Nagyon kényes voltam az időre. Főleg ha engem várakoztattak meg, elvégre jómagam már tanultam abból, hogy az idő mindennél értékesebb. Így vámpírként ezért a mondásért gyakorta körberöhögtek volna, de valójában nem is a vámpírlétem alatt tanultam meg megbecsülni minden másodpercet. Valójában amíg tehettem volna, nem is becsültem. Úgy gondoltam, lesz még elég halandó év, veszekedésre elég óra, majd szerelmes pillanatok, őrjítő percek... úgy szakadt vége mindezeknek, mintha valaki elvágott volna egy zsinórt a fejünk felett. Nem tudtam azóta sem eldönteni, hogy megérdemeltük-e a sors eme tréfáját. Joggal változtunk efféle szörnyetegekké, vagy nem voltunk mások, mint egyszerű szereplők egy darabban, akik rosszkor voltunk rossz helyen? Erin belekeverte magát, magával együtt engem is. Sosem tudtam neki megbocsájtani, pedig ezer évem adatott arra, hogy könnyű szerrel túltegyem magam a feleségem hűtlenségén. Ami utólagosan kiderült, hogy igézés miatt történt, de ettől eltekintve is sértett maradtam. Nekem ennyi nem volt elég, többet akartam, és a bosszúm pillanata még sosem volt ennyire közel. Figyeltem a zajokra. Az évek óta nem érzett illatra, amit a levegő sodort felém, mintha valami szellő szándékosan akarta volna az utamba sodorni a tulajdonosát. Csak éppen nem úgy érkezett, mint Dorothy, nem esett le egy ház a hurrikán tölcséréből, ez a nő ennél bonyolultabb volt. - Ezt én is kérdezhetném tőled. - válaszoltam könnyűszerrel, még fel sem fogva, hogy kit láttam és ki beszélt hozzám. Maya egy olyan pontja volt az életemnek, amit még nem tudtam hová besorolni. Amikor velük tartottam, békésnek ismertem meg, de dolgoztak benne a vérfarkas tulajdonságok is. Talán túl sok félreérthető jelet küldtem irányába, habár az letagadhatatlan volt, hogy a szikrát a mai napig éreztem közöttünk. A nagy különbség viszont adott volt. Én vámpír vagyok és leszek. Ő pedig vérfarkas. Nem álltam le időt fecsérelni rá, csak egy örökös háborúba indultunk volna - egymással. Nem figyeltem rá túl sokáig, egészen addig, míg meg nem csörrent a telefonom, és mikor beléptem a kávézóba, készülve felvenni a készüléket láttam meg, hogy Maya is éppen telefonál. A készüléket már a fülemhez tartottam, de megszólalni elég nehézkesen akaródzott. Ő lenne a titokzatos... ügyfél? Már ha nevezhetjük így. - A világ tényleg nagyon kicsiny. - beszéltem a telefonba, de ekkor már az asztala mellett álltam, arcomról pedig semmi emberit nem lehetett leolvasni. - Gondolom én állom a kávédat. - fűztem hozzá, rossz szájízzel köszörülve meg a torkomat.
Az illata az orromba kúszott. Megült érzékeimen. Ki se kellett nyitnom a szemem a nyugiparádém közben, de tudtam, hogy bejött a kávézóba. Miért is nem vagyok én most éppen akárhol máshol? Jaj... Mondjuk egyfelől nem értem magamat. Nincs rá miért haragudnom. Annyira az ellentétem, hogy arra szavak nincsenek. A világ összes érve amellett áll, hogy miért ne haverkodjunk. És mire ő lelécelt és élhetném nyugodtan bundás kis világomat, újra megjelenik. Lassan nyitom ki szemeimet s mint aki a hóhérjára tekint, felnézek rá. Ilyen nincs. Az egész városban...környéken...csak neki van kiadó épülete? Kérlek kérlek öregfiú az égben, most vigyél el!! Háromszor próbálok meg megszólalni, de mindig érzem, hogy csúnyát akarok mondani. Nyugalom Maya...ő is csak egy agyaros hím. Semmivel sem másabb mint a többi. Szépen megkötöd vele az üzletet és kész. Semmilyen kapcsolatban nem fogtok állni ezen kívül. Nem fog tudni az ügyeidről sem. Most sem tud semmit. Mosta kezeit miután lelépett. Ne feledd..te falkavezér vagy, viselkedj is úgy, ne mint egy hisztis gyerek. Kifújom a levegőt és egy nagyon angyali mosolyt veszek elő. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy megint az érzelmeim irányítsanak. Sokat tanultam mióta nem találkoztunk. Nem vagyok már egy csitri. - Viszont mivel az összes kozmikus erő ellenem dolgozik, nem tehetek mást, mint hogy elfogadom. Ülj csak le nyugodtan. - mondom mosolyogva. Kávé helyett inkább valami erősebbet innék, de ez nem olyan hely. Az idő pedig nem alkalmas. Maradok tehát a kávénál. El akarom kerülni a kínos percek terhelő sorjázását, így jobbnak látom ha inkább rögtön a tárgyra térek. Egyébként is mit kérdezne, hogy hogy vagyok? Ugyan ugyan... - Nos..akkor tehát nem kell külön elmondanom mit is szeretnék, mert már tudod. Amennyiben nincs kifogásod személyem és az enyéim ellen, szeretném ha az üzlet gyors lenne és rizikómentes. Rendben? A végére már képes vagyok teljesen higgadtan az arcára is nézni. Uralom saját magamat, harmóniában állok a mindenséggel. Holmi vámpírok nem fognak ebből kizökkenteni. Sokkal pozitívabb medrekbe terelem a gondolataimat. Az új panzió jelenik meg előttem. A frissen lakkozott fa illata, a nyüzsgés ahogy valami újat hozunk létre. Igen, azért hogy a falkának a lehető legjobb legyen, magával az ördöggel is képes lennék lepaktálni. Ha érne még valamit a lelkem, azt is eladnám. - Azonban, mielőtt bármit veszek. Szeretném látni, hogy megfelel-e. Remélem megérted. Van az úgy, hogy egy helyen ott kell lenned. Érezni ha valami a tiéd akar lenni. Már megint sokat beszélek és megint furcsaságokat. Ez egy buta szokásom, de nem baj. A legtöbben már megszokták. Christopher pedig nem hallgat engem naponta órákig, valószínűleg fel sem tűnik neki. Közben megérkezik a kávém a pohár vízzel is. A csésze köré fonom az ujjaimat. Jólesően meleg. Kibámulok az ablakon. Fenébe is...erre nem igazán voltam felkészülve. De ahogy elnézem a velem szemben ülőt, neki se jobb ez a helyzet mint nekem. Az élet apró örömei..vagy mi.
Kikerekednek szemeim. - Csak nem képzelted, hogy téged valami ósdi meghívóval akarlak elcsalni? Nem, nem barátom te annál többet érdemelsz. - kacsintok rá mosolyogva mielőtt valóban berángatnám a táncolok közé és aztán hangosan felnevetve ragadom meg az egyik karját. - Ó, nehogy ösztönből csináld, még maradni akarok. - öltöm ki rá nyelvemet játékosan és ahogy beindul a zene és az emberek ide oda kezdik rángatni magukat én könnyedén irányítom Curtis mozdulatait miközben többször is megpörgettetem magam általa. Vele boldog vagyok. Mosolygok. Játszok. Olykor elfelejtem milyen egyszerű halandónak lenni és olykor elfelejtem, hogy a szubmisszivitás csak egy részem és nem én magam vagyok... olykor elfeledem, hogy azért mert az ágyban mást szeretek mint a legtöbben, még semmivel sem vagyok furcsább mint mások és én is épp úgy élvezem az ír zenét, a sört, a hamburgert meg a gumicukrot, mint bárki más. Most, hogy szabadon táncolok és nem kötnek békolyók, Curtis mellett, önmagamként, ismét az a kicsit dilis de meleg szívű lány lehetek akinek ugyan kevés barátja adatott meg de azokat sosem hagyná cserben. Aztán ahogy végetér a szám, egy lassú dal következik és én nekem eszem ágában sincs hagyni Curtist elmenekülni de nem ám! Kézfejét oldalamra simítom és közelebb lépve mosolyodok el. - Hiányoztál. - mondom neki és fejemet mellkasára hajtva élvezem a lassú számot amire csak jobbra meg balra kell lépni. Aztán egyik pillanatról a másikra törnek rám a könnyek és én nem tudok szóhoz jutni. Eleresztem Curtist és bár próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, a könnyek nem hagynak alább és én pedig bocsánatot kérve indulok kifelé a bárból, hogy mikor kiérjek, hátamat a falnak vetve vegyek mély levegőt. Tudom, hogy csak az alkohol teszi... illetve az is, hogy mérhetetlenül hiányzik Charles, hogy a karjaiban lehessek, hogy szeressen... mert ha nem is úgy, mint ahogy a halandók teszik, tudom, hogy a szíve egy részének fontos vagyok. Ahogy ujjai elvesznek tincseim között, ahogy kedvesen becéz, mikor megcsókolja homlokom... hiányzik. S közben meg hiányzik ez, hogy a testem feszültség nélkül, elengedve önmagát táncoljon és nevessen. Elvesztettem a határt és elveszettnek érzem magam Charles nélkül. Curtist olyan ritkán látom az utóbbi időben, Theresaról nem is beszélve. Ajkaim elnyílnak és mély levegőt veszek mielőtt még rosszul lennék de már késő, rám tört a hányinger. Könnyek ugyan már nincsenek de végtelenül fáradtnak érzem magam. Ha Curtis utánam jött, bocsánat kérően pillantok fel rá. - Ne haragudj. Keveset ettem ma és kicsit fejbe vágott az alkohol. - mosolyodom el és ujjaim övéibe fonva próbálom megtalálni egyensúlyomat. Nem, nem vagyok részeg és valószínűleg hányni sem fogok de éppen ott tartok amikor egy picit szédül a világ és kell a friss levegő, hogy összeszedjem magamat. - Mindjárt jobban leszek becsszó.
- Milyen kedves. - foglaltam helyet, miután megengedte, hogy leüljek vele szemben. A kávézáshoz nem nagy türelmem volt most, hogy tudtam, kivel is kell elfogyasztanom. Arról már nem is beszélve, hogy tétlenkedve tettem mindezt. Egyáltalán nem tudtam, hogy mit is tegyek. Nem akartam pofátlan vendég képében tetszelegni, bár van egy olyan érzésem, hogy őt aztán egyáltalán nem az érdekli jelenleg, hogy miként ülök a széken. Arcát nézve volt egyéb problémája is, nem éppen az, hogy milyen pózban ülök vagy egyáltalán vendégként viselkedek-e. Igazából a legnagyobb gondja az lehetett, hogy a várt nagy segítség helyett engem kapott. A tény, hogy hónapok óta nem láttam... nyomot hagyott bennem. Szokatlan volt, ami kettőnk között kiépült, az elválásunk rendhagyó és... szomorú. Dühös. De már eleve szokatlan volt abból a szempontból, hogy nem egy csapatban játszottunk. Én vámpír vagyok, ő pedig vérfarkas. Ez a viszony már amúgy is ritkaságnak számít. Nem vagyok biztos abban, hogy még mindig barátságnak nevezhetjük-e a kapcsolatunkat. Annak idején kicsivel több volt... most pedig ahogy rám nézett, nem tudtam eldönteni, hogy milyen érzéseket is táplál irányomba. Nem mintha az én arcomra lett volna írva az, amit gondoltam. - Elég könnyedén beszélsz. - szólaltam meg, mikor befejezte. Rizikómentesre tervezte ezt a kis procedúrát, de nem ígérhettem semmit. Nem voltam az a fajta, aki könnyedén túlteszi magát a dolgokon, bár ezen a részen nem is nekem lehetett problémám, inkább neki. Neki kellett volna túltennie magát a dolgokon, főleg mivel a bátyja halála után már rám sem számíthatott. - Tényleg ennyire túl vagy már ezen a fejezeten? - kérdeztem félrebillentett fejjel, eltűnődve mértem végig, majd ravasz mosolyra rándult arcom. - Vagy csak remek színész tehetséggel vagy megáldva? - gondolkodtam tovább. ezzel együtt az agyát is húztam. Kíváncsi voltam, meddig marad a szög a zsákban, hiszen ő már egyértleművé tette szándékait; gyorsan túl akart esni a formaságokon, aztán eltűnni innét, a közelemből. Ezt nem mondta ki, de tudtam, hogy így érzett. Kezdtem félni attól, hogy titokban az ellenségeim listájára írta fel a saját nevét. Maya pedig nem az a féle, akit az ellenségeim oldalán szívesen láttam, tekintve, hogy tudott meglepetéseket okozni. - Mikor akarod megnézni? Most rögtön? - kérdeztem, bár személy szerint nem is vártam meg, mit mondott, leintettem a felszolgálót, hogy hordja ide magát, és vegye fel a rendelést. - Óh, Maya. Még mindig alig ocsudtam fel a sokkból. Fogadni mertem volna arra, hogy a temperamentumod miatt valaki már átharapta a torkod. - ejtettem meg egy kisebb megjegyzést. Lehetett volna bók is, én személy szerint rajongtam azért, ami benne lakozott, amíg nem engem vett célkeresztbe.
Nem tudtam megmondani, hogy mi ütött belé. Mindig annyira kis naivnak tűnő, szenvedélyes lány volt... annak ellenére, hogy helyén volt az esze, és sokkal több rejtőzött a szívében, mint a többi embernek. Irigyelnie kellett volna mindenkinek, amiért ennyi minden elfért benne... de tudtam, hogy szomorú. Erre leginkább akkor jöttem rá, mikor a gyors zenét átváltotta a lassú, és ahelyett, hogy engedte volna a leülésemet, tovább tartott maga mellett. Sosem érdekeltek mások érzései, hiszen nem voltam rájuk tekintettel. Önző férfiként magamra voltam tekintettel, nem pedig másokra. De Vivienne különleges helyet töltött be az életemben, a barátom volt... majdnem az egyetlen. Másra nem számíthattam, és eleve furdalta a gyomromat a lelkiismeret, hogy ilyen régen nem látogattam meg őt. És most csak azt látom, hogy egyetlen lágy ritmus ilyen törékennyé, szomorúvá varázsolta... nem tudtam csak úgy elfogadni. Máshogy programoztak be. A szívem ugyan lassabban dobogott, kevesebbet, mint egy normális emberé. Többet gondolkodtam, mint amennyit egy hétköznapi ember, de ezzel egyenes arányosságban kevesebbet éreztem mások iránt. - Viv! - szóltam utána, mikor kiviharzott a helyről. Megálltam ott egy helyben. Mintha csodára vártam volna. Ehhez hasonló kirohanást még sosem produkált, én pedig lehajtottam a fejem, és nagyot sóhajtottam. Már... nagyjából sejtettem, hogy mi ütött belé. Talán a barátok kiszagolják az ilyesmit? Ez a lány szerelmes. És nincs mellette az, aki egy ilyen lágy dallam ideje alatt megtáncoltatná. Próbáltam azonosulni vele... nehezen ment. Annak ellenére, hogy én is állandóan Tatia körül forogtam. Vagyis, a gondolataim nagy része. Furcsa vágyaim voltak vele kapcsolatban, magamat hazudtoltam meg azzal, hogy néha csak szerettem volna spontán megcsókolni, esetleg megölelni. Nem volt rám jellemző, ahogyan rá sem. Ezért akartam távol tartani magam tőle, amennyire szükségszerű volt. Vivienne nem volt elég erős ahhoz, hogy álarc alá rejtse az érzéseit. Nem mindenki olyan erős. Elindultam utána, majd ahogy kiértem, rövid nézelődés után megpillantottam őt. - Jól vagy? - léptem oda mellé, és a vállára tettem a kezem, utána az álla alá nyúltam. - Nézz rám! - bukott ki belőlem, mire beszélt kezdett.. arról, hogy jobban lesz. - Hazaviszlek. Nem megyünk vissza oda - böktem a fejemmel a bár irányába. - Mi ütött beléd? - kérdeztem aztán. Nem tudtam magamban tartani, kíváncsi voltam. Mindig is az voltam. Bár legröbbször arra, milyen egy vámpír belülről. Ez némileg... más helyzet.
Örülök, hogy utánam jött, hogy nem hagyott egyedül vagy elmenekülni. Jó érzés ha az embernek akard egy barátja aki tudja, miket titkolok, ismeri a vágyaim és legyenek azok bármilyen betegesek is a legtöbb ember szemében Curtis nem ítélkezik felettem, nem ró meg értük és nem érezteti azt velem, hogy bármivel is kevesebb lennék bárkinél. Nem. Ő tudja és elfogadja őket. Engem. Így ahogy vagyok. Nem akar megváltoztatni vagy elérni, hogy megszabaduljak a vágyaimtól. S mikor utánam jön és közli, hogy esze ágában sincs visszaengedni a bárba, megkönnyebbülten sóhajtok fel. Én sem igazán vágyom vissza. Jobb mellette. Jobb lesz otthon. Kérdésére egyszerűen megrázom a fejemet. - Nem tudom. - na jó, ez hazugság. Én is tudom és azt gondolom ő is tudja. Megrántom a vállam de továbbra is kapaszkodom belé. - Azt hiszem néha kicsit magányos vagyok. - Vallom be magamnak is és a földet kezdem fixírozni miközben lépünk. Áldom érte Curtist, hogy nem lép nagyokat. Amilyen magas, két lépését, hogy tartani tudjam nekem legalább négyet kell megtennem ami jelen helyzetben nem segítene sokat. Cserébe lassan lépdelül, ráérősen és nem is igazán sietünk sehova. Én pedig egyik pillanatról a másikra kezdek beszélni, anélkül, hogy átgondolnám mit is akarok igazán mondani. - Van ez a férfi... - sóhajtok nagyot. - Vámpír. A neve Charles Willington. Több, mint négyszáz éves. - nagyot nyelek. - Boldoggá tesz Curtis. Annyira, mint senki más. - tudom, hogy nem fog örülni neki, hogy egy vámpír lett az akibe beleszerelmesedtem de nem tudok mit tenni és nem is akarok ellene lépni bármit is. - Tud mindenről és nem ítélkezik felettem Curtis. Ismeri minden szégyellni való titkom épp úgy, mint te és mégsem hisz bennem semmit rossznak vagy megvetni valónak. - ajkamba harapok. Tekintetem lesütöm, megállok. Tudom, hogy Curtisnek ezt el kell fogadnia. Ő is egy vámpírba szerelmes. - Nem tudjuk kit kell szeretni igaz, barátom? - pillantok fel rá és csóválom meg a fejemet. A sors fintora, hogy mindketten vámpírokba, szörnyekbe lettünk szerelmesek. Charles viszont az én szörnyetegem és neki hála már nem látom sötétnek a lelkem, nem érzem magam bűnösnek azért, amit szeretek. Jobb is, hogy megálltam. Kell egy kis állandóság. Nyugalom. Mély lélegzetvételek. - Pokoli éhes lettem hirtelen. - lelkem rajta, próbálom elterelni a szót. Remélem engedi. - Ölni tudnék egy pizzáért. Mit szólnál ha ma nálam aludnál és pizza bulit tartanánk? - régóta ő az egyetlen olyan barátom aki megért engem s azt hiszem, azt is tudja, hogy azért kérem, hogy töltse nálam az éjszakát mert nem akarok ismét egyedül lenni. Nem, ha nem muszáj. Jó lenne a társasága.
- Nem vagy magányos, hé - mosolyogtam rá biztatóan. Ismertem ezt az érzést. Amikor állnak melletted emberek, mégis keresztül néznek rajtad. Mintha nem is hallanának, csak dísznek vannak ott az életedben. Én ezt azóta éreztem, hogy a világra születtem. Mindig is vékony, magas srác voltam, betegnek hittek az emberek, ha meglátták a sötét karikákat a szemem alatt, és a sápatag bőrszínemet. Az utóbbi időben egyre inkább azt éreztem Vivienne-nel kapcsolatban, hogy ő a tükörképem, csak nőben. Hasonlóak voltak a szokásaink, mindkettőnknek megvolt a saját deffektje. Éppen ezért értettem meg őt annyira... és most bevallja, hogy egy szörnyeteget szeret. Egy vámpírt. Azt szereti, amit én is. A legnagyobb ellenségemet. - Értem - bukott ki belőlem őszintén, miközben már magam is a cipőmet bűvöltem. Gyűlöltem saját magam, és gyűlölni akartam Tatiát, nem szeretni. Nehéz lett volna megmondani, mikor kezdődött, és még nehezebb lett volna megállapítani, hogy mikor lesz vége. Talán... soha nem is akartam igazán, hogy vége legyen, különben már régen véget vetettem volna neki. - Hát.. ha boldoggá tesz, nem kell kiszolgáltatnod nekem. Ebben az esetben eltekintek a barátságunk eme furcsa záradékától - mondtam úgy, mintha komolyan beszélnék. Elvégre így működött ez kettőnk között. Így találkoztunk. Megmentettem az életét, mikor az egyik vámpír túl messzire ment, és elbántam a féreggel. Azután kötöttünk egyezséget... ő kiéleti a furcsa hajlamait azáltal, hogy azok a mocskok szipolyozhatják a vérét, de utána az enyémek. És úgy játszadozhattam velük, ahogyan gyereken kívül más már nem nagyon tud. Őrültnek neveztek, betegesnek, amiért élvezetet találtam abban, hogy láttam őket szenvedni. De apám mániája végül az én betegségem is lett. Annyit láttam a terrorizmusa által, hogy... végül belőlem is egy szörny lett. Egy keserű mosoly szaladt át az arcomon. Nem, nem tudtuk, hogy kit kell szeretni. Bár én magát az érzést tartottam kizártnak, hogy valaha is átélem. Nem akartam, mert... gyengévé tesz. Tatia a nap bármely pillanatában veszélybe kerülhet amiatt, mert ő Tatia, és ez akkor volt a legnehezebb, mikor távol voltam tőle. Kimondani azt, hogy szeretek valakit, aki éppen annyira próbálta távol tartani magát ettől az érzéstől... azt hinné az ember, hogy így könnyebb. Két majdnem egyforma lélek került egymás mellé. De ez közel sem fedte le a valóságot. - A pizza jöhet. Viszont ma este vissza kell mennem Mystic Fallsba - mondtam aztán egy apró sóhaj kíséretében. Tényleg sürgetett az idő, és néha nem várhattam túl sokat. - Egyszer igazán eljöhetnél. A vámpírok kedvence lennél - vigyorodtam el.
Kezdőlap
