Színlelt csalódottsága csak egy pluszt adott a megismert karakterhez. Megismert? Ugyan. Hihetetlenül rétegelt személyiség bontakozik előttem, szinte látom, ahogy percről percre jobban és jobban kimutatja a foga fehérjét, de ennek ellenére olyan kiismerhetetlen fény lakozik benne, hogy kétrét is görnyedhetek, a megismert Rosette csak hányada a valódinak. Bámulatos. - Nem- bököm oda egyszerűen -, most viszont annál inkább - kacsintok vagy kettőt, a hangulat kezd feloldani, a javamra. - A vörös nekem sem áll rosszul, jól gondolom? - incselkedem, végigmutatok mellemen, ahol még mindig vöröslik a pólón átszivárgó vér. Feladok a törölgetésén, majd az otthoni fürdővíz lemossa rólam. Apropó, kellene egy otthon. Felnevettem, amint lereagálta az öregségemet. Alig látszik rajtam... így is lehet mondani. - Öreg ember nem vén ember - teszem hozzá, majd tódítom. - Egyébként sem volt még rám panasz. Megforgatom szemeimet... kifordítja a szavaimat, játszik velük, játszik velem is, jól. Körmönfont és félőrült, így tudnám besorolni. - Mindkettő érdekel - biccentek finoman, majd végighallgatom. - Bátyád...bátyád... Carlos? Nem, várj - tartom fel mutatóujjamat. Valami hasonló. - Curtis! -csattanok fel hirtelen. Persze, Curtis... Az a srác gyakrabban sertepertélt apja körül. Derék legény volt. Kicsit furcsa, de derék. - Hogyne, a család - morogtam halkan és dühösen, inkább magamnak. - Tudok valamiben segíteni? Mint régi, jó ismerős.
Kiismerni engem... talán pont azért nem lehet, mert én sem ismerem igazán saját magamat, én sem tudom, hogy pontosan milyen is vagyok, sőt talán erre soha nem is jöhet rá senki, mert nem vagyok valamilyen... változom, folyamatosan, néha még magamat is meglepem bizonyos reakcióimmal. Ez van, ha valakit olyannyira kifacsar az élet, ahogyan engem. Egyszerűen csak néha alkalmazkodik, néha direkt ellenáll mindennek, csak teszi, amihez épp akkor és ott kedve van, máskor pedig pont az ellenkezőjét cselekszik annak, amit akar, mintha még saját magammal is ellenségesen viseltetnék. Végül is... az én hibám is, hogy ide jutottam igaz? Naiv voltam és nem álltam ki magamért, innentől tehát bőven hibáztathatom önmagamat is az életem ilyetén alakulása miatt, nem csak az apám, Curtis, vagy épp Darius tehet róla, ők is csak a résztvevői voltak ennek a remek kis játszmának, ami végül megteremtette azt a lényt, aki most vagyok. - Szóval most jobban érdekellek? Miért? És vajon te érdekelsz-e engem? - fordulhatott a dolog igaz? Régen érdekelt, amikor még kislány voltam amikor még csak egy idegen volt, akit csak néha lestem meg, amikor apával beszélt. Akkor még érdekesnek tűnt, de most... most ő is csak egy vámpír, olyan mint én, vérrel van borítva és a vér a legfőbb alapeleme. Mi lenne benne különleges? - Nem áll rosszul, ebbe nem vitatkozom. - mosolyodom el. Az eddigi kis sétám nagyjából pont itt visz el újra előtte, aminek hála a kezem mozdul, csak finoman indulva meg a mellkasa felé, de aztán milliméterekkel a cél előtt végül simán tovább lépek előtte és folytatom az utamat. Nem tudom, hogy ez csak nálam van-e így, de azóta, hogy ilyenné váltam ritkán tudok csak úgy megülni a hátsómon, vagy megállni egy helyben, valahogy bennem van a kényszer a folyamatos mozgásra. - Raktárba szimplán csak a zaj vonzott be... nem vagy elér körültekintő. - más is jöhetett volna, de gondolom elég magabiztos ahhoz, hogy úgy gondolja nem veszíthet, ha netán mégis meglepi itt valaki. A tippelgetésére végül csak röviden felnevetek, jó eséllyel játszik csak, de legalább szórakoztat vele. - Igen Curtis, jó a memóriád, de látom téged nem érint túl jól a család emlegetése. - oh és ez naná, hogy felkelti a figyelmemet. A halk szavak, a dühös tekintet... a család tehát egy gyenge pont, akkor pedig naná, hogy meg kell jegyeznem magamnak. - Segíteni? Oh hát... egyelőre még nem tudom. Nem döntöttem el, hogy mit kezdjek vele, nem tudom még, hogy dühös vagyok rá, vagy sem. Abban tudsz segíteni, hogy eldöntsem? - nem hiszem, de hát ki tudja. A bátyámról van szó, de a bátyámról, aki nem vette észre a jeleket, aki nem tett értem, aki nem segített, aki a vérem, aki az ikertestvérem és mégis ott hagyott, amikor azt hitte, hogy meghaltam. Csak úgy... annyiban kéne hagynom?
Visszakérdezett, holott azt reméltem, beéri a válasszal. Kétségbe azonban nem estem, mindenre megvolt a válaszom, még ha csak néhány szóból gazdálkodtam is. - Nem félsz. Néhány perc alatt elérted, hogy elhiggyem... sosem félsz - búgtam a dohba, kifújtam a megrekedt levegőt, a zimankós hideg párába fojtotta. - Furcsa vagy. Különös. Öntörvényű, és egy kicsit bizarr - morogtam a semmibe, majd megvártam, hogy újra beérjen, elkaptam a kezét ültemben, megfordítottam, és az ölembe parancsoltam. - Ez pedig tetszik - vontam vállat, és átkaroltam derekát. - Miből gondolod, hogy érdekel, hogy érdekellek-e, hm, kislány? - szaladt szemöldököm homlokomba, kezem pedig derekáról lejjebb kalandozott, megemelve feszes domborulatánál combszáramról egészen az ülepemre húztam. Az előbbi kirohanásom, dühlevezetésem megkoronázása lehetne ez a tünemény. Bizarr, de tünemény. - És miből gondolod, hogy körültekintő akarok lenni? Mi van akkor, ha végigszaladok az utcán, és legyilkolom a népet? Utamba állnál? - süppedő-emelkedő mellkasom az övét súrolta, lélegzetem az övébe fordult. - Nem, a család valóban nem - játszottam el egy előre bukó hajtincsével, majd a füle mögé bújtattam. - Ha azt érzed, hogy van miért haragudni, tedd azt, de ne finomkodd el.
Érdeklődő mosollyal hallgatom a válaszát. Naná, hogy kíváncsi vagyok, hogy mit hoz ki a helyzetből, naná, hogy kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a válasza, miért is vagyok annyival érdekesebb, mint régen. Persze vannak tippjeim, már csak az az apróság is sokat számíthat, hogy felnőttem, hiszen ő még gyerekként ismert, aki szívesebben bújt volna az anyja szoknyája mögé... már ha lett volna anyja. - Szóval bizarr... milyen érdekesen bókolsz. - mosolyodom el, de épp csak egy pillanatra, meg kivételesen igenis meglep a mozdulat, ahogy egyszerűen csak az ölébe ránt. Ezek után a kislány megnevezés már felettébb furcsának hathat nem igaz? De végül nem ellenkezem, ennyi még végül is belefér, hogy több belefér-e, azt pedig majd még úgyis meglátom, ez sok mindentől függhet. Tőle, tőlem, a helyzettől, vagy épp csak az aktuális kedvemtől. - Szóval, ha azt mondom egyáltalán nem érdekelsz az kicsit sem zavarna? - szökik fel szórakozottan a szemöldököm és amikor közelebb húz a kezem csak úgy önkéntelenül indul meg most már tényleg a mellkasa felé, hogy végül megállapodjon rajta, aztán feljebb csússzon a vállára, amikor már nem marad elég tér közöttünk, hogy elférjen a mellkasán. - Nem lenne értelme, hogy az utadba álljak, nem vagyok egy hős megmentő típus, talán még csatlakoznék is... érdekesen hangzik. - nem vagyok jó kis lány, sosem voltam. Eléggé kifacsartak ahhoz, hogy vámpírként még annyira se legyek. Nem érdekel különösebben az emberi élet, nem érdekel különösebben, hogy ki él, ki hal. Én élek... fogjuk rá, hogy ez annak nevezhető, és az én életemmel sem foglalkozott soha senki, akkor nekem miért is kéne máséval? - Még el kell döntenem, nem biztos, hogy meg tudnám ölni azt, akivel együtt cseperedtem fel, és talán... jobb hasznát is vehetem. - visszaadhatja az erőmet, és az mégis csak sokkal hasznosabb, mint megölni. Ezért nem is látogattam meg túl hamar, mert idő kellett, hogy lehiggadjak annyira, hogy ne akarjam helyben kitépni a szívét, csak mert ennyire nem figyelt oda rám. Az erőm pedig kell, hiszen ott van Darius, ott van ő is,a kivel még tennem kell valamit... valami csúnyát. - És tényleg nem félsz, hogy esetleg... rád is mérges vagyok? - kicsit oldalra döntöm a fejemet, és most még csak nem is a szemébe nézek, hanem az ujjam vonalát követem, ahogy a körmöm finoman siklik végig a válla ívétől, egészen fel a nyakán át az álla szegletéig. Nem durván... még nem durván.
- Úgy láttam, értékeled az őszinteséget. Nálam őszintébb férfit pedig keresve sem találsz. Becsülj meg - búgtam hajába, kezem combjára tévedt, azt cirógatta. - Talán egy kicsit azért érdekel - adtam be derekam a nógatásnak. A kezdeti nehézségek a múlttal való elvonatkoztatással mostanra semmisnek tűntek, agyam kitisztult az emlékektől, a nőt láttam magam előtt, a nőt. - De csak egy kicsit - tettem hozzá alig hallhatóan, mialatt kezem fel s alá járt testén, amit tekintetem követett. Meghittség és nyugalom lett úrrá rajtam, bizsergetett és fűtött. - Egy ilyen kis akciót egyszer megejthetnénk, csak te és én, a város ellen! - Vetettem fel az ötletet, annak tudatában, hogy erre nagy valószínűséggel nem fog sor kerülni, de kellemes volt eljátszani a gondolattal. Mennyi feszültségtől lehetne megszabadulni! A következő szavaival gombócot eresztett torkomba, kezem mozgása is elhalt bőrén. Hát igen, nálam jobban senki sem tudja megmondani, mennyire is lehetséges megölni azt, akivel együtt cseperedünk fel. Nem szeretnék vele példálózni. - Bízom abban, hogy jó döntést hozol - engedtem meg magamnak egy hamiskás mosolyt, majd kezemet újra mozgásra szólítottam. Megrökönyödésem talán így is szemet szúrt neki, de csak remélni tudom, hogy nem akaszkodik a témára. - Rám? - kacagtam fel, melyet gyorsan el is haraptam, mikor körmeit megéreztem bőrömön játszani. - Úgy nézek ki,mint aki fél? - vontam fel szemöldököm, a következő pillanatban kezemet álla alá fogtam, lehúztam magamhoz, és megcsókoltam.
Játszik, tudom, hogy játszik, ahogy mindenki szokott. Én is játszom, de... mások már szabályaim, nagyon mások lettek, mint amik régen voltak. Túl sokat engedtem és túl sokat tűrtem, hogy mindig másoknak feleljek meg, hogy mindig csak azért tegyek, hogy másoknak legyen jó, de... ez sem tarthat örökké, főleg, mert az örökké esetemben nagyon hosszú időt jelenthet még. - Szóval mégis csak érdekel... - döntöm kicsit oldalra a fejemet, egy pillanatra lefelé siklik a tekintetem, hogy hol jár már a keze, de ennyi még igazán beleférhet. Ennyit én is megengedhetek magamnak, higgye csak azt, hogy én leszek a könnyed levezetés az után, hogy jól lakott. - Nem hangzik rosszul, csak talán rejt magában némi veszélyt. - mosolyodom el és persze nem akarok végeztetni magammal, de igen a gondolattal könnyedén eljátszhatunk, az még érdekes is lehet. Végigrombolni a várost, újabb és újabb célpontot találni, érezni a félelem édes illatát, ahogy próbálnak menekülni, miközben úgy is tudják, hogy nincs hova, mert mi vagyunk az erősebbek, a gyorsabbak és a hatékonyabbak. Az emberek néha nagyon naivak tudnak lenni, mindig azt hiszik, hogy van remény, de... remény az aztán végképp nincs. Azt viszont naná, hogy észreveszem, ahogy megáll a keze, hiszen eddig elég ütemesen szánkázott le és fel. - Jó döntést fogok, kérdés, hogy kire nézve jót. - számomra, ami majd felszabadít, vagy Curtis számára, amivel életben marad és tovább játszhatja a kis játékait másokkal? Nem tudom, egyelőre még tényleg nehéz ezt eldönteni. De nem teszem ennél jobban szóvá a dolgot, nem lenne értelme. Érdekel engem vajon az, hogy milyen múltbéli sérelmei vannak? Egyáltalán nem. Az én múltbéli sérelmeim se érdekelnek senkit sem, akkor nekem miért kéne foglalkoznom máséval? A szavaira csak elmosolyodom. Magabiztos... túl magabiztos is talán, pedig ő mondta, őrült és bizarr... mégis azt hiszi, hogy ez ilyen egyszerű? A következő pillanatban már puha ajkait érzem meg az enyémeken, ahogy vadul ostromolnak. Engedem, sőt visszacsókolok, csak egy kicsit máshogy, egy kicsit hevesebben, épp annyira, hogy a pár pillanatra megnyúló szemfogam fel is sértse az alsó ajkát, hogy aztán lenyalhassam az ízletes vért. A vámpíroké néha még sokkal ínycsiklandozóbb tud lenni, főleg akkor, ha épp előtte laktak jól. Csak aztán változtatok a felálláson. Hátrébb húzódom kicsit, csak épp annyira, hogy a kezem egy szemvillanás alatt kulcsolódhasson rá a legékesebb pontjára. Nem finoman... nagyon is durván, talán fájdalmat ígérően durván. - Játszanál igaz? Ennyire nem értetted meg azt a kislányt, aki voltam ugye? - nem moccanok, még nem, de azt igenis érezheti, hogy ez nem olyan játék, amire ő vágyik, vagy legalábbis nem megy az ilyen könnyen. Túl sokan használtak már ki úgy, ahogy épp kedvük volt, az apám, a bátyám a vámpírkínzásaihoz, Darius, hogy kijusson a pincénkből... nem vagyok senki játékszere, már nem!
Rátapintott a lényegre, majd úgy megcsűrte-csavarta, hogy szememben ragadt egy könnycsepp. Nem adott lehetőséget arra, hogy adva az úriembernek, a nyelvemet köszörüljem rajta, kiprovokálta azt az istenes jobbost, amivel megküldtem. A lány hánykódva esett a mocskos parkettának, kezem pedig segélykérően markolta ülepemet. A ribanc! Higgadás gyanánt tettem néhány csuklókörzést, de mit sem számított, a vér izzott ereimben, és gőzölgött koponyámban. Utánarugaszkodtam, a még fel sem eszmélt lányra testesedtem. Lábaim ólmozták térdét, kezeim béklyózták övéit. Hangom vészjóslóan halk és öblös. - Apáddal is így bántál, hm? Rossz kislány, igen rossz kislány... - dünnyögtem, majd térdemet combja közé vágtam, hadd érezze, mi az igazi kín. - Nem baj... nem baj, Rosette.. Hibázunk! Bizony, mind hibázunk... De lásd, nem vagyok én rossz ember, kapsz még egy esélyt... nem nagyot, de esélyt. De legközelebb... micsoda klisé - forgattam meg szemeimet, megpaskoltam arcát, és mielőtt bármit is szólhatott volna, elhagytam a helyszínt.
Nem azt mondom, hogy nem számítottam visszavágásra, egyszerűen nem érdekelt, hogy mi lehet a következménye a tetteimnek. Tényleg nem érdekelt, mert igenis megérdemelte a dolgot. Nem szeretem, ha valaki csak játékra használ és főleg nem szeretem, ha kihasználnak és ő pont ezt akarta, tisztában vagyok vele. Feltüzelte a vér és jól jött volna még egy kis plusz szórakozás, hát abból nem eszik! A gyors visszavágás tehát nem marad el. Enyhén szólva is belehasít a fájdalom az arcomba, ahogy lendül az ökle. Hát igen a nőt nem ütünk meg elv ebben az esetben nem érvényesül, gondolom már csak azért sem, mert egy törött orr is esetemben viszonylag gyorsan rendbe jön, de ettől még ugyanúgy nem kellemes a dolog. - Nem... akkor még gyenge voltam és fel se tűnt, mit művel velem. - az első mozdulatoknál még összeszorítottam a számat, de most persze, hogy nem megy, hogy ne kiáltsak fel. Azért ez már finoman szólva is drasztikus. Na persze csak igyekszik bemutatni, hogy neki milyen érzés lehetett, mondhatni meg kéne értenem, csak épp attól még nem fogom. Az én kis erődemonstrációm a saját szememben jogos volt, az övé... cseppet sem. Amikor végre hátrébb húzódik csak villámokat szóró tekintettel nézek végig rajta, ahogy elkezdek feltápászkodni. Ciccentek egyet, de amúgy szóra sem méltatom a szavait. Várok, amíg sikerül nagyjából helyre rázódni, csak aztán állok fel immár. Oké, akkor most van az, hogy valami kell, amin levezethetem a dühömet, vagy inkább valaki, majd megoldom.
Nehéz lenne rólam elmondani, hogy jó apa vagyok-e, vagy nagyon is rossz. Réghasznált vadász készségeimet kellett újra elővennem, hogy egy (már) fajbeli társamat elintézzem. Bár, távolról sem a társam, mert az ilyet nem tudom olyannak tekinteni. Bár sosem tekintettem az ember gyilkosságokat másfajúak által elfogadhatónak. De vannak dolgok, amelyekről a lányom, meg a feleségem nem tudnak. Ilyenek például azok az estek, mikor hosszú időre vagyok távol. Valami okos magyarázatot mindig kiszoktam találni rá mondjuk. Általában a futást hozom fel. Néha pedig gyorsabban végzem, minthogy feltűnést keltene. Akkor meg csak azt mondom, hogy kis esti sétára mentem el. Nem sok okuk van kételkedni bennem. Ez viszont ezentúl lehet nem így lesz. Most kimutattam a fogam fehérjét, hogy milyen is tudok lenni. De akkor sem fogom hagyni, hogy az én egyetlen lányomat valaki is bántsa. Vagy bármilyen fenyegetésben tartsa. Az első csapásnál rájöttem, hogy innen már nincs visszaút. Talán át kellett volna gondolnom kétszer is, mielőtt cselekszem. Talán. De eleget gondolkodtam már. Túl sokat is. Húscafatok szakadnak ki mindkettőnk bőréből, ő neki a korbeli fölénye segít, nekem pedig a vadász tapasztalatom. Meg a ravaszságom. A pengét verbénába mártottam, és nagyon ügyeltem arra, hogy ne érjek a fegyverem azon pontjához. Azzal csak magamnak ártanék. Bár kibírnám, mert ha hozzá érek, az nem ugyanaz, mintha egy nyílt sebet szakítanék magamon. Coulsonon pedig látom, hogy fáj neki. Érzi, hogy valami nem stimmel. Végül, jó néhány karcolással később a térdére kerül. A pisztolyomat eddig nem vettem elő, de most, miközben egyre közeledek felé, belelövök néhányat, hogy még inkább gyengítsem, valamint, hogy ne tudjon nagyon mozogni. Végül odaérve mögé kerülök a sebességemnek köszönhetően, és a nyakát töröm. Tudom, hogy nem hal bele. Tudom jól. Talán a megölése lenne a legjobb megoldás. De annak durva következményei lennének. Így pedig kapok egy-két óra nyugalmat. A falhoz simulva pillantok ki az utcára, és mikor egy lelken kívül nincs más a környéken, azt mikor odaér a falhoz behúzom és fogaimat belemélyesztem a torkába. A vérét szívom, hogy jobban legyek, de mielőtt belehalna, ellököm magamtól. Ennyi is elég nekem. A telefonomért matatok, és egyből tárcsázom Eziót. A raktárházba akarom, hogy menjen, és ott várjon meg. Mondta, hogy azonnal indul. Szükségem is lesz rá. Coulsont felkapom a vállamra, és útközben bepötyögöm Shannának is a címet, hogy hova jöjjön. Bells-szel együtt. Kerülő utcákon el is érek a raktárházba, ahol Ezio már vár. Leültetem egy székre Coulsont, és megkérem Eziot, hogy mondjon valami olyan varázsigét, ami egy afféle karanténba zárja, ahonnan nem jöhet ki. Mondtam neki, hogy mindent megmagyarázok majd, csak gyorsan csinálja. Megtette. Már csak a feleségem és a lányomat várjuk. Leülök a földre, hátamat a falnak támasztom, és elmondok Eziónak mindent.
Régóta nem éreztem már ilyet. A szemeim szinte csigalassúsággal nyíltak ki, a látásom homályos volt, a számnak fura íze volt és még az emlékeim is túl mélyen lappangtak. Jó pár perc kellett ahhoz, hogy sikerüljön teljes mértékben visszanyernem a tudatomat. Egy darabig csak feküdtem és a plafont bámultam, miközben a múlt apró foszlányait próbáltam kitalálni. Egyszerűen nem értettem, hogy mi történhetett, de aztán, mint valami villámcsapás hirtelen a köd eltűnt, mind a szemem, mind az elmémből. Rájöttem arra, hogy Nate tette, mert olyanra készült, amire én soha nem adtam volna áldásomat. Tudom jól, hogy remek vadász és vámpír is, de ez még nem jelenti azt, hogy öngyilkos hadjáratba kell kezdenie azzal az elmebeteg vámpírral, aki a lányom előtt az tette. Sietve pillantottam körbe, majd hamarosan meg is pillantottam a tündéremet magam mellett. Idegesen tettem a kezemet a fejére és kezdtem el fülelni, de szemmel láthatóan ő is csak aludt, viszont ő se azért, mert fáradt volt. Sietve mentem ki a fürdőbe, hogy kiöblítsem a számat, majd pedig mire elkezdett ébredezni már ott is voltam mellette. Türelmesen vártam arra, hogy magához térjen, amikor is egyszer csak megszólalt a telefonon. Vámpírsebességgel teremtem ott, majd egy kisebb sóhaj keretében konstatáltam a megadott címet. Nagyon remélem, hogy Nate írta és nem az a vámpír szórakozik. Sietve ülök vissza Bells mellé és gyengéden simítok végig az arcán, majd próbálom szavakkal is megnyugtatni őt. Amikor pedig ő is teljesen magához tér, akkor sietve rakok el egy tasakos vért és máris úton vagyunk. Kellőtávolságban állok meg és lányunknak a fejébe vésem, hogy amíg nem üzenek, addig nem jöhet. Nem akarom, hogy baja essen. Lassan lépdelek, egyáltalán nem bizalom gerjesztő ez a hely. Végül nagy levegőt veszek és elindulok az épületbe. Valaki van itt? Nate? - kérdezem meg a lehető leghatározottabban, miközben legbelül azért félek. Félek attól, hogy a férjemnek valami baja esett. Amikor megérzem az apám illatát is, akkor még inkább nem értek semmit se. Sietve indulok el, majd amikor meglátom, hogy Nate a földön ül, akkor mindent kikerülve termek mellette. Nate? - nézek rá aggódva, majd felpillantok az apámra bosszúsan és ezek után jövök rá arra, hogy a másik ismerős illat tulajdonosa nem más, mint akivel Bells találkozott. Mi a franc folyik itt? - nézek körbe érthetetlenül, majd hol a férjemre, hol pedig az apámra pillantok. Végül pedig üzenek a lányunknak is, hogy jöhet, de ha baja esik, akkor tuti jobb, ha mindenki menekülni kezd.
Kezdőlap
