-Igen, mindig lesz, amit akarni fogok. De ehhez nincs szükségem a múlt egy árnyára sem.-mosolyom gúnyos, ahogy érzéketlenül kettészeli hangom a levegőt, újabb és újabb láthatatlan karót szúrva bele. Megvetés. Ez a legjobb szó, amit érzek iránta. És bár nem mutatja, kétlem, hogy ne érintené meg a lelkét, hisz mit veszít? Mindent. És merő butaság lenne azt hinni, hogy tényleg feladata és reményvesztett öregemberként ért ide, akit nem zavart, hogy lenézik újra, hogy megtapossák és földbe döngölik. Azt teszem vele, amit régen tettek vele, mielőtt kiemeltem volna a sorból, amibe beállhatott mások mögé. A parasztfiú felemelkedett ugyan, de ugyan oda vissza is süllyedt. -Nem, Lucas, nem vagy ember. És katona sem. Vámpír vagy.-világítok rá a lényegre.-Egy ragadozó. Nálad jobban senki nem ismeri a halált.-nem értek vele egyet. A természet furcsa játékaiban mi csak egy faj voltunk a sakktáblán. Valahol a győztes és a vesztes oldal között billegtünk. Én viszont nem éreztem, hogy bármikor vesztes lettem volna. Hiszen már mindenem megvolt. A félelem pedig...-Gyengeség.-zárom le a gondolatom hangosan. Ezzel szinte tudtára adva a véleményem a kijelentéséről. Még, hogy az élet fájdalom... igen, az, ha hagyod, hogy az legyen. -Bizonyos dolgokban neked is.-felesleges köröket futhatunk, a vég kifejlett ugyan az lesz. Mindketten tudjuk, hogy nem fogom hagyni, hogy elsétáljon. A zene lassan betölti az irodát és ahogy meghajolva felkér egy táncra, ajkamra örömittas, elégedett mosoly szökik. Túl könnyen megkapom tőle, amit akarok, és mégsem hibáztatom érte. Derekamra sikló keze egy másodpercre mégis képes megzavarni, noha ebből semmi sem mutatok felé. Szinte szabad rablás alapján válogathattam a bárba tévedők közül, de ez az érintés.... Ugyan Lzzy, fogd be! Magamra parancsolok és hagyom, hogy élvezze élete utolsó perceit. Lehunyja a szemét. Pont olyan ártatlannak, gyengének és sebezhetőnek tűnik, mint akkor. Bár az idő látható nyomot nem hagyott rajta, nyúzott arca és gyűrött ruhája a zenével társulva visszarepít az időben egy egészen más évszázadba. S mi ketten olyanok vagyunk, mint régen. Egy áldozat és egy vadász. De a préda ezúttal nem élheti túl. -Sosem voltam a tulajdonod. A tiéd. Egy percig sem engedtem volna, hogy a szabadságom elvedd tőlem.-emlékeztetem rá, hogy az első együtt töltött esténk után is eltűntem, ahogy megállapodtunk a játékszabályokban. Akkor bukkantam fel, amikor én akartam. Nem, amikor ő hívott. Független voltam és erős, nélküle és vele is, így jelenleg nem éreztem, hogy hiányt szenvedtem volna a jövőben bármiben, ha ő többé nem lett volna a köreimben. Ha nem lenne a gyenge pontjaim nullára csökkennének végérvényesen. Bár már most sincs gyenge pontom, nem igaz, hisz nem érdekel már. -Karóm?-nevetek fel. -Jobb szeretem magam intézni az ügyeim.-akár fogdmeggel dolgoztam, akár sem, a végső pillanatban én voltam az, aki cselekedett. Elmosolyodom. A végtelen nyugalom, ahogy köszönti a halált, szinte már szánalmas. De legalább pontosan érzi, tudja, így helyes. Épp úgy, ahogy én is látom. Mosolyom sejtelmessé változik, bordái közé vájom öklöm. Mintha megállna az idő. A tökéletes pillanat. Lassan szíve köré kulcsolódnak ujjaim. Szemébe nézek, élvezem, hogy irányítok, hogy szenved. De ahogy arcát a szürke erek lassan mintássá változtatják, valami furcsa érzés kezd hatalmába zárni. Mosolyom a másodperc törtrésze alatt hervad le arcomról és helyére valamiféle zavarodott, kétségbeesett, dühös kifejezés ül ki, mintha csak fintorognék. Kitépem kezem mellkasából, szívét elengedve. Ledermedek, lefagyok. elkapom arcáról, a mellkasán lévő vérről a szemem. Elfelejtem a pillanatot, hogy mi történt eddig. Elfelejtem élvezni az életet, azt, hogy irányíthatok. -Tűnj el Lucas.-nem nézek rá, de még így is érzem a torkom mardosó érzéseim. Lassan szétterjed bennem. A vér szagára fókuszálok, de hiába. Ujjaim ökölbe szorítom, míg körmeim fel nem vágják tenyerem bőrét és vérem ki nem serken. A vitrinből tökéletesen látom alakját. Érzem lassan ehülő vérét a jobb kezemen és hallom, ahogy lassú, lomha csöppökben a padlóra potyognak. -Kifelé...-szűröm fogaim között a hangot, de már késő. Érzem, hogy késő. És a szánalom, amit magam iránt érzek lassan felemészt. Miért…? Újra és újra ugyan abba a csapdába esek, amiből képtelen vagyok végül menekülni. És ki is voltam? Már nem is emlékeztem arra, hogy egy egyszerű kódot hogyan tudok a lehető legrövidebb úton kiiktatni. Csak a hatalom számított, de milyen áron? A fogaim szinte csikorognak a dühömtől, lehunyt szemem összeszorul, és próbálom minden erőmmel visszafogni a bennem szétterjedő érzéseket. A gyengeséget, a gyengeségem, ami újra elönti testem ebben az abszurd formában, ami másnak sosem okozott és okoz gondot, nekem viszont a földi pokol. "Elhitted, hogy szerettelek, igaz? A csalódás, hogy a szíved hajt még vámpírként is. Lzzy nem vagy más, csak egy gyenge nő..." Emlékeztem a szavaira. És igaza lett, újra és újra. A múltból a jelenben is képes volt irányítani.
- Hatalmasnak lenni. Habár, úgy emlékszem, nem ismeretlen számodra – egy halovány mosoly telepedett meg a szám sarkában, ahogy eszembe jutott a nap, mikor meghaltam. Úgy mozgott ott azon a bálon Lzzy, mint egy királynő. Az ilyet nem lehet megtanulni. Tudom, mert hosszú és gyötrelmes éveken keresztül próbáltam átvenni a szokásaikat. Lzzy nemesnek született. Ott volt benne ez mindig is. – Akár büszke is lehetnék – tettem hozzá, szomorkás hangleejtéssel. Ha nem az én káromra, nem ebben a helyzetben, talán az is volnék. - Nem tudom. Talán minden az. Az örökkévalóság csak idő, kezdet és vég nélkül. Értelem nélkül – hiszen pont a kiindulás és a vég az, amitől való félelmünk arra késztet minket, hogy minél többet érjünk el, minél kevesebb idő alatt. Jól ismerem ezt a félelmet, emberként mindig ez fűtőt. Halhatatlanként is így gondolkodtam. Emberként. Ha a kezdet az volt, mikor találkoztam Lzzyvel, és megölt engem, akkor a vég most van itt. – Nem hajt már semmi, Lzzy. És már rég nem törékeny tárgyak, korhadó bútorok, vagy pénz miatt csináltam, ami holnapra fele annyit se ér majd – az örökkévalóság elveszi mindezek értékét. A határok azok, amik megtöltik ezen dolgokat értelemmel. Amint ezek megszűnnek, hiába maradnak ugyanazok, az értékük eltűnik. – Mindig többet akartam annál, amim épp volt. Te is többet akarsz majd. Ezek csak árnyékok – pillantottam a kezemben lévő pohárra. Csak ez a pohár többet ér, mint egy ember egész életében összegereblyézett fizetése. Mégsem ér igazából semmit. – Díszlet, egy rémunalmas darabban. Meg volt mindenem. Elvesztettem. Ez már egy fokkal érdekesebb, nem? – szomorú volt a mosolyom, de nem a gyász miatt. Nem voltam boldog, de nem gyászoltam. Azt hiszem, hogy már régóta nem érdekeltek az e világi hiúságok. A szavait hallva halkan felnevettem. – Akárhogy is, lesz majd időd rajta gondolkodni – kettőnk közül ugyanis nem csak ő élt többet eddig, de ez így is marad. Emberként nem gondoltam át, hogy mi is az, amit akarok. Pénz. Hatalom. Nagy ház, tisztelet, egy gyönyörű nő. Minden, ami sosem volt az enyém. Időt kaptam, tengernyi időt, hogy elérhessem mindezt. A végén mégis mindezen dolgok jelentéktelenné váltak, és ami igazán fontos volt, az önzőségem miatt elfordult tőlem. Sajnáltam Monicát. Az ő élete rövid volt, a lehetőség sem adatott meg számára. Nem tekintetem egyetlen embert sem kevesebbnek, csak mert én több lettem. Több, de üresebb. Nem a saját bukásom akartam, talán csak megadni azt, amit nekem sosem adtak meg. Lehetőséget. Talán én is így végeztem volna. Az élők félnek azonban csak a haláltól. Pár pillanat, és bár halott leszek, sosem lesz gondom tovább az életre. Valahol ez egy megnyugtató gondolat. - A katonák a háborúkban tán megakartak halni? Ember vagyok, Lzzy. Félek attól, amit nem értek – és ember sem igazán vagyok, ezt ő is tudja, de talán érti, hogyan is értem. Sosem szűntem meg az lenni. Mindig úgy gondolkodtam, ahogy az a szegény fiú, aki reggeltől estig robotolt, egy olyan világról álmodva, ami sosem lehetett az övé. Mégis, az enyém volt. Egy ideig. – De remélem, hogy végre megpihenhetek. Holtan az élet már nem okozhat fájdalmat – a végső menedék, a hely, ahova mindenki menekül az élet elől. Én elhúztam az időm, sokáig, ameddig csak tudtam. Tarthatna tovább, de nem akarom. Így pedig már nincs értelme, igaz-e? – Megtartottad – kicsit meglepve figyeltem, ahogy előveszi, de egy jóleső mosoly suhant át az arcomon. – Mindig is jó ízlésed volt – jegyeztem meg felé pillantva, ahogy elindult a zene. Egy életre, talán még többre is az emlékezetembe égett az a nap. A zene, az emberek, Lzzy. Minden. Előre léptem, megálltam Lzzy előtt, majd egy könnyed meghajlás kíséretében tenyérrel felfelé nyújtottam felé a kezem. – Szabad egy táncra? – pillantottam fel rá, és hasonlóan pimasz mosollyal csúszott a kezem a derekára, mint évszázadokkal ezelőtt. Kicsit talán jobban húztam őt magamhoz, semmint a jelen helyzetben az indokolt volna, de … nevezzük emberi gyengeségnek. Hiányzott nekem. – Nézd el nekem kérlek, hogy nem öltöztem ki. Hosszú volt az út és fárasztó – mondtam, ahogy közelebb lépett hozzám és a vállamra tette a kezét. Akkor ott messze én voltam a legszegényebbnek tűnő nemes, a kopott frakkban, amit loptam. Most bár egy jó szabású, drága öltöny volt rajtam, gyűrött volt és viseletes az utóbbi napoknak hála. - Ha elengedsz – ismételtem meg a szavait, lehunyva a szemeim egy hosszú pillanatra, mikor hozzám ért. – De elengednél? – pillantottam aztán rá, és még azelőtt elenged és hátrébb lép, hogy választ kaphatnék. Felsóhajtok, ahogy eltávolodik. – Együtt építettük. Nem szeretném látni, ahogy megosztod majd mással – feleltem aztán, körbe pillantva az irodában. Úgysem leszek már itt még egyszer, az eszembe vésem a helyet. – Valahol van egy karód, igaz? – ért vissza rá a tekintetem. – Csak legyél gyors, kérlek. Nem szenvednék többet, mint szükséges volna – épp eleget szenvedtem életem során, a halálomban már szeretnék békességet. - Ezúttal nem tudom kijátszani a halált. Nem így képzeltem el, de így is jó lesz – pillantottam felé, kioldva a nyakkendőmet, és kigombolva az ingem a mellkasomnál. Egyszer már biztos voltam abban, hogy meghalok. Akkor megkönyörült rajtam. Ha igazat mondott, ha nem, legyen bármi is az, ami miatt aznap az élet egy másik útján haladtam tovább, az most itt véget ér. Semmi sem tart örökké. Főleg nem az, amit annak akarunk.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Szeszélyes... Rosszabbal is vádoltak már meg, viszont ez tökéletesen igaz volt rám, s más is előszeretettel emlékeztetett rá a múltban. Szeszélyes és szenvedélyes az életért, az öröklétet élvezve. -És ugyan mire?-fel akart húzni. De nem sikerült neki. Mégis kíváncsi voltam mire is gondolt? Az üzletre? Talán. Ahhoz az egyhez kis köze volt, mikor évekkel később találkoztam vele. Akkor mivel is foglalkoztam? Emberek, piti bűnözők segítése volt a fő feladatom, különböző gépeket és rendszereket meghekkelni. Most volt egy bárom, ami tökéletes látszat volt, álca, ahol minden megengedett, semmi sem tilos. Viszont a fajokat szerettem szelektálni. A farkasok nem szívesen látott vendégeim voltak. Bár voltak azok a kapcsolatok, ahol e felett szemet tudtam hunyni. -Elnézést, Mr. Telhetetlen. Akkor mi az, ami nem kevés?-ha nem tudta értékelni az örökkévalóságot, nem tudom mi lehetett az, ami valóban felkelthette a figyelmét. Ez azért egy elég jó ajándék volt, lehetett, amit vagy tudott értékelni valaki vagy sem. Én imádtam... Minden egyes apró pillanatát. Persze így, hogy semmi sem érdekel ez magamnak egy kegyes, hitegető hazugság volt.-Elvárás... Komolyan az hajt az életben, hogy az elvárásoknak eleget tegyél? Hogy más befolyásoljon és ez éltet? Miért nem jó, ami van, és semmi több. Hiszen nem érzem most sem úgy, hogy többre szükségem lenne...-nézek körbe az irodámban. Mindenem megvolt, és ha érdekelt volna, azt hiszem az emberek többsége ilyenkor mondja azt, hogy ne nyújtózkodj tovább, mint ameddig a takaród él. Lényegében ez így igaz is volt. De ha a takaró vége ott ért véget, ahol mindenem megvolt, minek hajtottam volna magam ennél tovább? -Igazából...-merengek hamiskás mosollyal.-Nem, de pont leszarom.-válaszolok elég egyszerűen és modern megoldást választva. Ez furcsa lehetett tőlem, de hisz semmin nem lepődött már meg, nem? Hiszen ismert... Na persze. Egyszer, valamikor, réges-régen, talán azt hihette. A vér illata lassan felkúszik orromba, szemem feketévé változik, lenyalom a vért az ujjamról és élvezem a magamnak adott pár percet. Ő meredve bámul a földön fekvő emberre. Na ne már, hogy megsajnálod, megesik rajtad a szívem aranyom... A kis monológomtól elmosolyodom, és hagyom, hogy újra emberi arcom láthassa. Megforgatom a szemem a kis beszéde hallatán. Na persze, tökéletes. És annál lejjebb sose adja Lzzy. A fejemben a hangok makacsul újra és újra megszólalnak. Felszegem a fejem, felvont szemöldökkel figyelem, ahogy a gramofont keresi. Igencsak meglett darab, de megtartottam. Mégis hagyom, hogy abba a hitbe rángassa magát, hogy nincs mit megtalálnia. Nem tudom eldönteni, hogy valójában épp agonizál, vagy valóban van bármi hátsó szándéka is, amit eddig csak én nem vettem észre. Megunom a játékot. -Mit is akarsz tulajdonképpen? Azt mondod, nem akarsz meghalni, de megölhetlek? Ezt vegyem kitüntető feladatnak?-szalad fel homlokom közepére a szemöldököm, de magam sem tudom miért, a szóban forgó gramofont, az ősrégi, mondhatni fiatalságunkat őrző darabot a mai napig megőriztem. A szekrényből az asztalra teszem, és a tűt a lemezre helyezem, s az lemez ide-oda imbolyogva, lassan, de biztosan elindul. A zene talán ismerős lehet neki. Azt hiszem a Holdfény szonátája ismerős lehet neki. Akkor éjjel erre sétáltam ki abból az omladozó kastélyból. Vértől tacsakosan, de büszkén és mosolyogva. Minden ott kezdődött és most, mintha ugyan ez történne. Az irodában táncolnánk, míg Monica hullája lassan kihűl... Festményre illő, tökéletes kép lenne ez. A zene lágy dallamát hallva kissé oldalra billen fejem, és kirívó tekintettel mérem végig. Pont, mint akkor. De most vörös ruha helyett egy fekete, testemhez simuló, térdemig érő, de hátul meglehetősen felsliccelt szoknyámhoz egy vajszínű, finom selyem ing van rajtam, magassarkú fekete cipővel. -Szeretem, ha rendesen felkérnek.-szegem fel fejem, kezembe véve maradék italom és várok. Mikor végül csak veszi a fáradtságot, elé lépek és egyik tenyerem övébe helyezem, másikat vállára csúsztatom. Békés percek... Idilli pár képe tükröződik a vitrin üvegéről. De mi idillünk rég meghalt már. -Szóval mi lesz ezután?-érdeklődöm, körmöm végigfuttatva nyakán.-Ha elengedlek és míg te szentimentális öregembert játszol, addig én tovább élek a magam kis birodalmában?-ez egy igen fontos, tisztázandó kérdésnek tűnt. De a mögötte lévő tükörben olyan arckifejezést láttam magamon átsuhanni, amitől el kellett fintorodnom. Tényleg szánalmas... hogy érdekelhetett, hogy mi lesz vele ezek után, hiszen mindenem megvolt. Neki volt igaza... szeretni gyengeség volt. Lassan elengedem.-Nos?-lepleznem sem kell, hisz nem láthat a zavarodott maszk alá.
- Elég lett volna megkérned, ha ez volt a végcél – jegyeztem meg egy cinikus mosolyra húzva a szám, de rövid életű volt. Vannak tartalékaim, természetesen. Nem ilyen helyzetekre gondolva tettem félre, de olybá tűnik, pont a valódi veszéllyel nem számoltam. A Nővel. Őszintén szólva nem tudtam volna megmondani, hogy mennyire lett volna hosszú életem, ha elfogadnám az egyik szobát. A büszkeségem nem engedné, de sajnos a józan eszem is igencsak küzdene ellene. - Szeszélyes voltál mindig is – vontam meg a vállam. A szeszély pedig spontán dolgokhoz vezet, amik szerencsés, és kevésbé szerencsés véletlenekhez vezethetnek. Lzzy sosem volt egyszerű eset. Azt hiszem ez csak még jobban vonzott benne. Most viszont … lehetetlen esetnek tűnik. - Te csak megöltél. Minden mást én tettem – feleltem egyszerűen, tényeket közölve. Attól az éjszakától kezdve örökké, minden napomon kísértet engem az arca. Kerestem őt, akaratlanul is. – Tulajdonképpen, én tanítottalak téged. Én viszont úgy tűnik túl jó tanár voltam – felakartam bosszantani? Talán. Őszintén szólva nem tudtam volna megfogalmazni, hogy pontosan mit is érzek. Mikor rátaláltam én voltam az, aki lehetőséget kínált neki. Társulást. Remek döntést hoztam. Lzzy okos volt, gyönyörű, és határozott. Azt hittem, hogy sikerült valamelyest kiismernem őt. Úgy tűnik tévedtem. - Az örökké önmagában kevés, Lzzy – de ezt nem értheti meg. Valójában talán egyikünk sem érti meg. Az örökké csak egy szó, de ugyanúgy van vége, mint minden másnak. Emberként nyomorúságos életem lett volna. Megtanultam az apró dolgokat is értékelni, miközben nagyra vágytam. Talán ezért a jutalmam az örökélet. Mégis, vannak napok, mikor nem tudtam neki örülni. – Dehogynem – vágtam rá a szavaira. Én többet akartam. És ő is. – Ha kevés az elvárás, könnyebb túlszárnyalni. Rómeó. Mosolyt csalt az arcomra, ahogy ezt mondta. Talán még ő sem tudja, hogy milyen igaza is van. Szánalmasnak éreztem magam, ahogy ránéztem. Nem azt kellett volna, hogy érezzem, mindezek után. A történet vége viszont nem lehet ugyanaz. Én túl önző vagyok megölni magam. És túl ostoba tovább lépni. – Igazad lehet – értettem vele egyet, a pohár aljára nézve. A nincstelen ember. Így csúfoltak azok a gazdagok, akik nevetve figyelték minden próbálkozásom, hogy felkapaszkodjak. Évszázadok óta halottak, mégis úgy gondolom, most is mosolyognak rajtam. – Zavar, hogy nem tudod rá a választ? – pillantottam rá kíváncsian. Tényleg kíváncsian. Érdekelt, hogy mit mond. Mi ebből éltünk. Okosabbak voltunk másoknál. Több kérdésre tudtuk a választ, mint mások. Egy megválaszolhatatlan kérdés … ijesztő talán? Nem mozdulok, még csak le se sütöm a tekintetem. Nem érdemlem meg, hogy félrenézhessek. Monica miattam halt meg. Először, mert nem voltam kellőképp felkészült. Másodszor pedig, mert többre tartom a gyilkos, mint az áldozat életét. Néhány hosszú pillanatig Lzzy-t nézem, mielőtt lenéznék Monica élettelen testére. Nem az első halál, ami a lelkemen száradt. A kérdését hallva újra felé néztem. A végső búcsú pillanata. Annak kellett volna lennie. Anélkül, hogy eljött volna. El kellett volna utaznom, valahova messze, ahol újra felépítek mindent, ezek nélkül a hibák nélkül. Lzzy nélkül. Az arcomra ki ült a szavai okozta fájdalom és bűntudat. Az életem tettem fel arra, hogy úgy éljek, mint azok, akik elnyomtak. Megfogadtam, hogy sosem lépek vissza, hogy én leszek a láb, semmint a lábtörlő. Enyhén oldalra dőlt a fejem, ahogy közelebb lépett. Nehéz lett volna vele vitatkozni, és ezt ő is tudta. Nem is próbáltam. Szóra nyitottam a szám, de végül az ajkamba haraptam őt figyelve. Egy részem kívánta, hogy szíven döfjem. Közel volt. Fájóan közel. Csak egy gyors mozdulat … - Az lennék – feleltem aztán, félrenézve egy pillanatra. Ebben a pillanatban az elmúlt kétszázötven év olyan hiábavalónak tűnt. – Ott vagyok, ahonnan indultam – ismételtem a szavait, újra ránézve. – Nem volt rossz életem. Sőt, egészen jó volt. Ahogy te is. Fantasztikus voltál. És tudod mit? Én is az voltam – szomorú mosoly kúszott az arcomra, majd elfordultam tőle és az egyik szekrényhez léptem. – Meg van még az az ősrégi bakelit lejátszó, amit kaptál tőlem? – kérdeztem, miközben a szekrényeket nyitogattam. Ha nemmel válaszolt, visszafordultam felé. - Előbb-utóbb egyébként is csak egy történet, egy emlék lettem volna a fejedben – ami idővel elhalványul, míg el nem felejtik. – Ez a dolgok rendje. Mind azok leszünk, próbálkozunk minél jobb történetet összehozni a végére. Nekem sikerült. Ez volt a legjobb – vontam meg a vállam, újra felé pillantva. Azt hiszem. Mindent alárendeltem az ambícióimnak, majd azokat valami olyannak, aminek a létezésében sokáig nem is hittem. – Így kellett lennie. Fejezzük be ott, ahol elkezdtük. Táncolnál velem? – nyújtottam ki felé a kezem. – Ugyan, Lzzy. Deja vu. Egy tánc, mindössze. Utána megölhetsz – valami furcsán felszabadító érzés volt, ahogy ezeket a szavakat kiejtettem. – Nem akarok meghalni. De igazad van. Nem tudlak követni. Megölni sem. Újrakezdeni pedig öreg vagyok és szentimentális – vallottam be, magyarázatul adva. – Nem való mindenkinek az örökélet – csóváltam meg a fejemet. A féktelen ambíció tönkreteszi az embert. Egyszer csak elfogynak a lépcsőfokok és visszaesik az elejére. Sokat másztam előre, és visszalöktek. Tovább zuhanni pedig … a büszkeségem nem engedné.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Azt nem gondoltam, hogy van annyira naiv, hogy egy embert válasszon maga mellé, aki mindenben segíti. És mégis sikerült ennyire végiggondolatlan, naiv lépést tennie. Megvártam, míg eltűnik a városból, aztán lépésről-lépésre bedaráltam a kis birodalmát... A birodalmunk? Ugyan már... sose volt igazán olyan, hogy mi. Csak Ő és Én. -Veszel egy másikat. Csak vagy annyira előrelátó, hogy tartalékolsz.-hidegen hagy, hogy hajléktalanná válik-e, ettől valamiért most sem kellett meglátásom szerint tartania.-Bár mindig szívesen látlak, ha a bár egyik szobájában meghúznád magad.-ajánlom fel, de a szándékomról aligha lehet sejtése és szinte biztosra veszem, hogy a büszkeségének hála kihátrál a felajánlás elől. -Gondolod, hogy ez véletlen?-érdeklődöm elmosolyodva, bár valójában teljesen hidegen hagy az eleve halálra ítélt étterme. -Miért, fognom kellett volna a kezed és pátyolgatni? Túlélted az az éjszakát, nem?-rántom meg szemöldököm.-Tulajdonképpen hálás lehetnél. Egy halom dolgot elértél, miattam. Pocsék tanár...-szisszenek fel ironikus kacajt hallatva. Monica szeme se rebben, pont, ahogy kértem volna tőle. Lám-lám, azért annyira nem egyedülálló már a kisasszony. Élőnek se nevezném, és terveim szerint már nem is lesz az sokáig.-Életben vagy, kezedben az örök élettel. Ez már magában egy jutalom, de az, hogy nem értékeled...-cüccögök, megforgatva a szemeim, és belekortyolok a maradék italomba, ami ezzel el is fogy. Újabb kört viszont már nem töltök.-Mellesleg szerintem kifejezetten jól megy az üzlet. Mindenki boldog, van vér, pénz, szex, szórakozás. Minden, amire szükségük van. Erős rendszerek, jó áruk. Ennél senki sem akar többet.-az alvilági kapcsolatai jól jöttek. Pár eltöltött óra és a meggyőzés ereje, hogy Lucas nem önmaga, elég, sőt, talán túl hatásosnak is sikeredett. -Remek kis beszéd volt, bravó.-tapsolom meg a teátrális beszédet.-És mond csak Rómeo, mi hozott ide, ha nem a kincs?-billentem enyhén oldalra a fejem, érdeklődve. Magam sem tudom mi a francot akart még most, hogy igazából semmije sincs.-Nem maradt semmid igazából.-értetlenkedek, majd lassan felállok és mielőtt pisloghatna, a drága kis emberkéjének nyaka a karmaim közé kerül. Édes vére kiserken, ahogy körmöm megkarcolja bőrét. A vér kellemes illata azonnal orromba kúszik és maró, csípő érzést vált ki torkomból. Megnyalom a szám szélét. Hozok egy döntést. Elhamarkodottnak nem nevezném ezt, inkább csak hamar ráunok a játékra, amibe a jelek szerint nem akar beszállni. -Legyen.-vonok vállat és töröm el a nő nyakát. A hangos reccsenés, a fennakadó szem, majd a másodpercek alatt élettelenné váló test a földre zuhan. A tompa huppanásra nem rezzenek, tekintetem állhatatos, nem ereszti övét. Az ujjamra csorgó vért lenyalom, és az éhségem némiképp tompább lesz.-És ha nem őt választod, akkor kit Lucas?Engem? Ahol én vagyok, onnan nincs visszaút, te pedig képtelen vagy követni. Azt hiszem ez a végső búcsú pillanata, nem?-az elején tudnom kellett volna. Egyszer mindennek vége. Akinek végtelen ideje van, az sem felejtheti ezt.-Nem maradt semmid. Ott vagy, ahonnan indultál. És nem csinálsz semmit...-lépek elé, s bár magassarkúm ellenére valamivel magasabb, mint én, kihúzom magam és egyenesen szemébe nézek.-Nélkülem egy senki vagy.-lássuk csak Lucas... ezek után sem szegezel nekem egy kést, döfsz belém egy tűt, próbálod meg kitépni a szívem? Mert én megtenném bármelyiket a helyedben...
Lucas. Szinte eszembe se jut, hogy mennyire idegennek hat ez a név, habár a sajátom. Sose hívott senki sem így, úgy gondolták, hogy az urakat és hölgyeket illetik meg a csicsás nevek, a szegényebb sorból jövők pedig ne akarjanak úrként tetszelegni. Csak egy gyors pillantást vetek Monicára, hogy felmérjem az állapotát. Nem különösebben kötődtem a nőhöz, de kedveltem és megbíztam benne, miután Lzzy alkalmatlanná vált arra a bizalmamra. Aminek az okát most ékesen bizonyítja is. -A falak magukba szívják a szagot. Kedveltem azt a lakást – a hangom monotonan cseng, ahogy őt figyelem. – Nem tudom – vontam meg a vállam, ahogy hátat fordítottam neki, és a bárszekrényhez léptem. Mystic Falls sosem volt kedvező hely a vállalkozásomnak. Szinte bárhol máshol jobban jártam volna, ha terjeszkedem. Nem a város szépsége volt az, ami itt tartott. – Mondd meg te – pillantottam hátra a vállam felett rá, de csak néhány pillanatra, míg vissza nem fordultam, hogy töltsek magamnak egy pohárral. -Kereshettél volna valami hobbit – jegyzem meg, majd kortyolok egyet. Vagy akár fel is kereshetett volna. Ahhoz azonban túl gyenge. Vagy csak nem jutottam eszébe. Ugyanakkor, ha ez utóbbi valóban így lenne, akkor nem jöttem volna előbb vissza, mint azt terveztem. – Szerencsére csak a hajópadló lett oda – reagáltam a szavaira. A hangom fáradt volt, mintha csak beleuntam volna a színlelésbe. Valójában így is volt. Mindketten tudjuk, hogy mi történt ott pontosan. Nem a tény volt az, ami bántott. Bárhol máshol felépíthetem újra a helyet, csak víz közel kell. Egyre szorosabban markoltam a kezemben tartott poharat, és a tekintetem is megacélozódott, mikor Lzzy rákezdett a kis műsorára. Nem töltött el jó érzéssel, hogy Monica most éppen miattam van ebben a helyzetben, de az még kevésbé okozott örömet számomra, hogy az élete kevésbé érdekelt, mint annak az élete, aki épp megölni készült őt. -Ne vedd magadra, de csapnivaló tanár voltál – mondtam, végig őt figyelve, csak futólag pillantva a nőre, akit fojtogatott. Nem lelném örömöm a halálában. – Rád nem bízhattam. Úgy nem, hogy csak egy árnyék vagy – sóhajtottam fel. Ez árnyékolta be az életem, és adott egy újat, miután eltűnt. Rossz érzés volt ránézni. A tudat, hogy az előttem álló nő minden porcikáját jól ismertem, de fogalmam sem volt arról, hogy most épp ki az, aki ott van benne. -Kettőnk közül te vagy gyenge, ha vért látsz – jegyeztem meg felpillantva rá az italomból. Tudom jól, hogy nem ebben a helyzetben kéne ezeket a szavakat neki címeznem, de a büszkeségem, vagy legyen bármi is a helyén, nem engedte, hogy csak úgy odadobjam neki ezt a csontot. – Nem lesz kincs, vagy jutalom – ismételtem meg a szavaimat a fejem csóválva, halkan felnevetve. – Évtizedek munkáját tetted tönkre, Lzzy. Mindent, amit együtt építettünk fel, te és én. Örökéletű vagyok, elbukom és újra felállok, amíg világ a világ, miközben az egyetlen dolgot, ami egy kicsit is elégedetté tenne, nem tehetem meg, mert célom veszteném – az öröklét pedig cél nélkül épp oly semmit nem érő, mint az elérhetetlen egy behatárolt életben. – Már rég nem a kincsért, vagy a jutalomért vagyok itt – ráztam meg a fejem, majd a számhoz emeltem a poharam. -Na és most mi lesz? Megölöd őt? Arra vársz, hogy neked ugorjak, megmentve az életét? – kérdeztem kíváncsian. – Megöltem őt, mikor elmentem. Előbb eltöröd a nyakát, minthogy megmozdulhatnék. Harcoljak veled miatta? Ha legyőznél, haljak meg miatta? – ironikus, hogy mennyire félti az életét az, akinek az ideje végtelen. -Sajnálom, Monica, de nem tudnám magát választani – pillantok a nőre bocsánatkérően. Sem magammal szemben, sem Lzzy-vel szemben. Már rég nem álltatom magam azzal, hogy valamilyen erkölcsi magaslaton trónolnék.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Az ajtó szint kivágódik, nem ér meglepetésként. Pont úgy dönget végig a folyosókon, mint egy elefánt, választási lehetőséget sem adva az ajtóban ácsorgó őröknek. Na nem mintha arra játszottam volna, hogy megállítsák, ha esetleg úgy dönt, megtisztel a jelenlétével. A puffanás, amivel bezárul az ajtó, tökéletesen jelzi, megérkezett. Abban a pillanatban bánom meg, hogy nem rejtettem el egy kamerát és vettem fel a boszi teteme láttán a reakcióját. -Lucas, már azt hittem sose érsz ide!-mosolyodom el, de nem én vagyok az egyetlen, aki üdvözli a jelenlétét. Monica "Mr Meyers!" felkiálltásán jót mulatok, elmosolyodom és pár pillanatot hagyok a búgó gerlepárnak, hogy konstatálják, mindketten élnek és viszonylag jó bőrben vannak. -Na igen, gondolom a rothadó tetemek szagát továbbra sem szereted.-mosolyodom el.-Azt hittem korábban érkezel. De biztos van egy hotel a városban, ha maradnál. Hiszen már nem köt ide semmi, nem igaz?-érdeklődöm meglötykölve az arany színű folyadékot, amivel egészen egyszerűen "elfelejtettem" megkínálni. Ha kérne bármit, tudja hol talál hozzá poharat és elég nagy fiú már, hogy kiszolgálja magát. -Tulajdonképpen a legviccesebb, hogy nem volt terv.-gondolkodom el. -Igazából borzasztóan unatkoztam.[/ b]-merengek egy sort, aztán leteszem a poharam, felállok és teszek egy lépést Monica felé, mintha épp be akarnám cserkészni, míg tekintetem továbbra is Luke-n időzik. -És te jól szórakoztál? Hallom leégett az éttermed. Kár, csép volt a hajópadló, amit választottam. Hogy is írta az újság? A neves étterem eddig tisztázatlan körülmények között gyulladt ki. A tűzoltóknak sikerült kimentenie mindenkit.-idézem a lapokat, de ezzel vége is a játéknak. Elkapom Monica karját, ezzel kirángatva a székből, a pohara a földre esik, a benne lévő bort hamar beszippantja a szőnyeg. Felszisszenek ugyan, de ez nem állít meg. Szorosan tartom, kezeivel alkaromba mar, próbálna szabadulni, de amíg a körmeim úgy szorítják torkát, mint megannyi hegyes tű egy akupunktúrás kezelésen, addig talán nem annyira meggondolatlan, mint a boszorkány volt korábban. Nem is értem, hogy volt képes elhinni, hogy biztonságban lesz. -Elragadó, hogy képes voltál épp rá bízni mindened. Egy emberre. És ehhez mindösszesen egy boszorkányt fogadtál kisegítőnek. Hát mire tanítottalak én?-rázom meg fejem lemondóan és csalódottan. A kezeim között úgy remeg Monica teste, mintha kocsonya állagú lenne minden formás kis idoma. egy törékeny, egyszerű, holtsápadt és beesett arcú ember. A kellemes külsejű üzletasszonyból ennyi maradt. A porcelán bőr a múlté, a szépségével egyetemben. Hát az élet kegyetlen egy olyan világban, mint ez. Mi lenne, ha játszanánk egy kicsit?-mosolyodom el és éles körmeim a nő nyakába vájom. -Kizárt, hogy ellen tudj állni ennek a finomságnak.-nyalom le ujjam hegyéről a vöröslő nedűt. -Vagy dönthetsz másként is. De a döntés nem lesz olyan, mint a szivárvány végének keresése. Nem lesz kincs vagy jutalom.-mosolyodom el negédesen, alsó ajkamba harapva rándul meg bal szemöldököm és érdeklődve, sötéten pillantok rá, míg a nőt egy másodpercre sem vagyok hajlandó elengedni. Mondhatni: csak a testemen keresztül. De ha ezt akarja játszani, nem fog felkészületlenül érni. Persze dönthet másként is.
„Ha azt gondoltad, hogy egy egyszerű ember és néhány boszorkány ki fog fogni rajtam, nagyot hibáztál. Kevés vagy Luke. És mindened az enyém lesz!” állt a cédulán, amit a kezembe fogtam. Az utolsó két mondatot még egyszer elolvastam, majd a cetlit összegyűrve dobtam azt félre. Tettem pár lépést, hogy átérjek a másik szobába, aminek a közepén egy már csak részben emberre emlékeztető test feküdt. A bűze bőven a lakásba lépés előtt megütötte az orrom, de tápláltam némi naiv reményt, hogy csak a képzeletem játszik velem. Sejtettem, hogy a távollétem okozhat némi problémát, de olybá tűnik, alábecsültem Lzzyt. - Sajnálom – húztam el a szám, ahogy az oszló tetemre pillantottam, majd az egész lakást alkohollal és benzinnel locsoltam fel, egy gyufával lángra lobbantva az egészet, mielőtt még elhagytam volna a helyet, jó eséllyel örökre. Már nem volt biztonságos, a kiszámíthatóság pedig hátrány. Az éttermem hasonlóképp leégett, az üzlettársaim vagy távol jártak már, vagy elálltak mellőlem. Úgy gondoltam, hogy a boszorkányok kordában tarthatják Lzzyt, míg a dolgaimat intézem. Súlyos árat kell fizetnem ezen hibámért, úgy tűnik. Alighanem tudja már, hogy a városban vagyok. Ha még nem is, megfogja tudni, a kapcsolataim kiterjedtek voltak, ha csak egy kis részét is sikerült megszereznie magának, jól informált. A meggyőzéshez pedig mindig is kiválóan értett. - Félre – vetettem oda a szavakat a férfinak, aki megpróbálta az utam elállni, hogy aztán pillanatokkal később a falnak essen. Egy pár pillanatig azt hittem, hogy utánam jönnek és a bárban kell megöljem őket, de vagy parancsot kaptak, vagy csak úgy gondolták, hogy egy rosszabb napot kifogó vendég vagyok. Akárhogy is, határozott léptekkel törtem magamnak utat, pontosan tudtam, hogy merre kell mennem. Az iroda ajtaja előtt álló két őr nem mozdult, mikor megpillantottak közeledni, így már biztosra vettem, hogy az a másik kettő is parancsot kapott. Ezúttal sem kopogtam, hanem nagy lendülettel érkeztem, szinte kitépve az ajtót a helyéről, ahogy beléptem, és hangos csattanással löktem aztán be magam mögött azt. - Mr. Meyers! – Monica hangja meglepett volt, ahogy felismert. - Maradjon! – intettem neki, majd Lzzyre pillantottam, és meg sem próbáltam leplezni, hogy igencsak feldúlt és dühös vagyok. Felesleges is volna, hiszen tudná. Ismer. – Gratulálok – jegyeztem meg hidegen, téve felé egy lépést. – Láttam az ajándékod – azt a boszorkányt ő hagyta ott nekem. – Elégettem, ahogy te az enyém – folytattam, elszakítva róla a tekintetem, és hátat fordítva, mintha csak nézelődnék, valójában azonban csak nem akartam, hogy lássa az arcom. Az ideúton már kitomboltam magam, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esne jól megtépnem őt, érezzek bármit is iránta. Az életművem tettem tönkre. Mindent, amit elértem. - Ez lett volna a nagy terv? – kérdeztem aztán felé fordulva. – Kisemmizni? Ettől jobban érzed magad? – kérdeztem kíváncsian, de még mindig feldúltan. Egy szavába került volna csak, hogy megkapja a világom. Szívesen megosztottam volna vele, ahogy minden mást is. Ő azonban inkább elvette. Talán nem kéne elárulva éreznem magam, mert egy részem tudja, hogy ez a nő nem az a nő, akit mindig is csodáltam. De mégiscsak …elárult. Kétszer. Mikor kikapcsolt, és mikor elvett mindent.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Mennyi idő is telt el? Fél év? Legutóbb még a kisasszony íze egészen zamatos volt. Most meg csak... jó. Luke lakásán úgy fél éve ott pihen egy cédula, rajta egy nyilvánvaló üzenettel: "Ha azt gondoltad, hogy egy egyszerű ember és néhány boszorkány ki fog fogni rajtam nagyot hibáztál. Kevés vagy Luke. És mindened az enyém lesz!" A boszorkánya teteme már talán oszlásnak indult, de elég érthetővé tette így is azt, amire utalni akartam. -Alkalomadtán kukkantsatok be hátra. Valami szerintem nincs rendben!-szólok Jax és a másik két fazon után, míg az irodába lépve konstatálom, hogy Monika nem ment sehová az elmúlt fél órában. arcomra elragadó mosoly szökik, bár ez az övéről éppen nem olvasható le. -Sápadt vagy, eszel te rendesen?-végül is, hol érdekel. Erőtlenül elmosolyodik és a játékba, amit hónapok óta űzünk, most is ugyan azt a választ adja. -Jól vagyok, csak egy kicsit fáradtan ébredtem. Azt hiszem tegnap este sokat ittam.-vakarja meg a homlokát. Ja aranyom, pontosan. Tegnap is, meg előtte is, meg azelőtt is... Akárcsak én. Nem fogom hagyni, hogy romba döntsd azt, amit felépítettem. -Idd ezt meg,jót fog tenni.-nyomom kezébe a vörösboros poharat, ellenkezni úgy sem fog, benyakalja az egészet. Egy olyan vámpír vérét, akitől az élete függ. ÉS ha úgy adódik... Nem, arra nem kerülhet sor. -Tudod, arra...-kezdené, amit egy "Fogd be!" felkiáltással belé is folytok. A léptek az ajtó felől, erre tartanak. Csak nem a tékozló bárány az? Nem, Luke a hős, aki annyit küzdött és elfáradt nem térhet vissza ilyen rövid idő alatt. A léptek zajából arra következtetek, hogy a cédula célt ért és felfogta mire is gondolok. Az étterme leégett, persze puszta véletlennek hála. Semmi közöm nem volt hozzá. A titkárnője a vérbankom lett. A kapcsolatai elhagyták a várost, meghaltak vagy épp nekem dolgoznak. Lényegében kisemmiztem, tönkretettem, pontosan úgy, ahogy ő tette velem. -Kit látnak szemeim, csak nem a tékozló bárány?-mosolyodom el negédesen. Két opció van. vagy nekem ugrik, de akkor innen nem sétál ki élve vagy a titkárnőjét próbálja a gáláns férfi létével megmenteni. Nos, erre is igen kicsi az esély.-Mi szél hozott az ördög barlangjába?-szándékosan nem szóltam és utasítottam az őröket, akik az ajtó előtt ácsorogtak, hogy tartóztassák fel. Végül is, nem lett volna értelme. Ők nem az én vámpírjaim voltak, de ez nem számított. A hűségük, már ha volt nekik olyan, hozzám kötötte őket. Igazából mindenük megvolt, ez volt a jó üzlet alapja.
Emlékeztetett a múltamra, de nem lépte át a határokat. Tudta, ismerte azokat, és egyre jobban meglepett az a megfigyelőképessége, ahogy óvatosan képes volt kitapasztalni az igen ingoványos talaj ellenére is, hogy éppen hogyan kell hozzám viszonyulnia. Bármennyire ott lebegett a levegőben, hogy megölhetném, nem lettem volna rá képes. Ahogy tekintetét szinte megállás nélkül rajtam tartja, úgy érzem minden pillanatban egyel több réteget húz le rólam, s lát a páncélom mögé. Burokban éltem, amit magamnak és a lehető legkényelmesebben építettem fel, hogy tudjam, a világomban Én vagyok, nincs Mi és nincs Más. De ez az elmélet valahogy megdőlni látszott, mikor a cellában láttam, milyen állapotban van. Ott először, évek, évtizedek után éreztem a gombócot a torkomban, hogy sírni és ölni egyszerre tudnék, mint régen. A magam bő kétszáz éve alatt ez túl sok ideig nem is volt opció, ha valaki a közelemben volt. Nem éreztem magam kevesebbnek, de ebezhetőbbnek igen, ami nálam automatikusan indított el egy lavina szerű folyamatot. Ezt ismerhette már részben. És sosem rejtettem el, hogy nem azon a síkon működök, amin mások. Hogy minden máshogy hat rám, hogy egyszerre tudok kegyetlen lenni és gyengéd, bár utóbbit szintén nem gyakoroltam évtizedek óta. Egyszer összetörték a szívem, az indok ennyi volt, de a részleteket nem kellett megismernie. Nem akartam senki szemében szegény, naiv lány lenni. Nő voltam, határozott, erős, ambiciózus és független... Független úgy, hogy túl sok mindentől függtem a világban, időközben már ő is egy ilyen lett. Ahogy közelebb hajol hozzám, testem gondolkodás nélkül reagál. Csókolt már meg, tudtam mennyire gyengéd tud lenni, mégis határozott. De most más volt. Ez a csók több volt. Az elsuttogott szavak mögé még akkor is tartalmat társíthattam, ha nem mondta ki nyíltan, amit gondolt. Tekintete árulkodó volt, vágyakozó és birtoklási vággyal teli. Elhúzódom tőle, mert úgy érzem a ki nem mondott gondolatok fognak megölni, de érzem, tudom, hogy ajkam minden szónál megremeg, hogy tekintetem bizonytalan. Arcát fürkészve olyan dolgokat fedezek fel rajta, amiket még nem is láttam, ennek hála meglepettség ül ki arcomra. -Kérlek...-suttogom, tarkójáról mellkasára húzva ujjaim, hogy kicsit távolabb tolhassam magamtól, és bár külső jelét nem mutatom, úgy parancsolok magamnak megálljt, mint egy rabszolgatartó úr, aki épp lazításon kapja a szolgáját.-Nem mondhatod ezt. Nem gondolhatod ezt.-rázom meg fejem, lehunyt szemmel, hogy még tekintetemen se lássa, hogy tulajdonképpen túl jól érintett, amit mondott. Mert valahol mindig is ezt akartam, hogy Ő szeressen. Csak féltem én nem leszek rá képes... nem leszek képes viszont szeretni. De ez igaz lett volna?-Kérlek, menj el. Ha jobban leszel...-nézek végül mégiscsak rá, de az a tekintet végtelen melegséggel tölt el, ami tőlem, számomra idegen érzés.-Szükségem van mér pár napra.-hagyom annyiban végül, kihátrálva ezzel a helyzetből, elengedem, mellkasáról elhúzom kezem, ahol egészen eddig pihentettem és esélyt sem adok neki arra, hogy karom után kapjon, se szó, se beszéd, eltűnök az irodából, a bárból...
|| köszönöm a játékot, folytatás a megbeszéltek szerint
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Aki hatalomra vágyik, annak előbb-utóbb rá kell jönnie arra, hogy az egy magányos út, elszakítja a kötelékeket, tönkreteszi az embert, megváltoztatja. A hatalom megront, így szól a mondás, és teljes mértékben igaz is ez. Van, aki kész vállalni ezt, van, aki pedig … dacol vele. A kezdetektől fogva tudtam, hogy mire vállalkozom, így alakítottam magam körül mindent, azonban ez megborult, mikor Lzzy feltűnt a színen és azóta ez nem oldódott meg inkább csak még bonyolultabbá vált. Feláldoztam sok mindent, őt azonban nem tudtam, és nem is akartam. Szükségem volt rá, és így lett az Énből szép lassan Mi. Vannak dolgok, amiket nem lehet megmagyarázni, ez is valami olyasmi. -Bizonyos értelemben az is vagyok. – vontam meg a vállamat, halványan mosolyogva. Több, mint kétszáz éve élek már, emberi mértékben nézve sokkal idősebb vagyok, mint egy öregember. A mi fajtánknál azonban az idő teljesen másként működik, mint a halandóknál. – Lehetnénk, de … nem vagyunk. Ami felszínes, az üres, a valódi kiválóság belülről fakad. – nem tartom magam felszínes embernek, de tisztában vagyok azzal, hogy milyen hatással van az emberre a látszat. Hiába szép valami, ha nincs mögötte semmi. A vágyat felőröli így a csalódás. Én azonban nem így érzek, pontosan azért, mert tudom, hogy Lzzy nem azért titkolózik, hogy elrejtse azt ami valójában nincs. A szavait hallva először válaszra nyitnám a szám, de végül magamban tartom, amit mondani akarok. Látom rajta, hogy nem akar róla beszélni, hogy … fél tőle. Nem lenne túl gáláns ezzel nyaggatnom, így nem is teszem. – Mindenkinek vannak gyengébb pillanatai, Lzzy. Nem leszel miattuk kevesebb. – az eddig hallottak alapján már rájöttem, hogy Lzzy nem véletlen olyan, amilyen. Valószínűleg ez volt az első lökés, vagy talán maga az ok, hogy olyannak ismertem meg, amilyennek. Ugyanakkor hiába próbált magától távol tartani mindent, mégis volt ebben az egészben valami vonzó. Benne, a tudatban, hogy … ő más. Jólesik az érintése, mindig is jólesett, elindított bennem valamit, valamit, amit más nem tudott. Egyszerre tartottam tőle, és akartam mindennél jobban. Újra és újra. Szinte megigézve figyelem minden mozdulatát, az arcát, ahogy felém néz. Az életem felszínes dolgokból állt. Pénz és hatalom, azonban ott volt ezek mellett Lzzy, és mikor bezártak, rá kellett jönnöm, hogy Lzzy nem egyszerűen üzlettárs, nem barát, hanem … valami sokkal több, sokkal jobb. Szükségem volt rá, már csak a jelenléte egy teljesen más színt adott a hangulatomnak. -Ilyen még nem volt. – halkan, szinte suttogva beszéltem, végig az arcát fürkészve, ahogy egyre közelebb hajoltam hozzá, mígnem már túl közel kerültem hozzá. Akárcsak a tűznél, ha túl közel merészkedsz, megéget, nincs visszaút. Hirtelenjében úgy éreztem, hogy meg van mindenem, minden más semminek, elenyészőnek tűnt Lzzy mellett. Hallottam, ahogy hatalmasakat dobban a szívem, mikor megéreztem az ajkait. Óvatos voltam, gyengéd, de ahogy felfogtam, hogy nem húzódott el, csak még többet akartam belőle, semmi más nem járt a fejemben csak ő. Nagyot nyelek, miután elhúzódik, a szemeim lehunyva maradnak, mintha csak nem akarnék felébredni, de ahogy megérzem a tarkómon az ujjait, a tekintetét az arcomon, rápillantok, ahogy egy kellemes sóhaj hagyja el a szám. – Hol máshol lehetnék? – kérdezem halkan, figyelve a vonásait. – Itt akarok lenni. Veled. Ezt akarom, téged. – ha tudtam volna, ennél is közelebb kerültem volna hozzá. Nem erőltethettem rá magam, nem akartam, arra vágytam, hogy … ő akarja, ő döntsön így. – Szeretni akarlak, Lzzy. – idegennek hatott, ahogy kiejtettem a számon, de … megkönnyebbültnek éreztem magam, kimondva hirtelen sokkal egyszerűbbnek tűnt, mint magamban tartva, így azonban … sokkal inkább védtelen éreztem magam vele szemben, mint valaha.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Az álarcok tengere mögé sosem láthatott. Szeszélyes természetem ismerhette, hihette, hogy olvasni tud bennem, mégis újra és újra megleptem, még ha ezt nem is mondta ki. Vonásai megváltoztak olyankor, a szemében fény gyúlt, mintha örülne, hogy még többet megtudott volna rólam. Nem értettem miért volt jó mindez, hogy hová vezetett ez a dolog, hogy mi a fennért érezte szükségét, hogy valóban ismerhessen. Nem tartottam magam mellett, soha nem erőltettem rá azt, hogy köztem és a jövője között válasszon. Most mégis itt volt, mellettem, és immár furcsa mód hagyta, hogy uraljam őt és a jövőjét is. Nem akartam ezt tenni, de rá kellett jönnöm, ha elengedem, elvesztem azt a valamit, ami a földön tartott. Valakiért aggódni furcsa, tőlem szokatlan érzés volt. A cellában látva mégis elérte, amit senki sem tudott... aggódtam a jövőjéért, hogy mégsem tudom befolyásolni azt. De sikerült. -Ez pedig egy öregember felszínes megállapítása volt.-közlöm könnyedén a véleményem, de ezzel igazat is adok neki.-ebben a világban minden az. A benne élők, így könnyen mi is azok lehetünk.-tekintetem elkalandozik, és gondolataim csapongva próbálnak egy irányt tartani, sikertelen. Valami csapdába estem, amiből nem szabadulhatok. Arcvonásaim életre kelnek, majd megkeményednek és semmitmondóak lesznek. Vívódom, aminek minden jelét tökéletesen magamon is hordozom. Pedig nem szoktam. -Leegyszerűsítve. Volt valaki, aki elérte, hogy megtegyem. Valaki, aki elhitette, ő más, mint a többi. De ez a mese nem ma lesz teljes.-hagyom annyiban, kihúzva magam, mintha attól tartanék, ennyitől máris összementem kicsit a szemében, hogy máris ő is elkezdi bennem a gyenge nőt látni. Épp ezért megemelem állam és annyira uralni tudom vonásaim, hogy arcomról eltűnjön minden érzelem. Megint... Érintésemnek hála az ő vonásai is táncot járnak. Mosolyog, ajka ívben görbül fölfelé, tekintete áthatóan vizslat, és mintha bőre bizseregne ujjam alatt. Újabb hiba az elméletben. Számít rám, szüksége van rám, és tagadhatatlanul beleléptem már réges rég ebbe a csapdába én is. De sosem éreztettem vele. Nem akartam függni tőle, most mégis egyre közelebb sodródtam ehhez, hogy függjek tőle. Felállok, egy italért sétálok, majd leülök mellé, mire meglepetten, de teljes lényével figyelemmel kíséri minden mozdulatom. Ellágyuló vonásaim ismét mesélni kezdenek a bennem kavargó érzésekről, és ahogy a terveiről, vágyairól mesél, elmosolyodom. Nem most hallom ezt először, mégis most olyantól hallom, aki bőven képes volt a bőröm alá férkőzni és a jégkirálynő álarcom lerombolni, mögé látni, és kezdtem azt hinni, hogy valóban olvas bennem, hogy tudja mit gondolok, hogy én mit akarok. -És most?-érdeklődöm, de ahogy közelebb hajol hozzám, hangom kellemesen csendes, édes lesz, gyengéd, ami egyben furcsa is lehet, nem csak neki, nekem is. Ellenkeznék, de képtelen vagyok. leteszi az italt, és bár torkom kapar, mérhetetlenül száraznak érzem azt, nem vagyok képes megmozdulni. A kérdés hirtelen ér, de érintése is, ahogy poharam tartó ujjaimra siklanak. Ajkaim kissé szétnyílnak, tekintetét érzem, ahogy bőröm perzseli. A poharam akaratom ellenére teszem le, az ő mozdulatát követve vagy sajátom megtéve, már nem tudom. Túl közel hajol hozzám, s bár el akarok húzódni, már késő. Megérzem ajkait enyémen, s egész testemen végigfut egy kellemes bizsergés. Csókolt már meg, nem ez az első eset, mégis, mintha ez más lett volna. -Mit csinálunk?-húzódom el tőle pár perccel később, mikor ajkaim már égnek, szinte fájnak, mikor már kezdem elhinni, hogy nincs visszaút.-Miért tetted ezt? Mi van, ha kikapcsolok? Miért vagy még itt?-szaladnak elő belőlem kérdések, amiket máskor nem tennék fel, de nem mozdulok. Nem húzódom el, ujjaim tarkóján pihentetem, ahogy az imént még közelebb húztam magamhoz, homlokom övének támasztom, hangom halk, még suttogásnak sem igazán nevezhetném. Most szinte vágyom az őszinte válaszra, amit akár hallani akarok, akár sem, szükségem volt rá. Mert most valamerre billent a mérleg nyelve, és kezdtem úgy érezni, hogy zuhanni kezdtem a mély felé, mert az az ő oldalára dőlt.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Lzzy elég találékony volt ahhoz, hogy kihasználja az adottságait. Ez nem olyan dolog, amit szégyellni kéne, ami elől jobb lenne elzárkózni. Mindenki azzal főz, amije van, ahogy szokás mondani. Éppen ezért, miért kéne elzárkózni a lehetőségek elől, amiket ilyen egyszerű megnyitni? Lzzy esetében elég egy mosoly, és már is új lehetőségek nyílnak meg előtte. Vétek lenne nem kihasználnia ezt. Az okos nő tisztában van magával, és képes mindezt az előnyére váltani. Lzzy-ről pedig ez több, mint elmondható. -Abban az esetben … alig várom, hogy megismerjem. – húztam mosolyra a szám, ahogy rápillantottam. – A kockázat az enyém, de van, amiért megéri. – ezért pedig őszintén úgy éreztem, hogy megérte, akkor is, ha ezzel sokan nem értettek volna egyet. Feltettem már én is magamnak azt a kérdést, hogy miért is csinálom. Próbáltam logikus választ találni rá, de … nem ment. Ez ösztönös dolog volt, ami ellen talán védekezhettem volna, de … nem akartam, szándékosan. -Értelek. Ebben igazad is van, a világ felszínes. – mondom pár pillanatnyi hallgatás után, ahogy lopva a keze felé pillantottam, ahogy ökölbe szorította őket. Az volt, most is az, és az is marad. Ez ellen nem lehet mit tenni. Az ember ilyen, nemcsak a férfi, de a nő is. Kivétel mindig van, de az ember nem változik, a rossz benyomások pedig mindig mélyebb nyomott hagynak, mint a jók. Egyetlen ember miatt akár éppen ezért könnyű sokakat utálni. – De nem voltál csúnya, és nem is haltál meg. Azaz … mondjuk, hogy nem. – javítottam ki magam, hiszen … épp úgy halott, mint én, és mégis ugyanúgy él. – Így változtál át? Mert a férfiak mindig is férfiak voltak? – néztem rá kíváncsian. Tudom, nem akar beszélni erről, de … nos, miért is ne érne a dolog meg egy próbát? Akár akarta, akár akarata ellenére történt, hogy végül maga mögött hagyta a halandóságot, érdekelt. Egyszerre volt vonzó és roppantmód … furdaló érzés, hogy szinte alig tudok róla valamit, ennek ellenére mégis így viszonyulok hozzá. Lassan dőlök előre, akaratlanul, ahogy közelebb hajol hozzám, mintha csak megigéztek volna. Talán nem is áll ez olyan távol a valóságtól. Lehunytam a szemem pár pillanatra, ahogy megérintett. Jól esett, tagadhatatlan. Mindig is jól esett, de most még inkább. A szavait hallva csak nyeltem egy nagyot, de nem engedtem a tekintetét. Jól mondja. Ez hiba, és legyen bármilyen nagy hiba, szükségem van rá. -Igen. De bízom benne, hogy nem teszel így. – mondtam, miközben figyeltem, ahogy a polchoz lép. – Szükségem van rád. Jobban, mint amennyire tartok attól, hogy megölsz. – és jobban, mint azt szeretném. Habár, ez így nem igaz. Ellentétes érzések kavarognak bennem, tudom jól, hogy nem szabadna így éreznem, így viszonyulnom hozzá. De akarok, és meg is teszem, nem szabok gátat a dolognak, nem nehezítem a saját dolgom, csak … engedek neki. Meglepve pillantok rá, mikor mellém ül, le sem véve róla a szemem, mikor a kezembe adja a poharat. Halovány mosoly kúszik az arcomra, ahogy hallgatom őt. – Szóval … ez egy afféle patthelyzet. – pillantottam fel rá a poharamról, őt figyelve. – Mindig … ezt akartam. – halkabban beszéltem, ahogy közelebb hajoltam hozzá. – Kényelmet, jó italt, egy … szép nőt az oldalamon. – csak, amit minden szegény férfi akart akkoriban. És még most is, van, ami nem változik. – Azóta is, valamelyik mindig hiányzott. – nem tűnik soknak, de nehéz elérni, és még nehezebb megtartani. – Hibának érzed? – suttogtam el a kérdést, egészen közel hajolva hozzá, néhány centi választhatta el az arcunkat. Közben észre sem vettem, hogy elengedtem az italom és az ujjaim az ő pohártartó ujjaira simultak. Ahhoz már messze túl közel merészkedtem, hogy ellen tudjak, vagy ellen akarjak állni. Hacsak nem lök el magától, közelebb hajolva eltűntetem azt a kevés távolságot, ami eddig az ajkaink között volt.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Megadóan és egyetértően bólintok a teóriára, melyben tökéletesen igaza volt. Áldás volt, mert sokszor az én malmomra hajtotta a vizet, átok volt, mert sokszor épp ellenkezően történtek a dolgok. Nem tudtam mit akar tudni rólam, hogy mennyi mindent leszek képes megosztani vele vagy mennyit nem, de próbálkozni lehetett. -Addig jó, míg ebben hiszel. De nem vállalom a kockázatát, ha rájössz az ellenkezőjére, hogy semmit sem tudsz a Nőről.-jegyzem meg sejtelmes mosollyal, de gesztusaim szép lassan teljesen kifinomulnak, bőröm porcelán színűen csillog a félhomályos irodában, vonásaim kisimultak, mintha faragott szobor lennék csupán, akinek mégis van lelke, lélegzik, még ha közben halott is. -Nem vagy nő, nem értheted.-próbálom ennyiben hagyni, mégsem sikerül, s végül megosztom vele gondolataim.-Akkor egy szép nő, akinek semmije nem volt, könnyen lehetett kihasználható tárgy. Nem akartam tárgy lenni, akit birtokolnak. Inkább lettem volna csúnya, haltam volna meg. Élveztem az emberek pillantását, ugyanakkor gyűlöltem, hogy megvetnek, hogy a férfiak tekintete mesél, ahogy testem pásztázzák. Tettem volna bármit, a férfiak mindig is férfiak voltak.-szemem komor, sötét, vészjósló jeleket küld felé, gyűlölettel átitatott szavaim nem csak a múltnak, de részben a jelennek is szólnak. Így viszont részben ő is megértheti miért is akartam más lenni, ha úgy tetszik az egyedibbnél is egyedibb. És nem mellékesen akkor sikerült valakinek ellopnia a szívem. Valakinek, aki aztán össze is törte azt. Én pedig észre sem veszem, de körmeim tenyerembe fájom, ahogy megérzem a mellkasom, torkom szorongató érzést. Féltem volna? Igen. Féltem tőle, hogy könnyen megnyílva másoknak ismét gyenge leszek. Még tőle, előtte is. Szavai helyzetemen nem könnyítenek. Kihúzom magam a székben, sötét tekintetem viszont oldódni látszik. Nem mozdulok többet, figyelek, akár egy uralkodó az alattvalójára, vadász a prédájára. Egykor az volt nekem. Az, hogy most is az-e, már magam sem tudom pontosan. -Hmmm...-billentem kíváncsian oldalra fejem, ajkamra vészjósló, megfoghatatlan indíttatású mosoly szökik.-Jól mondod. E gyengeség. Hiba.-túrok hajamba vöröslő körmeimmel, de tekintetét pislogás nélkül állom. Előrébb hajolok a széken, ujjaim végigvezetem arcának ívén, állán, és féloldalas mosollyal méregetem rendezetlen, nyúzott, de már jóval üdébb vonásait. Nem tudja megmondani mi forog gondolataimban. És az igazat megvallva én sem tudom. Egyszerre élvezem, s úszom a vallomásban, és érzem magam némiképp gyengének, átkozom a múltat, a tetteim és imádom azokat. A furcsa kettősségek ideje mindig ott volt életemben. Így vagy úgy, de kísért az ilyesmi. -Egy olyan úton haladsz, aminek nem tudod, mi lesz a vége. Mindig ott fog lebegni a fejedben a gondolat, hogy megölhetnélek, bármikor. Eltiporhatlak, ahogy tettem azt másokkal is. De kockáztatsz, remélsz, hívd, ahogy akarod.-simogatom arcát, tekintetemmel nem eresztve övét. Felállok ismét és elsétálok az egyik polchoz levéve onnan egy üveg italt és két tiszta, új pohárba töltök, ami úgy száz éves lehet, kristályból készítették és a múltat őrzi. Ahogy mi is. -És ami még jobban zavar, hogy nekem is rád.-szólalok meg, mikor már a poharat kezébe adva leültem mellé.-Csak nem tudom még miért. Sosem tudtam.-mosolyodom el őszintén, gyűrűm mozgatva ujjamon, tekintetem rá emelve, s ennek hála arcom vonásai ismét meglágyulnak.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Természetesen mindig is többet szerettem volna tudni Lzzy-ről. Ennek két fő oka volt. Egyrészt, ő a teremtőm, az irányába van egyfajta … kapcsom, egy általam nehezem megmagyarázható inger, és ez többé tesz, mint kíváncsivá. Másrészt, többször is lenyűgözött már, ez pedig arra sarkalt, hogy tudni akarjam, ki is ő. Nem csak a nőt akartam látni, aki aznap elvette az életem, és … adott egy újat, hanem mögötte az embert, bizonyos értelemben véve. Hogy ezt nem adta meg nekem, érthető, tapasztaltam már én is, hogy a bizalom igencsak ritka és annál veszélyesebb dolog, éppen ezért ritkán hozakodtam elő a kérdéseimmel. -A szépség áldás és átok egyszerre, neked kell a legjobban tudnod ezt. – vontam meg a vállamat, és halovány mosolyra húztam a szám. – Ellentétben velük, engem nemcsak az érdekel, hogy nézel ki. Én ismerem a Nőt, és nemcsak látásból. – legalábbis szeretem ezt hinni. Tagadhatatlan tény, hogy Lzzy vonzó, ezt ki is tudja használni, és sokan eddig is jutnak. Engem azonban mindig is jobban érdekelt, mint, amit láttam belőle. Szokás mondani, hogy a külső megfogja az embert, a belső értékek pedig megtartják. Hasonló a helyzet, a kapcsolatom vele mindig is több volt, mint egyszerű üzleti társulás. Én legalábbis mindig is másként tekintettem kettőnk kapcsolatára. -Ebben … van valami. – ismertem be mosolyogva. Igaza lehet, az Elizabeth név tényleg jobban igazolná a külsejét. – Miért? Mármint … sokan szeretnének és szerettek volna így kinézni, mint te. Akkoriban főként. Mi miatt akartad volna ezt … eldobni? – akkoriban a nők még mindig egyfajta … tárgynak számítottak sokak szemében, szimbólumnak, egy ronda, de gazdag embernek is lehetett szemrevaló felesége. Ezt megértettem, ugyanakkor a szépség olyan dolog, amit nem lehet megvásárolni, akkoriban ez még inkább igaz volt. Lzzy szerencsés volt, mégsem akart ez lenni, és ennek … kell legyen oka. A szavait hallva fáradtan mosolyodtam el, lényegében … számítottam rá, hogy nem fog jobban beavatni a történtekbe. Azonban már így is többet mondott ez alatt a pár perc alatt, mint ismeretségünk egésze alatt, ami … kétségkívül előrelépés. Azt mondta, hogy nem volt semmiféle megrázkódtatás az életében, ami miatt felismerte volna, hogy … több akar lenni. Egyelőre nem tudtam dönteni, hogy hazudik-e és megtartaná magának a történeket, vagy tényleg így volt-e. Az előbbit választom, szeretném hinni, hogy őszinte velem, már amennyire … jónak látja azt. -Tudom. – bólintottam, pár pillanatnyi hallgatás után. – Köszönöm. – tettem aztán hozzá. Tekintve, hogy eddig még ennyit se mondott, mint most, valószínűleg nem volt olyan könnyű döntés, hogy akár ennyit is megoszthasson velem. Ezt pedig értékelem. – Nem, nem öltél meg. Életben hagytál. – technikailag megölt, de… új életet adott, egy lehetőséget. Aznap ott, kortól és nemtől függetlenül mindenkivel végzett, egyedül az én életem kímélte meg azáltal, hogy egy második lehetőséget kínált. Halhatatlanságot, a halál által. – Te változtattál át, miattad vagyok ma itt. Minden, amit azóta tettem, így összefügg veled. Én … - előre dőltem a székben, ahogy kerestem a szavakat. - … kötődöm hozzád, Lzzy. Akaratlanul, ezt … nem tudom kontrollálni. Ez tart melletted, ez és a … csodálatom. – mosolyogva pillantottam fel rá. – Kivételes nőnek tartalak. A saját elveimnek és szabályaimnak mondok ellent azzal, hogy igyekszem a közelemben tudni téged. A mi köreinkben ezt valószínűleg hibának hívnák. Talán az is, az esetedben valóban elfogult vagyok, valóban … teret engedek a személyes érzéseimnek. – ezerféle néven hívhatjuk ezt, az én szakmámban ezt gyengeségnek számít. – Olyan … ”hibám” vagy, amit nem kell vállalnom, mégis vállalni akarom. Tisztában vagyok a hibáimmal, tudom, hogy elárulhatsz, megölhetsz … amíg Benedict-nél voltam, a sajátodévá tehetted volna az érdekeltségeimet. – tenni ellene aligha bírtam volna egy pincéből, arról nem is beszélve, hogy önként adtam a távollétemben mindent Lzzy kezébe. – De nem tetted. Ha így történt volna, akkor is én hibáztam a legnagyobbat. Kockáztattam. – ennek pedig van egy árnyoldala, nevezetesen az, hogy hiába nyerhet rajta nagyot az ember, ellenkező esetben épp ekkorát is bukik. – Szükségem van rád, Lzzy. Ezért vagyok melletted. – ez a felismerés pedig nem ébreszt egyértelműen vidám gondolatokat és érzéseket bennem. Való igaz, hogy nincs semmiféle biztosítékom vele szemben. Nem is lesz, ez … kockázat. Kockázat, amit úgy döntöttem, hogy vállalok.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Bár én azt kérem, hogy nyílt lapokkal játszunk, én erre képtelen vagyok. Tudtom, hogy ez jó pár dolgot megnehezít, de könnyebb volt így. Nekem. S voltam olyan önző, hogy az ő oldala jelenleg kevésbé érdekeljen. Kérdezősködött, amiért nem tudtam hibáztatni. És sosem voltam annyira naiv, hogy minden falat leromboljak magam körül. Illetve voltam. De pont azért tartottam itt, azért álltak ezek a falak. Egy csapda, egy csalódás elég volt. -Vonzó? Okos? Tudod, most egy halom pasast hazudtoltál meg, aki ide belépve elsőre egészen mást lát meg.-pislogok sűrűn, megvető mosollyal. De ő más volt, kivétel és valamiért mindig is ebben a szerepben díszelgett előttem. Túl sok idő telt el... hány évnyi is? Már szinte magam sem tudom számon tartani, s nem is akartam. Dolgokra emlékeztetett a múlt, amik elmúltak, amiket jobbnak láttam nem bolygatni. Nem voltam angyal, s ezért csak ő nem vetett meg. Mert ő sem volt az. Ezt viszont nekem köszönhette, hisz én tettem azzá, ami most. Én formáltam, még ha tudatosan nem is realizáltam ezt sosem. -Túl sokat kérdezel...-állapítom meg egy halovány mosollyal, és egy biccentéssel engedek, tőlem nem éppen megszokott módon. Megnyílok, már amennyire elsőre lehet. Elárulom a nevem, apróságokat, morzsákat, amik az elmúlt közel háromszáz évben meghatároztak. Amiknek hála most itt voltam, s az voltam, aki. -Nos...-merengek el a kérdésén, majd vállat vonok.-Volt, aki így hívott, még mielőtt ez az évszázad vagy az előző elkezdődött volna. Fogalmam sincs miért tartottam meg. Talán azért, mert az Elizabeth név igazolná a külsőm.-bár vonzó nőnek titulált, a korban, amiből származtam épp úgy vonzó nő lehetettem volna, legyezővel a kezemben, fűzőbe csomagolva, magasra nyomott mellekkel. De sosem voltam olyan, mint mások.-És ahogy mondtad, vonzó nő voltam, de nem akartam az lenni.-mosolyodom el, és ez a mosoly nem hazudtol meg abban, aki voltam, s vagyok. Rám jellemző volt, semleges és sejtelmes. Meglepően nyugodt arcom mégis minden más érzelemtől mentes. Egészen addig míg fel nem tesz pár egyszerű, ártatlan kérdést. -Emberként? Naiv, egyszerű, félénk. De ha valamit, hát ezt megtanultam. Az ilyen embereket kihasználják, megtörik, és én nem akartam ilyen lenni. Nem volt megrázkódtatás. Semmi. A szüleim meghaltak, öregek voltak, én későn érkeztem a családba, ők korán távoztak az én életemből. Miként változtam át? Már magam sem tudom mi volt a pontos okom rá...-gondolkodom el magam elé meredve, ami viszont nem jellemző rám. Ujjamon lévő napgyűrűm nézem, s csak akkor nézek rá, mikor alig láthatóan, de megmozdul a székben velem szemben.-Tudjuk jól, hogy a részleteket nem fogom elmondani. Te is tudod. Ahogy mondtad, okos nő vagyok. És ezt ellened is felhasználom, te mégis itt vagy és nem máshol. Sosem értettem mi tart még mellettem, hisz én semmit nem adtam neked. Nem kell a hálád, sosem kértem tőled ilyesmit. Hisz akárhogy is nézzük, egyszer megöltelek. Semmi biztosítékod nincs, hogy nem teszem meg még egyszer.-mutatok rá a lényegre, hangom semleges, de merengő, arcom viszont rezzenéstelen, ahogy kimondom a szavakat. Mintha nem érdekelnének a részletek, hogy el-e vagy hal. Ez mégsem volt így. De kétség sem fér hozzá, ha kell, kikapcsolok, ismét. Ezt a részletet például zseniálisan eltitkoltam eddig. Nem tudta, hogy ki voltam, mikor őt megöltem. A bennem tátongó üresség akkor és most is csak az enyém volt, nem osztoztam rajta.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Soha nem volt gondom abból, hogy motivációt találjak magamnak. Nyomorban nőtem fel, gyerekként megtapasztaltam már, hogy milyen érzés elnyomottnak lenni, milyen érzés, mikor kihasználnak. Egész életemben ebből akartam kitörni, az alacsony származásom ellenére, mindent megtettem, hogy minél többre vihessem. Az életben ez nem sikerült, csak miután Lzzy … megajándékozott az örökkévalósággal. Új kapuk nyíltak ki, olyan lehetőségeim voltak, melyeket emberként soha nem érhettem volna el. Akik elnyomtak, azokat már én nyomtam el. De mindig volt, aki felettem volt, aki belém törölte a lábát, aki megalázott … a hatalom nem véges, mindig van több, és ha nem törekszik rá az ember, elveszik tőle azt, amit úgy tartogat magának. -Már megtettem. Magam tépem ki annak a szívét, aki mégis próbálkozna. – Lzzy-t mint egy ügyfelemet vontam be mind ebbe, nemmint üzlettársat. Névleg tehát nem az, és éppen ezért előre szóltam Benedict-nek, hogy értesítse az embereit: az ügyfeleimnek okozz mindenfajta kellemetlenség olyan, mintha azt személyesen nekem okozták volna. Azt pedig én sem viselem valami jól. Bízom benne, hogy van annyi eszük, hogy tartják magukat Lzzy esetében ahhoz, miszerint mindent a szemnek, de semmit a kéznek. Nem jár jól az, aki mindezt elfelejti. Lzzy pedig több volt, mint egyszerű üzletpartner, így az őt ért kellemetlenségek, az enyémek is voltak, még inkább. -Eddig sem titkolóztam előtted, Lzzy. Nem most fogom elkezdeni. – ez így nem teljesen volt igaz. Meg voltak a magam titkai, ahogy neki is az övéi. Azonban, azon ügyekben, amik őt is érintették, igyekeztem minél többet mondani neki. Ha valamiről nem tudott, az csak azért volt, mert az az ő javát szolgálta. -A szemed, az arcod, a testtartásod, az idő, mióta ismerlek… - vontam meg a vállam, halovány mosollyal az arcomon. – Nemcsak vonzó, de okos nő is vagy, Lzzy. – válaszoltam, ezúttal komolyan. Okos nő, éppen ezért nem fog bennem soha maradéktalanul megbízni. Jól teszi, a helyében én is ezt tenném. A kétely nem rossz, amíg nem uralkodik el rajtunk. Némán, halvány mosollyal figyelem, ahogy felteszi a lábait az asztalra, majd kérdőn pillantok rá, bár tudom előre a válaszát. – Nekem szabad? – nem gondolom komolyan, ezt láthatja rajtam, csupán csak … hiányoztak az ilyen apróságok, míg Benedict szerényen pincének hívott személyi börtönében voltam. -Elizabeth … - ismételtem meg a nevét. Fura lett volna mostantól így hívni őt. – Miért pont a Lzzy? – furdalta az oldalam a kíváncsiság. – Miként változtál át? Milyen voltál emberként? – nálam fiatalabb lehetett, mikor átváltozott, én nálam sokkal nagyobb dolgokat hajszoltam halandóként, őt azonban elég ambiciózusnak ismertem meg, ha emberként valóban csak tengődött, akkor … ez később vált jellemzővé rá. Több dolog is érdekelt vele kapcsolatban, de nem szerettem volna egyből ezekkel letámadni. Tudom, hogy nem szeret a múltjáról beszélni, jól példázza az, hogy eddig nem is tette meg. Nekem lényegében ő a múltam, ő változtatott át, és többet is tud rólam, mint bárki más. Hiába ismerem őt, ha akar, ugyanúgy manipulálni tud, mint másokat. Mindössze annyi előnyöm van, hogy ismerem őt, de férfi vagyok, és ennek a hátrányait is élvezem, amit Lzzy könnyen ki tud használni.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Örök optimizmusról papolni nekem nem kellett. Csapongó ember lévén többször hajlamos voltam mindenben a rosszabbat, mint a jót látni, s jelen helyzetben semmi jót nem láttam egyenlőre. Azon túl, hogy ő felettébb úgy tűnt, élvezte, hogy kiboríthat az eszeveszett viselkedésével. Nem értettem, hogy ez az egész neki mire volt jó, de próbáltam az ő szemszögéből is szemlélődni. Nem titok, nem igazán akart a dolog összejönni, az ő nagy bánatára. Így ugyanis én kitámasztottam és egy tapodtat sem akartam mozdulni, s ezzel egyetemben a véleményem is egy helyben lecövekelt mellettem. Ezzel meg kellett küzdeni, de nem hittem, hogy épp ő ne küzdene azért, amit el akar érni vagy el akar hitetni másokkal. Szemem megvillan, ahogy biztosít róla, hogy újabb nehéz köröket senkivel sem kell lefutnom a zseniális közeledése miatt, ami nekem édes kevés volt ahhoz, hogy fejvesztve tegyem szét a lábaim bárkinek. Nem voltam az a típus és ezt szerettem, ha más is tudja és más is tisztában van ezzel az apró ténnyel. -Nem is ajánlom nekik. És ezt ajánlom, hogy velük is tisztázd.-sziszegem ingerülten. Bár könnyen tűnhettem olyannak, aki sok mindenre képes, de ennyire mélyre sosem süllyedtem volna senki miatt. Az elveim mások voltak, mint a játék, amit űztem. Ott a csábítás sok más dologhoz kellett, de beteljesülni nem sűrűn teljesültek be a ki nem mondott vágyak. Az enyémek ellenben igen sokszor sikerrel zárultak. Szerettem győzni és irányítani, elvenni, ami akartam, de tartani magam az eredeti felállásokhoz. -Mindent akarok tudni. Játszunk nyílt lapokkal.-javaslom, de hangom olyan határozott, hogy már inkább parancsnak hatnak szavaim, mintsem kérésnek, s ez talán szintén nem volt véletlen. Eszem ágában sem volt lemaradni, pláne, hogy a tudás hatalom elv igen sokszor nyert alátámasztást is, sok ügyben. -Ki mondta, hogy nem bízok meg benned?-érdeklődöm, miután azt az egy korty vért magamba tuszkolom. A kérdés viszont nevetségesen hat számból, és egyenesen kifejezi, hogy bármennyire is akarom tagadni, egy kis részem mindig is kételkedni fog benne és a döntéseiben. De személy szerint ezeket az érzéseket én igencsak helyénvalónak találtam. -Oké, értem.-biccentek, és végre ismét eljutok arra a pontra, hogy asztalom mögé sétáljak és leüljek a székembe. Lerúgom lábamról a cipőt, hogy aztán könnyed mozdulattal dobjam fel azokat az asztal tetejére. -Mit akarsz tudni rólam?-érdeklődöm őszintén, bár hangom még mindig dacos és zaklatott, de arckifejezéseim már valamivel finomabbak és kevésbé zavaró az ellenszenv, ami eddig vonásaim is uralta.-1723 telén születtem Red Lionban, Pennsylvania állam egyik városban, Elizabeth Rosemarie Morrow néven, a szüleim megöregedtek, meghaltak, és mivel nem voltuk se gazdagok, se szegények, csak tengődtem. Mit akarsz tudni arról, ami ezután történt?-teszem fel a kérdést épp úgy, mintha minden általa érdekelt részletre készségesen adnék választ. Ez viszont koránt sincs így, s ezzel ő is tisztában van. Ha máshonnan nem, hát hanglejtésemből süt némi ellenállás.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Emberként a szegények életét éltem. Gyerekkoromtól kezdve, egészen a halálomig. Próbáltam kitörni, kerestem a lehetőségeket, igyekeztem nagy emberek közelében maradni, tanulni tőlük, általuk többé válni, de mindez nem járt sikerrel. Nem volt meg a lehetőségem, érdemben nem. Ez megváltozott, amikor Lzzy … nos, lecsapott. Nem egyből és azonnal, de ahogy felismertem, hogy mire vagyok képes, hogy mi vagyok, megváltoztak a dolgok. Kitudtam építeni annak az alapjait, amim ma is meg van. De ez kevés még, ennél én többet akarok. Azt pedig megtanultam már, hogy, aki nyílt kártyákkal játszik, vagy túlzottan is tartja magát a szabályokhoz, megreked. Én pedig mindenáron elakartam ezt kerülni. Mondhatni, hogy egy idő előtt elhalálozott ötlet volt Lzzy-t nyugalomra … ösztökélni. Értettem, hogy miért bosszantotta fel magát, megtudtam érteni az aggodalmait. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy bennem nincsenek kétségek, hogy nem futott át az agyamon ezernyi olyan lehetséges forgatókönyv, ahol nem én vagyok az, aki végül nyer mindezzel. Azonban ez egy olyan kockázat, amit muszáj vállalnom. Ez egy jó lehetőség, még ha nem is a legelegánsabb. Az a baj, hogy hiába akar feljebb jutni az ember, nem hagyják azok, akiknek a helyére vágyik. Ezért kell más megoldások után kutatni. Vámpírok vagyunk, nem várhatunk csak úgy arra, hogy a másiknak mikor lesz elege az öröklétből. --A kettő azért nem ugyanaz, ezt te is tudod. – ráadásul, a vámpírlétből mindketten profitálunk. Van olyan része ennek is, amit nem szívesen csinál az ember, nem szívesen él meg, de … mi pont ugyanannyira ”hibásak” vagyunk abban, hogy még élünk. Nem tagadom, hogy élvezem azt, hogy nem kell az idővel foglalkoznom, hogy több vagyok, mint egyszerű halandó. -Próbáltalak védeni, Lzzy! Sejtettem, hogy mit fogsz gondolni róla, igyekeztelek kihagyni ebből a részéből! – a lehetőségeimhez mérten mindent megtettem, hogy … az úgymond ”hivatalos” részéből kimaradjon. Én kötöttem üzletet Benedict-tel, Lzzy-t pedig igyekeztem ebből kihagyni. Nem kérhetem tőle, hogy tegye kockára mindenét, ami van, csak mert … én többet akarok. Nem kérhetem erre, és nem is kérem. Az ő üzlete kimaradt ebből, ha az enyém megbukik, megfogja érezni az övé is, de… megmarad, és építkezhet tovább. -Imádom, hogy mindig az örök optimista szól belőled. – húztam el a szám, de végül egy halovány mosolyra görbült a szám. Persze, nem várhattam el tőle, hogy egy olyan jövőt lásson maga előtt, ami való igaz, hogy … kétséges kimenetelű. Őt ismerve egyébként is tudtam, hogy a világ számára a két véglet között mozgott. -Te is tudod, hogy meg fog. – mondtam valamivel halkabban. Lzzy több, mint szemrevaló, éppen ezért elkerülhetetlenek az efféle … incidensek. – De ennyi, tovább nem fognak menni. – Benedict-nek is elmondtam, hogy az üzlettársaimra mi érvényes. Egészen pontosan Lzzy-re, mással egyáltalán nem állok ilyen szoros viszonyban. Sem üzletileg, sem máshogy. -Rendben. – bólintottam aztán végül a feltételeire, és egy halovány, de hálás mosoly ült ki az arcomra. – Mindent, amit látok és hallok, te is fogod. Amit csak akarsz! – szívesen hálálkodtam volna, de feleslegesnek tartottam. Tudja jól, hogy milyen hálás vagyok azért, hogy … támogat. Időnként fura belegondolni abba, hogy milyen mániákusan kerültem azt, hogy bárkitől is függjek. Kimondva-kimondatlanul azonban, Lzzy-től függök. -Mégiscsak úgy döntöttél, hogy … bűnözöl egy kicsit? – pillantottam rá, mikor kiitta az utolsó korty vért a poharamból. – Szeretném, ha … megbíznál bennem. Amennyire tudsz. – mindketten jól tudjuk, hogy a bizalom egy kétélű fegyver. Egyáltalán nem hittem benne, azonban, ahogy mondani szokás, a kivétel erősíti a szabályt. Az én kivételem Lzzy volt. – Úgy értem, hogy … magadról is kiadj dolgokat. Nem telhetetlen vagyok … - vagy talán csak egy egészen kicsit. - … hálás vagyok azért, amit teszel, de régóta ismerjük egymást, és szörnyen keveset tudok rólad ehhez képest. – soha nem erőltettem igazán azt, hogy … színt valljon. Nem tudom, hogy miért ragaszkodik ennyire ahhoz, hogy ennyi minden a tudatlanság fátyla mögött maradjon, de biztos vagyok benne, hogy van rá indoka. Azonban, egyszer muszáj lesz félrehúznia a fátylat és … megmutatni, mi van mögötte.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
A bámulatos teremtés kifejezés épp annyi iróniával csendült hangjában, hogy ne vegyem magamra, inkább bóknak. Tudtam, hogy mire vagyok képes, ő is látta már ezt az énem. És nem voltam benne biztos, hogy szeretné ismét látni. Míg vele kivételeztem, másokkal azóta sem. Fogalmam sincs, hogy akkor és ott miért azt a döntést hoztam, és néha kételkedtem benne -még ha be nem is vallottam volna hangosan-, hogy jó döntést hoztam. Pláne, amikor ilyen helyzetekbe hozott, és kényszerített egy döntésre. Szerettem erősnek, kitartónak, határozottnak tűnni, de nem gondoltam, hogy most és ebben a témában valóban egy síkon vagyunk. Felhúzom magam, s bár próbál a józan ész fogalmával hatni rám, gondolkodásra bírni, már rég elkésett vele. Nem ismerte életem minden szegmensét, és még kevésbé akartam azon dolgoknak kitenni. Viszont az őszinte gyűlöletem, amit a farkasok iránt éreztem, nem akart elmúlni és nem is akartam, hogy valaha elmúljon, és ha tetszett neki, ha nem, sem Benedict sem más farkas kényére nem tettem volna. Nem hódoltam be, mindig is kiálltam a magam makacs döntései mellett, ennek hála voltam még itt, és életben. De ahogy ő, szinte kamikaze üzemmódban kezd létezni, ármánykodni, mint valami tizennyolcadik századi udvarhölgy, na attól csak még idegesebb leszek. -Te csak ne csitítgass engem!-szisszenek fel, hangomban maró él, mely figyelmeztetésre szolgál felé. Próbáltam a gondoltaim abba az irányba terelni, hogy igazat tudjak neki adni, ez mégis nehezen ment. Annyira ismert, hogy tudja hogy bánom az emberekkel, hogy tudok mosolyogni, és bájologni, de ugyan ilyen könnyen ki is tudom tépni bárki szívét, és szíves örömest bemocskolom a kezeim, ha ez megoldást nyújt a problémákra. -Hallottam már lehetőségekről, amik nem örökre szóltak. És jé, mi is itt vagyunk még, nem igaz?-célzok arra, hogy anno a vámpírok létezése és a vámpír lét ígéret volt az örök fiatalságra és valahol a boldogságra is. A fiatalság megmaradt, ám a bajok csőstül jöttek, nem pedig a boldogság végtelen tengerében úszkáltunk. -Kellemetlen rész? Aranyos, hogy így hívod. Kérdezősködj majd a túlvilágon, hogy akiket odaküldtem, ők is csupán kellemetlen résznek gondolják-e a történteket.-cifrázom ki szavait, megspékelve egy jó adag gúnnyal, ami még mindig kiül arcomra is, és bár már kevésbé mérges és dühös a hanglejtésem, jócskán felülmúlja a mindennapokban ismert, ironizáló énem. Szám sarka meg-meg rándul, ahogy mérhetetlen megvetéssel próbálom elrejteni és visszafogni a nyelvemen táncoló szavakat. Sikerül. Nem szólalok meg, csak bólintok és hátat fordítok neki. Nem a legnemesebb tett, de még két szót szól és félek, kitöröm a nyakát, hogy csendre bírjam és halhassam a saját gondolataim, amik kellenének a döntéshez. De egyre inkább rábeszél arra, hogy adjak igazat neki és ha félre is állok, keresztbe ne tegyek. Ezt kétség kívül nehéz lesz megállni. -Legyen. De ha belehalsz, ne mond, hogy nem szóltam. Ha én belehalok, megkeserítem a hátralévő éveid.-drasztikus kimeneteleket tűztem ki, azokat láttam csak, a reménykedés, hogy a dolgok jól alakulnak, nem az én asztalom volt. Mindig is végletekben gondolkodtam. Valamit vagy fehérnek vagy feketének láttam, s csak ritkán adtam olyannak igazat, aki az én elméletemmel szemben állt. -Egy feltételem mégis lenne. Ha belevágunk, nem hagysz ki semmiből. Mindenről tudni akarok. Arról is, hogy milyen színű nyakkendőt viseltek, amikor találkoztatok, értve? És ha úgy van, elbájolgok bárkivel. De ha bárkinek megfordul több is a fejében...-célzok arra, ami a bárban rendszerint előfordul, de eddig igen jól tudtam hárítani rajta. Most viszont Páli fordulattal reagálok mindarra, amit eddig elleneztem, amiben próbáltam a háttérben maradni. Mert ilyen voltam én. Kiszámíthatatlan, mint az időjárás, olykor kedvesen mosolygós, máskor sötéten izzó tekintettel, igazi gyilkos. De ő mindkét énem jól ismerte.-Talán, ha eljön az idő, több dolgot is megtudhatsz rólam. Talán.-kapom fel az lőtte lévő poharat, amiben van még egy korty vér, és bár nem sokszor lát így, megnyalva alsó ajkam, hagyom, hogy a vasízű, de édes nedű, végigcsorogjon a torkomon.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
-Bámulatos teremtés vagy, Lzzy! Előbb mennék vissza Benedict-hez, minthogy felhúzzalak! – emeltem fel mosolyogva a kezeimet. Nem ő az, akit érdemes felidegesíteni. Habár én magam szerettem olykor feszegetni egy kicsit azt a vonalat, amit meghúzott. Szeretem azt hinni, hogy az én fejem számára mégiscsak … érinthetetlenebb, mint másoké. -Rég volt rá lehetőségem, nézd el nekem. Már szinte hiányzott. – sóhajtottam fel. Benedict nem volt éppen a legjobb társaság, általában csak üvöltött és kárörvendett. Ez az ő helyzetében érthető, az enyémben azonban több volt, mint kellemetlen. Le kellett vetkőznöm néhány rossz tulajdonságom, hogy ne tegyem az ottlétem az indokoltnál is hosszabbra. Az, hogy most itt vagyok, engem igazol, nem igaz? Csak elhúzom a szám, mikor felcsattan. Nem igazán látom értelmét, hogy firtassam a dolgot. Ő tudja, hogy mennyire kell szigorúan tartania magát, és látszólag nem kér az én … segítségemből, tanácsomból. Ebben a kérdésben legalábbis nem. Azt pedig már megtanultam, hogy felesleges erőltetni valamit, amit nem szeretne. Ha mégiscsak szüksége van valamire, szól. Legalábbis bízom benne. -Lzzy, nyugodj meg! – próbáltam csitítani, mert sikerült igencsak … felingerelnie magát. Ehhez elég volt önmagában már a ”farkas” szó is. – Fogalmam sincs, honnan jön ez a … zsigeri gyűlölet, de nem is számít. Köztetek én vagyok a közvetítő. Elég, ha azt gondolja, amit mindenki más. Amíg megtudjuk lepni, a kezünk nem üres. – Lzzy egyik igencsak nagy fegyverténye ez volt. Az előítélet. Az ember, főleg a férfi, hajlamos az ostoba, ámde gyönyörű nőt látni benne, a nőt, akit könnyű megvezetni és kihasználni. Lzzy azonban, ahogy azt én is tapasztaltam már számtalanszor, szöges ellentéte ennek. Egy gyémánt. Többek közt ezért is ragaszkodtam hozzá a magam módján mindig is. Önző dolog, igaz, de ki ne akarna a közelében tudni egy nőt, aki lenyűgözi? – A farkasok most a hasznunkra lehetnek. Azzal kell élnünk, amink van, Lzzy. Ez egy jó lehetőség. Nem örökre szól. – én magam nem adóztam akkor gyűlölettel irántuk, ahogyan ő. Nem kedveltem őket, de… nem is igazán tudtam utálni a fajtájukat. A tapasztalataim szerint az embert nem az határozza meg, hogy bundája van, vagy vérrel táplálkozik-e. Ezt remélem Lzzy is megtudja érteni. A szükséges rossz ez, de nem örökre szól. -Ha bármelyik is olyasmire gondolna, személyesen segítek neked feladni az agyát. E felől biztosíthatlak. – Lzzy nem csak a partnerem volt. Annál sokkal több. Nem hangoztatom ezt minden sarkon, nem mondom percenként, de sejtheti. Elvégre, jó ideje együtt dolgozunk már, kettőnk között több van, mint üzleti kapocs. Éppen ezért nem vagyok elfogulatlan, ha róla van szó. – Én kötöttem vele szövetséget. Kihagytalak a … kellemetlen részéből. Nem kérem, hogy bármit is áldoz fel. De szükségem van rád, Lzzy. Félreállhatsz, adom a nevem és az arcom az egészhez. De szeretném, ha ott lennél mögöttem. – a mondás is úgy tartja, hogy minden sikeres férfi mögött egy nő áll, nem igaz? -Mit számít, hogy alantos-e vagy sem? Ez csak szükséges rossz. Az a sok … idejét múlt, előítéletektől fűtőt öregember pontosan azt várja, hogy ez meggátoljon. Ők a gát, Lzzy! Erre nem számítanak. – a meglepetés pedig egy rendkívül alul értékelt fegyver. Helyet akarok annál az asztalnál. Ha rajtuk múlik, soha nem kapom meg. Miért is kapnám meg? Valamelyiküknek fel kéne állnia akkor. – Egész életemben az olyanok törölték belém a lábukat, mint ők. Nem fogom évszázadokig tűrni, csak mert … egyeseknek erkölcstelen ez a lépés. – megfogadtam, hogy feljutok, hogy bizonyítok. Ezt teszem mióta feltámadtam, minden egyes nap. Te szinte mindent tudsz rólam, Lzzy. Ellenben én rólad keveset. Mégis sokat kockáztatok miattunk. Én feljebb viszlek, míg ők visszahúznak. – felsóhajtottam, ahogy hátra dőltem a székben és a szakállamba túrtam. – Remélem jól döntesz majd. Sok múlik ezen. Rajtad. – én megtettem, amit megtudtam. Vállaltam ezt az egészet, a nevem, az arcom adtam hozzá. Lzzy-t csak alapjaiban vontam be, hogy minél kevésbé legyen számára ez az egész … kényelmetlen. A színfalak mögött van rá szükségem.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
-Haragtartó?-szalad szemöldököm homlokom közepére, nem épp a csodálkozni akarásom miatt.-Hidd el nekem, a szíved utánad gurulna, ha annyira felhúznál.-biztosítom, mindezt egy átkozottul sejtelmes, sötét és csábos mosoly kíséretében. Mint ahogy mindig is tettem, ha éppen a "nevetve tépem ki a szíved és meg se fog kottyanni" fázisban vagy inkább frázisban léteztem. Kicsit emlékeztetett múltbéli énére, annyi különbséggel, hogy most a drágának ható szmoking helyett egy valóban drága rongydarab lógott az oldalán, a borosta viszont ugyanúgy a borotva hiányának volt köszönhető. Tény, hogy kicsit dobott rajta, idősebbnek tűnt, ami egy vámpírnál még abszurd megállapítás is volt, hisz mi a magunk módján ha úgy tetszik, kortalanok voltunk. -Kihúzod a gyufát Luke, és annak nem fogsz örülni!-figyelmeztetem, immár komolyan, mert az én türelmem is véges, és neki hála mostanság ez a küszöb még lejjebb araszolt a helyéről. Előtte nem kellett megjátszanom magam. Tudta, hogy az átható kék, csillogó szempár, a hosszú barnásfekete haj, és a külső cicoma, a magassarkú, a testhez simuló ruha én voltam. De a mindenki által hitt buta liba csak egy olcsó szerep volt, igen hasznos hozadékkal. Amikor üzletre került a sor, bárkit le tudtam venni a lábáról és bármelyik balféknek el tudtam csavarni a fejét, és ezt most nem az agresszív értelemben kellett érteni. -Remek, én is így gondoltam!-csattanok fel, mikor a diétám kérdését nem feszegeti tovább, amiért felettébb hálás vagyok neki. Tudta az okát, és egyenlőre örülhetett, hogy a kis akciója nem kergetett annyira az őrületbe, hogy meggondolatlan lépéseket tegyek. Lépéseket, amiket könnyen, s rövid időn belül igencsak megbánnék. Viszont ahogy a farkasokra tereli a szót, és kissé vehemensen próbál szépíteni az igazságon a "nehéz természetű jelző hallatán" olyan hévvel nevetem el magam, hogy a falak csak visszhangozzák azt. Elfordulva túrok hajamba, ami jele annak, hogy nevetésem bár őszinte volt, nem szívből jövő jókedvemnek volt jele. Mire visszafordulok, már alsó ajkamba harapva villognak szemeim. -Nehéz természetű? Bók, kösz. A nehéz természetem magasról tesz a farkasokra, a hülye kis ügyeikre, és már ne vedd magadra, de arra is, hogy az a nyomorult idióta mit gondol vagy mit nem gondol rólam.-gesztikulálok hevesen, kis híján összetörve a poharat, ami kezemben van, s csak annyi választ el ettől, hogy ismét takaríthatnám a nemrég kitakartatott irodám.-A farkasokkal? Váó, micsoda győzelem, történelembe illő.-sziszegem ellenségesen, eszem ágában sincs rágódni az ötletein, vagy megfontolni azokat. Talán nem ér annyit az egész, hogy ezzel foglalkozzunk, talán igen. De elegem volt, hogy bolhazsákok közelében kell töltenem a napjaim. -És a felséges nagyúrért is? Egy farkas miatt sem fogok feláldozni semmit sem. És ha csak egy is megpróbál olyasmire gondolni, amire nem kellene, örömmel postázom a kitépett agyát a drága főnökének. A martadék részét pedig neked.-dühöm immár arcomra is kiül, érvelése süket fülekre talál hála a méregnek, ami elöntötte agyam. Nem akarom elengedni a kezét, ahogy eddig sem tettem, de most erősen fontolóra veszem. A poharamba újabb adag töményet öntök, a pohár és a benne lévő ital szinte remeg, hullámzik, ahogy ujjaim görcsösen markolják az üveget. Nem nézek rá. érzem tekintetét, de lehunyt szemmel veszek inkább pár mély levegőt, mielőtt hozzá vágnám a poharat a miheztartás végett. -Elment az eszed. Mi ütött beléd, hogy ilyen alantas módon akarsz előre lépni? Vámpírként farkasokkal... -rázom meg fejem, majd visszafordulok felé.-Legyen. Azt csinálsz, amit akarsz, de tőlem ne is várj mást, mint amit muszáj. Ha úgy fordul a kocka, cselekszem, és nem ígérem, hogy azzal egyet fogsz érteni.-nem tudja a teljes történtem, a múltam jó része árny borította előtte, és nem is akartam ezen változtatni. Addig viszont jobb, ha szavaim mögött látja az álláspontom, ami nem fog változni, mondjon bármit is. Több kell holmi talányoknál, azokból már kijutott elég az életemben.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Hasonlóképp éreztem magam, mint emberi életem nagyrészében. Fájt mindenem, megviselt voltam minden tekintetben. Emberként nem volt könnyű sorom, szegény sorból jöttem, így napokon át dolgoztam a megélhetésért. Próbáltam feljebb jutni, hol ilyen, hol olyan módszerekkel, de egyik sem volt igazán sikeres. A hatalmasok pedig nem nézték jó szemmel, hogy egy parasztfiú igyekszik megszedni magát. -És haragítsam magamra a tulajt? Úgy hallottam haragtartó egy nőszemély… nem szívesen húznék vele ujjat. – csóváltam meg mosolyogva a fejemet. Tudatosan kerültem eddig azt, hogy meglássam a tükörképemet, de nagyjából eltudom képzelni, hogy miként is festhetek. Árnyéka lehetek annak, aki egyébként vagyok. Nem vagyok erre túl büszke, szeretek a legjobb formámban mutatkozni. Ha nem Lzzy változtatott volna át, szégyelleném is előtte a jelenlegi állapotomat. Azonban ő látott emberként. Látta a parasztot, aki próbált nemesnek hatni a sok úr és hölgy között. Eltanultam egy-két dolgot az uraktól, akiket szolgáltam. A szavajárásukat, a tartásukat …. próbáltam én is olyannak tűnni, mint ők. -Pedig úgy hallottam kevés az elégedetlen vendég… vontam meg a vállam, továbbra is mosolyogva. Nem tagadom, élveztem a helyzetet, szerettem bosszantani őt. Főleg azok után, hogy mind erre jó ideje nem volt már lehetőségem. Benedict-et bosszantani pedig nem volt túl kifizetődő. Ezt megtapasztaltam és le is szoktam róla. Egyszerűbb a kínzód kedvére tenni, mint ellenkezni vele. Jobb úgy mind a két félnek. Nem behódolás ez, inkább csak… józan ész. – Mindenképp írj a panaszkönyvbe. – tettem még hozzá, majd komolyságot erőltetve jeleztem, hogy ennyi volt, befejeztem. Nem szeretném, ha az én fejemmel próbálná meg eljátszani az előbb említett mutatványát. -Semmit. Amíg jól vagy, semmit. – ráztam meg a fejem. Az átváltozásomkor is megtapasztalhattam, hogy miért is tartja a diétáját. Értettem, de mindig is kicsit úgy éreztem, hogy … szigorú magához ebben a dologban. Akárhogy is, nem akartam vele vitába bonyolódni. Egyébként is, az ő dolga, nem az enyém. -Köszönöm! – bólintottam hálásan, mikor végül csak elmosolyodott. Ismertem Lzzy-t, jól tudtam, hogy milyen. Ilyennek ismertem meg, ilyennek kedveltem meg. Nem szeretném, ha megváltozna, egy biztos pontot vesztenék azzal el. -A legjobbat, az adott helyzethez képest, igen. – bólintottam. Sejtettem, hogy nem lesz odáig a dolog ezen részéért. Gyűlölte a farkasokat. Én magam sem adóztam túl nagy lelkesedéssel értük, de … közel sem volt olyan mániákusnak nevezhető ellenérzéseim velük kapcsolatban, mint Lzzy-nek. – Világos, mint a nap. Megemlítettem Benedict-nek, hogy … kissé nehéz természetű tudsz lenni. – óvatosan fogalmaztam meg, de megértette. Más kérdés, hogy minden bizonnyal ez a legkevésbé sem érdekli, de … nos, próba szerencse. Attól tartok azonban a szerencse része nem fog teljesülni. – Ha velük többet nyerünk, akkor nem számít, mit gondolnak. Márpedig, jó esélyünk van arra, hogy többet nyerjünk velük. A támogatóink nem szeretnék, ha változna a helyzet. Nem érdekük, hogy feljebb jussunk. – Benedict-nek azonban az lehet. Magasabb rangú támogatókból soha nem elég. Nem vagyok én magam sem oda azért a gondolatért, hogy farkasokkal működjek együtt, de … nem engedem, hogy faji akadálya legyen a tervnek. - Ismersz, Lzzy. Épp elegen léptek már át rajtam. – a számhoz emeltem a poharam. Tudom milyen a leggyengébbnek lenni, a legkevesebbet érőnek. Megfogadtam, hogy többet nem leszek a hatalmasok lábtörlője. Ha az kell ehhez, hogy a hátam tartsam Benedict-nek… megteszem. – Ne értük tartsd a hátad, hanem értem. – pillantottam fel rá, mikor letettem az asztalra az poharat. Tudom, nem egyszerű kérés. Ahogy a teljesítése sem az. – Tudod, hogy bármit megtennék. Nem fogok elesni egy újabb lehetőségtől, csak mert… egyesek rosszallással néznek majd a szövetségünkre. Ezen már túl vagyok. Nem számít mit mondanak, ha egy asztalnál ülünk. – ha a szavunk annyit nyom a latba, mint az övéké, mindegy, mit gondolnak. Így megy ez. Nem kezdenek egyenrangú féllel, az kockázatos. Ők pedig vigyáznak arra, amijük van.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Nem lepett meg, hogy ennyire megviselt volt. A furcsa sokkal inkább az a rész volt, hogy kicsit elkezdett arra az énjére emlékeztetni, akit átváltoztattam. Azóta látott jobb napokat is, szemei karikái nem mindennapi látványok voltak, de ahogy most szeme alatt ültek, inkább kicsit felébresztették bennem az anyai ösztönöket, mintsem töltöttek el végtelen nyugalommal. –Valóban, nem lenne rossz, ha így tennél. Még a végén elijeszted a vendégeim kifelé menet.–mosolyodom el, ahogy az önös célokat helyezem előre, de ez jelen esetben inkább megjátszás, mint valódi indok. Nem szívesen láttam így. Valahogy jobban szerettem azt az énjét, aki kimértnek nem nevezhető üzletember, tele ambíciókkal. Ennek az énjének puszta szelleme volt most. Nem tartozott azok közé, akik legyintenek a külsőségekre. Én sem. Sokat elárult egy köldökig hasított póló is, inkább volt visszataszító, mint bizalomgerjesztő. Inkább volt közönséges, mint egy olyan emberé, aki bizalmat sugároz. Bár, egy visszafogott külsejű nő is lehetett hárpia, kígyó, aki ha beléd mar, nem találsz megfelelő mérget. Az a rühes farkas most pont ebben a maskarában díszelgett előttem, pedig nem volt nő, de elég volt a közelségéből és az ismeretségéből annyi, amennyi eddig kijutott. Az életünk, az életem része lett. Ezért pedig elkezdtem ellenszert keresni, még ha erről Luke ilyen szinten nem is tudott. Ellentmondást nem tűrve tanácsolok, inkább parancsolok, de ezt jól bebugyolálom egy köntösbe. Bizonyos dolgokban háklis, vagy inkább rigolyás voltam, de ezt aligha kellett neki bemutatnom. Sőt, úgy nyúl a pohár után, mintha mi sem lenne természetesebb, holott megjegyzése igen világosan kifejezi, mennyire utálja a szabályaim. De engem ez egyáltalán nem érdekel. A saját szabályaim szerint éltem, szinte mindig. –Nagyon vicces. Remélem legközelebb az is elnyeri a tetszésed, ha a fejét az ajtód elé teszem, pusztán a kedvességem kifejezve, hogy mennyire hálás vagyok az ismeretségért.–ajkamra cseppet sem kedves grimasz ül ki, szemem sötéten megvillan. Torkomból számára ismerősnek tűnő morgás tör elő. Kedvességnek jelét sem adom. Miért? Ha valamibe nem szerettem volna, ha beleszól, az a jelenlegi helyzetem volt, ahogy éltem, a szabályaim és az elvárásaim. –Nem. És nem is tervezek. Miért, mi problémát okoz neked az én diétám?–kérdezem úgy, mitnha érdekelne a véleményem. A kezdeti öröm hamar elmúlik. Ahogy nemrég valaki mondta, olyan vagyok, mint az időjárás. Ezt az énem aligha kell épp neki bemutatnom. Ő is egy ilyen döntésnek volt a szüleménye, és örülhetett, hogy pont azt a döntést hoztam meg. Különben nem lenne itt. Egy kicsit más hozzáállás és a csontjait már csak a férgekből lehetne előkaparni, akik szintén az enyészet áldozatai lettek időközben. A fejemben lejátszódó történetnek hála azért apró mosoly siklik ajkaimra. –Majd, ha lesz okom mosolygok. Mit vársz? Sosem mosolyogtam napokon át. Miért? Mert jelen helyzetben nem nagyon tudom minek kellene örülnöm, és az, hogy itt vagy, egy mosolyra talán elég volt, már ne vedd magadra. Bizonyos dolgoknak hála, az utóbbi időben inkább voltál a hátam közepére se kívánt személy, mint kedves teremtés, akit nem bántam meg, hogy magam mellé láncoltam egy emberöltőre és tovább.–színpadias monológgal foglalok helyet, s követő tekintete láttán magamban mégis elmorzsolok egy mosolyt. Tudtam, hogy nem változtatna meg, s nem is kívánna ilyet. Nem volt rá oka. Sosem bántam vele rosszul, és azt hiszem ha azt mondom, hogy az egyetlen biztos pont volt az életemben, nem hazudok vele sokat. –Szerinted ebben feltétlenül csak a jót kellene látnom, igaz?–szalad szemöldököm homlokom közepére. Nem a kíváncsiságtól, inkább az iróniától, amit örvendő szavainak hála érzek. Csakhogy nem érzek át teljesen. „A legtöbb embere farkas” résznél érzem, hogy ínyem fájdalmasan viszketni kezd, szemem alatt pedig gyorsan kidüllednek az erek, de ahogy jöttek, úgy el is tűnnek, egy másodpercnyi jelét adják csupán a nemtetszésemnek, de ez épp elég is. –Nem lesz nehéz. Más vendégekkel sem vagyok kedves. De a mocskos problémáikat nem hozhatják a területemre. Megmondtam, ha kell, magam vállalom a felelősséget, de egy rossz szó, mozdulat és nem fogok gondolkodni rajta, hogy megmártózzak-e a vérükben vagy sem. Remélem ez világos.–sziszegem dühösen, és mondjon bármit, ha valóban ismer, tudhatja, hogy nem viccelek, komolyan gondolom ezt a részt. Nem hajtok fejet sem most, sem máskor, senkinek. –Szép gondolat. De egy rakás farkas nem fog megoldást jelenteni semmire. Gondolod, hogy épp ők fogják megvédeni a seggünk? Mégis hány vámpír fogja jó néven venni, hogy velük takarózunk? Az ellenség ellen jók LEHETNEK, de azok, akik eddig támogattak… nem hülyék, ennyire ne becsüld le őket, s ne becsüld túl a bolhások falkáját.–tudtam, hogy mire vágyott, hogy volt, ahonnan kitört, részben nekem is hála ezért. De abban kételkedtem, hogy a farkasok hosszú távon is bimbózó kapcsolatot és előrelépést jelentenek. S ezt nem csak a bennem rejlő ellenszenv mondatta, hanem az őszinte aggodalom is. Nem kockáztattam azt, amit eddig elértem, és míg ő így tett volna, addig az útjaink itt ketté is váltak.–Nem kérheted és nem is fogod tőlem azt kérni, hogy hírvivő legyek, és próbáljak másba értelmet verni. Nem tartom értük a hátam, és ha van egy kis eszed, te sem fogod.–bár olyan eltökéltséggel néz a jövő felé, hogy félek semmiféle értelmet nem fogok tudni bele verni.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
-Pedig szeretek kockáztatni. – megjátszottam volna a csalódottotságom, de nem ment. Igaz, ami igaz, mindig is úgy gondoltam, hogy csak úgy juthatok feljebb a ranglétrán, ha néha nem lépésről lépésre haladok, hanem előre vágok egy ugrással. Ez eddig működött is, és végül ebben az esetben is igaznak bizonyult, de… én sem kívánom megismételni. – De most azt hiszem megleszek a biztonságossal is. – vontam meg a vállam. Több, mint meg. Fura belegondolni abba, hogy amennyiben mindez fordítva történt volna, valószínűleg nem engedtem volna Lzzy-nek, hogy mindezt megtegye. Vagy hozzá hasonlóan, nehezen. A magam módján törődöm vele, több ő nekem, mint szövetséges. -Szóval borbély… azt hiszem be kéne ugranom a szabómhoz is majd utána. – pillantottam a szék támláján heverő zakómra. Nem vittem magammal mást, sejtettem, hogy nem egy hotelben fogok megszállni. Az egyik kedvenc öltönyöm volt ez, most azonban úgy néz ki, mintha háborús övezetben szültek volna meg benne. A külsőre mindig is adtam. Egyesek szeretik azzal hitegetni magukat, vagy épp másokat, hogy mindez nem fontos. Úgy gondolom, ez az első, ami fontos. A látszat, ami megfogja az embert. Rabul ejti a tekintet, nem engedi, egyfajta… bizalmat ébreszt, kíváncsiságot. Nem szabad alábecsülni az olyan felszínesnek titulált dolgokat, mint a külső varázsa, az ember kisugárzása. -Igen, emlékszem… - morgom, ahogy az üveg felé pillantok. Személyesen tapasztaltam meg, hogy Lzzy szabályait jobb, ha betartják a házába. Pedig szerettem a kocsmákat is. – De ez egy különleges nap! Gondoltam megértőbb leszel… még meg is öleltél! – mosolyogtam rá, ahogy magamhoz vettem az üveget, de végül a pohárba töltöttem. Jobb, ha nem keltem fel az alvó oroszlánt. A tasak vért pedig szintén a pohárba öntöm. Óvatosan ráztam meg a poharam, hogy összekeveredjen a két folyadék. -Manikűröztetni… - ismételtem meg őt meglepetten. – Biztosan nagyon imádtad. A kliensem pedig örült, hogy végre valaki rábólintott. Én nem voltam oda a manikűröztetés ötletéért. – vontam meg a vállam mosolyogva. Szerencsére azonban sikerült a fejébe vernem, hogy a kettőnk kapcsolata csupán szakmai és nem szeretnék semmiféle… úgynevezett ”extrát” igénybe venni, amit ajándékféleként ajánlana fel. Megértette, nehezen. – Nem gondolkodtál még rajta, hogy… enyhítesz a diétádon? – pillantottam rá kérdőn. Jól tudom, hogy miért diétázik, de… mostanra úgy gondoltam, talán lazíthatna a gyeplőn egy keveset. Szótlanul figyelem a tekintetemmel, ahogy elhelyezkedik mellettem, majd a tekintetét látva felsóhajtottam. -Tudod, többet kéne mosolyognod, bár tetszik ez a jégkirálynő imidzs is. – Lzzy szerencsés volt, lényegében bármit csinált, tökéletesen festett. Kevesen, nagyon kevesen vannak ilyenek. Lzzy ráadásul mindezt ki is tudta használni, ami még inkább kiemelte őt ezen kevés ember közül. – Az asztalhoz ülni. A nagyok asztalához. Benedict-tel elrendeztem a nézeteltéréseket. Újfent üzleti partnerek vagyunk. Bizonyítanunk kell, és ha ezt megtesszük, elnyerjük a támogatását. Vele a hátunk mögött pedig… megfogjuk kapni a magunk részét. – a számhoz emeltem a poharam, majd szembefordultam vele. – A legtöbb embere farkas. Tudom, hogy nem épp a szíved csücskei… csak annyira légy elbűvölő velük, amennyire más vendégekkel. Senkinek nem jó, ha féltékenykedem. – utóbbinál halvány mosoly kúszott az arcomra. Benedict emberei afféle… befektetések. Látni szeretné, hogy mit kéne támogatnia, érthető. – Hamarosan… nem lesz senki, aki belénk rúghatna. Anélkül nem, hogy bűnhődne miatta. – erre vágytam, mióta megszülettem. Szegénysorból kerültem ki, mindig is a másik oldalon szerettem volna tudni magam. Ez most megtörtént. Ha pedig egy cél teljesül, újat kell kitűzni.
Kezdőlap
