Sosem gondoltam volna, hogy velem is megtörténhet ehhez hasonló eset, és az az ájult nő, most ott fekszik a nappalim kanapéján, én meg itt állok a konyhában és azt sem tudom, mit tehetnék. Nem halott, hiszen lélegzik, de nincs magánál, a pupillája sem reagál semmire, hiába próbálom felébreszteni, nem megy. Tudom, az lenne a legcélszerűbb, ha hívnám a mentőket, de most, hogy konkrétan elraboltam szegényt, nem lenne tanácsos bajba keverni magamat, a lány pedig pusztán elájult. Miután felébredt kórházba irányítom, és le is zárom ezt az őrült eseményt. Pedig igazán nem számítottam erre, nem terveztem semmiféle kalandot mára, de ez a város tele van meglepetésekkel. Hazafele tartottam a galériából, késő délután volt, a nap már félig lebukott a hegyek mögé, mikor megláttam ezt a tétován, céltalanul bolyongó hölgyet, pontosan a lakásom előtti főút közepén. Pár pillanat volt csak, egész egyszerűen elzuhant a betonon, nem tudtam mit kellene tennem, így nemes egyszerűséggel felkaptam, és becipeltem a házba, csak nem hagyhattam ott. Kinyitom a konyhaszekrényt, és előveszem a kedvenc, nagyapámtól örökölt fém teáskannámat, begyújtom a gáztűzhelyt, és felteszem forrni a vizet, majd sietősen elhalászok két citromos tea filtert, és egyenként belepakolom a kannába. Imádom a teát, főleg a citromosat. Mindig megnyugtatott, és jelen esetben kellett egy kis kúra megfáradt idegeimnek. Na, meg persze bizonyára a vendégem is elkortyolgatna egy kis frissítőt, miután végre felébred. Idegességemben nem tudok mit kezdeni magammal, fel-alá járkálok a szúk kis konyhámban tehetetlenült, kezeimet összekulcsolva a tarkómon. Hangos szuszogásom csak ami megtöri a ház csöndjét. A nő halkan lélegzik, ide nem hallatszik be mocorgása sem, csak azt tudom róla, amit a helyzet elém tár. Hogy mennyire gyönyörű, és, hogy nem ember, hanem boszorkány.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
Ahol épp akarom
Hobbi & foglalkozás :
újra élni
A poszt írója ♛Melisandre Faith
Elküldésének ideje ♛Csüt. Május 28, 2015 10:40 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Patrick & Melisandre
Menekülni akartam. Menekülni a múltam elől, menekülni a nővérem elől, menekülni az életem elől. De a szellemvilág, ahonnan nemrég visszatértem, már nem volt az otthonom, nem tűnhettem el az emberek elől. Könnyáztatta arcom, csapzott hajam és zavarodott gondolataim, a téboly felé vezettek, átlökve a határon, hogy megtartsam a normális énem, akit oly rég nem éreztem már magaménak, most pedig, hogy visszakaptam, egyszerűen idegen volt tőlem. Undorodtam magamtól, fogalmam sem volt, hogy hogy lehettem képes olyasmikre, amiket láttam. Megszédülök, majd az engem körülvevő feketeségbe merülök, még ha egy-két szót, hangot hallok is. Elmerülök az ismeretlen, mégis ismerős, megnyugtató és kellemes semmiségben, ahol senki sem találhat rám. Újra és újra átélem azt, amit tettem, újra és újra megbánom a bűneim, de az ereimben csörgedező dac mértékén nem tudok változtatni. Egyszerűen vágyom a sötétségbe, vágyom, hogy keresztülszakítsak minden gátat, amit törvények emelnek körém. Szemeim kipattannak, amikor álmomban ismét látom kezemben a kést, ahogy a saját anyám felett állok. Sikítva ébredek, verejtékemben vergődve, vacogva a hidegtől, egy ismeretlen helyen. Körbenézek a szobában, aminek kanapéján immáron ülő helyzetben vagyok, és első gondolatom a nővérem lesz. -Roselyn?-forgatom fejem, mikor felbukkan egy idegen férfi arca. Fogalmam sincs, hol vagyok, elfog a félelem, és felpattanok a kanapéról, amitől ismét megszédülök, a karfába kapaszkodom, de tekintetem mereven a férfira szegezem. -Ki maga?-szegezem neki egyből a legfontosabb kérdést, miközben ujjaim továbbra is a karfát markolják, hogy ne zuhanjak erőtlenül a földre. Ha akarnám sem tudnám elrejteni érzelmeim, gyengének érzem magam és a helyzeten nem segít, hogy fogalmam sincs hogy kerültem ide. Utolsó emlékem, hogy az utcán rohanok, majd minden eltűnik körülöttem, és furcsa megnyugvást érzek. Na, ennek a megnyugvásnak most közel sincs nyoma.
Hangos sikoltás rázza meg a lakásomat, beleremegnek a falak, és a szívem is megrezdül a hívásra. Kirohanok a nappaliba, ahol az eddig ájult hölgyemény immáron állva üdvözöl. Látszik rajta, hogy még mindig nincs teljesen tisztában magával, és az állapotával, ujjai görcsösen markolják a kanapé karfáját. Értetlen arcomra próbálok együtt érző, de kedves, barátságos mosolyt ültetni. Most tűnik csak fel, így, hogy szemtől szemben állunk, hogy milyen furcsa külsejű is valójában. Az arca gyönyörű, szinte már angyali, de a haja csapzott, s mintha egy kicsit nedves is lenne az esti párától, látszik rajta, ahogy vacog. Lesütöm a szememet, egy cseppnyi sajnálat költözik a szívembe, megnyalom az alsó ajkamat, és próbálok úgy hozzá állni, ahogyan eddig elterveztem, hogy hogyan is fogok, hogyha egyszer végre felébred. Felnézek rá, kék szemeimet egyenesen az övéire szegezem, olvastam erről valami pszichológiai cikket, hogy hogyan kell lenyugtatni a pánikoló embert. Egy próbát megér. - A nevem Patrcik, a lakásomban vagy – magyarázom neki az egyszerű tényeket, érzelemmentes, monoton hangon, hogy még véletlenül se zaklassam fel – maga itt sétált az úton, és egyszer csak összeesett, én… én úgy gondoltam, legjobb lesz, ha idehozom… - ez már inkább mentegetőzés, mint magyarázás, hiszen azért mégis elég furcsa helyzet kerekedett az én kis kalandomból, amit logikailag ez a hölgyemény teremtett meg. Én is elég kellemetlenül érezném magam, ha egy idegen nő lakásán ébrednék. Elkezdem tördelni az ujjaimat, amit akkor szoktam csinálni, amikor zavarba jövök. - Roselyn-nak hívnak? – kérdezem, visszaemlékezve, hogy imént ez a név is elhangzott a szobában – csak mert az előbb, ezt a nevet említetted – na, tessék, már megint mentegetőzöm. - Kérsz egy teát, citromos, most főztem… vagy egy takarót esetleg, akarsz telefonálni? – ez a sok kérdés még engem is összezavar egy kissé, de próbálom, legalább minimálisan megnyugtatni. Nem merem szűkíteni a közöttünk lévő távolságot, félek, hogy a végén még kirohan a lakásból és elüti egy kocsi, azt pedig nagyon nem szeretném, szóval csak egy barátságos gesztust teszek, és felé nyújtom jobb kezemet.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
Ahol épp akarom
Hobbi & foglalkozás :
újra élni
A poszt írója ♛Melisandre Faith
Elküldésének ideje ♛Csüt. Május 28, 2015 9:01 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Patrick & Melisandre
Diliházból szökött nőszemélynek hihetett volna bárki, és minden bizonnyal az is annak hitt, aki most velem szemben állt. Fáztam, szinte vacogtam, hajamba túrva egyértelmű volt, hogy úgy néztem ki, mint aki most szökött be, és eddig az utca embere volt. Pedig nem így volt. Vagyis...lényegében így volt. Nem volt hol laknom. Még. Az első napom, hogy újra ember vagyok, a nővéremre pedig még csak ránézni sem merek. A férfi mosolya nem nyugtatott meg, ujjaim még mélyebbre próbáltak nyomulni az anyagban, de szinte felserceg utóbbi, ahogy szakadásnak indulhatna. Elkapom a kezem, mielőtt kárt okoznék más lakásában. Egy idegen lakásában. Hogy kerültem én ide? Kérdésemre adott válaszán összevont szemöldökkel reagálok. Bármire is megy ki ez a nagy szemkontaktus dolog, nem tetszik. Tekintetem ide-oda jár, de mindig övébe ütközik. Zavaró, zavara ejtő. -Hát persze, hogy úgy gondolta.-arcomról süt, hogy gyanakszom, attól függetlenül, hogy a szembetűnőbb az, hogy rettegek az engem körülvevő ismeretlentől. Kérdésétől kiráz a hideg, ismét eszembe jut a nővérem és elmegy minden jókedvem. Fura helyzet volt ez, én pedig észrevettem, hogy a kezét tördeli, és csak még inkább dobott a kedvemen, ami így zuhanórepülésben kezdett szállni. -Nem, ő a nővérem.-nyelek nagyot.-A nevem Melisandre.-válaszolok valamivel kedvesebben, de még mindig remegek, kezem mégis kienged. Mentegetőzik, de nem értem miért, amitől csak még idegesebb leszek. Megint. Remek. -Őőő, azt hiszem, hogy kérek. Egy teát és egy pokrócot is.-válaszolok, hisz jól esne egy pohár forró ital, na meg egy pokróc, de nem bírok megmozdulni. Fogalmam sincs, hogy a félelemtől vagy a ténytől, hogy a nevemet is úgy mondtam ki, mintha nem is a sajátom lenne. Egyszerűen remegek a puszta létezésemtől. -Köszönöm...Patrick.-mondom, és helyet végre megmozdulok. Egy óvatlan lépést teszek felé, és tekintetem övébe fúródik. Markáns vonásai tudatomba égnek és elmosolyodom, haloványan, de valamivel boldogabb képet vágva, mint ahogy eddig néztem. Hálát kellett mutatnom és reménykednem, hogy nem holmi zavarodott elme, aki hobbiól nőket szed össze az utcán. Lassan helyet foglalok, hajamba túrok és megigazítom azt, majd megdörzsölöm arcom, hogy némi színt varázsoljak magamra. Telefonálnom kellett volna, de nem akartam. Nem volt kit hívnom, csak erről Ő még mit sem sejtett.
Fogalmam sincsen, hogy mit tehetnék. Csak állunk egymással szemben, hallgatom selymes hangját, s a szavakat, amiket formáz ajkaival. - Bármikor elmehet, ha akar – mondom nyugodtan szavaira reagálás képen. Nem akarom, hogy úgy gondolja, egy elmebeteg nőrablónak nézzen. - Ó, a nővéred… esetleg nem akarsz telefonálni neked, hogy érted jöjjön? – kérdezem, miközben kisétálok a konyhába és öntök egy bögre teát, amit ráhelyezek egy tálcára, mellé odarakom a cukortartót, meg egy kevés tejszínt. - Biztos csak lement a vérnyomásod, azért ájultál el, velem is megtörtént már nem egyszer, tudod, gyengék az idegeim – elmosolyodom, és lerakom a tálcát a kávézóasztalra, ami a kanapé előtt van. - Nyugodtan ülj le, máris hozok neked egy takarót – mondom, s el is indulok a hálószobámba, majd beérve megállok egy percre, és azon morfondírozom, mit is kellene cselekednem. Nincsenek fenntartásaim vele szemben, ugyanis látszik rajta, hogy tényleg meg van rémülve, így csak annyit tehetek, hogy adok neki enni, meg valami tiszta ruhát, aztán hívok neki egy taxit, ami majd hazaviszi. Felnyalábolom a sötétkék takarómat az ágyamról, átdobom a vállamon, és kilépdelek a nappaliba, ahol a hölgyemény ül, majd óvatosan lehelyezem mellé. Igazából annyira nem vagyok bátor, hogy betakargassam, nem akarok tolakodó, vagy esetleg nyomulós lenni. Bátortalanul leülök mellé, magas falakat emel közénk a csönd, mintha nem is egy helyen lennénk, mintha nem is érzékelnénk egymás jelenlétét úgy bámulok magam elé. Felé fordulok, szóra nyitom a számat, de zavaromban nem tudom, mit mondhatnék, így inkább csendesen visszatérek kiinduló helyzetembe. - Nos, esetleg hívjak neked egy taxit, ami hazavisz? – kérdezem, még mindig a tévé üres, fekete képernyőjét bámulva, felemelem a kezem és hüvelykujjammal végigsimítok vékony, alsó ajkamon. A meleg, ami a radiátorból árad. és tölti be a kis lakást teljesen elnyom, szótlan vagyok, nesztelen, nincs kedvem megmozdulni, a pillanatnyi adrenalin kiszökött a testemből, s most teljesen leeresztve várom, hogy mit tehetek még a hölgyeményért. Francba az angol jó modorral.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
Ahol épp akarom
Hobbi & foglalkozás :
újra élni
A poszt írója ♛Melisandre Faith
Elküldésének ideje ♛Pént. Május 29, 2015 6:21 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Patrick & Melisandre
A macska-egér játék helyzet nem kedvezett nekem. Féltem tőlem nem megszokott módon, már, ha a múltamból indulok ki, amitől a hidegrázás elkapott az imént, s még most is küzdök ellene. Megnyugtatott, legalábbis azzal, amit mondott, de egyenlőre fogalmam sem volt róla, hogy hová is mehetnék. A kérdése nyomán ismét átjárt a félelem, és gyermetegen rémült arcot vágva, zsigerből áztam meg fejem, hevesen és tiltakozva. -Nem én...-dadogok, de egyre több dologról fogalmam sincs. Itt a tény, ember vagyok, és telefonszámokról beszél, ami manapság már normális kommunikációs lehetőséget ad, még sincs róla fogalmam, hogy használhatnám.-Nem szükséges ilyesmivel zavarni.-köszörülöm meg a torkom, de ez a mondat olyan, mintha a hatvanas években ragadtam volna. Valahol igaz is volt, ott is ragadtam, csak úgy bő négyszáz évvel ezelőtti hatvanas években. Ahogy eltűnik a konyhában, megrázom a fejem, és próbálom összeszedni a gondolataim. Ez nem lehetséges...ez őrület. Helyet foglalok, míg a tálca előttem landol az asztalon, és elmosolyodom. Az abszurd helyzet ellenére kezdek kiengedni, de a kényelmetlen érzés még mindig ott ül közöttünk. Végignézek a tálcán, és nyugtázom, hogy tejszínt rakott rá, nem citromlevet, ahogy manapság szokás. -Ön angol, vagy csak szereti követni a régi idők hagyományát?-biccentek a tálca felé, de már eltűnt az egyik szobában, s mikor egy kék pléddel a kezében tér vissza, zavart tekintetemben némi kíváncsisággal nézek rá, hátha megtudom a válaszát. Bár egyre jobban érzem, hogy ő is olyan, akárcsak én, van bizonyos ereje, nem értem, mi üt belém, hogy kíváncsiskodni kezdek. A teába teszek némi cukrot, miután a takarót magam köré tekertem, és a tejszínből is öntök egy keveset a pohárba. Megfogom a csészét és mélyet szippantok a kellemes citromillatból, és rádöbbenek, hogy százötven év után ezt is először tehetem meg. Érezni a bögre forróságát, a az ital illatát, egyszerre ismerős, mégis idegen. A gondolataimból kirántó kérdésre ismét szemembe kiül a zavarodottság, és a bögréből, amiből alig egy kortyot ittam, megremegő kezemnek köszönhetően, majdnem magamra borítom a forró italom. -Igazából...-kezdek neki ismét, dadogva és nehezemre esik bevallani az igazságot, pláne nem egy idegennek.-Felejtsd el. Köszönöm a teát, már sokkal jobban vagyok.-mosolyodom el, tekintetembe zavarodottság helyett félelem költözik, hisz nincs igazából hova mennem. Azt hiszem, ezt nevezik hajléktalannak mai szóval. Elmerengek az arcán, szinte bámulni kezdem, és nehezemre esik nem észrevenni, hogy hogy csillognak szemei. Hazugság volna azt állítani, hogy vágyom a kalandra, de ha egyszer így van. Élni akarok. Közelebb hajolok hozzá, és óvatos csókot nyomok ajkaira, s azt hiszem, ezt csak elképzelem, de mégis megtörtént, s mire észbe kapok, már két lábra pattanva ácsorgok az ajtó előtt, felborítva a bögrét, aminek tartalma szétterül a tálcán.
Keresve sem találtam volna ilyen nőt, aki ilyen gyönyörű, és talán egy kicsit flúgos, de aranyos. Azt érzem, hogy valami nincs rendben vele, érzem az erejét, azt, hogy nem ember, de mégis, valami furcsa aura veszi körül, mintha azt sem tudná, melyik évszázadban van is pontosan. - Jól van, ha gondolod, maradhatsz éjszakára, majd én alszom a kanapén – magyarázom, nem tudom mi ütött belém, ennyire segítőkész azért én sem szoktam lenni, pedig a szótárban az én képem van feltüntetve a segítség szócska mellett. Oké, ez egy olcsó poén, de akkor is így van, így gondolom. - Eltaláltad, angol vagyok, vagyis brit, így jobban szeretem, mi nagyon kényesek vagyunk… igazából mindenre. Még a vaj márkáját is megválogatom a boltban – viccelődök, hogy oldjam kicsit a közöttünk lévő természetes feszültséget. Figyelemmel kísérem, ahogyan belekortyol a teába, s eljátszok a gondolattal, hogy milyen lenne, ha minden este megtenné itt, a lakásomban, majd alig észrevehetően megrázom a fejemet, folyton ez van, ha találkozok egy potenciális nővel, azonnal elképzelem a közös életünket, pedig még csak a vezetéknevét sem tudom, s ha így haladunk nem is fogom tudni. Szomorú tény, hogy harmincnégy éves létemre zavarban vagyok egy nő közelében, bár az elismerés, legalábbis szerintem, hogy nem akarom egyből rávetni magamat minden dologra, ami él és mozog, mint egy kanos tini srác, de ez már mellékes. - Örülök, hogy jobban va… - akarom mondani, de a mondatom végét el kell harapnom, ahogyan ajkai az enyémhez kapcsolódnak. Megcsókol. Most tényleg csókolózom egy vadidegen nővel, és még csak nem is én kezdeményeztem, ehhez azért kell egy marék mák. Kissé riadtan pillantok rá, ahogyan elszakad tőlem, felborítva mindent, s megtorpan az ajtónál. Mintha nem tudná, mit tesz, és, hogy hova került. Pedig engem valószínűleg jobban meglepett, mint önmagát, az tuti. Lassan és óvatosan felállok a helyemről, odasétálok hozzá, minél közelebb érek, annál gyönyörűbbnek látom, s tudom, hogy ez nem csak a képzelet játéka, mert meg tudom érinteni őt. Hüvelykujjammal megsimítom az arcát, teljesen elvarázsol. - Angyal vagy? – suttogom. Teljesen elveszik az eszemet a hormonok, és a vágy. Nem bírom megállni, hogy ne csókoljam meg, óvatosan közelítek felé, s amint ajkaink összeérnek, lehunyom a szemem, hogy elmerüljek ebben az egész dologban. Nem érdekel a tegnap, és a holnap sem, csak a ma számít, az, hogy mi történik ebben a percben.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
Ahol épp akarom
Hobbi & foglalkozás :
újra élni
A poszt írója ♛Melisandre Faith
Elküldésének ideje ♛Pént. Május 29, 2015 7:38 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Patrick & Melisandre
Nem akartam élősködőnek tűnni, de fogalmam sem volt, mit kezdhetnék magammal. Elmehetek, de nincs hová. Motelben megszállhatok, de nincs miből. A nővérem szemébe pedig nem bírok belenézni a történtek után. Egyszerűen nem megy, nem menne, bárhogy próbálnám. Próbáltam beszélgetésbe elegyedni vele, és mikor nyugtáztam, hogy angol, vagyis brit, kezdtem mindent megérteni. A kimértség és a távolságtartás mintaképei voltak, ráadásul nem azok a típusok, akik egyszerű esetek lennének bármilyen téren is. Mindennek meg volt a helye az életükben. Irigyelhettem ezért. Jómagam sosem találtam a helyem a világban, százötven évig voltam szellem, akkor mégis élőbbnek éreztem magam, mint amilyen most voltam. -Megértem.-biccentek, de nem tudom azt átérezni, ahogy ő él. Távoli nekem ez a dolog, ahogy minden más is. Zavarodottságomon nem segít a ránk telepedő csend, majd az, hogy olyasmibe kezdek, amiről nem is sejtem, hogy hova vezethet. Egy térben vagyok egy férfival, akinek a szemei vonzanak, akár a csillagos ég. Érzem, ahogy elindul bennem valami, valami új, ismeretlen, mégis ismerős érzés, és ahogy felé hajolok, megdöbbenten tapasztalom a kellemes bizsergést. Felpattanok, fellökve mindent, és az ajtónak vetem hátam, szaporán véve a levegőt. Ahogy közeledni kezd felém, először összehúzom magamon a pokrócot, de, amint érezni kezdem bőrömön a testéből áradó forróságot, úgy érzem, a lábaimból és az agyamból egyszerre szökik ki a vér. -Nem, nem vagyok...-suttogom elhaló hangon, de már késő, ajka rátalál enyémre, és testem automatikusan felel hívogatására. Elengedem az eddig körém csavarodó takarót és kezem ugyan bizonytalanul, de vállára siklik, míg másikkal hajába túrok. Átadom magam a távoli, lehetetlen érzésnek, az abszurd világnak, amibe hirtelen belecsöppentem, és próbálok harcolni az ellen, amit teszek, de nem bírom tovább. Elvesztem. Azon kapom magam, hogy szívverésem a torkomban kezd dobolni, miközben hagyom, hogy tovább ostromoljon csókjaival és egyszerűen úgy simulok hozzá, mint kés a vajhoz. Végül mégis eltolom magamtól, mert úgy érzem, elfogyott minden levegőm, és zavaros tekintetem rá emelem. -Ez egy álom, vagy mind a ketten őrültek vagyunk?-szegezem neki a kérdést, szemeim viszont valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag úgy csillognak, mint a gyémánt.
- Fogalmam sincs, de csodálatos – suttogom vissza neki válaszomat. Nem tudom irányítani a cselekedeteimet, teljesen elborítja az agyam a köd, megszűnik az idő, megszűnnek a hangok, csak az ő szívének dobogását hallom. Közelebb vonom magamhoz, kezemet óvatosan a derekára csúsztatom, majd gyengéden belemarkolok a csípőjébe. Nem tudom megállni, hogy ne tegyem meg, minden egyes elmúló pillanattal, csak egyre kívánatosabban látom, egész testemben szétárad a bizsergés, olyan szinten kívánom, hogy forró teste az enyémhez érjen. Régen voltam már nővel, ezt be kell vallanom, nem voltam oda az egy éjszakás kalandokért, körülbelül két és fél éve volt utoljára hosszabbnak mondható kapcsolatom, így legutóbbi szexuális élményem is ahhoz kapcsolódik. Nagyon vágyom rá. Összekulcsolom az ujjainkat és a kanapé felé kezdem húzni, majd leülök, és az ölembe vezetem. Ez a lakás még nem látott szexet, épp ideje hát, hogy felavassam. Hirtelen állok meg, mintha kissé visszanyerném a gondolkodó képességemet, tudom, hogy ezzel mindent elronthatok, de nem tehetem meg vele, hogy nem bizonyosodok meg arról, valóban akarja-e, vagy csak kétségbe esése miatt adná be alám a derekát. Nem akarom kihasználni, van bennem annyi tisztelet a nők iránt, hogy ne csak tárgyakként tekintsek rájuk. - Várj, biztos vagy benne? Csak mert nem szeretném, ha azt gondolnád, kihasznállak – mondom, kissé csalódott hangon, de belül büszke vagyok önmagamra, hogy képes voltam legalább egy kicsit ellenállni ennek a hatalmas kísértésnek. - Gyönyörű vagy – suttogom, s két ujjam közé fogom egy fényes hajtincsét, hogy megcsodálhassam. Nem azért vonzódok hozzá, mert szeretem, dehogy, ezt a kiváltságot egyedül Ruthie kapná meg, félő, hogy sosem fogok kiábrándulni belőle. Egyszerűen csak vonz a látványa, a hangja, a kisugárzása. Mindene. Elveszek benne, mert nem tudok eltekinteni a felől, hogy milyen gyönyörű. És csak nem várhatok örök időkig egy olyan lányra, akit csaknem tíz éve még csak nem is láttam. Nem várhatok valakire aki még csak észre sem vesz.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
Ahol épp akarom
Hobbi & foglalkozás :
újra élni
A poszt írója ♛Melisandre Faith
Elküldésének ideje ♛Hétf. Jún. 01, 2015 3:59 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Patrick & Melisandre
Egyszerre vágytam valamire, amit százötven hosszú éve nem élhettem át, másrészt viszont szinte remegtem a bizonytalanságtól. Ahogy viszont keze derekamra siklik, elpárolog mindent kétségem. Ujjaim hajába túrnak, közelebb húzva magamhoz, adom át magam a csók édes mámorának. Nem vágyok olyasmire, amiről már rég tudom, hogy az ember életét csak megkeserítheti, de vágyhatok olyasmire, ami nem jár kötelezettségekkel, csak élvezettel. Vágyaim tengerén kezdek úszni heves követelésétől, ahogy összekulcsolt ujjakkal húz a kanapéhoz, és ahogy ölébe von, érzem vágyának forrását, ahogy fellobban benne, combomhoz simul, és hátamon végig fut a hideg. Megáll, és értetlenül vonom össze szemöldököm. Ez voltam én egykor és ez vagyok most is. Hajtani akarok olyasmit, amit élvezetnek hívnak, csak élni, létezni napról-napra, persze bizonyos határok között. De ahogy megálljt parancsol nyaka köré font kezeim vállára siklanak, hogy megtartsam egyensúlyom. -Ne gondolkodj, cselekedj.-kérem, hangomban érezni, ahogy megremeg, hisz magam is olyasmitől fordultam ki magamból, amiről azt hittem, már soha nem érezhetem. Szédülni kezdek, amikor rekedtes hangon szól hozzám ismét, és mielőtt kettőt pisloghatna, ismét magamhoz vonom, forró csókkal bátorítva rá, hogy folytassa, amit elkezdett, míg ujjaim az ing gombjaival kezdenek el bíbelődni, combjaim viszont összeszorítom valamelyes, és mikor a gombok közül mind megadja magát, erőteljesen hozzásimulok. Feleslegesnek érzem húzni az időt, mikor mind a ketten pontosan tudjuk, mit akarunk a másiktól. Valamit, amiben nincs komoly tartalom, csak a pillanat heve, ami miatt később nem kell, hogy főjön a fejünk. Belemosolygok a csókba, hisz csalódás nem ér, mikor érezhető lesz, hogy vágy tombol benne is. Elkapom kezét, és határozott mozdulattal húzom a kissé csapzott külsejű szoknyám alá, hogy forró bőröm tenyere alatt szinte perzselni kezdje. Emlékeim közül felvillan egy kép, amit nem akarok látni, és összerezzenek. A férfi, aki szeretett, de ellöktem, és a pokolba taszítottam, s hirtelen érezni kezdem azt, amit most más adhat meg nekem. Közelebb húzódok a férfihoz, akinek még csak a nevét sem tudom, de őszintén, most mással vagyok elfoglalva, és nem tervezek kíváncsiskodni.
Nagyot nyelek szavaira reakcióként. Megőrjít, mert eszelősen kívánom a testét, az a két és fél év egy férfinak igazán hosszú idő. A teste forró, ahogyan az enyém is, a szívem vadul kalapál a mellkasomban, alig kapok levegőt, de nem is érdekel. Kicsit olyan érzés, mintha újra elveszteném a szüzességemet. Ösztönösen csinálok mindent, hiszen ez az egész olyan, mint a biciklizés, lehetetlen elfelejteni, hogyan is csináld. És ez a lány, a legvadabb fantáziáimban sem kívánt még engem ennyire nő, ahogyan most ő kíván engem. Az sem érdekel, hogy hívják, hogy hány éves, az ismerkedésre ráérünk később is, persze, ha egyáltalán lesz később. Nem is tudom pontosan megmondani, hány egyéjszakás kalandban volt részem, bár meg tudnám számolni egyetlen kezemen. Ezt fura lehet hallani egy férfi szájából, de én mindig is családcentrikus voltam. Imádtam a gyerekeket, és nagycsaládot akartam alapítani, egy szerető, boldog családot, olyat, amilyen nekem nem jutott. Kezem egyre feljebb csúszik a combján, selymes bőrén, ami szinte lángol. Óvatosan haladok, nem akarok elsietni semmit. Ujjaim táncot járnak a csípőjén, majd a fenekére tévednek, és meg is állapodnak egy pillanatra. Belemarkolok puha bőrébe, s amint a gombjaim elengedik tartásukat, és ő hozzám simul, akaratlanul is kiszökik a számon egy halk sóhaj. Annyira vágytam már egy női érintésre, mint éhező a falat kenyérre. Szabad kezemmel derekánál fogva még közelebb vonom magamhoz, és gyengéden beleharapok puha ajkába. Ez egy olyan álom, amiből nem akarok felébredni. Elfektetem a kanapén, és felébe magasodok, de nem hagyom abba a csókot. Nem akarom, hogy ez az egész véget érjen. Most nem, még nem. Egy mozdulattal húzom le róla az útban lévő textilt, ami felsőként szolgált eddig. Elhagyom ajkait, és puha, finom csókokkal halmozom el hófehér nyakát, néha kicsit bele is szívok, s piros foltot hagyok magam után. A kulcscsontja következik, lassacskán haladok lefele, kezeimet a derekán tartom, el sem akarom engedni. Érzem, ahogyan a vágy teljesen magával ragad, és már nincs vissza út, végig kell táncolnunk ezt a pillanatot, ezt az éjszakát.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
Ahol épp akarom
Hobbi & foglalkozás :
újra élni
A poszt írója ♛Melisandre Faith
Elküldésének ideje ♛Szer. Jún. 03, 2015 5:33 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Patrick & Melisandre
Senki sem szerethetett örökké, ezt tudtam jól. De muszáj volt a múltamból kiszakadnom, új életet kezdenem, amiben nem vágyok ilyesmire, csak élni akarok, egyik pillanatról a másikra. Úgy akartam élni, hogy a tegnapot elfelejtessem, hogy ne kelljen gondolkodnom, bár tudtam, ez nem így megy. Most mégis könnyűnek tűnt egy olyan férfi ölelő karjai között, aki a vágyánál többet nem adhat, és akinek én sem adhatok többet. Nem érdekelt a neve, a kora, éreztem, hogy van ereje, de ez nem befolyásolt semmiben. Egy senki akartam lenni a sok közül, akik csak azzal törődnek, hogy mi jó nekik. Lehet, hogy őrült voltam és fogalmam sem volt arról, hogy mit teszek vagy hová fog ez vezetni, de a gondolataim egyszerűen megszűntek létezni. Helyükre csak az volt képes odaférkőzni, hogy érintése nyomán forró lesz bőröm, hogy nyelveink vad és forró táncot járnak, míg érzem, hogy a csípőm alatt a vágya forrása egyre jobban erőre kap. Szinte szédülni kezdtem, amikor keze birtoklón markol fenekembe, és felnyögök a testem átjáró bizsergéstől. Ajkaimba harap, de abból nem serken vér, viszont egyre közelebb kísér ahhoz, hogy kezei között olvadjak el. Hátam lassan simul a kanapéhoz, mégis perceknek érzem, ahogy a felsőm eltűnik rólam és helyén már csak a csipke marad, ami most feleslegesnek és kényelmetlennek hat rám nézve. Kezei továbbra is csípőmön nyugszanak, de egyik kezét akaratosan húzom feljebb, hogy érintése nyomán ismét elfeledkezzek magamról. A csókba elmerülve emelem meg ismét csípőm, hogy érezzem őt, míg kezem, mely eddig kusza, szinte a fénytől folyamatos változó színű hajába túrva tartotta közel őt hozzám, és felsőjét egy könnyed mozdulattal tépem ketté, segítségül hívva némi erőt. az erőt, ami most szinte forr bennem, többnek és erősebbnek tűnik, mint eddig bármikor. Felsóhajtok, mikor kulcscsontomba csókol, körmeim pedig hátába vájom, annyira, hogy nyoma maradjon, de vére ne serkenjen ki. Szívdobbanásom nyakamban kalapált, fülemben dobolt, és már semmi sem érdekelt, csak a hozzám simuló test, az érintése és csókjai. Egy idegené, akit talán ennél jobban sosem fogok ismerni, talán igen...
Tudtam, hogy ez a dolog nem olyan, aminek lesz folytatása. Ez csak afféle egyszeri alkalom, ami most tökéletes, de holnap már inkább kínos lesz. Szerettem az ilyen nőket, akik céltudatosan akartak valamit, mint ahogyan ő is, bár a nevét sem tudom, mégis érzem, kell nekem. Engedem, hogy felhúzza a kezemet, tenyerembe veszem egyik mellét, nyelvem táncot jár a kulcscsontján. Nem tudom, hová fog ez az egész vezetni, de olyan jó, hogy abba sem szeretném hagyni. Egy darabig biztosan nem. Ahogyan nekem nyomja a csípőjét érzem, hogy egyre jobban felhevül a testem. Szorít a nadrágom, kényelmetlen, lekívánkozik rólam, hogy a bőröm az övéhez érhessen. A felsőm kettészakad, majd lecsúszik a hátamról, s a hajópadlón landol, ott, ahol a tea maradéka is. Olyan mintha ezer éve ismerném. A bőrének minden apró részletét fel akarom keresni a számmal, érezni minden anyajegyet, és csókolni őt egyszerre. Azt akarom, hogy az enyém legyen, hogy elfeledjen most, erre az egy éjszakára mindenkit, aki előttem volt, és, hogy ne jusson eszébe senki, aki majd a jövője lehet. Én akarok lenni most az egyetlen, akire figyel, akire koncentrál. Ahogyan megcsókolom, egyik kezével megsimítom az arcát, és akaratlanul is eszembe jut Ruthie. A lány, akit valójában szeretek, és szeretni is fogok ezután is, akire gondolok minden este, de most valahogy eltűnt, néhány percre, amíg elfoglalt ez a lány. Egy pillanatra ledermedek, de a vágy tüze még ég bennem, nem akarom igazán abbahagyni, úgyhogy gyorsan, egyetlen mozdulattal lerántom róla a nadrágot, dereka alá nyúlok, s megemelem, hogy a mellkasunk egymásnak nyomódjon. Meleg bizsergés fut végig rajtam, mintha kezdeném elveszíteni a józan eszemet. Nincs már más rajta, csak a fehérnemű, egyetlen mozdulat, s a melltartója kapcsolója már nem illeszkedik. Lekapom róla, s eldobom, fogalmam sincs hová. Csak érezni akarom őt, úgy ahogy van, ahogyan Isten megteremtette, nem akarom, hogy textil falak legyenek kettőnk között. Csakis őt akarom ma este, és senki mást.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
Ahol épp akarom
Hobbi & foglalkozás :
újra élni
A poszt írója ♛Melisandre Faith
Elküldésének ideje ♛Csüt. Jún. 11, 2015 5:24 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Patrick & Melisandre
Egy dolog volt az elmém csapdájába esni, egy teljesen más pedig abba a csapdába esni, hogy a bennem lakozó nőnek bizonyos szükségletei is lehetnek. Miért tettem, ami akartam? Kaland lenne ez, vagy menekvés a valóságból? Nem is igen számít, amíg én is tudom, hogy ez nem szól másról, csak a pillanatról. Nincs szó szerelemről, rózsaszín, elvakító ködről, de annál inkább vágyakról, amiket valakivel ki lehet elégíttetni, s ez olyasmi, ami nekem a feledéshez jól jöhet. Egy átmeneti állapot, aminek előnyei nyilvánvalók, hátrányai pedig kétlem, hogy egyáltalán rám találnának e valaha. Csípőm szinte illeszkedik ágyékához, ahogy a ruha kellemetlen szorításából ítélem, nm kell attól tartanom, hogy meghátrál. Nem érdekel a holnap, a kínos reggel vagy az, hogy valaha látom e őt újra, csak arra koncentrálok, hogy kizárjam a múltam és elmerüljek valamiben, ahol a józan ész nem egy opcionális lehetőség, csupán valami megfoghatatlan távoli dolog. Látom rajta, hogy valami miatt megáll, ugyanakkor keze felfedezőútra indul, s ahogy felhúz magával, szorító csipkemelltartóm eltűnik az útból, s fedetlen keblem meleg mellkasához simul. Felnyögök, ahogy keze végigsimít testemen, s míg úgy vonom magamhoz, mintha csak őt akarnám érezni most és mindörökké, homályos gondolataim egyre kevésbé zavarnak. Fordítok a helyzeten, magam alá gyűröm, s dereka két oldalán megtámasztva magam lábaimmal, valami megmagyarázhatatlan ok miatt, mélyen szemébe nézek. Kezem végigszántja mellkasát, nadrágjának gombjáig, míg hajam mellem elé libben vállam felett, részben eltakarva azt előle. Kínzó lassúsággal húzom le a cipzárt, majd húzom lejjebb nadrágját, s bokályán keresztül zoknijával együtt a földre dobom. Visszakúszok hozzá, először csókot lopva tőle, s szép lassan végigcsókolom minden kidudorodó csontját, izmainak lágy vonalait. Ajkaim ágyékáig haladnak, ahol az alsónadrágja gumijába ütközve elmosolyodom, és ujjaim segítségével ezt a felesleges ruhadarabot is eltüntetem az utamból. A kor, amiből jöttem, nem adott ilyesmire lehetőséget, de megtanított, hogy bánjak mégis az ilyen helyzetekkel, mert az emlékemben igencsak élénkek voltak hasonló emlékek. Menthetetlennek éreztem magam, aki sodródik a vágyaival, de nem is akartam menekülni tovább.
Szinte elájulok, legalább is olyan érzés most ez az egész, mintha nem lennék a helyemen, mintha forogna körülöttem az egész világ, de a jó értelemben. Egy pillanatig sem gondolok arra, hogy mi lesz, ha kiderül, vagy, hogy hogyan fog reagálni Ruthie, hiszen sosem érezte azt irántam, amit én iránta. Nem vehet zokon valami olyat, amit még csak meg sem tapasztalt, és nem is venné, hiszen nem érdeklem úgy, maximum megveregetné a vállamat, mint egy testvér. Nem akarok várni, és tovább húzni az időt, csak érezni akarom magam körül, de még engem is meglep, amikor hirtelen fordít a helyzetünkön, és csókokkal borítja be a testemet. Az izmaim megfeszülnek, ahogyan eléri az egyik kényes pontomat, belemarkolok a lepedőbe, a mellkasomon felágaskodnak a pihék, amik a legutóbbi borotválkozás után maradtak. Libabőrözik a karom és a lábam, s az elmém mintha el akarna szakadni a testemtől, majdhogynem elborul. Egy hirtelen mozdulattal rántom fel magamhoz, hogy az arcunk egyvonalban legyen, csak most veszem észre, hogy szinte még a tollnál is könnyebb a leányzó. Az ajkát bámulom, majd megcsókolom, de olyan hevesen, ahogy talán még nem csókoltam senkit. Levetkőzöm minden gátlást, kezeimmel lerángatom róla a bugyit, hallom az anyag reccsenését, és a cérna szakadását. Egyszerűen letépem róla, s a maradék – teljesen használhatatlan – vásznat a földre dobom. Jobb helye van a padlón, mint rajta. Sóvár tekintettel nézek végig rajta, szinte felfalom a pillantásommal, ahogyan alaposan bámulom formás kebleit, kívánatos csípőjét és tökéletes lábait. El akarom raktározni magamban a képet, ugyanis nagyon ritkán akad ilyen szép fogásom, csaknem ő a legszebb nő Ruthie után, akivel életemben eddig találkoztam. Ajkaim a nyakát érik először, csókokat lehelek rá, miközben feszülő ágyékomra húzom, majd felnyögök, ahogyan érintkezik a testünk. Csípőjébe kapaszkodva próbálok megmaradni a világban, ahol jelenleg vagyok, szabad kezemmel sűrű hajába túrok, s kicsit rá is szorítok, de nem annyira, hogy fájdalmat okozzak vele. Túl szép ez az egész ahhoz, hogy igaz legyen. Halk sóhaj szakad fel a torkomból, ahogy belemarkolok feszes combjába, teljesen az övé vagyok, erre az éjszakára legalábbis biztosan.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
Ahol épp akarom
Hobbi & foglalkozás :
újra élni
A poszt írója ♛Melisandre Faith
Elküldésének ideje ♛Vas. Jún. 21, 2015 9:28 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
+18
Patrick & Melisandre
Gondolkodás helyett, hagyom, hogy tetteim beszéljenek. Kezem végigsiklik izmos mellkasán, magamhoz vonom, már-már érezve heves szívverését, és elmerülök a testének melegében. Úszom a mámorban, hogy ember vagyok, hogy érzem kezeim alatt a forró bőrt, hogy érzem az ő perzselő érintéseit. Szinte a nyakamban dobog a szívem, ahogy érzem, a testem elöntő vágyakozás érintése után egyre inkább egy dologra kezd koncentrálódni, és az nem kezének érintése. Ágyékához nyomott csípőmmel érzem, hogy az érzés, a vonzalom kölcsönös, s amikor megszabadít a felesleges csipkéktől, és ahogy elmerül bennem, felnyögök. Az érzés, amit szinte elfelejtettem százötven év alatt, amit szellemként töltöttem a két világ között ragadva, most úgy kap fel, mintha mindig is ott szunnyadt volna bennem. Mintha mindig is vágytam volna Rá, akit nem is ismerek, s nem is ringatom magam olyan álmokba, amikkel a kapcsolat szorosabb értelmet nyerne, maximum egy barátságról eshetne szó. A tüdőmbe ragadt levegő fogaim között kiszűrődve távozik, míg ismét felnyögök, ahogy mélyebbre siklik bennem. Körmeim gyengéden, mégis határozottan vájom hátába, végigszántva azt, és vele együtt mozogva próbálom testem megakadályozni a végső széteséstől. Könnyűnek érzem magam, míg ő karjaiban tart, és olyan biztonságban, amit régóta nem éreztem. Átkulcsolom derekán a lábaim, és erőteljes mozdulattal fordítok a helyzeten, aminek köszönhetően félig a földön kötünk ki, de megtartom magam, és a kanapé keskeny sávján maradok, vele egyetemben. Csípőm egyenletesen kezd ringani felette, míg szemébe nézek, majd fejem hátra vetve hagyom, hogy az érzés ismét magába kerítsen. Formás idomaim érintésétől libabőrösök lesznek, de nem törődöm vele, tovább lököm magunk a beteljesülni akaró vágyainkkal. Magammal rántom, a földön kötünk ki, mert úgy érzem, képtelen vagyok megtartani magam felette, olyan könnyednek érzem testem. Magamba húzom, és fogaim gyengéden ugyan, de vállába vájom, ahogy egyre közelebb jutok a beteljesülésemhez, míg végül testem meg nem remeg alatta, ívbe feszült hátam a hideg szőnyegen, s belemarkolok a földön heverő egyik ruhadarabba. Torkomból halk, elfojtott nyögés jelzi, hogy a felhők fölött lebegek, és ki akarom használni minden percét az érzésnek.
Kezdőlap
ণ 
||
