Lzzy abban a pillanatban csapta le a magas labdát, ahogy érte. A borzadály szétterült arcomon. Csalódottan ingattam fejem. Nem lopta be a szívembe magát ez a gyerek, annyi szent. A helyében igyekeznék helyrehozni a lefőnizést, ahogy csak tudnám. Különben az első adandó alkalommal röpül - Lzzy véleményétől függetlenül. Feltápászkodtam, majd lazán megszorítottam Patrick vállát. - Szerencsés, hogy ilyen apád van... - Érdekelt? A legkevésbé sem. A várt helyett nem az ajtóhoz, hanem az íróasztalomhoz cammogtam. Élesen hallottam Patrick szavait. - Az előbb még gyerekekről beszélt, most meg arról, hogy nem akar ...akarsz családot. Szedd össze magad, Patrick - rovom meg nyersen, és elkényelmesedem a bőrrel bélelt fotelemben. A fiókomban kezdek motozni, úgy kölcsönzöm a szavakat nekik. - Menjetek csak! Ez két emberes meló. Bízok Lzzy ízlésében. Ahogy ítél, úgy lesz. Legalább őt nyűgözd le... - Teszek egy finom célzást az eddig nyújtott teljesítményére, majd egy adag papírt tolok magam elé, és készenlétbe veszem a tollat. - Később is lesz alkalmunk elbeszélgetni - mutatok a tollal Patrickre, majd ...hogy oldjam a feszültséget, játékosan kacsintok egyet. Mellesleg úgyis hallok minden szót, amit kiejtenek...
Már előre láttam, hogy nem lesz velük könnyű dolgom. Mindkettő a másik piszkálásából él, és nekem nem áll szándékomban oldalt választani. Csak munkát szeretnék, meg fizetést, semmi mást. Nem barátkozni, vagy romantikázni jöttem, végtére is, az én szerelmem ott bóklászott valahol a világban, s azt sem tudta, hogy szeretem, de jó párszor megjártam már a kapcsolatokkal. Egyik sem tartott néhány hónapnál tovább, mert Ruthie emléke folyton folyvást kísértett, bár sosem panaszkodtam érte, hiszen szeretem. Mindmáig. - Nem vagyok hippi, csak így nevelkedtem. Apám arra tanított, hogy legyek önmagam, bár nem tagadom, hogy szívesen éltem volna abban a korban – jegyzem meg kedvesen. Rá kell jönnöm, hogy egy aknamezőre tévedtem, és vigyáznom kell, hogy hova lépek. - Az én családi ügyeimtől, meg a fizetésemeléses könyörgésektől nem kell, hogy tartsatok, nem tervezek családot, magamat eltartani pedig ez a pénz is bőven elég – mondom, miközben belenézek az elém csúsztatott dokumentumba. Gyorsan végigfutok rajta a szememmel, bár nem igazán érdekel, hogyha nincs benne feketén-fehéren, hogy alkalom adtán belőlem is koktéloznak. A két leendő főnököm vámpír, s bár nem vagyok előítéletes, vagy rasszista, ha lehet így fogalmazni, ez egy kicsit feszéjez. Persze, talán azért, mert mégiscsak ők állnak a faji tápláléklánc legtetején, én pedig warlock-ként valahol középen. El tudnék bánni velük, ha kellene, de nem akarok rossz pontot szerezni, mikor még csak fel sem vettek. Állom a tekintetüket, nem fogok megtörni, hogy azt higgyék, félek, mert nem, csak kicsit furcsán érzem magam. - Tőlem mehetünk – állok fel végül a székből és Christian-ra nézek – csak maga után főnökúr – mondom kicsit modorosabban, véletlenül sem akarom még inkább felzavarni ezt a kettejük között fodrozódó állóvizet. Eztán Lzzy-re pillantok, ennyi is elég, hogy eltemessem magamban a nyilvánvaló tényt, hogy mennyire különleges arca van – Hölgyem – mutatok az ajtó felé. Ez van, ha az ember angol, kiütközik a belé nevelt jó modor.
† music: Let her go † note: Bocsi, hogy rövid lett :/ † words: 300
Az ellentétek sokszor vonzzák egymást. Legalábbis van, aki ezt állítja. Ott azért még én nem tartok, hogy ezt határozottan ki is jelenthessem, de meg kell hagyni, a gyerekes hajhúzogatásba még mindig nem fáradtunk bele. És Patrciknek sikerült épp ennek a kellős közepébe csöppennie. Sajnáltam? Ugyan kérlek... Lehet, hogy warlock, de könyörgök, ő emberibb, mint mi ketten. Chris megjegyzésén felvonom a szemöldököm, de nem erőltetem magam más reakcióval. Felszisszenek. Nem azért, mert hűű, de megijesztett, inkább a hangnem miatt, amiből bár sütött, hogy nem fenyegető, cseppet sem tetszett. Ellenben, ahogy Christ kezelte, azon elnevettem magam. -Ugyan főni... Ne legyél ennyire karót nyelt.-ingatom meg fejem, arcomon ott ül továbbra is az elégedett mosoly, ami jelzi a mi kis leendő felszolgálónk felé, hogy ezt most értékeltem. Kényelmesen hátradőlök a válaszokat hallgatva, majd kiül arcomra egy érdekes fintor. Talán szemrehányó, vagy inkább arra utaló, hogy nem vagyok elragadtatva a "remek" választástól, amit meglepetésnek szánt a drága társam. De mintha ő maga is meglepődött volna. Szívem szerint feltettem volna egy kérdést neki: honnan a francból szereztél ilyen zseniális, briliáns... Befejezni sem tudom, szavakba önteni pedig lehetetlen azt, amit érzek. -Azért legalább ismerd el, hogy annak a kornak is megvolt a szépsége. Bár szerencsére már nem abban élünk...-szólok hozzá a kellemes beszélgetéshez, míg ajkamba harapok, jelezve felé, hogy mire is gondolok. Az arcomon ülő mosoly újra előjön, de semmitmondó tekintetemmel továbbra sem mutatom annak a jelét, hogy esetleg felkeltette az érdeklődésem ez a fickó. Elnevetem magam, felállok, és töltök magamnak egy pohárral az asztalon lévő üvegből, majd Chris mellé lépek, és oldalra billentve fejem, méregetem Patrick arcát. -Majd erre akkor figyelünk, ha gyerek kerül a képbe. De nem hiszem, hogy a mi dolgunk lenne az ő családját eltartani.-jegyzem meg Chris felé vetve egy szúrós pillantást, majd halovány mosolyt villantva a Warlock felé is. A pohárban lötyögő italra nézek, elmerülök az aranyló színben és amíg ők a formaságokról társalognak, arra gondolok, meglátogatom Luke-ot is. Jó ideje nem láttam és érdekelt, hogy miért olyan ügyfelei találnak meg, amilyenek és miért nem olyanok, akikből hasznot is húzhatok esetleg. -Ccc...-fordulok Chris felé, a poharat az asztalra téve, mutatóujjam a levegőben ingatom.-Ne is álmodj róla. Nem veszek fel olyat, akiről nem tudom, hogy meg fog felelni.-lépek az ajtó felé, és kitárom azt.-Ha gondolod, indulhatunk, nem harapunk. Legalábbis nem nagyot.-vonom meg egyik szemöldököm, cseppet sem kedves, de sötét pillantást vetve kettejükre, és várom, hogy megemeljék a hátsójukat ők is és esetleg érdemi eredményeket is láthassak leendő felszolgálónkról.
- Ha tovább kóstolgatsz, Lzzy, részed is lesz benne, hogy mit szopogatok irodán kívül és mit nem - Kimértségem a látszatnak kedvez, ahogy az élére vasalt öltönyöm és haptákba állított nyakkendőm is. Én a bőrdzseki és a farmer viselője vagyok, a bőröm is viszket ettől a kelletlen formalitástól, de ebbe a rendszerbe ezúttal nincs beleszólásom. Abba viszont van, hogyan szólít meg a saját beosztottam - mondanom sem kell - a saját irodámban. - Maradjunk a Christiannél. Vagy a főnökúrnál. Persze, csak ha szeretnél munkát - biccentek kedvesen, de a finoman felpöckölt orromból süt a sértettség. Lzzy ezen olyan fogást fog találni, hogy hetek múlva sem ereszti a golyóimat. Rossz pont ez a kis haverunknak. Illedelmesen, immáron közbevágás nélkül hallgattam végig Patrick válaszait, amiket inkább tartottam érdekesnek, mint kedvezőnek. - Munkakerülő, békepárti művészlélek - foglaltam össze kurtán lényeget, és ujjaimat összefontam előttem. - Már csak a szivárványszínű ing és a szádból lifegő füves cigi hiányától csorba a történet - nevetek fel kendőzetlenül, majd visszafojtom hahotám egy nyers köhintésbe. - Elnézés az illetlenségért. Befogadó banda vagyunk.... - kacsintok rá, arcomon leplezetlen jókedvűséggel. - Ó, és igen, Drágám - címzem ezúttal Lzzynek -, a gyerekkérdés fontos aspektus. Nem tudom, hogy mennyivel szeretnéd megtömni havonta kis barátunk zsebét, de a pelenka és a tápszer drága. Nő létedre tudhatnád. Gondolom én, ebből a fizetésből egy családot nem fog jóllakatni, viszont egy ember vígan megélhet belőle - Vázolom fel az elképzeléseimet, és kirántok egy papirost az irattömbökkel befedett íróasztalomról. - Összeállítottam egy rövid szerződést. Csak a legfontosabbakat taglalja. Munkarend, summa meg az apró betűknél egy-két kritérium. Minthogy munkaidőben csajozni csak mértékkel, és az abrakadabrádat is csak szükség esetén.. mondanom sem kell - fűzök egy rövid instrukciót hozzá, miközben egy másolatot Lzzy kezébe is csempészek, akinek látszólag nem nyerte el tetszését a magánakcióm. Annyi baj legyen. - Átgondolhatod. Hazaviheted. Mondjuk legyen rá egy heted - vakolom fel magamra az örömittas, elégedett vigyort, amit főnökasszony felé is küldök bőkezűen. Hadd bosszantsa. - Ha ez így rendben van, mit szólnál, ha kettesben átfáradnánk a pulthoz, és kezdés előtt összeöntenél néhány koktélt, hogy megpróbáld magad? El-elcsevegünk közben - Rákacsintok. Hogy Lzzy mit szól hozzá... kíváncsian várom.
Isak hallgattam őket, és rá kellett jönnöm arra, hogy pontosan és tökéletesen kiegészítik egymást. Christian az a menőmacsó alkat, aki próbál utat törni magának, és felvenni az alfahím szerepet. Nagyot fog koppanni majd, amikor rájön, hogy én nem akarok versenyezni vele. Én csak dolgozni akarok, békében, játszani a rám osztott szerepet, majd zárás után szépen hazasétálni, meginni egy nagy bögre teát, megnézni egy jóbarátok epizódot és aludni. - Ühüm, nos, éppen annyira ismerem a vámpírokat, mint azok engem, és nem szeretem a háborút, tudjátok, én amolyan békepárti vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy nem tudom megvédeni magamat – vontam fel a szemöldökömet. Nem volt ez fenyegetés, legalábbis nem rájuk nézve volt az, hanem sokkal inkább azokra az önző, egoista vérszipolyokra nézve, akik majd bejönnek a bárba, és, csak azért mert halandó vagyok, megpróbálnak majd megölni. - Ami téged illet, főni – mutatok egyszerűen Christianra, valamiért úgy gondolom, az ő kérdéseire egyszerűbben tudok válaszolni, így vele kezdem – közel két éve költöztem ide, a családom Nagy-Britanniában él, feleségem nincsen, bár később majd tervezem, hogy megházasodok, és igen tervezek gyereket, egy fiút és egy lányt. Mármint, a felszolgálásban, vagy a gyereknevelésben? Munkám azért nincsen, mert sosem dolgoztam, szóval a tapasztalat opciót ki is lőhetjük – éreztem, ahogyan kezdek felengedni. Ez a kutya-macska barátság, ami itt bontakozott ki előttem egészen felbátorított arra, hogy elengedjem egy kicsit, feszült énemet nyaralni. - Festőművész vagyok, van egy saját galériám a városban, eddig jól megéltem a képek értékesítéséből, de mára már nem elég az a kevés pénz – ekkor Lzzy-hez fordultam. Megmaradt bennem ez a furcsa becenév. Szép nő volt, meg kellett hagyni, de világért sem folytam volna bele a kettejük mókás kis kapcsolatába. - Nem volt még tapasztalatom, bár egyszer dolgoztam egy McDonald’s-ba három hónapig, ha az számít – elmosolyodtam, amikor a mocskos kis ügyleteimről beszélt, amik tulajdonképpen nem voltak. Az egyetlen ismerőseim azok az emberek, akik bejártak a galériámba, hogy képeket vásároljanak tőlem. - Megnyugodhat hölgyem, nincsenek ügyleteim, csak egy vidéki mágus vagyok, aki szereti, hogyha a feje a nyakán, utóbbi pedig a testén van.
† music: Let her go † note: Remélem jó munkaerő leszek † words: 335
Hallottam, amit újdonsült vendégünk fülébe súg, de ez is olyan volt, amivel csak az idegeimen táncolt, de a tenyerem még egy darabig képes voltam vakarni, hogy a belőlem előtörni készülő indulatok ne pofon formájában csattanjanak arcán. Meg még nem ütöttem, vagyis nem úgy, ahogy most terveztem. A nyakát törtem már ki, de egy kezemen ennek az eseménynek is meg tudtam számolni a mennyiségét. Kellemetlen, hogy egyszerre idegesít és egyszerre emlékeztet férfiakra, akik esetleg a kezem között haltak meg. Kiráz tőle a hideg, mégsem a hű de rémisztő testmagassága miatt, ami jó három fejjel az enyém felett tetőzik. Vámpírnak jó volt, már-már tökéletes példány, de kár lett volna értem, mint emberért. Összességében nem volt baj azzal, aki köreinkbe érkezett. Chrishez képest alacsonynak tűnt, de jellegzetes arcvonásai miatt nem mondhattam, hogy átlagos. Nem is beszélve róla, hogy éreztem, nem ember. A szerencséje, hogy nem is farkas volt. Viszont ha egyik sem, és nem szellem, ami biztos, hisz kezet fogott velem, már-már leszűkíthettem a kört egy bizonyos fajra. Boszorkány. Vagyis mágus, ha a nemekhez kapcsolt neveket vizsgáljuk. Elengedek egy mosolyt, mikor megtudom, hogy mit szervezkedik a hátam mögött, szúrós pillantásomból viszont leszűrheti, hogy az ilyen szervezkedéseket nem szeretem. Üzlettársak vagyunk, nem pedig holmi bájcsevejeket ejtünk meg a másikkal. -Bizalom...-nézek végig a drága főnöktársamon, és szinte elnevetem magam, hisz nézzen már magára. Pont ezt játssza ki ellenem. Ebből kezd elegem lenni, a pohár pedig egyszer be fog miatta telni. -Az irodán kívül sem szopogatsz mást?-vonom fel szemöldököm, egy pillanatra elfeledkezve a társaságról, amolyan csípős megjegyzésként, amitől mosoly szökik arcomra. Tekintetem Patrick-ra emelem, és helyet foglalok mellette, míg a főnökúr helyet foglal velünk szemben. A pohárba italt tölt, nem is akármilyent, amiért szintén szúrósan nézek rá. Azt nem olyan egyszerű beszerezni, ő meg csak úgy osztogatja, fűnek-fának. -Hát nem azt, hogy tervez e gyereket...-dünnyögöm az orrom alatt és tekintetem ismét Patrick-ra vezetem.-A tapasztalat lényeges, de könnyen beletanulhat...beletanulhatsz. Azzal azért remélem tisztában vagy, hogy meg fognak erre fordulni vámpírok és más, nem az emberi fajt képviselő alakok. Ez a mi üzletünk, hogy azon kívül mit csinálsz, nem tartozik ránk. De ha lehet, ne itt szervezd a saját ügyleteid. Semmi szükségünk konfliktusokra. -tisztázom le így az elején, tekintetemből és arcomról süt, hogy nem viccnek szántam, nem is fenyegetésnek, inkább csak amolyan figyelmeztetem, ha közös jövőben gondolkodunk.
- Óh, helyesebb, mint amire gondoltam a telefonos beszélgetésünk után. A főnökasszony el lesz ragadtatva - súgom vendégünk fülébe, mialatt befárad az irodába, és bátorítóan megpaskolom a vállát. Remélem, a kisasszony legalább annyira szemfüles, mint máskor. - Mr.Hawthorne-nel... Hagyjuk a formaságokat. Szólíthatlak Patricknek? - a választ meg nem várva folytattam - Patrickkel előzetesen lebeszéltük az interjút. Szóltam neki, hogy ne hozzon magával önéletrajzot, felesleges. Pillanatok alatt lerendezzük itt - fordultam tájékoztatásul Lzzy felé, majd egy laza kézmozdulattal hozzájárultam ahhoz, hogy vendégünk helyet foglaljon. A vérrel teli pohár ölemhez járult, a szemöldököm meg a homlokomba. - Ne szívbajoskodj. Patrick előtt nem titok, hogy mik vagyunk. Ahogy előttünk sem, hogy ő mi. Bizalom. A jó kapcsolat alapja - kacsintok rá röviden, majd még egy kortyot leküldök ebből a negatívból. - És a saját irodámban nem fogok szörpöt szopogatni. A kedvedért sem, aranyom - biccentek finoman, és az asztalra csúsztatom a poharam. Komótosan átkeltem az asztalomhoz, és előhúztam a fiókból egy üveg aranyló szeszt a legjobb évjáratból. Egy bártulajnak illik minőséggel kínálnia a vendégeit. Mialatt töltöttem, jobbnak láttam belefogni a vallatásba. - Kezdjük az egyszerűbbekkel. Mióta élsz itt? Család? Foglalkozás? Miért nincs munkád? Tervezel gyereket? Van tapasztalatod? - zavarodottan fordulok Lzzyhez. - Ötletem sincs, mit kellene ilyenkor kérdezni - legyintek szórakozottan, majd érdeklődve térek vissza a társaságukba. Átnyújtom az italt. - Nos?
Igazából sosem szerettem új embereket megismerni, mindig is az a magamnak való, visszahúzódó típus voltam. A háttérben meghúzódva figyeltem a körülöttem folyó eseményeket, s közben azon gondolkodtam, hogyan lehetne a megfigyeltek fejével előre gondolkodva olyat lépni, hogy mindenki megdöbbenjen. A szüleim szerint remek író vált volna belőlem, de én sokkal jobban kedveltem a festészetet, a rajzot, azt, ahogyan a hófehér papírt átjárják a különböző árnyalatú színek. Akkoriban, és ott, Londonban azt gondoltam, sosem kell majd olyan munkát keresnem, amihez nem fűlik a fogam, a képeimet darabszámra vették, híres voltam, aztán jött ez az egész. Alig tudtam uralmam alá vonni a képességeimet, s el kellett jönnöm onnan, mielőtt megölök valakit. Szomorú. Belépve a terembe két személyt pillantottam meg. Rögvest tudtam, hogy mindketten vámpírok, és nem az asztalon található vérrel teli pohár volt az egyetlen árulkodó jel. Éreztem a szagukat, a kisugárzásukat, mindent. A boszorkányok, és a boszorkánymesterek megérzik ezt. Az egyikük nő volt, átlagos termetű, telt idomokkal, buja ajkakkal, és csodásan fényes hajkoronával. Kivételes szépség, bár nem az esetem. Én jobban szerettem azokat a nőket, akiknek nem ennyire feltűnő a szépségük. A férfi szőke volt, hatalmas szemei mélyen ültek beesett arcában, s a kettejük között lévő vibrálásról azonnal felismertem, hogy nem egyszerű kollégák. - Örvendek a szerencsének Miss. Morrow, a nevem Patrick – mondtam, s a férfi felé is megeresztettem egy mosolyt, majd élve a kínálással leültem az imént mutatott székre. - Hát, ha van valami, ami kevésbé vörös, és vasas, akkor igen – mosolyogtam. Undorodtam a vértől, bár, ebben a formában nem annyira. A sebek voltak azok, amik képesek voltak viszontláttatni velem a vacsorámat.
† music: Let her go † note: Remélem jó munkaerő leszek † words: 269
Kezdett elegem lenni belőle, hogy inkább voltam itt beszerző és takarító, mint amennyire a körmére kellett néznem, a majdhogynem napra pontosan száz évvel fiatalabb társamnak. Olyan volt, mint egy felnőtt gyerek, de vámpírnak szánalmasan tökéletes. Viszont engem sem a vigyora, sem a szimpla tény, hogy az elmúlt napokban milyen munkát végzett, nem kenyerezett le. Ketten voltunk, egy egyre felkapottabb helyre, és nem, nem vérbankot akartam nyitni, de a felszolgálás mellett szerettem volna mással is foglalkozni. Szép-szép a rengeteg részegeskedő bókja, de valahogy ennyi idősen nem erre vágytam a leginkább. Azzal, hogy a kanapén ücsörögve, kezében egy pohár vérrel fogadott, már meg sem lepődtem. A szagokról meg pláne nem, és itt elsősorban nem a véren volt a hangsúly. Az üveg előtte landol, de még csak meg se rezzen, vigyorogva reagál, egy megjegyzéssel karöltve, amit ő minden bizonnyal marha frappánsnak érez. Hogy én hogy kitörném a nyakát érte... -Csendben nem lehetne? Minek kell tapsikolni is?-dünnyögöm, fejem szinte zúgni kezd az előbbi futó "hangzavartól", és bevallom, nem tesz sokba lepleznem, hogy kíváncsivá tett egy perc alatt. A laptopom kijelzőjére fókuszálnék, de mellém lép és véres ajkait enyémnek nyomja. -Tűnj el innen...-próbálnám ellökni, de már az ajtó előtt áll. Tudja jól, hogy vega vagyok, és bár nem érzem a vér ízét, hisz egyből letörlöm, én pontosan tudom, hogy hová vezetne az, ha mégis megéreztem volna. De akkor az ő feje sem marad a helyén, nem csak a nyaka forogna veszélyben. Hallom a cipő kopogását, majd megforgatom a szemeim, ahogy beinvitálja az ékező férfit, azt a színpadias mozdulatot és eleganciát, ahogy már most próbálja a lehengerlő főnököt adni. Unottan úgy teszek, mintha ásítanék, és lassan, kimérten állok fel. A levegőbe szagolok, szolidan, nem túl feltűnően, majd összevonom a szemöldököm. Szerencséje, hogy nem egy bolhást hozott ide, nem is vámpír, viszont nem ember, az tiszta sor. Kissé oldalra billentem a fejem, és kezet nyújtok felé. Kimérten, és határozottan. -Lzzy Morrow, örvendek Mr. Hawthorne.-határozottan ejtem ki nevem, ami így is L.izzy-nek hat, de egyértelmű, hogy nem így írom, és kimondva is sántít a pontosság. De sebaj, fejet hajtok, ha félreérti. Most. -Foglaljon helyet.-intek neki a kanapé felé, de az asztalon ott díszeleg a vértől vöröslő kristálypohár, és idegesen kapom fel azt, Chris kezébe nyomva. Van egy sejtésem, hogy ki ez, vagyis, hogy miért van itt, de kíváncsi vagyok, hogy ő hogy adja elő a dolgot. -Kér esetleg egy italt?-vonom fel a szemöldököm, bájos mosolyt villantva, ami épp olyan őszinte, mint a kedves hangnem, amit így elsőre sikerült megütnöm vele.
Elnyúltam a bőrbélésen, kezemben egy pohár vérrel. Az utóbbi napok nagy részét ebben az irodában róttam le, ezen a fotelen, ezt a kristálypoharat emelgetve, de hosszú órákat töltöttem a szeszgőzben, elmondhatom, a pult mögött, és ugyanúgy izzadtam a raktárban dobozokat, ólmos rekeszeket pakolva, ahogy verőfényes napsütésben a napszámosok a búzatáblán. Világjáró siheder mivoltomnak dacára szépen levertem a sátram. Honnan jött a pálfordulás? Talán Teisha hatására. Akármennyire is vallom, hogy biztonságosabb lenne továbbállni, a tudat és a jelenléte megerősít. Na, meg eléri, hogy felvásároljak egy fél bárt, karöltve egy hisztérikával. Őrület, amit ez a nő velem művel. Hetykén galoppolt be az iroda, az asztalomra csapott üvegből sejtve nem túl vidáman. A reggeli rutinjához hűen köröz a bútordarabok között, majd foglal helyet. - Nahát, Lzzy! Ma legalább annyira elbűvölő vagy, mint amennyire házsártos! - engedek meg magamnak egy pimasz vigyort, majd férfias erősséggel csapom össze markom. - Meglepetéssel készültem neked - kacsintok rá, de fülem végig a bejáraton hegyezem, abban a pillanatban, amikor a küszöböt megüti a cipő, térfelére suhanok, és véres ajkammal gyors csókot lopok tőle. Reagálni sincs ideje, a fűzfaajtón három koppanás jelezte vendégünk érkeztét. - Fáradjon be, Mr. Hawthorne.
Új élet, új munka, új lehetőségek. Nem is olyan könnyű dolog ez a melókeresés, erre hamar rájöttem. Gyerekkorom óta nem dolgoztam, hogyha nem számítjuk bele a mosogatást, meg a söprögetést. Annak idején, Nagy-Britanniában remekül megéltem a festményeimből, de itt, mind ez nem elég. Állásinterjún sem voltam még soha, így ez a mai nap eléggé idegen számomra. Behívtak. Pultosnak jelentkeztem, valami éjszakai bárba, bár nem az én világom a nagy társaság, és a tömény alkohol szag, lehet, hogy javít valamit a nullával egyenlő szociális életemen. Kissé remegő kézzel nyitottam ki az ajtót, az iroda nem volt túl nagy, de otthonosnak bizonyult. Bár őszintén szólva, egyáltalán nem ilyenre számítottam. Azt hittem, valami késő éjszakai piszkos klub, de kellemeset csalódtam. Minden olyan tiszta volt, és rendezett, igazán kedvemre való. Tudom, egy férfitól nem megszokott ez a hozzáállás, de én szeretem, ha körülöttem rend van, és tudom, hogy mit, hol találok. Talán pont az ilyen dolgaim miatt nem találtam még magamnak feleséget, vagy egyáltalán barátnőt. Lesütött szemmel álltam meg az ajtóban arra várván, hogy a főnököm, vagy éppen a főnökeim megérkezzenek, közben pedig azon pörgött az agyam, hogyan is fogom összeegyeztetni az életemet a munkával. A nap nagy részét amúgy is mindig átaludtam, de ezek után, még többet fogok, csak azt remélem, hogy ez nem fog rámenni a festésre.
† music: Let her go † note: Remélem jó munkaerő leszek † words: 215
A helység egyenlőre édes magányba burkolózva fogadott. Meglepő. Jó, délelőtt van, persze, nem mindenki kezdi a napot röviddel, vagy más alkohol tartalmú itallal, de meglepő, hogy egy éhes vámpírt sem láttam. Furcsa... Végigsétálok a boxok között, felmérve a takarítószemélyzet munkáját, ami irigylésre méltó volt. Rend a lelke mindennek. Az egyik szék, a többihez képest az asztal szélén támolyog, azt odébb tolom, hogy ne érezze magát kívülállónak. Hülyeség. Pontosan tudom, hogy azért toltam odébb, mert rendmániás vagyok. Az iroda felé veszem az irányt, azzal kezdve, hogy a pult mögé benézek, mit kell feltölteni a raktárból és megint mit nem rendezett el a drágalátos partnerem. Felkapok egy üveget, ami üres, és ezzel karöltve folytatom utam. Lenyomnám a kilincset, de az ajtó nyitva van. Meglepő. Ha rajta múlna, minden egy térségben is lehetne, állítom, akkor sem mozgatná meg a dolog. -Az üres üveg annak a jele, hogy elfogyott a pultból mind. Gondolom nem kell felvilágosítást adnom róla, hogy a készletet hol tartjuk.-rakom asztalára az üres üveget, aminek kupakja nélkül még mindig piaszaga van. A táskám az asztal alá tolom, a telefonom mégis az asztalon landol, majd a laptopot bekapcsolom és helyet foglalok a székemen, míg a rendszer fel nem áll. -Gondolom a kasszát sem számoltad le, igaz?-vonom fel a szemöldököm, hisz az asztalomon ott az üres, kitöltetlen lap, amihez szükségem lenne ahhoz, hogy tudjam, mennyi a bevétel, a nyereség, a fizetéseket mennyiből kell kigazdálkodni, nem mellékesen ügyelnem kell rá, hogy ne fogyjunk ki abból, amiből megélünk. Értsd: vér és alkohol tartalmú italok. Megrázom a fejem, hisz tudom, hogy vele vitatkozhatok napestig is, a reakciója körülbelül minden áldott nap ugyan az. A laptop zenélve jelzi, hogy beléphetek a fiókomba, ami aztán azért visít fel, mert az e-mailjaim egy éjszaka alatt is meghaladták azt a mennyiséget, amit olvasni akartam ma reggel. Felszisszenek, megvakarom a fejem, és kibújok a kényelmetlen magassarkúból, ami nem túl nőies lépés, de ki mondta, hogy az asztal alatt bárki felfigyel ilyesmire.
Kezdőlap
||
† words: 335
||