Ő nem félt tőlem, állta tekintetem. Én nem tartottam tőle. Egy farkas volt csupán, egy helyen, ahol megannyi biztonsági őr és a személyzet nagy része azt vigyázta, hogy én életben maradjak. Ez talán nem volt véletlen, s meglehet volt benne nem kis részem. De mindent csak a magam védelmében. S tekintve, hogy Luke sem tudott segítő kezet nyújtani, hisz egy farkas pincéjében rohad, nem kockáztathattam. Az ő érdekében sem. Talán ezért kellett volna egy farkasra elbűvölő mosollyal néznem ahelyett, hogy vérszemet kapok és kiállok a magam igaza mellett, mint mindig. Kihúzom magam, ahogy állja tekintetem, nem rezzen szeme, ez jó. Rég volt ilyen kihívásban részem, sé jól esett ez a kis játék. Elnevetem magam, nem túl őszintén, ez inkább amolyan hatásvadász kacaj volt. Bár a bók jólesett, egy farkas szájából őszintén szólva hidegen hagyott. Lehet, hogy ez sablonosan hangzott, de korántsem érdekelt a helyzet fejében. Maximum ő is elkönyvel sablonosnak, de gyanúm szerint nem ő lenne az első, így ez sem különösebben érdekel. –Kicsit sem felszínes gondolat…–ezzel tökéletes jelét adom a megvetésemnek és az elutasításnak, amit irányába tanúsítok. Az viszont biztos, hogy a lényeget hamar felfedezi. Ahogy tölt magának, elmosolyodom, ajkam vörös, féloldalas ívben görbül felfelé, apró ráncokat rajzolva ezzel szám jobb sarkába. És mivel kezdek attól tartani, hogy gondolatolvasóvá változott, elő is kerül a tényszerű közlés, amire elsősorban egy vállrándítással válaszolnék, ráhagyva a döntést, de ha már kiszámíthatatlanság, most máshogy teszek. –Ha sokáig próbálkozol, akkor sem fogsz kiismerni egykönnyen. Igazad van. Mint, az időjárás, csak rosszabb. Nekem ugyanis nincs várható előrejelzőm.–koppantgatok ritmusosan a pult kőlapján, a napgyűrűm vörös köve pedig csak úgy ragyog a bárban játszó fények kereszttüzében. Mielőtt olyan következtetéseket is levonhatna, hogy könnyű nőcske vagyok, ellenkezve, de nem tiltakozva szólalok meg. Az ősi konfliktus és a megvetésem pedig szép lassan elillan. –Ez egy igen jó meglátás. Kevésbé felszínes, és igaz. Még a végén elhiszem, hogy használható is vagy valamire.–ezt bóknak szánom a magam abszurd, ahogy ő mondta, időjárás szerű módomon. Nálam sosem lehet tudni, mit gondolok komolyan. De kivételesen ezt valóban így gondoltam. –De a választ ne is várd el, hogy megkapod. A rejtvények megfejtése mindenkinek a maga dolga, segítséget nem illik kérni, az csalás lenne.–mosolygok magabiztosan, vörös ajkam sokat sejtetően görbül, sejtelmesen, ahogy szemem is csillog. A besétáló lány láttán könnyű és alantas, gonosz gondolatok fogalmazódnak meg fejemben, amit nem félek kis mondani. A boksz felett figyelem az ingatag lépteket, ahogy próbál erős, határozott nőnek látszani, mégis bokája remegése és ennek hála a magas sarkú cipő billegése egészen mást mutat. Meglepetten néz rám, nevetve, de hamar elkapja és felveszi a fonalat. Ez tetszik. A bátor bártulajdonos kijelentést, vagy vegyük gyengécske dicséretnek, elengedem a fülem mellett. Inkább a válasza érdekel, s ahogy megkapom, rajtam a sor, hogy elnevessem magam. –Tapasztalatból mondom a kettő sokszor szorosan jár egymás mellett.–sokat sejtetően csillogó szemeim és ami mögötte lehet tartalom, nem titkolom el. A fantáziája nyilván megvan hozzá, hogy összerakja, pontosan mire is gondolok. Férfi… pláne értenie kellene, s remélem érti is. Különben igazán nagy csalódást okozna. –De legyen húsz perc. Az óra elindult.–bökök a lány felé, aki a pulthoz sétálva, kérés nélkül kap italt. A felém néző pultosra mosolygok biccentve a fejemmel, hogy hagyja magára, nem kell mellé pesztra és az ital is jó választás volt. Az ilyenek szeretik a sablonos koktélokat, ami nem üt be hamar, de élvezeti értéke van. Töltök a poharamba az italból és annak tartalmát gyorsan eltűntetve végre elárulja a nevét. Ismerős családnév, ami azonnal kiül arcomra is. –Szóval egy Lockwood, személyesen. Megtisztelve kellene éreznem magam, igaz?–teszek fel költői kérdést, majd kihúzom magam és kíváncsian döntöm kissé oldalra fejem. Most már tényleg érdekel, mit is tud. Szóval a városban sok szóbeszéd jár a bárról. Ez jó, ha az üzleti szempontokat nézem. –Ebben a városban sosem tudhatod, hogy mi a mendemonda.–jelentem ki a tényeket, mert ha valami, hát ez egy megkérdőjelezhetetlen kijelentés volt, nem csak tőlem, bárkitől, aki ismerte a város történelmét egy kicsit. –Elizabeth Rosemarie Morrow.–árulom el teljes nevem, amivel magamat is meglepem, nem csak őt. Az ajtómon és bárhol máshol a nevem ezen formájában sosem fordult elő. Viszont azt egyértelműen sugallja, hogy nem az elmúlt évszázadból csöppentem ide.–De a Lzzy tökéletes lesz, ha már a bájosan kedves oldalam hiányolja.–töltöm újra poharaink. –És mi hozott ide egy Lockwood farkast? A pián kívül persze…–érdeklődöm őszinte kíváncsisággal hangomban.
Egy ideig tartottam a tekintetét. Nem féltem szembenézni a halállal sem, hát nem egy ilyen nő fog félelmet ültetni a gyomromba. Az az igazság, hogy már időtlen idők óta nem éreztem a rettegést, talán éppen arra vágytam, hogy valaki megmutassa, mit is hagytam ki az utóbbi időben. Azt persze nem mondtanám, hogy soha nem volt részem idegeket rángató félelemben, mert... előfordult. Még emberként is, közel kétszáz éve. És most, a sokadjára megkapott életemben is megesett. De jobbnak láttam nem ezen gondolkodni, mert az egészben inkább az volt az ijesztő, hogy túl emberi érzések tesznek riadttá. Nem kellene olyan dolgoktól rettegni, mint... szerelem. Család. Házasság. Inkább fájna a fejem a kalandtól, semmint hogy... basszus, megint elkalandoztam. Kate-nek nincsenek elvárásai felém, azon kívül, hogy próbáljak nem megölni senkit, illetve én se ölessem meg magam. Az utóbbi elég nehezen ment, tekintve hogy... én vagyok Benjamin Lockwood. - Szóval a fiad lehetnék... - dőltem hátra széles vigyorral, majd nagyot sóhajtottam, közben alaposan végigmérve. A szememre még mindig nem tudtam lakatot tenni, és nem is szándékoztam, hisz... ez miért is lenne akkora vétek? Ennyi járhat még nekem is. - Hát, büszkeséggel töltene el, ha ilyen dögös anyám lenne, de másrészről cikinek érezném - tettem hozzá a mélyreszántó gondolataimat, majd úgy döntöttem, megspórolom a felesleges köröket, és ha ő nem szándékozik, hát majd én gondoskodom az italomról. Inni jöttem, nem pedig azon gondolokodni, hogy milyen módon tudnék megölni egy vámpírt. Még ha ebben az esetben egy bombázóról is lenne szó. Felvágták a nyelvét, ami alapvetően az esetem, egy bizonyos szintig. Most inkább bosszantott, de valószínűleg azért, mert túl józan voltam hozzá. Amúgy meg nem kellett félteni, nekem is megvolt a magam dumája. - Azért rád se mondhatja senki, hogy kiszámítható vagy. Úgy ingadozol, mint az időjárás - fújtattam nagyot, közben nevetve egyet. A móka persze váratott magára, néhány csípős, jól időzített mondaton kívül semmi ok nem volt a jókedvre. Ellenségek voltunk, én pedig mindig is tartottam magam ahhoz, hogy vérszívókkal nem közösködöm, de túl fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy betartsam egy ősi konfliktus marhaságait. - Hát, ha pénzt nem is kérsz bizonyos dolgokért, egy ilyen nőnek nyilván ára van. A kérdés csak az, vajon mi lehet az az ár - vontam fel kérdőn a szemöldököm. Talán érdekelt a válasz, még én sem voltam teljesen biztos benne. Az viszont ezer százalék, hogy nem a testével kereste a kenyerét. Egy másodpercig az arcára pillantottam, majd vissza az ajtó irányába. Túl zamatosnak tűnt az a lány... még nekem is. Nem még egy vámpírnak, abból pedig jó sok volt jelenleg a környéken. - Te aztán bátor tulajdonos vagy! - bukott ki belőlem elképedve, majdnem nevetve, mikor meghallottam a szavait, és láttam megcsillanni valamit a szemeiben. Azta, ez a nő nem tréfál. - Bár tény, nyilván nem ez a célcsoportod - böktem az állammal a fiatal lány felé, akiből - semmi kétség - rövid időn belül eledel lesz. - Húsz perc. Nem több. Egy vérszívó ficsúrnak ilyen bestia láttán csak egy valami nagyobb az éhségénél - köszörültem meg a torkom, majd elvigyorodtam. - Benjamin Lockwood - mondtam, miután egyértelművé tette, hogy a nevemre vár. - Sajnos nekem nincs okom kipuhatolózni a nevét, a városban túl sokszor hallani erről a helyről, és néha... megemlítik a bájos tulajdonosát is. Mondjuk... - Ismét végigmértem. - Én még nem láttam a bájos oldalát. Hol rejtegeti? Vagy ez csak ilyen városi mendemonda lenne?
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Nem volt üzleti szabályzatba foglalt dolog, hogy farkasok nem léphetnek be a köreinkbe, ám a zömében betévedőket azért igyekeztem szem előtt tartani és kiszűrni az olyan kellemetlen eseteket, amikor farkasok hada érkezik be. Hadról szó sem volt, egy szem farkas pofátlankodott be a bárba, ez viszont elég okot adott rá, hogy felfigyeljek rá, és a boksz felé sétálva elfoglaljam mellette a helyem, elzárva a lehetőségét, hogy távozzon, s annak is, hogy bármi galibát okozzon. Bár az sütött róla, hogy utóbbi nem esik távol tőle, ezt a puszta női megérzésekre hagyatkozva is tisztán éreztem. Szavaimra úgy reagál, mintha már az ilyen megjegyzéseket megszokta volna, nyilvánvaló, ez faja különlegessége, hogy a bolhás és a rühes jelzőkkel illetik őket. Sokadjára meglehet én se venném a szívemre...vagy mégis? Mindegy is most ez. -Van különbség?-rántok én is könnyedén vállat, de szavaim olyan megvető hangsúllyal hagyják el szám, hogy az már szinte fájdalmas őszinteségről is tanúskodik. Nem különösebben érdekel, hogy szívére veszi-e, amit mondok, Luke esetében sem sűrűn érdekelt az ilyesmi, pedig őt évtizedek óta ismerem. Ezt a bolhást meg szimplán a mihez tartás végett szólítottam le, ha úgy tetszik. -Amíg a fiam lehetnél, addig szinte biztos. De sajnálom, már a magam idejében sem követtem az olyan formaságokat, mint a kérem és a köszönöm.-rossz ajtón kopogtat, ha a szabályokról akar társalogni, ugyanis én a sajátjaim szerint éltem, ami igen önző dolog volt, de pont nem érdekelt az alkalmazkodás kérdése, sem a megfeleléskényszer nem volt jellemzőm.-Nem vagyok sem az éjszakai pillangód, sem a bolhatársad, és ha a jatt valóban érdekelne, akkor sem öntenék neked italt. Van kezed, használd, csak nem vagy olyan kisfiú, hogy ezt is meg kell tanítani. Hisz te mondtad, nem illemleckére jöttél.-az, hogy a hangulatom mennyire csapongó, nem kérdés, követni egy olyan, aki nem ismer, aligha tud, és kétlem, hogy aki ismer, annak is menne olyan jól, hogy össze tudná rakni magában, éppen mit is gondolok komolyan, s mit nem. De ez sem érdekelt, minden mondatom úgy értette, ahogy akarta, és utóbbi határozottan más dolgokra is célzott, mint az ital emelgetésére. -Azért könnyeket ne hullass.-sziszegem fogaim között, inkább hangosan gondolkodva, szándékosan nem a képébe mondva a szavakat. Elnevetem magam szavain, pedig nem mond semmi mókásat, ez inkább az irónia, mintsem az örömöm jele, persze ezt most nyilván való ő is érzékeli.-Mit szeretnél, mi legyen az ár? Bár fáj, hogy olyannak gondolsz, aki pénzt kér bizonyos dolgokért.-beszélek rébuszokban, ahogy ő is, majd a poharamból felhajtom az italt és kérésére az ajtó felé nézek, majd felmordulok és felcsillanó szemekkel mosolyodom el.-Fogadhatunk, meddig nem nyírják ki. A mocsok feltakarítása errefelé nem ritka, de emberek mellett azért a bolhásokat jobban szeretem, lábtörlőnek tökéletesek.-"bókolok" kedvesen mosolyogva, és elé tolom az üveget, hogy töltsön magának, ha akar. Figyelem a lányt, ahogy beljebb sétál, észreveszi, hogy jó pár szempár szegeződik rá, s jómagam is ajkamba harapva mérem végig a kisasszonyt. Ínycsiklandó falat lehet, de engem köt a diétám.-Adok neki fél órát, és valaki hátra fogja kísérni pár pohár pia után. Többet vagy kevesebbet mond, Mr...?-próbálok kicsikarni belőle egy nevet alantas, megkerülő módszerrel, ha sikerül, már előrébb lépett a beszélgetésünk az intimebb, magánszférák felé. Bár nem célom, hogy minden titkom elmondjam egy bolhazsáknak, de az tetszik, hogy nem húzza meg magát, sőt. Középpontban akar lenni, ahogy én magam is ezt a szerepkört szeretem a legjobban.
Nem kerültem a konfliktusokat. Ha valaha is elkezdtem volna, esélyes, hogy kinevetnek azok, akik ismernek. Ben Lockwood, mint veszély-kerülő? Tényleg jó viccnek hangzott, még jó, hogy senki nem mondta ki a közelben, mert sokan felnevettek volna. Nem mintha annyira ismernének a városban, inkább máshol szoktam randalírozni. Vámpírok orra alá csak akkor török borsot, mikor tényleg, elmondhatatlanul unatkozom. Tehát minden második napon. Mióta Kate inkább a főiskolai életet választotta, és pár üres agyat tölt meg tudással, semmint hogy engem szórakoztatna, hát megüresedett pár órám. Sőt, egy egész életem lett üresebb, de ki vagyok én, hogy bármit is szóljak? Nem tetszett. És ha ezt nem vette észre, róla is elmondhatjuk, hogy csukott szemmel szeret járkálni. Eléggé nyilvánvaló a véleményem erről az egész tanítósdiról, de nekem volt időm rápihenni erre az új életre. Sok évet töltöttem egy koporsó fedele alatt. Beleuntam. De már azt is unom, ami most történik. Kellene valami eget rengető balhé. És isten a tanúm rá, hogy én leszek az elsőszámú gyanúsított, ha bármi kirobban a városban. Nem szeretek második lenni. A reflektor a kedvencem. És mindig vállalom a felelősséget a tetteimért. De előtte inkább edzek egy kicsit, kijöttem a formából a legutóbbi akcióm óta. - Nekem inkább bolháim vannak - rántottam meg a vállamat, majd egy gunyoros mozdulattal megvakartam a nyakamat. Elég harapós kedvében volt, de kit érdekel? Azért vámpír, hogy harapjon. Mondjuk fűbe. Valahol, ahol nő is olyan ebben a városban. Mindenesetre ő már többet ölhetett, mint én. Erről nem nyitok vitát. Hátradőltem. - Remélem, nem illemleckére ültem be ide. Könnyebb lenne meglendíteni azt az üveget, ha azt mondanám, hogy kérem, aztán meg azt, hogy köszönöm? Na? Ugye, hogy nem? - kérdeztem értetlen tekintettel. A neveltetésem persze megkövetelte volna, hisz annak idején az apám nem volt rest minden szarságot belém nevelni. Vagy inkább neveltetni, mert ő nem vette ki belőle a részét. - Szóval, ha akarsz némi jattot, adj okot rá, hogy legyen kedvem perkálni - tettem még hozzá. Nagylelkű borravalókat szoktam osztogatni, bár ez általában azért van, mert formásak a felszolgálólányok. Ő pedig még kivételes darab is. Kate nincs itt, hogy észrevegye, mégis miképp bámulok nőket. De örök szabály: nézni szabad! - De szomorú történet - biggyesztettem le az ajkaimat, én még lötyögtetve az alkoholt a pohárban, vele ellentétben. Elég erős torka lehet. Vagy csak sokat iszik. Nem tudom, melyik tulajdonság előnyösebb. - Gondolom nem sírsz utána. Jó helynek tűnik. Lehetne az is, ha nem ilyen mocskokkal lenne tele. De hát... ez jár annak, aki nem válogat - ráztam meg a fejemet ironikus hangot megejtve. - Hm. Mennyi egy óra pofázás? Csak mert akkor még most elkezdem kiönteni a szívemet. Óra indul? - kérdeztem felvont szemöldökkel, persze mindezt merő gúnyból tettem. - Nincs jobb... dolgom. Te is rettentően unatkozhatsz. Bár ha most oda nézel... - pillantottam a bár ajtaja felé, ahová egy fiatal emberlány tévedt be. Ezer közül is felismerném őket. Ahogy az ezer meg egy vámpír is, aki dettó észrevette. - Lesz mit feltakarítanod ma, mert az az érzésem, hogy pár másodperc, és szegény csajból semmi se marad.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tipikusan az a fajta főnök és bártulaj voltam, aki szeretett tudni róla, hogy mi folyik körülötte, hogy mi folyik az asztaloknál. Néha egy kis hallgatózás aranyat ért, pláne, ha a hely egyre felkapottabb és nem csak a vámpírok körében. Nem terveztem mindent szabályok közé kötni, de reménykedtem abban, hogy ez a fajta különbség a fajok között nem a bárom romba döntésével lesz egyenlő a végén. Viszont azt nem tagadhattam, hogy jómagam sem szerettem a farkasokat, így a fickó, aki maga elé meredve bámul, kicsit kihozott a sodromból, még akkor is, ha nem ismertem. Luke vakmerő terve mellett semmi kedvem nem volt most ahhoz, hogy bárki miatt takarítást kelljen intéznem, egyáltalán bárki miatt figyelnem kelljen bármire, amire nem is akarok. elég gond volt a tudat, hogy az egyetlen férfi az életemben, aki mindig biztos pont volt, egy pszichopata karmai közé menetel, önként és dalolva. A békát nem, hogy lenyelni nem tudtam, de szívem szerint a magassarkúmmal tűztem volna a homlokára a hülye ötletet, amitől el nem tudtam tántorítani. Az lett volna csoda, ha sikerült volna ilyesmi. -Én pedig nem gondoltam, hogy a bár szabályzatába kellene foglaltatni bárkivel is, hogy rühes korcsoknak nem való ez a hely.-visszavágni nem vagyok rest, egyenlőre én vagyok hazai pályán, nem ő. Bár eltökélt szándékaim között nem első helyen foglalt az, hogy kitépjem a szívét. Mint már mondottam volt, jobb dolgom is akadt mostanában, ám a rosszallásom és nemtetszésem, mivel ez egy szabad világ, nyugodt szívvel, s lélekkel kifejthetem. S nem csak neki, ezt másnak is nagyon szívesen megteszem. -Emlékeztetnélek, hogy nem vagyok a szolgád. Vagy talán a kérem és a köszönöm szavak ebben az évszázadban már nem játszanak? Vagy csak a bolhásoknak nem tanítják meg az ilyesmit...-merengek, de nem töltök poharába, pedig éppenséggel egy üveg pia van a tálcán, amit magammal hoztam. Pont ezért, kérdésre és kérésre sem várva, leülök vele szemben. Kérlek, ez a saját bárom, akkor és oda megyek, amikor és ahová én akarok, s pont ő nem fog ez ellen tenni semmit. Kérdésére nem válaszolok, töltök a poharakba, de amilyen gyorsan kitöltöm, szavaira reakció adása előtt, még megiszom, hogy véletlenül se jusson eszembe az üvegpoharat a képébe préselve szilánkosra törni. Az ilyenek már leperegnek rólam, pláne, ha jó napom van. A gond az, hogy azokból mostanában nem igen jutott ki, sőt. -Kedves feltételezés, és lehetett volna így is, de nem. Az, akivel társultam, csak szerette volna, hogy alatta feküdjek, így ki is került a képből.-mondom sokat sejtetően, és a mellettünk elhaladó egyik pincérnő kezébe nyomom az üres tálcát, ezzel jelezve, hogyha szükségem, szükségünk lesz valamire, majd szólok, de most hagyjon minket.-Talán problémád van valamivel kicsi farkas? Gondolom nem azért iszol, mert a te életed olyan rohadt jó mederben csordogál.-ennyire ismertem már a betévedő alakokat, hogy tudjam, senki nem jön, pusztán kedvtelésből. Az ivásnak rendszerint oka van. Még akkor is, ha azt beismerni túl nagy késszúrás lenne az elmébe vagy a lélekbe.
Egy ideig a saját gondolataimba merülve néztem ki a fejemből. Nem volt szokásom a vakvilágba merengés, mindig akadt ennél jobb dolgom is, de ezúttal rájöttem, hogy néha szükséges a totál passzivitás is. Persze jogos a kérdés, miért egy zajos bárba tértem be, ha csendre vágyom? Hát, nem vágytam csendre. Szerettem, ha zajlik körülöttem az élet, ezért is utáltam régen, amikor apám megmondta, mit tehetek és mit nem. Nem volt hajlandó foglalkozni velem, így jobb híján magamnak kellett szórakozást találnom. És arról már talán tényleg nem tehetek, hogy pont a Salvatore testvérek hergelése tűnt a legjobb hobbinak. A szüleink harátok voltak, anyám halála után még erősebb kötelékké nőtte ki magát a barátság az apáink között. Vicces lett volna megosztani velük, hogy mi, az örököseik ki nem állhatjuk egymást. Az egészet pedig fokozta az, hogy mindannyiunk fejét ugyanaz a lány csavarta el. Az már tényleg csak egy ráadás volt, és ugyan nem hittem istenben, de akkor és ma is úgy gondolom, hogy szándékosan történt, csak hogy véletlenül se tudjunk véget vetni a viszálykodásnak. Előfordul az ilyen. Gondolataimból egy nő hangja keltett fel. Felé fordítottam a fejemet, de mondanom sem kellett, nem úgy volt öltözve, mintha ő itt bármikor is felszolgált volna valamit. Na persze ez ettől függ, hogy szerette-e magát kelletni, mert akkor esélyes, hogy önmagát egy párszor már... öhm... feltálalta. Felvontam a szemöldökömet. - Úh. Nem volt kiplakátolva az ajtóra, hogy ez a hely a rohadék vérszívók törzshelye. Vagy titkos bázisa. Vagy akármi - sóhajtottam fel, megforgatva a szemeimet.Én szerettem balhét kezdeményezni, és azt nem szerettem, ha más tette meg helyettem. Főleg nem az, ha egy nőről is van szó ráadásul. Elrontotta az egész játékot. Sosincs jó vége, ha egy férfi nővel hadakozik. - Ha már úgyis itt vagy, hozhatsz nekem még egy kört - böktem az üres poharamra. Gondolom ez volt neki a tökéletes indíttatás, hogy idejöjjön. Ha nem iszom éppen semmit, mit is keresek itt? Rohadt jó kérdés. Ennyit arról, hogy szabad országban élünk. Igaz, ez az emberek dumája. Mikor leült velem szemben, félrebillentettem a fejem, és ismét letettem magam elé a poharamat. - Hát, attól tartok, ti fosztjátok meg magatokat a bevételtől. Így ne csodáld, ha csődbe mentek - rántottam meg a vállamat. Ki nem állhattam a fajtáját, és hiába volt isteni az illata, bizonyára méregdrága parfümöt használ, de még így is éreztem, az ösztöneimmel éreztem, hogy vámpír. És ez taszított. - Tehát nem kapok italt? - kérdeztem ismét negédes vicsorgással. Mert hogy ez nem vigyor volt, az biztos, de már tele is volt a pohár. És a sajátja is. Na, ez gyors volt. Nem kell írnom a panaszkönyvbe. - Kitalálom. Vagy a tiéd ez a bár. Vagy az alatt fekszel szívesen vagy nem túl szívesen, akié ez a bár - kezdtem mély gondolkodásba. Na jó, túlozni sem kell.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Este volt, ráadásul a hét vége felé, pláne tele volt a bár. Elintézem a papírmunkát, leadom a piarendelést és az őröket a szokásos instrukciókkal látom el a nagy tumultus érkezése előtt. A pincéreket eligazítom, hogy mit hol keressenek, és én magam a kassza mellé sétálva számba vetem a váltót. Elégedetten nézek körbe, ahogy a hely feltöltődik emberekkel, a zene nem túl hangos, de egy-két szórakozó kedvű már a poharakkal a kezében rázza magát. szánalmas emberek, hogy ilyen könnyen adják magukat. És ezt nem csak a nőkre értem, elég végignézni a ma esti felhozatalon. Nem rajongtam érte, hogy farkasok is ki-be járnak ide, s mivel már többször láttam itt az egyik ilyen illetőt, kezembe vettem a tálcát -bár sütött rólam, hogy nem vagyok pincérnő-, és az asztala felé vettem az irányt. A tálcán egy közepes minőségű tömény volt és két pohár. Bár eltökélt szándékom nem a szórakoztatása volt vagy a kedveskedés. Távol álljon tőlem. -Egész este csak ülni fog és nem rendel semmi mást?-nézek az előtte lévő üres pohárra, szemem és szavaim nem a figyelmességtől és a kedvességtől csillogóak, inkább alattomosak, szinte süt rólam, hogy nem látom itt szívesen.-Szeretem látni, hogy a megélhetést biztosítják a vendégek a ,unkavállalómnak és nekem is.-nyomom meg szándékosan mondandóm végét. Őszintén szólva nem sok kedvem volt a társaságához, mégis leültem vele szemben. Kizárt, hogy a társadalmi elvárásban egyedülálló címszó alatt fusson, most mégis egyedül van. S ez engem hol érdekelt? Ha flörtölök is vele, nem ő az egyetlen, s mivel már láttam itt, gyanítom, hogy ezzel ő is tisztában van. Ahogy azzal is, hogy én vámpír vagyok. Viszont, ha Luke és az őrült tervünkre nem akarok gondolni opcióval lépek be a munkába, akkor azt meg is tartom. S ha további papírmunkával ütöm el az időm, kelleni fog valaki, aki a vérével szolgál mellé, vagy becsavarodok. Kinyitom hát az üveget és töltök a két pohárba. amióta nincs itt Christian kicsit magányos bárvezető vagyok. Pedig a személyzet számát kétszeresére növeltem, de akkor is. Hiányzott az idegesítő feje, hát kerestem helyére mást, aki az idegeimen táncolhat, s akién én is táncolhatok. S a választásom ehhez épp egy farkas lesz ma este. A szélsőségek embereként ezt megengedhetem magamnak.
Soha nem voltam olyan, aki lemond a jóról vagy a szórakozásról. A fakírság eleve nem vallott rám, a mazoizmust pedig már a lehető legkevésbé szerettem. Régen volt szokásom, amikor még gyerek voltam. Túl mély nyomokat hagyott bennem az élet, nem tudtam mással megoldani, csak fájdalommal... aztán jött mások fájdalma. Jobban tetszett, mint a sajátom. Látni a szemükben a félelmet, a vágyat arra, hogy vagy hagyjam életben őket, vagy rögtön döfjem beléjük a kést, de ne kínozzam őket. Sosem azt kapták, amit akartak. Inkább azt, amihez nekem éppen akkor kedvem volt. Nőben csak ritkán nem a prédát láttam, Abigail mellett Wanda volt még ilyen... de ez a mostani szinte felhívás volt keringőre. Éreztem is, hogy megmozdul a vér az ereimben, ahogy eszembe jut, milyen régen is volt már, mikor utoljára kivetettem a hálómat valakire. Amikor utoljára öltem. Senki kedvéért nem mondtam volna le erről, már a pár napos böjtömet se tudtam mire vélni. - Nem is tűnsz játékszer-alkatnak - sóhajtottam fel, mikor nyilvánvalóvá tette, hogy ne az ő jelenlétével képzeljem el az egészet. Tény, hogy... nem hagyta volna magát. Ilyen szempontból egészen biztos, hogy nem. A testét már megkaptam legutóbb, de az, hogy láttam a szemében felcsillani valamit, ami ugyanolyan volt, mint az én szembogaraimban, hát... nem foszthattam meg ettől a világot. Én magam nem sokáig tűröm meg, ha két dudás van egyazon csárdában, de megölni azért nem fogom. - Tiéd a választás - tettem aztán hozzá, miután ajkait a sajátomon éreztem. Az efféle gesztusokat általában csak egy helyzetben viseltem el, legtöbbször nem csókolgattam senkit, mert az túl bizalmas, túl személyes. Én pedig senkivel nem keveredtem ilyen viszonyba. - Bökj rá valakire, majd menj a szomszédos épület alagsorába. Három perc, és ott leszek - húzódtam el tőle, majd vártam, hogy döntsön. Elég sok lány volt a helyen, sokan áramoltak kifelé a gyilkosság miatt. Ha rábök egyre, én kapom el, és viszem el oda. Bár a kielégültségemmel momentán nem voltak problémáim.
Engem érez. Elvigyorodva csóválom meg a fejemet de csak, hogy aztán percekkel később a vigyor eltűnjön és unalom vegye át a helyét. Pedig jó kis játék lehetett volna. Cserébe a kis csaj elszúrta nekem az egészet. Most pedig már nincs más hátra, mint megvárni a zsarukat, akik aztán kikérdeznek mindenkit. Köszi de erre nem várok. - Itt az ideje, hogy megmutass egy ilyen zugot nekem… - fordulok vele szembe de libabőrtől feszülő bőrrel és oldalra billentett fejjel. Nem tudom mi a fene vonz ennyire hozzá, mi tart mellette. Talán az, hogy mellette nem kell visszafognom magamat. Nem kell elrejtenem a beteges vágyakat, nem kell határt szabnom édes kis játékaimnak. Nem kell megtagadnom azt aki vagyok csak azért, hogy mások elfogadjanak… mert ugye azt tudjuk jól, hogy legalább egyszer az életben mindenkit elkap a vágy, hogy felhúzza a fekete lobogót, beleköpjön a tenyerébe és gyilkolni induljon. Aki azt mondja nem, az hazudik… nincsenek ártatlan lelkek ezen a mocskos sárgolyón max még sértetlenek. Amint egy lelket felszabdalsz nem lesz ugyan az többé. Megcsonkított maradvány lesz, véres cafat nem több. Az pedig, hogy ezt ki éli túl… más kérdés. Én túléltem. S imádom akivé lettem. Azt pedig még inkább, hogy Matthiasnak tetszem így. Elcseszetten. Megcsonkítva. Mocskosan és szégyentelenül. - Játszunk valami mást. - mondom szinte nyafogva. - Mindig is kíváncsi voltam, milyen amikor nem én vagyok a mészáros… - harapok bele ajkamba mosolyogva. - Szívesen megnéznélek… munka közben. - vigyorom szélesebbre húzódik. - Persze kizárólag, mint külső szemlélő. Nem mint játékszer. - öltök nyelvet. Nem-nem, magamat nem adom a kezei közé. Bár… abban is van valami perverz izgalom ami a gondolattal együtt azonnal megragadja elmémet. Megköszörülöm torkomat. - Én csak választani akarok. - búgom ahogy lábujjhegyre emelkedve harapok bele édesen fülcimpájába majd szembenézve vele csókolom meg. - Mit mondasz? - tekintetem csillog a gondolattól, hogy őt láthatom a mészáros szerepében. Izgatott vagyok, épp annyira, mintha a vattacukor árus előtt állva várnám, hogy végre én kerüljek sorra.
Nem volt okom elrontani a játékát, elvégre tisztában voltam vele, mennyit is jelent az ilyesmi. Én aztán főleg tudtam. Ki nem állhattam azokat, akik egyetlen mukkanással, felesleges pofázással elcsesztek mindent. Szerettem élvezni azokat a szituációkat, mikor minden az én kezemben volt. És valljuk be, kevés olyan dolog volt az életemben, amelyet nem más kárán szereztem meg. Ez a nő valamiben más volt. Már önmagában egy elcsezett figura, de aligha tehettem ellene. Azon kívül, hogy megpróbáltam minden mozzanatát kiélvezni. Keveseknek adatott meg az a beteg elme, amellyel ő már réges régen rendelkezhetett. Nem firtattam az okait. Talán verte az apja. Talán ivott és verte. Talán mindezek mellett még őrzött is egy kulcsot, amely unalmas éjszakákon a lánya ajtaját nyitotta. Nem volt híján a történelem beteg apáknak, de talán azért sem sajnáltam egyiküket sem, mert velem is megtörténtek ezek. - Rajtad kívül? - kérdeztem, és elmosolyodtam. Éreztem. Az örömét, a gyerekes jókedvét. Az élvezetét, hogy azt gondolta, uralja a helyzetet. Nem is gondolt még arra, hogy pár percig tarthat csak az édes extázis, a tiszta ruha... egy csettintéssel intézte el. De egy véres lelket nem tisztíthat meg ennyivel. Megadatott viszont az a szerencse, hogy kicsit sem érdekelt, mivel óhajtotta szennyezni magát. Éppen annyira akartam őt megtisztítani, mint saját magamat. Felsóhajtottam. Megtörtént, amit már előre láttam. Egy lány. Sírva rohant elő. Beszélt, vérről, hulláról, mosdóról. Abigail arca pedig szépen lassan elveszítette örömteli hatását. - Ez a te tereped. Én a csendes, nyugodt zugokat szeretem - súgtam a fülébe, miután odahajoltam. Furcsa volt, hogy nem akartam bántani. Talán mert egy hozzám hasonló elmével csak gazdagabb lehet a társadalom. Kevesen voltunk így is, akikben megvolt ez a faktor.
Játszani akar. Rendben. Játszunk. Ebben az esetben viszont nem csak az én bőröm lesz a tét, hanem az övé is. Sőt. Elvigyorodom. Nekem ugyan még nincs olyan célom, mint apámnak, aki maga a szörnyek rémálma, hiszen amit művel velük az túl mutat, minden őrültségen, de nekem nem kellenek olyan szent célok, mint neki, hogy jól szórakozzak… persze megfordul a fejemben a lehetősége annak, hogy Matthiast kelepcébe csaljam és apámnak szállítsam. Biztos vagyok benne, hogy tudna mit kezdeni ezzel a beteg farkassal az oldalamon… de ami azt illeti én is tudok vele mit kezdeni. Továbbra is széles vigyorral ajkamon emelem mutatóujjam az övéhez és nyomom rá. – Shhhhhh. – kacsintok és a következő pillanatban az egész hely elcsendesedik de láthatólag rajtunk kívül ez senkinek nem tűnik fel. A ruhámról eltűnik a vér. – Mit hallasz? – kérdem Mattet miközben körbe pördülök. Halk kuncogás. Suttogás. Reszkető sóhajok. Mindenki táncol. A csönd csak minket ölel körbe. – Mit érzel? - fém véres szaga. A pézsma illata. A hazugságok szaga. Marja még az én orromat is. Pedig én csak egy boszorkány vagyok. Egy gyilkos. Aztán egy sikoly. Ezt mindenki hallja. A hangok visszatérnek. A zene ismét lüktetni kezd. Egy lány tör elő a mosdóból, csupa vér. Könnyek mossák az arcát. Reszket mint a nyárfalevél. Egy hulláról magyaráz. – Na innentől lesz unalmas az este. – húzom le az időközben kezeim közé kerülő rövidet. Az emberek a lány mellé sietnek. Mindenki a másikat figyeli. Mi történhetett? Honnan az a sok vér? Azt mondta a lány, hogy valaki halott? Itt? Az lehetetlen, hiszen… - Mond csak itt akarsz lenni akkor is amikor a rendőrök megérkeznek vagy eleget szórakoztál már? – kérdem unottan hiszen ez nem játék. Ebben nincs izgalom.
- Mondhatjuk így is - vontam egyszerűen a vállamon. Szörnyeteg voltam, ezen már nem volt mit tagadni. De szerettem az lenni, és azt is előszeretettel néztem, ahogyan mások szörnyeteggé változnak. Egyetlen apró lépés elég volt, hogy meginduljanak a lejtőn, én pedig... hát, fogalmazzunk úgy, hogy sosem voltam rest egyet pöckölni az ujjammal, ha ennyire volt szükség ahhoz a lépéshez. Imádtam szörnyetegekkel szórakozni. Akkor nem éreztem magam egyedül, és habár sok időt töltöttem el egyedül, csak magamra számítva, de most, hogy végre kinyílt előttem a világ, nem volt szándékom megelégedni a magánnyal. Pont ezért tartottam kapcsolatot Scarlettel - már ha lehet kapcsolatnak nevezni azt, hogy néha felbukkanok az életében szó nélkül -, de említhettem volna Wandát is, akiből egyszer... tökéletes szörnyeteg válhat, ha nem gondolja meg magát az utolsó pillanatban. Megcsókolt, amin talán meg kellett volna lepődnöm, de nem tettem. Nem először gabalyodtunk volna egymába, nem is olyan régen tettem róla, hogy egy életre megjegyezzen magának, és ezen nem is akartam változtatni. Szerettem nyomatékos lenni, emlékeztetni mindenkit arról, hogy... mi is vagyok és ki vagyok. Ez a nő pedig valójában megfelelt minden kritériumna. De nem én tettem szörnyeteggé. És ez hiányzó érzetet keltett bennem. - Tudod mit? Maradjon csak ott. - tettem aztán hozzá. Végül is... eltüntetni... miért tüntetné el bárki? Ennek a lánynak a célja, hogy megtalálják. Én pedig nem fogok ebben ellenkezni. Sokak számára olyan a gyilkolás mint valami édes méreg. És az, ahogyan valaki felfedezi az áldozatot, felér egy kielégüléssel. Ezt pontosan tudtam... mestere voltam az árok szélében hagyott nők tetemeinek.
Élvezte. Tetszett neki. Megbabonázta a vér és imádta, hogy én nem szűkölő kutyaként menekültem, hanem egyenesen a tömegbe vetettem magam úgy ahogy voltam; vértől megfestett bőrrel és lelkiismeret nélkül. S én élveztem, hogy tetszek neki ilyen mocskosan, ilyen elvadultan. Megragadott és én megint hagytam magam, hagytam, hogy ő vezessen egészen a bár elé, ahol a falnak vetve hátamat vigyorodtam el szavaira. - Mármint úgy érted nem is találkozhattam volna jobb szörnyeteggel. - öltök nyelvet neki játékosan majd egy pillanat alatt rántom meg és taszítom a falnak, hogy megcsókoljam. Hiába, a vértől megéheztem. Sóhajtva húzódok el és megingatom fejemet. - A női mosdóba zártam. A vért onnan eltűntettem az nem volt probléma. - rántom meg a vállamat érdektelenül, szemernyi bűntudat nélkül – de előbb vagy utóbb meg fogják találni és hidd el tettem róla, hogy rájöjjenek, nem baleset volt. - Utalok a több tucat sebre mi tátong a férfi testén aki meg akart erőszakolni. Nem, nem volt elég, hogy megöljem. Azt akartam, hogy mocskosul szenvedjen amiért megpróbált kezet emelni rám. Én nem holmi kis liliom szál vagyok, akit úgy mozgatnak, mint egy szalmaszálat. Nem. Én erős vagyok és kegyetlen. Nem hagyom egy férfinek sem többé, hogy bántson, ezt megfogadtam akkor, amikor először megerőszakoltak. Az emlék pedig túl mélyen él bennem ahhoz, hogy elfelejtsem. Az éjszaka mikor naiv kislányból vérmes szörnyeteg vált belőlem és nekem még csak annyi kifogásom sem volt, mint egy vámpírnak vagy vérfarkasnak. Bennem nem tombolt semmiféle éhes bestia. Én magam voltam a szörnyeteg, emberként. Csak úgy mint apám, ki hobbiból űzi már a vámpírok elejtését és kínzását mindezt persze egy magasztosabb cél érdekében de tudom, hogy apám élvezi amit tesz és én sem tagadhatom le azt, hogy éveztem elvenni ennek a rohadéknak az életét. - A személyzeti bejáró. - mondom lassan, hirtelen megfontoltsággal – Ott bemehetünk, senkinek nem fog feltűnni. - pajkos izgalom ül meg hangomban. Igen. Felizgat, hogy elkaphatnak bár tudom, hogy ez nem ma este és nem ezért fog megtörténni.
Ismertem a tehetetlenséget, azt, hogy milyen teljes mértékben kiszolgáltatottnak lenni, és ezzel a nővel kapcsolatban pontosan ezt éreztem a legutóbbi alkalommal. Azzal a kivétellel, hogy a kettőnk esetében nem én voltam a kiszolgálatott fél, és ezt ő is nagyon jól tudta. De talán nem is ez érdekelt leginkább, hanem az, hogy szimatomnak köszönhetően vér szagát véltem felfedezni a levegőben. Talán ez bírt rá arra, hogy addig kövessem, míg felém nem fordult, és ki nem ejtette a nevemet a száján. Szóval valakiben legalább felejthetetlen emlékeket hagytam. Remek! Azt sem tudom, őt miért hagytam életben, bizonyára éppen szentimentális voltam tőlem nem megszokott módon, de jó, hát előfordul bárkivel. - Azt látom. - mértem végig, beleharapva alsó ajkamba, de tekintetemben nem félelem időzött, inkább valami furcsa elismerés. Imádtam a vér lassan barnuló színét, de ami rajta maradt, az egyértelműen friss volt. Még vöröslött, épp hogy nem csepegett az alattunk lévő burkolatra, és magam sem tudtam, mikor jelent meg egy vigyor az ajkaimon, végignyalva számon. Végül csak felsóhajtottam, mintha gondolkodtam volna bármin is, majd megragadtam a karját. - Az első számú szabály, hogy ha nem akarsz lebukni, hát nem sétálgatsz emberek között véres göncben, drágám - mondtam, de semmi rosszallás nem volt a hangomban, sokkalta inkább voltam lenyűgözve, mintsem hogy aggódtam volna azért, hogy bárki elkapja őt. Kiráncigáltam, amilyen tempóban csak tudtam, és mikor a bár elé értünk, végignéztem rajta ismét. - Azt hiszem, már össze is állt a történet a fejemben. De nem is találkozhattál volna jobb emberrel. Életművész vagyok, de a legjobb holtestek eltüntetésében. Hol hagytad? - néztem rezzenéstelnül szemeibe, várva a válaszát.
Harag. Főnév. Valós vagy vélt sérelem keltette zaklatott indulat egy személy vagy csoport ellen, illetve az ebből fakadó, tartós indulatos, bosszúra vágyó, erősen zaklatott lelkiállapot; düh, méreg. A hatodik főbűn. Szinonimái: felháborodás, düh, felindultság, indulat, méreg, bosszú, ideg. S én bizony bűnös vagyok ma éjszaka de bennem nem csak a hatodik főbűn forrong, ó, nem. Bizony ott lángol bennem a bujaság, a torkosság, fösvénység. A harag azonban valami más. Ma éjszaka éjsötét árnyakként fojtogatják torkomat. Ki kell jutnom innen, méghozzá minél hamarabb. Vértől mocskos ruhámra fittyet hánynak, miközben próbálok áttörni a táncoló, vonagló testek tömegén, kevesebb, mint több sikerrel, amíg meg nem állít egy hang. Egy túlzottan ismerős hang. Nevet most hirtelen nem tudnék társítani a hanghoz de jól emlékszem a bujasággal teli éjszakára. Arra, hogy végre emberemre akadtam, valakire aki nem volt rest átvenni az irányítást felettem és ah te jó ég, milyen jó érzés volt letérdelni elé és megadni amit akar. Megfordulok. Tekintetemben nyoma sincs riadalomnak, ártatlanságnak. Dühtől kipirult arcom, véres ruháim, megrezzenő alakom viszont így is elárulja a szakavatott szemeknek, hogy valami nincs rendben. S ez a valami az, hogy nincs bűntudatom amiatt ami történt... hogy nem emészt bánat és nem sajnálom egy cseppet sem annak a rohadéknak az életét aki az imént megpróbált megerőszakolni. Az már nagyobb probléma, hogy nem elégedtem meg az erőmmel és fizikailag is bántanom kellett. Megszúrtam. Többször. Addig még a tüdeje össze nem omlott. Ezért a sok vér. Ezért futok. Ha simán csak megöltem volna az erőmmel, most nem lenne miért elmennem. Nem jönne a rendőrség amint megtalálja valaki a nő wc fülkék egyikébe zárt hullát, hogy lezárja a területet és gyilkossági ügyben nyomozni kezdjen. - Matthias. - nyögöm ki halkan ahogy rájövök végre mi is volt a neve. - Nem épp a legjobbkor kaptál el. - én lepődöm meg a legjobban, hogy nincs ingerültség a hangomban, sőt, mintha pillanatok alatt kezes báránnyá szelídültem volna. - S ha csak nincs egy remek ötleted arra, hogyan lehet megúszni egy gyilkosságot, kétlem, hogy maradhatok. - suttogom mert tudom mi ő és tudom,hogy hallja. Ahogy azt is, hogy ez egy olyan játék ami kimondottan tetszeni fog neki.
Szerettem az efféle helyeket, főleg mikor a város egy másik felében fesztivál tombolt. Azokat sem vetettem meg. Igaz, eddig nem volt lehetőségem arra, hogy a saját testemben vegyek részt ilyesmin. Tekintve, hogy évszázadokon keresztül szükségem volt más férfiak testére... mindig jól választottam. Olyanokat, amelyekre csak úgy repültek a nők, s nem volt komoly problémám azzal, hogy meglegyen a napi adagom. Egyesek azt gondolnák, ez a szexről szól, pedig számomra ez sokkal több. Én nem hagyom élve ezeket a nőket. Kegyetlen ragadozó vagyok, a legrosszabbik fajtából. Nem áll tőlem távol semmi. A legkegyetlenebb módszerekkel vagyok képes véget vetni a szenvedők sínylődésének, ám az utóbbi időben kénytelen voltam taktikát váltani. Most már állandó a testem, vigyáznom kell arra, hogy ne kapjanak el. Azok az útszéli prostituáltak senkinek nem fognak hiányozni. A hiányuk észrevehetetlen. Nincs űr... nincs gyerekük... férjük... csak libák, akik nem vitték semmire. De én fogom, aminek az a feltétele, hogy ne csukjanak le két nap múlva nemi erőszakért, és brutális emberölésért. Lényegében amit teszek, olyan, mintha nem is emberi kéz műve lenne. Olyan vagyok, mint annak idején Hasfelmetsző volt. Akárhányszor meghallom, mosolyogni tudnék ezen az egészen. Annyi teória látott napvilágot... egyik kreatív volt, míg a másik szánalomra sem méltó. Én pontosam tudtam, hogy mi mozgatja Hasfelmetsző Jack kis buksiját. Tekintve, hogy a férfi, aki elkövette mindezt, az én akaratomra tette. A kegyetlenkedés egy újabb fokát értem el akkor két hónap alatt, ám a test elkezdett leépülni... el kellett hagynom. Akkor szakadtak meg azok a bizonyos prostituált gyilkosságok is. Pedig azok a sikolyok... a vér... életem legszebb időszaka volt. Elértem mindent, amire más csak vágyni akar. Ja, hogy más nem akar gyilkos lenni? Kit érdekel? Ez művészet. Csak úgy siklottam a sorok között. Egyikből a másikba. Nem tudtam, hol tartok éppen a bár végeláthatatlan bokszai között, számomra ez nem is jelentett semmit. Követtem egy nőt... akit múltkor mát láttam. Elég izgalmas fél óránk volt. Ismerős volt hátulról, ám nem lepett meg, hogy ő nem vett észre engem. Azt sem tudom, őt miért hagytam életben. Erre ritkán került sor, akkor sem azért, mert elérzékenyültem. - Ó, drágaságom. Miért nem állsz meg? - kérdeztem úgy, mint aki most szívott valamit, éppen akkor, mikor a lány megállt. Nem emlékeztem a nevére. Talán... Abigail? Ismertem. És ha megfordul, még inkább fogom ismerni.
Kezdőlap
