Hát persze, hogy az. Régen is az volt, hogy is felejthettem el. Épp ez volt, ami miatt felfigyeltem rá, de hát tíz év, az tíz év, nem is kell szépíteni.
A válaszaira halványan, szótlanul mosolyodom el. Ezekre a reakciókra számítottam.
- És mégis milyen jelei vannak a megváltozni akarásnak? Hogy könnyeket hullatva sajnáltatják magukat, és azt bizonygatják, hogy ők bizony nem akarták megtenni? Aztán szó nélkül azt teszik, amit mond nekik? – ezt tőlem aligha fogja megkapni, gondoltam nem árt, ha még az elején tisztázzuk. Ami a megváltozni akarást illeti, az utóbbi időben én is éreztem, hogy nem haladok jó irányba, egyre nehezebb volt uralkodnom magamon, egyre kevesebb is elég volt, hogy kiváltsa belőlem a féktelen indulatokat, amiket nem, vagy alig tudtam kezelni. Felismertem, hogy kezdenem kell vele valamit, épp azért fordultam szakemberhez, még ha meglehetőst szkeptikusan is. És éppen ezért szedem a gyógyszereket. De végül mégis nekem lett igazam, a gyógyszer segít, a pszichológia nem.
- Ugyan, kérem, a bántalmazás nem itt kezdődik. – Éppenséggel tudnék mesélni neki a bántalmazás valódi válfajairól. De pszichológusként, szerintem ő is látott már valósnak mondható eseteket, legalábbis bizonyára azt hiszi magáról.
- Bizonyára erőszakra gondol, igaz? Akkor nézzük csak meg jobban – simítok végig az államon szenvtelenül. – Szükségesnek tartja. Ő. És távozik. Megint csak ő. A másik akaratát ezzel nyilvánvalóan semmibe véve. Ha a férfi hagyja elmenni a nőt – már ennél az aranyos, semlegesítő parabolánál maradva –, rajta történik nyomós erőszaktétel, nem gondolja? Látható nyomok nélkül, de ez is erőszak, és ezen érdekes módon nincs felháborodva senki. Pedig maga pszichológus, szerintem tisztában van vele, hogy nem csak az esetünkben fellépett csekélyke fizikai erőszak lehet kellemetlen, és hagyhat maga után nyomokat.
Kis szünetet tartok, latolgatom, hogy hozzátegyem-e, mert ha igen, attól tartok, vagy csak erre vagy csak arra kapok majd választ. Végül viszont úgy döntök, nem zavar, még ha nem is válaszol, elindítani bizonyára elindított benne gondolatokat.
- De akár úgy is kérdezhetném, miért mindig én hódoljak be a te akaratodnak? – a kérdést ezúttal a szemeibe szúrom, kíváncsi vagyok a reakcióra. A túl fájdalmas emlékeken azért kedvem támadna mulatni egyet. Nem akarom előszedni a múltat, de ha kettőnk közül valakinek fájdalmas volt, az biztos, hogy nem ő volt.
- Unalom – felelek kapásból, bármiféle átgondolás nélkül.
Az apámra vonatkozó újabb kérdésen most már a fejemet ingatva, röviden felkuncogok. Közel sem természetes, inkább a nem tudok mit kezdeni vele-fajta. Mint mikor egy ötévesnek próbálod elmagyarázni, hogy nem kapja meg a választ, bármennyire is teper érte, de az századszorra sem hagyja abba, akár egy akaratos búgócsiga.
Furcsa újra a szájából hallani a nevem, azt kívánom bárcsak ne hallottam volna. Talán mégis jobb ötlet volt ez a magázódás. Akaratomon kívül is, néhány régebbi emlék-szerűség tolakszik elő a fejemben. Remélem, nem fogja sokat használni.
Válaszolni nem válaszolok, ez az a tipikus terelő-töltelék mondat.
- Akkor is az lenne – beszélek szándékosan feltételes módban. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatok és mit nem, és ha őszinte vagyok, mennyire kerülhetek még nagyobb bajba. Egyelőre több eszem van annál, mint hogy kockáztassak. – De mihelyst megteszi valaki, az a tárgyalás már nem lehet valós.
Úgy hiszem, célba talált nála a mondatom, a csendből legalábbis erre következtetek, vissza már nem nézek, amint kimondja, hogy mehetek, már húzom is a csíkot.

/és íme   basszus, de nehéz lezárni     /

- Köszönöm a hasonlatot, igazán... figyelmes – követi a megjegyzést egy műfaragott mosoly, aminek művi jellegét cseppet sem áll szándékomban tagadni előtte.
- Fogalmazzunk úgy, hogy a két verzió nem feltétlenül fedi egymást. És van egy olyan érzésem, hogy a magáé is az övékre hasonlít. Vagy inkább abból gyökerezik. – Hogy is lehetne más a véleménye, mint a rendőrségnek és a bíróságnak, hiszen – ha a páciensekkel érkező személyes csomagot egy pillanatra kivesszük a képletből – pontosan nekik dolgozik. Ő is tőlük kapja a megbízásokat, és az ő szabályaiknak kell eleget tennie. De nem azért, mert bármi is rá lenne kényszerítve, hanem mert ő maga döntött így, mégpedig azért, mert ő maga is hasonló értékrendet tekint magáénak.
- Nekem ugyan nem hiányoztak. Ahogy maga sem – vetek egy sokatmondó pillantást felé, majd ő kitalálja, hogy érti. Én jelenleg cseppet sem akarok belebonyolódni ebbe a doktor-páciens, ex-nemex dologba. Attól függetlenül nem garantálom, hogy egyetlen kiszólásom sem vonatkozik a múltra. Régen történt, ami történt, mára már bőven el kellett volna felejtenem az egészet. De így, hogy itt ül előttem, és az elkövetkezendő egy évben még elég sokszor itt fog, ez meglehetősen nehéz lesz. Sokszor elképzeltem már, hogy milyen lesz, amikor újra találkozunk, milyen válogatott, finoman burkolt sértésekkel teszem számára maradandó emlékké, vagy éppen milyen mélységes közönnyel játszom el, hogy meg sem ismerem, de amikor tíz év után, azon a kiállításon csakugyan megtörtént, cseppet sem tudtam parancsolni az érzelmeimnek. Elsodortak, mint egy különösen heves szökőár.
- Azon töprengtem, vajon szívesebben ücsörögne-e itt egy sorozatgyilkossal, mint velem? – tekintek rá kérdőn, már-már megfejthetetlenül derűsen, amennyire a szituációba belefér.
- Hisztinek – válaszolok késlekedés nélkül. – Ha nem akart volna elmenni, nem lett volna szükség marasztalásra. De én is kérdezek. Ön minek nevezné, ha egy férfi beszélni kíván egy nővel, akit tíz éve nem látott, erre az illető se szó, se beszéd faképnél akarja hagyni? – leeresztem bal lábszáramat a térdemről, és a háttámlának dőlve megcserélem őket, derékszögbe zárt hüvelyk és mutató ujjammal keretbe foglalom az állkapcsom és a könyökömmel rátámasztom a kanapé karfájára.
Megsérül... Nem hinném, hogy olyan erősen szorítottam volna a csuklóját, csupán annyira, hogy ne hagyjam elmenni, hogy ez pontosan mennyire volt, az csakis tőle függött. De ha esetleg mégis túlságosan nyomatékos fogás volt, hát akkor sem fog belehalni. Nem is értem, miért rugózok ezen. Egyszerűen nem kellett volna ennyire belilulni. Hülyeség az egész. Érzem, hogy tompán, de biztos alappal újra dobolni kezd bennem az indulat, amire csak szépen rásegítenek a sorban záporozó kérdései.
- Miért ne szeretném? – passzolom is vissza az elsőt, lassan úgy érzem magam, mint egy teniszmeccsen. Az apámmal kapcsolatos megjegyzés viszont váratlanul ér, és jókora lapáttal megdobja a komótosan éledező dühömet. Megváltozó arcvonásaim, és szemeim villanása jelzi is felé, hogy rossz vizekre kezd evickélni.
- Reménykedek benne, hogy csak értetlen, és nem süket – erősítem meg az előbbi válaszom, miszerint az apámról nem kívánok beszélni, és a magázásom is visszatér.
- Na, ne mondd – adok nyomatékot előbbi szavainak súlyos iróniával, és a tekintetem belemélyesztem az övébe. Látszik rajtam, hogy az előbbi nyugodtság máris elpárolgott, de még egész jól visszafogom magam. Az jár a fejemben, ahogy annak idején évekig hülyített, majd végül lazán és durván kikosarazott. Azt a jelenetet, ha akarnám, se tudnám kitörölni a memóriámból. És most ő papol nekem szavak és a tettek súlyáról?
Az újabb kérdéseire csak megingatom a fejem, de nem válaszolok. Helyette inkább felállok, mert érzem, hogy kezd újra veszélyesebb határokat súrolni bennem a felkapirgált düh. A pulzusom szaporán lüktet, kell még egy pirula, egyszerűen nem bírom ki ennek a nőnek a közelében. Az ablakhoz lépdelek, mintha csak a gondolataim néhány perces elterelése végett céltalanul kibámészkodnék rajta, kiveszem a mellzsebembe rejtett piciny üvegcsét, és a rutin automatikusságával a tenyerembe pottyantok egy kis fehér bogyót, és le is nyelem. Nem veszem észre, hogy feláll, és közelebb oson, de a gyors mozdulatok okán csak annyit lát, hogy bevettem valamit, hogy pontosan mit, azt ebből a távolságból még lehetetlen megállapítani.
- Nem tudom, minek érzed magad, de a tényeket a csuklód is mutatja, nem tudsz elfutni előlük. Puhány lettél, Valerie. Ilyen egyszerű – sóhajtok egy nagyot, és élvezem, ahogy a levegő lustán és mélyen végigszánt a mellkasomon, egészen a hasam aljáig. Akkor sem adom meg neki az örömet, hogy ismét dühöngeni lásson, meg is bánom az utolsó kérdésemet. Pirulákkal sokkal hatásosabb beszélgetőpartner vagyok.
- Nem, a tárgyalás akkor korrupt, ha lefizetik a tanúkat – említem meg immár dallamosan nyugodt hangon, továbbra is neki háttal, az ablaknak beszélve. Én is csináltam már, nem a módszerrel van bajom, inkább azzal, hogy ezúttal ellenem használták, és a lényegen amúgy sem változtat: léteznek korrupt tárgyalások, és addig nem is nagyon hiteles a törvény ereje. Miért is tiszteljem?
A mappa kiborulása halvány, rókaszerű, ám annál kárörvendőbb mosolyt csal az arcomra. Nocsak, ezek szerint nem én vagyok az egyetlen ebben a teremben, aki hajlamos a zaklatottságra? Kedélyes tippemet a rákövetkező szavak be is bizonyítják. Végighallgatom a kifakadását, bele nem fojtanám a szót.
- Ó, igen. Örülök, hogy így összefoglaltad – tartok árnyalatnyi szünetet, közben a szemeim előtt minden szava képekké olvad, a hangom mégis furcsa keveréke a komolyságnak, száraz közömbösségnek, iróniának. – Én valóban gyűlöllek.
Az előttem hűsölő ablaktábla meg sem rezzen a szavaimra.
Nem tartom már szükségét a magázódásnak.
És ez a verzió nekem momentán tökéletesen jó lesz.

Mikor kimondja, hogy vége a szeánsznak, szó nélkül az ajtó felé indulok, és anélkül, hogy visszanéznék rá, kilépek az ajtón. Az asszisztensnőre szintén pazarlok egy halvány, magabiztos, kárörvendő félmosolyt, és távozok az épületből.

/amennyiben záró reag lesz, nagyon-nagyon élveztem, köszönöm!   , amennyiben még nem, izzítom az ujjaim még egy fordulóra /

- Ó, emiatt ne aggódjon, biztosíthatom: tökéletesen tisztában vagyok mindkettővel – fölényesnek és magabiztosnak indul a tekintetem, ahogy ránézek, aztán a szememben megvillan valami zavaros, emlékfoszlány-szerű. Én is észlelem, így inkább a kanapé karfáján zongorázó ujjbegyeimre irányítom a pillantásom, a hangom megőrzi eddigi könnyed, épp csak árnyalatnyival eltúlzott hangsúlyozástól gunyoros színezetét. – Volt szerencsém elraktározni a tárgyaláson.
Szándékaimmal ellentétben a tárgyalás mélyen megmaradt bennem, lelkem olyan rekeszeibe jutott be, ahová sosem akartam beengedni. A politikus papa és a vádlóügyvéd csekélyke igazsággal színezett, gyűlölködő passzusokba hajló rágalombeszédét. A lefizetett tanúk potom hazugságait. Az egércsapda-érzést, és a betegségem kikényszerített közhírré tételét. Az ejnye-bejnye, szegény zakkant pszichiátriaszökevény-pillantásokat, és a szavakban megbúvó, lealacsonyító, finom, bőr alá kúszó sértéseket. Nevetséges volt az egész. És megalázó. Számos területen megalázó. Ha nem pirulázom be magam, egész biztosan nem tudtam volna végigülni. Az apám tüntetően nem jelent meg a tárgyaláson, jól is tette, e helyett a tárgyalást követően ő maga folytatta a meghurcolásomat. Tehette, hiszen neki is újdonság volt a bejelentésem. És azt sem felejtette el hangsúlyozni, miszerint cseppet sem használt az üzletnek, hogy beszámíthatatlan csöppségnek tituláltak.
Néhány másodperc alatt újra úrrá leszek az emlékeimen, és addigra már meg is bánom, hogy Valerie előtt teret adtam nekik. Abban reménykedek, hogy talán még idejében elfordultam, és nem szúrta ki.
A szavaira némi kesernyés színezettel elmosolyodom, látszólag még mindig elbambulva, a vádlóügyvéd mondatait idézik.
- Csakhogy nem volt inzultálás. Sosem bántottam még nőt, és ezután sem fogok – fektetem le a hangsúlyozni kívánt tényeket. Nem bántottam, megfogtam a karját, hogy hallgassa végig, amit mondok. De nem bántottam. Ergó, önkényesen avatkoztak be.
Nem kérdezem meg, hogy szerinte az volt-e, az máris azt közvetítené, hogy nem vagyok biztos a saját igazamban.
- Végre valamiben egyetértünk – bólintok egy újraéledő mosollyal, és valóban, máris jobb kedvem van.
- Mindig is nehezen követhető személyiség voltam – pillantok rá újra szenvtelenül, mintha ez a fajta gyors hangulatváltozás nálam teljesen természetes lenne. – Már ha beveszem – szúrom be a helyesbítést, de türelmesen hagyom, hogy folytassa, ám ismét nem jutunk sokáig a következő közbeékelésig.
- A beszámíthatóságom? – nevetek fel röviden, kevés örömmel. – Azt már rég megkérdőjelezték, többek között ezért is vagyok itt.
Az apám említésére azonban lehervad a mosolyom, helyét a szemöldököm rebbenése és némi feszültségránc veszi át. A szemeim mérgesen, fenyegetően villannak, de nem válaszolok rögtön. Tudom, hogy nem gondolja komolyan, ezer ok miatt nem gondolhatja komolyan, de már az is megalázó, hogy megemlítette, és... hogy ilyen hatással van rám. Az ujjaim megmarkolják a karfát, mielőtt újra zongorára váltanának.
- Az apámat még egyszer ne keverd ide.
Rendben van, ha óvodásat kell játszanom, megteszem, ha ez a szabadságom ára, de a zsebemből továbbra sem pakolok ki saját kezűleg.
- Miért fél ennyire választ adni? – kérdezem nagyon is leegyszerűsítve a témát, a szemeibe nézve. Mégis hogy jön ide a bíró, meg a tudjaakárki? Egyértelmű, hogy terelés. De azért erre is válaszolok. – Őket nem igazán kellett kérdeznem, mondták maguktól is.
Aztán figyelmesen hallgatom a véleményét, érthetetlen okból minden egyes szó egyre nagyobb súlyt helyez a mellkasomra, rosszul esnek a szavai, még ha nem is tudom megmagyarázni, az utolsó szóra, az áldozatra már alig bírom magamban tartani az egyet nem értő felszusszanásomat. Félrenézek és megingatom a fejem, majd újra vissza.
- Áldozat? Szóval áldozatnak érzed magad? – ráncolom össze a homlokomat, újfent elfelejtem a magázást. – Hát akkor elmondom, hogy a törvény szart se ér, amíg ilyen korrupt tárgyalások mennek, voltam szakembernél, és bármennyi gyógyszert is tömsz belém, ha visszapörgethetném, újra megetetném a pasassal az állítólagos segítő szándékát.
Érzem, hogy újra emelkedik a pulzusom, felhergeltem magam, képtelen vagyok abbahagyni a kanapé babrálását, ezt felismerve, nyomban elengedem, majd az államon végigsimítva, nagy levegőt veszek, és inkább felállok. Ez nem akadályoz meg abban, hogy lássam, mit akar mutatni a fotón. Elfordulok, és az ablakhoz sétálok.
- Persze. Egyenes úton elintézhetted volna, hogy börtönbe juttass, de te ehelyett a lassabb, gyötrelmesebb utat választottad – a hangom színtelen, nem érdekel már a magázás sem, mostanra értelmét vesztette, kijátszottam magam. – Miért? Ennyire gyűlölsz? Mit akarsz tőlem?
A belső zsebembe nyúlok, kihalászom az üvegcsét, és beveszek még egy tablettát. Úgy intézem, hogy számára a lehető legészrevétlenebb maradjon a művelet.

Újabb győzelem, újabb önelégült mosoly. Ez az, ami válaszol.
- Mit? Hogy verekedtem, és le akarnak csukni bántalmazásért? – nézek rá úgy, mint aki még mindig nem érti, miért kell a nyilvánvalót megfogalmazni. Nem tudom, mi ez a nagy öntől szeretném hallani-mánia. Ha a pszichológia abból áll, hogy olvassam fel neki, ami elé van írva, nem hinném, hogy sokkal jobban meg fogom kedvelni. Nem most vagyok először ilyen helyen, de nagy különbség, hogy eddig önszántamból kerestem fel egy-két agyturkászt, és főleg azért, hogy a nekem kellő gyógyszert felírassam vele. Egyébként nem igazán tudtak lefoglalni. A magam részéről ki is ábrándultam a szakmából.
- Szoktam – felelek kurtán, semleges arccal, megint csak olyat kérdez, ami ott van előtte, ha nem vettem volna be a bogyót, már kezdenék kijönni a sodromból. Az értetlenség gyakran kiakaszt. Lehet, megszokta, hogy ezekkel indít, csakhogy a legtöbb esetben bizonyára nincs előtte az illető eddigi rendőrségi anyaga, bónuszként mellékelve. A bírósági végzésnél sajnos így szokás. – Ehhez hasonlóan.
- Ezt miből gondolja? – vonom fel látszat-érdeklődve a szemöldököm. – Természetesen nem. Akivel verekedtem, mind egy szálig megérdemelte, hogy elgyepáljam. Ha visszaemlékszik, az a fickó is, akivel a kiállításon találkoztunk. – Láthatóan, épp nagyon el voltunk foglalva egymással, az ingerültségi küszöbünk sem a padlót verdeste, erre lehengerlőnek vélt stílusában kétszer is belepofázott, utóbbi esetben felhatalmazva magát arra is, hogy megfogja a vállam. Én tényleg nem értem, mire számított.
Közben egy újabb kérdés, amivel nem tudok mit kezdeni.
- Nagyon – a hangsúlyomon érezhető is a túljátszás, de ha ő idiótának tetteti magát, aki még az előbbi utalást sem érti meg, akkor úgy vélem, úgy igazságos, ha ezt magamra is érvényesítem. Ha neki így jó... Azt nem mondhatja, hogy nem válaszolok.
Az újabb kérdésen elmosolyodom.
- Tudja, az én szakmámban a begyógyszerezés csak előnyt jelenthet. Megdobja a kreativitást. – Viccelek, persze. De komoly válaszokkal nem is bírnám ezt a faggató hadjáratot.
- És fennáll? – kérdezek vissza érdeklődve, de nem mozdulok. – Ha önnek még némi nyakatekert indoklással akad is, az asszisztensének végképp nincs joga a zsebemben turkálni. Ez ön részéről, a diszkréció megsértése is lenne. – Szép próbálkozás, de nem tud átverni. Legalábbis ilyen egyszerűen nem.
Érdekes a szemeibe tekinteni. Régen minden magabiztosságom ellenére csokivá tudtam olvadni egyetlen pillantásától, elveszteni a koncentrációt, belezavarodni a mondatom logikai fonalába, elvéteni a milliószor begyakorolt, legegyszerűbb egyenes vonalat is. Ha dühös volt, a tekintetében izzó-parázsló, szikrákat vető tűz megbabonázott, ha jókedvű volt, a belőle áradó csillogás és lehengerlő báj volt a vesztem. Bárhogy is volt, képtelen voltam nem nyakig merülni az imádatában, arra viszont nagy erőkkel ügyeltem, hogy ez kívülről ne legyen oly’ egyértelmű. Nagy erőfeszítéssekkel pedáloztam, hogy a zavarom ne blokkoljon le teljesen, és legalább készségeim egy részét kamatoztatni tudjam.
Most is ki tudom olvasni a szeméből a gyülekező felhőket, nem hinném, hogy csakugyan olyan nyugodt, mint amilyennek mutatja magát, pláne a válaszaim után, de szerencsémre különösebb gondot már nem okoz ez a vállalkozás.
- Igazán? Eddig még csak olyan kérdéseket tett fel, amire bármelyik óvodástól megkapta volna a választ, ha elé teszi az ölében pihenő papírokat. – És amennyiben előbb megtanítja őket olvasni, de ez most nem érdekes. Megvárom az ez után következő hozzátoldásokat, és az egészre értve, egyben válaszolok.
- Ez egy jó kibúvó, de elfelejti – elfelejti? – szúrom be a kérdést közvetlenül, alulról feltekintve rá –, hogy attól, hogy nem bíróság, még lehet véleménye, mint minden embernek, és ha az emberi oldalát nem vonja bele, beszélgetés aligha lesz a társalgásunkból. Vagy rosszul hiszem? Ön nem is beszélgetésre törekszik, hanem vallatásra? Az eddigiek alapján ez szűrhető le, ebben az esetben viszont megdől az a kijelentés, hogy nem bíróságon vagyunk, tehát akárhogy nézem, így vagy úgy, de ön jön nekem válasszal – zárom az érvelési sort, véleményem szerint meglehetőst parádésan. Ebből mássz ki, ha tudsz, üzeni a tekintetem. De valójában nem is támadásnak vagy sarokba szorításnak szánom. Egyszerűen csak próbálok rámutatni, mint ahogy az eddigiek során is tettem, hogy változtasson taktikát, mert velem semmit sem fog elérni, ha nem kapcsolódik be ő maga is vidám kis eszmecserénkbe. Nem szoktam muszájból beszélni, csakis ha felkeltik az érdeklődésem. Azt is fifti-fifti alapon. Így a további kérdéseit el is engedem.

Nm szólok semmit, csupán győztes mosoly rajzolódik ki az arcomon. Tehát semmit nem hoz fel, amivel indokolhatná, hogy nem önszántából vállalt el. A kérdés most már csak az, hogy miért. A bosszú a legnyilvánvalóbb. De ha azt hiszi, könnyű lesz, hát nagyon téved. Amennyire tőlem telik, meg fogom nehezíteni neki. És még élvezni is fogom. Kezd megváltozni a véleményem arról, hogy tömény szívatás ez az egész. És ehhez a bogyó is hozzájárul, amit nemrég magamba tuszkoltam. Bevallani viszont egyáltalán nem készülök.
- Gondolom azután, miután beelegyeztek. Különben bunkóságnak hívják a gesztust – említem meg csak úgy mellékesen, miközben az irodájával ismerkedek. Végtére is, nem olyan rossz a belső kialakítása, de ettől jobb csak akkor lehetne, ha én magam csináltam volna.
- De hisz’ ön is ott volt, mademoiselle. Az első sorból, VIP páholyból követhette végig az eseményeket – emlékeztetem, feleslegesen nem járatom a számat. – Csak utólag tudtam meg, hogy végül majdnem kinyírtam a fickót. Nem állt szándékomban.
Ez részben válasz a következő kérdésére is, de a kis monológját nem hagyom annyiban.
- A világban számos idióta van. Sosem én kötöttem beléjük. Ha nem tud viselkedni, vagy nem tudja, hol a helye, megérdemli, amit kap. Ugyanezt tették volna velem, ha nem kerekedek föléjük – bökök a szememmel az ölében tartott fotókra, és figyelem a reakcióját. Nem tudom kizárni a gondolataim közül, hogy vajon hogy reagálna, ha az én helybenhagyott fotóimat nézegetné. Végiggondolta már ezt valaha? Hogy ha nem én ütök, akkor engem ütnek? Megalázkodni egyik IQ-mentes bunkó előtt sem fogok.
- Hogy mennyire csodásan érzem magam attól, mert pont hozzád küldtek, szintén láthattad az előbb, nincs mit hozzátennem – küldök felé egy halvány, erőltetett mosolyt.
- Tőlem aligha fogja hallani – bocsátom előre a tényt. – Nem tartom fejben a teljes garnitúrát, amit kötelező pirulák címen összefirkáltak – jön végül az indoklás is, mert látom, hogy szükséges hozzátennem.
A kérése meglep, nem is rejtem véka alá, felvont szemöldököm íve jelzi számára.
- Erre is van joga a pszichonéninek? Az hittem, ilyesmi csak a rendőrségen szokás – méregetem az előttem üldögélő nőt, és a kitárt tenyerét, csuklója finom, törékeny íve hirtelen eszembe juttatja, mennyit is dilemmáztam, mielőtt először meg mertem érinteni a kezét. Régen is volt már.
- Ha tudni akarja, mit rejtenek a zsebeim, derítse ki maga – térek vissza a valóságba, és a szemeimben cseppet sem burkolt kihívás rejlik. Vajon meg meri tenni? A választék szint két szűkösebb nadrágzseb díszíti ruházatomat.
- Elárulja, mit keres? – kíváncsiskodom, bárhogy is tesz végül.
- És önön, természetesen – egészítem ki, hogy min is múlik pontosan, hogy milyen diagnózist szűr le a kezelés végén. – Az adott válaszaimhoz a feltett kérdései nagyon nagy részt hozzájárulnak. De ezzel ön is tisztában van.
- Előbb hadd kérdezzek valamit. Elítél azért, amiket tettem? Mit gondol róla? - tekintetemmel egyértelművé teszem, hogy az ölében pihenő mappára gondolok, benne az eddigi esetekkel. Legalábbis, a bejegyzett esetekkel, ha pontosan akarok fogalmazni. Jól sejti, hogy a múltam nem merül ki ennyiben.

- Köszönjük a közreműködést. Már nincs szükségünk magára – zárom az idegesítő mindenlébenkanál asszisztensnő orrára az ajtót. Valerie-re pedig ráhagyom állításait, miszerint éppen segíteni próbál. Hát hogyne. Az előbb is azért hívatta rám majdnem a zsarukat. Nincs szükségem segítségre, az övére főleg nem, füstölgök, de érzem, hogy lassan hatni kezd a bogyó, és tompul bennem a feszültség. Az agyam viszont annál tisztábban működik. És jelenleg azon töpreng, hogy voltaképp miért is vállalt el.
- Az tenne boldoggá, ha végre elárulnád, miért vállaltál el. Az eddigi hablaty volt – nézek egyenesen a szemébe, amikor visszafordulok felé az ablaktól.
Persze, lehet, hogy igaz, amit mondott... Neki van megfelelő tapasztalata ezen a téren. Ez azonban a korára való tekintettel aligha hihető. Szabad kapacitás? Azt már könnyebb elképzelnem, hogy a bíróság odalökött az első szóba jöhető munkaerő asztalára, elvégre nekik oly’ mindegy, kiről van szó, na de Valerie! Az igazi kérdés az, hogy ő miért nem vétózta meg az ügyet, rögtön akkor, amikor meglátta a dosszién virító nevet. Akármennyire megfizetik érte, egy hozzá hasonló pszichológusnak, aki fiatal kora ellenére máris idáig verekedte magát, hogy saját praxist nyithatott, ráadásul ezen a környéken, nem hiszem, hogy ennyire hiányozna egy kis plusz bevétel. Ahogy abban is kételkedem, hogy az önzetlen segítő szándék motiválta volna. Ahhoz túlságosan csúnyán váltunk el. Ekkora áldozatot erősen kétlem, hogy vállalna, hacsak...
Halványan elmosolyodom, mikor újra megszólít, én pedig közömbös maszkot öltve elhelyezkedek a kanapén.
- Minden páciensét tegezi? – kérdem könnyedén, cseppet sem burkoltan a témaváltást. Nem sok kedvem van a gyermeki miértek halmozásához. Mindketten tudjuk, miért kell itt lennem. Egészen véletlenül ő is jelen volt.
- Ennek örülök. Én mindig csodásan érzem magam – felelem, és hogy erről még jobban biztosítsam, a karom is átvetem a kanapé támláján, fokról fokra jobban uralva a teret. Még csak ismerkedek az irodával, de azt hiszem, meg fogom tudni szokni.
- A felírt gyógyszerek ott pihennek a lábai előtt. Listába szedve – utalok az aktára, ami az ölében trónol. Az eddigi pszichológusok, akiknél jártam, nem fukarkodtak velük. Az már más kérdés, hogy sosem szedtem be a javallottakat, azt az egyet leszámítva, amit nemrég pottyantottam magamba. – De legközelebb, ígérem, mellékelem a vitaminlistámat is.
Addig is. Úgy döntök, inkább másfelé terelem a beszélgetést.
- Hogy tetszett az aktám? – Most, hogy elolvasta, nagyjából minden fontos adatot megtudott rólam, amit egy hagyományos ismerkedés során a lehető legtovább titokban szeretek tartani. És a korábbi balhéimat is látja, bár fogalma sincs róla, hogy mi minden hagyott még nyomot az életemben. A dokumentumok ugyanis csak az utóbbi egy év anyagát tartalmazzák, mióta ismét amerikai állampolgár lettem. Arról azonban egy sort sem írnak, hogy mi minden történt Franciaországban.
- Gondolom, máris van saját diagnózisa. Vagy teljes mértékben hisz az elődjének? – kérdezem az arcát méregetve. Mi az, ami egy halovány változást is előidéz nála. El fogom csípni.

- Neked ellenben az a célod, hogy legjobb tudásod szerint segíts nekem, igaz? – túlságosan egyértelmű, hogy ennek a mondatnak egyetlen szavát sem veszem komolyan. Egyértelmű, hogy utáljuk egymást. Én utálom, amiért annakidején becsapott, kihasznált, és végül a büszkeségemen és az érzelmeimen átgázolva ellökött magától, mint egy kis senkit. Ő pedig utál, mert ezt nívósan meg is bosszultam. Nem hinném, hogy leányálom lehetett neki az utolsó év a suliban, miután elterjesztettem róla ezt-azt, nagyon hitelesen csomagolva. A sármom, a pénzem és a viselkedésem okán egyike voltam a legnépszerűbb srácoknak, kérdés nélkül elhitték minden szavam, mi több nagyon sokan a kedvemben akartak járni. A megalázás pedig nálam kölcsön kenyérben működik, ezt remélem, egy életre megtanulta.
Úgy tűnik, túlságosan is.
- Legnagyobb sajnálatodra... – a gúnyos irónia továbbra is süt belőlem, a szemeim sötéten néznek rá, haragtól és gyűlölettől megkeményedve. Ez az alapállás azonban fokozatosan alakul át bennem, minél komolyabban veszem a fenyegetését. Kénytelen vagyok. Hallom a szavait, ahogy kiszól a telefonos tehénnek, a veszély elhárul, viszont ő győzött. Ettől pedig csak még inkább rá irányul minden utálatom, amihez egy kis ideig némi üresség és fájdalmas szomorúság is vegyül, nem tudnám megmondani, hogy miért. Talán az érintése esett ennyire rosszul?
A ténsasszony felbukkanása viszont teljesen kizökkent ebből, ahogy odajön, és ismét beleveri az orrát a dolgokba, legszívesebben ledobnám valamelyik kellemesen impozáns ablakból. Hirtelen nem is tudom eldönteni, melyikük idegesít jobban. Kimozdulok Valerie érintéséből, és a kilincsre kulcsolva a kezem, megheletőst erélyesen csukom be az ajtót a nő orra előtt.
- Remélem, szörnyű kínokkal teli, örömtelen élete van. Nőként a kutyának se kell, azért lett egy hermafrodita bodybuilder. Majd ha az ügyfeleim elriasztása lesz az új marketinges projekt, lehet, kölcsönkérem – kántálom, megpróbálom verbálisan kiereszteni a gőzt, amit az immáron csukott ajtónak címzek, de tudom, hogy ott áll mögötte, és tudom, hogy hallja. Azonban ez sem érdekel. Nem akarom még jobban felhergelni magam. Úgy tűnik, nem kezelem valami jól a Valerie-vel kapcsolatos meglepetés-helyzeteket. Gyűlölöm, hogy tehetetlen vagyok, és akaratom ellenére bele tudnak kényszeríteni egy ilyen szituációba. A tekintete és a mondandója is azt sugallja, hogy arra számít, itt most kizárólag ő lesz a főnök.
Valerie elégedetten elsétál mellettem, és a kanapé mellé táborozik le, én viszont képtelen vagyok még leülni. Inkább hátat fordítok, és amíg átolvasgatja, amit akar, az ablakhoz sétálok. Tetszik, hogy jó nagy, és a kilátás is egész tűrhető, legalább nem érzem magam annyira kalitkában. A legfőbb előnye viszont, hogy itt mentesülhetek az újdonsült doki nénim vizslató pillantása alól. A zakóm belső zsebéből elő is húzok egy apró dobozkát, és a tenyerembe pottyantok belőle egy szemet. Kicsi, fehér pirula, ez majd pillanatok alatt megnyugtat. Nem akarom megadni neki az örömet, hogy ismét dühöngeni lásson, a halk, bár szapora légvételem és a kezem remegése így is árulkodó jel lehet.
És arra is szükségem van, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni. Már most tudom, hogy az itt töltött időm egyfajta mentális játék lesz. Eszem ágában sincs igazat mondani neki. Különösen neki.
Amúgy sem hiszek benne, hogy bármin is változtatni tudna. Kibírom valahogy ezt az egy évet, amit rám sóztak, de amint letelik az ítélet, szó nélkül lelépek.
- Ahogy óhajtja... – hagyom rá, ahogy ő is belekezd a színjátékba. Magázásra váltok, egyfajta jelzésképp, elvégre nem ismerjük egymást, és erről egy pillanatra eszembe jut a kiállítás, legalábbis azon része, amikor még nem tudtam róla, hogy kicsoda. Vajon hogy alakult volna az az este, ha nem ismertük volna egymást korábbról? De ilyesmin most már kár filozofálni...
Az a pár perc, amíg a papírjaim között matat, elég rá, hogy a mellkasomban gyülekező feszültség a gyógyszer hatására szépen lassan feloldódjon és elpárologjon. Mikor meghallom a kérdését, halványan elmosolyodom. Szóval kezdődik.
Közömbös arckifejezéssel felé fordulok, és helyet foglalok a vele szemközti kanapén. A jobb lábam ráakasztom a térdemre, és kényelmesen hátradőlök.
- Hogyne. Mert a papírjaimban az szerepel: ide kell jönnöm. Egy éven keresztül, minden hétfőn és csütörtökön. És mert éppenséggel nincs jobb dolgom, mint egy kedves régi ismerőssel diskurálgatni az élet kevésbé napsütötte oldalairól.
- Elégedett a válaszommal? – kérdezek vissza természetesen, mintha ez egy szokványos beszélgetés volna. Attól az apróságtól eltekintve, hogy minden szavamon és rezdülésemen érződik, hogy mű. Nincs szándékomban titkolni előtte, hogy bármit mond vagy tesz, egy milliméterrel sem fog tudni közelebb kerülni hozzám. Persze, kizárólag orvosi értelemben.
De még az is lehet, hogy élvezni fogom az erőfeszítéseit. Lehet, nem is lesz ez olyan rossz mulatság...
- A következő kérdés bizonyára az, hogy hogy érzem magam. Csodásan. Én ön?

Annable && Tamara

i need a great solution

Mindig volt egy kérdés, amitől féltem, ha egy hasonló helyre jöttem. A kérdés, amely alapvetően elárulja, ki vagyok, vagy éppenséggel elárulja, hogy milyen értékrenddel, életfelfogással, tulajdonságokkal, filozófiával létezem. Féltem tőle, mint a tűztől. A kérdés... mondjam el, hogy mit érzek. Mit kellett volna felelnem erre? Napok óta rosszul alszom. Az előző pszichológus, akihez bejelentkeztem, nem segített. Az álmok folytatódtak. Először csak egy temető volt a helyszín. Köd borított mindent, sötét volt, a csillagok elrejtőztek... a hold vöröslő színben pompázott, a vér csörgő gondolatát ébresztette bennem. Hiába aludtam, ennek ellenére is éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom, megijedek, félek és ha tehetném, már üvöltenék, vagy sírnék. Mindegyik ugyanígy kezdődött. azt hittem, ha eljutok addig a sírig, amihez idő kellett... elmúlnak majd a rémálmok. Hogy a tudatalattim kielégül.
Tévedtem. A sírkőbe az én nevemet vésték. Mindahányszor alszom, ez az álom gyötör hetek óta. Látom a saját nevemet, ám nem tudom, tényleg ott nyugszom-e. Milyen érzés megálmodni a saját halálomat? Ijesztő. Mások sem nyugodnának meg, ha tudnmák, hogy talán a vég környékezi őket, és ezért gyötrik efféle lidérces látomások. Minden éjjel verejtékben forogva térek magamhoz. Valami hiányzik. Egyedül vagyok. Mintha újdonság lenne. Soha nem volt mellettem senki. Utoljára a gimnáziumban voltam szerelmes. Mégis, azt érzem, hogy ez a magány valami új... mintha kiharaptak volna az életemből valamit. Valamit, amire nem emlékszem. Talán ezért az álom. De akkor miért a saját halálom kerül előtérbe? Mit akar üzenni a tudatalattim? Mi az, amit nem tudok, de tudnom kellene?
Megálltam az ajtóban. Lassan léptem be, de biztos, ami biztos, kopogtattam. Nem tudtam, van-e recepciósa a választott orvosnak. Azt sem tudtam, bízhatok-e majd benne. Bár... én mindenkivel bizalmatlan voltam, mióta nem tudtam kialudni magam.

Már-már nyitnám a szám, hogy visszavágjak: nem a szavaimnak fognak hinni, hanem a bizonyítékoknak. Mégis meddig tartana felmutatni a volt gimis osztálynévsort, szerezni egy tanút, aki jelen volt a kiállítás megnyitón, és némi segítséggel felismerné benne a praktizáló pszichológusnőt, még olyan elvetemült ötletek is megfordulnak a fejemben, hogy a családomat kérem fel, legyenek szívesek tanúskodni régre visszanyúló ismeretségünk mellett, de ez utóbbit, amint megszületik, kapásból el is vetem. Semmi kedvem apám önelégült szavaihoz, hogy ő már akkor megmondta: nagyívben kerüljem el azt a csitrit. Nem nézte jó szemmel, hogy feltűnően sokat jártam át hozzá. Ő akkor már rég eltervezte, kit szeretne, ha feleségül vennék, majd ha elvégeztem azt az egyetemet, amire ő íratott be. Nos, eddig nem igazán jöttek össze neki a dolgok. Kivéve Valerie-t.
Mire a mondandója végére ér, a többi kimondatlan ötletemet is csakhamar keresztülhúzza. Elmezavar? Erre a szóra egyből a magasba ugrik a bal szemöldököm, nem is tudnám titkolni meglepettségemet, és a pillanatnyi aggodalommal vegyes ijedség halvány nyomai is keresztülvágtáznak az arcomon, ami mindössze annak a bizonyítéka, hogy felfogtam a burkolt fenyegetést, és ha nem is pontosan, de vannak elképzeléseim róla, mivel jár az, ha valakire indokoltan, vagy indokolatlanul, de egy állítólagos szakember ráhúzza ezt a bizonyos szócskát.
- Te szemét ribanc – a hangom kemény, minden kezdődő dühöm benne van ebben a három szóban, az arcvonásaim feldúltságról árulkodnak. Nem hiszem el, hogy ilyen könnyen bekasznizott.
Ott állok előtte, alig pár centire, a szemeibe nézve, de túlságosan mérgesen ahhoz, hogy lássak is valamit a saját gondolataimon kívül. Nagy a kísértés, hogy félresöpörjem magam elől, és kicsörtessek ebből az irodának nevezett veremből, amibe becsalogatott, de csak még jobban bosszant a tudat, hogy nem tehetem meg. Nem, amíg ő nem dönt úgy, hogy elmehetek. Istenem, hová jutottam? Egyelőre tompán érzem csak, hogy a pulzusom egyre szaporább életjelet produkál, minél jobban felhergelem magam. Mozdulni azonban továbbra sem mozdulok előle.
- Ezért dolgozol te velem? – harapok rá azonnal. – Mégis miből gondolod, hogy nagyobb sikert érnél el, mint bárki más? Pont te – nem tudom megállni, hogy ne szúrjam oda a végére még egyszer, pedig én magam is érzem, hogy elárulja, mennyire tehetetlen és dühös vagyok.
Ahogy kattan a kilincs, a pillantásom rögtön odasiklik, szinte csodálkozni kezdek, hogy mégis meggondolta magát. A nyíló ajtó máris reményeket kelt bennem, ám mikor meghallom, amit mond, visszafut rá a tekintetem.
- Azt hiszed, megijesztesz a rendőrséggel? – jelenik meg az arcomon egy fölényes mosoly. Ám nem csak ő, én is blöffölök. Egész életemben hidegen hagytak a zsaruk, minden balhét megúsztam valahogy, de most... ez az első, amikor szorul a nyakam körül a hurok. És ez a tárgyalás óta érezhető is. Most először vált reális fenyegetéssé számomra ez a frázis, nem is vagyok hozzászokva. De valahogy azt sem tudom elhinni, hogy komolyan gondolja. Egészen addig, amíg az asszisztense hangja be nem szűrődik a résen: „Máris.” Olyan máris ez, amiből süt, hogy nem csak rutinos benne, de élvezi is, amit csinál. A pillantásom azonban nem rezdül Valerie szemeiből, ahogy én magam sem mozdulok hátrébb. Tudom, hogy nem fogja megtenni, csak rám akar ijeszteni. Hát nem fog összejönni neki.
Hallom a neszező zörejt, ahogy a matróna leteszi a tollat, majd néhány örökkévaló másodperc múlva azt is, ahogy felemeli a kagylót. Az állkapcsom észrevétlenül megfeszül, ujjaimat apró bizsergés fogja el, de kényesen ügyelek rá, hogy kívülről tökéletesen nyugodtnak tűnjek. Nem más ez, mint egy cizellált türelemjáték. Tudja, hogy nem ez a legnagyobb erősségem, direkt azért csinálja. De ha azt hiszi, hogy ezzel ő fog nyerni, megint csak téved. Nem teszi meg. Nem teheti meg.
És mi van, ha tényleg megteszi? – szólal meg egy kis hang a tudatom mélyén. Ha elutasítom a kezelést, akkor az első számú határozat lép érvénybe: egy év szabadságvesztés. A tekintetem idegesen villan minden egyes behallatszó, tárcsázó gombnyomásnál. Az izzadságtól gyöngyözni kezd a tarkóm. Miért van itt ilyen ki*aszott meleg?
- Nem teszed meg – sziszegem felé immáron hangosan is kimondva a gondolataimat. A választ azonban az asszisztensnő adja, amint beleszól a telefonba, és belekezd szokásos mondókájába, én pedig felfogom: nincs más választásom.
- Elég. Állítsd le – szűröm a fogaim között, a hangomban türelmetlen éllel, mint aki tisztában van vele, hogy az utolsó utáni pillanatban cselekszik. És mint aki túl későn jött rá, hogy túl sok forog kockán.
- Megkapod a kezeléseidet – lépek egy lépést hátrább, és felemelem magam mellett a kezeimet is. A tekintetem egyszerre szór lángokat és csillog a feszültségtől. – Nem kell telefonálgatni. Nem vagyok bűnöző. – Most már úgy lüktet a szívem, mintha katapultálni óhajtana, érzem, hogy a hátamon kacskaringós úton megindul egy izzadságcsepp. Az asszisztensnő mindjárt kimondja a nevem, nem értem, miért nem szól neki, hogy most már nem szükséges. Mit akar még kihúzni belőlem?
- Nem hallod?! – Bassza meg most már! Visszalépek felé, mi több, ezúttal most már jobbommal tényleg félretolom az útból, míg balommal sietve az ajtókilincs felé nyúlok, hogy ha ő nem teszi, hát magam menjek oda, és szakítsam meg a vonalat. Nem csukhatnak le két hülye tyúk miatt.

Kénytelen vagyok visszamasírozni az irodájába, de ha már teszem, megadom a módját. Egészen az asztaláig lépdelek, és egyazon lendülettel oda is vágom elé a dossziét, amiben a szükséges papírjaim vannak. Az sem érdekel, ha feldöntök vagy lesodrok valamit. Majd a dörrenést feldúlt kérdések követik, akár a szapora záporeső.
Látszólag nyugodtan hallgatja végig, a kezében ülő toll hegye nyugalmasan siklik a vállán, fel és le. Majd újra. Az utolsó kérdés végére akaratlanul is odavonzza a pillantásom.
- Ezek szerint van választásom? – komolyan elgondolkodtat a válasza. Jelenleg nehéz elképzelni attól rosszabb és kiszolgáltatottabb helyzetet, mint amibe most csöppentem. Még a gyógyszerezés sem tűnik annyira elrettentőnek. Mondhatni mindegy, csak ne hozzá kelljen járnom. Pont hozzá! Teljesen abszurd csavara az életnek. Álmomban sem számítottam volna erre.
Látszik rajtam, hogy nagyon elszánt vagyok, hogy valahogy kihátráljak ebből a helyzetből. Még nem tudom, hogy, de meg fogom keresni a módját. Kell, hogy legyen valami kiskapu...
Ám akárhogy terel, nem felejtem el, hogy még nem válaszolt a kérdésemre. Ekkora véletlen egyszerűen nincs. Valaki szándékosan ki akart szúrni velem, és őszintén szólva nehezen képzelem el, hogy az a valaki nem ő volt. Mögém sompolyog, hallom is mögöttünk az ajtó csukódását, de nem fordulok meg. Szavaira idegesen kifújom a levegőt, az ajkaim erőltetett mosolyra húzódnak, semmi jókedvem sincs.
- Te tényleg ennyire hülyének nézel? Azt hiszed, beveszem ezt a maszlagot? – fordulok felé mégis, de nem lépek közelebb, annál erősebben gesztikulálok. – Ha nem a te műved lenne, elég lett volna egyetlen apró szócskát kimondanod, és máris más asztalára kerül ez a dosszié. Mégpedig azt, hogy: pártatlanság. Érintettség. Összeférhetetlenség. Vagy minek mondjátok szaknyelven – hangsúlyozom érezhető iróniával az utolsó szót.  – Azt még én is tudom, hogy ha ismerjük egymást, netán kapcsolat is volt közöttünk, nem vállalhatsz el. Pontosan ez lesz az indokom a fellebbezésnél. Most pedig, ha megbocsátasz... – indulok el a kijárat irányába, hogy újra kilépjek azon az ajtón, és remélhetőleg többé be sem teszem a lábam. Az egyetlen probléma, hogy pont előtte áll. Szívesen arrébb tenném onnan, már ha magától nem kíván arrébb menni, de ezúttal már nem tehetem. Ő itt most hivatalos személy, a munkáját végző pszichológus, a saját irodájában, a szomszéd szobában egy árgus fülekkel hallgatózó tanúval, ha erőszakkal érnék hozzá, az csak súlyosbítana az ítéleten. Nem is kicsit. Csak néhány mondatába kerül, amit szakmai jelentés formájában a bíróság elé csúsztat, és máris még nagyobb gondban vagyok, mint jelenleg. Pedig ez se elhanyagolható.
És ezt ő is pontosan tudja.
Elé lépek, szorosan, de ügyelek rá, hogy ne érjek hozzá.
- Állj félre előlem – a hangom koránt sem nyugodt, sokkal inkább feszült és türelmetlen, a pillantásom ide-oda cikázik a tekintete és az ajkai között.
- Állj félre – mondom ismét, ezúttal lassabban és valamivel halkabban is. – Szóval erre megy ki a játék? Rács mögé akarsz dugni? – tekintek mélyen a szemeibe. Tényleg így akar bosszút állni? Az arcomon sokféle komor érzelem játszik, nem akarok belegondolni, hogy valaha szerelmes voltam ebbe a nőbe.
Ez az idő nagyon-nagyon régen lehetett.

Az a bizonyos kiállítás nagyobb fordulatot hozott az életembe, mint azt elsőre gondoltam volna. És most még csak nem is Valerie-re gondolok.
A minap azonban sportújság helyett bírósági idézést hozott a postás. Először hitetlenkedve meredtem rá, nem is vettem komolyan, hogy feljelentett az a barom. Elvégre sok balhém volt már, és eddig még mindet megúsztam, viszonylag könnyedén.
Ez a tárgyalás viszont, apám befolyása ide vagy oda, nem ment gördülékenyen. Kiderült ugyanis, hogy a fickó, akit megsimogattam, nem csupán nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szerzett, de néhány napig az intenzívre is bepofátlankodott. Ami viszont még ennél is nagyobb gondot okozott, hogy a pancser nem más volt, mint a kerületi képviselő egy szem fiacskája. Ennyi balhéval a hátam mögött, egyértelmű volt, hogy a mérleg nyelve ezúttal nem felém billen. És csakugyan elítéltek. Egyedül úgy tudtam megúszni a fegyházat, hogy felmutattam az eddig mélységes titokban tartott orvosi papírjaimat, melyek pszichés zavarokról, idegrendszeri problémákról és súlyos dühkezelési nehézségekről tanúskodtak. Az ítélet pedig egy év szabadságvesztésről egy év pszichológiai kezelésre módosult, a szakorvos személyét a bíróság határozta meg.
Történetesen ez az oka, hogy momentán egy mogorva és terebélyes küllemű asszisztens előtt ácsorgok, és különböző papírokat lógatok a képébe. Fogalmam sincs, kihez kerültem, valami Anna Briggs, nem igazán hallottam róla, de azért felderült az arcom, amikor kiderült, legalább nem szívatnak azzal, hogy pasihoz küldenek. Azért egy csinos doktornő társaságában mégis sokkal elviselhetőbbnek tűnik ez az átkozott terápia. Kellett nekem, mint hátamra a púp.
Hanyagul bekopogok, és megpróbálok nem arra gondolni, hogy egy megfonnyadt trampli ücsörög előttem, a mellettem ácsorgó asszisztensből kiindulva azért vannak kétségeim. Nem tudom, miért, de akaratosan ragaszkodik ahhoz, hogy ő vezessen be, és mintha csakugyan az újdonsült cellámba kísértek volna, miután betessékelt, gondosan becsukta mögöttem az ajtót. Nem vagyok paranoiás, de komolyan kezdtem figyelni, hogy ráfordítja-e a kulcsot.
Nem tette.
Az iroda nem nevezhető éppenséggel kicsinek, de nem is túlságosan nagy, barátságosan megfér benne egy nagy és ránézésre is kényelmes bőrkanapé, néhány fotel, egy íróasztal, és még így is marad megfelelő hely, ha éppen néhány lépéshez támadna kedvem. Nem mondom, hogy túlságosan ízléses, és nem is elég jól kihasznált, ha az én kezeim közé kerülne, azért pikkpakk átalakítanám itt-ott, de összességében jobb, mint amire számítottam. Mintha halványan motoszkálna is a fejemben, hogy rémlik valahonnan ez a stílus.
Már csak a papíron szereplő név tulajdonosa hiányzik a képből.
- Mrs. Briggs, ha nem tévedek... – szólítom meg a nekem háttal ücsörgő hölgyet, nem épp udvarias fogadtatás tőle, de igazából pont én tojom le a legtöbb formalitást. Apám mellett a legmerevebb aktakukac sem bírja sokáig protokollal. De ez most baromira nem tartozik ide.
- Bizonyára tudja, ki vagyok, és még valószínűbb, hogy ön is épp annyira örül nekem, mint én annak, hogy ide kellett jönnöm – folytatni is tudnám, mondjuk azzal, hogy akár abban is benne lennék, ha másfél órán keresztül mindenki szép csendesen elfoglalná magát, de nem akarom ilyen hamar elvágni magam előtt a lehetőségeket. Még nem ismerem a nőt. És sajnos tényleg igaz az, hogy rá vagyok utalva, még ha ezt nem is olyan kényelmes beismerni. Az ő szignója és beszámolói szükségesek ahhoz, hogy pontosan egy év múlva semlegesítsék a határozatot.
Nocsak, a hangja kellemes, még mindig nem fordul felém, de már ez alapján is tudom, hogy fiatal hölgyről van szó, és nem mellesleg azt is, hogy... ez nem lehet igaz.
- Valerie? – fagy le az arcomról tizedmásodperc alatt az a csekélyke bizakodás is, ami eddig még jelen volt. Biztos, hogy ő az. Tíz év hosszú idő, de a szóban forgó kiállítás elég volt hozzá, hogy jelenleg minden kétséget kizáróan be tudjam azonosítani a hangját. Ezt tényleg nem hiszem el.
- Na, ne. Mással szórakozzatok – ingatom meg a fejem, majd gondolkodás nélkül fordulok vissza az ajtó irányába, hogy aztán lendületesen becsapjam magam mögött. Az asszisztens orra alá bököm a papírt, azzal az utasítással, hogy most azonnal jelentsen át egy másik agyturkászhoz, de a banya hajthatatlannak tűnik. Egy negyed órás reménytelen vita után röviden összefoglalja a lehetőségeimet: vagy megyek a dutyiba, vagy betornászom magam azon az ajtón. Slussz.
Remélem, egyszer még a pokolra jut. Ahogy az is, aki képes volt pont Valerie-hez beutalni. Imádkozni fogok, hogy maga Lucifer égesse ki a szemeit, és forgassa jó lassan és alaposan azon a nyárson. De végül magam is eljutok oda, hogy nem nagyon van mit csinálni, mérgesen kiragadom az asszisztens kezéből a papírjaimat, és kelletlenül ismét benyitok az ajtón.
- Te voltál? – szegezem neki a kérdést Valerie-nek köszönés helyett. – Te intézted, hogy így legyen? Így akarsz bosszút állni rajtam?
A szemeim szigorúak és a sarokba szorítottság minden fenyegetése, dühe és mögöttes riadalma keveredik benne. Az arcom merev és engesztelhetetlennek látszik, de indulataim ellenére a viselkedésem nem fenyeget újabb dührohammal.  Egyelőre.