Renn nem volt jól. Nagyon nem. Térdre roggyant összegörnyedve és a odakapott a kezével, ahol csúnyán betalált a random husángom. Előtte még merőben bámult, de olyan bugyiolvasztó tekintettel, mintha valami érdekesség lettem volna, de a következő pillanatban már le is hervadt a ez a menő bugyilepattintós tekintet, amint eltalálta a haragom. A lelkiismeretem belülről mardosott a tettem miatt. Nem akartam és mégis nagy fájdalmat okoztam annak a férfinak, aki már többször is megmentette az életem, csak azért, mert megharagudtam rá valami olyasmi miatt, ami csak nekem számított. Még jó, hogy dühömben nem kívántam valami extrémebb dolgot, minthogy száradna le a szája, amivel először még hevesen csókolt, majd inzultálni kezdett. Bele sem merek gondolni, mi történt volna akkor. De ha értelmesebb lennék, akkor nem vágtam volna be a durcát ilyen könnyen, hisz okos enged, szamár szenved. De én érzelmi téren síkhülye voltam, a szívem és az érzelmeim nem dolgoztak össze az agyammal. Odabotorkáltam Rennhez, hogy segítsek neki, mire ő kimérten közölte velem, hogy maradjak távol tőle. Még a kezét is felemelte előttem, mint egy stop táblát. Sírásra görbültek ajkaim. Érthető volt a reakciója azok után, hogy ráküldtem egy nagyobb fadarabot, ami rendesen el is náspángolta, de mégis fájtak a szavai. Egy lépést hátráltam.
- Ne hara…- akadt bennem a haragudj szó, mert az ujjai már szorosan a nyakam köré fonódtak és az arcomba vicsorított. Mon Dieu! A következő pillanatban már zuhantam a föld felé egy hangos sikoly kíséretében. A madarak felröppentek a fákról ijedtükben és izgágán körözgetni kezdtek felettünk a magasban. Talán csak ők lesznek az egyedüli szemtanúi a haláltusámnak. Mert abban a pillanatban úgy éreztem, meg fogok halni, most már végérvényesen. És a groteszk az egészben az volt, hogy annak a férfinak a kezei által, aki eddig megvédett a haláltól, aki visszahozott a halálból és aki hosszú idők óta az első férfi volt, aki meg tudta mozgatni a fantáziámat. Kegyetlen a sors, legalábbis velem szemben. De te akartál hibridet látni Shelly! Hát tessék, meg is kaptad! Legközelebb inkább nem kívánok semmit, jobban járok. Már ha egyáltalán lesz legközelebb. Olyan gyorsan értem földet, hogy még pislogni se tudtam, a derekam egy kőnek vetődött, tompa fájdalom hasított az oldalamba. De nem értem rá azzal foglalatoskodni, ugyanis morogni kezdett rám, majd végigmért, de ezúttal nem bugyiolvasztó, hanem kiéhezett tekintettel. És elhiheti nekem mindenki, hogy nem a bugyikámba akart bejutni, sokkal inkább a vérkeringésemet akarta felborítani. Nagyon gyorsan kellett pörgetnem az agyam azon mit tehetnék, mielőtt ott helyben széttép. Ijesztő volt, nagyon, és a gyomrom görcsösen összerándult, de nem vágytam korai halált halni. És nem akartam azt sem, hogy a férfi a halálom terhét cipelje egész életében. Nem ismertem jól, de annyira azért már megismertem, hogy tudjam, nem volt rossz hibrid, és józan fejjel nem kívánta volna a halálomat. Nemhiába aggattam rá a rendi zsaru becenevet. Kattogott az agyacskám egy ige után, ami nem bántja őt, de számomra is biztosítja az életet. Eszembe jutott egy nyugtató ige, amit egyszer már Dettyn is alkalmaztam, mikor kezdő vámpírként egy rémes éjszakán nekem támadt. Avoir la tranquillité d'esprit! kezdtem el kántálni magamban.
- Avoir…la..tran..quillité...d'esprit... - töredezetten és rekedtesen törtek elő a szavak a torkomból, nem lendített a helyzeten az, hogy Renn fojtogatott.
- Av...oááá...lah...than...qijjééé...de...príí... - egyre kevésbé tudtam hangosan és érthetően is kántálni, mert ujjaival szinte már a bőrömbe vájt, küszködtem a feltörő öklendezőrohammal és a levegőhiánnyal, de nem adtam fel. Vissza kellett hoznom őt, hogy tiszta fejjel tudjon gondolkodni. Avoir la tranquillité d'esprit! Ujjaimmal végigsimítottam az arcán.
- Avh...oháá... - jött a rekedtes suttogás, többre nem futotta. Avoir la tranquillité d'esprit! Ujjaimat most a szeme alatt kiduzzadó vérereken futtattam végig és mindeközben végig a szemébe néztem eltökélten. Renn, kérlek, nyugodj meg! Avoir la tranquillité d'esprit! Morgó hibrid arcát a két meleg tenyerem közé fogtam, és mereven a sárgás szemeibe néztem, miközben gondolatban sorozatosan az igét kántáltam. Avoir la tranquillité d'esprit! Avoir la tranquillité d'esprit! Avoir la tranquillité d'esprit! Sikerülnie kell! Nincs olyan, hogy nem sikerül. Renn, tudom, hogy te nem akarsz megölni, le kell csillapodnod. A torkom körül nem lazult a fogás, a levegőm már gyéren volt, szédelegni kezdtem, hisz a saját energiám is emésztődött a varázslat során. Nem halhatok meg! Nem ölhet meg! Nem érhet így véget, ami igazából el sem kezdődött.

↠ megjegyzés: the spelling time

Nemet mondtam a mókus evészetre. Elképzeltem egy szőr nélküli mókus sültet felfele álló farokkal, élettelen gombszemekkel zöldség és krumpliágyon. Émelyegni kezdett a gyomrom is. Megráztam a fejem egy fintor kíséretében, hogy kiűzzem a borzalmas pillanatképet a kobakomból. Renn rám hagyta a pucolást, de ha olyan halat fogunk ki, aminek bőrszerű a pikkelye, nem kell bajlódni a pucolással sem.
- Rendben, majd én megcsinálom. - sóhajtottam engedve neki. Bár azt nem tudtam, mivel fogok neki a pucolásnak, ha mégis pikkelyes lesz a halacska, mert nem volt nálam sem zsebkés, sem Renn borotvája, amit könnyedén elcsentem és el is hagytam valahol az erdőben. Mivel merőben gondolkodtam rajta és a történtek után nem is voltam egy szószátyár, megjegyezte, hogy nem illik hozzám a szótlanság. Értetlenül néztem rá. Most akkor csiripeljek és duruzsoljak neki egész nap, az megnyugtatná???? Ki érti ezt a pasit? Mert én egyre kevésbé. Aztán a fejecskémbe surrant egy merész ötlet. A lehető legszebben kértem rendi zsarukától, hogy mutassa meg nekem ismét a hibrid alakját, hátha az elűz minden más gondolatot vele kapcsolatban. Persze nemet mondott rá, amire számítottam is, de a továbbiakra nem igazán. Elég harapós lett a kedve, úgy kezelt le, mint egy öt éves óvodást. A végén még meg is kérdezte, mi lenne ha letépné a fejem? Egy pillanatra elgondolkodott. Ez nem lehet igaz! Komolyan elgondolkodott azon, hogy esetleg letépheti a fejem!? Ki ez a pasi? Merthogy nem a RENDI zsaru, az hét szentség. Hogy lehet valaki ennyire lekezelő? Pedig csak egy egyszerű kérdést tettem fel. Válaszolni akartam neki, megmondani, hogy értek én egy egyszerű nemből is, nem kell mindjárt lekezelő stílust megejtenie, inkább a szép szóból értek. De nem hagyott érvényesülni, egyszerűen fogta magát és elsétált mellettem, folytatva útját az erdőben. Szájtátva, elképedve néztem utána. Feldühített, ha valaki csak úgy lekezelően bánt velem, pedig nem adtam rá különösebb okot. Szépen kérdeztem tőle, nem csúnyán és még ha netalántán fájó pontra is tapintottam, az sem indokolja ezt a fajta modort, amit megengedett velem szemben. Az előző alkalommal sem bántott hibrid alakban, sőt, megmentett, ezért azt gondoltam, talán most is tudna uralkodni magán. Megharagudtam rá. Nagyon haragudtam, főleg mert teljesen összezavart. Egyszer örömet okoz, amit a másik pillanatban el is vesz tőlem. Milyen pasi az olyan, aki a csókodat szapulja, de aztán szenvedélyesen a karjaiba vonva franciázgat a szádban, ezután pedig ledegradál egy dedós kisgyerek szintjére??? Érthetetlen. Még mielőtt túl messzire szaladt volna, dúlva-fúlva leszedtem magamról a kabátját.
- Renn! - kiabáltam oda neki, majd megvártam, hogy kegyeskedjen hátranézni és azzal a lendülettel hozzávágtam a bőrdzsekit.
- Köszönöm, már nincs rá szükségem. Meg lehet sülni. - magyaráztam neki kicsit haragosan, miközben arra gondoltam, hogy úgy elnáspángolnám valamivel, amiért így szórakozik velem. Lehetséges, hogy ő jót mulat rajtam, a sorozatos zavaromon és szerencsétlenségemen és azt hiszi, úgy viselkedhet velem, ahogy neki tetszik, csak mert ő a védőm, de ezt nem engedhetem. Többet egy férfiegyed sem játszadozhat velem a kedvére. A bosszúságom egyre csak nőtt, és mire egyet pislantottam, Rennt már gyomorszájon is vágta egy szép darab farönk, ami a semmiből hussant oda. Ledermedtem egy pillanatra, mire a rönk a földre zuhant és eltalálta Renn egyik lábfejét. Kikerekedtek a szemeim. Úristen, mit műveltem????
- Renn! Jól vagy? - érdeklődtem ijedten, majd közelebb botorkáltam hozzá. Az egy dolog hogy elhusángoltam volna a férfit gondolatban, de nem akartam ténylegesen is bántani! Mit tettem, mon dieu, mit tettem??? Azt hittem, ezen a ponton már túl vagyok, azt hittem, hogy tudatosan is tudom irányítani a képességeimet. Ennél nagyobbat aligha tévedhettem volna.
- Renn, én…sajnálom. Nem volt szándékos. - kétségbeesetten lebiggyesztettem ajkaimat és reméltem, nem esett komolyabb baja. Egy hibridet ez még nem vágja földhöz, igaz?? Ami nem öl meg, az erősít. De féltem, hogy Renn nem így látja majd a dolgokat.

↠ megjegyzés: the dangerous time

Renn nagyon profin csókolt. Soha senki nem csókolt még úgy, ahogy ő. Na jó, talán Rivaille. De vele nem sokat csókolóztam. Nem mintha Rennel olyan sokat tettem volna vagy tenném a jövőben. Nem hittem, hogy még egy ilyen alkalom adódik majd kettőnk között. Egy pillanatra kétely fogant bennem, de gyorsan elhessegettem. Csak egy aprócska pillanatra váltak el ajkaink egymástól, és a bennragadt levegővel együtt egy Húha! felkiáltás is elhagyta a számat. De szerencsére nem váratott tovább a folytatás. Nem ismertem még jól a férfit, de mégis megfogott engem. Talán abban a pillanatban, amint a kihallgató szobában elém csúsztatta a szendvicset és az innivalót. Amint elengedte a másik kezemet is, kapva kapva az alkalmon végigsimítottam a mellkasán egészen le a hasfaláig. Jujj, ezt azóta ki akartam próbálni, hogy először a hátán cipelt! Olyan markáns volt a teste, de még sem az a felfújt izomlufi. Tökéletes! Azt hittem, ezt már semmi sem tetézheti, ám ujjai a rajtam lévő bőrkabátja alá bújtak és végigsimított a derekamon, majd közelebb húzott magához. Hangot is adtam a tetszésemnek egy apró kis nyögés formájában és ha nem lettem volna a pillanat hatása alatt, tutira kiakadtam volna, hogy belenyögtem Renn szájába. De a szép pillanatok egyszer csak elmúlnak, ahogy ez is, ugyanis a gyomrom tudatta velem most is, mint mindig, hogy szeretne élelemhez jutni. Szóval a korgó pocim bezavart a fülledt csókcsatánkba és elváltak ajkaink egymástól. Hatalmasra tágult szemekkel néztem rá rendi zsarura, aki a hüvelykujjával végigcirógatta az alsó ajkamat, miközben lazán közölte velem, hogy kvittek vagyunk. Lehet az agynak szédelegnie? Mert ha nem, az enyém akkor is megszédült egy pillanatra és nem az éhségtől és a morgolódó pocimtól. Renn megjegyezte, hogy talán ehetnénk is most már valamit, heves bólogatással támogattam az ötletét, mivel megszólalni még nem tudtam. Mintha megkukultam volna. És nem csak volna, tényleg nem tudtam megszólalni. Pedig nem ment el a hangom, de lehet az agyacskám kisült, mert a szenvedély miatt kiiktatott gondolatok most mind újra előbukkantak és talán nem bírt el minden információval. Főleg, hogy semmi sem tűnt értelmesnek. A következő pillanatban Renn felkapott és feltápászkodott velem a karjaiban. Azonnal elpirultam, amint a csupasz bőrömhöz ért az ujjaival. De ez a jelen helyzetben azt hiszem még elfogadható. Bár nem ártana valami pirulás elleni bűbájjal bevédeni magam, mert már kezd az idegeimre menni, hogy minden egyes kis zavart pillanatom a fejemre van írva, mint egy neonfelirat. Renn mókust akart lőni ebédre, a válaszom egy heves fejrázás volt. Tiltakoztam a cuki kis mókuskák lelövése ellen. Na jó Shelly, nem most már igazán meg kellene szólalnod, nem a fejeddel helyeselned vagy tiltakoznod. Összeszedtem magam, majd követtem az erdő felé. Amint beértem, megböktem a hátát.
- Inkább fogjunk halat. A mókus az…- x-et mutattam a két kezemmel, jelezvén, hogy nem akarok ugrabugráló, csillogó szemű cuki szőrös kis rágcsálót enni. Ezek az édes kis jószágok nálam nem az étel kategóriába voltak sorolva. Csak ennyit szóltam, örültem, hogy ennyit is ki tudtam magamból préselni. Szótlanul követtem Rennt, közben a kisütött agyamat élesztgettem újra, hogy újra járatni kezdhessem. Nem értettem. Valami nagyon nem stimmelt. Ambivalens érzéseim voltak és nem a csókkal kapcsolatban, mert az csodálatos volt. Hanem a férfival kapcsolatban. Egy pár perccel ezelőtt még gonosz módon arra utalt, hogy nem vagyok jó csókolózás terén, erre egy fél pillanattal később megcsókolt. Hazai stílusban, de még azt is túlszárnyalva. Igen Shelly, hiába hiszed azt, hogy csak álmodsz, ez nem álom, ha sorozatban elkezded csipkedni magad, akkor sem ébredsz fel belőle. Rendi zsaruval csókolóztál és nem úgy tűnt, mintha nem élvezte volna ajkaid érintését, mert akkor valószínűleg már az első tized másodpercben ellökött volna magától fujjongva, hogy mondjuk…Több nyelv, kevesebb nyál. Vagy valami hasonló beszólásra számítanék tőle. De ha tetszett neki a csók, akkor miért húzott le olyan kegyetlenül előtte? Mi járhat a tesztoszteronnal jól megpakolt zsarukobakjában??? Soha sem tudtam úgy istenigazából kiigazodni a férfiakon, de Renn? Egészen más kategória volt. Ő új szintre emelte a kiismerhetetlenség fogalmát. A szemem sarkából óvatosan rápillantottam és kicsit elidőzött a tekintetem az orra és az álla között. Hjajjjjjj!!! Valaki esetleg nem írna egy rendi zsaru értelmező szótárt? Szöget ütött a fejecskémben az a gondolat, hogy talán, de csak tényleg egy icipicikét talán tetszem neki. De aztán arcon csaptam magam gondolatban, hogy ne képzeljek már túl sokat a helyzetbe. Azt mondta, kvittek vagyunk. Én megcsókoltam, bár ő ezt nem találta csóknak, majd ő is megcsókolt, amit én viszont nagyon is élveztem, talán épp annyira, mint ahogy ő nem az én reggeli meglepetésemet. De bizonyosan ennyi volt és nem több. Nem kell, hogy olyasmit láss a dolgok mögé Shelly, ami nincs a te érdekedben! Nehogy aztán megint csak csalódnod kelljen. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem a csókkal és a bizonytalan jövőképpel kapcsolatos gondolataimat és inkább valami másra koncentráltam. Kitaláltam valamit, ami elvonhatná a figyelmemet arról, mennyire megtetszett nekem rendi zsaru. Igaz, ez is vele kapcsolatos, de ez talán kicsit helyrezökkenti majd a gondolataimat. Gyors léptekben megelőztem őt, elé álltam megakadályozva, hogy tovább ballagjon, majd elmosolyodtam.
- Renn! Kérlek, mutasd meg újra nekem a hibrid alakod! Léééégyszi! - kérleltem őt a szokásos Shelly-féle kérlelő arckifejezéssel. Lehet nagy kérés volt ez tőlem, de ahogy megijedtem tőle a múltkor, úgy talán most lecsillapodom miatta. És persze bennem volt a kíváncsiság is, soha nem láttam még hibridet közelről, talán ha egy kicsit jobban szemügyre vehetném, az később még jól jöhet. Nem mintha az lett volna minden vágyam, hogy más hibridekkel nézzek farkasszemet a jövőben.

↠ megjegyzés: the ambivalence time

A mai napi kezdésem elég erősre sikeredett. Semmivel sem lehetett volna fokozni azt, amit tettem. Azt hittem Renn majd ki fog akadni, de csak szárazon közölte velem, hogy szexuális zaklatást követtem el és börtönnel fenyegetett. Nem hittem a fülemnek. Tudtam hogy elvetettem a sulykot, de azért annyira nem, hogy fogházba zárjanak miatta. De szégyenemben vállaltam volna a rám kiszabott büntit is. Persze aztán Renn azt mondta, ne túlozzunk. Szóval csak szívatott??? Akkor meg nem csak én túloztam, hanem ő is. Olyan gonosz volt! Viszont megérdemeltem.
- Jó, megérdemeltem. Touché. - feleltem neki a nózim alatt motyogva, miközben kényelmetlenül feszengtem az ölében a bugyikámban. Lehet nem ártott volna a tóba ugranom, hogy lehűtsem lángoló fejemet. Mikor őszintén, mindennemű mentségek nélkül bevallottam, hogy csóktolvajnak szegődtem és tőle loptam, visszakérdezett, hogy azt neveztem én csóknak? Hirtelen összeszorult a mellkasom. Nagyon szíven ütött a kérdése. Jó, azt soha nem gondoltam magamról, hogy egy csókkirálynő vagyok, de ennyire borzalmas sem lehettem. Legalábbis eddig még soha nem adta így senki sem a tudtomra a nemtetszését. Talán tényleg borzalmas lehettem. Annyira megsemmisültem a következtetések miatt, hogy a talaj fixírozásába kezdtem intenzíven, mivel elmenekülni nem tudtam volna Renn szorításából. Nem fonta túl erősen ujjait a csuklóimra, de éppen elég tartós volt a rögtönzött béklyó, hogy ne tudjak kiszabadulni belőle, bármennyire is próbálkoznék. Mert azok után, amit mondott, merészen próbálkoztam. Szóval maradt a döglött denevértetemre fókuszálás. Eleresztette az egyik kezem, majd a két ujjával közrefogta az állam és az arcom maga felé fordította. Kegyetlen volt, nagyon kegyetlen. Nekem szegezett még egy kérdést, amivel feltette az i-re a pontot és ezzel a megmaradt morzsányi önbecsülésemet is megölte. Átdöfte a szavaival. Úgy döntöttem, nem válaszolok neki, nem voltam rá hajlandó. Próbáltam kikecmeregni a karjai közül, de nem ment, hiába ráztam a fejem, sajnos az ő elégedett tekintetét kellett leheletnyi közelségből bámulnom vörösen izzó ábrázattal, lebiggyesztett ajakkal. Pedig legszívesebben világgá szaladtam volna, hogy kisírjak magamból mindent, ami bántott. Elkövettem egy hibát, visszanyalt a fagyi és én nem bírtam elviselni a következményeit. Behunytam mindkét szemem. Nagyon rosszul esett az amúgy sem túl fényes és hatalmas egomnak, hogy burkoltan, ám mégis igen konkrétan közölve lett velem, hogy rosszul csókolok és hogy valószínűsíti, hogy nem gyakran művelem ezt. Vajon mire gondolhatott? Arra, hogy nem sokszor loptam eddig csókot vagy hogy nem gyakran csókolózom? Rejtély. Az egész pasi egy rejtély a számomra! Ezt a következő pillanatban gyönyörűen be is bizonyította, ugyanis a meglepetés elsöprő erejével éreztem ujjait végigszántani az arcomon egészen a tarkómig, majd a másodperc töredéke alatt tapasztotta ajkát az enyémre. A szemeim úgy kipattantak, hogy csodálkoztam, nem ugrottak ki a helyükről. Borzongás futott végig a nyakamon és a gerincemen és ledermedtem egy pillanatra. Ez most valami vicc akar lenni? Gúnyolódik rajtam? Miért csókol meg, ha nem tetszett neki a reggeli ébresztőm? Csupa, csupa kérdőjel ugrált a fejemben vele kapcsolatban, ám finom és intenzív csókja teljesen megrészegített és elvette az eszem. Radírként vagy delete gombként funkcionált, kitörölt minden kétséget és kérdőjelet és nihil vette át a helyét. Nem is haboztam sokáig, hogy visszacsókoljak. Nem akartam én ezek után semmit se bizonygatni neki, egyszerűen csak elfogott a vágy, hogy ismét ajkait ízleljem. A szabad kezemmel végigsimítottam a hátán, majd ujjaimmal beleszántottam a hajába, miközben hálás kiscica módjára simultam hozzá. Olyan szenvedélyesen csókolt, a nyelvmunkája annyira tökéletes volt, hogy az egész testem beleremegett és jóleső bizsergés futott át az ölemen.
- Húha! - szakadtam el egy pillanatra ajkaitól, hogy kifújjam magam egy szuszra, majd csillogó szemekkel tapadtam ismét a szájára és finoman csókoltam, ajkaimmal cirógattam az övét. A pillanat varázsát azonban az égzengést hallató korgó gyomrom törte meg, elfogott az éhség.

↠ megjegyzés: the incomprehension time

Ahogy a nap finoman megvilágította helyes arcberendezését, mint valami jelzőtálát, hogy oda tessék csókolni, csak még nagyobbá vált a késztetés. Nem sokáig álltam ellen a kísértésnek, behunyt szemmel tapasztottam ajkam az övére. Ördög Shelly ismét csak győzedelmeskedett angyalka felett. Egészen belemerültem a csóklopásba, elmélyülten ízlelgettem Renn ajkait. Észre sem vettem, hogy időközben ébredezni kezdett. Kinyitottam a szemem és egy pár igéző zöldesbarna szempárral néztem farkasszemet. Azonnal pír futott át az arcomon. Még egy pillanatig rajta csüggtem, annyira lefagytam, de ő cselekedett helyettem is.
- Hoppá. - sütöttem le a szemeim gyalázatomban. Nem tudtam mást kinyögni. A szégyenpír rohamosan terjedni kezdett az arcomon. Még saját magamon is meglepődtem, hogy tehettem azt, amiről azt hittem, hogy meg sem tettem, hanem csak vizualizáltam. Persze, hogy nem váratott magára a kérdés, mit művelek? Nem mintha nem lett volna egyértelmű. Vagy talán nem esett le neki, annyira reggel van még? Lezongoráztam magamban a válaszlehetőségeket, de ezt nem lehetett volna azzal kimagyarázni, hogy megcsúsztam a nedves talajon, miközben pisilni indultam és a szájára estem vagy hogy igazából én nem is Shelly vagyok, hanem Candy, az alternatív én, és Shelly elméje még mélyen szunyókál eme testben. De még azzal sem, hogy túl száraz volt a szája, gondoltam benedvesítem cserébe, amiért annyiszor megmentett. Szóval nagyon jól tudtam, eljött az igazság pillanata.
- Loptam. Csókot. - suttogtam, miközben a szemébe néztem egy pillanatra, de bár ne tettem volna, mert a fejem pipacsmezőbe fordult át abban a szent minutumban. Elő állhattam volna valami mentséggel is, de felesleges lett volna. Egyrészről Rennt bizonyosan nm érdekelte volna a mentegetőzésem, másrészt semmi mentségem nem volt a tettemre. Meg akartam ízlelni ajkait és pofátlanul meg is tettem nem mérlegelve a következményeket. Renn sunyi mosolyt villantott, nem tudtam értelmezni, jót vagy rosszat jelentett. Azután valami olyasmit mondott, amitől kikerekedtek a szemeim. Szexuális zaklatáááás??? Soha nem hittem volna, hogy valaki ezzel fog megvádolni. Az arcom lángba borult, hirtelen azt sem tudtam, merre szaladjak szégyenemben. Mert ez bizony az volt, szégyen és gyalázat a becsületemre nézve. Hát ennyire nem voltam képes visszafogni magam? Meg még annyira sem, hisz úgy viselkedtem, mint egy utolsó lotyó. Szemlesütve próbáltam felkecmeregni róla, de ő nem hagyta. Megfogta az egyik kezem, ami a mellkasán pihent, majd a kitámasztott karomat is felrántotta, aminek hatására egyenesen az ölébe huppantam egy apró sikkantás kíséretében, végül ujjai béklyójába fogta a csuklóimat. Ledermedtem, a menekülés esélytelenné vált, hisz nem csak hogy nem tudtam volna elmenekülni a rennbilincsből, de mozdulni sem mertem. Talán igazából nem is akartam. Ettől viszont a zavarom csak még nagyobbá vált, legszívesebben ott ástam volna el magam.
- Sajnálom. Én csak...vállalom a büntetést. - suttogtam halk decibellel, de feltettem nem lehetett rossz a hallása hibridként. És azt is feltettem, nekem meg jó vörös lehetett a fejem az égő arcomat érezve.

Azt hiszem bemutatkoztam rendi zsarukának rendesen. Én vagyok Shelly, ijedőspityogós Shelly, aki nem képes kordában tartani az érzelemkitöréseit, jelen esetben a könnyeit. Soha sem szerettem mások előtt sírni, inkább csak csendes magányomban, de sajnos nem ez volt az első és teszem fel utolsó alkalom, hogy Renn előtt törött el a mécses. Erős nőnek akartam tűnni, aki nem retten meg a haláltól sem, de ki hitte volna el mindazok után, amik történtek velem, hogy erős vagyok? Az igazság az, hogy nem voltam erős. De mégcsak nem is éreztem magam annak. Sokkal inkább féltem és kimerült voltam. Szükségem volt erőre, valami erősre, ezért Renn ölelésében kerestem menedéket. Ő volt maga a megtestesült ERŐ és még sok minden más is persze, de nekem abban a pillanatban az volt a legfontosabb tényező, hogy meg tudjak nyugodni végre. Abba is csak később gondoltam bele, hogy ismét zavarba ejtő helyzetbe hoztam magam előtte. Renn ölelő karjaiba vont engem és nyugtatgatni kezdett, amitől csodával határos módon tényleg apadozni kezdtek a könnyeim és nyugalom szállt meg, fokozatosan átjárta az egész testem. Pár pillanatig még a mellkasába fúrva a fejem szipogtam és hüppögtem, de aztán már a rázkódásom is elmúlt. Ekkor Renn ismét azt javasolta, hogy térjünk nyugovóra és próbáljuk meg elfelejteni azt a borzalmas napot.
- Rendben. - feleltem neki száraz torokkal, miközben kisírt szemekkel néztem fel rá. Nem ártott volna egy pár cseppnyi víz, de már annak is örültem igazából, hogy életben voltam. Egyet értettem vele, én is csak azt akartam, felejteni. De én az elmúlt pár napot szerettem volna kitörölni az emlékeimből. Csak egyetlen egy jó tényező állt a memóriatörlés ellen, és az a falnál elhelyezkedő és nyugovóra térő zsaruka volt. Örültem, hogy őt megismertem, bár tudatában voltam annak, hogy csak ideig óráig élvezhetem a társaságát, nem sokáig leszek része az életének. Emiatt egy icipicit elszontyolódtam, mert eléggé megkedveltem őt, kezdtem kötődni hozzá. Elhessegettem a  jövővel és egyéb zavaró tényezőkkel kapcsolatos gondolataimat, majd letöröltem a még fel nem száradt könnyeimet és ismét mellé fészkeltem magam. Hozzábújtam, a fejem a mellkasára fektettem és az egyik karommal átöleltem a derekát majd lehunytam a pilláim. Máris jobban éreztem magam, elégedett mosoly kúszott az arcomra.
- Köszönöm! Te tényleg egy rendi hibrid vagy! - suttogtam Rennek félálomban, mert a meleg, erős testéhez bújva nem sok idő kellett, hogy álomországba kerüljek, pillanatokon belül már ott szuszogtam a mellkasán. Mély álomba szenderültem.
Másnap reggel madárcsicsergésre ébredtem. A fél oldalam elgémberedett, de nem bántam, mert olyan jót aludtam, mint régen már. Hatalmasat ásítottam, majd kinyújtóztam, már amennyire tudtam. Felpillantottam rendi zsarura, még nagyban hortyogott. Olyan cuki volt úgy kisimult, nyugodt arccal, mint akinek nem kell nap mint nap gondokkal küszködni. Nem mintha nem állt volna jól neki a homlokráncolás vagy a szemöldökfelhúzás. Ahogy jobban szemügyre vettem az arcát, észrevettem, milyen hosszúak a szempillái. Ezzel, meg a szexi tekintetű zöldes-barnás szemeivel bizonyosan sok nőt az ujjai köré csavarhatott már élete során. Bár nem csak a tekintetével hódított. A természet bőkezűen megáldotta itt is, ott is. Az amottba bele sem mertem gondolni. Apró pír kúszott az arcomra. Aztán a tekintem lejjebb siklott ajkaira, amikkel szó szerint életet lehelt belém előző nap. Én mégsem emlékeztem rá. Egészen belemerültem arcának tanulmányozásába és elfogott egy furcsa késztetés. Kicsit feljebb helyezkedtem, az egyik karommal kitámasztottam magam. A másik kezem mutatóujjával lassan végigsimítottam az arcán, majd az orra vonalán és a csókolni való ajkain. Egy pislogást követően már nem a mutatóujjam érintette ajkát, hanem az én ajkaim tapadtak rá. Mon Dieu! Olyan puha a szája és olyan finooom! Lágy csókot leheltem először a felső majd az alsó ajkára, de nem bírtam megálljt parancsolni magamnak. Egy percig bizonyosan ott csüngtem a száján, a végén már a nyelvemmel is megízleltem sós ízét. Észre sem vettem magam, belém bújt a kisördög, mint évekkel ezelőtt, mikor Rivtől loptam csókot.

↠ megjegyzés: the kissing time

Nem szépítem a tényeket. Be voltam rezelve de nagyon. Olyan barátságtalan volt az erdő közepén egy kis sziklaodúban a tóparton fészkelni, mindenféle állathangok és zörejek társaságában, hogy le sem tudtam hunyni a szemem. Bár rendi zsaru olyan kimérten viselkedett velem, hogy rossz kedvem lett miatta, de mégis jobbnak láttam mellé kucorodni, mivel a közelsége biztonsággal kecsegtetett. Azt hittem, hogy aludt, de csak félálomban volt. Nem volt túl éber, de még így is sikerült olyasmiket mondania nekem, amitől csak még rosszabb lett a kedvem. Még hogy horkolni! Nincs orrsövény ferdülésem! De minden rosszban van valami jó, jelen esetben ez abban merült ki, hogy nagy kegyesen megengedte, hogy mellé fekhessek. Igazából csak az udvariasság kedvéért kérdeztem meg, hogy vele aludhatok e, hiszen akkor is odacövekeltem volna mellé, ha kifejezetten megtiltotta volna, hogy öt méteres távolságon belül tartózkodjak tőle.
- Ne aggódj, egyik sem az én rossz szokásom. - feleltem a furcsa felsorolására megnyugtatásképpen. Fogalmam sem volt, milyen nőkkel aludhatott eddig együtt, de nem lehettek túl kellemesek azok az éjszakái a felsoroltakból ítélve. Szépen elkényelmesedtem mellette, kicsit talán túl közel is fészkeltem magam hozzá, mert útban volt a keze, de megoldottam, ráhajtottam a fejem, befordultam a mellkasa felé. Miután beszívtam azt a tipikus rendi zsaru illattal átitatott levegőt, máris megnyugodtam. Az illata és a közelsége számomra egyet jelentett a biztonsággal, elvégre egy hibrid minden bajtól képes megóvni, igaz? Csak egy nagyon kevéske ideig cidriztem be tőle, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan múlt el. Szerencsémre egy rendi hibriddel hozott össze a sors.
A sok nyugtató gondolat hamar álomba ringatott, halkan szuszogtam összekuporodva mellette, magamat átölelve. Épp hogy csak elaluszkáltam, máris rémülten pattantak ki a szemeim a hatalmas dörrenésre és azzal egyidőben úgy megugrottam ijedtemben, hogy majdnem lefejeltem Rennt. Csak pár milliméter hiányzott, hogy a kobakom ne az ő állának csapódjon neki. A levegőben elektromos kisülés és égett fa szaga terjengett. Meg valami más, beazonosíthatatlan büdösség. A hatalmas robaj és bűz forrása felé pislantottam óvatosan. Pár méterre tőlünk egy fa lángolt, elszenesedett bagoly és egyéb állattetemek potyogtak le róla. Szóval azt éreztem az előbb. Büdi sült toll szagot. Renn persze mindjárt megjegyzést tett. Igaza volt, de sajnáltam szegény jószágokat. Csak mert nem tudtam tőlük egy szemernyit sem aludni még nem kívántam nekik ilyen csúnya véget. Reméltem, hogy nem szenvedtek sokat. Ám a gyászomat hirtelen megzavarta valami. Valami nagyon ijesztő. Egy lángoló fekete kupac zuhant az ölembe a semmiből. Első pillantásra fel sem fogtam, mi volt az, de a másodikra már ki is akadtam. Egy égő szárnyú denevér visított vergődve ott, én pedig annyira megijedtem, hogy szintén olyat bevisítottam mellé, hogy simán kenterbe vertem a haldokló szárnyas bőregeret az ölemben. Rendi zsaru gyorsan lesöpörte rólam, de nekem az sem volt elég, mert a nadrágom rojtos szára így is meggyulladt. Olimpikonokat megszégyenítő módon ugrottam fel, majd azzal egyetemben húztam le magamról a lángoló shortomat és dobtam el a lehető legmesszebbre, ahol a lángok martalékává vált. Miközben nagy sietségben kapkodtam le magamról a nadrágot, az egyik lángcsóva a jobb kezem mutatóujját is megégette kicsit, de az már nagyon nem osztott, szorzott arra a napra.Viszont a nagy ugrásban ráléptem az előbb még haldokló, de akkor már kifejezetten halott denevértetemre, amitől ismét csak sikítottam egy óriásit, majd Renn ölébe ugrottam átölelve őt. Ott nyöszörögtem szorosan hozzábújva és a fejem a mellkasába fúrva. Nem bírtam, kegyetlen volt a sors. Már aludni sem hagyott, sőt, halálra rémisztett. Soha nem láttam még egy élőlényt sem elégni és soha többé nem is akarok. Nem csak a látvány, maga a tudat is megijesztett, mennyire könnyen tud elszállni egy élet a semmibe. Szörnyűek lehettek szegény állat utolsó percei és eszembe jutott Detty, hogy a napfény vele is hasonlóan kegyetlenül bánna el, ha nem tanultam volna meg, hogyan készítsek napfény elleni ékszert egy vámpír számára. Hiányzott a nővérem, hiányzott Riv is és nagyon rossz kedvű voltam. Nem bírtam azt a stresszt már tovább. Meghalni, feltámadni, körülbelül ezt játszottam napok óta. De ez a kis denevér már nem fog feltámadni és hazarepülni a családjához. Nem akartam sírni, de ismét csak eltört a mécses. Majd holnaptól hagyom ezt az erős és kemény boszi stílust kibontakozni. Most még nem tudom visszatartani eleredt könnyeimet. Aztán eszembe jutott , hogy Renn bizonyosan hülyének nézett és talán nem vette jó néven, hogy összemaszatoltam a trikóját. Könnyáztatta arccal, szipogva néztem fel rá.
- Sajnálom, hogy ilyen szerencsétlen vagyok. - csak ennyit tudtam kibökni lebiggyesztett ajkaimmal, máris újra utat törtek a könnyeim és elmosódott rendi zsaru arca a szemeim előtt. Ha élve hazajutok ebből a pokolból, egy hétig ki se fogok mozdulni otthonról és a díványon fogok extra nagy dobozos epres-csokis fagyit enni nagy kanállal, miközben az Elfújta a szelet és mindjárt utána a Casablancát fogom nézni, majd megtoldom egy kis Love Storyval és My Fair Ladyvel.

↠ megjegyzés: the hysteria stime

Megleptem Rennt. Legalább az érzelmi skála pár fokozatát már sikerült előcsalogatnom belőle, a meghökkentet kicsit többször, mint szerettem volna. A világ bolondjának éreztem magam. Az is voltam. Egy monumentális dinka, egy idióta, aki egy rá vigyázó zsarunak szabadkozott, hogy miért jött zavarba a nyúlkapiszkájától. Miért is magyarázkodtam neki? Ugyan mit számít, hogy mit gondol rólam? Hiszen nagy valószínűség szerint nem leszünk barátok és nem fogunk összefutni ezután a kiruccanás után mondjuk filmezni vagy bulizni. Amúgy sem tűnt túl bulizós fajtának Renn, ebből a szempontból Rivre ütött. Mindketten Mitch tökéletes ellentétei voltak. Ő előszeretettel járt bulizni, nézett filmet velem két nagy tál popcorn társaságában és még vásárolni is elkísért. Zsaruka elég szófukar volt, egy szóval elintézte az egész nevetséges magyarázkodásomat, amiből világosan leszűrtem, hogy körülbelül tojt az egészre. De mit is mondhatott volna erre? Azt hogy: Semmi baj Miss Noiret, kicsit több információval szolgált, mint amire kíváncsi voltam? Az még égőbb lett volna. Így is éppen elég jól tudtam, hogy többet mondtam, mint kellett volna. És mégis érdekelt, hogy mi volt a véleménye rólam, egyszerűen idegesített volna, ha olyasmit gondol, ami nem igaz. Amióta őt megismertem, észrevettem, hogy előbb nyitom ki a picike számat és csak azután gondolkodom. Pedig ez így nagyon nem jó, fordítva kellene történjen. Aztán megkérdezte, hogy talán valamire céloztam a mondandómmal? Annál nagyobb zavarba azt hiszem soha nem kerültem, mint akkor, még a gondolataim is lefagytak egy pillanatra. A Guiness Rekordok Könyvében megdöntöttem volna a saját rekordomat pironkodás kategóriában. Már megint félre értett. Mikre nem gondol, mon dieu! Meg sem fordult a fejemben, hogy bármire is célozzak, egyszerűen csak nem akartam, hogy tévképzetei támadjanak rólam. Bár pont egy ilyen témában igazítottam ki. Mért zavar mégis ennyire, hogy ártatlannak gondolt, mikor tisztában vagyok a ténnyel, hogy soha nem fog a bugyikám közelébe kerülni?? Fogalmam sincs. Talán a sok rossz élmény miatt, ami mostanában történt, mindent képes vagyok túlreagálni. És mivel ő az egyetlen személy, akire számíthatok most, igyekszem megbarátkozni vele. Csak éppen kezdtem már megfeledkezni arról az icike picike, de annál is lényegesebb tényről, hogy ő a mellém kirendelt rendőr, akinek az a feladata, hogy vigyázzon rám és pont. Lényegében miattam kapja a fizetését jelenleg. Talán ezért is mentett meg annyiszor, nem másért. Rendben Shelly, kezeld le lazán! Úgy, ahogy Mitch incselkedéseit szoktad. Ahh! Miért is nem tudok úgy viselkedni Renn közelében, mint Mitch vagy Riv közelében?? Bár a legelején, mikor megismertem és fülig belezúgtam, Rivvel is hasonló dilemmáim voltak, mint rendi zsaruval. De Rennbe nem vagyok beleszerelmesedve! Akkor miéééért??? Ám mielőtt megoszthattam volna vele, hogy igazából nem céloztam semmire sem, Renn  lezárta annyival a témát, hogy nyugovóra küldött. Még a válaszomat sem várta meg. Valószínűleg nem érdekelte és már unta az egész témát. Ez csak méginkább megerősítette bennem a tényt, hogy csupán csak munka vagyok a számára, és nem várhatom, hogy majd barátként tekint rám. Nincs mit szépíteni a tényeken.
- Öhhm. Rendben. - nyögtem ki zavartan. Rádobott még pár rőzsét a tűzre, hogy ne aludjon ki olyan gyorsan, majd aludni tért. Mivel túl sok hely nem volt, ezért én is lekuporodtam a fal tövébe közel hozzá, ámbár mégis kellő távolságot tartva, nehogy a fejébe vegye, hogy célozni akarok a közelségemmel bármire is. Közben lemondó sóhajjal nyugtáztam magamban,  hogy mindvégig nevetségesen próbálkoztam, hogy jól kijöjjünk egymással. De ha ő nem akar barátkozni velem, akkor bárhogy feszülhetek, nem jutok sehová sem. Még az érzelmeit sem mutatta ki rendesen. Már azt is csodának éltem meg, hogy mosolyogni láthattam. Csak egy helyben toporogtam mindvégig várva, hogy majd kicsit megenyhül irányomban és akár jól is érezhetjük magunkat, míg a senki földjén tanyázunk. De ez valószínűleg soha sem fog megtörténni. Már vagy fél órája bámultam bele a sercegő lángokba, de nem jött álom a szememre. Nem volt kényelmes a hideg fal tövében feküdni csupasz lábbal, ráadásul ijesztő hangok szűrődtek be odakintről. A bagolyhuhogás még elment, de a farkasvonyítástól és egy hangos gallyreccsenéstől, ami a közelből jött már berezeltem. Ugye nincs telihold, ugye nincs? És nem jár erre egy elvetemült vérszívó, vérfarkas vagy hibrid sem? Ugye nem? Még a tűz melege sem nyugtatott meg, érdekes alakok rajzolódtak ki a szikla falán a lángok árnyékában. Lúdbőrözni kezdett a hátam. Rápillantottam Rennre. Ő hibrid volt, de nem bántott, mert nem volt rossz ember és értem kapta a fizetését. Talán még prémium is ígértek neki, ha élve szállít haza. Úgy éreztem magam, mintha csak valami tárgy volnék, amit épségben meg kell őrizni. Talán hagyott volna a halacskákkal úszkálni, ha nem lennék szemtanú. Talán már a medvetámadáskor sem vesződött volna a megmentésemmel. Összeszorult a szívem egy pillanatra és könny lábadt a szemeimbe. Bár nem vártam tőle barátságot vagy valamiféle megértést, mégis ő volt az egyetlen, aki megvédhetett ott a sötét rengeteg kellős közepén fenn a hegyekben. Még, ha pénzt is kapott értem, még, ha órabérérben mentette is meg az életem, akkor sem számíthattam másra, csak rá. Azt sem tudtam, a nővéremmel mi történt, de nem halhatott meg, egy csapat medve nem győzhette le, ő erős volt. Nagyon reménykedtem abban, hogy Pattynak sem esett semmi komolyabb baja. Bízhattam volna jobban is a saját képességeimben, de nem voltam még olyan hatalmas boszorkány, hogy azt higgyem, minden ige zökkenőmentesen sikerül, amit használatba veszek. Ráadásul olyan sok mindent nem tudtam még. De megfogadtam magamban ott, abban a szent minutumban, mikor ismét egy farkasvonyítás törte meg a tűzropogást és a csendet, amint hazajutok és viszont látom Rivet is, nekiállok olyan bűbájok és igék megtanulásának, amit vészhelyzetek és szörnyetegek esetén tudok felhasználni. Addig sajnos mások kényszeredett segítségére szorultam.
- Renn. Ébren vagy?  - érdeklődtem tőle, miközben egyre közelebb és közelebb másztam hozzá. A végén már szorosan mellette feküdtem, úgy pislogtam fel rá. Még a kezemet is elhúztam a szemei előtt.
- Renn…légyszi hagy aludjak veled! - hozakodtam elő a kérésemmel, amit egy újabb farkasvonyítás és egy bagolyhuhogás kísért valami fura, beazonosíthatatlan zajjal.
- Léégysziiii!!! - tettem hozzá rémülten, bár fogalmam sem volt, hogy aludt e vagy sem. A szemei csukva voltak és egyenletesen lélegzett. Bár azt gondoltam, ha alszik, akkor is mellette maradok, a hallgatását igennek veszem. Nem állt szándékomban távolabb fészkelni magam tőle, gondolhatott felőlem, amit akart. Nem céloztam a közelségemmel semmire sem, egyszerűen csak be voltam tojva és nem tudtam még csak lehunyni sem a szemeimet a körülményeket tekintve.

↠ megjegyzés: the self-loathing time

Csak egy csendes pihenőre vágytam az után a hosszú és borzalmas nap után, semmi másra. Erre még a pocim is hangosan megkordult. Fogalmam sem volt, miféle pechszériába csöppentem, de nagyon reméltem, hogy mihamarabb elvonul a balszerencse fellege a fejem felől, mielőtt még be is diliznék. A rosszban annyi jó volt csupán, hogy a Renn rakta tűz kellőképp átmelengette lefagyott lábujjaimat. A lábujjaimon való merengésből rendi zsaru szavai térítettek vissza a valóságba. Azt kérte, ne haragudjak ha zavarba hozott, nem tudott valamit, amit én nem…Na jó, én sem tudtam abban a pillanatban, hogy mi az a dolog, amit ő nem tudott, amit én nem tettem meg, de nem is tudtam rajta sokat gondolkodni, mert szemerkélni kezdett az eső, a zivatar felénk ért, koromsötét fellegekkel, égzendüléssel. A melengető tábortüzet el is oltották a hatalmas, hideg esőcseppek. Lúdbőrözni kezdett a hátam, összerezzentem. Renn gyorsan talált hajlékot nekünk, egy kis sziklaodút. Nem tudtam, hogy vajon beférünk e ketten oda. Nem szívesen szorultam volna be ismét egy sötét kis helyre. Irtóztam az ilyen kisebb üregektől, a sötét, kicsi helyektől. Magam sem értem, hogy voltam képes abban a kis sziklavájatban megmaradni. Talán a félelem és élni akarás vett rá, hogy keressek ott menedéket. Ez a mélyedés legalább nagyobb volt az előzőnél. Így hát gyorsan követtem zsarukát eszem, nem eszem alapon, elvégre a tomboló viharnál még egy sötét kis lyuk is jobb volt. Máris jobban éreztem magam, amint a szél és esővédett helyre léptem. Az égiháború egyre erősödött, az esőfüggönyön alig lehetett keresztül látni, vadul csapkodta a sziklafal peremét. Ismét kirázott a hideg. A karommal átölelve magam letelepedtem a fal tövébe. Renn közben ismét tüzet gyújtott. Amint fellobbantak a lángok, és fény gyúlt a sötétségben, nyugodt sóhaj hagyta el ajkam. Csak el ne aludjon a tűz, könyörgöm! Amint ismét minden a helyére került, és Renn is letelepedett a tűzrakás elé, gondoltam végre én is megszólalok már. Rég voltam már ennyire csendes, mint az elmúlt negyed órában.
- Szóval…nem haragszom. Egyszerűen csak megleptél, annyira hirtelen tetted amit tettél. Ennyi az egész. - feleltem a szemébe nézve, majd gondolkodóba estem a be nem fejezett mondata miatt. Miről nem tudott, ami a nyúlkálásával kapcsolatban lehetett? Pörgettem az agyacskámat, nagyon pörgettem, hogy rájöjjek, mire gondolhatott. Végigzongoráztam magamban az összes lehetséges folytatást. Nem tudta, hogy én még…csupasz vagyok?? Ez hülyeség, hiszen nagyon jól tudta, élesek a hibridszemei. Nem tudta, hogy én még…fázom? De így nem értelmes a magyarázata első fele. Talán nem tudta, hogy én már rég voltam férfival és ennyiből rájött???? Nem. Akkor nem a ”még” szócskát használta volna. Aztán megvilágosodtam csak éppen nem egy Heurékával kísérve. Jesszusmáriaszentjóóózsef! Ha a ”már” szót kicseréljük a ”még” szóval és kivesszük belőle a ”rég” szót, akkor  viszont már értelmes a mondat. Nem tudta, hogy én még nem voltam férfival. A döbbenettől még a szám is tátva maradt. Renn azt hiszi, hogy még nem estem át a tűzkeresztségen. Komolyan ezt szűrte le a reakciómból??? Egy nő nem is lehet szemérmes anélkül, hogy ne lenne szűz? Még egy pillanatig csak pislogtam rá megdöbbenten, majd azonnal kimondtam, amire abban a pillanatban gondoltam.
- Renn, én nem vagyok szűz, ha erre akartál kilyukadni az előbb. Csak nagyon rég nem érintett már férfi azon a helyen. És máshol sem…- kaptam el a tekintetem róla és a narancsos, sárgás, vöröses lángokat kezdtem el fixírozni, miközben arra gondoltam, mi a jó édes francért osztottam meg ezt a kellőképpen bizalmas információt vele, mikor valószínűleg nincs is köze hozzá és nem hiszem, hogy különösképpen érdekelné. Ennyi erővel már kiírhattam volna a homlokomra, hogy vénlány vagy hogy szexugar. Ez nagyon hülyén hangzana kimondva. Még gondolatban is hülyén hangzik.
- Felejtsük is el. - legyintettem, miközben próbáltam lazán kezelni a helyzetet, de az arcom már ismét vörösen égett és nem a tűz melegétől. Utáltam, hogy pirulós voltam, mindig kellemetlen helyzetbe hozott a paradicsom fejem. Így sem tudtam az érzelmeimet sokáig elrejteni, de hogy még az arckifejezésemmel is elárultam kislányos zavarom, az már egyenesen nevetséges volt. Nem is csodálom, hogy szűznek gondolt, úgy viselkedtem, mint egy ostoba tinilány, akit épp felvilágosítanak, hogyan fogan meg a kisbaba. Bár manapság már a tinilányok sem olyan szendék, mint annak idején, csak én vagyok ennyire visszamaradott. Nem…nem is vagyok az, csak kivárom, míg eljön a megfelelő. A normális, aki mellett nem érzem azt az undort, fájdalmat vagy félelmet, amit kilenc évvel ezelőtt éreztem, mikor Dettyvel az utcán kerestünk pénzt, hogy legyen mit ennünk vagy épp ruházkodnunk, hogy ne mások levedlett, elnyűtt, kopott, lyukas, szakadt és lógó ruháiban kelljen iskolába mennünk.

↠ megjegyzés: the embarrassment time

A drága rendi hibrid zsaru ismét megmentette az életemet. Már sokadjára. A vérét ajándékozta nekem második alkalommal. Nagyon hálás voltam neki és miután új erőre kaptam megöleltem és adtam neki egy cuppanóst az arcára. Azt hittem, hogy majd közli velem, hogy ne személyeskedjek ennyire, de nem tette, sőt! Jól láttam?? Elmosolyodott?? Ohh, de még mennyire. Mon Dieu! Renn tud mosolyogni! És milyen sármos a mosolya! És…és a gödröcskéi! Hát nem hiszem el! Mikor még az arcomon is végigsimított az ujjaival, teljesen beleborzongtam és csak pislogtam fel rá nagy szemekkel. Úgy mustráltam a mosolygós arcát, mintha az elmémbe akarnám print screenelni. De megtettem, elraktároztam a képet és talán egy életideig kitart majd, mert úgy gondoltam, ilyen kivételes helyzet nem adódik még egyszer az életben vele. Kicsit zavarba is jöttem a saját gondolataimtól és Renn pofátlanul szexi és édes mosolyától. Halvány pír kúszott az arcomra ujjainak érintése nyomán. Már épp azt készültem mondani neki, hogy többet is mosolyoghatna, mert jól áll neki a mosoly, ám hirtelen lenézett a mellkasomra és azt dünnyögte, hogy kabát. Igen, az volt rajtam, az ő kabátja, mivel ő adta rám, szóval nem igazán értettem, hogy mi lehet a probléma.
- Mi??? -  néztem rá értetlen arckifejezéssel, mire csak annyit mondott, ne haragudjak, majd minden átmenet nélkül lehúzta a cipzárt és váratlanul benyúlt a kabátba. Mit műűűvel??? Hűvös esti levegő áramlott be a nyitott kabáton keresztül, összerezzentem és libabőrös lettem. Nagyon lassan tekintettem le a mellkasomra. Mi…miért nyúlkál??? Mikor a karja hozzáért a melltartómhoz és a kezén lévő kis szőrszálak megcsikizték a fedetlen részeket, ismét megborzongtam, majd azt követően teljesen ledermedtem. Mozdulni sem tudtam, odacövekeltem a talajhoz. Még a levegőt is benntartottam. Csak az Isten és Charlotte anyám tudja, hogy mikor járt utoljára férfikéz a mellem közelében, erre ez a szexin mosolygó rendőr, a megmentőm épp közel járt ahhoz a számomra már intimnek tekintett zónához, ami évek óta parlagon hevert. Az arcom olyan vörössé vált, mint egy stoptábla, hirtelen már a hideg levegő miatt sem fáztam, sőt, az arcomat inkább locsolni kellett volna, annyira lángolt. Egy pár pillanatig elidőzött a keze a mellkasomnál, nem zavartatta magát, olyan természetességgel matatott a melleimnél, mintha csak egy sörért nyúlt volna be a hűtőbe. Csak az valahogy nem tudatosult benne vagy szimplán csak nem vette tudomásul, hogy én nem egy hűtőszekrény vagyok, egy tárgy, ami nem reagál a környezetére, hanem egy hús vér nő. Kivette a kabát zsebéből, ami kellett neki. Persze, hogy az a hülye bagó volt a ludas a dologban. Miután végzett a kotorászással, egyszerűen felhúzta a cipzárt és nekiállt tüzet gyújtani. Amit csinált, az enyhén szólva kiakasztott. Hisz olyan lazán viselkedett, mintha országos barátok lettünk volna. Oké, én szerettem volna tényleg összebarátkozni vele, de ez kezdésnek sok, mi több sokk volt. Csak álltam ott bambán bámulva magam elé, emésztenem kellett még a szituációt. Lehet, neki vagy másnak ez tök természetes jelenség volt, biztos sok női ismerőse volt, akik nem vették rossz néven az ilyen vagy ehhez hasonló helyzeteket, de nekem ez nem volt természetes. Mert nem voltam hozzászokva az ilyen intim szituációkhoz már évek óta. Elmerengve, mozdulatlanul álltam még ott percekig kirívóan rőt ábrázattal, miközben a hűs esti szél meglobogtatta szintén vörös fürtjeimet és pár kósza levelet fújt el mellettem. A shortom még nem száradt meg teljesen, borzongás futott végig a testemen. Ettől rögvest eszembe jutott valami. Megtapogattam a zsebemet, ahová Renn borotváját rejtettem, de nem volt ott. Ne ne ne ne ne neeeeeeeeeee! Körbetapogattam magamon a farmert, de a borotvának hűlt helye volt. Nem lehet, hogy elhagytam az egyetlen szőrtelenítő eszközt is, amim volt!!!! Nem lehet igaz, hogy lehetek ennyire szerencsétlen??? Rennek meg sem kottyan majd egy kis szakáll az álla alatt, együtt tud majd élni vele, de én nem tudok együtt élni egy jeti lábbal!!! Csüggedt sóhaj hagyta el ajkamat, fogalmam sem volt mit tegyek. Az egyik lábam nagyon fázott, lenéztem a csupasz jéghideg lábujjaimra és akkor eszméltem csak rá, hogy igen, a fél pár cipőmet is elhagytam még valahol fent a sziklán, mikor Renn ellökött és én legurultam az oldalán. Ismét csak sóhajtottam nyugtázva a tényeket, miszerint a szettem felét elhagytam és alig volt rajtam valami, ami megmelengette volna kicsit a hidegtől fagyos testemet. Ha Renn nem adta volna rám a kabátját, már rég megfagytam volna. Miután a tűz sikeresen fellobbant, szótlanul letelepedtem elé egy farönkre és a csupasz lábujjaimat kezdtem melengetni. Ekkor a gyomrom mennydörgés szerűen megkordult. Aztán még egyszer. Na már csak ez hiányzott. Éhes voltam, de egy sötétedő erdő kellős közepén nem várt senkit svédasztal. Maximum én lehettem volna svédasztal a ragadozó vadak számára.

↠ megjegyzés: the shocking time

Eléggé nyúzottnak éreztem magam, szinte belepréselődtem Rennbe. Azzal nyugtatott, hogy minden rendben lesz. Úgy gondoltam, ha egy kicsit pihenhetnék, utána tényleg jobban lennék. Vacogtam, a fogaim összekoccantak. Renn megfogott és egy hatalmas szikla tövébe ültetett. Nem hittem volna, hogy délutánra feltámad a szél. A távolban sötét viharfellegek gyülekeztek. Nem akartam még megázni is, ennyire nem lehet kegyetlen velem a sors. Ha tudtam volna, hogy mi lesz a kirándulás vége, rendi zsarura bíztam volna a kardigánomat. Vagy el sem indultam volna. Az is túlzás, hogy indultam, mert Renn cipelt. Szóval el sem cipeltettem volna magam erdőjárásra. A sötét fellegekre bambulva gondolkodtam, egy pillanatra lehunytam a szemem. Hirtelen valami melegség borult a testemre. Lenéztem, Renn igazgatta rám a kabátját, majd felhúzta a cipzárt. Bágyadtan néztem fel rá, majd halványan elmosolyodtam.
- Köszönöm. Így kicsit jobb. - köszöntem meg egy ásítással kísérve. Elpilledten hunytam be a szemeim, a fejem lecsuklott. Az alvás és ébrenlét határán egyensúlyoztam, de a mérleg egyre jobban az álom javára billent. Renn hangjára lettem figyelmes, ezért kinyitottam fáradt szemeim. Az állam a hüvelyk és mutatóujja közé fogta és felemelte lekókadt fejem. Nem akarta, hogy aludjak. Szabályosan megtiltotta. A tekintete komoly volt. Ismét lehunytam elnehezült szemhéjaim, de azonnal fel is pattintottam, mert a fejemben Renn hangja visszhangzott. ”Nem aludhat el! Maradjon ébren!” Nem igazán értettem, mért nem hagyott pihenni.
- Reeenn…de én nagyon…álmos vagyok. Csak egy iciripicikét...légysziii. - kértem tőle, miközben nagyot ásítottam, úgy pislogtam fel kimerülten. Totálisan kimerülten. A szemhéjaim lecsukódtak. Ha akkumlátoros lennék, most bizonyosan töltőért sírna a szám. De az erdőben sehol sincs konnektor. Lehet Renn engem is úgy szétkapna, mint Detty mobilját. A fejem oldalra dőlt. Próbáltam ébren maradni, erősen próbálkoztam, de a testem már nem akart engedelmeskedni nekem. Majdnem elaludtam, de Renn szóval tartott, azt kérte, hogy igyak. Már épp meg akartam szólalni, hogy köszönöm, de nem vagyok szomjas, csak álmos, és nehezen, de ismét kinyitottam a szemem, ám akkor váratlanul a számhoz nyomta a csuklóját, ami…vérzett. Ijedten pislogtam fel rá első momentumra, mikor a meleg folyadék a számhoz ért, de aztán megértettem, mit akart. Meg akart gyógyítani, méghozzá a saját tulajdon vérével. Ismét. Nem akartam meginni, nem szerettem a vér ízét, még a sajátomat se kóstolgattam. Hiszen milyen épeszű ember inna vért? Nem voltam vérszívó, és soha nem kerültem még olyan helyzetbe, hogy ilyen nemű gyógymódot kelljen igénybe vennem. Ahogy a meleg folyadék a számba ömlött és lenyeltem, felfordult a gyomrom is. De nem mertem ellenszegülni rendi hibridzsaru szavainak, ezért lenyeltem a második kortyot is. Kakaót iszol Shelly, kakaót iszol. KAKAÓT. Ezt mantráztam magamnak, miközben nagy kortyokban nyeltem a meleg folyadékot,  hogy ne jöjjön vissza, ami egyszer lement. Nem akartam csalódást okozni neki, és visszaöklendezni az értékes vérét, ha már rám pazarolta. Ráadásul úgy voltam vele, a kínlódásnál ez sokkal elviselhetőbb. A nyelvemmel közben véletlen meg-megnyalintottam a csuklóját, de másképp nem ment a művelet. Reméltem azért, hogy nem veszi zokon a nyalogatásomat. Amint már nem csöpögött egy csepp folyadék sem a számba, elhúztam a fejem. Csupa vérmaszatos volt a szám és még Renn kabátjára is csöppent a vörös folyadékból, de nem volt nálam zsepi és nem tudtam, hogyan töröljem le. Még erőm sem volt hozzá. De egy pár pillanat múlva már éreztem Renn vérének jótékony hatását. Már nem fáztam annyira, az álmosságom is ülepedett. A végtagjaimból távozott az elnehezült érzés, és egy negyed órával később végül minden fájdalmam tovaszállt. A bokám ismét helyrejött, jobb volt mint újkorában. Megtapogattam, az ödémás duzzanat teljesen eltűnt. Óvatosan lábra álltam, de semmi sem történt. Nem hasított többé fájdalom a lábamba. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkamat. A széltől hullámokat verő vízhez sétáltam, leguggoltam és megmostam az arcomat. A víz nagyon hideg volt, de legalább levitte az alvadt vérmaszatot. Renn kabátját is kicsit átdörzsöltem, de nem nagyon akartak lejönni róla a rászáradt vérpöttyök.  Ha visszatértünk a kunyhóba, az első dolgom az lesz, hogy kimossam a kabátot, gondoltam magamban. Végre mélyet szívhattam a hűs hegyi levegőből, bár a vér fémes illata még nem tűnt el teljesen, kicsit bántotta még a nózimat. Hogy tudnak a vámpírok ezen élni??? Borzalmas az íze. Miután kicsit rendbe szedtem magam, felálltam és megfordultam. Minden etikett és illemszabályt felrúgva odaszaladtam rendi zsaruhoz és átöleltem őt a derekánál fogva, majd hozzábújtam a mellkasához. Biztos voltam benne, hogy teljesen hülyének vagy mániákusnak nézett, de nem érdekelt abban a pillanatban. Soha életemben nem mentettek még meg ennyiszer, ezért rettentő hálás voltam neki, és valahogy meg akartam hálálni. Csillogó, mosolygós szemekkel pillantottam fel rá.
- Nagyon szépen köszönöm! El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok neked Renn. Ígérem, ezek után megpróbálok hasznosabb lenni mindenki számára! - csicseregtem neki sugárzó mosollyal, majd felpipiskedtem és egy puszit nyomtam az arcára.

↠ megjegyzés: the recovery time

Renn elég meggyőzően érvelt, hogy nem akart bántani. Az ösztöneim most már nem azt sugallták, hogy meneküljek előle minél messzebb. Úgy éreztem, megbízhattam benne és ezáltal helyreállt a lelki békém. Az szilánkosra tört tükörlapot ismét egybe öntötték. Elvégre Dettyben is teljes mértékben megbízom, márpedig vámpír. És nem különösebben kedvelem a vérszívókat és a veszélyesebb lényeket. Szóval a hibrideknél is akadhatnak kivételek, példának okáért rendi zsaru. Úgy gondolta, dobjunk fátylat a múltra. Aprót bólintottam.
- Húha, elég kevéske a létszám. - elcsodálkozó pillantást vetettem rá, miután megosztotta velem azt a meglepő tényt is, hogy a világon összesen csak négyen ismerjük a titkát, őt magát is beleértve. Úgy éreztem magam, mintha valami titkos klub szeánszába nyitottam volna be véletlen, olyasmit tudtam meg akaratlanul is, amit nem szívesen mutatott volna meg nekem önszántából. Bár én sem hangoztattam túl gyakran, hogy boszorkány vagyok. Még Rennek sem említettem, de ez elhanyagolható tény volt. Majd megtudja egyszer. Vagy rájön magától. Bíztam benne, de még nem akartam elárulni magam. Az olyan lenne, mintha teljesen lecsupaszítanám előtte önmagam. Ahogy lepillantottam a mellkasomra, konstatáltam, hogy félig meddig már ki is tárulkoztam előtte. Természetesen elvárta tőlem, hogy bizalmasan kezeljem ezt az információt.
- Számíthatsz a diszkréciómra. Ígérem, hogy ez a mi titkunk marad. - azzal jelképesen cipzárt húztam a számra. Amit megfogadtam, azt mindig be is tartottam maradéktalanul, úgyhogy Rennek nem lehetett félnivalója. Tőlem aztán senki sem fogja megtudni, miféle bestia lakozik benne. Bár Detty is felettébb kíváncsi volt rá és nehéz is lesz úgy tenni előtte, mintha semmit sem tudnék. Kiszagolja, ha hazudom vagy sunnyogom. De megoldom valahogy, mert ezen információ kinyilatkoztatásához nincs jogom. Annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy egy pillanatra el is feledkeztem a fájdalomról. Csak amikor ismét megmozdultam, akkor éreztem meg, hogy talán nem kéne erőltetni semmit sem. Annyira ki voltam fáradva testileg, lelkileg is a sok gyötrelem után, hogy legszívesebben azt mondtam volna Rennek, hogy hagyjon ott a repedésben, hagy mumifikálódjak oda, mert minden egyes mozdulat fájt, a végtagjaimat rettentően nehéznek éreztem. Talán egyszer, párszáz, ezer év múlva rám találnának és kiállítanának valami múzeumban, mint a Cascade hegységben talált nő múmiája. Lehet még valami fura nevet is rám aggatnának, mint Ötzire. Én lennék Cascadia, a hegyi lány. Szép kilátások. Nagyon elálmosodtam és majd megfagytam. Rendi zsaru azt kérte tőlem, hogy bújjak elő a rejtekhelyemről és én el is fogadtam volna a felém nyújtott kezét, de nem értem el, mert beszorultam. És annyira sajgott minden egyes végtagom, hogy nem szívesen erőlködtem. Ezért megkértem, hogy segítsen ki, de pechemre egy talpig szőr, rusnya pókocska  lengedezett elém és a frászt hozta rám. Sikítva kértem Rennt, hogy segítsen rajtam, elvégre ahol egy szőrös pók feltűnik, ott lehet több is. Egy egész pókcsalád. Még jobban kirázott a hideg a gondolattól, hogy esetleg egy pókfészekbe fészkeltem be magam. És lehet ez volt a legfiatalabb pókica. Reménykedtem benne, hogy nem így van. Renn a segítségemre sietett és szabad ég szárnyára pöckölte a nyolclábú jószágot, ami turbó sebességgel esett be a bokrok közé. Egy pillanatra még meg is sajnáltam, mert átéreztem a helyzetét. Renn mindkettőnket szabadesésbe küldött. A különbség csak az volt, hogy neki volt hálója, nekem meg nem, így én rosszabbul jártam, mint a pókocska. Annyira rosszul, hogy segítség nélkül sehová sem tudtam volna menni. Renn kihúzott a sziklamélyedésből, és kérdezett is valamit, de nem nagyon tudtam rá válaszolni, mert konkrétan nem bírtam lábra állni, nemhogy még járni is. Gyötrelmes volt az elnehezült végtagjaimmal mozgást produkálni. Egyik járó végtagom sem engedelmeskedett. Aztán végül sikerült fél lábra ereszkedni, de  mivel alig volt már erő a testemben, nem tudtam koordinálni a mozgásom, rendi zsaru mellkasának dőltem és átkaroltam a derekát. Ha nem kapaszkodtam volna belé, úgy elborultam volna, mint egy fadeszka. Szükségem volt egy támasztékra. Azt hiszem, ezzel a kínlódásommal megválaszoltam a kérdését.
- Renn, nem tudok mozogni. A testemben dúl a kálvária. Nem érzem túl jól magam. - néztem fel rá lefelé görbülő ajkakkal, szomorú szemekkel, miközben az ujjaim lassan már elfehéredtek a pólója markolászása közben. Már nem mertem tőle semmit sem kérni azok után, ami történt. Így is jóval többször segített, mint az elvárható lett volna. Olyan esetlennek, gyengének és idiótának éreztem magam, folyton rá voltam szorulva. Tényleg csak egy nyűg voltam, amit folyton cipelni kellett, nem volt több hasznom, mint egy zsák burgonyának. Ettől a ténymegállapítástól a kedvem sem lett jobb, sőt, eléggé elkámpicsorodtam. Nem mintha nem nyújtottam volna így is éppen elég lehangoló látványt. A mellkasába fúrtam a fejem. Nem hibáztattam volna azért, ha ott hagyott volna a fenébe és nélkülem tért volna vissza a kunyhóhoz. Detty biztosan a keresésemre indult volna, én pedig addig meghúztam volna magam valahol, ahol apránként meggyógyítottam volna magam. Igen, a boszorkány erőm most jól jött volna, legalább a lábamat meg lehetett volna gyógyítani. De féltem. Így sem maradt sok energiám, ha még a gyógyító erőmet is bevetettem volna, akkor annyira kimerültem volna, hogy talán el is veszett volna az erőm mindörökre. Nem mertem kockáztatni, ezért maradt a szenvedés és a tűrés.
- Talán, ha kicsit aludhatnék. Annyira hideg van és olyan álmos vagyok. - beszéltem a zsaruka mellkasának döntve a fejem, miközben lúdbőrzött az egész testem. Jó érzés volt hozzábújni a meleg bőréhez, de ez még nem volt elég, hogy a kihűlt testemet átmelegítse.

↠ megjegyzés: the suffering philosophy time