James jut eszembe. Táncol a lelkemben és testet ölt az elmémben. Hallom a hangját, ahogyan hívogat. Boldogan dalolászva érkezem karjaiba és fonódom eggyé vele. Hiányzik. Ám lehunyt szemeim mögül is tudom, hogy illúzióba kergetem magam, ha elhiszem, hogy valaha újra együtt lehetünk. Túl sok akadály kering körülöttünk. Ennek következtében nehezen mondanám, hogy boldog a vég, ami vár rám. És ha megtudná, hogy vámpírságom jobban élvezem, mint bármit eddigi életem során, félek, esély sem lenne rá, hogy mi ketten újra... Egy test. Ennyit jelent csupán lényem. Meredt figyelemmel szívom magamba a legapróbb részleteit a fénylő égboltnak, hogy aztán a tudatomon átszűrve kiszelektáljam, míg végül a tökéletes finomságú szitámon fennmaradnak azon kevés csillagjegyek, melyek jól láthatóak: néhány, az átlagos elmének talán éppoly semmitmondó kép. Mint, egy féloldalra kopott cipősarok. Elkenődött rúzs folt a galléron. Kihúzott szálak egy selyem nyakkendőben. Szabályos félkör alakú fehér folt egy csuklón. Aranyrögök, amiket meg kell tisztítani az őket magába záró iszap- és törmelékrengetegtől. Ilyen gondolatok keringenek elmémben, ahogy dúdolásom közben ujjbegyemmel megcirógatom a fénylő pontokat. Bogár szemeim átszűrik fényüket, a tejút kacskaringósan, délcegen vonja magához bármelyiket, amelyikhez csak kedve támad. Irigységgel tölt el a gondolat, milyen érzéki csalódás lehet. A test is más ezúttal, nem csak a feldolgozás módja: a szív ritmikusan ver, pumpálva a vért a legtávolabbi hajszálerekig. Mennyi hasztalan, kósza gondolat férkőzik még fejembe? Vámpírként mindez álom marad csupán. Nincs tovább. Tekintetem végül az előttem fekvő bál oldalára emelem. Egy srác botorkál. Egy ismerős alak. Nincs veszélyesebb egy gonosz nőnél. Nincs rosszabb egy erős nőnél. De nincs kegyetlenebb egy erős, gonosz nőnél. Továbbra is mozdulatlanul pillantok az ismerős ismeretlen felé, mikor váratlanul felbukkan az emlék és szemlátomást megtörténik bennem a felismerés. Ő volt az, aki megpróbált megfosztani az erőmtől, az ostoba a múltamból. Azt gondolná az ember, hogy egy ilyen incidens elég valakinek, hogy legalább félsérültként végezze valamelyik fa tövében, vagy legalább megrémülve elmeneküljön a helyszínről, amennyiben észre vesz, hogy élek még és erősebb vagyok, mint voltam. Összeszűkült íriszeim mögül fürkészem, ahogy közeledik alakja, ahogy megközelítem őt és végül váratlanul ragadom torkon, hogy a közre eső falnak préseljem. Van valami bájos abban, hogy könnyedén közre kapom. Felvonom szemöldököm, igazán magasba ahogy gépiesen közelebb hajolok, hogy érthetőbbek lehessenek szavaim. - Emlékszel még rám? - védtelen voltam, mikor megpróbált kísérletezni rajtam. Mindenfélét elkövetett, hogy megfoszthasson a megörökölt kincsemtől, a képességemtől. És most lám, nincs meg. Elvette tőlem más. De vámpír vagyok és jelen pillanatban éhes.
Próbáltam jól helyezkedni a cégnél. Habár fogadni mertem volna arra, hogy Chantele íratlan esküt tett arra, hogy megnehezítse az életemet. De nem is ő lett volna, ismertem azt a lányt, aki régen volt, és mondhattam volna azt is, hogy egy szemernyit sem változott, azon kívül, hogy ha most felbosszantom, kicsi valószínűséggel ugyan, de képes lenne nekiesni a torkomnak, nekem pedig nem szándékom előhozni az éhes Chantele-t. Mindkettőnk életében megvolt egy sorrend. Sorrent azokról, hogy mit nem akartunk megtenni, és ha miattam esne kísértésbe, hát bármely oldalról is nézném, de a lelkiismeretem nem hagyna nyugodni egészen addig, míg jóvá nem teszem valahogy. Ránéztem arra a lányra, láttam az ártatlanságát, azt, ahogyan tisztán, bűn nélkül tudott hinni valamiben, ami ott sem volt, ő mégis bízott benne...ez ragadott meg annyira. A tisztasága, amit képviselt, pedig már akkoriban sem volt könnyed az életünk, az övé főleg nem. És miután kisétáltam az életéből, megannyi zűrös ügyletbe bonyolódtam bele, csak hogy valamilyen úton és módon de a talajon tudjak maradni. Kellett az anyagi biztonság, hát dolgoztam boszorkányoknak, vámpíroknak, mindig azoknak, akik többet tudtak ígérni. Majd lediplomáztam, és rájöttem arra, hogy így is meg lehet élni. Tisztes munkával. Csak erre kissé későn jöttem rá. Nem néztem körül, mikor beléptem, helyette rögtön egy szabad helyet kerestem, és odaintettem a pincért. Csendes tudtam lenni, ha akartam, nem ragaszkodtam a rivaldafényhez, az egyáltalán nem passzolt a nézeteimhez. Két ital elfogyasztása után megcéloztam a mosdót, de ahogy közeledtem felé, baljós sugarak vegyültek a levegőbe, és ahogy beszippantottam azt, a rossz érzés fojtogatni kezdett. Majd egy tenyér a nyakamon szó szerint ezt tette. Egy vörös nő taszított a falnak, és jó ideig kutatnom kellett az emlékeim között. - Bocs, de... te ki vagy? - kérdeztem ártatlanul, mint aki télnyeg nem érti a sztiuációt, de köztben már elkezdett kibontakozni a dolog. Rossz dolgot tettem ellene. És még szépen fogalmaztam. - Te... - jött ki belőlem spontán.
Mikor akad annyi pénz a zsebemben, egy-egy éjszakára kiveszek egy motelszobát a város szélében, de nem igénylek nagy kényelmet. Miután árva lettem, hozzászoktam ahhoz, hogy nincs semmim, csak a tehetségem, a furfangos agyam és az, ahogyan rafináltan képes vagyok felhasználni mindezt azért, hogy ne legyek két nap múlva a címlapon, mely szerint kivéreztettek egy klub melletti sikátorban. Napról napra élni sokak számára elképzelhetetlen ebben a nagy mennyei paradicsomban, bár beismerni azt, hogy léteznek szegények is, és minden városban akad egy olyan rész, amelyről süt a szegénység, már luxus. Ez a valódi luxus. Közömbösek lettünk egymás irányában, mindannyian csak azt akarjuk, ami önnön érdekeinket szolgálja. Ha viszont valaki megszán, vagy pénzzel vagy étellel, még ha utóbbi nem is esik nehezemre hogy beszerezzem, hát nem magamnak tartom meg az egészet. A szegények, az otthontalanok jobban összetartanak mint a nagyvárosi újgazdagok, és emiatt nem akarok innét kitörni soha. A művész lelkem visz előre, és teljes tudatában vagyok annak, hogy a festők nagyjából akkor lesznek elismertek, ha már meghaltak. Van Gogh például holtáig festett, ahogyan jó pár kortársa is. És ha ez kell ahhoz, hogy boldogan élhessek a halálom után, hát legyen. A filozófiám valahol félúton bukott meg, mikor már nem emlékeztem arra, hogy mi volt tegnap este, meg úgy általánosságban egy jó pár hónapja. NEm felejtettem el a zenét, a festést, azt, ahogyan imdátam a bajt keverni a jelenlétemmel, de mégis annyi minden esett ki... az, hol is találtam végül lakást. Vagy hogy kik voltak az életem részei. A telefoncsörgés mindig meglepett, hiszen nem tudtam, ki is fog majd fogadni a túloldalon. Véget kellett vetnem neki. Éppen ezért vettem ezúttal én kézbe a telefont, és hívtam fel egy számot. Őt ajánlották a bajaimra... az, hogy a testvéremnek tinédzser korában előjöttek a mágiával összefüggésbe hozható képességei, még ugyanúgy ott volt a fejemben. Emlékeztem rá. És abban bíztam, hogy megannyi tétlen hét után végre ez a nehezen megtalált boszorkány tud majd orvosságot a bajomra. Talán.
Meg kell valljam, nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy félbehagyjam, amit elkezdtem. Nagyon is nyomós érvnek kell az utamba kerülnie ahhoz. És most ezt történt. Idejét sem tudom, mikor fordult elő - vagy előfordult-e egyáltalán már - hasonló eset nem túl rövid életem során. Ám ezt elnézem magamnak, az én emlékezetem is véges, főleg azért, mert legfőképp a nővérem mozzanatait próbáltam meg elraktározni és több évtized távlatából ez aligha egyszerű feladat. Én mégis képes vagyok arra, hogy felidézzem a 10. közösen töltött karácsonyunkat is. Nem mintha ilyen idilli képekkel el lehetne tántorítani a terveimtől. Hiába a sok év, a fájdalmaim és a sérelmeim mint a régiek, tükrözik a feketeséget, ami a szívem mélyét fedi be. Kétlem, hogy bármikor is meg tudnék szabadulni ettől, nem is kulcskérdés. Csak elégtételt akarok. Most pedig tudni, hogy mégis ki volt olyan merész, hogy tőlem kérjen segítséget. Ki volt olyan naiv vagy épp elkeseredett, hogy erre vetemedjen. Ha más nem egy elvarratlan szál felszámolása megéri a fáradozásaimat. A találkozónk helyszíne persze nem volt túl népszerű, vagy talán csak a koraesti óra téveszt meg. Minden esetre a keresett személyt könnyedén kiszúrtam, csak a bizonyosság kedvéért használtam az erőmet is, hogy meggyőződhessek arról, még véletlenül sem tévedek. Fiatal. Hallatszódott a hangján is, ahogy némi bizonytalanság is. Ránézésre pedig egy kicsit sem illett bele a környezetbe. Tizedannyira se volt nehéz beazonosítani, mint azt előre sejtettem. Hát minden kétes gondolat nélkül huppantam le vele szembe. - Ha minden igaz, épp rám vársz ilyen elmélyülten gondolkozó arckifejezéssel.. És már most azon gondolkodsz, hogy kérj tőlem szívességet. - mérem végig ismét. Talán nem úgy nézek ki, mint ahogy egy nagy múltra visszanyúló boszorkányt elképzel, de az az ő problémája. Elvégre ember, ráadásul ide érzem, ahogy a bőre alatt pulzál a vér. Egyre gyorsabban. Talán ráijesztettem volna?!
Már az is nagy szó volt, hogy egyáltalán belementem egy ilyen procedúrába. Mindig is magamra voltam utalva, nem kellett mások segítsége, ahogyan azt sem igényeltem, hogy kirángassák a seggemet a balhékból. De ezeket mind úgy tettem, hogy tudtam, ki vagyok. Nem voltak előttem titkok saját magamról. Tudtam, miért élek alkalmi munkákból, miért szerettem a festészetet, a művészetet... de ahogy elveszítettem az emlékeimet, mind fakóvá, szürkévé vált. Kivették belőlem azt a kis pluszt, ami a művészetben megihletett. Emlékeztem arra, hogy tíz évesen fogtam először ecsetet a kezembe, de arra már nem tudtam visszagondolni, hogy az olcsó lakásomban lévő képek mikor és hogyan készültek. Egyáltalán ihlette-e őket valami, vagy egy egyszerű álombéli látomás miatt jöttek létre. El is pakoltam mindet, miután rájöttem, hogy nem tudok még egy normális vonalat sem meghúzni. Kiüresedettnek éreztem az életem. A zene, ami előtte éppen olyan volt számomra, mint a festészet, már nem jelentett semmit. Nem vigasztalt meg a magányos estéken. Egy senkivé váltam, és még csak azt sem tudtam megérteni, hogy miért pont velem történt meg. Miért engem büntetett az élet ekkora átokkal, és hogy tényleg valami ocsmányság szárad-e a lelkemen. A hang, ami eljutott a fülemig, vékony volt. Amikor felemeltem a fejemet, egy fiatal kislány állt előttem. Aki szinte rögtön le is dobta magát velem szemben. Kedvem támadt volna nevetni, hogy nyilván félreértésről van szó, aztán rájöttem, hogy egy boszorkánynál sosem lehet tudni, valójában hány éves. És ha már őt ajánlotta valaki, akkor nem lehet kezdő. - Én magam nem szeretek ajtóstul rontani a házba, de látom, nálad ez nem jelent problémát. -jegyeztem meg első nekifutásra, miután ő maga se tette meg azokat a bizonyos tiszteletköröket. Csak nem az ideje ilyen drága a szentemnek? - Egyébként Luca, de erről már ejtettünk pár szót. - utaltam a telefonbeszélgetésünkre, majd intettem a bár tulajának, aki éppen a pult mögött rohangált, hogy jöjjön ide a rendelésünkért.
Fáradt voltam. Igazából én magam sem tudom, hogy miben is fáradtam el ugyanis napok óta nem csinálok semmit, csak lézengek a motel és a bár között. Néha már a városba is kimerészkedek de félő, hogy idő előtt lebuktatom magamat. Így az estémet újra New Orleans egyik eldugottabb bárjában ülve töltöttem. - Egy Martini lesz. – ülök le a pult mellé és a pultosra rá se nézve adom le a rendelésemet. Hallom ahogy utána ő összesúg a kollegájával, hogy mekkora bunkó, köszönni se tud, és, hogy ő ezt, hogy utálja de lepereg rólam. Szegény valószínűleg azt hitte, hogy nem hallok a hangos zenétől semmit, de a vámpír fül messzire elhall. Mikor a kemény márványpultra koccintja a kissé mocskos poharat, zöld íriszeimet a pultos lányra villantom. Cseppet sem volt tetszetős teremtés. A homloka túl magas volt így kifejezetten ló fejet eredményezve szegénykémnek. Ehhez a haját szoros copfba fogta a feje tetején, így a homlokát optikailag még jobban nyújtva. - Nem tetszik a stílus. – morgom neki, vadul villogtatva a szemeimet rá, de ő látszólag nem tudja, hogy kibe kötött bele. Bátran előredől a pulton, hogy arca az enyémmel egy vonalba kerüljön és kinyitotta cigarettától bűzlő száját. - Nekem pedig a magáé nem tetszik vöröske. – sziszegte a fogai között, amitől az én vérnyomásom egyből az egekbe szökkent. Átnyúltam a pulton és vékony ujjaimat a nyaka köré fonva húztam kijjebb, hogy már lába alig érte el a talajt. - Na idefigyelj tündérem. Ha azt akarod, hogy a pici szíved még dobogjon, akkor nagyon gyorsan csöndben maradsz, és állod az egész estémet. – igéztem meg vámpír létemmel, s mikor a lány végre talajt ért már oldalgott is a következő italomért. Szerettem a vámpír életemet és köztük ez volt az egyik kedvencem. Hiszen ha Aurora akar valamit, akkor azt meg is kapja. Ellenben épp ezért utáltam az itt élő összes embert, mert mindenki csak egy törékeny kis nőként nézett rám, nem úgy ahogy én azt szerettem volna. És a harmadik Martinim után férfi sem viselkedett úgy. A vállaimat átkarolva, vodka és bor undorító egyvelegével tántorgott mellém, miközben próbált iszonyatosan szexi szavakat kipréselni a száján. - Angyalom, meghaltam volna? – vihogott idióta módjára, miközben a kezében lévő borral próbált egyensúlyozni, ami végül a hófehér blúzomon landolt. Magamból kikelve pattantam fel a bárszékről, hogy aztán taszítsak egyet az idióta részeg pasason. - Mindjárt meg fog halni, valójában is ha így folytatja...maga utolsó senki...- cifráztam volna tovább is de egy magas férfi lépett közbe a produkciómnak. Csak a köralakját láttam magát a férfit nem, rá se néztem dühömben csak a részegre meredtem, szemeim vérben forogtak, mint aki most rögtön ölni fog. Apró erek jelentek meg a szemem alatt és éreztem, hogy a fogaim is bújtak ki. Ezt az önuralom rész még gyakorolnom kéne. Már ugranék is neki, hogy kitépjem a torkát a helyéről és nézzem, ahogy elvérzik a lábaim előtt, de érzem, hogy valaki visszafog, hát ez is meg akar halni?
Egyre bolondabbak a napjaim, most már tudom, hogy mi vagyok, de nem tudom, hogy mit kezdjek ezzel az információval. Azonban egy kis gond van.. rászoktam arra, hogy gyakoroljam a varázslást. Leslie szerint erős vagyok, hinnem kéne neki, de olyan.. hihetetlen az egész. Ahhoz képest, hogy pár napja még megrázott a tény, hogy farkasboszi vagyok, most már nagyon is tetszik. Olyan dolgokat tudok megtenni, amit eddig sosem tudtam, például nagyon jól tudok dolgokat felgyújtani a haragommal. Sokkal jobban kell figyelnem az indulataimra, mint eddig bármikor, szóval.. nem szabad felhúznom magam, mert egyszerre két gén is működik bennem vagy mi a fene, de most nem is akarok ezzel foglalkozni. A napom gyorsan elment, nem történt semmi sem, minden unalmas volt. este kicsit kiakartam mozdulni, de azonban nem tudta, hogy hova menjek, mert oda, ahova a múltkor mentem, oda nem mehetek el. nem akarok találkozni Elijahval, nem akarok vele beszélni sem, szóval egy új hely után kell néznem, amit múltkor futás közben ki is néztem. A külvárosban van egy viszonylag jó hely, igaz nem épp az néz ki a legjobban, de célnak megfelel, meg lehet ott inni pár pohárka italt. gyorsan lezuhanyzok, felveszek egy fekete pólót, fekete farmert és egy fekete futócipőt, majd felkapom a kulcsaimat és elindulok a kocsim felé, aztán bepattanok és már úton is vagyok a bár felé. Épp amikor beérek épp egy olyan helyzetbe csöppenek bele, amibe nem is akartam volna, de nem akarom, hogy bárkinek baja essen. Épp egy részeg idióta leöntött egy csinos lányt az italával. Ideje lovagiasnak lenni, leveszem magamról a pólót és a lány felé nyújtom. Alacsonyabb és épp olyan hosszú lesz rajta a pólóm, mint a ruhája. - Nyugodtan vedd fel. - mondom kedvesen és mosolyogva a lány felé fordulva, majd a férfihoz fordulok. - Nem épp így viselkedik egy úriember és most távozz, míg szépen mondom. - mondom neki is még kedvesen, de másodperceken belül megszilárdul a tekintetem és éppúgy nézek rá, ahogy Leslie, még ő is megijedt tőle.. Majd mikor valami bocsánat félét próbál kinyögni magából és elhúzza a csíkot akkor visszafordulok a lány felé és a kezemet nyújtom. - Keith vagyok. - mutatkozom be neki gyorsan és kedvesen mosolygok rá.
Jól választott helyszínt, a hely elég forgalmas ahhoz, hogy ne szándékozzak idő előtt felfordulást csinálni. Kár, hogy arról nem tájékoztatták, hogy ahol megjelenek, ott csak idő kérdése, hogy eluralkodjon a káosz. Vagy ha mégis, akkor valószínűleg annyira elkeseredetten kutat segítségért, hogy ez a járulékos kár már nem is nagyon hozza lázba. Ki tudja, talán még szórakoztató is lesz, az rám férne az utóbbi napok elfuseráltsága után. A hiábavaló nyomozgatás és Maybelle hazugságai után kell valami kedvcsináló. Bár leginkább az volna kedvemre, ha végre kitéphetném a nővérem szívét, de saját magamnak fogadtam meg, hogy addig nem megyek a közelébe, míg a kirakóst össze nem raktam. Ismerem már magam annyira, hogy ha másnak teszek esküt, egyszerűen megölöm, hogy az adott szó szentsége ne sérüljön. Így viszont csak futom a köröket, újabb bizonyítékokat akarok szerezni és ehhez bármi jó, ami alátámasztja az igazamat. Nem szeretném ha előfordulna az az eset, hogy rám cáfol. - Ella. - bólintok egyet. Formaság, felesleges udvariaskodás, elhanyagolható részletek. Egyelőre legalábbis. Egyébként sem szeretem a felesleges sallangokat, csak az időmet vesztegetem, amiből ugyan sok van, tekintettel arra, hogy az egész örökkévalóság az enyém, de ok nélkül nem szeretem pazarolni. Sőt, még okkal sem nagyon. - Vannak tulajdonságok, amiket az ember nem nő ki.. - rántok vállat egyszerűen. Az már más lapra tartozik, hogy én egyáltalán nem vagyok ember. De egyben ez azt is jelenti, hogy ez az egyetlen oka annak, hogy engem ajánlottak neki. Azt még ki kell szednem belőle, hogy kitől tud rólam. Egészen eddig azt hittem, hogy sikerült eltüntetnem a nyomaimat. - Szóval akár be is avathatnál a részletekbe. Sokkal értelmesebb időtöltés, mint a mellőzhető sablonkérdések megválaszolása.. - dőlök hátra, majd mikor a fickó ideér a rendelésünkért a kezembe veszem az itallapot, vetek rá egy futó pillantást. - Tudod mit? Lepj meg.. - adom ki az instrukciókat, amin valószínűleg ő lepődik meg, de emiatt egyáltalán nem zavartatom magam. A helyzet a maga módján még szórakoztat is.
Kezdőlap
• 
¤
redit
• 