Luke and Lzzy

-Örömmel foglak.-mosolyodom el elégedetten, mikor a képességemre tereli a szót, hogy vitatkozni velem nem éri meg, mert vagy meggyőzhetetlen vagyok... vagy...nos, ez az egy opció van jelenleg.
Én voltam az idősebb, mégis ő rohant mindig a lehetőségek után, de jelenleg én is mondhattam volna, amit ő. Nem éri meg vele vitatkozni. Elhatározta, amit el kellett határoznia, most pedig önként és dalolva vonul vissza a múltja egyik ballépésébe, és veszi tudomásul, hogy börtönbe kell vonulnia, mint egy szánalmas bűnözőnek. Sajnos, én ezzel az érzéssel nem tudok egyesülni és eszemben sincs pártolni az ötleteit.
-Szánalmas.-reagálok ennyit az ösztönzésére és a támogatására, mivel biztosítani akar, hogy jó ez így. Vele ellentétben én képtelen voltam rózsaszín habos-babos felhőket látni és élvezni az életet, míg ő nem is tudom, hogy túléli-e majd a napokat. Nem nyugtat meg, hogy minden az én kezembe kerül és én leszek az irányító szerepben. Nem voltam annyira hataloméhes, hogy az övét elvegyem. A magam üzletei, a magam élete tökéletesen elég volt mindig is.
-Mert te aztán nem vagy az! Borzalmasan hülye ötleteid vannak, ugye tudod Luke Meyers?-nem sűrűn hívom teljes nevén, ha így teszek azért van, mert egyszerűen kiborít. Hiába erősködik, nem fogok neki hinni, ideje lenne, ha ezt előre elkönyvelné, sőt, akár írásba is adom neki. Féltettem, hát nem hiszem, hogy ez akkora baj lenne. Ez olyan volt, mintha tűzön sétáltam volna, s abban reménykedtem volna, hogy fene a vámpír énembe, nem fogok úgy se lángra lobbanni.
-Felfogtam na.-intem le ennyivel, mielőtt végleg elöntene a dühöm, melyből már nem lesz visszaút, sőt, épp ellenkezőleg, az kerülgetne a végzetes őrületbe. S ha eddig nem voltam elég idegeskedő, mondhatni körülményes ember, akkor milyen leszek ezek után?
Ajkamra egyik pillanatról a másikra ül ki egy mosoly. Őszintén szólva a botlásaim nem zavartak, de azt hiszem őt sem. Ezen alkalmak emlékezetesek, de nem zavaró tényezők voltak a kapcsolatunkban.
-Majd igyekszem, de ezzel is jelezném, hogy nem nyeltem le a békát, szóval viseld el.-hiába a mosoly, szemem elárul előtte megint, és tényleg úgy nézek rá, mint aki épp keresztbe akarja lenyelni itt helyben.-Mernél mást mondani!-rándul meg szám szarka és egyik szemöldököm egyszerre, még szép, hogy ezt mondta, más különben végérvényesen kitörném a szép nyakát.-Tudod, ez a kevés a pozitív vonzata, más nincs is és nem is lesz.-tisztázom. Bár megjátszani magam sosem esett nehezemre, és az élet bármely részére kiterjedhetett ez, de kifejezetten nem lett volna az se jobb, ha akkor is így kellene előtte állnom, amikor kilóg belőle egy karó vagy csurom vér. Akkor nem baj, ha a dühöm kicsit ott motoszkál bennem.-Jól van apa, nem lesz bajom. de most menj, mielőtt páros lábbal rúglak ki. Nekem itt dolgoznom kell, ellentétben veled, én ugyanis nem megyek börtönszabira.-veszem ki kezéből az üres poharat, és teszem az enyém mellé, majd kinyitom az ajtót, és mielőtt tulajdonképpen észbe kapnék, szorosan magamhoz ölelem, ami kifejezetten nem volt szokásom senkivel sem, pláne nem vele.-Vigyázz magadra, hallod! Emlékezz, hogy mit ígértem. És ahogy bent vagy, érd el, hogy a látogatói köröd erősíthessem.-szorongatom vállára hajtva fejem, majd elhúzódva rúzsommal mit sem törődve, csókot nyomok arcára, és elengedek egy futó mosolyt arcomon. Az már más kérdés, hogy a könny hirtelen maró érzése torkomban érződik, és úgy harcolok, hogy ennek jelét ne lássa távozásáig. S miután kisétál a bárból, összeroppantom a poharat, míg próbálom a tálcára rakni, s magamban mormogva kiszedegetem a szilánkokat tenyeremből, és szólok az egyik felszolgálónak, hogy pucolja össze a maradványokat.

Luke and Lzzy

A kérdés jogos ugyan, de válaszra sem méltatom, így az is egyértelmű lesz. Sokakkal ellentétben mi elválasztottuk a szórakozást a munkától, és még mindig itt voltunk.
-Nem, de azért többet vártam, mint holmi tényközlést, hogy oké, holnap kész vagyok meghalni!-hiába próbál okokat, érveket felsorolni, elhitetni, hogy a dolgok egyenesbe jönnek és jól fognak menni, ilyesmiben még csak reménykedni sem mertem, nem is értettem magam, hogy miért nem. -Még, hogy nem nekünk dolgozik, ez jó vicc volt!-ismét egy vitapont, ugyanis az én meglátásom szerint, pont, hogy nekünk dolgozott, hisz én még itt voltam, és álmodni sem mertem volna pár éve, hogy ennyi ember próbál rajtam keresztül előnyt szerezni, miközben én rajtuk keresztül szereztem előnyt, ők pedig megragadtak a másikkal való ellenségeskedésen.
Felhőkölök ismét, ahogy az ő sara nem az enyém részhez ér, és egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy miért nem csaptam még a falhoz, megpróbálva ezzel némi észt rázni abba az ürességbe, amit a nyakán hord.
-És gondolod, hogy én sehogy sem kerülök a képbe? Ne legyél ennyire naiv, ebben a világban semmi sem titok.-a nem fogok meghalni részre külön ki se térek, tudja jól, ahogy én is: meggyőzni nem fog. Sem most, sem a jövőben.
Elegem volt ebből az egész helyzetből, ahogy abból a gondolatból is, hogy ő is hiába mond nekem bármit, s én neki szintén, egyikünk sem tesz egy lépést sem a másik irányába, s végül úgy is nekem kell engednem. Nem voltam az anyja hogy engedélyt adjak, most mégis arra kért, és elég nehezen ment ezt figyelmen kívül hagyni.
-Ennyi erővel a végrendeleted is rám bízhatnád, hogy mindened az enyém. Mennyire jól hangzik!-csapom össze tenyerem, míg megjátszott örömöm olyan kétszínű, hogy szinte szembe csapja, nem csak őt, de még engem is.
-Az sem érdekelne jobban, ha szívesen tennéd!-vágok vissza, próbálom lehalkítani magam, de nem megy. Ahogy közelebb jön, a távolság túl kevésnek tűnik, hogy ne akarjam a szívét a kezem között tartani és megmasszírozni kicsit. Le kell hát nyelnem ezt az egész elvetemült, beteg és felettébb botrányos, vakmerő öltelet, mindehhez jó képet kell vágnom, és hiába az ellenkezésem magammal szemben, tudom jól, ő volt az egyetlen dolog a múltamban, amit sosem bántam meg, s talán nem volna rossz, ha a jövőben is meg tudnám tartani ezt az egészet.-Biztos lehetsz benne, hogy be foglak!-sziszegem, inkább az orrom alatt, mintsem neki szánva konkrétan, és bármennyire nehezemre esik ellenkezni, a mosolyom egészen haloványan, de kiül arcomra, ahogy a jövőről és az eltöltendő időről beszél. Mellkasom előtt keresztbe font karokkal veszek egy mély levegőt, lassan és megfontoltan kifújva, míg érzem, ahogy lassan lehiggadok.
Elveszem a poharat, pár másodpercre lehunyva szemem, megdörzsölöm a homlokom, és ráemelem tekintetem, már kevesebb düh látszik rajtam, mint eddig.
-Emlékeztetnélek, hogy a "jól érezni magunkat" csak párszor előfordult botlás volt.-e mellett kitartottam, ahogy ő is. És meg sem várva, hogy koccintsunk, lehúzom a poharam tartalmát, és az asztalomhoz sétálva leteszem arra.-Miért kellene? Rosszul nézek ki vagy miből gondolod, hogy kellene? Ha meglátogatlak, legalább nem kell megjátszanom magam, hogy mennyire dühös vagyok rád.-válaszolok kérdésére őszintén, míg nekitámaszkodom az asztalnak, kezeimmel kétoldalt megtámaszkodva, s magassarkúm a szőnyegpadlóba vájva.

Luke and Lzzy

Jobbnak látom nem firtatni a kérdés és inkább nyelvembe harapva megakadályozni, hogy a hazugságok meglátása nem kifejezetten egyéni képesség manapság, de inkább nem kötözködöm. Érzem, hogy valami olyasmi jön, ami nem nyeri el tetszésem, és ez az érzés nem igazán tetszik.
A megjegyzésére mégis valami megolvad bennem és elmosolyodom, s tulajdonképpen simogatják szívem szavai. Nem mondom, hogy a büszkeség, sokkal inkább a tény, hogy egy őrült világban legalább egy valakire számíthatok biztosan.
-Csak azt vedd figyelembe, hogy egyenlőek vagyunk.-nem a hiúság szól belőlem, de tudhatta, nehezemre esik eltűrni, ha valaki fentről dirigál, inkább voltam valakivel egy súlycsoport, mint holmi uralkodó alatt földön csúszó alattvaló. A szabadságom mindig is az enyém volt. Ehhez most is tartottam magam, s ragaszkodtam hozzá.
S mivel a megérzéseim nem csalnak, mondjuk úgy, hogy soha, most is az elfogó rossz érzés beteljesedett. Az ötlete és a szöveg, amit levág, szinte kifordít a pillanatnyi nyugalmamból és mérhetetlenül dühös leszek rá. Ennek pedig ő fog örülni a legkevésbé.
-Nem, nem muszáj vakmerődnek lenned, de a jelek szerint hülyének igen!-ez nem az a része a beszélgetésnek, ahol a gondolatok elrejtése a cél vagy a valóban kimondani akart dolgok elhallgatása. Tudta, hogy amúgy is, ami a szívem, az a számon, és ha ekkora marhaságra készül, pláne nem fogom hátba veregetni és azt mondani neki, hogy : "Jól van drágám, menj csak, áldásom adom!". Nem vagyok sem a Szűz Márai, sem senki más, aki engedi a fia életét feláldozni, én pedig az egyetlen embert nem fogom hagyni, hogy a halálba sétáljon, akire évek, évtizedek óta számíthatok, szinte rendületlenül.
-Jézusom Luke, te hallod magad? Nem kértelek szőke hercegnek fehér lovon, hogy menj a halálba. Különben is, miért kellene helyettem meghalnod? Még csal nem is ismer az a...-sziszegem fogam között, de nem mozdulok, addig jár jobban, míg körmeim a saját tenyerembe vájom, nem az ő nyakába, ahogy kivágom az ajtómon. Felhúzva orrom, voltaképp elkönyvelem ezt egy dicséretnek, de haragom és dühöm jelenleg elfeledteti velem, hogy milyen is az, mikor valaki dicséretet oszt ki azért, mert az elragadó nő szerepe mögött egy igencsak heves dáma lapul.
-Ez annak fejében kedves elvárás, vagy akarás, hogy te, az én kérésem figyelembe se véve, besétálsz egy helyre, ahonnan nincs esélyed kijutni csak úgy. Már megbocsáss, de szarok rá, hogy mit akarsz!-elérte, hogy végleg elködösüljön az agyam és talán még soha nem voltam ennyire kiakadva tőle. Felállok és hátat fordítok neki, mielőtt megfordulna bármi más a fejemben, és jelenleg úgy érzem, hogy az egész szoba összezsugorodik és érthetetlen okoknak köszönhetően inkább börtönömmé válik, ahonnan szabadulnék. Ez olyan, mint egy rossz álom, és pontosan tudom, hogy nem gondolja azt, hogy túldrámázom. Tudja, hogy mit jelent nekem, tudja, hogyha senki nincs, aki emlékeztessen pár dologra, kérdés nélkül gyilkolok, s kapcsolok ki ismét. Mert nem én voltam az a típus, aki szeret az érzelmeivel harcolni, az távol álljon tőlem.
-Te komolyan nem vagy eszednél.-rázom meg fejem az ablakon kibámulva, mikor mindenféle irónia nélkül a társaságról áradozik egy sort. Összeszoruló állkapoccsal fordulok felé, mikor mögém lép. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy eltörve bordáit, megsimogassam-e a szívét egy kicsit, de elvetem ezt az ötletet, ha már úgy is mindenképp kínoztatni akarja magát, legalább ne én kezdjem el a kínzások sorát.
-Jól jegyezd meg, amit mondok. Egyszer kérsz tőlem ilyesmit, soha többet. Mert legközelebb kitöröm a nyakad és addig tartalak a bár pincéjébe, míg ki nem vered a fejedből az ekkora baromságokat. Értve vagyok?-hangom még mindig nem enyhül meg, ujjaim még mindig ökölbe szorulnak, körmöm viszont szépen lassan visszahúzódik bőrömből, ami gyorsan be is gyógyul, némi vért hagyva tenyeremen.

Luke and Lzzy

Sosem tartottam magam olyannak, aki olyasmivel hiteget másokat, amit nem gondol komolyan. Eltökélt célom ugyan nem volt, hogy mindig mindenkinek igazat mondjak, kivételeket talán pár emberrel tettem csupán, s Luke egy ilyen volt. Ha azt várta, hogy dicsérjem a képességeit, akkor is belekötöttem, hogy az egója a normális szint fölé ne emelkedhessen, legalábbis ne miattam. Majd más emeleti, ha rákényszerítik, én viszont biztos, hogy ilyesmit nem fogok tenni érte.
-Hmmm...-mosolyodom el, egyik szemöldököm megvonva, ahogy a kihívásokról beszél, és süt rólam, hogy valamilyen szinten ezt a tulajdonságát szeretem, mert valahol én is ilyen voltam. Sosem volt elég az elért cél, nem volt elég az, ameddig a karom ért, én többet akartam annál.
Nem kérdőjeleztem meg azt, amit mond. Igen, mindig voltak úgymond nagyobbak, felettünk állók. És nem, nem az ufókra, az emberek fejében élő zöld lényekre gondolok, akik hatalmas szemekkel, ki tudja melyik bolygóról néznek le ránk. Ahogy az emberek múló porszemek voltak, néhány vezetőjük úgy tűnt ki, és a történelem a mai napig isteníti őket. Voltaképp, ha úgy vesszük, köztük is voltak nem csak emberek. De a "nem csak emberek" között is vannak nagyobb alakok, ebben mindig is biztos voltam, és mivel pár ilyen alak mellett úgymond "dolgoztam" is, hát nem is kételkedtem vagy kérdőjeleztem meg az ilyesmit. Viszont az, hogy fejet hajtsak, mindig is nehezen ment, hála az őszinteségemnek, talán nem egyszer túl nehezen is.
-Azt én értem, hogy én miért lennék hasznos, de te? Már félre ne értsd, jó beszélőkéd van, és tiszta, egyenes nézeteid, ami talán elég is, de míg én amolyan kis gépzseni vagyok, addig te...-engedek el egy velős meglátást, melyet nem sértegetésnek szánok, épp ellenkezőleg. Valamiért ki akarom belőle csikarni kivételesen azt az alakot, aki tudja, hogy ő miért kell, hogy túléljen. Ez hangomon is érződik, s mivel megszokott volt tőlem az efféle és ehhez hasonló megjegyzés, nem hiszem, hogy ennyi év után pont most szúrna neki szemet a mondandóm lényege.
Nem volt szokásom, hogy úgy szóljak hozzá, hogy emlékeztessem egy pár múltbéli kalandunkra, ami valahogy közbe sosem szólt a terveinkben, így ahogy mosolyom ajkamon ül, reakciójára csak még szélesebb lesz.
-Hát, még jó, hogy szükséged van rám. Különben eddig se jutottál volna el.-hálát vagy köszönetet sosem vártam, ez is inkább egy tőlem megszokott megjegyzés volt, mivel tudtam, hogy akár tetszik, akár sem, egymás életében amolyan támaszok, biztos pontok vagyunk, a furcsa beszélgetések ellenére is.
A békés, már-már idilli társalgást megzavarva, következő szavaitól, pontosan úgy elkap a hév, mint mikor érkezésekor kis híján egy levélvágóval az ajtóhoz szögeltem. Úgy ragadom meg ingét, hogy az anyag kis híján felsikolt ujjaim között, és körmeim nyomán majdnem elszakad, de elfehéredő ujjaim hamar engednek a szorításon, és mielőtt az asztalon lévő késsel a tenyerét a combjához kapcsoltam volna, inkább elengedem és a járkálós módszert választom, hogy le tudjak higgadni egy kicsit.
-Nem drágám, valójában fogalmad sincs, hogy ez az én szemszögemből hogyan is hangzik.-hangom cseppet sem kedves vagy derűs, épp ellenkezőleg, nyakamon kidudorodó erekkel koncentrálok, hogy az előtörő indulataim féken tudjam tartani, s legalább végig tudjam hallgatni azt, amit még mondani akar.-És a maradék harmincban mi történhet? Felakaszt, lefejez, kitépi a szíved, megkaróz, meggyilkol, kibelez, megmérgez...soroljam még? vagy egy szóval elég annyi, hogy hülye vagy és vakmerő?-fordulok felé, olyan példákat felhozva, ami pár évszázada még akár meg is történhetett volna bármelyik nap, elég egy királyi udvarra gondolni. Vagy, ha nem király, akkor szultáni udvar, bár ott selyemkötéllel, álmában fojtották meg az embereket...sokkal tisztességesebb halál, minden esetre egyik opciónak sem szívesen lennék fül- illetve szemtanúja lenni. -Ez az, légy a szőke herceg, aki feláldozza magát szíve választottjáért. Légy dalia...-sziszegem rosszallóan-De csak, hogy felkészülj rá, ha otthagyod a fogad, nem hogy eltemetni nem foglak, de még arról is teszek majd, hogy a túloldalon a szellemed minden nap szenvedjen.-kedves szavaimmal magamból is próbálom kiadni a dühöm, ami jelenleg egész testemben átjár, szerintem teljesen jogosan.
-És tulajdonképpen elvárod, hogy esetenként meglátogassalak, de azt is el kell játszanom esetleg, hogy gyűlöllek? Mert rettentő jó színésznő tudok lenni, de ha azt látom, hogy egy farkas, egy FARKAS-hangsúlyozom ki szándékosan a fajtáját-kifeszítve kínoz a pincéjében.... nagyon sokat kell innom, hogy ne akarjam a fejét helyben letépni.-tudhatta, ismerhette azt az énem, aki szimplán bemocskolja a kezét, és vérben sétál végig egy mocskos cellán, mert volt ilyesmire példa. De nem várhatta, hogy az ő vérében is ezt tegyem meg. Jelenleg ugyanis nem igazán voltam meggyőzve afelől, hogy életben marad. Túl sok volt az a harminc százalék, ami a levegőben lógott, mint a "mi van, ha..." kifejezés.-Minden olyan lesz, mint volt, csak jobb...-ismételgetem szavait, megrázva fejem és vállamra omló gesztenyebarna hajamba túrok. El sem hiszem, hogy ezt kéri tőlem.

Luke and Lzzy

Elhúzom a szám, a nézeteink ebben nem egyeztek. Én, aki a tökéletes mintapéldánya voltam annak, hogy ki az elveszett, de határozott nő, nem voltam jó embernek se, vámpírnak se. Bár utóbbi előnyeit szerettem kihasználni, előbbi pedig adott egy testet az elveszett lelkemnek.
Abban pedig némileg egyet értettem, hogy aki feláldoz másokat, nem erre a földre való. De mi is ezt csináljuk, vagy tévednék? Csupán aljas kényszerítés helyett választás elé se állítunk másokat. Legalábbis az én nézőpontom szerint.
-Reméltem is, hogy nem vonod kétségbe.-furcsa, de előnyös adottságom volt, hogy szinte bárkit, bármiről meg tudtam győzni, és ehhez nem kell a vámpír lét előnyeivel járó képességeim használni. Egyszerűen elég volt szépen forgatni a szavakat, és máris irányban voltam az üggyel kapcsolatban.
Elmosolyodom, és lehunyva szemeim, megrázom a fejem, s alsó ajkamba harapva elmerengek kicsit a múltunkon. Mindegy, hogy éppen melyik részén, a lényeg, hogy emlékeztetem magam, ezt a képességét csak továbbfejleszthette, mint vámpír. Legalábbis első találkozásunk alkalmával is kifejtette, hogy kitől mit vár, s ő merre akar tartani.
-Sajnálom kedvesem, az elvárásaim tőled csak egyre magasabbak lesznek. Így örülj neki, amíg még tudsz újat mutatni, és vedd dicséretnek, hogy ilyesmit kinézek belőled most már.-húzódik ajkam apró, de határozott mosolyra, mikor ismét kinyitom szemeim, és az italba kortyolva elmerengünk a helyzetünkön és a lehetőségeinken, majd úgy tereli el a témát, hogy szinte elkerekedő szemekkel hőkölök hátra a székemben. Töltök egy újabb pohárnyit, míg érdeklődve hallgatom őt.
-Nem szeretek tényező lenni, senki uralma alatt.-fintorodom el, és határozott célom, hogy ezt az álláspontot ne is változtassa meg. Egyszerűen képtelen vagyok bárkinek fejet hajtani, ezért akár a nyakamtól is elválasztatták volna már régen is az említett testrészem, mégsem tették.
Felszalad a szemöldököm a homlokom közepére, s ahogy közelebb hajol, én is hasonlóan teszek és vörösre lakkozott körmeim az álla alá csúsztatom.
-Okkal hagytalak életben. Okkal vagy még most is életben. Mit gondolsz, ha megbízok benned, s te bennem, van bármi probléma?-érdeklődöm, végighúzva ujjaim állán, majd ismét hátradőlök, és érdeklődve billentem kissé félre fejem.
Ajkam összeszorul, egy halovány, vékony vonallá csökken, és arcom minden izma megfeszül, s az őszinte aggodalom mellé egy adag csodálkozás is kiül, s az ujjaim között lévő poharat inkább elengedem, minthogy tovább szorongassam. E helyett elkapom inge nyakát és úgy húzom közelebb magamhoz. Mélyen szemébe nézve, dühösen izzó tekintetemmel találhatja szembe magát.
-Felfogtad most, hogy mit kérsz tőlem?-érdeklődöm, majd elengedve visszalököm a székébe, jómagam pedig felállok a székről és az ablak felé sétálok.-Ki ez az ember. Amíg nem mondod el, úgy is tudod, hogy nem fogok igent mondani semmire. Nem, ha nem tudom, hogy életben hagy. Különben esküszöm az összes istenre, akikhez imádkoznak a földönfutók, hogy kibelezem.-szavaim dühösen hagyják el szám, egy adag aggódással párosulva, és mérgesen, amiért ilyet vár, s kér tőlem. Fogalmam sincs, meddig bírnám nézni, hogy más kínozza. Esetleg le tudnám-e nyelni az ilyesmit.

Luke and Lzzy

Csak egy mosollyal díjazom, hogy értékeli szavaim, de őszintén szólva mivel rajta kívül mostanában nem sok közöm volt másokhoz, szerettem volna minél tovább életben tartani és ha úgy tetszik, kicsit anyáskodva felette, vigyázni rá. Furcsa ez olyan valakitől, mint én, aki egyszer megölné, de ugyanakkor szeretné azt is, hogy éljen. Talán félek, hogy olyan lesz, mint én. Vagy inkább attól félek, hogy meghal és egyedül maradok. Nem lenne első az ilyen eset, de jobb lenne elkerülni ezt.
Bólintok, hogy értem, mire gondol, és elgondolkodom, hogy hogyan is lehet valaki ennyire vak, ugyanakkor nem értem Luke fétisét sem, hogy változtasson rajta, vagy átvegye a helyét. Megcsömörlöttem volna, hogy nem hajtottam a hatalomra mindenek felett? Meglehet, hát ideje kis életet vinni ebbe az egészbe.
-Hmmm...-nem túl érdekes és sokatmondó válasz, de akcióm jobb jelenleg nincs arra, amit mond. Inkább fura mód a gondolataim között kezdek el kutatni, keresni valami miatt. De azt, hogy mit keresek, pontosan még én sem tudom.
-Ne szépítsd az igazságot. Emlékeztetnélek, hogy mi voltaképpen halottak vagyunk. Ez inkább morbid, mint szép.-világítok rá a lényegre, bár jelen helyzetben igazából teljesen lényegtelen, hogy mik vagyunk, az lényegesebb, hogy élünk. Első számú szempont. A többi, hogy miért és hogyan, pláne egy ilyen helyzetben csoda és túlzottan nem is fontos.
Egyet értek vele, noha éltem olyan korban, ahol ezt éreztetni hatalom volt. A királyok nem ugyan ezt csinálták? De. A forma ugyan az, csa az évszázad más, és a királyok helyett alvilági kiskirályok vannak, akik tulajdonképpen mindenkit a markukban tudnak tartani, még a nagyhalakat is, akik azt hiszik, hogy mindent a kezük alatt tudnak tartani és irányítani tudnak.
-Ismerős helyzet. Komolyan, semmit sem változik a világ. Bár álszent nem vagyok, én is megtenném, ha a sajátom múlna rajta.-ezt nem tagadom. Meglehet, nem ez lenne az első eset, hogy amolyan tettekkel járó, járulékos veszteségként egy-két ember, vagy kevésbé emberi lény elesne. Mindennek ára van, ahogy a mondás is tartja.
-Ahha...-dünnyögöm, majd elmosolyodom.-Mert én pont nem szoktam semmilyen korlátot ledönteni, nem?-célzok rá, hogy a tudásom nem feltétlenül véletlen használatos, plusz, a terület, amin előnyt szerzek belőle, nem éppen legális. Így ez a kérdés voltaképpen megválaszoltnak tekinthető.-Majd értük kezeskedem. Jó a beszélőkém és a meggyőzőképességem sem utolsó.-kacsintok rá a pohár felett, míg italomba kortyolok, és tovább hallgatom, a beszélgetés a kezdeti nehézségek ellenére furcsa nyugalomba csap át.
-Nem gondoltam, hogy jó stratéga vagy, ez picit új.-hozzám méltóan térek el a tárgytól és fejtem ki véleményem egy elégedett mosoly keretében, de voltaképp szemem árulkodóan elismeri azt időközben, amit mondott.-Kétségkívül összejöhet így a dolog. De ez idő. Rengeteg idő. Vagyis valószínűleg az a nő se annyira hülye, hogy egyből a jobbkezévé tegyen egy idegent. És itt a charme-od sem hiszem, hogy segíthet.-a véleményem ismét nem leplezem, hisz ez egy őszinte beszélgetés, és nem, nem hiszem, hogy a terve egyhamar kivitelezhető lesz, épp ellenkezőleg. Kicsit valamiért tartok tőle, ami rám nem vall. Az italom újra töltöm és inkább belekortyolok még egyet, hogy az eddig idegennek gondolt aggódásszerű aggályaim el tudjam temetni. Előtte is és magam előtt is, holott tudom jól, hogy jelenleg tekintetem üres és arcom semmitmondó.
-Parancsolsz?-kerekedik el szemem, a poharam kis híján kiejtem a kezemből és eddig kisimult vonásaim helyére most egy mérhetetlen hitetlenkedés sorozat ül ki. Ez egyszerre áll abból, hogy kis híján félrenyelek, és abból, hogy nagyokat pislogok.-Meglep, vagy sem, de most fogalmam sincs, mégis mi a francról beszélsz. Hogy kellene eláruljalak? Miből gondolod egyáltalán, hogy menne?-érdeklődöm hevesen, és gy pásztázom az arcát, mintha szellemet látnék. Na ez a heves érzelemkitörés is új nekem. De szerintem neki is, mert ilyesmit aligha látott mostanában tőlem vagy bárki mástól, de inkább tőlem. A megfejthetetlen lány, vagyis nő, továbbra is én voltam és ha így folytatom, csak újabb dolgokat fedek fel előtte és magam előtt is. Mert most pont nem úgy viselkedem, ahogy az éjszaka tettem, mikor megismertem, és mikor... nos, megöltem. Mi ütött belém?

Lzzy & Luke

Mindenkinek szüksége van valakire, akiben megbízhat.

Ez igazán kedves tőled. Nem is hittem volna, hogy így törődsz velem. – húztam mosolyra a számat. Persze, jól tudom, hogy teljesen más fajtája ez a törődésnek, mint amit az átlag ember ismer. Nem volt ezzel bajom, még meg is nyugtatott valamennyire. Azt mutatta, hogy üzletnél valami több van kettőnk kapcsolatában. Ez pedig minden, csak nem ártalmas. – Akárhogy is, akaratán kívül bebizonyította azt, amit hittem. Üresek a kezei, elfogytak az eszközei. Így pedig nem lehet itt megmaradni. – éreztem már korábban is fájdalmat, sokkal erősebbet, mint most. A mi világunk más, az erőszak mindennapos dolog, nem félünk sem elszenvedni, sem okozni. Bár inkább az utóbbit választjuk.
Olyat még nem, amit tönkretett volna az igazság. – vontam meg a vállamat derűsen. A hazugságokhoz meg kell tanulni másként hozzáállni. Mindenki azt hiszi, hogy ez rossz dolog, ugyanakkor ez az, ami mozgatja a világot, ami előre viszi a kapcsolatokat. Azonban a jó hazugság, nem is igazán hazugság az. Emberként azt tanultam, hogy soha nem szabad hazudni. Mindig csak az igazság egy másik verzióját kell elmondani.
Igen, én is… valahogy így gondoltam. Milyen szép is az egymásból származó haszon, nem igaz? – mondhatni, hogy az egész életemet erre építettem fel. Szegény sorból jöttem, jól tudtam azt, hogy csak úgy törhetek be a gazdagok közé, ha elérem, hogy akarjanak engem. Csaltam, hazudtam, hogy előnyösebb helyzetbe kerüljek, elértem, hogy beszélniük kelljen velem, aztán szép lassan bejutottam a köreikbe. Mióta pedig másként létezem, ugyanezt az elvet vallom. Ha nélkülözhetetlenné teszed magad, de legalább elég fontosnak, hogy másoknak oka legyen téged életben látni, akkor egy oldalról már nem kell számítanod ellenségre.
Valószínűleg így van, de… ez esetben csak felszítaná a tüzet. Azt éreztetni az alatta lévőkkel, hogy bármikor megölheti őket… nos, nem valami okos ötlet. – rázom meg a fejemet. Már neki is megmondtam. Itt semmire nem megy a hatalommal. Az erőszakon kívül muszáj valamire építenie, ha nem akarja, hogy elüldözzék innen. – Az életüket biztosan nem, ebben igazad van. De egymásét már igen. Egymást gond nélkül feláldoznák a saját érdekükben. – eltűnődve beszéltem, az igazi terv csak most kezdett alakot ölteni a fejemben. Időnk, mint a tenger, azonban ha adódik egy lehetőség, miért is ne akarnánk egyből kihasználni? – A korlátainkat néha át kell, hogy lépjük, ha előrébb akarunk jutni. Azt hiszem… ez egy hosszabb távon megtérülő befektetés lesz az ügyfeleidnek. – elhallgattam néhány pillanatra, hogy rendezzem a gondolataimat, majd miután újratöltöttem a poharamat, egy utolsót kortyolok, mielőtt belekezdenék a mondanivalómban. – Maybelle-ben talán megfogalmazódott az, amire próbáltam előtte rávilágítani. Ha így van, elérhetem, hogy adjon a véleményemre. Én azok között járok, akik mindennél jobban utálják őt. Akik a helyére vágynak. – az igazán gazdagok, az igazán hatalmasak. A legtöbbjük már benne van a korban, ez önmagában gondot jelenthetne, csakhogy a korral nem bölcsesség, inkább makacsság ragadt rájuk. Ami a mi malmunkra hajtja a vizet. –Ha elérjük, hogy ezek az illetők úgy táncoljanak, ahogy azt mi akarjuk, gond nélkül tüntethetjük el azokat, akik ellenünk vannak. – biztos van olyan, aki Maybelle mellett áll. Azonban abban is biztos vagyok, hogy ezek az emberek nem élveznek többséget. A többség hangját pedig könnyebb meghallani. Ki kell őket ejteni a képletből, hogy a helyükre léphessünk. Az ő harcukból mi fogunk profitálni. – Azt hiszem… el kell, hogy árulj engem, Lzzy. – böktem végül ki, és amint kimondtam, kiürítettem a poharamat. Most minden bizonnyal kissé értetlen ezt hallva, de mindjárt fel fogom őt világosítani.  

Luke and Lzzy

Tudtam, hogy tudja, hogy valami nem gömbölyű velem, de mivel eleve olyan személyiség voltam, aki hajlamos kicsit hevesebben reagálni, meggondolatlanul cselekedni... vagyis lényegében labilis jellem voltam, amivel azt hiszem Luke tökéletesen tisztában volt, de jelenleg bármiért is volt itt, még kicsit örültem is, hogy a becsavarodás -amibe ismét beleestem, mivel semmi sem jött össze- ellen csak jót fog tenni. Nem érdekelt igazán miért jött ide, hisz ha már ide jött, annak oka volt. Az okot pedig előbb vagy utóbb úgy is el fogja mondani, ahogy mindig. Mind a ketten egyenes személyiségek voltunk, de legalábbis egyenesen közöltük a másikkal a véleményünk, ha a másikhoz fordultunk, akkor annak okát.
Arcvonásai megfeszülnek, ahogy szép lassan kiderül az a bizonyos ok, és meg is értem, hogy mire a nagy ellenszenvesség, amit kimutat az illetővel szemben. Még jó, hogy ez egy bár és ha annyira akarja, elkeseredés nélkül ihat. A ház állja, vagyis igazából én, de nem hiszem, hogy egy üveg tömény eliszogatásába mennék csődbe. Igaz, sosem lehet tudni a mai világban.
Hümmögök egyet, visszatérő rossz szokásom létezéséről ismét tudomást adva neki, ha még eddig nem szokta meg, hogy ha a gondolataim között keresgélek valamit, akkor elmélyültségemben fel-fel mordulhatok.
-Jogos. Régen is akkor tettek ilyesmit, ha valakinek keresztbe tettél, de máshogy nem tudott visszavágni. Komolyan, néha mérhetetlenül sablonosak az emberek, még akkor is, ha sok ideje élnek. Nevetséges. Már megbocsáss. Ha csontod szegi valaki, az az én szívügyem is.-ismerem el végül, további nemtetszésem jelét adva a fehérnép felé, aki a jelek szerint korona nélküli uralkodó, és ha úgy vesszük, mivel én is valahol az alvilági bandát erősítem, így akár lehetne a főnököm is. Nagyon-nagyon nagy túlzással. Sosem volt főnököm és nem hagyom, hogy valaki ugráltasson.
-És én neked?-kérdezek vissza ravasz mosolyt villantva rá. A hazugság kettőnk között relatíve létezett, tudtuk, hogy a másik néha ferdíti a dolgokat, hogy a maga malmára hajtsa a vizet, de nem okozott ez még köztünk semmilyen nézeteltérést. Inkább a kimondatlan dolgok csendes feledésbe merültek idővel, s helyükre mindig került valami, valami, ami újabb volt.
-Kár...-nézek vörösre lakkozott körmeimre, majd rá, egy meglehetősen kétértelmű mosoly kíséretében.-Igaz, ha téged lefejezlek, nem sok hasznom maradna az életben. Végül is, egyszer már életben hagytalak. Nem szeretem a vérem feleslegesen pazarolni.-ismerem el, belekortyolva az italomba, kicsit talán el is merengve régmúlton, hogy életben hagytam és miért hagytam abba. Hát, az ambíció és a jó látásmód elég jó indoknak tűnik és szerencséjére még most is igen jól birtokolja mindkettőt.
Várom, hogy ebből mit fog kihozni, és a regéből hogy lesz valami terv szerű. Reméltem, hogy nem én leszek a bevetendő csali, aki bájolgó üzemmódban beépül. Mert lehet, hogy ez jól ment, de valaki, aki kitöri egyetlen átváltoztatott lelkem csontjait, nem sok jót ígérek, még ha boszi részben, akkor sem. Nem mennék egyedül ilyen küldetésre. A gondolataim közül az ránt ki, hogy egy pillanatra elhallgat, de ekkor agyam visszakapcsol a figyelő állásába.
-És hogyan próbáljuk elhúzni az orruk előtt a mézes madzagot? Mert az idősebbek hiába látják, hogy a rendszer nem jó, ahogy van, kétlem, hogy a z életüket kockáztatják azért, hogy egy ilyen nővel szembemenjenek. Már meg ne sértődj, de ha a te csontjaid töri, gyanítom, hogy bármilyen gyanús alakot felhúz az első fára.-elmélkedem üres poharam újratöltve, majd felé tolom az üveget, hogy ő is hasonlóan tehessen.-A pénz nem kérdés, és ha támogatók kellenek még, jó néhány ügyfelem meggyőzhető, ha a nyereségből valahogy részesül. De még mindig itt van a tény, hogy én nem tudom, hogyan máshogy segíthetnék neked.-terelem önző módon kicsit magamra is a témát, mert ha olyasmire készül, amiért nekem egy másik városba kell zarándokolnom, amolyan szervezett pofavizitre, nem hiszem, hogy jó ajtón kopogtat.-Tudod, hogy vannak korlátaim nekem is. Pláne a vámpír énemnek.-hívom fel az apróságra a figyelmét. Igaz, most már jóval jobban bírom a vér puszta jelenlétét is, mint régen, de még így is bőven beleesek a kissé befolyásolhatatlan kategória versenyzői közé.

Lzzy & Luke

Mindenkinek szüksége van valakire, akiben megbízhat.

Soha nem tartottam magam átlagosnak. Már emberként tudtam azt, hogy többre vagyok hivatott, mint amim van. Kisember voltak a nagyok között. Nincstelen, senki nem figyelt rám. Nem volt felkapott nevem, sem puccos házam. Nem jártam drága ruhákban és nem botránkoztattam meg senkit sem. Nem volt a családom ugyan szegény, de túlzás lenne azt állítani, hogy jól éltünk. Fogalmazzunk úgy, hogy mindig volt étel az asztalon, ami bár anyámnak és apámnak elég volt, nekem nem. Én többre vágytam. Akartam azt a puccos házat és a drága ruhákat. Oda akartam tartozni, ahol a döntések születnek. Felküzdöttem magam már emberként is, tudom milyen az, ha ki vagyunk téve a hatalmasok akaratának. Ez az, ami miatt most itt vagyok, és ez az, ami miatt feljebb jutok.
Ne aggódj, az önbizalmammal nincsenek gondok. – fáradt mosolyra görbült a szám. Ma még inkább furább volt, mint általában. Nem áltatom magam azzal, hogy Lzzy-vel minden rendben lenne. Egyértelmű, hogy nincs, de ez inkább hasznos, mintsem hátráltató tényező. Amúgy meg… mégis ki az, aki ne sérült volna meg egy ilyen világban?
Nem, ez az a fajta volt, ami akkor következik be, ha valaki már nem tud más eszközhöz folyamodni elkeseredésében, hogy a hatalmát fitogtassa. – a hangom ingerült, még mindig dühös vagyok arra, ami történt. Egyáltalán nem így kellett volna, hogy végződjön az a beszélgetés. Számítottam ugyan rá, hogy valami hasonlóba is ütközhetek, de úgy gondoltam, hogy Maybelle nem ennyire rövidlátó. Persze, dönthet még úgy, hogy hallgat rám és elfogadja a segítségemet, de nem fogom tétlenül várni azt, hogy ezt kitalálja. – De ez is csak egy jel. Az erőszak a végső menedéke azoknak, akiknek nem maradt más fegyverük. – ez pedig engem igazol. Változnak az idők, mindenki feljebb vágyik. Én megadhatom azt az...egyensúlyt, ami ennek a városnak a működéséhez kell. Ezt nem lehet felülről elintézni, csakis belülről. De ezek után, csak remélni tudom azt, hogy megjön majd az esze.
Ugyan, Lzzy! Hazudtam én neked valaha is? – ez persze csak költői kérdés, nem várok rá választ. Van egy általános igazság a Földön, ami szinte mindig igaz. Ez pedig ennyi: mindenki hazudik. Ez persze elégé le van sarkítva, sok emberrel találkoztam, akik nem képesek erre. Aki pedig nem tud hazudni, azt sem fogja tudni, hogy mások mikor hazudnak neki. Ez nem éppen szerencsés dolog.
Fel is tűnt, hogy mostanában nem vettél fel új embert egy régi, lefejezett alkalmazottad helyére. – mosolyodtam el, majd védekezően emeltem fel a kezeimet. – Ha a régi érzést akarod feleleveníteni, nálam jobb alanyt is találhatsz rá. – ellenben vele, én tartottam tisztogatásokat magam körül. Időről időre kénytelen vagyok ellenőrizni az embereimet. Vannak néhányan, akik töretlen bizalmamat élvezik, de soha nem lehet tudni, hogy ki az, aki időközben már máshoz pártolt át.
Igen, kettőnk közül te vagy az elbűvölőbb. – bólintottam mosolyogva a szavai hallatán. – Úgyhogy jól látod, valóban jobb lenne, ha kamatoztatnád ezt a tulajdonságodat. – elhallgattam néhány pillanatra, összeszedtem a gondolataimat, és lassan formát öltöttek. Nem egy terv volt ez, inkább csak egy nyers ötlet, de minden azzal kezdődik, nem igaz? – Mikor gyerek voltam, a falunkat katonák szállták meg. Senki nem mert kiállni ellenük. A vezetőjük sokakat megölt, ha valaki felemelte a hangját, golyót kapott. Nem tisztelték őt még a saját emberei sem. Az erőszak, amit alkalmazott, először félelmet szült. Aztán ez a félelem megszűnt, düh lett belőle, gyűlölet, és ez végül tettlegességig fajult. – akkor még nem értettem meg. Csak később, mikor felnőttem. Akkor tudatosult bennem, hogy mit sem ér az erőszak. – Maybelle pont olyan ember, mint amilyen azoknak a katonáknak a vezetője volt. Minden javaslatra erőszakkal válaszol. Nem uralkodik, hanem elnyom. Az itteniek pedig egyben hasonlítanak: nem elnyomottak, hanem elnyomók akarnak lenni. Ha én szembe szállok vele, meglátják, hogy itt az alkalom. Eluralkodik a káosz, mindenki feljebb akar majd jutni, minden véres megtorlásra jut majd újabb kettő. – manipulálnunk kell a dolgokat, ha az szükséges. Habár nem hinném, hogy lenne rá szükség. – A pénz kérdést megtudjuk oldani valahogy. Az embereknek a saját szemükkel kell látniuk azt, hogy nem maradt már más Maybelle kezében, csak az, amit mindannyian napi szinten alkalmazunk: az erőszak. – így pedig nem marad semmi, ami többé tenné az egyiket,  mint a másik. Ez a baj az erőszakkal. Rövid távon talán megoldást jelent, de csak annak, aki háborúzni akar. Aki uralkodni, annak ez nem elég. Ezt magyaráztam Maybelle-nek. És ebben lehetek a segítségére, ha képes ezt felfogni. Persze, nem önzetlenül tenném, de ez már más kérdés.

Luke and Lzzy

Elnevetem magam, ahogy helyesel, és ha nem ismerném, azt hiszem kijelenthetném, hogy ezért egy hasonlóan kedves gesztus lenne a hála. Ugyanakkor, mivel mai szófordulattál élve nem volt az a csajozós típus, így azt hiszem a legkevesebb, hogy én kicsit táncolok az idegein. Mert ebben a táncban én voltam jó, viszont a tűrőképessége határtalannak bizonyult az én labilis természetem mellett. Néha elgondolkodom, hogy amikor átváltoztattam, azon az estén megfordult-e olyas valami a fejemben, ami üzleteléshez és a mi barátságunk kialakulásához vezethet. Mert tetszik vagy sem, valahol ez a kapcsolat az is volt.
-Kérlek, szenvedj még egy kicsit, és megkíméllek én is az ilyesmitől. A végén még a nyakamon maradsz és örökké dicsérő szavakat akarsz majd tőlem hallani. Bár azt hiszem azt tudod, hogy nem az én ajtómon belül kell keresned, mert semmi sem tart nálam örökké. Az életen kívül.-nem voltam olyan, mint a legtöbb nő. Valami megtört bennem, mikor átváltoztatott az a valaki, és onnantól kezdve kifordultam magamból. Zavaros gondolataim közül mégis a cselekvőképességem hidegvérűségről árulkodott. Tökéletes ellentétességben mozogtam a nap minden percében, vívódtam, hogy mit és hogyan tegyek.
Az őszinte megdöbbenés úgy ül ki arcomra, hogy szinte szám is eltátom. Az ő csontjait eltörni? Igazság szerint a védelmező szellem, ami valahol bennem élt, hisz egyszer döntöttem az élete felől. És nagyon nem néztem szívesen, hogy más is ezt teszi. Egyfajta birtoklási mánia vagy önzőség, nem érdekel. Nem fogom hagyni, hogy bárki megelőzzön ilyesmiben, valahol ehhez még nekem sem volt jogom, de inkább én, mint olyasvalaki, akinek semmi köze igazából hozzá. Legalábbis most úgy tűnik, hogy így van, aztán ki tudja, hogy mégis mi derül ki a végén.
-Ugye ez nem az a fajta kellemes csonttörés volt, ami esetleg akkor következik be, ha valaki túl heves kívánja meg az imént dicsért arcocskád?-szalad fel szemöldököm homlokomra, kíváncsian, és vonásait figyelve nézek rá, majd felszisszenek a mimika láttán.-Rögtön gondoltam.-forgatom meg szemeim, ahogy beljebb fárad, és voltaképp kezdetét veszi a szokásos stílusban lefojtatott beszélgetés, ami még így is mindig tartogatott meglepetéseket, nem mellékesen pedig sosem szólt ugyan arról. Most pedig igencsak felkeltette a figyelmem, s ez arcomra is kiült.
-Jó tulajdonság, gyakorold. Csak ne nálam.-biggyesztem oda a végére azért a mihez tartsa végett a személyes véleményem másik felét, ami a velem való kapcsolatában fontos elem lehet. A hazugságot nem szerettem olyantól, akiben bíztam. És abban a helyzetben jelenleg csak ő állt, hisz aki még ide tartozhatott volna, őt valószínűleg már megölték, vagy az ellenségeim csoportjának becses tagjává lett. Édes mindegy igazából melyik, körülbelül egyre megy.
-Kérlek, ne bókolj, a végén elpirulok. A helyzeted élvezd ki, ne rontsd el. Addig mosolygok kedvesen és nem húzom elő az asztal alól azt a bárdot. Őszintén kezdem elfelejteni amúgy is, milyen érzés lecsapni valaki fejét.-mosolyodom el sötét tekintettel, amiből nem tudja eldönteni valószínűleg, hogy komolyan gondolom-e, amit mondok, vagy csak költői túlzást használok, a dolog komolyságát érzékeltetve.
Felvezetem a helyzetet, és az italomba kortyolva keresztbe fonom lábaim a fotelon, és ahogy nekikezd, megforgatom szemeim.
-Rögtön gondoltam.-majd a további mondandóját szinte epekedve hallgatom. Néha össze-össze húzom a szemöldököm, vagy hunyorogva nézek rá, mert a kép kezd kialakulni előttem, és nagyot sóhajtok, mikor befejezi a mondandóját. Két dolgot kapásból leszűrtem. Egy, az illető tuti nő. Férgi nem kezd olyasmibe, mint a csontok eltörése. Legalábbis szerintem. Ez olyan kicsinyes. Csak úgy, indok nélkül, megfontolatlanul ilyesmit tenni. Kezdőkre vall... Másodszor pedig azt állapítom meg, hogy Luke igazából megízlelte azt, amit én egyszer elvesztettem, a hatalmat, amiért aztán szinte éhezni kezdett. De benne legalább volt ösztön arra, hogy hogy cselekedjen hideg vérrel és minden érzelemtől mentesen, tárgyilagosan, mégis jól. Aztán kiderül, hogy az illető valóban nő, és erre egy kicsit talán még el is mosolyodom.
-Szóval nekünk. Számítasz rám, és tudod, hogy szükséged van rám. Ez kedves. De még ha bele is megyek, nem leszünk elegek ehhez ketten. Igaz, hogy a városban jó pár ügyfelem van, aki szintén szeretne terjeszkedni, és a Smaragdváros sokakat vonz, így könnyű lenne a technikai részt lebonyolítani, már ami engem illet. Hisz tudod, ebben jobb vagyok, mint te. Viszont ez nem lesz egy fáklyás menet és a pénz, ami szükséges hozzá, szintén nem elenyésző. Emberek nem fognak csak úgy egymásnak esni. Hacsak nincs egy ötleted arra, hogy miért esnének ez ellen a Maybelle ellen, vagy ki ellen.-teszem a poharat az asztalra, a kíváncsiságom immár tetőfokon ég, és őszintén kíváncsi vagyok, hogy mivel állhat még elő. Minden esetre a válaszom szinte biztosnak könyvelheti el. Nem azért, mert hajlok arra, hogy hatalmam legyen, hanem azért, hogy elérjem, amire régóta várok.

Lzzy & Luke

Mindenkinek szüksége van valakire, akiben megbízhat.

Megszoktam már azt, hogy Lzzy nem éppen egy nyugodt természet. Túlzás lenne állítani, hogy számítottam a késre, de nem lepett meg, hogy egy ”üdvözöllek” helyett ezt kaptam. Már emberként megszoktam azt, hogy ilyesfajta módon köszöntenek. Csak akkor senki voltam azoknak a szemében, akiket zavartam. Mostanra mindegyikük halott, hiába volt több esélyük.
Ez több, mint igaz. –bólintok a szavaira. Nem véletlen, hogy általában nem szeretek nőkkel üzletelni. A férfiakat sokkal könnyebb kiismerni, mint őket. A nők… legalábbis a legtöbbjük, tud érezni. Vannak érzelmeik. Nem szorítják őket háttérbe, nem ölik magukból ki. Ellentétben velünk férfiakkal, akik bármit megtennénk, hogy sebezhetetlennek tűnjünk. Az erre való törekvésünk tulajdonképpen a legnagyobb gyengeségünk. – Ebben mostanában rád vagyok szorítkozva. Kissé talán túlságosan is. – vontam meg a vállamat mosolyogva. Na igen, már korántsem foglalkoztam annyit az élet gyengédebb oldalával, mint régen. Nem kaptam bókokat, és ha osztogattam is azokat, gyakran mind egy terv része volt. A hatalomhoz vezető út magányos, ezt mindenki tudja itt. – Igazad lehet, nemrégiben eltörték jó pár csontomat. Többek között. – a fájdalom része volt a legkevésbé érdekes ebben. A fájdalom múló dolog, én már hozzászoktam ahhoz, hogy megízlelem azt. Ahhoz azonban nem, hogy ilyen… akadályba fussak. Nem is akadály ez, inkább csak meglepetés. Azt hittem Maybelle képes átlátni a helyzetet. Még nem lehetetlen, hogy így fog tenni, de jobb félni, mint megijedni. – Ritkán van rájuk szükségem. Hazudni jobban tudok. – mosolyodtam el. A kettő néha ugyanaz, sokszor azonban szöges ellentétei egymásnak. Aki itt meg akar maradni, annak előbb-utóbb kénytelen lesz beletanulni a hazugságokba. Nem egy erkölcsös világban élünk.
Lzzy, meglep, hogy milyen kegyes kedvedben találtalak meg ma. – a szavaimat nem voltak komolyak, habár lehettek volna. Most ez, előtte a kopogás nélküli érkezésem… másoknak ilyenkor nincs olyan szerencséjük, mint nekem Habár köztem és az emberei között a különbség igen csak nagy. Az együttműködés viszont fontos, főleg, ha az kedvező.
Igen, ezért. –bólintottam, és végül pár pillanat tétovázás után helyet foglaltam mellette. – Nemrégiben Seattle… vezetőjénél jártam. Üzletet ajánlottam neki, amit ő látszólag nem fogadott el. Talán a későbbiekben megjön az esze, de nem szeretnék a szerencsére támaszkodni. – gondolom képes kitalálni, hogy ekkor törtek el a csontjaim. Nem volt egy kellemes megbeszélés, tulajdonképpen akkor döbbentem rá, hogy meg vannak számlálva a napjai. A város befolyásosabb illetői közé tartozom, ily módon az elbánás, amiben részesített, igencsak etikátlan volt. Ha pedig velem megtette, másokkal is megfogja. Nem tudom miért nem látja, hogy ez a hely tele van az ellenségeivel, akik megelégelték őt. Én segíthetek neki megakadályozni azt, hogy megbuktassák, de csak úgy nyilván nem teszem meg. – Ha békés módon nem megy, akkor fegyveres úton közelítem meg a problémát. Van feljebb, Lzzy! A várost egyetlen rossz döntés választja el attól, hogy mindenki egymásnak essen, legfőképpen Maybelle-nek. Akár így, akár úgy, de ki kell ezt használnunk. Előtte viszont tudnom kell, hogy számíthatok-e rád. Ha sikerül az, amit eltervezünk, a szavunk többet fog érni, mint valaha. – a szavunk. A személyünk, a tetteink, minden. Szeretném elkerülni a háborút, megegyezni Maybelle-lel, de ez nélküle nem fog sikerülni. Ha pedig nem sikerül, ott a másik lehetőség. Ugyanúgy kecsegtet a siker lehetőségével.

Luke and Lzzy

A betoppanó vendégektől épp annyira tartottam, mint a bejelentésre érkezőktől. Az iroda egyik asztala, ahol a másik -nevezzük társtulajnak-, kapott volna helyet, jelenleg dobozokkal volt tele, amikben számlák és egyéb, a bárral kapcsolatos papírok voltak. Azokat vizsgáltam, mikor meghallottam a léptek zaját, amiknek ritmusából következtetni tudtam rá, hogy nem fog kopogás következni, csak egyenes benyitás. És így is lett, mire a kezem ügyébe kerülő levélbontó kést a férfi feje mellé, egyenesen az ajtófélfába vágom. A belépő vendég meghökkenése szinte kézzel fogható, ami azért egy diadalittas, elégedett mosolyt enged meg nekem. Ahogy a kést kirántja az ajtóból, máris tudom, hogy nem vette sértésnek a gesztust, s hevességemen sem hiszem, hogy meglepődött volna.
-Luke drágám, egy nőnél sosem tudhatod, hogy mi van.-mosolyodom el sejtelmes gonoszsággal megjegyzésére reagálva. Ez így is volt jól. A kiszámíthatatlanság pedig eleve lételemem volt, erről aligha kellett épp neki bemutatót tartanom.-Élvezd ki a bókot, úgy sem hiszem, hogy mostanában sok jutott ki belőle. Mintha kissé nyúzottabb lennél.-mérem végig, még vámpír létére is... valami nem stimmelt vele. A kopogás nélküli benyitásból ez egyenes arányos módon következett, hisz ahogy ő is mondta, lehetett neki is gyengébb pillanata, de ez akkor sem vallott rá.-Kifogásokban még mindig gyenge vagy.-ingatom meg fejem, aztán a kíváncsi tekintet, aki a válla felett néz rám, emlékeztet, hogy talán egy ital a társalgás mellé nem jönne rosszul. Így rá is térek a lényegre, és gyors kapcsolás után egyértelműen eldönthető kérdést teszek fel neki. A vérről itt szó sem lehetett most. Egyikünk sem volt az a könnyen szomjúságát uraló, legalábbis ebben azt hiszem az én "génjeim" örökölte. Szar vérvonalból származtunk, ilyen egyszerű volt erre a magyarázat.
-Ezt most bocsánatkérésnek könyvelem el. Szerencséd, hogy veled kivételezek.-mosolygok rá kedvesen, ismét a két véglet között vergődve mimika terén, de nyilván ezt is megszokta már tőlem.
Intek a pincérnek, aki megjelenik egy üveg töménnyel, már a puszta tekintetemből tudta, hogy mit kell hoznia, majd távozik mikor kezembe nyomja az italt és még az ajtót is bezárja maga mögött. Micsoda jó munkaerő, ritka az ilyen. Azt hiszem.
Kitöltöm a két kristálypohárba az italokat és leülök a vérpiros kanapéra, ami pontosan olyan színű volt, mint a rúzsom. Keresztbe fonva lábaim, egyik kezemmel fejem támasztva könyökölök a háttámlára, és összevont szemöldökkel méregetem, várva, hogy helyet foglal-e, vagy a poharat megemelve egyszerűen ácsorog még egy kicsit felmérve az iroda berendezését.
-Ha emlékszek ilyesmire, ha nem, gyanítom, hogy így van. Az üzletemberek és a törtető, vagy valamit az örökkévalóval kezdeni akaró csürhe java ezt akarja. Már nem sértés, de igaz. Mi is ezt akarjuk. Gyanítom ezért is vagy itt, igaz?-kortyolok az italba, megízlelve azt, majd az apró kortyot lenyelve tovább méregetem. Nyilván, hogy akar valamit és ehhez szüksége van rám. A köröket még futhatjuk, én nem sietek, ő meg majd kinyögi, amit akar. Maximum idővel. De éppenséggel akad most bőven.

Lzzy & Luke

Mindenkinek szüksége van valakire, akiben megbízhat.

Nem vagyok büszke arra, hogy ennyire felidegesített ez. Megterveztem. A terv egyszerű volt, olyan, amivel mindenki nyert volna. Maybelle viszont megtagadta ezt. Úgy döntött, hogy az erejével akar továbbra is kacérkodni, amivel az egyetlen baj az, hogy … véges. Minden, ami az ember, az véges. Csak teret kellett volna adnia, fehér zászlóval mentem oda, egy békés, korrekt ajánlattal, bízva benne, hogy képes átlátni mit nyer ezzel ő és a város is. Nem tette meg. Vagy, ha igen, akkor annak nem adta semmi jelét. Én viszont nem vagyok olyan helyzetben, hogy várjak, míg gondolkodik. Ha döntött, és úgy arra jutott, hogy végre meghallja, amit mondok, majd úgy is felkeres. Addig viszont elkészítem a B tervet.
A gondolataimba mélyedek, mikor benyitok az ajtón, meg sem fordul a fejemben az, hogy kopognom kéne. Pont ezért meglepetten hőkölök hátra, mikor a kés a fejem mellett süvít el és áll bele egyenesen a falba. – Még szerencse, hogy nem egy bárd volt nálad. – húzom el a számat, miközben kihúzom a falból a kést és közelebb lépve az asztalára teszem azt. Remélhetőleg nem fogja megint eldobni, nem túlzottan örülnék neki. Annak pláne nem, ha egy kicsit pontosabban célozna másodjára. – Ez kedves. – húzom mosolyra a számat, a bókja hallatán. Vagy akárminek is szánta. – Minden úriembernek vannak gyengébb, modortalanabb pillanatai. – vontam meg végül a vállamat. Általában nem ez volt rám a jellemző. Igyekeztem illendően viselkedni, úriemberként, azt tanultam, hogy a tisztelet kimutatása a gyenge jellemet is fölényesebbé teheti. Nem tartottam magamat annak, de minden fegyverre szüksége van az embernek, amit csak használni tud. – Amúgy meg, azt hittem, az ajtód mindig nyitva áll előttem! Vagy legalábbis majdnem mindig. – mondtam jókedvűen. Viccelek csak persze, elnézést is kérhetnék, de valahogy nem jön a számra. Remélem ezt egyfajta bocsánatkérésnek könyveli el, vagy csak egyszerűbb lenne, ha nem várná el. Manapság túl sok dolgot várnak el az embertől. – Az előbbit. – felelem habozás nélkül a szavaira. Nem ülök le, a kezemet magam mögött összekulcsolva álldogálok és körbehordozom a tekintetemet  a szobán. Jártam már itt korábban, nem sok minden változott azóta. Nem mintha számítana, ez itt Lzzy háza, nem az enyém. – Emlékszel még, mikor azt mondtam, hogy többet akarok, mint amim van? – kérdeztem őt, miközben italt töltött. Fel kell készülni minden eshetőségre. A vihar előtt is felkészül az ember, akár eléri a házát, akár nem, igaz? Én is pontosan így teszek. Bízom benne, hogy Maybelle képes lesz belátni azt, amit mondtam, de ha ez nem történik meg, nos… felkészültem.

Luke and Lzzy

Függetlenül a halomban álló papírmunkától, ami kezdett eltemetni, egész jól álltam a bár dolgaival. A sajátjaimról már más véleménnyel voltam, de még egy bérgyilkos sem kopogtatott az ajtómon, hogy megpróbálja rajtam bevasalni a főnöke teljesítetlen kéréséért a késedelmi díjat. Amióta Christian eltűnt a képből a dolgok a kelleténél lassabban haladtak. Persze sosem voltam az a tétlen ücsörgő típus, de egyszerre keresni megfelelő munkaerőt, új befektetőket, új ügyfeleket, megtartani a régieket és a város vadásztársadalmát igyekezni távol tartani a báromtól elég körülményes meló volt.
A kidobókról még így sem gondoskodtam, de szerencsére eddig nem is nagyon lett volna rájuk szükségem. Viszont már vártam, hogy még egy váratlan vendég is betoppanjon, a napom bearanyozva. És így is lett. A léptek zaja egyenesen az irodám felé közeledő személyről árulkodik, mire felkapom a levélbontó kést és mikor az illető belépne egyenesen a feje mellé, a falba állítom azt egy könnyed dobással. Pláne, hogy eleve tudtam, kopogásról szó sem lesz.
-A század, ahonnan én származom majdnem egybeesik azzal, ahonnan te. Nem értem, hogy a kopogás miért luxustermék a mai világban.-nézek rá megvonva bal szemöldököm, gúnyos, mégis elégedett mosollyal, fejem kicsit oldalra billentve.-Szerencséd, hogy még mindig jól nézel ki, ez elfeledteti velem az olykor felbukkanó modortalanságod.-na igen. Luke és köztem a viszony valami furcsának egyértelműen nevezhető dolog volt. A múltban történtek fejében persze a jelen semmiben sem volt más.
-Tömény rövid vagy hosszú édes?-nyilvánvaló, hogy mire vonatkozik a kérdésem, hisz egy bárban vagyunk,s  már intek is a pult mögött álló felszolgálónak, hogy futólépésben kéretik az ajtóm elé. Este volt, nagy volt a tömeg, az iroda kialakítása viszont pont olyan volt, hogy csak akkor hallhatta egy vámpír is a kintről beszűrődő zajokat, ha igencsak fülelt. Hisz az iroda két bejáratú volt, és amit a bárban nem lehet elintézni, azt itt el lehetett, mindenféle fültanú nélkül. Christian egyetlen jó ötlete ez volt. A hangszigetelés. Persze ki tudja, hogy a bárból még milyen előnyöket kovácsolhatok a továbbiakban. A bevétel fejében jókat. Bár Luke megjelenése hirtelen ért és váratlanul. Csak reméltem, hogy nem egy hozzám küldött ügyfele fájását akarta kifejezni, mert akkor a következő nem egy egyszerű, életlen kés lesz, amit hozzá vágok. Kezdek szétesni, bár sosem voltam teljesen egész és egyszerű eset.

Az élet semmit sem ad a halandónak munka nélkül.

Magamban elkönyvelem nem lesz könnyű menet bevágódni mindkettejüknél, és mintha Lzzy sokkal barátságosabban közeledne hozzám, bár ezt elkönyvelhetem annak is, hogy nő. Nem érzi magát fenyegetettnek a társaságomban, hiszen ez olyan, mint az farkasoknál. Nehezen fér meg két hím egy falkában. Akárhogy is van, én nem akarom elvenni sem a posztját, sem a barátnőjét (?).
- Őszintén egyetértek ezzel a mondással – mondom mindenféle kertelés nélkül. Bár nem mondom, hogy olyan rengeteg egyéjszakás kalandban lett volna részem az évek során, de azért akadtak nők, akik szívesen kihasználták a testemet, ha lehet így fogalmazni. Szerettem volna családot, de nem lesz, ezt már elfogadtam, és a történet, hogy miért is gondolom azt, hogy nem fogok megállapodni elég hosszú, csaknem az egész életemet felöleli, így inkább nem kezdem el ecsetelni nekik, csak legyintek egyet, jelezve, hogy mindegy. Úgy sem értenék meg a gondjaimat, Chris pedig egyenesen elkönyvelné magában, hogy mimózalelkű vagyok, ez pedig nem egy tökéletes bemutatkozás egy vámpírral szemben.
- Rendben hölgyem – mondom, s követem őt, ügyelve arra, hogy véletlenül se nézzem meg magamnak jobban a kelleténél, különben sejtem, hogy a fejem nélkül találnám magam három percen belül. Meg amúgy sem tudok úgy tekinteni a nőkre, mint tárgyakra. Lehet, kevésbé férfias, de aktív feministának tartom magam, akkor is, ha ez fura. A nők rengeteg mindenre vitték az idők során, és az is teljesen egyértelmű, hogy mi férfiak nem léteznénk, s talán nem is tudnánk elélni nélkülük.
- Gondolom, ismerem a vámpírokat, volt már velük dolgom, mondjuk nem voltak még főnökeim, de beszéltem már velük. Mindig csodáltam őket, hogy hogyan bírják ennyi évvel a hátuk mögött – mondom kicsit halkabban. Nem akarok kitérni arra, hogy el sem tudom képzelni, milyen nehéz lehet végig nézni, ahogyan a szeretteink meghalnak körülöttünk, míg mi folyton ugyan olyanok maradunk. Én láttam meghalni az apámat, ott voltam mellette mikor kiszállt az élet a testéből, és nem tudtam megmenteni. Belegondolni sem merek, hogy milyen lenne látni, vagy egyszerűen csak tudni, hogy anyám, vagy Ruthie meghalt. Még a bátyámat is sajnálnám, bár őszintén mondva, egyáltalán nem is ismerem őt.
- Értem, tehát keverek-kavarok, és kiszolgálok igaz? Vettem, vigyázok a tisztaságra, bár művészként engem nem zavar a rendetlenség, tudom, hogy mások nagyon háklisak rá. De! Azt mondtad, nem egyedül leszek?

† music: Let her go † note: Bocsi, hogy rövid lett :/ † words: 367

◌