A könyvtár szó említésével olyan arcot vágott, hogy alig bírtam visszatartani a nevetést. Bár, ezen én már meg se tudok lepődni. Nem sokan vannak manapság, akik hozzám hasonlóan inkább elmennek egy könyvtárba, ahol csend van, mint egy zajos buliba a sok alkoholista közé. - Mi az, csak nem meggondoltad magad? - emeltem meg a szemöldökeimet, ezzel a csípős megjegyzéssel célozva az előbbi elhivatottságára. Száz éve.. hm, ez egy kicsit túlzás, gondoltam, bár kitudja.. lehet, azért mondta ezt mert soha nem is járt könyvtárban. De a száz év akkor is erős túlzás volt. - Hát, nem igazán van mit mondanom. Na nem mintha ki akarnám önteni a szívemet egy ezer idegen társaságában - tettem hozzá, bár tényleg volt némi igazság a szavaiban. Néha jól jön egy hozzá hasonó ürge, akit lelki szemetesnek használhatunk, ha arról van szó.. De jelen helyzetben, ez nem tűnt megfelelőnek, tekintve, hogy Damien maga kérte, hogy öntsem ki neki a szívemet.. és ez felettébb gyanús volt nekem. Mintha valami fura hajlamai lennének, hogy szereti hallgatni az emberek panaszait. Egy ideig még ezen elmélkedtem, míg fel nem csendült az első kérdése és nekem le nem esett, hogy mire kíváncsi. - Ez a kérdés mióta tartozik az úgynevezett 'lelki szemetesek hatáskörébe? - kérdeztem rá, közben viccesen oldalra billentve a fejemet, majd rejtélyesen még hozzátettem ezt is: - De ha azért tetted fel, mert tudni akarod, hogy fogok-e neked pasikról fecsegni jó vagy rossz értelemben, akkor közlöm, hogy nem. Ami kettőt jelenthet - mutattam fel az újjamat. - Vagy boldog párkapcsolatban élek, vagy szingli vagyok - mondtam vigyorogva, mint a tejbetök.
Még itt is füstölögtem magamban némileg. Jackson.... hát persze. A nagy hős, a nagy alfa, aki hagyta, hogy a népét megátkozzák, meg egy mocsárba kényszerítsék. És ezt jelölték ki Hayley férjének. Hah... nevetséges. Egy ilyen korcs nem vethet szemet olyan lányra, mint Hayley. Neki mellette a helyem, a gyerekkel együtt. És ha ez nem fog tetszeni ennek a Jacksonnak... majd avat a falka egy új alfát. Aztán úgy döntöttem, elnapolom ezt a problémát. A legfontosabb a Hayleynek tett ígéretem volt, miszerint meg fogom törni az őt valakivel összekötő átkot. És ki más segíthetne ebben, mint egy másik boszorkány? Még akkor is, ha ezúttal az ördöggel kell cimborálnom.
You’re afraid that everyone can see what you really are. An animal.
Kapva az alkalmon, miszerint akár már a szabad levegőn is eltölthetem a délutánjaimat a nyakamba vettem a várost. Ismertem, mint a tenyeremet. Itt nőttem fel és egészen addig bármikor járkálhattam az utcákon, míg nem akartak áldozati bárányként felajánlani New Orleans ősi boszorkányainak. Valljuk be, ez elég frusztrálóan hat az emberre. Ahogy rám is... persze Marcel előtt próbáltam előadni, hogy bennem nincs semmi félsz azzal kapcsolatban, hogyha a boszorkányok összefognak ás úgy döntenek, ideje befejezni az Aratást, akkor meg tudom védeni magam, de... tartottam egy esetleges támadástól. Tudom, hogy erős vagyok. Érzem, hiszen olyan, mintha minden egyes pórusomból áradna a töménytelen mennyiségű varázserő, mégis félelem tölt el amiatt, hogy nem vagyok képes úgy irányítani, ahogy szeretném. Néha, vagyis... túl sokszor csúszik ki a kezemből a gyeplő. Segítségre lenne szükségem, valamire vagy valakire, aki megtanítja, hogyan tudom kezelni a képességeimet, de nincs egyetlen jelölt sem erre a célra. Mindenki holtan akar látni, nem segíteni. A francia negyed szívében lépegetve hirtelen rossz érzés járt át. Mintha valami nem stimmelne. Mintha vissza kellene fordulnom. Bármit, csak ne arra menjek, amerre indultam. A furcsa érzés a hatalmába kerített, én pedig abban a pillanatban engedtem neki, ahogy az utca másik oldalán megpillantottam a veszély egyetlen lehetséges forrását. Klaus Mikaelson... a tiltólistámon lévő személyek vezetője, a szörnyeteg, aki varázsütésre termett a negyedben azért, hogy visszafoglalja, ami szerinte megilleti. És akivel már volt egy kisebb összetűzésem, amit nem akartam megismételni.
A szemem sarkából láttam az utca túloldalán egy felém igyekvő, majd megtorpanó alakot. Olyannyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy beletelt néhány másodpercbe, mire felismertem az alakot. A kicsi Davina... nos, igaz az első találkozásunk nem sikerült fényesre, de ez alkalommal talán tudunk beszélni anélkül, hogy ki akarnánk törni egymás nyakát. Vámpírsebességgel kerültem elé, mikor sarkon fordult, és hanyagul nekitámaszkodtam a falnak. - Hello Davina - néztem rá komolyan. - És még mondják, hogy a sors nem sodor az utunkba olyat, akire épp szükségünk van. Úgy látom, Marcel levette rólad a pórázt egy időre. Használjuk ki, és beszéljünk egymással.
You’re afraid that everyone can see what you really are. An animal.
Biztos voltam benne, hogyha észrevesz, akkor nem fog ereszteni. Már a múltkor is láttam a tekintetében és Marcel is készséggel mesélt arról, hogy milyen: mindent megkap, amit akar és nem érdekli, mibe kerül. Ezért is óvott tőle annyira Marcel és éppen emiatt nem akartam ismét Klaus útjába kerülni. Elég volt nekem az Aratás körüli zsongás, hogy a boszorkányok bármelyik pillanatban elfoghatnak, nem akartam a nyakamba venni egy férfi gondját is, aki mellesleg az egyetlen családtagom ellenségévé vált. Aki pedig Marcel ellensége, az enyém is. Ha ő megtesz mindent az épségemért, nekem is segítenem kell neki. Bár ez már messze több, mint kötelességtudat. Ez maga egy kötelék, ami jelenleg megtörhetetlennek látszott annak ellenére, hogy nem mindig értettünk egyet mindenben. - Nincs kedvem beszélgetni veled. - Meg kellett torpannom. Tekintete komolyságot sugározott, de ott volt benne az a jellegzetesség, amit már a múltkor is észrevettem. A lelketlenség, ami ijesztő erővel hatott rám. A zsigereimig hatolt és ha nem lettem volna tisztában azzal, hogy egyszer elláttam a baját, teljesen ledermedtem volna. - Semmi sem változott, nem segítek neked és nem mondok semmit. Te sem mentél el a városból, én sem fogom megadni magam. - Rezdületlenül álltam a tekintetét, szemeim nagyra nyíltak a hirtelen feltámadt magabiztosságomtól és lendületet véve magamon kerültem ki utamat elvágó testét.
Ijedtség, ugyanakkor eltökéltség látszott az arcán, mikor kikerült engem, hogy otthagyjon a nyílt utcán. Ezt viszont jelenleg nem nagyon engedhettem meg. - Davina, várj! - mondtam nyomatékosan, és utánanyúlva megfogtam a vállát. Nem durván, hogy érezzen, eszem ágában sincs bántani. - Maradj. Bármily hihetetlen, jelenleg örülök hogy rád találtam. Nem harcolni akarok veled. De beszélni igen. És azt minden áron. Szóval, örülnék, ha szánnál rám némi időt. Tudom, hogy boszorkány vagy, és erős boszorkány, de ha kell, megkötözlek és felpeckelem a szádat, amíg végig nem hallgatsz.
You’re afraid that everyone can see what you really are. An animal.
Tényleg nem vette észre rajtam, hogy komolyan beszéltem vagy a pletykák valóságalapját tükrözte, hogy ennyire fafejű és szeretné, ha miden úgy lenne, ahogy ő elgondolta? Bár szavai egyáltalán nem agresszivitást igazoltak, mégsem olvadt fel a szívem irányába. Nem kellett volna az erejét sem bizonygatnia, tisztában voltam azzal, hogy egy kisebb szorításával is képes lett volna eltörni a csontjaimat, mégsem ijedtem meg. Időm ugyan volt bőven, de a kedvem nem jött meg a vele való beszélgetéshez. Soha nem voltam áruló és nem most fogom bekapcsolni ezt az üzemmódot. Mégsem szedhetem le magamról a kezét azzal a módszerrel, amit kigondoltam. - Mit akarsz tőlem? - Kérdeztem elhúzva a vállaimat ujjai alól. Bár jelenleg két perc is a világ végének tűnt és minden eshetőségre fel voltam készülve, nem éreztem volna, hogy fenyegetést jelentene. Ebben a pillanatban még nem.
Láttam a szemében, hogy a pokol fenekére kíván, de nem foglalkoztam a dologgal. Beállhat a sor végére, persze ha lesz türelme kivárni. Vannak néhányan, akik szívesen látnának engem a föld fenekén, a sátán társaságában. De legalább hajlandó volt szóba állni velem, amit valamilyen szintű haladásként fogtam fel. - Nos, amit akarok, roppant egyszerű. Egyezséget kötni. Szükségem van a segítségedre. Nem magamnak, mielőtt félreértenéd, vagy azonnal visszautasítanád. Valaki olyannak kérem a segítséged, aki nem ártott soha senkinek, de mégis veszélyben van. Boszorkány vagy. Tudtommal kötelességed segíteni. És ezúttal te szabod meg a segítség árát, persze az ésszerűség berkein belül. Olyan például ne kérj, hogy hagyjam el a várost, mert úgysem fogom teljesíteni.
You’re afraid that everyone can see what you really are. An animal.
Összevontam a szemöldökeimet. Egyezséget? Ne volt világos, hogy beszélni sem akarok vele, nemhogy belefolyni akármilyen olyan dologba, amihez köze van? Vagyis jobban belefolyni, hiszen a Marcel-el folytatott harca kellős közepén táncolok így is, mint erősítés. De nem az ő oldalán harcolok, ezért nem is értem, miért tőlem kér akármit is. - Nem én vagyok az egyetlen boszorkány a negyedben. Kénytelen leszel keresni valaki mást. - Néztem a szemeibe magabiztosan. Nyeltem egyet. Miért kellene bárkivel foglalkoznom, akit nem ismerek? Lelketlennek tűnhetek, de... ha komolyabban használom az erőket és nem állok védelem alatt, akkor a saját testi épségemet kockáztatom. Az életemet. És még mindig nem éreztem késztetést arra, hogy az oroszlánok elé vessem saját magam. - Nem kell semmi, ami a tiéd. Semmi, főleg, hogy nem tűnsz el innen. - Megvolt róla a véleményem. Nem más, mint egy hatalomőrült, aki mindent és minden áron magának akar és aki képmutatóan más segítségét kéri, hogy utána megtapossa. Talán fiatal vagyok, de nem ostoba.
- Kereshetnék másik boszorkányt, de a te erődet már ismerem. Nekem te kellesz - mondtam komoran. - Lehet, hogy nem szívlelsz engem, de jelenleg egy ártatlan kisgyerek élete a tét. Elszámolsz a saját lelkiismereteddel, amiért hagyod őt meghalni mindössze azért, mert gyűlölsz engem? - kérdeztem. - Mellesleg, engem is olyan dolog miatt gyűlölsz, amit nem is értesz. Lojális vagy Marcellel.... hm. Szép, dicsérendő dolog. Csak nem épp fair, főképp annak a tükrében, hogy nem ismered kettőnk történetét. Csak azt, amit ő mesélt el neked.
You’re afraid that everyone can see what you really are. An animal.
Megcsóváltam a fejem. Egy ártatlan kisgyerek? Mégis miért érdekelné őt akármilyen gyermek sorsa? Az nem érdekli, hogy abban a székfoglalóban, amit Marcel ellen tervez játszani temérdek kisgyermek halhat meg? Őket ne mentsem meg? Elismerem, hogy felkaptam a fejem arra, hogy egy ártatlannal lehet probléma, hiszen... ha engem nem mentettek volna meg, akkor nem élnék. Kötelességemnek érzem, hogy törlesszek az univerzumnak azzal, hogy valakit nem engedek a halálba sétálni, de... ezzel Klaus-t is segítem. - Nem azért vagyok Marcel-el, mert bajom van veled. Hanem azért, mert neki köszönhetem az életemet és azért, mert ő a családom. És a családom mellett fogok állni, nem olyasvalakinek segíteni, aki fel akarja dúlni az életünket. - Nagyot nyeltem és a fülem mögé tűrtem a hajam. - Nem érdekel a verziód... tudom, amit tudnom kell. Talán te vetted a szárnyaid alá Marcel-t, de most elpusztítani készülsz, amit ő felépített, miután te gyáva módon elmenekültél innen. - Néztem komolyan a szemeibe, aztán sóhajtottam egyet. Nem azért jöttem ki az utcára, hogy erről beszélgessek egy felfuvalkodott hibriddel, hanem azért, hogy friss levegőt szívjak. Úgy tűnik, most nem tudok csendesen, nyugodtan sétálgatni. - És egyébként is... nem tudom, van-e elég erőm ahhoz, hogy megvédjek valakit. - Hazudtam. Az erőm megvolt, csak irányítani nem tudtam... majdnem ugyanaz. - Nem tudom, hogyan kell. - Vallottam be csendesebben.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 31, 2014 11:23 am
- Tehát Marcelnek köszönheted az életed? - fontam karba a kezeimet. - Ő pedig nekem köszönheti a sajátját. Elmesélte vajon neked, hogy miből mentettem ki? Elmesélte, hogy jószerével örökbe fogadtam, fiamként szerettem, és megtanítottam mindenre, amit tudok? Elmesélte, hogyan köszönte ezt meg, és hogy támadott engem hátba? Nem, Davina. Nem Marcel építette ezt a várost, hanem én, és a testvéreim. És ha el kellett menekülnöm innen, hát azért volt, mert Marcel orvul hátba szúrt engem a hugom segítségével. Kérdezd csak meg tőle, hogyan is teljes a történet, ha ő még magától nem mondta volna el! - mondtam dühösen, de aztán jobbnak láttam lecsillapodni. Ha másért nem is, Hayley és a gyerek miatt mindenképpen. - Ami a varázslatokat illeti... kössünk alkut. Te segítesz nekem, én pedig neked. Kihagyhatatlan ajánlatom van számodra.
You’re afraid that everyone can see what you really are. An animal.
- Ismerem a történetet, nem mondtál újat. Talán azt hiszed, hogy csupán egy vak kislány vagyok, de nem. - Mondtam komolyan. Marcel-nek megvan a sajátos stílusa és talán hirtelenjében nem mindig lehet érteni a cselekedeteit, de jó ember. Néha ugyan nekem is olyan érzésem van, hogy egy titkos fegyvernek tart, akit azért kell megvédeni, mert nélküle elveszítene egy közeledő háborút és a csatát, amit folyamatosan vív a boszorkányokkal, ám olyankor mindig eszembe jut, hogy neki köszönhetem az életemet. Nyeltem egyet és összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. Alku? Vele? Kihagyhatatlan ajánlat? Van egy olyan érzésem, hogy inkább kihagynám, akármiről is szól. - Mivel szeretnél megvesztegetni? -Vontam fel kérdőn a szemöldökömet.
- Nem vagy vak, csak elvakult - mondtam komoran. - És ez csaknem ugyanolyan rossz - támaszkodtam aztán hátammal a falnak, és merőn néztem a szemébe. - Akkor elmondom, mi az alku tárgya. Te segítesz nekem megmenteni azt, akit mondok neked. Cserébe megkapod anyám grimoire-ját. Legalábbis néhány varázslatát. Nyilván tudod, hogy ő volt az Ősi és máig a legerősebb boszorkány. Beletekinteni a varázskönyvébe olyan, mintha a Szent Grált találnád meg - fejeztem be, és vártam a választ. Biztos voltam a sikerben. Őrült lenne, ha ezt az ajánlatot visszautasítaná.
You’re afraid that everyone can see what you really are. An animal.
Elismerem, tökéletes kártyát dobott be. Az anyja varázskönyve? Egy boszorkánynak ez olyan, mintha egy kisgyerek beszabadulna egy cukorkaboltba, ahonnan kedvére válogathat a jobbnál jobb, tökéletesebbnél tökéletesebb édességek közül. Egy pillanatra még a gondolkozásomban is probléma esett... távol álljon tőlem, hogy segítsek neki, de az ártatlan gyerek és az anyja varázslatai egyre jobban nyomták lefelé a mérlegnek azt a nyelvét, ami a szamaritánusságra biztatott. - Honnan tudjam, hogy bízhatok benned? - Kérdeztem kellő komolysággal. - Bár a grimoire-ra eleve szükségem lenne, ha azt akarod, hogy megvédjek valamit... ilyen varázslatot még nem végeztem, szóval garantálni sem garantálhatok semmit. - Jelentettem ki.
Láttam a szemén, hogy gondolkodóba ejtette az ajánlatom, és legkevésbé sem lepődtem meg, mikor végül - gyanakodva bár - de kezdett kötélnek állni. - Hogy bízhatsz-e bennem? - kérdeztem, komolyan nézve a szemébe. - Nos Davina, lehet hogy engem látsz a megtestesült Sátánnak, de egy valamit higgy el nekem. Ha van valami életem során, amire igazán büszke vagyok, az az, hogy mindig, minden körülmények között álltam a szavamat. Most sem lesz ez másképpen. Szóval, tudni akarom, hajlandó vagy-e segíteni nekem. Mert ha igen, minél hamarabb nyélbe kellene ütni a dolgot. Lehetőleg még ma. Sőt, lehetőleg az elkövetkező néhány órában.
You’re afraid that everyone can see what you really are. An animal.
Van benne valami. Nem ismertem őt eléggé ahhoz, hogy el tudjam dönteni, vajon igazat mond-e az ígéretmegtartási szokásaival kapcsolatban, csupán a már eleget emlegetett és taglalt előítéleteimből tudtam kiindulni. Nem kellene bíznom benne. Nem kellene segítenem neki, mert ki tudja? Ha engedek, akkor talán mindig engem fog megkeresni az ilyesfajta kéréseivel és én soha nem leszek a szolgálólánya. Olyan erő nincs a földön. - Először látnom kell a grimoire-t. Abban biztosan benne van, hogy milyen varázsigét kell használni. - Mondtam ki hangosan, magam is megdöbbenve, hogy igazából most mentem bele egy üzletbe vele... innen már nem lehet visszatáncolni. Miért vagyok ennyire kíváncsi? - És el kellene mondanom, hogy pontosan mit vársz tőlem. Nyeltem egy nagyon. Éppen most hazudtolom meg önmagam...
Meggyőztem. Legalábbis a jelek szerint nagyon úgy fest a dolog. - Láthatod - biccentek. - Nyilván nem hordom magammal mindenhová, ergo a Mikaelson villában van. Méghozzá elrejtve. Nem szeretném, ha egy nap boszorkányok marakodnának a lapjain. Mivel az anyámé volt, remélem megérted, ha tárgyi emlékként kezelem. Vagyis, tárgyi emlékként IS - teszem hozzá. - Egyébként már most elmondom, mit várok tőled. Egy szétválasztó varázslatot. Egy boszorkány megátkozta a lányt, aki a gyermekemet várja. Vagy összekötötte magát vele. Ennek eldöntése a te dolgod lesz. A lényeg, hogy egy rossz, bár szándékos mozdulattal Hayley és a lányom halálát okozhatja. És ha ez bekövetkezik - mosolygom el magam kedvesen - esküszöm, megtizedelem a város lakosságát. És elsősorban a boszorkányokkal kezdem majd.
You’re afraid that everyone can see what you really are. An animal.
Végre kibökte, mit szeretne. Egy szétválasztó varázslat? Nem lesz egyszerű. Még sohasem csináltam, nem volt alkalmam és varázsigém sem rá, ám most mindkettő adott volt. Az erőm pedig szintén velem volt, azzal a résszel nem lesz semmi baj. De tisztában voltam vele, hogy az ilyen varázslatok koncentrációt, odafigyelést és nyugalmat kívánnak... ezzel lehet a legnagyobb problémám, emiatt nem biztos, hogy képes vagyok megtenni, amit kér tőlem. - Nem bölcs dolog fenyegetéssel kezdeni. Egyedül kevés vagy ahhoz, hogy bántsd a városlakókat. Itt még mindig nem te vagy a király, Klaus. - Vontam fel a szemöldökömet kellő pimaszsággal. A fenyegetéseivel nálam nem ér el semmit. Nem akartam a nyílt utcán demonstrálni, hogy varázsige nélkül és felhúzva mire vagyok képes... a temetőben már láthatta. - Mutasd meg a könyvet és megteszem, ami tőlem telik. Nem ígérek mást akkor sem, ha azzal fenyegetsz, hogy kitekered a nyakam. - Mondtam végül teljesen beadva a derekam.
- Nem, nem én vagyok a király, Davina - mondtam roppant türelmesen. - De leszek. És a helyedben elgondolkodnék rajta, hogy viszonyulj hozzám. Apropó... tudom, hogy a kis hókuszpókuszoddal képes vagy átmenetileg kiütni, de ezt sem ajánlom. Kérdezd csak meg Marcelt, mivel jár, ha engem elpusztítanál - vonom fel a szemöldökömet. - Megmutatom a könyvet.... feltéve, ha hajlandó vagy eljönni a Mikaelson villába. Ne aggódj. Míg nem adsz rá okot, nem foglak bántani. Szóval.... - tettem invitáló kézmozdulatot a kocsim irányába.
You’re afraid that everyone can see what you really are. An animal.
Megforgattam a szemeimet. Feleslegesnek láttam belemenni ebbe a szócsatába, hisze mindketten ismertük a másik véleményét. Ő biztos volt abban, hogy uralkodhat a város felett és mindenki követni fogja, én pedig a mostani rendszert támogattam. Nem egyeztünk. És soha nem is fogunk annak ellenére, hogy egyfajta közös ügyletünk van láthatáron... - Nem félek tőled. Ne bizonygasd, hogy nem fogsz bántani, mert nem is hagynám. - Vetettem oda neki, miközben elindultam a kocsi felé. Igazán elkezdhetné realizálhatni magában, hogy engem nem tud megrémíteni.
Mosolyogva követtem Davinát, ahogy otthonosan beszállt a kocsimba. Hajlékony a kicsi lány... és ki tudja, talán a Marcel iránti hűségét tekintve is ilyen lehet. Ezt majd alaposan körül kell járnom.
Mosolyogva követtem Davinát, ahogy otthonosan beszállt a kocsimba. Hajlékony a kicsi lány... és ki tudja, talán a Marcel iránti hűségét tekintve is ilyen lehet. Ezt majd alaposan körül kell járnom.
Mindenki életében van egy pillanat. Az a momentum, mikor úgy dönt, nincs tovább folytatni azt az életet, amit azelőtt élt, mert szimplán nincs értelme. Nekem ez a pillanat körülbelül tíz évesen köszöntött be. Talán mert akkor tudtam meg, mi történt valójában anyámmal és testvéremmel. Tudtam, hogy valaki megölte őket. Nekem pedig muszáj volt rájönnöm, hogy ki tette. A mai napig nem sikerült. De helyette találtam mást, amivel levezhetem minden feszültségemet. Nem mindennapi hobbi. Persze mostanság már minden bokorból kiugrik egy-egy vámpírvadász, de én nem az vagyok. Valami rosszabb... ők rögvest megkönyörülnek a vámpíroknak azzal, hogy megölik őket. Vagy fordítva történik. De én hagyok nekik időt, hogy mindenen elmélyüljenek. Végiggondolják életük minden egyes megtörtént pillanatát. Mert tudom, hogy az őrjítő számukra. Mindegyikük képes megtörni egy idő után. Én kivárom az időmet. Mintha nem sütne rólam, hogy türelmem egyszerűen határtalan és végtelen. Már gyerekkoromban is szembetűnő volt az a másságom, amit egyszerűen senki nem értett. A pszichológus, akihez járattam magam néhány éve, puszta kíváncsiságból, na meg hogy nevessek egy sort a mai orvostudományon, annak tudta be, hogy hiányoznak a szüleim, és még nem dolgoztam fel azt a monumentális tragédiát, amit a családom halála okozott a lelki világomban. Imádtam ezeket a blablákat. Nem mondanám, hogy nekem sokat segített az a pár óra hossza egy csomó pénzért. Persze ők meggazdagodtak. Én meg maradtam olyan elvetemült más fajzat. Talán egy normális pszichomókus megakadályozta volna, hogy ilyesmivé váljak. Mert mi más az oka, ha nem a szeretet és a nevelés hiánya? Mystic Falls a tökéletes hely volt számomra. Tipikusan az a hely, ahol én tökéletesen boldog lehetek. A sok vámpír... a sok remek hely, ami elrejt minket a világ elől. Persze nem sikerült mindig minden. Néhány nem bírja sokáig. Ezért sem szokásom újszülött kicsikékkel kezdeni, mert ők simán hagyják magukat, és abban semmi szórakozás nincs. Viszont a kérdés valamennyinél újra felbukkan, méghozzá a saját szájukból. Mikor kattantam be ennyire? Hehehe, nevetséges. Nem őrült vagyok. Hataloméhes. Bár talán ehhez őrült módszerek párosulnak. De rá kell jönnöm, hogy mi okozza a másságukat. Miért nem képesek járni a napon, vagy éppen miért képesek olyan gyorsan meggyógyulni. Úgy tűnik, senki sem foglalkozott ezzel túlságosan eddig, hiszen ha tudnák, akkor nem halnánk meg mi sem, földi halandó emberek. Na jó, boszorkány vagyok, ettől eltekintve viszont emberibb, mint a vámpírok. Ezúttal viszont nem miattuk érkeztem. Egy régi ismerősöm... talán mondhatom barátomnak... itt élt. ITt alkotott. És valószínűleg még él, hiszen jómúltkor a segítségéért cserébe halhatatlanságot adtam neki, ha vámpír támadja meg. Ha elüti egy kocsi, az már az ő problémája. A vámpír általi haláltól tudom csak mwegvédeni... máshoz nincs erőm. Megálltam az utca közepén, zsebre vágtam az ujjaimat és vártam... türelmesen. Tudtam, hogy itt lesz... pontban a megbeszélt időpontban... most szükségem van rá. Nem mint vámpírbefogóra... barátra van szükségem... mielőtt megölök valakit, aki nem vámpír és nem érdemli meg.
A mai napom? Katasztrófa. A főnököm nagyon kipécézett magának miután az ölébe borítottam egy csésze kávét... forrón... a tárgyalása előtt. De mentségemre szóljon, hogy rohadtul véletlen volt! Persze nem is én lettem volna ha ahelyett, hogy rögtön rohanok új öltönyért inkább nekiestem kétségbeesetten letakarítani sűrű bocsánatkérések között... ami szintén érdekesen vette ki magát és nem csak ő nézett rám furcsán, de a kollégáim is. Húsz percnyi ordibálással és néhány óra túlórával megúsztam ugyan, de alaposan lehúzott. Ilyenkor kezdek álmodozni, hogy mennyivel könnyebb lenne vámpírként. Átváltoznék, szereznék egy gyűrűt és már indulhatnék is felfelé a ranglétrán. Semmit nem kellene túlkomplikálni. Persze ezek csak kósza gondolatok a bizonyos „mi lenne ha...” kezdettel, nem akarok én vámpír lenni, már csak a Curtis félék miatt sem. Apropó Curtis! Az egyetlen dolog, ami segített a mai, eszméletlenül kínos napot átvészelni a tény, hogy este végre újra láthatom. Őrültség lenne azt mondani, hogy már hiányzott? Hogy ő az egyetlen szilárd pont az életemben? Hm... Hát valljuk be, a kis szenvedélyem nincs túl jó hatással a szociális életemre... Az utóbbi fél évben három pasi mondta, hogy fura vagyok és hátrált meg néhány randi után. Pöcsök. Már nem mintha érdekelne, eddig is jól megvoltam magamban, ezután is megleszek. De a lényegre visszakanyarodva, mikor végre kiszabadultam az irodából azzal kellett szembesülnöm, hogy túl késő van, már nem érnék haza elkészülni és vissza a Bourbonra, így irány egyenesen a találkozóhely. Ha esetleg úgy találná, hogy jót szórakozik a munkaruhámon, ahogy még nem nagyon látott... legfeljebb a fejébe húzom a táskám. Így bakancs helyett egy csinos magassarkúban, farmer helyett egy térdig érő, testhez simuló szoknyában és flanel ing helyett egy elegánsabb darabban huppanok be a taxiba. Hamar megérkezünk, dugó sem volt, de ebben az átkozott tíz centiben képtelen lettem volna ennyit legyalogolni. Esküszöm mindjárt leveszem. Most pedig, hogy végre vége a nap rosszabbik részének, bevetem magam a tömegbe, hogy elérhessem a megbeszélt helyet. Beletelik néhány percbe, de megpillantom Curtist. Ezer közül is felismerném, még hátulról is azt a borzas fejét. - Hé! - Állok meg mögötte egy nagy vigyorral az arcomon, várom, hogy felém forduljon.
Kezdőlap
| szószám: 261 | 
•