Lucy& Will

To my irreplaceable daddy

Elmosolyodtam, bár annyira azért nem voltam jókedvű. Könnyebb felkerülni az ilyen halállistákra, mint bárki gondolná. Én legalábbis annak idjeén úgy kezdtem, hogy rajtam úgysem fog ki senki. Én leszek az, aki megél majd a jég hátán is, és bárki akarna kikezdeni velem, nem fog tudni. Az apámtól tanultam ezt a mentalitást, majd idejében rájöttem, hogy én ugyanúgy képes vagyok vérezni, mint mások, és a húsom is éppen annyira vágható, mint másé. Aztán a vámpírrá változásom kicsit javított a helyzeten, a penge már nem tud kifogni rajtam, de ha karóval jönnének nekem, azzal már meggyűlne a bajom. Kijöttem a kondiból, talán mert senkiben nem látom az ellenfelet. Hogy elpuhult ez a világ... már minden támadást azokon a pötyögős szarokon intéznek. És csodálkoznak, hogy harminc évesen fáj a hátuk. Ez az emberi világ a huszonegyedik században. Kicsit visszasírtam a régi időket. Akkor tudtam élni. Veszélyesen élni. A lány, aki előttem ült, pont ennek az eredménye. Na és persze némi szívfájdalomé is.
- Helyes. Csak mert tudnod kell, hogy... ha már ilyen nagy lány vagy, nem foglak kirángatni semmiből - szögeztem le szemtelen vigyorral. Kíváncsi voltam rá, hogyan helytáll majd, de ha kibírt nélkül egy jó pár évtizedet, hát nem most lesz rám szüksége. Talán ez volt az, aminek fájnia kellett volna, de inkább örültem, hogy nem egy ordító csomagot kaptam a nyakamba, hanem egy... meggondolatlan felnőttet. Nagyjából ennyire értékeltem azt, hogy megint boszorkány lett.
Hátradőltem, majd intettem egy újabb kör italért. Nem tehettem róla, ez a beszélgetés meghozta a szomjamat. Talán csak akkor tudok jófej apa lenni, ha iszogatom közben, mert amúgy túl komoly lennék. Vagy tudja a fene. - Szóval Scott... azért azt jó hallani, hogy vannak anyai ösztöneid. Ezek szerint tényleg visszaállt minden a régi kerékvágásba - biccentettem. Semmi szüksége nem volt a világnak érzéketlen vámpírokra. - Miért nem keresed meg? Már boszorkány vagy. Szóval, tudod... keresd meg valami régi cuccával, hagyd, hogy valami vér szétfolyjon valami térképen, aztán... utánad a vízözön - sóhajtottam fel. Nem értettem én a mágiához. Nem is nagyon érdekelt. Rajtam egyszer sem segített. Csak elvette azt, aki esélyt adott volna arra, hogy jó legyek. Így meg semmi értelme nem maradt.

©

Lucy& Will

To my irreplaceable daddy

lucy & william

to my daughter

Érdekes feltevés volt. Maga a tény, hogy pozitív irányba haladok. Soha nem voltak meg bennem azok a tulajdonságok, amelyek egy férfit apává tesznek. Nem érettem meg eléggé hozzá fejben, pedig talán lett volna rá szükség. Mindig is azt mondtam, hogy nem akarok olyan lenni, mint az apám. És ezt sikeresen teljesítettem. Nem lettem apa, nem lettem... senkinek a senkije. De főleg nem vállaltam olyan feladatot, amelynek során tönkre tudtam volna tenni valaki életét pelenkás korától. Lucy már felnőtt, tudott mindent, és éppen mindenre szüksége volt, csak egy hozzám hasonló apa-figurára nem. Jót nevettem mindig is ezen az elképzelésen, hiszen én, mint... apa... az egész nevetséges elmélet. - Még elég sok dolog van, amire rá tudsz döbbenteni - sóhajtottam fel aztán. Mindig is szerettem a rendíthetetlen kősziklát játszani, és nem éreztem most sem azt, hogy ezen valamit változtatnom kellene. Jól elvoltam így, ebben az állapotban. Kegyetlennek kegyetlen, főleg ha gyerekről van szó. De csak ismételni tudtam volna magam... Lucy a szó semmilyen értelmében nem gyerek már.
Biccentettem, bár az arcomon nem sok beletörődés látszódott. Talán ez is az apaság egyik velejárója. Aggódom minden létező dologért, ami vele kapcsolatos, de semmi olyat nem tett, amibe én magam ne csöppentem volna bele évszázadokkal ezelőtt. Boszorkányok és vámpírok... régi szép história. Sosem felejtettem el, mikor Zooey először varázsolt előttem. Majd azt, mikor megtudtam, hogy varázslat által halt meg. Akkor, abban a pillanatban minden varázserőt, mágiát és boszorkányt a pokolra kívántam. A nővérével kezdve a listát. - Ahányszor én ezt már hallottam... - sóhajtottam fel lemondóan. Igen, egy páran már megígérték, hogy vigyázni fognak. Azóta esélyes, hogy virágot kellene hordanom a sírhelyükre. Már ha kaptak olyat. Előfordult annak idején, hogy úgy tűntették el a holtesteket, ahogy éppen tudták. Nem kellett kétszáz kilós sírkő és a többi felesleges ceremónia. - De most az egyszer megpróbálom elhinni, hogy így lesz - bólintottam aztán, és nagyot nyeltem. Tényleg próbálkoztam. Legalábbis amennyire tőlem tellett. Még sokat kellett fejlődnöm apaság terén.
Kiittam az újratöltött poharat, majd elvigyorodtam. - Sok beteg dolgot tettem már az évszázadok alatt... de ilyen a tudatalatti - vontam egyet a vállamon. A vérfertőzés kevésbé tűnt jó bulinak ebben az egészben, és ezt még én se nyeltem volna le olyan könnyen. De nyilván okkal történt, hogy a számtalan vígasznyújtó nő után pont ő volt a kivétel, és őt nem akartam megszerezni - még mielőtt kiderült, hogy a lányom. - Ki miatt lógatod az orrod? - kérdeztem aztán. Valamiért felettébb tetszett neki a pohár, amit folyamatában meghúzott. A nők ezt ritkán csinálják csak a buli kedvéért.

Lucy& Will

To my irreplaceable daddy

lucy & william

to my daughter

Hirtelen jövő mosoly vonult végig az arcomon, majd felsóhajtottam. - Pedig elég rossz arányom van az efféle tesztek eredményeivel kapcsolatban - vontam egyet a vállamon. Látszólag nem érdekelt, de nálam néha még egy kőszikla is több érzelmet tudott produkálni. Az oka ennek is megvolt, nehezen adtam másnak a tudtára, hogy mit jelent számomra, még akkor is, ha ő személy szerint a saját vérem volt. Nem bántam még a világra jövetelét, habár tervezni sem terveztem. Talán ha ott lettem volna élete minden egys másodpedrcében, régóta megkímélhettük volna saját magunkat ettől az állandó vezekléstől, és békében nyugodhattunk volna. A lelkemet viszont kárhozatra ítéltek, és szégyen szemre, a tulajdon vérem is egy nyughatatlan  lélek lett. Mi ez, ha nem totális arcon csapás? Magamat láttam benne. Virgonc volt, kis szélhámos, a maga cserfes, bolondos módján.
Felvontam a szemöldökömet. Már semmiben nem lehettem biztos. Utáltam a mágiát, és nem tudtam tisztelni azokat, akik ebben életet láttak, mert... nekem túl sokat ártott. Túlságosan fájdította a szívemet, a még be nem gyógyult sebeket. Az egyetlen emberi lény, akit tiszta szívvel szeretni tudtam is ennek lett áldozata. Akkor ábrándultam ki végleg. És nem álltam messze attól, hogy kitépjem az átkozott nővére szívét, és megegyem reggelire. - Vigyázz magadra. Csak... ennyi, jó? - kérdeztem aztán csendesebben. Mintha kínzás alatt mondtam volna ki az egészet, persze tudhatta, hogy csak nehezen fejezem ki ezt az érzelmes oldalt. Ahogyan szavakkal, úgy tettekel sem szívesen fejeztem ki a szeretetemet. Azt, hogy én sem vagyok egy nagy kőtömb, amelyet még faragással sem lehetne szebbé tenni. Ott belül megvolt minden. De amikor kinyíltam volna, mint valami furcsa virág, az élet úgy hozta, hogy rögtön záródjak is vissza. Az érzelmek nem képezték a világom részét.
- Áh! - vigyorodtam el, majd lehúztam a töményet, amit ismét felszolgáltak előttünk. - Szóval most ismét inni akarsz? - kérdeztem kíváncsian. Már nem tudtam semleges emlékekre gondolni. Amint megtudtam, hogy az én vérem folydogál benne, többé nem volt csak egy egyszerű lány.

Lucy& Will

To my irreplaceable daddy

lucy & william

to my daughter

- Szóval ez egy remek teszt neked, hogy lásd, mennyire aggódom érted? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Nem tettem hozzá, hogy mások nem nagyon élték meg azt a pillanatot, hogy én aggodalmaskodni kezdjek. Még a legmeredekebb szituációban is képes voltam az utolsó pillanatig viccet csinálni a saját nyomoromból, nem számított, hogy segítségre vagy valami másra lenne éppen szükségem. Nem voltam jó abban, hogy kifejezzem, mi a legnagyobb problémám... olyan voltam, mint egy kőszikla. És az egyetlen ember, akinek megnyíltam, már régen nem volt életben. Azt sem értettem, hogy mikor engedtem el magam mellől, egyáltalán miért hagytam, hogy a nővére befolyása alá kerüljön... de ő ilyen volt. Jó testvér. Kedves nő. És tökéletes anyja és felesége lehetett volna valakinek, ha megadatik ez neki. Talán meg is adatott, ki tudja. Én egy idő után kivontam magam az életéből, nem is véletlenül. De minden bizonnyal ha ott maradok sem történt volna másképpen semmi. Nekem nem volt testvérem, nem tudtam, milyen elmenni a végsőkig csak a másik akaratáért.
- Nem hiszem, hogy látni fogok bármit - vontam egyet a vállamon, de ekkor már elmosolyodtam. Nem bíztam a boszorkányokban, erre is megvolt az okom. Ő pedig... megkapta az örök élet lehetőségét, erre mi az első lépése? Visszaváltozik boszorkánnyá. - Ez csak egy újabb eszköz, hogy állandó társaságod legyek? Ó, drágám, te még azt hiszed, hogy jó az apád közelében lenni? - kérdeztem költőien, majd felsóhajtottam.

Lucy& Will

To my irreplaceable daddy

lucy & william

to my daughter

Nem akartam nyersen azt taglalni, hogy mennyire nincs felé bizalmam. Ez valószínűleg abból indult ki, hogy jó ideig a létezéséről sem tudtam, most pedig... már eleve úgy ismertem meg, hogy egy kész, felnőtt nő. Nem volt már olyasmi, amire nekem kellett volna megtanítanom és mi több, arra sem volt szüksége, hogy valaki pesztrálja. Pedig abban mindig is jobb voltam, mint az átlagos népség, szerettem egzecíroztatni másokat, a személyiségemből fakadóan gondoltam magamat jobbnak mindenki másnál. Legalábbis úgy tűnt a kívülállók számára, hogy ez így van. Valójában... mindig is féltem attól, hogy valaki majd eme réteg alá lát. Nem akartam bárki előtt felfedni a valómat. Csak létezni akartam úgy, hogy enyém a világ. Egyszer már eldobtam ezeket az elveket, sebezhetővé lettem... és az első adandó alkalommal ki is használták.
- Szokj hozzá. Szarkasztikus szülő vagyok - néztem rá meglehetősen nagy szemekkel. Kicsit sem tetszett az egész. Még mindig nem. És beszélhetett volna napesgit a boszorkánylét előnyeiről, én már láttam belőlük eleget. Talán sokat is. Kockáztatni az életét csak azért, hogy egy poharat arrébb tudjon lökdösni némi szuggerálással, nem éppen egy életcél.
Arcomhoz nyúltam, és megdörzsöltem szemeimet. - Reménytelen eset - emeltem az égnek a szemeimet, majd visszanéztem rá. - Bár mennyit adtál volna a véleményemre, ha előtte megkérdezel? - Próbáltam hárítani ezt az egész... nem tudott elérni-dolgot. Én magam is tudtam, hogy a levegővel lettem egyenlő jó ideig, de megvolt rá az okom.
Megköszörültem a torkom. - A kiszámíthatatlanságot előnynek szántad? - kérdeztem félrebillentett fejjel. Nem hiszem el, hogy ezt hallom. Biztos minden rendben ezzel a gyerekkel? Tényleg hol voltam én eddig?

Lucy& Will

To my irreplaceable daddy

lucy & william

to my daughter

Meglepett. Már csak azért is, mert úgy láttam rajta, hogy tökéletesen elfelejtett gondolkodni. És amellett, hogy a szemeit forgatta, még ráadásképpen élvezte is azt, hogy nem tetszett nekem, amit csinált. De mégis hogyan örültem volna annak, jhogy eldobta magától az élet egy eléggé nagy ajándékát, csak hogy megint boszorkány legyen? Ennyit nem ér semmilyen mágia. Megkapta az örök életet, azt, hogy soha többé nem kell fájnia a fejének... szó szerint, elvégre mi vámpírok nem kaphatunk migrénes fejfájást. Olyan volt, mint az anyja. Meggondolatlan. De az anyját elveszítettem. Őt nem fogom, eszem ágában sem volt hagyni neki, hogy ostobaságokon törje a fejét. Annak idején kicsit sem örültem annak, hogy... számításba kellett vennem egy jövevényt. Az ő érkezését. Az, hogy apa legyek, számomra nem volt betervezve. Ahogyan az sem, hogy egy olyan nővel éljek le valamit, mint az ő anyja. Az életünkben csak egyetlen igaz szerelem létezhet, és azt hiszem a mai napig is, hogy... ebben a szerelemben mással osztoztam. Amit iránta éreztem, egészen más volt. És valószínűleg könnyedén véget is ért volna, ha Lucy nem kerül a képbe. Végignézve rajta... egyetlen percet sem bántam meg. De mikor ilyeneket csinált, könnyedén belefojtottam volna az előtte lévő italba.
- Barátságos boszi? És honnan jött? Smaragdvárosból? - kérdeztem kicsit hangosabban, mint kellett volna. Körülnéztem, hogy hallotta-e valaki, majd mikor láttam, hogy nem, nagyot sóhajtva megráztam a fejem, és halkítottam a hangomon.
Csak lemondóan tudtam sóhajtani utána... - Egyetlen boszorkányt ismertem anyádon kívül. De a síron túlról ő nem lesz nagy segítséged. - jegyeztem meg. Nem is bántam. Még csak az hiányzik, hogy valaki elkezdje őt kitanítani. Először csak a kisujját veszíti el, aztán az egész fejét elvarázsolja Sohaországba. Erre aztán semmi szükség nincs. - És mondd, nem akartál engem... megkérdezni, mielőtt meghozol egy ilyen bolondos döntést? Olyan vagy, mint... az anyád - dőltem hátra hirtelen, és elfordítottam a fejem. Nem rá voltam mérges, inkább magamra. Bizonyíték volt arra, hogy megint nem voltam mellette.

Lucy& Will

To my irreplaceable daddy

lucy & william

to my daughter

CSak elnézően megráztam a fejem, miközben egy mosoly bontakozott ki az arcomon. Tudtam, hogy milyen az, mikor Lucy törekszik valamit elérni, és azt is, hogy miképpen viselkedik, ha nem sikerül az neki. Az egésznek általában nem volt értelme mások szerint, elvégre a kegyetlen gyilkolás senkinek sem szabad eszközének lenni, de esetekben előfordul, hogy más mód tényleg nincs az érzések csillapítására, vagy ahogyan ő mondta, a fájdalom csillapítására... régen - sőt, a mai napig - én is ilyen életet éltem, szerettem emberekből táplálkozni, elítéltem az állatvért, főleg ha olyan áldozattal sodort össze az élet, aki még duplán megérdemli a halált. Velük nem voltam sem kegyes, sem simogató, durvaságomat az is bizonyította, hogy kis híján letéptem a fejüket. Nem ovlt jó ötlet ilyen ocsmány nyomokat hagyni magam után, de tulajdonképpen kicsit sem zavartattam magam, jólesett nem foglalkozni azzal, ami körülöttem zajlott, azzal pedig főleg nem, hogy milyen fejtörést okozok néhány kopónak. Fájjon az ő fejük is egy kicsit, megérdemlik azok után, amit értük tesz ez a nemes ország. Tiszteletem mondjuk soha nem volt senki iránt, így nehezemre esett volna megadni ezt pont a rend őreinek.
Amikor azonban Lucy ismét magára vonta a figyelmemet, kíváncsian néztem, mire is készül, miért hunyja le a szemét, és hogy egyáltalán alapjáraton mit is motyog az orra alatt. Nem tudtam, mire kellene figyelnem, de mikor a gyertya lángra kapott az orrom előtt, úgy véltem, megtaláltam a helyes magyarázatot.
Pár másodpercig értetlenül, összeszűkült szemekkel, feszülten figyeltem, aztán lassan hátradőltem, és a szemeimet megdörzsölve nagyot sóhajotttam. - Ó, Lucy. Ne mondd, hogy boszorkány lettél. - ráztam meg a fejemet. Emlékeztem a tényre, hogy mielőtt ő vámpír lett, rendelkezett mágiával is. De szerencsére jó ideig eszébe sem jutott a vámpírság pár előnyét erre lecserélni. - Mire jó ez neked? Ki tette ezt veled? És milyen árért cserébe? Mert remélem nem hitted el egyetlen boszorkánynak sem, hogy ellenszolgáltatás nélkül fogja visszaadni a mágiádat. - A hangom kezdett feléleldni. Büszke lehettem volna rá, amiért ilyesmibe vágott, valahol mélyen az is voltam. De az aggodalom, amit szülői mivoltom váltott ki, ennél jóvalta erősebb érzés volt.

Lucy& Will

To my irreplaceable daddy

lucy & william

to my daughter

A gyász mindannyiunk keresztje. Sokan támogatják azt a nézetet, hogy ha elveszítünk valakit, a hiányát sosem fogjuk tudni elfogadni, megemészteni, elfogadni. Csak találunk valamit, ami olyan, mintha betöltené azt az űrt, de elég egyetlen gondolat, és akár évtizedek múltán is könnyeket csal a szemünkbe az a bizonyos emlék. Én szívesen emlékeztem vissza, és a könnyeim is azért nem jöttek elő, mert már ki tudja, mióta nem sírtam. Talán eleve azért, mert nem éreztem azt, hogy képes vagyok efféle gesztusra, és az apám nevelése után megedződtem, rájöttem, hogy egy-két könny nem old meg semmit. Egy gyászolás alatt pedig végképp nem teszi meg nem történtté a halálesetet. Csak azon gondolkodtam, hogy miért nem voltam ott mellette, mikor a nővére megpróbálta rávenni valamire? Én ostoba, nem voltam vele. Pedig ott kellett volna lennem.
- Ne is essék több szó róla, kedvesem. - jelent meg egy mosoly az arcomon végül, bár tudtam, hogy a puncsolásnak sincs sok értelme, de inkább ez, mintsem a felesleges bánat, aminek ebben a helyzetben végképp nem látnám értelmét. Ha én gyászolnék, azt eleve nem mások előtt fogom tenni, és ez talán így van jól. Mindannyiunknak megvannak a maga módszerei.
Annyiban viszont biztos voltam, hogy a lányomban nem csalódhatok soha. Az ő megértése, elfogadása az, ami egykoron még segíthet, ha úgy tűnik majd, hogy másom nem maradt. De valójában már most is úgy tűnik, hogy egyedül ő maradt meg abból az életből, amire már csak emlékezni tudok. Magam sem mertem bevallani, hogy a legnagyobb vágyam napok óta az volt, hogy emberek nyakát tépjem szét, majd hajítsam odébb a fejüket, mintha csak egy felesleges kellék lenne valami nevetséges színdarabban.
- Értem. - biccentettem, de már kezdett felettébb érdekelni, hogy ezúttal mit titkol el előlem. - Mindent harapófogóval kell kihúznom belőled, Lucy? - kérdeztem végül, mikor már nem tudtam lenyelni a kérdést, és elmosolyodtam. - Tudni akarom, mibe keveredtél, és ha nem a fodrászod vagy a ruhatárad az új, akkor mégis mi az, ami... más. - néztem végig rajta ismét. Már én is éreztem azt, amit eddig nem. De nem tudtam rájönni, miről is lehet szó.

Lucy& Will

To my irreplaceable daddy

lucy & william

to my daughter

Nem kellett erőltetnie a beismerést, hiszen őszinte és egyenes vámpír voltam, lehet, hogy máris volt értelme apám csapnivaló nevelésének. Ha valamit, hát azt egyérterműen megtanította, hogyan is kell a lehető legrosszabb módon bánni egy gyerekkel, és hogy miként is kell azt elhagyni. Lucy közel állt hozzám, de mégis teljes egészében nem éreztem fontosnak magamat annyira, hogy keressem. Lucy egy életerős, fiatal lány, már ha lehet ezt így mondani, elvégre már jó ideje a vámpírok között él és mozog. Nincs szüksége, valójában sosem volt szüksége egy olyan apára, mint amilyen én lehetettem volna az életében. S azt sem tudom, valaha egyáltalán a lelek mélyén megbocsájt-e majd nekem. Reménykedni mindenben lehetett, de kételkedtem abban, hogy megérdemelném-e ezt a gesztust. Régen volt már, hogy én valamit úgy csináltam, hogy jó is legyen. Az alkotásaim már régóta nem terjedtek ki magamon kívül másra, csak magamat emésztettem. Egy nő miatt, bármilyen meglepő. De Lucynek talán nem lenne célszerű beszélnem róla, elvégre ha az apja nőügyekbe keveredik, nem neki kellene tudnia róla elsőként.
- Egy régi ismerőst. - Nem szívesen vallottam volna be, hogy milyen szálak kötöttek Zooey-hoz, még réges régen. Majdnem ötszáz éve ismertem meg, mégis itt él a fejemben élénken, ahogyan szó szerint belovagolt az életembe. - Találkoztam a testvérével itt, a városban. De nem közölte velem, mi lett a húgával, így... elindultam kutakodni. De nem találtam meg. Élve nem - hajtottam le a fejem, és nagyot nyeltem. Nem akartam hogy látszódjon rajtam, teljesen megvisel mindez.
Kíváncsian figyeltem fel szavaira. Fürkészni kezdtem rajta mindent, de sem a sminkje, sem a haja nem lett más, a ruházatában sem véltem felfedezni változást. Majd megcsapott egy különleges illat. A vére illata, amelybe már vegyült némi változatosság. Már nem tiszta vámpír volt. - Nem mentél bele semmi ostobaságba, ugye? - kérdeztem, de a döbbenettől még nem igazán tudtam észhez térni.

Lucy& Will

To my irreplaceable daddy

lucy & william

to my daughter

Mondhatni, a meglepetések erejét mindig is kihasználtam, és ezt a későbbiekben sem szeretném elveszíteni. Valamiért ott volt bennem a gondolat nap mint nap, hogy mi lehet Lucyval, de világ életemben akaratgyenge férfi voltam, és ugyan csupán egy telefonhívásomba került volna, hogy kapcsolatba kerüljek vele, nem tettem. Az okokat még magam is vitathattam volna, tekintve, hogy ígéretet tettem neki. A hosszú éveket be akartam pótolni, de rájöttem arra, hogy ez a szerep nem nekem való. Valószínűleg sosem leszek olyan apja, amilyet kívánt magának, hisz az anyja is olyan része volt az életemnek, amit még a nem tudom-kategóriába kell sorolnom. Egyetlen nőt szerettem igazán életemben, de arról Lucy sosem szerzett tudomást. És jónak láttam ezt így intézni. Még csak az hiányzik, hogy a tulajdon lányom rájöjjön, nem az anyja volt életem nagy szerelme, sokkalta inkább egy kóbor boszorkány, akit nem tudok kiverni a fejemből. És aki mára már régen halott. A szívem is összeszorul a gondolattól, de nem tehettem ellene semmit.
- Tudom. De azt már évszázadok óta. - mosolyodtam el, majd lassan elengedtem, hogy szabadon helyet foglalhasson mindkettőnk. Egy nagy sóhaj kíséretében adtam le a magam rendelését, és csendben ültem, míg ő is megtette ezt. Az iszogatás híve vagyok évszázadok óta. A filozófiám, hogy amellett jobban tudok gondolkodni, mintsem józanul. De nem az alkoholista végletet igyekeztem megközelíteni, inkább csak az édes megsemmisülését annak a bizonyos gátlásos vonalnak. - Hát, utazgatás miatt nem... kerestem a kapcsolatot veled. - kortyoltam bele a kapott italba, és elmosolyodtam. - Kerestem valamit, de... öhm.. nem találtam meg. - húztam el a számat keserűen, majd megráztam a fejem. - Ne én beszéljek! Csak rád kell nézni, ragyogsz. Mi ennek az oka, kedvesem?

Lucy& Will

To my irreplaceable daddy

lucy & william

to my daughter

A telefonom rezgése ébresztette fel figyelmemet. A zsebembe nyúlva elővettem a készüléket, és kissé meglepődtem, mikor megláttam, hogy Lucy keres. Persze előtte megegyeztünk, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot... elég hosszú ideig éltünk egymás nélkül, várható volt, hogy megpróbáljuk orvosolni a problémáinkat, de ez az egész nemrég teljesen kifutott... úgy értve, hogy elfelejtettem az egészet. Elhagytam a várost pár hétre, mikor belefutottam valakibe, akit inkább elkerülnék. Eva-t még a múltból ismertem, méghozzá Zooey révén, de sosem kedveltük meg egymást. Azt gondolta rólam, csak egy férfi vagyok, aki szemet vetett a húgára, és csak bántani fogom. A valóság viszont egyáltalán nem ez volt... az elején talán felszínes szándékaim voltak. De nem teljesen mindegy már? Ő már nem él... és az az ostoba boszorkány tehet róla. Valószínűleg előbb a saját háza táján kellene összesepregetnie, mielőtt mással mutogatna ujjal vagy mást vonna felelősségre azért, amit Zooey ellen elkövetett.
Nem kellett sokat készülődnöm, elég gyorsan összeszedtem magamat, magamra terítettem a bőrkabátomat, majd elindultam a belvárosba. Azt hiszem, tudom, hol ez a bár, bár valószínűleg nem én vagyok a legjobb helyismerő. Tudom, hol van a repülőtér, illetve hogy hol a hotel, és a tudásom itt alapjáraton véve kimerül. Annak idején nem ezért jöttem ide, hanem... valami egészen másért.
Beléptem a helyiségbe, és mosolyogva figyeltem fel a lányomra. Ő az egyetlen, ami maradt a múltamból, és fontos számomra. Valami, amit nem fertőzött meg az az ármánykodás, amit képviseltem emberkoromban.
- Lucy. - suttogtam halkan, miközben magamhoz öleltem őt. Tényleg régen láttam. Nem tartottam meg az ígéretemet, nem kerestem még telefonon sem.

Lucy& Will

To my irreplaceable daddy