Játszótér

(Damon és Elena háza)

Szép volt az idő, ahhoz képest, hogy közeledett a november, de Davidnek már kellett a kissé vastagabb szerelés, hiszen ő még kicsi volt.
Delena amint meglátta a játékokat, szinte rögtön tépte volna ki magát a kezeim közül, legalábbis a kis kezét, ami fogta az enyémet.
- Na jól van, jól van... menj - mosolyogtam rá, mikor már odaértünk egy padhoz.

- De türelmetlen - csóváltam a fejem mosolyogva, és néztem, ahogy Delena máris mászni kezdett felfelé a csúszda lépcsőin.
- Csak óvatosan, hercegnőm - álltam alá, és fogtam a derekát, míg fel nem ért, aztán néhány másodperc múlva már kacagva csúszott is lefelé, és ezt megismételte még legalább százszor. Úgy tűnt, képtelen felhagyni ezzel az élvezettel.
- Apu már tudja, mit vesz a kertbe legközelebb - mondtam, aztán David felé néztem. - Szerinted kicsi még a hintához? - néztem Elenára.

Mosolyogva figyeltem Delenát, aki éppen a csúszda megunhatatlan élményével barátkozott, aztán Damon hangjára figyeltem fel.
- Nos, megpróbálhatjuk, de... nem szabad annyira meglökni ugyebár, mint egy nagyobb gyereket. Ha az etetőszékben tud ülni, ebben is fog, csak... vigyázni kell rá - fogtam meg David-et, aki érdeklődve nézett, vajon mit is akarunk azzal a lógó izével, amibe beleültettem.

- Próbáld meg te - mondtam. - Nekem épp elég Delenára figyelni - néztem a lányomra, aki még lecsúszott egyszer, de mikor meglátta Davidet a hintában, azonnal a mellette lévőbe telepedett, és várta, hogy ő is lökni kezdjük.
- Már előre félek attól, mikor jön "az én játékom' kezdetű rész, és a hajcihő, ha mindketten ugyanazt akarják majd - sóhajtottam.

- Rendben - bólintottam, majd finoman lökni kezdtem David-et, éppen csak annyira, hogy megmozduljon a hinta, de neki ez így is akkora élmény volt, hogy szélesen vigyorogni kezdett, és a levegőbe rúgdosott a lábaival.
- Nem, ők jó testvérek lesznek. Nem hiszem, hogy Delena bármikor rendezne műsort abból, hogy neki kell valami, ami David-é. Ugyanez fordítva - löktem továbbra is csak nagyon gyengéden David-et.

- Tény, hogy mindketten nagyon jó gyerekek, de nem angyalok - vigyorogtam szélesen. - Emlékszem, Stefannal mi csak azért is azzal akartunk mindig játszani, amivel a másikunk. Szegény anyám a haját tépte néha miattunk - emlékeztem vissza. - De nincs semmi baj azzal, ha ők is ilyenek lesznek. Mi is leszoktunk róla. Az utolsó, amit mindketten akartunk, te voltál.

- Nos, nekem nincsenek ilyen emlékeim Jeremyvel. Vagy talán csak elfelejtettem, ki tudja? - mosolyogtam, aztán nagyot sóhajtottam.
- Igen, én. De aztán mindketten leszoktatok róla... - motyogtam, simogatva David arcát mosolyogva, aki nyújtózkodni kezdett, hogy ki akar jönni.

Kissé meghökkentem az utolsó mondatán.
- Hogy érted ezt? - löktem még Delenát a hintában, mert ő, Daviddel ellentétben, nem unt rá a dologra olyan gyorsan. - Magyarázd el, mert nem világos...

Megráztam a fejemet. - Mindegy, nem fontos... csak rosszul fogalmaztam, Stefanra akartam utalni -mondtam inkább ezt. Ez így tisztább volt, mert magam se gondolkodtam, mielőtt az előbbit kimondtam, csak úgy jött, fogalmam sincs, hogy honnan. És megmagyarázni se tudnám, hogy miért mondta. - De nem bánom, hogy Stefan leszokott rólam. Mint láthattuk, nem járunk jól, ha ő valamihez ragaszkodik - sóhajtottam.

- Nem, ne hagyjuk ennyiben - mondtam keményen. - Mert úgy vettem ki, hogy arra akarsz utalni, hogy már Stefannak, és nekem sem kellesz - mondtam dühösen. - Hát hagy mondjak valamit, tisztelt Mrs. Salvatore - pattantam Elena elé, aztán a következő pillanatban magamhoz rántottam, és hevesen csókolni kezdtem.

Gondolkodni kezdtem, hogy erre mi lenne a frappáns válasz, hogy ne sértődjön meg, vagy akármi, de... nem volt időm reagálni, mert ott is állt előttem, és még pislogni se volt időm, mert magához rántott, és csókolni kezdett hevesen. Meglepett, az tény... fogalmam se volt, hogy mire megy ki a dolog... valahol mélyen bíztam abban, hogy nem valami hülye vicc a részéről, de egy nagyon aprót nyelve, és nem törődve azzal, hogy a gyerekek is itt vannak, viszonoztam a csókját... már annyira hiányzott, de mégis ott volt a félelem, hogy vajon mit tesz ezek után?

Beletelt egy kis időbe, mire elszakadtam tőle, és lihegve néztem rá.
- Nos, most már tudod, hogy nekem még mindig kellesz - mormoltam. - És noha ez nem jelenti azt, hogy minden rendbe jött, és elfelejtettem a történteket... de megegyeztünk, hogy megpróbáljuk helyrehozni, ugye? Vegyük jó, hogy ez egy jó lépés volt abba az irányba - mosolyogtam el magam.

Nagyot nyeltem, mikor azt mondta, hogy még mindig kellek neki... nos, talán ezt akartam hallani ennyi idő után, amit csókok, ölelések, és összebújások nélkül töltöttünk... és ez valahogy megnyugtatott engem.
Halványan elmosolyodtam, és csak bólintottam. - Rendben. Megpróbáljuk helyrehozni... - bólogattam már folyamatosan, majd lenéztem Davidre, aki éppen az egyik mászókát fürkészte. - Nem, neked azt még nem szabad, kicsim - ráztam a fejemet.

- Nos, ha így áll a helyzet, mit szólnál hozzá, hogy úgy csinálnánk, mint régen? - kérdeztem Elenát. - Ha a kicsik elalszanak... rendelünk egy pizzát, vagy bármit... meg egy kis pezsgőt. És... mondjuk úgy... hogy randizunk egyet. Ahogy a normális emberek szoktak, mikor ismerkednek. Benne vagy? - kérdeztem, és megszorítottam a kezét biztatóan.

Először eléggé... hülyén pisloghattam. Mert... mondhatni, ilyesmire nem számítottam. Vagyis... az ilyesfajta romantikára, amit egy ilyen randizás hozhat magával. Mert féltem, hogy lesz valami, egy szó, vagy egy mondat, amivel elveszi a kedvemet mindentől, és ezért... nem is mertem próbálkozni vele...
- Ha jól rémlik, mi amúgy se nagyon randiztunk annak idején sem... - ráztam a fejemet mosolyogva és beleegyezően, majd visszaültettem David-et a hintába, hiszen megint arrafelé kezdett nyújtózni, és percekig jól meg is volt ezzel a játékkal, miközben Delena ismét a csúszdát vette birtokába.

- Ha annak idején kihagytuk, annál érdemesebb most előszedni az ilyesmit - vontam vállat, és néztem, ahogy Delena visszaszaladt a csúszdához. - Nem fogunk elkapkodni semmit, Elena. Iszunk egy kis pezsgőt... megesszük a kaját. Beszélgetünk... lépésről lépésre szépen. Meg fogjuk érezni, hogy fellobban-e újra a láng... vagy eltemethetjük a házasságunkat - hajtottam le egy pillanatra a fejemet, aztán David lelkes és boldog sikongatása mégis megmosolyogtatott.

Inkább nem is kérdeztem rá, hogy mit is ért az "eltemethetjük a házasságunkat"-rész alatt. Mert ha jobban megnézzük... valahogy mindenre vágytam, csak arra az egyre nem.
- Jól van. Legyen akkor így - bólogattam szaporán, majd a nevető David felé fordultam, hogy újra meglökjem a hintában.

- Mit szólnátok akkor, ha lassan hazamennénk? - kérdeztem, miután Delena már ki tudja hányadszor siklott le a csúszdán. - Megetetjük és lefektetjük a gyerekeket... aztán miénk az este - mosolyogtam Elenára.

- Én ebbe beleegyezek, mert ha David így halad, szárnyai nőnek és kirepül a hintából - mosolyodtam el, és kiemeltem, hogy visszafektessem őt a babakocsiba. Közben Delena is otthagyta a csúszdát, ám nem olyan könnyen, ahogy azt mi elképzeltük. - Azt hiszem, tényleg szükségünk lesz karácsonykor egy olyan csúszdára - simogattam Delena haját, de nem adtam rá a sapkát, hiszen még mindig nagyon jó idő volt.

- Karácsonykor nem, de amint jön a tavasz, és a jó idő, mindenképpen. Bár... akár már holnap is hozatunk egyet a plázából. Amíg be nem jönnek a borzalmas esős idők, Delena játszhat rajta. Delena régi babahintája meg jó Davidnek - szedtem le a lányomat a csúszdáról.
- Ennyi volt mára hercegnőm - simogattam meg a haját. - Gyertek, menjünk szépen haza.

(Damon és Elena háza)

~ Clarissa

Hathónapnyi céltalan bolyongás után elhatároztam, hogy ellátogatok Mystic Fallsba. Egy végestelen hosszúnak érzett utazás állt aznap mögöttem: tizenhét órányi zaklatott repülés -amit félálom és félébrenlét határán töltöttem, oda vissza imbolyogva - valamint egy kis híján veszekedésbe torkolló csípős vita a terminál érkező-termében, ahol is első osztályú jegyemről és szállodai szobámról lemondva kiharcoltam magamnak a korábbi indulást, és semmivel sem törődve felültem a legközelebbi Mystic Fallsba tartó gépre.
A repülőutam nagyjából nyugodtnak mondható, annak ellenére, hogy egyik oldalamon egy idegesítő, püffedt arcú öreg, jobbomon pedig egy nyughatatlan fiatal tini lány ült, valami hihetetlenül fontos dolgot intézve mobilján, minden szó végére „csi-t” téve. De azt hiszem, amikor kiejtette a száján, hogy „na és nyuszcsi hogycsi vagycsi”-nál lemaradtam. Elkalandoztak gondolataim, magam sem tudom hová, de talán jobb is így…
Legközelebb már csak a csinos vörös hajú stewardess lágyan csilingelő hangjára ébredtem, mikor figyelmeztette a környezetemben ülőket, s velük együtt engem is, hogy a gép földet ér. A leszállás zökkenőmentesen ment, senki nem próbált meg belém kötni, bár kaptam pár furcsa pillantást, amit még nem tudom minek köszönhetek, de talán nem is igazán érdekel. Kiértem a reptérről, és egyenesen egy játszótérhez érkeztem. Összehúztam fekete kabátom, majd nagy sóhajjal kifújtam magamból a csalódást. Egyedül érkeztem meg, csomaggal a hátam mögött szeltem át a tér nagy részét, mikor telefonom jelezte, hogy értékelné, ha feltenném töltőre. Előbányásztam pakkomból a telefontöltőt, és leültem egy padra. Tekintve, hogy fogalmam sem volt merre menjek, halk szitkozódásba kezdtem, amit valójában nem tudom, hogy kinek címeztem. A kezemben lévő telefonnak és a töltőnek, van önmagamnak?
- Vedd már fel… vedd már fel… – biztattam a tárcsahangon búgó telefont, ami abban a pillanatban a fülemen volt, ahogy leültem a padra, és átgondoltam mit is kellene tennem. – Mi lesz már…
A vonal egy tompa kattanással életre kelt, majd a kedves tudakozós hölgy próbált útba igazítani, de amint mondta volna a számomra szükséges információt, a telefonom egy sípolással megadta magát. Idegesen pattantam föl, és csaptam földhöz a telefont, ami a gyepnek hála nem tört millió meg egy darabra. Felcsaptam ez alatt a bő fél óra alatt egy helyi látványosságnak. Most ez a kisváros vagy ilyen unalmas, vagy ennyire érdekes vagyok. Több szempár tapadt rám kis attrakciómnak hála -bár inkább a gyerekek részéről-, de én csak forrongtam a magam dühében, mit sem törődve a többiekkel. Egy fiatal lány haladt el, mire – természetesen nem neki címzett – ingerült horkantással reagáltam, majd tekintve, hogy ő mit sem tehet erről, rendeztem vonásaim, és immár nyugodtabb, ám kérdő pillantással néztem rá.
Miután rájöttem, hogy valójában senkit és semmit nem ismerek itt, jó lenne kicsit kedvesebbnek lenni, kihúztam magam, majd -több kevesebb sikerrel- feltűnésmentesen legobóztam a töltő zsinórját a csuklómról.A lánynak furcsa, mégis olyan ismerős illata volt, bár arra még nem sikerült rájönnöm, hogy kire,vagy mire emlékeztet ez az illat. - Helló ! - köszöntem neki hosszas farkasszem nézés után, majd egy kézbe vettem a telefonom és töltőjét, és valami engesztelő reakció képpen jobb kezem nyújtottam neki bemutatkozásra.

Xavier

A John-os szituáció után megfordult a fejembe, hogy egyből a hotelbe vetem magam, de én, mint nagyszerű tájékozódóképességgel megáldott személy, "majd elindulok egy másik irányba, merthogy úgy biztos rövidebb..." felindulásból tettem egy kis kerülőutat. Fát fa követett, sehol egy tábla, vagy egy épület. A lábamat, ha ez lehetséges, teljesen lejártam, úgyhogy már minden mindegy alapon folytattam az utam. Egy idő után lassan feltűntek az épültek, és már ismerős terepen érezhettem magam. Ez itt a belváros környéken lehet. Egy cukrászda, s mellette apró kis gyerkőcöknek készített hinták, csúszdák. Játszótér. Épp elhaladni készültem mellette, mikor mögöttem valaki felhorkantott. Idegességemet kissé álcázva, kisimult arccal fordultam meg, bár a szemforgatást nem sikerült elkerülnöm. Egy igen fess fiatalember mosolygott vissza rám, kezében idegesen szorongatva telefonját.
- Heló - köszöntem biccentve, majd elfogadtam a kéznyújtást. Illedelmesnek illedelmes, udvariasnak udvarias, de a mai ideológiák szerint kissé elavult köszönési módszer, főleg fiú-lány páros között. Kicsit feszélyezett volt bekövetkezendő 8-10 perc, miközben némán vártuk, hogy valamelyikünk beszélgetést indítványozzon. Ha nem lett volna elég kínos az alábbi szituáció, akkor még a ruhám is rátetőzött. A koszos, sáros, tépett, kissé megviselt ruhadarab szárnyakkal nem igen mondható hétköznapi viseletnek.
- Új vagy itt? - csomagjaira terelődött a figyelmem.

Hosszú percekig csak bámultuk egymást, és amikor együtt vagyunk valakivel, aztán egyikünk sem szólal meg, a csönd egyszer csak kínossá válik, feszültté és elviselhetetlenné...De még mindig nem szólaltam meg. Dühöm csillapodott, és most már nem csak a lány édes illata tűnt fel, hanem lejjebb siklott tekintetem. Ruházata finoman szólva is viseltes volt, de valahogyan nem tudott zavarni. A férfiak gondolkodásában a női öltözködés egyfajta nyelv. Vannak olyan női ruhák, amelyeket megértenek, és vannak, amelyeket nem. Ezeknek a kategóriáknak semmi közük a divathoz. A nők ruhái vagy arra hivatottak, hogy kínosan álcázzák a nemi jelleget, vagy arra, hogy hangsúlyozzák azt. Azok a csinos kis szakadások - még a sár ellenére is - tökéletes helyen voltak. Csöndes merengésem a leányzó hangja törte meg. Megráztam a fejem, és nagyot sóhajtottam. Szemeimmel övéit kerestem, majd válaszoltam. - Igen, valahogy úgy...- vakartam meg tarkómat. Meg vagyok fosztva attól, hogy a szavak közötti csönddel, az ezredik árnyalattal hassak, hiszen nem tudom ebben a városban mi a módi.- Ennyire rosszul nézek ki, vagy...?- és ekkor én is hátra pillantottam csomagjaimra. - Már értem. - feleltem kissé egykedvűen. Az utazáshoz nélkülözhetetlen alapvető képesség a kényelmetlenség elviselése, ami nekem nagyon nem ment. A komfortérzet valahogy számomra mindig fontos volt, de azt hiszem ebben a pillanatban mindegy is volt. Félre biccentettem a fejem, majd a kezemben lévő cuccokat beraktam kabátzsebembe. - Ami azt illeti azt sem tudom hol vagyok...- vontam meg vállam, és körbenéztem a helyen. - Tudsz segíteni ? - gyűlölök segítséget kérni, de ami nem megy, az nem megy. Egy nyamvadt térkép sincs nálam, és a közelben egy boltot sem láttam. Mert miért is láttam volna? Túl egyszerű lenne úgy az életem, de az univerzum mindig a segítségünkre siet, amikor az álmunkért harcolunk, bármilyen hülyeségnek tűnik is az az álom. Hiszen a mi álmunk, és csak mi tudjuk, milyen áldozatot követel tőlünk. Jelen esetben a segítség, egy lány formájában merült ki.
- Ó, amúgy, Xavier. - árultam el keresztnevem, azért így csak egyszerűbb lesz alapon.

Az "ennyire rosszul nézek ki, vagy" felszólalására hangosan felnevettem, majd igyekeztem türtőztetni magam. Mégis elég furcsán venné ki magát, ha kinevetném. De lehet, csak vagyok ennyire szorongó típus. Nem megy nekem ez az ismerkedés hacacáré, sosem ment, de talán a sors az, ami közrejátszott, így mindig sikerült szert tennem, ha nem is barátokra, de nem rossz ismerősökre. A sors fintora viszont, hogy az ismerősökből nemhogy barátok sem, hanem ismerősök sem alakultak. Kivétel nélkül mindegyik más-más okból, de a föld alatt végezték. Bár a búcsúzás minden szempontból a gyengém, de egy-két könnyemen kívül nem sokat veszítettem.
Visszatérve a kérdésére, kissé ellentmondásosnak tartottam, hiszen tagadhatatlanul sármos férfias külsejű egyénről van szó. Meggyőződésem, hogy erről ő is tud, ami persze korántsem probléma.
Segítséget kért, melyre általában szívesen vállalkozok, de úgy, hogy összesen 3-4 helyet ismerek én is, így zavarodottan hajamba túrtam, és körbetekintettem. Valahogy úgy nézhettem ki, mint aki épp a mentőcsónakot keresi. És nincs de.
- Mond, hogy a hotelt keresed! Oda talán még el tudlak vezetni. Talán - kínos mosolyra húztam ajkaim, így arcomon megmutatkoztak mosolygödröcskéim. Kihúzva magam, hogy kicsit helyrerázzam testtartásom, levágtam magam az egyik hintába. Cipőmmel a földet túrtam, és vártam válaszát.