Az első szó ami eszembe jut az évezredek óta tartó helyzetemről. Egy dobozba zárva vagy éppen áthurcolva a fél világon egy hajó belsejében. Elhagyatottan és megárvulva. Ez a sorsom. Ez a büntetésem, amiért kihasználtam a lehetőségeimet. Amiért a szívemre hallgattam az eszem helyett. Amiért megbíztam másokban, olyan emberekben, akik megbízhatatlanok. Árulók. Szívem ezen ábrándozva is feldobban megfagyott testem ellenére. Belül reszketek. Mintha több tonna jégben feküdnék. Belefagyva az időbe. Nem vagyok elég erős, hogy feltörjem a kemény jeget. Nem vagyok elég erős, hogy megolvasszam a rám zúdult terhet. Egy belső hang évszázadok óta üvölt bennem, sikít. Ki akar jutni. De nem elég erős. Megpróbálom elnyomni magamban, de még erre sem vagyok képes. A torkomban égő tüzet már meg sem érzem. Eltompul a többi fájdalom mellett. Valaki mentsen meg. Valaki, kérem! Még sírni sem tudok. Ki vagyok száradva. Milyen élet ez? Menekülni akarok, de nincs hova. Mozdulni sem tudok. Néha még megremeg mutatóujjam, ezzel biztatva, hogy még van remény, még élek... És még ott van az a leírhatatlan fájdalom. Akárhányszor átengedek egy lelket magamon, érzem a fájdalmát. Nem bírom tovább. Akármikor ez történik a testem beleremegne a fájdalomba, de képtelen. Olyan vagyok, mint egy kómás beteg... lebegve a semmi és a valami között. Egy élőholt. Vége lesz valaha ennek az egésznek? Silas kedvesem... Miért nem keresel? Miért hagytál magamra? Tudom, hogy még életben vagy. De miért nem keresel???? Miért? Miért tetted ezt velem? Hát még sem volt igaz amiket nekem mondtál? Hazudtál? Két ezer kerek év... Miért hagytál magamra itt... egyedül... magányosan? Miért?
Miután megtudtam, hogy hol van Amara egyből be pattantam a kocsimba és meg sem álltam a város határig. Édes istenem, megmentem őt újra velem lesz, de nem lesz könnyű a dolgom, tudom, hogy a fajom, vándorok őrzik őt és tudom, hogy nem hagyják, hogy meg mentsem őt, de vajon miért? Tettem fel magamnak a kérdést amire nem jött a válasz. Minden porcikámban jobban és jobban éreztem Amara jelenlétét, tudom, hogy ez azért van, mert egymásnak lettünk teremtve egyszerűen ez az érzés, hogy tartozol valahova felül múlhatatlan. Megérkeztem, úgy pattantam ki a kocsiból, mint még soha. Hallhatatlan vagyok szóval nem kell attól félnem, hogy valaki is megölne. Fel vágtattam a murvás raktár lépcsőjén és berúgtam azt a tetves ajtót. - Kop kop..- Mondtam kaján vigyorral a képemen. Hirtelen megpillantottam egy vándort aki felém kezdett jönni. Felmutattam a mutató ujjamat és mosolyogtam rá. - Haver egyezzünk meg annyiban, hogy nem bántalak, ha elárulok, hogy hol van Amara. - A férfi nagy szemekkel nézett rám. Furcsa fejet vágtam és eldöntöttem a fejemet. - Ja persze, nem értesz, bocs nincs kedvem itt magyarázkodni.- Mondtam, majd a férfi hirtelen egy kést döfött belém amire én megrándultam. - Awh... ez, de nagyon nagyon rossz ötlet volt - Mosolyogtam, majd kihúztam a tőrt és bele vágtam. Kihúztam még meleg testéből az az apró kis szépen faragott nyelű kést és feldobtam a levegőbe, majd elkaptam. Igyekeztem halk lenni, nem akartam több kántáló barommal össze futni. Hátulról valaki egy nagy hegyes tárgyat vágót belém, hirtelen elkaptam és keresztül húztam magamon. -Ez most komoly? Én csak a szerelmemet akarom, nem kigyúrt kántáló melegeket.- mondtam, majd egy gyors erős mozdulattal levágtam a férfi nyakát. - Csak el ne veszítsd a fejed haver... - Tovább indultam és egy dobozra lettem figyelmes furcsa jelekkel, még régen ezeket a jeleket láttam Qetsiyah szobájában. A szívem zihált és tudtam, hogy itt van valami, nem messze volt egy feszítő vas kinyitottam és lekapargattam róla a szalmát amivel ki volt bélelve. Egy szobrot találtam egy gyönyörű női szobrot. - Amara. - Mondtam, majd elrángattam a mellettem nem messze fekvő férfit egyik felét a feje szükségtelen volt úgy is messze gurult, majd a csuklóját elvágtam a tőrrel. - Igyál kedvesem. - Válaszoltam, majd beletömtem a lány szájába. Könyörögtem, hogy ne egy átverés legyen és tényleg Amara legyen az akit találok.
Hirtelen valami hozzámért. Valami nedves és forró. Lüktetést éreztem az ajkaimnál. Egy ősi ösztön... vámpíroldalam újra életre kelt. A valami után nyaltam és megízleltem az ízét. Vér. Mohón többre vágytam, ezért ráharaptam és szívni kezdtem. Éreztem, hogy ez a valami erőt ad és végre képes vagyok áttörni a jégen. Most már nem csak a kisujjam remegett, hanem az egész testem. Képes voltam mozogni. Újra élek. Lassan, óvatosan nyitottam ki a szemeimet. Az első személy, akit megpillantottam... - Silas??? -suttogtam elgyengülve, majd éreztem, hogy előre esek, puha karok közé. - Silas! -nyögtem véres ajkaimmal a nyakába. - Hát eljöttél... Mi tartott ilyen sokáig? -suttogtam egy erőltetett mosoly kíséretében. Istenem élek! És itt van Ő! Boldogság töltötte el a szívemet. De aztán hirtelen kezeket érzek a hátamon és a vállamon. Éles fájdalom hasít belém. Még rosszabb, mint mikor szoboralakban lebegtem a semmiben. Ezerszer fájdalmasabb volt. Valakik megint átmentek rajtam. Felüvöltök a szokatlan fájdalomtól. - Silas... Silas... -ismételgettem a nevét, mintha más nem is számítana. Itt van és még élek. - Remélem elhoztad a gyógyíreket... Itt az ideje, hogy bevégezzük a sorsunkat. -támaszkodtam rá teljes erőmmel. Nagyon gyenge voltam.
Karjaimba omlott és magamhoz öleltem újra, hirtelen egy könny csep gördült végig arcomon. Oly rég vártam erre, olyan rég volt má, hogy láttam és olyan rég érezhettem őt ismét. - Itt vagyok. - Suttogtam majd megsimogattam arcát, melyet, mintha csak Afrodité faragott volna. Kétségbe esetten néztem rá hiszen nem volt nálam a gyógyír és csak egy volt belőle. - Kedvesem, most először legyél jobban ez számít, és az is, hogy jussunk ki innen. - mondtam, majd felkaptam a karomba és az ajtó fele mentem, igyekeztem egyetlen egy vándorra sem találkozni.
A karjába kapott és elindult valamerre. A szememet égette a fentről jövő mesterséges fényáradat. Nem tudtam elképzelni milyen gyertya adhat ekkora lángot. - Rendben. - egyeztem bele. Bár már eléggé türelmetlen voltam. Ha Silas nem lenne itt most, biztosan az őrületbe jutnék. Meg akarok halni, semmi másra nem vágyom már. Nem kell az örök élet és szerelem ilyen áron. - Könyörgöm ölj meg! - csapkodtam meg a hátát, miközben könnyek szöktek a szemembe. Jé! Tudok sírni. - Nem bírom tovább kedvesem, nem megy. - prüszköltem erőtlenül dühömben. Válláról addig ügyeskedtem, hogy mikor kiértünk épen a raktárból a földre estem. - Könyörgöm. Kérlek! Félek! Nem megy... Nem bírom elviselni... - karjaimmal szorosan átöleltem magamat, reszkettem a félelemtől. Mielőtt kimondtam volna az utolsó szót óvatosan körbetekintettem, mint akire bárhonnan ráugorhat egy farkas. -...a fájdalmukat. - fejeztem be, miután meggyőződtem, hogy egy halott sem készül átjutni rajtam. - Ölj meg most vagy szedd le az átkot. Azt hiszem... megőrülök. - ujjaim a hajamba markoltak és tépni kezdtem saját fürtjeimet. Mint akinek teljesen elmentek otthonról. Üvöltöttem. - Ölj meg most Silas!!!! - mondtam könnyekkel áztatott szemmel. - Ölj meg! - hangom elcsuklott és sírni kezdtem. Zokogtam. Kétezer éve nem adhattam ki a bánatomat és a dühömet. Nem bírtam visszatartani. Nem üvölthettem ki magamból a fájdalmamat. Minden bennmaradt, de most igencsak kikívánkozott.
Miközben már majdnem a kocsinál voltunk sírni és örülten kedzett viselkedni. Be tettem a hátsó ülésre és be ültem mellé kicsit. - Szerelmem mi a baj veled? Kedvesem, ne, ne sírj, itt vagyok melletted. - öleltem át. Nem értettem mi a baja nem értettem miért akar meghalni, hiszen itt van velem már és nem értettem miért ilyen örült. - Amara! - Mondtam, majd megcirógattam az arcocskáját.
Beültetett valami varázsszekérbe vagy egy jól megformált kőtalicskába és nyugtatgatni kezdett. A nyakába borultam és szorosan átöleltem. - Szeretlek! De ez a boszorkány átjáróvá tett. A holtak átjárójává. -nem tudtam bosziszakszavakkal elmagyarázni, ezért inkább a saját szókincsemmel beszéltem. - Akárhányszor meghal valaki és úgy érzi tovább léphet a túlvilágra... hozzám érnek és érzem a fájdalmukat. -beleremegek, beleborzongok az emlékekbe. Több millió halál emlékébe. - És csak jönnek... Sosem lesz vége. Én szeretlek. -tettem két tenyerem közé az arcát és mélyen a szemébe néztem. - Ez volt a vágyunk... halhatatlanok örökké... és most megvan, amit akartunk. De ez a boszorka... Nem tudok még egy napot élni így. Túlságosan fájdalmas. -fejeztem be. Elhallgattam. Meghallgattam amit mond. Akárhogy is hiszek a szerelmünkben, a szavaiban. Fejemet az ölébe hajtottam és átadtam magamat egy jókora alvásnak kétezer év után,
Össze vissza halandzsázott egy szavát nem értettem csak annyit értettem, hogy Qetsiyah csinált vele valamit és meg kell akadályoznom és mentenem őt ettől. magamhoz öleltem és a homlokára leheltem egy lágy csókot. - Nem kell félned szerelmem, megmentelek elviszlek egy boszihoz, de még ne akarj meghalni. Elviszlek hozzám és szépen alszol egyet és utána minden jobb lesz! - mondtam neki, majd kiszálltam és beültem és vezetni kezdtem.
Látszólag fogalma sincs mi történik körülötte jelen pillanatban. Amit a sebével csináltam arra értem. Még mindig nem hiszem el, hogy ennyiből nem vágta le. Pedig minden sarkon ugyanilyen varázslók, vámpírok veszik körül, és ő sosem vette észre a jelenlétüket? Érdekes már csak azért is, mert mondott egy dolgot is ami azért elég valószínű, hogy nem ember műve volt. Visszahozta a barátját a holtából valaki. Meg kijózanítottam, és a sebét is meggyógyítottam. Nem is ez a lényeg. Jelenleg nem. Megvan az apja, és ő pedig bosszúra szomjazik. Vagy nem is bosszúra, hanem szimplán arra, hogy az apja holtan heverjen előtte. Meg tudom érteni, én is sokszor éreztem már ezt, ezért is öltem meg az apámat én magam. Egy kötél, hamis, de bizonyított vádak, szerény személyem által, és a kötél várta őt is… Ez elől még egy boszorkány sem térhet ki. Mielőtt csapóajtót leengedték volna látta az én mosolyomat a nézőtérről, hatalmas tágra nyílt szemekkel akadt fenn ezután a kötélen. Hallottam a fürdőn keresztül, hogy fel-alá járkál a szobában, és teljesen meg is tudom érteni. Kíváncsi, hogy mivel tudok előrukkolni, és vérre szomjazik. Az apja vérére. Amint felpattant az ölemből, és idegesen a hajába túrt felálltam, és a fegyvert felvettem az asztalról. Elraktam az egyik zsebembe, majd pedig elindultam az ajtó felé. Amint kiértünk a hotelból egy motor felé vezettem őt. Ráültem, bukósisakot felraktam, majd egyet odaadtam neki. Hát, kocsival is szolgálhatott volna, de megteszi. Erre futotta, és legalább gyors is. Majd pedig elindultunk. Az utat alig figyeltem, és fél kézzel vezettem, a telefon GPS-ét néztem. Majd pedig felnéztem, mikor egy közeledő kocsit hallottam, és elrántottam a kormányt, majd a saját sávunkban folytattam tovább az utat. Kicsit áthúzódtam a másik sávba na… Megesik. Nem sokkal később elértünk egy raktárházhoz. Leállítottam a motort, majd leszálltam róla, és sisakot pedig ráraktam. Nem vártam meg Dorotheat, az őrséggel amúgy is el kell bánni. Beléptem az ajtón, és néhány őrrel találtam szemben magam. Belenyúltam a zsebembe, és a viperát kicsaptam. Másik kezemben a fegyvert fogtam. Egyik mögé lépkedtem halkan, majd az acélbottal a térdhajlatába csaptam, aztán pedig amint lerogyott az arcára. El is ájult, talán csont is tört… Nem tudom, veszélyes eszköz ez a bot. Hangos ordítására felfigyelt a maradék 6 őr. Szaladtak volna a fedezék felé, ámbár sok nem volt. Kettőt fejbelőttem, egyet gyomron, másiknak a szívét találta el a golyó, maradék kettőt pedig térden kapta egy-egy golyó. Azokat szimplán leütöttem a bottal. Épp a levegőben tartottam a viperát, mikor az ajtó nyitódott, és Dorothea belépett. Ekkor viszont már lefelé sújtott a kezem, és ugyanúgy arcon csaptam az embert. Visszacsúsztattam a viperát, majd zsebre raktam, és a telefont vettem elő. Követtem az irányt, majd pedig egy ajtó elé értem. Beléptem, odabent még két őr, és az apja. Gyorsan kellett reagálnom, szinte villám gyorsasággal csaptam ki újra a viperát, és csúsztam az egyik ember elé, gyomron vágtam vele, és megfordítottam, a háta a mellkasomhoz ért szinte, egyik kezem a nyakát fogta körül, másikkal pedig az előbbi kezem csuklójára támaszkodva lőttem le a másik őrt. Majd leütöttem az én emberemet is. Nyúlt az apja a pisztolyért, de meglőttem a kezét, a golyó áthasította a tenyerét. Majd pedig az ingje gallérjánál fogtam és leültettem egy székbe. Lelöktem inkább. Majd a csövére pörgettem a fegyvert, és a markolatot nyújtottam Dorotheanak. - A tiéd. - Vártam míg elveszi a fegyvert, majd elraktam a botot is újra a zsebembe, a telefon mellé. Hát igen, a külsőm változott, tehettem volna ellene, inkább viszont a fizikumomat hagytam meg fénykorom idején.
Attól a pillanattól kezdve, hogy azt mondta megvan az apám csak ezen tudtam kattogni. Nem gondoltam volna, hogy megtalálja. Azt meg végképp nem, hogy ilyen gyorsan. Mondhatni ez az egész egy szerencsés véletlen, hogy ő is pont ott rejtőzködik, ahol én. Ekkor jövök rá, hogy mekkora őrültséget követtem el azzal, hogy kitettem a lábamat az utcára. Mondjuk ez a veszély minden városban fenyegetett. Bármikor összefuthattam volna az apám egyik emberével valahol. De, hogy pont itt és most. Nem számítottam rá, de nem is érdekel. Most, hogy megvan nem látok semmit a bosszúvágyamtól. Bosszút akarok állni rajta azért, amiért megkeserítette az életemet illetve azért is, hogy miatta Hayden-t lőttem le. Nem mondom, hogy boldogan éltünk volna, amíg meg nem halunk, mert én ebben különösebben nem hiszek. Csak lehet, hogy jobb életem lett volna. Sőt biztos. Ha akkor őt lövöm le soha nem erőszakolnak meg. Nem kellett volna menekülnöm és az a találkozás Hayden-nel is egy kicsit jobban sikerült volna. Tisztában vagyok, hogy a világnak van egy olyan része, amit nem bírok épp ésszel felfogni. Vagyis inkább nem akarok, mert azt remélem így nem fog engem is bekebelezni. Tisztában vagyok azzal, hogy ennek a világnak a része Ezio is. Egy olyan világnak, ami mindvégig a szemem előtt volt, de túl vak voltam ahhoz, hogy észrevegyem. Nem láttam a fától az erdőt. De semmi okom nincs arra, hogy mélyebben beleássak a dolgokba. Nem biztos, hogy jó a tudatlanság, de egyenlőre nem érek rá ezzel foglalkozni. Fontosabb dolgok kötik le a figyelmem. Elvettem tőle a bukósisakot, majd felültem mögé a motorra. Meg kell mondanom, hogy nagyon megijedtem, mikor áthajtott a másik sávba, hogy legszívesebben sikítottam volna, de nem jött ki hang az torkomon. Ő pedig teljesen lazán kezelte a helyzetet még teste sem feszült meg. Éreztem volna, hiszen átkaroltam. Nem szívbajos az egyszer biztos. Mikor megérkeztünk akkor kezdett igazán tudatosulni bennem, hogy mire is készülök. Ő nem nézett hátra csak előre ment. Hogy féltetettem-e? Azok után, amit tapasztaltam egyáltalán nem. Meggyógyította a zúzódásom. Hála neki búcsút inthettem a részegségnek és az azután következő másnaposságnak, szóval nem, mivel nem volt rá okom. Nem akarom tudni, hogy mi ő vagy, hogyan képes ezekre, mert nem érdekel. Ez csupa olyan dolog, amibe nem szívesen másznék bele. Átgondoltam még párszor, hogy mit is fogok tenni.. S miután megbizonyosodtam, hogy nem fogok megfutamodni, mint egy kislány beléptem a raktárba. Soha nem futamodtam meg. Most azonban nem hoztam magammal pisztolyt. Vagyis, amit hoztam az Ezio-nal van. Nekem jelen pillanatban túlságosan is remeg a kezem ahhoz, hogy bárkit el bírjak találni. Minden annyira gyorsan történik. Nem tudom, hogy a gyomromban dolgozó ideg miatt vagyok képtelen követni a dolgokat vagy tényleg túlságosan gyorsan történnek. A legutóbbi alkalommal sem éreztem túl jól magam, mikor megpróbáltam megölni, de ez az egész most a duplája. Mély levegőt vettem, hogy lenyugodjak, de nem sokkal később megláttam az apámat és ez az egész értelmetlenné vált. Üres tekintettel néztem Ezio-ra, majd pedig elvettem tőle a fegyvert és az apámhoz sétáltam. Lassú, határozott léptekkel ügyeltem arra, hogy még véletlenül sem remegjek meg. – Tönkretetted az életem. Utánam küldet a rohadt patkányaidat. – Üvöltöttem, majd jól fejbe vertem a pisztoly markolatával ezután pedig körmeimet az arcába vájva kényszerítettem, hogy a szemeimbe nézzen. – Megerőszakolt az egyik rohadékod és még mindig nem érted, hogy miért akartalak megölni? Mégis milyen rohadék apa vagy te, ha? Semmi jogod nem volt ahhoz, hogy megszabd hogyan élhetek. – Mondtam, majd vigyorral a képemen a pisztolyt az ágyéka felé szegeztem. – Nem, nem. Egy szót sem. – Mondtam, mikor láttam, hogy szólásra akarja nyitni a száját. Nem vártam tovább meghúztam a ravaszt. A sikolya olyan volt számomra, mint a legédesebb zene. – Tudod.. Szívesen végignézem, ahogyan elvérzel egy roppantul kellemetlen helyről. A legfájdalmasabb halált érdemled, csak egy a gond. Én nem vagyok akkora szörnyeteg, mint te és soha nem is leszek. – Mondtam, majd pedig hátráltam egy lépést és ezúttal a fejét céloztam meg. – Csak egy nyamvadt k*rva leszel. Mindig is az voltál csak úgy, mint az anyád! Nehogy azt hidd egy percig is, hogy jobb vagy nálam.. Nézz csak magadra mit művelsz.. Egy rohadék hülye kis ri.. – Meghúztam a ravaszt. Lehet, hogy rosszul kellett volna érintenie az, amit mondott, de a legkevésbé sem hatott meg. Amiatt sem éreztem bűntudatot, hogy megöltem. Semmit. Végre szabad vagyok. Nem kell aggódnom, hogy valaki keresni fog. Szabad lettem. Nem feledkeztem meg Ezio-ról. Egyáltalán nem, hiszen neki köszönhetem ezt az egészet. Odarohantam hozzá és hálám jeléül megcsókoltam. Reméltem, hogy ezúttal nem fog elutasítani. Főleg, mivel most nagyon is tisztában voltam azzal, hogy mit csinálok.
Néha magam sem értettem meg, hogy miért hagytam meg a fizikumomat a húszas éveim végi, harmincas évek eleji pontján. Gondolom azért, hogy meg tudjam védeni a szeretteimet? Nem tudom, de a korral együtt a külsőmet hagytam ahogy van. A feleségem szerette, ahogy vele együtt öregedek. Adtam volna neki is örök életet, ha szerette volna, de állandóan vissza és visszautasította. Nem értem miért. Úgy terveztem, hogy amint… amint meghal, visszaváltoztatom a külsőmet is egy fiatalabb énemre. Viszont ezt, az ő általa szeretett énemet hagytam meg. Ezáltal is emlékezek rá. Szerettem, ez nem is volt kérdéses, tehát ennyit, ha mást nem is, megtehettem érte. Meg a vámpírok nem öregednek egyébként sem. Ha öregednének, akkor is így hagytam volna magamat. Amint a pisztolyt odaadtam, és a szemébe néztem a lánynak, rájöttem, hogy ez az ember halott. Már halott, a tekintetéből le tudtam szűrni. De nem fogja egyszerűen csak meghúzni a ravaszt. Nem hibáztatom. Karba tettem a kezemet, és a falnak dőltem, őket figyelve. Felhúztam a szemöldökömet, mikor a körmeit az arcába vájta, amiből miután kihúzta kisebb vér serkent ki. Megerőszakolták? Akkor érthető, hogy mitől volt az a seb. Vagyis ez áll legközelebb az igazsághoz, gondolom én. Rámászott az egyik állat, ő védekezett, de a „férfi”, akit annak sem lehet hívni erősebb volt, valószínűleg testesebb, és amellett, hogy magáévá akarta tenni a lányt, bántotta is. Sajnálom, őszintén. Most viszont úgy tűnik eltűnik belőle a múlt sérelmei, amint ezeket a szavakat az apja arcába mondja. Mikor az ágyékára szegezte a tekintetét, és meghúzta a ravaszt szinte megugrottam, majd ugyanúgy oda tettem az én kezemet. Elképzelni sem tudom milyen érzés lehetett ez, de áhh… nem is akarom úgy érzem. A szimpla üvöltése nekem fájt majdhogynem. Egy ilyen állatot nem sajnálok, csak elképzeltem, ha velem tették volna ugyanezt, és beleborzongtam. Majd visszatértem nem sokkal később az élők közé, és figyeltem az eseményeket tovább. Hogy bírt egy ilyen fájdalom után egyáltalán megszólalni, nemhogy ordibálni?? Karba tettem újra a kezemet, és néztem kettejüket. Amint meghúzta Dorothea a ravaszt, láttam rajta, hogy olyan mintha a fellegekben lenne. Felszabadult, látszódott is rajta, meg a mosolyán. Elmosolyodtam végül én is, és a fegyverért nyúltam volna, mikor odarohant hozzám, és megcsókolt. Tudtam, hogy teljes tudatában van annak amit csinál, ezért nem ellenkeztem egyáltalán. Visszacsókoltam, a kezéből a fegyvert kivettem, és a földre taszítottam. Üres volt a tár, számoltam, szóval el sem sülhet.
Nem gondoltam volna, hogy ez a pillanat ilyen hamar el fog jönni. Végre szabad vagyok és ez a rohadék is, akit apámként tartok számon halott. Nem lesz több alak, aki megkeserítse az életemet. S mindezt Ezio-nak köszönhettem. Többet tett értem ezalatt a pár óra alatt, mint bárki más. Nem használt ki. Bár lehet, hogy pont most fogja elmondani, hogy mégis mit is vár ezért cserébe. Lehet, hogy megszabadultam az apámtól, de az is lehet, hogy most ő lesz az, akinek elszámolással tartozom. Nem így ismertem meg, de soha nem bízhatunk teljes mértékben az emberekben. Nem bízom benne. Még most sem. Egyszerűen nem vagyok hajlandó vakon bízni senkiben. Ehhez nekem idő kell. Bebizonyította, hogy ölne a kedvemért vagyis azért, hogy biztonságban legyek. Mert most már nincs senki, aki holtan akarna látni. Hayden-től eltekintve persze. De tőle közel sem félek annyira, mint apámtól féltem. De lehet, hogy félnem kellene. Nem tudom. A félelmet itt és most el kell temetnem magamban. Soha nem akarok félni vagy éppenséggel fenyegetve érezni magam. Most, ahogy a kezemben tartottam a fegyvert és rászegeztem. Olyan erőt és hatalmat éreztem, amit még soha nem volt alkalmam megtapasztalni. Most már értem, hogy miért volt annyira oda a hatalomért apám mindig is. Szédítő. Nem hagyom, hogy valaki is eltiporjon. Megesküszöm magamnak itt és most, hogy soha többé nem fogok menekülni senki elől. Szembeszállok a veszéllyel kerül, amibe kerül. A boldogság az egész testemben szétáradt. Talán ez is késztetett arra, hogy odarohanjak Ezio-hoz és megcsókoljam. Most nem húzódott el. Testemmel az övének simultam és karjaimat pedig a nyaka köré fontam. Meg akartam vele osztani a boldogságom és el akartam mondani neki, hogy mennyire hálás vagyok azért, amit tett. A segítsége nekem jelenleg többet jelentett, mint bármi ezen a világon. Azt hiszem ez volt életem legjobb napja. Megszabadítottam magam a képzeletbeli láncoktól. Ezt pedig nem tehettem volna meg a segítsége nélkül. – Azt hiszem itt az ideje egy kis ünneplésnek. – Mondtam kuncogva, miután elhúzódtam tőle. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem már semmi kedvem itt lenni. - Még egy utolsó pillantást vetettem apám holtestére. Mosolyogva figyeltem, ahogy a körülötte lévő vértócsa megállás nélkül növekszik. Rosszabb halált érdemelt a rohadék, de azért még nem vagyok olyan kegyetlen, mint ő. Persze szívesen elszórakoztam volna még vele, mielőtt megölöm, de azzal pontosan olyan szörnyeteggé váltam volna, mint ő. S tudom, hogy bennem él egy darabka belőle, mert meg akartam tenni. A sikolyát elhallgattam volna akár órákig is. De küzdök a lelkemben rejlő sötétséggel. Nem engedhetem a felszínre. – Menjünk. – Mondtam, majd elkezdtem kifelé húzni a raktárból.
Sofiával való találkozásom kicsit rendet bontott fejben és testben, úgyhogy határozott elképzelésemet követve - miszerint ideje levezetni a felgyülemlett feszkót, felvettem a nyúlcipőm, no, meg a bőrdzsekit, és mindenféle sallangtól óvakodva mentem el vacsorázni, ki, nyílt terepre, tömény szmog és nagy ricsaj közepébe. Szemrevaló tetemmennyiséget halmoztam az árkok mentén, csókot nyomva mindegyik orcájára, jókívánságot a fülekbe, majd tovább gyarapítva a lépteket, vörös fűsáv támogatta árnyékomat. Félórányi vérfürdőt egy kis tombolás követett, aminek egy beárnyékolt, kihalt raktárház nyújtott lehetőséget. Raklapok repkedtek, antik tákolmányok recsegtek, óralapok ropogtak, régi sörösüvegek törtek szilánkosra kezeim alatt. Mondhatni, felszabadultam.
Egy hosszú nap végén a legtöbben pihenni indulnak, de egy magamfajtának ez csak arra alkalmas, hogy tovább folytassa azt, amit elkezdett. Van még bőven dolgom. Csak azért mert már tudok egy s más apámról, csak mert Darius már minden bizonnyal sejti, hogy a nyomában vagyok, nem hagyhatok ki minden mást az életemből. Nem sokára betoppanok majd Curtishez, hogy úgy istenesen meglepjem, mert biztos vagyok benne, hogy rendkívüli módon meg fog majd lepődni. Szépen megbeszélünk mindent, ami jó testvérekhez illik... hah, na persze! Talán el sem hiszi majd, hogy én vagyok és vajon mit fog szólni hozzá, hogy azzá váltam, ami oly annyira érdekes számára? Talán az első pillanatokban féltem tőle, de már nincs így. Nem vagyok olyan gyenge, még ha a varázserőmet nem is szereztem vissza, de nem lenne velem olyan könnyű dolga, ha bántani akarna, vagy akár engem is vizsgálgatni. Nem adom könnyen a bőrömet, sőt talán neki van félnivalója tőlem, mert ha tud az apánk dolgairól... akkor már bajban van. Aztán ott van az az apró tény, hogy meg se próbált megmenteni, csak hagyott, hogy végezzenek velem és kész. De talán... talán lehetek kegyes és megbocsátó, ha jó okot ad rá. Majd meglátjuk. Most viszont itt vagyok, főként a zaj csalt ide, no meg egy ismerős illat a távoli múltból. Akkor még nem éreztem ilyen intenzíven, hiszen nem voltam több, mint egy kislány, ez kezdő boszorkány, aki még alig értett valamihez, de minden alkalommal, amikor nálunk járt éreztem azt a jellegzetes keveréket. Talán mogyoró és levendula keverékéhez tudnám hasonlítani. Nem olyan túl erős, de mégis kellemes és most újra ez az, ami megcsapja az orromat, ezúttal sokkal intenzívebben. A nyomok könnyedén vezettek el ide, nem figyelt igazán oda, talán nem is akart? Hiába... nem ismertem régen annyira jól, még csak azt sem tudtam, hogy vámpír, hogy olyan, akiről anya pici korunkban mesélt, a szörny az éjszakában. Épp mint én. Elmosolyodom, ahogy belököm a még épp, hogy a helyén fityegő ajtót. - Ni csak, kit látnak szemeim, megismersz még Christian? - vajon ő meglátja bennem azt a kislányt? Sok minden változott röpke pár száz év alatt, nagyon-nagyon sok minden.
Szép ramazúrit csaptam magam körül, annyi szent, de meg is térült a befektetett energia, a bíborborítás alatt lihegve és csatakosan, de úgy sziporkáztam, mint az épp kibújt mázas gyerkőc, aki nem tud betelni a világgal. Vagy aki vörösre bőgi magát valami koholt indokból, mit t'om én, nem láttam még szülést. Társaságom akadt, jelezte a higgadt légvétel, csicsergő orgánum, jellegzetes szagminta az épület szájából, nocsak. A jövevényre kaptam a fejem, bárgyún és megilletődötten A pánik megnyomta vérem pulzálását, a torkomban éreztem szívem dobogását, és bár fülemet karcolta az édes női hang, szemem előtt bátyám vállas és testes valója rajzolódott ki. Szinte látni, hogy fújtat. A rémkép hamar elillant, és a kacathalmokon túl egy régi ismerős kedves fogadtatása várt. - Rosette? - Megnyúlt ábrázatom másról sem árulkodott, mennyire váratlanul ért ez a találkozás. Rég volt, talán igaz sem volt, mikor Sofia indíttatására "Batmant" játszottam, felnyársalva a rossz fiúkat, kigazolva a várost. Akkor még úgy véltem, hogy a jó kapcsolatok ápolása kihúzhat néhány kutyaszorítóból, az említett hölgy édesapja pedig jó befektetésnek bizonyult,így vagy úgy, sűrűn megfordultam a házuk táján, hónom alá csapva néhány alvilági figurát. A négy szem között zajló kis kupaktanácsokat sokszor megtámogatta még két szem, egy fiatal és ártatlan kislány jelenléte, aki határozottan.. Tyűha. Az akkoriban még bontakozó liliomszál felnőtt és gömbölyödött, gyönyörű lett. És határozottan más illatot árasztott. - Micsoda meglepetés - hápogtam, küzdve a gondolatokkal és a felborult arcmimikámmal. - Gyönyörű vagy - kezdtem egy bókkal, majd a vérrel itatott, mázsás öltönyömmel hozzá siettem. - Megölelnélek, de - vontam össze szemöldököm. Nem venném a lelkemre, ha összepiszkolnám a ruháját. Furcsa egy helyzet volt ez, nem is nagyon tudtam magamat adni, miközben azzal küzdöttem, hogy a tizenéves önmagát elválasszam a most látott jelenségtől. - Apád tisztes temetésben részesült? - érdeklődtem szelíden, sokat látva a kérdés mögé. Ő is átváltozott? Sikerült a lánynak megszabadulni tőle? Mind tudjuk, sunyi mosolya mögött egy vadállat üvöltött, mikor szeme fénye összeütközött lányáéval. Mocskos egy féreg volt ő. És én nem tettem ellene semmit. Nem az én ügyem volt.
Akaratlanul, vagy talán akarattal, de mosoly szökik az arcomra, amikor megérzem, hogy milyen hirtelen emelkedik a pulzusszáma, csak azért mert így megleptem. Rég volt már, nem emlékszem rá annyira, de soha sem tűnt annak a kifejezetten ijedős alkatnak. - No csak, így megijesztettelek? - döntöm kissé oldalra a fejemet, ahogy közelebb lépdelek körülnézve közben, milyen szép pusztítást okozott. Nem kicsit verte szét a helyet, annyi szent, minden bizonnyal nincs jó kedvében, vagy pont hogy abban van? Ez soha sem egyértelmű. A meglepettségen már nem csodálkozom, általában az ember a frászt hozza arra, aki azt hiszi, hogy már rég a föld alatt fekszik, de mostanában úgy fest, hogy sokaknak kell ez ügyben csalódást okoznom. - Köszönöm. Felnőttem igaz? Már nem az a kislány vagyok, aki apa körül szaladgált, amíg ti mindenféle ügyeket intéztetek. Te viszont semmit se változtál. - épp olyan, mint régen, épp olyan érdekes és épp olyan izgalmas, mert hát régen is így voltam ezzel, bár persze mondhatjuk ezt kislányos rajongásnak is. Egy erős férfiről volt szó, aki időnként betért hozzánk, aki hozott az apámnak ezt-azt és akit csak távolról lestem sokszor, mint ahogy egy kislány is tenné, ha olyat lát, aki számára érdekes. Lássuk be, soha sem kifejezetten a saját korosztályom érdekelt, de hát ennek is meg van a jó oka. - Milyen előzékeny vagy. Nem riadok ám meg egy kis vértől, ne aggódj, azt sajnálom csak, hogy nekem nem hagytál. Már mint kihűltek. - szórakozottan mosolyodom el, miután kissé rájátszva lebiggyesztettem a számat, aztán mégis csak közelebb lépek hozzá, megtörve a maradék távolságot, de nem azért, hogy megöleljem, csak hogy közelebb hajolva konkrétan megszaglásszam, néhány pillanatig beszívva még az édeskés illatot, amit a sajátja és a rá tapadt vér elegye hagyott rajta. - Pedig akadt itt igazán kellemes darab is. - lépek végül el mellette, szinte azzal a mozdulattal, ahogy közelebb hajoltam az előbb, és elindulok az épületben, mintha csak épp a lakását akarnám feltérképezni, pedig természetesen tudom, hogy nem erről van szó. - Oh, hogy az apám? Persze, szép temetés volt, sokan megsiratták, hisz tudod milyen remek ember volt! - nehéz eldönteni, hogy komolyan beszélek, vagy puszta cinizmus az, amit a hangomból hallani. Igazából talán még én sem tudom. Nem sikítoztam sosem, talán csak az elején volt furcsa, de egy jó gyerek úgy gondolja, hogy amit a szülei tesznek az úgy a normális és nem volt senki, aki elmagyarázta volna, hogy ez nem így van. Alkalmazkodtam, mert kellett és kész. - És te miért rendezed át itt a sok kacatot? Unatkozol? - vagy csak régen edzett és ez jobb, mint a konditerem?
- A rossz lelkiismeret... - szabadkoztam magyarázatszegényen, majd öklömmel megdörgöltem az államat - a vérmintással. - Pardon! - nyúltam egy zsebkendőért - mikor megéreztem a langyos tapadást arcomon -, amit a dzsekim kipárnázott zugában tárolok jobb szerte, így kutyabaja nem lett a kalamajkában. Előrántatottam, kiterítettem, és módosan lesodortam az alvadt darabkákat, majd felitattam vörös pecséteket. Így ni! El-elhallgattam csilingelő hangját, és még mindig tűnődtem a változáson. Az bizony ártatlan kislány volt, tisztán emlékszem, itt pedig egy érett nő, a maga modorával és fogazatával. Ki gondolta volna, hogy vérszívű lesz? És hogy ennyit lök az összképen. Igyekeztem elvonatkoztatni a múlttal, és koncentrálni a jelenre, hölgyvendégnél sosem lankadhat a figyelem. - Pozitív vagy negatív? - vontam fel szemöldököm, kérdőn és követelőzően, arcomon mosoly játszott. Bár nem volt kérdés, de mindig érdekel egy idegenre tett benyomásom. Sose lehet tudni, mire lesz még jó. - Mindent a hölgyért - vontam vállat, kiviharoztam az épületből, megragadtam egy nyárfalevéllel hasonuló, reszkető leányt, és levágtam a betonra. - Étvágyat - mondtam szórakozottan, majd lereagáltam apja sztoriját is. - Halottról jót vagy semmit, nemdebár? - szóltam csendesen, de sokatmondóan. - Gondoltam, kiveszem a helyet meg előtte egy kicsit variálok rajta. Rengeteg potenciális lehetőséget látok benne - hecceltem kacagva, és megpöccintettem az orrát. Mintha még a kislányhoz beszélnék, nem hozzá.
Csak szélesedik a mosolyom a szavaira. Rossz lelkiismeret, na igen én is valami ilyesmire gondoltam. Mondjuk érthető, ha most mészárolt le nem kevés embert, de nagyon nem érdekel a dolog. Biztos vagyok benne, hogy talán Curtis e miatt ferde szemmel nézne rám, de hát... különösebben nem érdekel a véleménye, egyébként sincs beleszólása már, hogyan élem az életemet. Jóval erősebb és határozottabb lettem azóta, hogy... meghaltam és ez mennyire viccesen hangzik jobban belegondolva. Azóta élek igazán, hogy meghaltam, azóta nem foglalkozom már annyira a régi énemmel, a kislánnyal, akinek mindig szüksége volt valakire. Önállóbb lettem, ha nem is teljesen, de azért... eléggé. - Veled kapcsolatban minden pozitív és egyébként is jó összefutni egy régi ismerőssel. - nem tűnik el a mosolyom, akkor sem, amikor közelebb hajolok hozzá,hogy be szívjam az illatát, no meg az édeskés vért, ami még mindig ott van rajta, hiába törölgette le már egy részét. Azért az teljesen nem tűnik el egy zsepitől, majd ha rendesen lefürdik, de az nem most és itt fog megtörténni. - Oh, milyen előzékeny vagy! - szinte már riasztóan ördögi mosollyal mérem végig a reszkető leányzót és pillanatnyi hezitálásra sincs szükség, hogy a fogaimat a nyakába mélyesszem. Az első az elvés ,aztán cseveghetünk még az apámról, aki hogy mennyire volt jó ember... arról azért vitatkozhatnánk. - Szóval akkor rólam se mondhat senki rosszat nem igaz? - nem csinálok én olyat, hogy törölgetem a számat, csak szépen körbenyalom, amikor leejtem a lány testét a földre. Ez elég szokott lenni, maximum még az ujjammal törlöm le a szám sarkát és azt nyalom le. Nem mehet egy csepp se kárba, ahhoz túlságosan friss és édeskés, nem pazarlunk. - Végül is van ebben valami. Elég kevesen járnak erre, akik pedig mégis könnyen elvérezhetnek. És a betonozásba is elfér pár hulla, ha kicsit átépítteted a helyet. - válaszolok, de ezt már szinte a mozdulat közben, ahogy elkapom a kezét, amivel az orromat pöccintette meg. Nem... nem játszom ilyet. Már nem az a kislány vagyok, rég nem. Sok minden változott és nem is kell úgy tenni, mintha ez nem így lenne. - Furcsa, hogy nem is futottunk össze ilyen hosszú idő alatt, és még a temetésre sem jöttél el. Hiányoltalak. - még akkor kislányként. Hát persze, mégis csak róla van szó, nekem pedig szinte bárki megfelelt volna abban az időben. Apa halála után rosszabb volt, kellett volna valaki... valaki, aki figyel rám, mert a bátyám nem volt hajlandó felfogni, hogy nem szeretek egyedül lenni. Nem igazán értett meg sosem, talán nem is volt róla fogalma, hogy apa miket művelt velem, talán csak nem akarta tudni.
Volt ebben a lányban...nőben valami. Valami megmagyarázhatatlan és emészthetetlen mélységű fénypászma, valami sötét és cudar, valami, ami keserű szájízt kölcsönzött a vér fémes írójába - talán az a megszállottság és az oktalan kirívás botránkoztatott meg a maga furcsa bájával. Mert bájos volt, bizony. Abban a fürgén fodrozódó falatnyi ruhában, azzal a huncut vigyorral, csilingelő kacajjal. Bájos? Bájos. Bájos, hát! A csuda vigye el... Elnéztem, ahogy falatozott. Kíméletlen nyomta a leányzó húsába fogait - egészen az ínyig, a következő pillanatban már nyelte is követelően a piros nedűt. Fellélegeztem. A látvány, az tud igazán hatni rám. Ösztöni erővel szippantok a levegőbe. Szinte beleborzongok. Kisfiúi rajongással futott szemem végig a jeleneten. Ez is bájos. Minden bájos. Lárifári. - Vehetjük úgy is - értettem egyet. Kezem a zsebemben kotorászott kendőért, de akkor már láttam, szükségtelen óvintézkedés, a hölgy igazán jól bánik a nyelvével. Elkapta a kezemet. Hála vetült ki arcomra és megbánás. Helytelen volt. De mégis. Kérdem én, hogy lehetne elválasztani a múltat a jelentől, ha az előbbi a jelenben, az utóbbi pedig a múltban él? A gondolat messze hömpölygött és sodort magával, meg sem hallottam az épületre tett megjegyzéseit, a következő téma, aminél becsatlakoztam a dialógusba a hiányzás. Na, erre mondjak valamit. Hazudni nem fogok neki... Egy kislány volt, egy szeletke egy tucat napból, annál nagyobb tucat emberből, amiben megfért kicsi, nagy, kerekded, piszkafa, idős, fiatal, és sok-sok kislány loknis hajjal, gesztenye szemekkel. Nem, nekem nem hiányzott. De attól viszont megszökött az állam, hogy fordítva igen. Lódítana? Mit jelenthettem annak a kislánynak? Mit jelenthettem neki egyáltalán? - Senki sem hívott meg - vontam vállat egyszerűen, és nekidőltem a meszes falnak. Ez a beszélgetés kínos. A nyakkendő reggel békésen és igenlően kulcsolta rá lapátjait nyakamra, most szorított és fojtogatott.
Bájos... nevetnék, ha tudnám, hogy valaki bájosnak gondol. Talán valaha voltam az, valamikor még régen, amikor még anya élt, amikor még az életünk normálisan alakult, legalábbis mihez képest ugye, hiszen már eleve nem normális, hogy amíg más nyugodtan el van a kis életével, addig te mindenféle varázslatokat tanulsz, bár tény, hogy persze Curtis volt ezekben jobb mégis. De hogy most bájos lennék... nem hiszem, hogy rajta kívül bárki más létezne a földön, aki esetleg így gondolná, hogy egy jelenet, ahogy valakinek szinte már elroppantom a nyakát bájos lenne. - Gondolom inkább csak nem is nagyon hallottál rólam semmit, na nem mintha azt hinném, hogy annyira érdekel a családunk története. - rántom meg a vállam egy félmosollyal. Nem vagyok én annyira naiv, vagy buta, hogy azt higgyem más okból járt volna hozzánk, mint a munka. Ennyi volt és kész, hiszen sejtette... vámpír, jó eséllyel sok mindent sejtett abból, hogy miféle beteges szokásoknak hódolt az apám. Ki tudja, hogy hányan sejtették és hányan nem tettek ellene semmit sem, de... nem kárhoztathatok talán senkit sem, ha pedig mégis... hát majd eljön az ideje annak is, hogy végül mindenki megkapja azt, ami jár neki. Már voltak néhányan, akik megtapasztalhatták milyen az, ha... nem vagyok bájos. - Nem is hívhattunk meg sokakat. Bármilyen hihetetlen is, apának nem volt túlságosan sok barátja. - rántom meg a vállamat még mindig mosolyogva. Figyelem, ahogy a falnak dől, azt is, ahogy a tekintete sugározza... nem szívesen van itt velem. Emlékek igaz? Számomra talán még kellemetlenebbek. Talán igen, talán jól emlékszem rá, talán valahol mélyen reménykedtem, hogy valaki lesz, aki segít... de nem tette sem ő, sem a bátyám, sem senki, aki nálunk járt. Nem látták, nem is akarták látni, hogy mi történik és most már nem is számít az egész igaz? Túl sok idő telt el. - Hát nem érzed jól magad velem Christian? Feszengsz... pedig nem mondhatod, hogy nem vagyok kedves. Mondd csak... mi bánt? - a falnál áll, közelebb lépek, de csak épp egy pillanatra, amíg az arcához érek. Finoman, szinte már csak körömmel simítok végig az arcélén, aztán tovább is libbenek. Ő állni szeret a falnál... hát én pedig jobban a kedvemet lelem abban, ha járkálok, ha bejárom a teret, ahol épp tartózkodom. Csak úgy lazán, felmérve minden apró és fontos részletet. Mégis csak egy nálam idősebb vámpírról van szó, ha netán nézeteltérésünk lenne... jó tudni merre van a legközelebbi és legkönnyebben elérhető kijárat.
- Megfogtál - tartottam fel védekezően kezemet. - Tényleg nem - ingattam fejem. - Apád tett néhány megjegyzést rólad, felidézni sem tudom már - szökött szemöldököm homlokomba, elgondolkodtam. Újra az emléken. Pf. Ötletem sincs, mit mondhatnék neki. Mondhatni, szorított a gatyamadzag. - Őszintén... nem gondoltam volna, hogy néhány évnél többet is megélsz... Az, hogy vámpír lettél, még inkább meglepő. Nem kellene csodálkoznom, mi? - Kacagtam fel idegesen. - Egyszer meghallgatnám a történeted. Ahogy közelebb lépett, és körmét végigvitte arcomon, kirázott a hideg. - Lenne okom feszengésre? - kérdeztem higgadtan, mégis kíváncsian. Nem uraltam a helyzetet. Abban a percben nem. Nem erőről és erőről beszélünk, mégis... én voltam a becserkészett vad, és ő a vadász. Ezt pedig nem tudtam visszájára fordítani, mert nem tudtam felismerni a helyzetet, így az sem volt tiszta, hogy megvolt-e az eszközöm rá. Elcseszett egy helyzet volt. Végignéztem magamon. A ruha beszívta azt a sok-sok vért, s most úgy tapadt rám a maga irritáló mivoltjával, hogy kényelmetlen volt levegőt venni is. - Ha nem haragszol ... - dörmögtem nyűgösen, és lekaptam nyakkendőmet, kibújtam ingemből. Halk és jóleső morgást hallattam. Határozottan jobb. credit by lena
Halkan felnevetek. Az apám tett néhány megjegyzést rólam... Ilyen az ember, könnyedén szemet tud hunyni a felett, ami nem érdekli igazán, aztán úgy tesz, mintha nem is tudott volna. És akkor ezt be is kéne vennem? Na persze... a fenéket, nem veszem be. Tudta ő, tudta más is, csak épp nem érdekelt semmit. Ahogy mondani szokták, ami a négy fal között zajlik maradjon is ott, könnyebb távol tartani magad más gondjaitól. - Szóval nem tartottál elég erősnek igaz? Pedig... erős vagyok és még mázlim is lehet néha. - rántom meg a vállamat. Na igen, én se gondoltam volna, hogy vámpír leszek, sőt az a drága bátyám se gondolta volna és most táthatja a száját, hogy mégis így van, hogy a drága hugicája, akit ott hagyott az erdőben kivérezni mégis csak életben van. Szóval... a nagy helyzet az, hogy világ életemben mindenki csak hagyott senyvedni, hát csoda, hogy enyhén szólva is bajok vannak a fejemmel ezek után? - Csodás történetem van, olyan igazi mesébe illő... csak épp nem olyan modern rózsaszín cukormázas, hanem inkább eredeti Andersen... igazi hátborzongató. Élveznéd! - sokat sejtetően mosolyodom el. Akár még be is takargatom, mielőtt elmesélem neki az én csodálatos kis horrorsztorimat, mert végeredményében az, akárhogy is nézzük. Anya biztos, hogy nem ilyen életet szánt nekem, de ő elég hamar távozott közülünk, hogy ne maradjon nekem más csak két olyan fickó a nyakamon, akik közül egyik se százas, hát én hogy lennék normális? A kérdésére nem válaszolok. Talán nem feszeng, higgadtnak mutatja magát, de érthető. Elég régóta él már, hogy gyakorolja hogyan kell úgy tenni, mint aki a helyzet magaslatán van akkor is, ha amúgy nincs ott. Csak figyelem, ahogy lehámozza magáról a nyakkendőt és az inget. - Máris az esti mesére készülsz? - mosolyodom el, miután készen van. A vér egy részétől legalább sikerült megszabadulnia, de gondolom egy kiadós zuhany még bőven ráférne. - Unatkozom... olyan unalmas és csendes ez a város, te hogy bírod? - de komolyan. Oké, lehet egy kicsit pusztítani, de ennyi, egyébként nem valami kellemes hely. Nem tetszik, csak a bátyám miatt vagyok itt, de ha őt lerendeztem, akkor kell valami más, valami érdekesebb szórakozás, mert itt tuti, hogy elunom az életemet és ha már arra vagy kárhoztatva, hogy örökké élj, akkor legalább csináld érdekesen.
- Nem foglalkoztattál annyira, hogy azon gondolkodjak, vagy-e annyira erős... - valltam színt, amolyan félvállról, miközben toprongyos, és aszalt pólómmal mázolt hasfalamat kezdtem dörgölni. Egy zuhany... egy zuhany jólesne. - A rózsaszín nem az én színem - szóltam szórakozottan, majd széttártam karomat, és megmozgattam izmaimat. Kicsit berozsdásodtam, jelezte az a halovány izomláz, amit vállamban viseltem, okolható érte a rögtönzött erőfitogtatás. - Öreg vagyok én már az esti mesékhez! Nem gondolod? - kacagtam jóízűen, és magam alá húztam egy veterán faládát, ami 90-es években jó szolgálatot tehetett, mára egy kicsit megrogyott, a fát ette a szú. A városról érdeklődött, erről a jó öreg városról, minek története elér az Óperenciáig és tovább, és ő még is.. unalmasnak találta. Nem tudom. Az imént jöttem, nincs egy hete, de... - Ne a várost találd unalmasnak, hanem az embereket. A város egy darab föld, az emberek teszik izgalmassá - révedtem magam elé, elégedetten. Megválaszoltam a kérdést, nem? - Miért jöttél ide? - vetettem oda foghegyről, kertelés nélkül. Tekintetem ráemeltem.
- Szóval ilyen könnyedén elszomorítasz? Nem érdekeltelek. - látványosan sóhajtok egyet, de persze erősen túlzok, amiből nagyon jól lehet látni, hogy ez csak játék, erős rájátszás, semmi több. Oh, nem vártam én, hogy foglalkozzon azzal a kislánnyal, nem tette igazán senki sem, miért ő lett volna a kivétel? Azt pedig ezek után majd még eldöntöm, hogy mi lesz a jutalma, vagy épp a büntetése érte, vagy csak elfelejtjük, hiszen... régen volt. - A pirosat én is sokkal jobban kedvelem, a haragos élettel teli bordót. - szórakozottan nyalom meg a szám szélét, mintha még mindig érezni lehetne rajta az édeskés nedűt, amitől nem rég azt a lányt szabadítottam meg, akit ide hozott nekem. Nem rossz dolog, ha csak úgy szállítják a vacsorádat, sőt kifejezetten élményszámba megy, bár azért a vadászatnak is meg van a maga élvezete. - Öreg... épp csak egy kicsit, de alig látszik rajtad, te is tudod. - mosolyodom el. Nem fog rajta az idő, ahogyan rajtam sem, de így van ez jól, hiszen vérszívók vagyunk, az idő nem a mi ellenségünk. A szavaira viszont csak megrántom a vállamat. Édes mindegy, hogy az embereket, vagy a várost nevezzük unalmasnak, attól még ugyanúgy unatkozom és valami érdekesebbre vágyom. Jó persze itt van a bátyám, ő érdekesebbé teszi, vagyis én neki ez már részlet kérdés, de az nem az igazi. Sokáig nem maradok, mert kell nekem a pezsgés, ennél sokkal több. - A raktárba? Vagy a városba? - mosolyodom el. Tudom én, hogy a kérdés inkább a második opcióra vonatkozik, de hát no adhatom én az ártatlan butuskát is néha nem igaz? - A városba a bátyám miatt jöttem főként. Mint kiderült itt él, és gondoltam meglepem, mert hát ha ilyen sokáig élünk, akkor a család az elő nem gondolod? - nem mondanám,hogy azért jöttem, mert olyan nagyon hiányzott. Egyszerűen csak... meg akarom mutatni neki, hogy életben vagyok és érdekel a reakciója. Tudom, hogy rendkívül szórakoztató az, ahogy néha a dolgokra reagál és egy icipici bűntudatot is kelthetek benne igaz? Csak egy pindurit, csak hogy jobban érezzem magam.
Kezdőlap
