjük került pár darab a nappaliból is, és az Elenáékról lévő képeim albuma is.
A laptopomra közben felmásoltam az Elenáéktól most nemrég kapott képeket és videót, hogy az Ő példányukat visszaadhassam, a Gilbert nyaralóban töltött napról. Épp itt volt már annak az ideje is, sajnáltam hogy eddig nem volt rá időm... de most pótoltam.

Menet közben hallottam hogy JJ felébredt, így érte mentem, és áthoztam Őt ide magamhoz. Nem akartam hogy unatkozzon, vagy felébressze Adam-et, ezért fogtam egy plédet, leterítettem a szoba közepére, és Őt pedig rá. Körberaktam neki pár játékot, és így remekül elvolt magában.

Összeszedtem még pár apróságot a lakásból, tisztálkodószereket, papírokat, ilyesmiket, mindet bepakolásztam még ide-oda valamelyik táskába, menet közben még gondolkodva, mi kellhet. De amikor úgy ítéltem, egyelőre nem jut több cucc eszembe, letelepedtem a gépemmel JJ mellé, és azon kezdtem pötyögni. Néhány dolgot a neten át is el tudtam intézni, amihez lusta voltam telefonálni, meg kedvem sem volt. Köztük az egyetemre is írtam, átküldtem pár iratot ami kellhet még a szünet előtt, aztán valahogy elszaladt az idő.

Adam 5 körül sétált át hozzánk, szemeit dörzsölgetve, és ásítozva. Én pedig mosolyogva néztem rá, becsukva a gépem. JJ ekkor épp a saját lábát tanulmányozta elmélyülten, ízminta alapján, így én felülve magamhoz öleltem Adam-et.
- Szia Tücsök, jót aludtál? - kérdeztem, mire egy ásítós bólogatás volt a válasz. - Éhes vagy? Együnk valamit?
- Igen - felelte, és hozzá bólogatott.
- Oké, akkor gyere, menjünk, kitaláljuk mit eszünk - keltem fel én is, és felvéve JJ-t is a karomba, aki nevetve reagált mikor megcsikiztem a talpát.

(folyt. köv. Konyha)

Felébredtem. Vagy inkább riadtam, hisz a szemeim hirtelen pattantak ki, s első pillanatban azt sem tudtam hol vagyok. Vagy inkább mikor... Ám ahogy megéreztem magam mellett az ismerős, Curtis testét idéző illatot, már rájöttem. Ez a jelen. A jelen, ahol én... Vele... Én ostoba, hülye... őrült... és hűtlen... talán ribanc, de magamat pocskondiázni mire lenne jó? Már megtettem... a bűneim visszaszívni már nem tudom, olyanok mint a kihullott könny, mik példának okáért most az én arcomon is peregnek... Hiába törli le őket a remegő kezem, attól még ott voltak. Én pedig olyan szörnyű rossz embernek éreztem magam azokért a könnyekért is amiket elsírtam, és azokért is, amiket nem. A fejem összezavarodott. Én pedig nem tudtam mitévő legyek... Nagyon nem...

Remegő lábaimra állva másztam ki az ágyból, és igazítottam meg magam után az ágyat. Muszáj volt valamiféle tevékenységekre bírni a kezeim, hogy ne reszkessenek úgy...
Beágyaztam, aztán felöltöztem. Összefogtam a hajam, és próbáltam arcom szárazra törölni, bár nem volt könnyű. Míg elkészültem, agyamban ötletek sorakoztak, miket tehetnék... miket kéne tennem... és mire van lehetőségem.
Elena és Damon jutottak először eszembe. De nem lehet... nekik saját kis életük van, amibe én se kellek, nem még a bajaim... Aztán másodiknak a szüleim jutottak eszembe. Igen... ott biztonságos. És jó is lenne nekünk. A gyerekek is örülnének biztos, és anyámék is, ha az unokáikkal lehetnének. Nekem is jó lenne, ha segítene valaki. Mindegy hol, igazából, de itt nem maradhatok... ez a ház... ez így nem megy... Azt hittem fog menni, akartam is talán, de nem fog... én, itt, és Curtis velünk... Szerettem volna ha velünk van valaki, de nem tisztességes szerelmet ígérni, ha egyszer a szívem másé... nem mondhatom hogy fogom szeretni, ha egyszer mindig csak Rick-et fogom... Elmegyünk... én, a gyerekek... lezárom a házat, és elmegyek. El, míg ki nem találom mi lesz a jövőben... míg ki nem találom, hogyan találjam meg a férjem... vagy a testét... Mert így vagy úgy, de a férjem megvan valahol. Lélekkel vagy anélkül. Ha hazatér... boldogok leszünk Vele. De ha csak a teste lesz meg egy nap... gyászolnom kell majd, és egyedül maradnom... Mert egyszer szerettem meg valaki igazán... a szívem több szerelmet nem bír el... Vagy Ő... vagy senki más...

Ily szomorú, kemény gondolatokkal nyitottam ki a szobaajtót, fülemmel érzékelve hogy már csak négyen vagyunk itthon, vagyis átaludhattam mikor Elenáék a gyerekekért jöttek... Nem is baj. Nem kell erről tudniuk... még.

(folyt. köv. Konyha)

Álmomban... olyan világban élek, ami csak az enyém... Nem kötnek szabályok, nem kötnek kötelességek... Nem uralkodik rajtam senki... Mikor álmodom... az agyamnak az a része uralkodik, melyet nappal elrejtek. Önmagam elől is, mert ha felengedném a felszínre, akár csak egy percre is... sosem tudnám abbahagyni a sírást. Annak a férfinak a siratását, akiért mindenem feladtam már... Akit szerettem, elhagytam, szerettem, bántottam, szerettem, megcsaltam... Rick... Még ha a felszínen el is múlt minden, s én tovább éltem nélküle... magam előtt, legalább az álmaimban nem tagadhatom... milyen mélyen, és hűen szeretem most is... és fogom örökké. A szerelem nehéz... fáj... Főként sokszor nekem... mégis képtelen vagyok nem szeretni... Ha nem szeretném tovább, a lelkem árulnám el. A fiam árulnám el. A lányaim árulnám el. A szívemet árulnám el! Mondhatom hogy jól vagyok, mutathatom hogy mosolygok, magammal is elhitethetem hogy tudok nélküle élni, de... nem tudok. Csak akarok. Akarok, mert az kell a családomnak... de NEM tudok!
Hiába akartam Curtis-ről álmodni, Róla álmodozni, vele reménykedni... a fejem csak Alaric arcát hozta a felszínre... álmaim hercegét... emlékeim hősét... szívem szerelmét... Nem jött más arc, csak az Övé... Nem tudtam elbújni előle, nem tudtam elzárni magamtól, jött... és jött, és jött, és jött...
Nem tudtam eltűnni az emlékek elől, azok olyan mélyről, és régről törtek fel, hogy ha akartam volna sem bírom visszaverni... Minden elárasztotta a fejem... képek, emlékek... Curtis... a régi, nem az új. Az iskola, mikor Damon bezárt... Rick, mikor magamhoz tértem, és Ő, amikor velem jött a Gilbert házba... mikor meg akart védeni Curtis-től... mikor Curtis majdnem megfojtotta, de végül Damon ölte meg Curtis-t... Én pedig majdnem vele haltam. De hála Rick-nek, élek, és... ott kezdődött minden...

A sötétben voltam. Azt hittem, meghaltam. Vártam az elemésztő tüzet. De ehelyett... éreztem hogy valaki megcsókol. Ajkaimra tapadtak a forró ajkak... Éreztem... és hirtelen visszatért a hallásom, mintha csak kidugult volna a fülem. Az érzékeim... éreztem hogy egy test simul az enyémhez, és rájöttem, hogy Alaric csókol, a karjaiban tart... és hogy élek!
Visszacsókoltam, és karjaim a nyaka köré fontam. Elmondhatatlanul boldog voltam. Olyan érzések töltöttek el, amikre... hosszú-hosszú évek óta vártam...
- Isobel! Izi... szeretlek! Nagyon szeretlek! - súgta hozzám boldogan.
Alaric karjaiban voltam, s ez olyan felfoghatatlan volt, hogy joggal hihettem volna hogy álmodom... vagy ez a Menny. Ha most kellene meghalnom, boldogan tenném. Ahogy újra megcsókolt, és ahogy magához ölelt szorosan... szavakba önthetetlenül boldog voltam!
- Annyira szeretlek - súgtam neki én is, és öleltem, ahogy csak mertem, nehogy összeroppantsam, vagy fájjon neki, hisz mégiscsak vámpír vagyok.
Velem van. Megbocsátott. Még mindig szeret. Hát lehetne még ennél is jobb?
Eltelt néhány pillanat, de a szemünk mégsem tudott elválni a másikétól. Alaric még mindig engem nézett... és végre azt láttam a szemeiben, amiért már öt éve sóvárogtam: szerelmet. Szeret engem, már tudom, és elhiszem. Szeret, és én is szeretem őt. És nem kell többé elhagynom... soha!

Kicsit megilletődtem, mikor Alaric egyszercsak mozdult, s felkapott a karjaiba, majd elindult velem a lépcsők felé. Egy pillanatra elmerengtem, hogy Istenem, mennyire erős... A fejemet a vállára hajtottam, a kezeim meg finoman a nyaka köré fontam.
A lépcső lábánál megkérdezte hogy merre, én meg jobb kezemmel eleresztettem a nyakát, és mutattam, merre menjen. Megszólalni most nem mertem, mert a hangom elfúlt volna a szenvedélytől, amit az szított bennem ismét, hogy a karjaiban tart, s testem a testéhez simult...

A szobába érve az ágyra fektetett, és mellém bújt. A szívem sokkal hevesebben kezdett verni a normálisnál. Főleg amikor fölém hajolt, és a hajamat simogatta. Elolvadtam. Eddig sem jött ki hang a torkomon, de mikor a zsebébe nyúlt, és... elővette a gyűrűt... a gyűrűmet... és az ujjamra húzta újra... könnyek szöktek a szemeimbe. Csak mosolyogni tudtam.
Megcsókolt lágyan... kedvesen, de én többet akartam. Nem bírtam már nélküle. Annyira szerettem, és annyira akartam őt. Elmélyítettem csókunkat, nyelvem utat tört az övéhez, és táncolt... táncolt, akár régen... míg kezemmel a hajába túrtam...
- Nem vagy fáradt, Kedvesem?! - kérdezte, mikor a hajába túrtam. Testem tüzelt a vágytól.. Eszembe sem jutott szavakkal válaszolni. Csak újra megcsókoltam, lágy szenvedéllyel, és örömmel konstatáltam, hogy nem kell győzködnöm. Beleborzongtam, mikor simogatni kezdett, és belemosolyogtam csókunkba. Nem tudtam már gondolkodni, és nem is akartam. ŐT akartam! A kezeim először vándorolni kezdtek a hátán, majd picivel később már el is kezdtem lefejteni róla a felsőruházatát.
- Isteni az illatod, Kedvesem... - mondta nekem két csók között, amikor levegőhöz jutott tőlem. Én hallottam a hangját, amint az illatom dicsérte, de feleletként csak annyit bírtam kinyögni:
- Szeretlek... annyira szeretlek... - nyögtem, mikor szájával kezdte kényeztetni testemet, s lelkemet egyaránt. Csókjai és simogatásai nyomán szívem lángba borult, s mind többet és többet akartam, érzékeim csak rá összpontosultak, fejemben csak az ő neve ismétlődött... Kezei bejárták az egész testemet, s nem győztem viszonozni édes érintéseit. Reszkettem a vágytól, nem is értettem, eddig hogy bírtam ki nélküle... Hogy élhettem a csókjai, az érintése nélkül? Hogy élhettem eddig nélküle, aki az oxigén volt nekem?
Nem bírtam magammal, utolsó ruhadarabjától is megfosztottam... Csak mi voltunk, Én és Ő... felülírva az univerzum minden elemét, boldogan zárt a karjaiba, s a testünk szorosan összeforrva, vágtázni kezdett a végső gyönyörök felé... melyek oly régóta hiányoztak már, oly nagyon régre nyúltak vissza.. Amint testünk egybeforrt, úgy éreztem, vámpír létemre a Mennyországba jutottam, s Ő is ott volt velem. Együtt repültünk. Csókjaink aprócska, levegővételnyi szüneteiben a nevét suttogtam, és élvezettel kényeztettem testét kezeimmel, ahol csak értem. Időérzékem megszűnt, csak szívünk heves dobogása árulta el, hogy nem állt meg az idő, nem dermedt meg a szerelem hevében...

Talán ezer szívdobbanásnyi időbe is beletelt, mire a Mennyek kapujában beteljesült szerelmünk. A nevét kiáltva léptem át a legnagyobb gyönyörök határát, s ő is velem tartott...
A percek teltek, sok, nem egy, nem kettő, míg a szívem csitulni látszott, s a légzésem lassulni kezdett. Leizzadtunk, felforrósodott a testünk, mégis csak egy dolog számított mindkettőnknek. Nekem Ő, Neki pedig Én.
Homlokomra nagy csókot nyomott, és szerelmesen átölelte a derekamat.
- Nem is tudom miért vártunk ezzel ennyit... - mondta csendes, nyugodó hangon.
Örökké tudtam volna a karjai közt feküdni. Ahogy testem hozzá simult az övéhez... azt kívántam, bár soha ne kéne felkelnünk innen. Annyira jó volt így. Hallgatni a szívverését, érezni a teste melegét... a világ teljes lett... helyrebillent az egyensúly.
- Lehet előbb kellett volna majdnem megpofoznom téged... - gondolkodtam el somolyogva -, talán előbb sikerült volna a békülés. - De aztán elkomolyodtam. Felnéztem csillogó szemeibe, és halványan újra elmosolyodtam. - Annyira buta voltam... - motyogtam, egész halkan csak.
- Ahogy én is! - felelte Alaric. - Nem buta, hanem szörnyen ostoba... - mondta. A tekintete szinte rabul ejtett. Megint jóleső borzongás futott végig a testemen.
- Szeretlek. - S újra megcsókoltam... lágyan, finoman. Nem kezdtem most ecsetelni, hogy mennyire... mennyire szörnyen buta, ostoba, és túl óvatos voltam. Kár lett volna ragozni. Most inkább csak örültem, hogy már nem gyűlöl, és hogy képes volt megbocsátani nekem.

Édes álomba merültünk. Mert bár a világért sem vallottam volna be a karjai közt fekve, de fáradt voltam. Borzasztóan kimerített ez a mai nap. Mégis... talán életem egyik legszebb napja volt.

És az volt. Valóban az. Csodálatos... Szerettem volna részben visszamenni akkorra. Bár Oliver élt, de nem volt Klaus... bár nem volt még Delena és David, de Elena és Damon szerelme friss, hű, és gondok nélkülibb volt... Végül pedig, de nem utolsó sorban, voltam Én, volt Rick... s bár Adam és JJ még nem léteztek, sőt, azt hittük soha nem is fognak, de... de Rick itt volt, velem volt, szeretett... és a remény itt volt köztünk, hogy egyszer tán gyümölcsöző lesz szerelmünk... És az volt. Az lett. Csodálatos gyermekeink lettek. Ellenben a férjemet elvesztettem...

(Gyerekszoba)

Már magam is jücskán fáradt voltam a mai naptól, hát de mit csodálkozok én ezen? Merthogy négy gyerekre figyelni... el ne felejtsem megmondani Damonnek és Elenának, hogy a közeljövőben ilyesmit nem vállalunk... én legalábbis tuti nem. Hacsak addig nem szokom hozzá ehhez...
- Aludjunk - mosolyogtam Isobelre, miután mindketten éjszakai ruhára váltottunk, és bebújtam a takaró alá. A gyerekszoba felől csak csend hallatszódott, Isobel is lassan békésen elaludt, és csak ezek után mertem átölelni...

***

Igazából másnap eléggé későre nyúlt az ébresztő. Jócskán benne voltunk a délelőttben... és ráadásul nem is magamtól ébredtem... hanem valami dudaszótól... és már sejtettem, hogy megérkeztek a gyerekekért. Isobel még békésen szuszogott mellettem... hát... nem tudom, szerencsés-e felébreszteni.

(Ház)

(Konyha)

Az ajtóban éppen összetalálkoztam Adam-el, aki nagy masírozással indult kifelé. De én megfogtam a kezét hogy megállítsam.
- Ácsi, fiatalúr, várj egy kicsit jó? Felveszem a húgod, és akkor megyünk együtt, szépen felöltözünk, és úgy megyünk reggelizni, jó? - néztem Rá mosolyogva, és mikor kelletlenül bólintott, tovább sétáltam JJ-ért az ágyhoz.
- Gyere Cicám, itt van már Anyu, nem kell nyűgösködni - vettem őt fel, és puszilgattam meg közben az arcát, majd visszasétáltam Adam mellé. - Látod, most már mehetünk, gyere Édesem - fogtam meg újra a kezét, és átindultunk a szobájukba.

(folyt. köv. gyerekszoba)

Reggel arra ébredtem fel, hogy fázik a lábam. Valahogy álmomban sikerült kidugni a takaró alól, s zokni hiányában cseppet hűvösnek éreztem a takaró nélkül. Pedig a fűtés ment, nem volt hideg, de a takaró az mindig más érzést ad az embernek, az mindig melegebb. Így hamar visszahúztam a lábam, és ásítva nyitottam ki a szemeimet.
Először JJ békésen szuszogó arcocskáját láttam meg magam előtt, és muszáj volt elmosolyodnom rá ahogy pici kezével szorongatta egy hajtincsemet. Mintha csak Adam-et láttam volna kicsiben, Ő is mindig a hajam szorongatta. A fiatalúr volt a második akit megláttam, Ő a hasán feküst, szétvetett kezekkel s lábakkal, míg arcát a két nagy párna közé fúrta, majdnem eltüntetve a fejét Curtis párnája alatt. Halkan felkuncogtam a fekfőhelyzetén, s eközben óvatosan csúsztattam a kezeimet JJ köré. Óvatosan, hogy ne ébresszem fel, felemeltem, és miközben odébb csúsztam a takaró alatt, lefektettem Adam mellé, az ágy közepére. Körbepakoltam őt kispárnákkal, nehogy leguruljon véletlenül valahogy, aztán Adam-et is odébb rendeztem kicsit, hogy a feje a párnán, és ne alatta legyen. Egy pillanatra kinyitotta a szemét, és álmosan pislogott rám, de mire betakargattam, már újra csukva is volt a szeme, és visszaaludt.

Hangtalan csusszantam le az ágyról, és nyomomban eligazgatva a paplant, a papucsomba bújtam, és a szekrényhez mentem. Kivettem pár meleg holmit, hosszú nadrágot, zoknit, pulcsit, és felöltöztem. Majd, mivel Curtis már nem volt az ágyban, és a hangok, valamint valami egészen finom illat a konyha felől terjengett erre, gondoltam akkor meg is nézem mit találok ott.

(folyt. köv. Konyha)

Jó kérdés, hogy mikor nyomott el véglegesen az álom, mert arra nem teljesen emlékszem. Amire viszont igen, hogy a kisfiú hozzám is odafészkelődött, már amennyire hajlandó volt elszakadni az anyjától, de... ehhez hasonlót még nem éreztem. Azt hiszem, nekem sosem volt gyerekem, és... ez meg is látszik azon, hogy mennyire félek tőlük. Igen, ez a legjobb szó. Úgy tűnik, kénytelen leszek valami félelem-ellenes tréningen részt venni, mert különben fuccs az új életemnek... és persze ott volt az attól való félelem, hogy mi lesz, ha emlékezni fogok? Mindenre?! Nyilván nem leszek itt tovább megtűrve... de... ez még a jövő rejtélye, nagyon is úgy tűnik...
A fél karommal nyújtózkodtam csak, hogy ne ébresszem fel a család - de furcsa ezt mondani - többi tagját, és ásítottam egyet. Korán volt még, de mégis kiment az álom a szememből. Óvatosan bújtam ki az ágyból, hogy ne ébreszthessem fel őket, és meleg mosollyal néztem végig rajtuk. Család... valami olyasmi. Ameddig... vissza nem kapják az apjukat... és Isobel a férjét... addig én... én itt egy család tagja és részese lehetek... de utána...
Erre csak nagyot nyeltem. Még nem akarok erre gondolni... nagyon nem...
Vigyázva betakargattam őket, és egy apró csókot nyomtam Isobel szájára, de csak éppenhogy, hogy ne ébreszthessem fel. Megsimogattam a gyerekek arcát, végül egy terebélyes mosollyal kisétáltam az ajtón.

(Konyha)

Meglepődtem amikor egyszercsak megéreztem Curtis közelségét, s amint megérintett minket. Kíváncsian nyitottam ki a szemeimet, és néztem feléje. Meglepett hogy hozzánk egész közel fekve pillantottam meg őt, miközben átölelt bennünket.. Felrémlett bennem a remény, hogy talán mégsem velünk volt a baja...
- Köszönöm... - suttogtam neki oda egészen halkan, s közben láttam hogy Adam fészkelődik kicsit köztünk, egész addig, míg nem bújt félig Curtis-hez is oda, s a pizsama felsőjébe markolt kis kezével. Kis feje a vállamhoz dörgölőzött, és szája félig elnyílt, ahogy elmerült abban a bizonyos békés álomvilágban, ami minden gyerek sajátja volt.
Én is lehunytam újra a szemem, és a JJ-t ölelő kezemmel megfogtam Curtis kezét is, s miközben az a békés, csendes nyugalom eltöltötte a lelkemet, én magam is elszundítottam...

Hát... ahogy a tekintetébe néztem pár másodpercre, megláttam valamit. Kezdtem attól tartani, hogy ő teljesen más miatt hiszi azt, hogy nem akarok odabújni hozzájuk. A gyerekeknek szükségük volt apára, de fogalmam sincs, mennyire lehetek én jó. Mert az elmondottak alapján előző életemben nem voltam a jóságomról híres. És félek, hogy ez... érezhető a gyerekek számára.
A hasamra fordultam, miközben befészkeltem magamat a takaró alá, és egy kissé bátortalanul, de... először végigsimítottam Adam hátán, amit felém mutatott, mivel ugyebár az anyjához bújt, majd JJ karján, és Isobelén is. Nem akartam, hogy bármit is félreértsen... de így éreznie kellett, hogy nem vele, és nem is a gyermekeivel van bajom. Ha így lenne, vallottam volna neki szerelmet? Nem... én csak félek. Azt hiszem, így még sosem féltem...
Nagyot nyeltem, és átkarolva őket óvatosan, és nem megnyomóan... lehunytam a szemeimet.

Láttam rajta hogy vonakodik, és úgy gondoltam tudom miért... így csak megvontam kicsit a vállam, és elfordítottam a fejem, le a kicsikre.
- Nem muszáj ha nem akarsz... - mondtam csendesen, miközben egyik kezemmel Adam hátát simogattam, a másikkal pedig JJ-ét, akik már le is hunyták a szemüket. Úgy tűnt nekik megfelel így ha velem lehetnek... ha legalább én itt vagyok velük...
Lehunytam a szemem, s igyekeztem elzárni magamban a magány csalódottságát, hogy el tudjak valahogy aludni...

Magamon gombolgattam a hülye pizsamafelsőt, míg ő a gyerekeket rendezgette. Legalábbis már amennyire rendezgetésnek lehet nevezni ezt, mert igazából mindketten szorosan az anyjukhoz bújtak, és ezt meg is tudtam érteni.
Iszonyatosan furcsa volt, amikor odaszólt nekem, és azt kérdezte, én odabújok-e hozzájuk. Kissé furcsa szituáció, de mit mondjak? Nem akartam én a boldog családi idillt tönkretenni a jelenlétemmel. És lehet, hogy én nem érzem, de talán a gyerekek nyugtalanok lesznek a jelenlétemben.
- Khm... - nyeltem egyet, és odafeküdtem az ágy másik térfelére. - Nem tudom, az mennyire lenne jó ötlet... - néztem nagyon tanácstalanul.

Valahogy az volt az érzésem, nem nagyon repes érte hogy a gyerekek velünk aludjanak, de... Az én szememben a gyerekeimnek bármikor van helyük az ágyban velem, és... akinek ez nem tetszik, annak nem kell velem aludnia. Emlékszem Rick sem volt oda érte pedig akkor még csak Adam-ről volt szó... bár neki hagytam magam meggyőzni, de... ez most nagyon más helyzet... Curtis-t is befogadtam az ágyamba, így a kicsiknek meg főleg van helyük... semmiképp nem mondanék nemet nekik...
- Köszönöm.. - néztem rá mégis hálásan, mert örültem és jólesett hogy mégis igent mondott a dologra. - Szaladj, Kicsim - mosolyogtam le Adam-re, s Ő neki is iramodott, és mire én JJ-vel odaértem, Ő már fel is mászott az ágyra, odavetette magát a párnámra, és fejét fúrva a puha anyagba, elheveredett.
Nem akartam Curtis-re erőltetni a gyerekeket, de egyik kicsit sem tolhattam ki az ágy szélére, így mégis Adam került középre, kettőnk közé, JJ-t pedig inkább a mellkasomra öleltem. A szívem dobogása majd megnyugtatja remélhetőleg, és akkor Ő is tud aludni.
Ahogy magunkra húztam a takarót, fél kezemmel JJ-t ölelve, a másikkal pedig a hozzám bújó Adam-et, átnéztem Curtis arcára, s tekintetemben vágyakozó reménykedést láthatott...
- Idebújsz hozzánk..? Vagy inkább ott maradsz? - kérdeztem tőle, a másik párnára bökve fejemmel az ágy ráeső felén.

Ásítottam egyet, miközben már a tenyeremben tartottam a tévé kapcsolóját. Persze türelmes voltam én, mint általában mostanság, de míg hallgattam néhány bugyuta szappanopera szöveget, már hallottam a lépteket, és valahogy az is lejött, hogy nem egyedül fog belépni Isobel ebbe a szobába. De persze.. teljesen megérthető ez, nem? A gyerekek.. az elsők. Ilyen nehéz időkben meg főleg, hogy már jó ideje az apjuk közelében sem lehettek. Fogalmam sincs, hogy vajon mit érezhetnek. Bár ha úgy nézzük, én is jó nagy vesztes vagyok. A memóriámat jócskán elvesztettem. De a Damon-el lezajlott beszélgetés után úgy vélem, nyilván ez még jó is. Asszem.
- Öhm. Persze. Semmi probléma. - húzódtam arrébb az ágy széléről. Nem igazán értettem én a gyerekek lefektetéséhez, hát.. nyilván jobb lesz, ha azt egy ilyen ágyban ő végzi el. Talán könnyebben beletanulok.

(Gyerekszoba)

Bár én hangtalan lépkedtem, JJ elhalkult sírdogálását egyértelműen hallani lehetett még, így gyanítottam hogy hiába lépek be lassan az ajtón. Curtis így is rájön hogy nem egyedül jöttem, még mielőtt errefelé nézne.
- Öhm... sajnálom, de... nincs más ötletem a számukra - néztem bocsánatkérőn Rá, miközben beljebb léptem a gyerekekkel, és nem meglepő módon mind a ketten meglepődöttnek tűntek hogy Curtis-t itt látják. Bár JJ úgy meglepődött, hogy el is akadt a sírása, inkább csak hüppögött. - Az apjukat hiányolják, és... késő van már áthívnom Damon-t... Megígértem nekik hogy itt maradhatnak velünk míg el nem alszanak - néztem végig bocsánatkérőn az ágyon ülő alakra, bár ezerszer inkább elsők a gyerekek a szememben mint akárki más, így ha zavarná is, inkább aludnék én odaát velük, minthogy a sírást vagy a szomorú szemeket nézzem...

(Fürdőszoba)

Nem akartam a gyerekszobában zavarogni ezért jöttem inkább egyenesen ide. Beérve csak leültem az ágy szélére és vártam vissza Izit, hogy ha mást nem is, de együtt feküdhessünk le aludni. Csak szeretném a karjaim közt tudni az éjszaka.

- Nem kérsz sokat - kuncogtam, s kezem odacsúszott ahol megpuszilt, úgy mosolyogtam Rá. Szinte mintha gyerekek lennénk. S mintha nemrég nem is sírtam volna még a férjem után odakint... Curtis mellett minden másmilyen volt.
- Akkor menjünk, itt a reggeli ideje, rántotta, szalonnával, virslivel és kakaóval - kuncogtam ismételve a szavait, és kézenfogva Őt, elindultunk ki a konyhába.

(folyt. köv. ott)

-Rántotta? Igen jól hangzik.-mosolyogtam-Ha lehet, és van itthon, akkor egy kis szalonnát, és virslit is kérek hozzá, kakaóval.-nevettem-Na jó, igen túl sokat kérek, olyan vagyok, mint egy gyerek.-nevettem, és egy puszit adtam arcára.

Én is felkeltem mikor Curtis kikelt az ágyból, és míg Ő felöltözött, én megigazítottam az ágyneműt.
- A reggeli rántotta, de választhatsz mást is, ha azt nem szereted - kacsintottam Rá, miközben mellé sétáltam.

-Reggeli? Ez egy igazán jó ötlet.-nevetek, és fel is kelek az ágyból.-Hmm kávé, hát azt is igazán elfogadom.-mosolyogtam, és felvettem, valami ruhát.-Tényleg, mi is a reggeli?-kérdeztem nevetve

Mosolyogva néztem hogy ébredezik, s kissé hátrébb húzódva hagytam neki helyet az ébredő nyújtózára.
- Már úgy... egy órája - néztem az éjjeliszekrényen lévő órára. - Damon és Elena már elvitték a kicsiket, szóval... kettesben maradtunk - magyaráztam. - Van a konyhában rántotta és kávé, ha te is éhes vagy, reggelizhetünk együtt.

Egy lágy csókra ébredtem fel, és kinyitottam a szememet. Isobel feküdt mellettem, és már látszott, hogy rég fel van. Nyújtóztam egyet, és egy nagyot sóhajtottam.-Jó reggelt. Mióta vagy fent?-kérdetem mosolyogva

(Konyha)

A nap békében telt el, ahogy a következő is úgy indult el. Bár a reggelem valahogy nehezebb volt mint az átlag, hisz fura volt a gyerekek nélkül... de igyekeztem Curtis-re koncentrálni, hogy hátha úgy nem hiányoznak majd annyira...
Már korán felkeltem, és csináltam ismét reggelit, majd mivel egyedül több elfoglaltságot nem találtam, inkább gondoltam megkísérlem Curtis ébresztését...

Curtis még mindig békésen aludt, kissé elnyílt száján halkan felkuncogtam. Odaosontam mellé, és a saját oldalamra telepedve mellé feküdtem. Fél kezemre támaszkodtam, a másikkal az arcához értem. Lágyan hajoltam hozzá, és egy finom, ébresztő szándékú csókot leheltem ajkaira...