- Nem vitatkozom. - Felsóhajtottam. Nem azért, mert untatott, sokkal inkább volt ösztönös reakció, mintsem szándékolt. Már felkeltette az érdeklődésemet, az ilyen ügyeket pedig nem szokásom csak úgy kidobálni az ablakon. Gondolnom kellett a saját hírnevemre is, és most, hogy szembesültem a titkárnőm trehányságára, alaposan el kellett gondolkodnom azon, mégis hány ügyfelemmel játszhatta el ugyanezt az elmúlt egy évben. Az előttem ülő nőt pedig mindennél jobban megviselhette ez a pár hét tanácstalanság és egyhelyben toporgás. Ha bebizonyította számomra az igazát, és megnyertem neki ezt az ügyet, vehetjük úgy, hogy kvittek volnánk. De addig még sok víznek kellett lefojnia ezen a folyón. A szemem mindenesetre nem rezdült, nem engedhetettem meg magamnak egy másodpercnyi puhányságot sem, mert nem a pátyolgatásért választott engem. Nem a kávézgatásért volt türelme várni rám heteken át. Ő engem akart, és sokan gondolták, hogy ennyi év után már nem is kell, de még mindig tartottam magam ahhoz, hogy meg kellett dolgoznom azért a pénzért, amit egy-egy ilyen ügyletért elkértem. Nem voltam olcsó kategóriás. Annak az ideje már lejárt. - Semmi gond. Maga az első ebben az irodában jó ideje, aki nem egy rideg tőzsdecápa. - vontam meg a vállamat, de egy arcizmom sem lazult el. Soha nem érdekeltek a gyerekek, nekem nem volt sajátom, de nem is empátiáért jött ide. Előredőltem, mikor az ügy részleteiről kezdett beszélni, és kézbe véve a tollam, jegyzetelni kezdtem, néha felpillantva rá. Csak úgy darálta a szavakat, ki tudja, mióta akarta elmondani őket valakinek. - Talán joggal merül fel a kérdés, hogy milyen okkal hozták vissza a gyerekeket, és ezek fényében miért akarnak ismét örökbe fogadni. - jegyeztem meg elsőkörben, ez az apró szösszenet szinte rögtön beleégett az agytekervényeimbe. - Hacsak nem a gyerekek voltak problémásak. - tettem még hozzá, majd letettem a tollat. Ezzel egyidőben ő is a mondanivalója végére ért, de a szememet nem rá, sokkal inkább a papírra emeltem, miután elhangzott az utalás az örökbefogadók kilétét illetően. - Hallottam róluk. A külvilág számára rendezett házaspárnak látszanak, bár tény, hogy a tisztességes jelzőt nem aggatnám rájuk. - mondtam. Nem kenyerem a véleménnyilvánítás, mert voltak nekem is kétes ügyeim, nem minden helyzetben álltam az igazság oldalára a kezdeti éveimben, mikor a pénz engem is megbolondított. A múlton viszont már akarva sem tudtam volna változtatni. - Nyilván tudja, hogy ez egy komplikált ügy. De már nem szállhat ki belőle, ha egyszer belekezdett. - fűztem hozzá a nyilvánvalót. - Készüljön fel arra, hogy ebben a világban a pénz beszél. Bárki lefizethető, csak az összeg más. - Nem akartam ennyire rideg lenni, de ezt neki is tudnia kellett. Már nyilván tisztában is volt vele. - Meg sem kérdezem, hogy készen áll-e erre. - álltam fel az asztal mögül, és a szekrényhez sétáltam, hogy töltsek egy pohár vizet. - Utálok veszíteni, így biztos lehet benne, hogy nem állok le, amíg... érti. Elfogadom az ügyet.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Dec. 28, 2016 5:07 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to Mr Evans
this is my last chance, asshole
Most már kár azon rágódnom, miért nem kerestem azonnal egy B-tervet is, ha esetleg ő mégsem lesz a segítségemre. Túl sok mindennel foglalkoztam egyszerre, ráadásul eléggé elterelte a figyelmemet az is, hogy sosem tudtam vele beszélni idáig, most pedig ott tartok, hogy ez az utolsó lehetőségem arra, hogy tegyek valamit. A határidő sürget, ő pedig ezt látván sem igazán hajlandó felpörögni, ami továbbra is bosszant. Fel merném tenni rá a fél fizetésemet, hogy még élvezi is, hogy jelen pillanatban függök tőle. - Persze, hogy megvan. Elég elszánt voltam ahhoz, hogy hetekig tartó meddő vita után magára törjem az ajtót. Minek nevezné ezt, ha nem elhivatottságnak? - mindez felbőszült hangon szalad ki a számon, ezért inkább veszek két mély lélegzetet, mielőtt azért is őt tenném felelőssé, hogy ez a helyzet egyáltalán kialakult. - Sajnálom, egy kicsit megviselnek a körülmények.. - ismerem el még azelőtt, hogy a hisztériám miatt kitessékeltetne az irodájából és tényleg teljesen felesleges lenne az utóbbi hetek fáradságos munkája annak érdekében, hogy előre lépjek az ügyben. - Dátumra pontosan nem tudom, talán hét vagy nyolc hónapja igyekeznek örökbe fogadni az árvaházból. Először egy ikerpárral próbálkoztak volna, de meggondolták magukat. Már hazavitték őket, aztán visszahozták mindkét lányt. Azt az ügyet nem ismerem olyan pontosan, akkor nem én voltam a kapcsolattartó, ezután kerültek csak hozzám. - kezdek neki a mesélésnek, ismét csak a felszínen maradva, igyekszem az érzelmeimet is háttérbe szorítani, de a mimikámon nem tudok uralkodni, mikor ahhoz a részhez érek, hogy visszahozták az ikreket. Automatikusan arra gondolok, hogy a gyerek nem egy árucikk, amit kedvére ki tud cserélni az ember, ha mégsem tetszik neki. De kivételesen nem lovalom bele magam túlságosan a mérgelődésbe, próbálok objektív maradni. - A gyerekeknek sem mindegy, hogy hova kerülnek, Amerika így is tele van szociopatákkal és pszichopatákkal. Olvastam egy tanulmányt arról, hogy van összefüggés a kettő között... - magyarázom, legalábbis nagyon igyekszem, hogy sikerüljön összefüggően beszélnem. - Az utolsó kérdésre pedig maga is könnyedén kitalálhatja a választ, elég ha megnézi a felperes vezetéknevét.. - húzódik gúnyos mosolyra a szám. Elég sokáig bírtam érzelemnyilvánítás nélkül - már magamhoz képest -, de nem tudok gátat szabni a rosszallásomnak. Hát tényleg a pénz és a hírnév irányít mindent?
Szemmel láthatóan nem reagáltam, de mélyen belül egyetértettem. A titkárnőm tényleg megérdemelne egy olyan vakációt, amiből nem térne vissza egyhamar. Talán ilyen esetekre tartják fenn azt, hogy házi nyúlra nem lövünk. De sosem mutattam felé azt, hogy komolyabb szándékaim lettek volna. Éppen ellenkezőleg, ismerte az életemet. Nem gondolhatta azt, hogy majd csak úgy... bárki kedvéért megváltoznék. Persze minden nő szerette azt gondolni, hogy ő lesz az, aki megváltja a férfit, de ez az esetemben nagyjából senkinek nem jött össze. Ráadásul ez a nőszemély még az életemet is megnehezítette, ki tudta volna megmondani, hogy hány volt ügyfelemet rázhatta le úgy, hogy nem értesített róla. Álszent vipera. Felvontam a szemöldökömet, miután pár másodpercig szüntelen engem nézett. Csak ezt követően fordult el, hogy körbemérje a finom eleganciával berendezett irodát. Büszke is voltam rá, még ha én csak válogattam is, és irányvonalat adtam egy berendezőnek. - Úgy tűnik, megvan magában az elhivatottság. -jegyeztem meg, eleresztve a fülem mellett a rosszalló megjegyzését. Továbbra is megengedhettem volna magamnak azt a luxust, hogy válogatok, ezt a nőt pedig átpasszolhattam volna valaki másnak az emeleten, mielőtt engem kerget az őrületbe. De nem tett volna jót a hírnevemnek ez a kis bukfenc. Csak most tértem vissza a terepre, pozitív visszajelzésekre volt szükségem, nem pedig egy elutasított szociális munkásra. Eléggé érzékenynek tűnt a szentem, hát megembereltem magamat, és próbáltam minden kegyetlen hangélt eltüntetni a leendő szavaimból.- Szóval a karriere is rámehet. - vettem át tőle azt a papírt. Talán nem sikerült annyira eltüntetnem a hangomból azt, amit akartam, de mindenkivel ilyen voltam. Ez a szerep állt hozzám a legközelebb, ha munkában voltam. Rideg és ösztönös vadász. De neki se egy együttérző, mindenkitől ellágyuló sz*rházira volt szüksége. Egy olyan nem nyerne meg neki semmit. - Pontosan mi a probléma ezekkel a szülőjelöltekkel? Kezdjük azzal, hogy mióta áll kapcsolatban ez a páros magával? Mióta akarnak örökbefogadni? És mi a bökkenő a történetben? Ha tényleg igaz az állítása, és nem valók szülőnek... hogyan tévesztenek meg másokat? -kérdeztem felvont szemöldökkel. Megvolt bennem a kételkedés, hisz előbb engem kellett meggyőznie arról, hogy neki volt igaza. Nem fogok hazugok érdekében bizonygatni senkit. Bár a tekintete túl beszédes volt, valamiért éreztem, hogy igazat mondott. Igaz volt az aggodalma, az érzései pedig mindennél valódibbak. Maga a lány nem illett ebbe a rideg környezetbe.
Akár már azzal a teljesítménnyel megelégedhetnék, hogy végre szemtől-szemben állhatok vele és lehetőségem nyílna arra is, hogy alaposan kiosszam, amiért a potenciális ügyfeleit nem úgy kezeli, ahogy az elvárható lenne. De nem teszem. Néhány maró megjegyzéssel díjazom az eddigi negatív tapasztalataimat, és azt a silány teljesítményt, ami eddig csak azt bizonyította, hogy a kollégám egy sültbolond, ha ezt a férfit jó ügyvédnek találja. Már az első alkalommal keresnem kellett volna egy igazi szakembert.. Sokszor megfordult a fejemben, de végül mégsem határoztam el magam, maradtam annál a verziónál, amit egy olyan személy ajánlott, akiről tudom, hogy a javamat akarja. - Vagy egy vérfrissítés.. - morgom az orrom alatt. A titkárnőnek alap esetben nem az lenne a dolga, hogy készséggel álljon rendelkezésre minden olyan ügyben, amiben a főnöke érintett? Bár ez már teljesen mindegy, ha van még néhány olyan ügyfele, mint én, akkor egy darabig biztos nem kell azon filozofálnia, miből tartja fent az irodáját. Nevetséges, hogy képes vagyok szinte rátörni az ajtót azért, hogy a fancsali képét kelljen néznem ahelyett, hogy úgy zajlana minden, mint a tévében. Ott valahogy egyszerűbbnek tűnik. Amint helyet foglal az íróasztala mögött, én is leutánzom a mozdulatsort vele szemben. Ugyan a legkevésbé sem érdekel, hogy milyen stílusban van berendezve az egész helyiség, az illem mégis azt diktálja, hogy ne őt bámuljam szakadatlan, ezért - még ha csak néhány másodperc erejéig is, de - elszakítom tőle a pillantásomat. - Tudná, ha reagált volna legalább egy megkeresésemre.. - jegyzem meg egy kis fintorral az arcomon, de nem akadok fent ezen a részleten, sokkal inkább azon vagyok, hogy minél hamarabb a tárgyra tereljem a témát. Az egészben az a szép, hogy végre egyszer mindketten ugyanazt akarjuk. - Igen, pontosabban az örökbefogadó családokat vizsgálom, alkalmasak-e a szülői szerepre.. - bólintok és táskámból előhalászom azt az iratot, amivel első fokon elutasították a szakvéleményemet. A jogi nyelvet ugyan csak felszínesen értem meg, peres esetekkel pedig még sosem volt dolgom, mégis sejtem, hogy elég mélyre tudnak ásni, ha akarnak. A továbbiakban nem mehetek el a történtek mellet úgy, hogy nem ismerem a lehetőségeimet. - Legutóbbi ügyfeleimtől pedig igencsak távol áll minden olyan tulajdonság, ami alátámasztaná a szakvéleményem ellenkezőjét. A bíró viszont helyt adott a fellebbezésnek, emellett pedig a tudomásomra jutott, hogy a jó hírnevük sérelmezésének vétsége miatt, és az eljárás akadályozásárért is perbe akarnak fogni. Arra rámehet a karrierem. - fogom rövidre a történetet. A felesleges részletekkel nem óhajtom untatni, az álláspontom továbbra sem változott sem róla, sem azokról az emberekről, akik szülők akarnak lenni, de nincsenek teljesen tisztában a felelősségükkel. - Mindkét ügy elég komoly ahhoz, hogy rám áldozza az idejét.. - fejezem be végül anélkül, hogy egy pillanatra is meginognék. Határozottan adom elő magam, de magamban valahogy minden sokkal jobban hangzott.
- Hát hogyne. - jegyeztem meg, mikor némi gúnyt fedeztem fel a hangjában. Bár puszta tény volt, hogy jó ideje ekerültem az alkalmat, hogy beszélnem kelljen egy-egy ügyféllel. Más foglalta le a gondolataimat, és még tartottam attól, hogy tényleg felkészültem-e arra, hogy megint visszatérjek a régi életembe. De azt be kellett vallanom, hogy Cara az utóbbi időben cseppet sem arról volt híres, hogy olyan szívélyesen válogassa meg a szavait. Sejtésem sem volt arról, hogy mi mindennel próbálta lerázni az előttem álló nőt. Nyilván nem volt túl meggyőző, ha mára idáig jutottunk. - A titkárnőmre ráférne egy vakáció. - mondtam, a hangomban viszont nem jelent meg túl sok érzelem ezt illetően. Alapvetően mikor beléptem erre a helyre, minden sajátos jellemvonásomat kukáznom kellett, magamra húznom egy tárgyilagos öltönyt, és úgy viselkedtem, mint egy ragadozó. Jobb esetekben. - Fáradjon be. -nyitottam ki előtte az ajtót, miután elengedte a kezemet. Ha azt akarta demonstrálni, hogy a jelen pillanatban is határozott, azt már a zaklató-hullámmal is elhittem. Nem kínáltam hellyel, úgy voltam vele, hogy ha eddig eljutott, már volt benne annyi önállóság, hogy megtalálja a széket, miközben én is levetettem magam a saját placcomra. Szemöldökömet felvonva figyeltem arcának különleges vonásait, a különös hajszínt, ami először barnának hatott, de amikor a fény rávetődött, némi vöröses fényt is kapott. Néhány másodpercre elhallgattam, pedig nem volt rám jellemző, hogy hallgassak. A beszéd és a bizonyítás volt a munkám. Pár apró tárggyal, videófelvétellel, vallomással. Remek beszélőkém volt, rengeteg alkalommal volt döntő hatású, most mégis arra vártam, hogy ő beszéljen. Különös szituáció, valószínűleg ha máshol találkozunk, nem akad meg rajta a tekintetem. - Szóval, mi is az a fontos ügy, ami nem tűrt már halasztást? - kérdeztem, előkaparva egy papírt, amire Cara jegyzetelt. Hát, nem túl sok információt tudtam meg. - Maga szociális munkás - olvastam fel. Ebből máris leszűrtem a következtetést. Ez az ügy nem valami vérmes családi harcról szól. Itt erkölcsökről lesz szó, és valószínűleg a velem szembenülő nő azon problémájával, hogy az érzelmei irányíttatásával nem azt tette, amit kellett volna.
Van, amibe soha nem fárad bele az ember, én viszont már eléggé a tűrőképességem határait súrolom. Sosem voltam türelmetlen, és valószínűleg az idegeim is kötélből vannak, másképp nem is lehetne, mert idegőrlő egy munkám van. Empátiát, mégis objektivitást igényel. Ez utóbbi néha - mostanában túl gyakran - a másik vonulatba csap át. Nem tudok nem pártatlan maradni, mikor kisgyermekek életéről van szó, és nagyban meghatározza a fejlődésüket, majd a további boldogulásukat az én meglátásom. Ritka esetek egyike az, mikor nem tudok tenni semmit annak érdekében, hogy megakadályozzak egy minden bizonnyal hátrányos kimenetelű örökbefogadást. A bíróság azt gondolja, hogy elfogult vagyok, hisz ismerik a családi hátteremet. De ennek egy kis része sem igaz, csak minden szögből feltérképezem a helyzetet. A gyerek érdekeit figyelembe véve, mert ennek az egésznek erről kellene szólnia, nem? A végén viszont sikerült annyira elfajulnia a dolognak, hogy perrel fenyegetnek - amire szintén soha nem volt még példa, így akarva akaratlanul is, de számításba kell vennem a további lehetőségeimet. Egy súlyosabb vádra akár a karrierem is rámehet. Az ajánlott ügyvéd pedig eddig füle botját sem mozdította az érdekemben. Ostoba kifogásokkal próbált lerázni a titkárnője, és folytonos bosszúságokat okozott azzal, hogy még egy személyes telefonszámot is csak nagy sokára, komolyabb fenyegetőzések árán sikerült belőle kicsikarnom. Bár valószínűleg egyszerűen tiltólistára is kerülhettem volna már a hiábavaló próbálkozásaim után. A kétségbeesés szélére sodródás viszont sokmindenre képes rávenni az embert. Még arra is, hogy foggal-körömmel kapaszkodjak egy ügyvédbe, akiről csak annyit tudok, hogy meglehetősen jó a szakmájában, és a kollégám is őt ajánlja ilyen és hasonló esetekre. Csak azért nem hagytam már most a fenébe az egészet, mert adok a véleményére, bár arról fogalmam sincs, hogy miért van tőle így elájulva. Az órámra pillantva konstatálom, hogy még a saját időrendjét sem tartja be. Komótosan sétál be, az arckifejezése sem változik, mikor meglátja, hogy én már rá várok. Azt ugyan biztos nem tudja, hogy már vagy fél órája itt ülök és ezért - meg az utóbbi napok számtalan kellemetlensége miatt - borzasztóan türelmetlen vagyok. Nem hiába pattanok fel azonnal és vetem a vállamra a táskámat. Az egyszer biztos, hogy ha akkora szerencsém van, hogy nem vitet el valami biztonsági emberrel, akkor én innen nem távozok, míg nem lesz valami előrelépés az ügyemben. Amit voltaképp még nem is ismer.. - Mr. Evans! Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk. Remélem végre szakít rám némi időt, és nincs épp tárgyalása, nem kell a bíróságra sietnie. - köszönök kedélyesen, némi szarkazmussal a hangomban. Elégedett lehetnék magammal, hisz sikerült végre bepofátlankodnom ide egy személyes találkozás erejéig, de egyelőre nem látom rajta az igyekezetet, sem azt, hogy bocsánatot szeretne kérni, amiért annyiszor le lettem rázva. - Jut eszembe, a titkárnője magunk közt szólva nem túl segítőkész... - jegyzem meg mintegy mellékesen, miközben elfogadom a felém nyújtott jobbot és talán minden eddigi kézfogásomhoz mérten jobban megszorítom. Határozottabb vagyok, mint bármely más alkalommal lennék, hisz úgy tekintek erre is, mint egy tárgyalásra és azt akarom, hogy ne csak egy zaklatott nőt lásson bennem, aki minden követ megmozgat annak érdekében, hogy felfigyeljen rá és a problémájára, hanem egy nőt, akinek az ügyét képviselni fogja.
Nehezen szoktam vissza ismét az öltönyösek világába, ennyi szabadság után. A nappaliban ültem, kezemben az aktuális újsággal. A kora reggeli tevékenységem ebben merült ki a munka előtt, miután a szobapincér távozott, és hagyott némi kaját a pulton. Elég jólmenő állásom vvolt, ami végett lehetőségem nyílt arra, hogy ilyen luxust engedjek meg magamnak. Nyilván nem is véletlen volt, hogy a hotel egyik legjobban felszerelt kislakását birtoklom. Nem tudnék összezsúfolódni egy másfél szobás garzonban, amit egyes elvetemültek képesek voltak lakásnak titulálni. Ennél már évek óta jobb sorom vvolt. Ugyan apám mindig arra szoktatott, hogy a kicsit is becsüljük meg, de számomra nem volt kicsi, miután megkóstoltam ezt az életet. Eszem ágában sincs a szintem alá süllyedni. Ezt már megszoktam. Semmit nem toltak a fenekem alá, mindenért én küzdöttem meg, s miután elhelyezkedtem, még az egyetemi tandíjat is visszafizettem az apámnak, miután ő finanszírozta a tanulmányaimat. Nem számított rá, hogy meg fogom tartani ezt az ígéretet, de én nem felejtettem. Sokkal tartoztam neki. A halála után pedig ő tartozott nekem. Le fogom verni még rajta azt a helyzetet, amibe belekényszerített. Ostobasága nem ismer határokat. Az egyértelmű, hogy Margot és én örököltük minden vagyonát. Anyát a válás után semmire sem méltatta, még egy kis pénzzel sem, csupán a gyerektartással. Megittam a kávét, és ettem pár falatot, mielőtt elindultam volna, viszonylag halkan somfordálva ki a lakásból, nehogy felzavarjam Caroline-t. Szerencsém volt, hogy kevés időm nyílt a gondolkodásra, különben egész nap azon kattogtam volna, hogy mikor dönt úgy, hogy visszatér a szülővárosába. Mennyire tud majd hozzászokni az életvitelemhez, ami mindennek nevezhető, csak kapcsolatbarátnak nem. Más egy nővel együttélni, mint minden este másikkal idejönni, és nem várhattam el, hogy a vásárolgatás majd pótolja bármiért is. - Jó reggelt, Cara. - léptem a oda a pulthoz, mikor beértem a céghez, és már nyújtott is pár borítékot. - Még valami? - néztem aztán rá, átlapozgatva a kézbe kapott holmikat. - A nő, aki türelmetlenül zargatta a napokban. Itt van. Az irodája előtt várja. - mondta, közben a szeme sem rebbent, de nem is hibáztattam érte. Cara tökéletes példája volt annak, hogy nem éri meg munkahelyi nőket hazacipelni, mert a Cara-félék nem viselik jól az egyéjszakás kalandokat. Bár már évekkel ezelőtt történt, de hát... valaki sosem felejtett. Felsóhajtottam. - Jól indul a reggel. - mondtam, majd megrázva a fejem elindultam. Általában jót mosolyogtam Cara arckifejezésén, és elképzeltem, mégis milyen gyilkos szemekkel figyeli az elvonulásomat, de egyelőre jobban foglalkoztatott az én zsarnok vendégem. Az irodám előterébe érve rögtön meg is pillantottam az ott ülő nőt. Türelmetlennek tűnt, de ettől függetlenül még nem váltottam gyorsabb tempóra. - Üdv, Miss... Evans. - néztem le az egyik papíromra, mikor odaértem elé, és a kezem nyújtottam. Rögtönözve firkantottam fel a nevét a tegnapi nap folyamán, amikor már nagyjából az ezredik hívás után követelte, hogy ne a titkárnőmmel kelljen diskurálnia.
Kezdőlap
