A hátamra kaptam a vöröskét és elindultunk a hegyi lak felé. Miközben ő a nyakamba kapaszkodott, karjaimat a lány combjai alá csúsztattam és tartottam, hogy le ne essen. Hálás volt, hogy nem bokaficammal, sántikálva kellett megtennie a hátralevő kilométereket. Ahogy tartottam őt, eszembe jutott a húgom. Őt is ugyanigy cipeltem annak idején. Bár Ana nem volt ilyen nehéz, mert nem lógtak rajta csomaghegyek. A kis vörös egyszer csak előre hajolt, egy müzlit lengetett meg az orrom előtt és megkérdezte, hogy kérek-e. Tudtam volna mit enni, közel volt a vacsoraidő, de valami normálisat. -Nem, köszönöm. - feleltem, majd bedobott egy újabb kérdést. Annyira meglepett, hogy egy pillanatra meg is álltam. Éles témaváltás volt, meg kell hagyni. -Tudni akarja a keresztnevem? Azt meg minek? - kérdeztem vissza. Furcsáltam a kérdését, de ő olyan kérlelő nagy szemekkel nézett rám, hogy azt gondoltam: Egye fene, ha ennyire tudni akarja...legyen meg az öröme. Még egy "légyszivel" is megtoldotta csak a hatás kedvéért. -Renn...- adtam választ a kérdésére folytatva az utat a szállásunk felé. Hátranéztem a másik két nő megvan-e még? Kicsit lemaradva követtek minket. Frau Berger nagyon szenvedett. Nem a sok csomag miatt, amit magával cipelt, sokkal inkább a terepviszonyok készítették ki, na meg a vízhiány. Egy fél pillanatra azért megszántam őt meg a szőkét is. Végül is a hegymászás nem volt bekalkulálva a programba. -Kitartás Frau Berger...fél órán belül ott vagyunk. - szóltam oda a társamnak, aki nagyokat szuszogott és a lábait fájlalta. Aztán vettem észre, hogy az a hibbant nőszemély mindvégig magassarkúban tipegett mögöttünk. Látta, hogy értetlenül nézem a lábait, és azonnal magyarázkodni kezdett. -Á réndorfonokúr mondtá, hogy mindig nézék ki úgy, mint égy réndorkisásszony. Lédzsék csinos és nőiés. - magyarázta olyan meggyőződéssel, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Valójában a rendőrfőnök csak arra utalt, hogy ne apácaruhába járjon dolgozni, ha már otthagyta a kolostort, hogy rendőr legyen. A kolléganő a haját lazán hátradobta, de az belecsavarodott a mellette lévő csipkebokorba. -Mein Gott! - fogtam a fejemet és mélyet sóhajtottam, miközben Frau Berger jajgatva próbált szabadulni. -Jól vágyok! - emelte fel a kezét megnyugtatásképp. Pár hajtincs árán, de kiszabadította a loboncát a bokor ágai közül, majd tovább indultunk. -Egyébként..miért is van szükség ennyi mindenre? - böktem a fejemmel a sok cókmók felé.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 30, 2015 12:24 am
Nem az én napom volt az a nap. Nagyon nem. Lerobbant a kocsink, öt kilométert gyalogolhattunk, ráadásul figyelmetlenségemben vagyis szenvedéseim közepette úgy orra buktam, hogy az rajzfilmbe illő volt. Még szerencse, hogy az erdei mókusokon és a fán csicsergő madarakon kívül más senki sem volt tanúja hanyatlásomnak. Bár az sem lehetett túl nőies, ahogyan a földről próbáltam meg felvergődni. Detty szerencsére a segítségemre sietett, ámbár egyikőnk sem leplezhette le magát, így nem vethettünk be semmi természetfelettit. Mire a nővérem kiszedegette a hajamból a leveleket és fadarabkákat, a rendi zsaru is megérkezett és megkérdezte, megnézheti e a lábamat. Aprót bólintottam, de már le is guggolt és finoman megszabadított az egyik cipőmtől. - Áuuuuuuhuuuuu - jajdultam fel, miközben a bokámat vizsgálgatta. Nagyon gyengéden bánt vele, de mégis irgalmatlanul fájt és szépen fel is dagadt. - Neneneneneeeee…- nyöszörögtem, mert már alaposan megcsikizett az ujjaival. Ráadásul észrevettem, hogy az epilálás hatása is múlóban volt. Szóval nem nagyon akartam, hogy tovább tapizza a lábikómat. Nem tudtam, hogy sírjak e vagy nevessek. Közben Patty valahonnan előkotort egy elsősegélycsomagot és óvatosan bekötötte a bokám. Ezek után egy valami mindenkinek világossá vált, hogy nem tudok többet sétafikálni. Legalábbis külső segítség nélkül. Éppen hogy csak megköszöntem Pattynak a segítségét, a rendi zsaru már a kezemet fogta és megpróbált talpra állítani. Amint ez sikerült úgy a hátára kapott, mint a télapó a puttonyát. Sitty-sutty csomagostól mindenestől. Jó gyorsan kerültem lentről fentre. Rendi zsaru sietős léptekkel elindult az ösvényen. Detty újra magára aggatta a csomagjait, majd ő is követett minket. És bár a nővérem istenien nézett ki, de nem volt Síva istennő, csak egy kétkezű vámpír. Már volt három csomag és két bőrönd, amit cipelnie kellett. Így szegény Pattyra hárult a feladat, hogy az elborult bőröndömet felkapja és utánunk hozza. Egész kényelmes volt rendi zsaru hátán utazni. Kellően volt izmos, itt-ott, ahogy véletlenül letapogattam kapaszkodás közben. A fejemet a vállára hajtottam, onnan figyeltem a fákon ugrándozó cuki kis mókusokat és a méhecskéket, pillangókat, amik olykor-olykor mellettünk röppentek el. Azért volt egy kis lelkiismeret furdalásom, hogy míg mindenki más gyalogol, engem kislány módjára cipelnek, de azzal nyugtattam magam, hogy én csak egy mezei kis boszorkány vagyok, akinek nincs hatalmas testi ereje, hogy kellőképpen bírja a strapát és az iramot. Kicsit elmerengtem a férfi hátán ücsörögve. Már kétszer is megmentett, és most a hátára is felkapott, szóval ez már a harmadik eset volt. És még a keresztnevét sem tudtam. Mindig csak Kramer nyomozó meg rendi zsaru volt. De általában rendi zsaru. talán itt lenne az ideje megköszönni neki a segítséget és megkérdezni, kit tisztelhetek benne. - Köszönöm szépen…Monsieur Kramer. Mindent köszönök. - hálálkodtam a férfinak, de tudtam, ennyi még nem lesz elég, bizonyítanom kell neki, hogy nem egy haszontalan kis fruska vagyok, aki csak nyűg a nyakában. Mint például most. Na de majd én megmutatom, hogy igen is hasznos is tudok lenni! Összerittyentek valami finom vacsorát, ha a menedékházhoz érünk! Biztos mindenki éhes lesz a nagy gyalogtúra után. Legalábbis én már egy kicsit az voltam. Gyorsan előbogarásztam a zsebemből egy összenyomott müzliszeletet és felbontottam, majd előrébb hajoltam, hogy profilból lássam az arcát. - Monsieur Kramer? Egy müzliszeletet esetleg? - érdeklődtem tőle és meglóbáltam a gyümölcsös energiarudat. Bár az eredeti kérdésem nem ez lett volna, mert tulajdonképpen én akartam megenni azt a müzlit, de kellett egy kis felvezető. - Tulajdonképpen még nem is tudom a nevét. Mármint a keresztnevét. Elárulná? - kérleltem hatalmas nedves cicaszemekkel és belesúgtam egy légyszit is a fülébe a biztonság kedvéért. Mindig olyan kimérten viselkedett Akárki Kramer zsaru, és soha nem hallottam, hogy bárki is a keresztnevén szólította volna, de én nem akartam Akárkinek szólítani. Szerettem volna tudni a keresztnevét, ha már ki tudja meddig leszünk összezárva a hegyekben. Ez logikus volt, nem?
A kolléganőm a szőkét, én a kis szemtanúnkat sokkoltam. -Nem kell ilyen ijedt arcot vágni. Gyorsan elrepül az idő. - jegyeztem meg a vörösre nézve, majd összeszedtük magunkat és tovább indultunk. Lehet kicsit túl könnyedén vettem a dolgokat, de nekem ez egyszerű munka volt. Figyeltem a szőkét, eléggé maga alatt volt a telefonja nélkül. Ha az hiszi, hogy ez a vég, várja meg míg elérünk a szállásra. A szállás felé haladtunk, de nem jutottunk túl messzire az utolsó pihenőhelytől, mert egy tekintélyes dzsumbujba ütköztünk. -Éz ném volt itt á múltkor. - észrevételezte Frau Berger. Azt nem vette számításba, hogy közben évek teltek el és azóta párszor esett az eső is. Kicsit előrébb mentem, hogy felderitsem a terepet. Már közel jártunk, csak a hegyre kellett feljutnunk, nagyjából egy órányi út volt még előttünk. Hátranéztem, hogy hol tartanak a többiek, erre azt látom, hogy a vörös a földön fekszik, a feje a táskájába van fúródva. -Megállak pihenni? Már megint? Soha nem érünk így oda. - tűnődtem magamban, majd közelebb léptem, ekkor látom, hogy a fa gyökere a lány lábára csavarodott. Ekkor leesett, hogy a kiscsaj nem magától heveredett le, hanem a természet vágta földhöz. -Ez a lány nagyon szerencsétlen - állapitottam meg magamban. Elfogják, vallatják, éheztetik, aztán lelövik, kis híjján elpatkol, most meg majdnem a bokáját töri pár szál fűbe. Csoda, hogy még él. -Megnézhetem? - kérdeztem, majd leguggoltam hozzá, megfogtam a lábát és óvatosan levettem róla a cipőjét. Az ujjaimat végighúztam a lábszárán megvizsgálva a sérülést. Rögtön látszott, hogy rondán bedagadt, de nem tűnt túl komolynak. Törni biztos nem tört. Valószínű, hogy csak meghúzódott. Egy kis ficammal meg pár véraláfutással ezt is megúszta. Frau Berger is odasietett egy szorítókötéssel a kezében, amit a vörös bokájára erősített. Miss Noiret nem volt olyan állapotban, hogy a saját lábán folytassa az utat, de az erdőben sem akart éjszakázni. -Rendben, akkor egy megoldás maradt. - fogtam meg a lány kezét és lassan felállítottam a földről, majd csomagostól, mindenestől lazán a hátamra kaptam. -Haladjunk, mert a végén még itt alszunk. - mondtam, majd elindultam a faház felé vezető úton.
A kérdésemre elég soványka választ adott a rendi zsaru. Fogalma sincs? És akkor én mit mondjak? Úgy éreztem magam, mint aki egy krimibe csöppent. Vagy egy horror filmbe. És én voltam a szerencsétlen peches lány, akit a gyilkos már az első körben elkap. Bezzeg a zsaruka olyan nyugodtan szívta el a cigarettáját, mintha csak kiránduláson lennénk. Egyszer csak Patty sápadt arccal német nyelven felocsúdott és Detty felé mutogatott. Majdnem szívrohamot kaptam egy pillanatra, azt hittem, hogy Dettyvel történt valami, vagy túl vámpírias külsőt öltött fel, de mikor odapillantottam, megnyugodtam. Csak egy kígyó tekergőzött a nővérem mellett. Mivel vámpír volt, nem bánthatta a pikkelyes jószág, jobban félt az tőle, mint Detty tőle. Ám Patty mit sem sejtve gyorsan fegyvert rántott és egy pillanattal később a szegény kis kígyónak annyi volt. Pont a szeme között találta el a golyó. A német nő még el is köszönt az ártatlan jószágtól, ha jól vettem ki a szavaiból. - Woooow. - csak ennyit tudtam kinyögni hirtelen, miközben a földre hulló kígyóra, majd a meredten Pattyra bámuló nővéremre néztem. Itt mindenki ennyire precíz és pontos??? Csak én vagyok ennyire szerencsétlen, hogy még célozni sem tudnék??? Detty kisebb fajta sokkot kaphatott és nem a csúszómászó miatt. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy őt bárki is megmentse, hisz nem is volt rá szüksége vámpírként. De Pattynak erről fogalma sem volt. - Öhhm…Köszönöm szépen. Patty. - köszönte meg Detty kissé zavartan a nőnek a hősies gesztust. Miután felocsúdtunk a pillanatnyi sokkból, rendi zsaru kicsit részletezte a tényállást. Kár volt, mert a magyarázata után padlót fogtam, a nővérem szintúgy. - N…né..néhány...hónap??? - sikkantottam fel hirtelen és az ábrázatom teljesen lemásolta Edvard Munch Sikolyát. Még a kis meséjével sem nyugtatott meg, miszerint valaki tizenhét évig raboskodott egy szigeten a kollégájával. Azalatt már össze lehet házasodni, sőt, gyereket is lehet vállalni!!! Persze azt nem részletezte, hogy a tizenhét év alatt mi történt a védelmezővel és a védelmezettel, de én nem akartam akár csak egy évig is ott maradni, ahová még oda sem értünk. Nem mintha a közeljövőben férjet, vagy gyerekeket szeretnék, de tizenhét év múlva táncsak lesz már valami kapcsolatféleség az életemben, nem? Kicsit összezuhantam. Miért érdemlem én ezt? Mostanában akaratom ellenére is, de veszélyes vizeken eveztem. Sok furcsa és sokkos élményben volt részem az elmúlt egy hónapban, csodálkoztam, egyáltalán hogy bírok még talpon maradni. Tekinthetném ezt pihenésnek, szabadságnak nem? De egy eldugott hegyi házikóban két idegen rendőrrel Rivaille és mindenki más nélkül milyen szabadság lesz ez? Nem szabadság, hanem börtön. Rendi zsaru nélkül sehová sem mehetek. Bár minden rosszban van valamennyi jó is, ahogy szokták mondani. Legalább Detty ott volt velem és a természet lágy ölén voltunk. Bár ahogy fél szemmel rásandítottam, úgy láttam, ő semmi jót sem fedezett fel ebben az egész védelmi programban. Pár hónap a civilizáció legújabb vívmányai nélkül neki felér egy apokalipszissel. Úgy gondoltam, ha majd kettesben maradunk, kicsi vigaszt nyújtok neki azzal, hogy felvilágosítom a helyzet jó oldaláról. Rendi zsarukával élhet egy fedél alatt, akivel láthatóan nagyon szimpatikusak voltak egymásnak. Biztos elszórakoztatják majd egymást rosszabb napokon. Én meg addig elcsalom Pattyt valahova, hogy kettesben maradhassanak. Az említett férfipéldány közben elszívta a cigarettát, felállt és közölte, hogy folytatnunk kellene a bandukolást, ha nem akarunk a semmi közepén éjszakázni. Azon nyomban fel is pattantunk a helyünkről, mert egyikőnk sem akart egy kietlen erdőben aludni a szabad ég alatt. Bár az túlzás, hogy én pattantam, inkább felvergődtem, mert már nagyon fájtak a lábaim és még a női problémám sem múlt el, ami most ismét jelzett egy görcs formájában. Miután feltápászkodtam, magamra aggattam a csomagokat és megindultam Detty társaságában. Nem telt el még egy fél óra sem, már nem bírtam az iramot, kicsit lemaradtam a többiektől. A lábaim elnehezültek, az altáji fájdalmak sem hagytak alább, kimerült voltam. Annyira, hogy nem vettem észre a lábam előtt sejlő veszélyforrást, vagyis egy fa kiálló gyökerét. - Áhhhhhhhhhhhh - sikítottam fel, miközben elterültem a földön arccal lefelé. A lábam beakadt a gyökér belsejébe, felbuktam, közben a bokám is kiment. Az volt a szerencsém, hogy elől is volt rajtam egy hátizsák, arra borultam rá, máskülönben a homlokom is nagyot koppant volna. Detty azonnal a segítségemre sietett. Nyöszörögve ülő helyzetbe vergődtem fel magam. Mindkét térdem felhorzsolódott, a bokám pedig rettenetesen fájt. Detty próbált felsegíteni, de nem tudtam lábra állni. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen??? Soha életemben nem voltam olyan peches, mint akkor ott. Egy pillanatra megfeledkeztem önmagamról és a bokámra tettem a kezem, hogy meggyógyítsam egy kis varázslat segítségével, de Detty megálljt parancsolt és a rendőrökre bökött a fejével. Ők nem tudták, hogy boszorkány vagyok és nem is akartam elújságolni a hírt nekik. - Most mit csináljunk? Így nem tudok tovább menni. - nyöszörögtem egész halkan, hogy csak Detty hallja meg. Az is feltűnő lett volna, ha Detty engem is felkap a csomagok mellett és a házig elcipel, mert egy normális emberi nőben sem lakozik annyi erő. És ő sem akarta megosztani a sírontúli titkát a zsarukkal. - Kitalálunk valamit, ne félj! - nyugtatgatott Detty majd elkezdte kiszedegetni a hajamból a faleveleket és a koszt.
A szőkeség kissé megzuhant, miután szétszereltem a telefonját, a társam pedig begyűjtötte a többi játékszerét. Kolléganőmnek sikerült megértetnie velük, hogy ezt muszáj, így valamelyest beletörődtek. Nem mintha lett volna más választásuk. Jó ideje mentünk már, mikor Frau Berger kikönyörgött egy kis pihenőt, hát megálltunk. Míg a lányok lepakolták a holmijukat, én leültem a fa tövébe és rágyújtottam egy szálra. A kis vörös egyszer csak feltűnt mellettem és kérdezősködni kezdett. Mélyen beleszívtam a bagómba, majd lassan kifújtam a füstöt. -Hogy mennyi ideig maradunk? - ismételtem meg a kérdését elgondolkodva. Nem tudtam, milyen választ várt tőlem. -Fogalmam sincs. Ameddig szükséges.- vágtam rá a legőszintébben, miközben a hamut a földre szórtam. Eközben Frau Berger felfedezte, hogy a víz amit magával hozott, olyan meleg mint a pisi. Már majdnem elkönyvelte magában, hogy szomjan fog halni, amikor meglátta a palackozott vizet a szőkénél. Odalépett, hogy kérjen egy kortyot, amikor sziszegő hangra lett figyelmes a táskák felől. Közelebb hajolt és meglátta, hogy a lányok egy kigyófészekre cuccoltak le. A szőkeség észre sem vette, hogy a feje mellett a faágon egy sárgaszemű tekereg. -Warte mal! Eine hungrige Schlange! - kiáltotta el magát. A kolléganőnek beindultak az ösztönei. Előkapta a fegyverét, és mielőtt a kigyó nekitámadt volna, lőtt egyet. A golyó a szőke feje mellett sűvitett el és pont a pikkelyes szeme között landolt, ami megdögölve esett le a fáról. -Auf Wiederseh'n, kleine Schlange. - fújt bele a pisztolya csövébe. A vállam felett hátranéztem, miközben szívtam egy újabb slukkot, majd elismerően megjegyeztem, hogy szép lövés volt. -Tehát...- pillantottam vissza a vörösre. -Nem hiszem, hogy pár hét alatt megoldódna az ügy. De ha a kollégák jól dolgoznak és szerencséjük lesz, néhány hónap múlva hazamehetnek. - magyaráztam a lánynak. Valamiért volt egy olyan érzésem, hogy nem igazán erre a válaszra számított. -Volt olyan eset, hogy évekig...pontosabban 17 évig egy szigeten ragadtak hasonló okokból, mire sikerült elkapni a bűnözőket. A maguk ügye hamarabb megoldódik. - nyugtattam a lányt egy ellenpéldával. A bagómat elnyomtam a szikla oldalán, majd felkeltem a kőről és nagyot nyújtóztam. -Azt hiszem ideje lenne továbbmenni. Feltételezem senki nem akarja az éjszakát a szabadban tölteni. - tettem hozzá, majd a vállamra kaptam a felszerelést. Frau Berger is így tette, de a csomagjai mellett még a frissen lőtt vacsoránakvalót is összekaparta a földről.
Azt hittem, valami idióta akcióvígjátékba kerültem, ahol rám osztották a peches lány szerepét. Az autó leállt, kifogyott a benzin és még öt hosszú kilométer utat kellett megtennünk, hogy elérjünk ahhoz a bizonyos titkos bungalóhoz. Detty máris hívta volna az autómentőket, de a rendi zsaru gyorsan kikapta a kezéből az eszközt és úgy szétkapta a másik pillanatban, mint foxi a lábtörlőt. Detty tátott szájjal nézte a precíz mutatványt, közben az arca még a szokásosnál is haloványabb lett. - Ohh. - formáltak az én ajkaim is egy ’o’ betűt a meglepettségtől. A telefon maradványait aztán egy műanyag zacskóba szórta és a nővérem kezébe nyomta. Közben figyelmeztetett bennünket, hogy semmilyen kommunikációra alkalmas eszközt nem használhatunk ezentúl. A szépséges Patty el is magyarázta, hogy miért. - Hát…jogos. - feleltem, de szorongva nyújtottam át neki a telefonomat, mert eszembe jutott Riv. Hogy fogunk vele így kommunikálni? Hogy mondjuk el neki, mi történt? - És akkor Rivaille-jal, a családtagunkkal hogy fogunk beszélni? Azt se tudja, hol vagyunk. Nem mintha mi tudnánk. - érdeklődött Detty arról, ami igazából az én fejemben is ott motoszkált, miközben morcosan és kelletlenül vált meg az ipadjától is. Én is nagyon aggódtam és fogalmam sem volt, hogy nyomozhatnák le a telefonjainkat a bűnözők, ha a GPS nincs bekapcsolva és nem ismerik a számunkat sem. Bár biztos megvan rá a maguk módszere, hogy kiderítsék. Ebben a mai világban még a bugyid színe sincs biztonságban azoktól, akik tudni akarják. Rendi zsaru profinak tűnt, szóval hittem neki is meg a kolléganőjének is. De akkor is rossz érzés kerített hatalmába. Kramer nyomozó elmagyarázta, hogy szükség esetére van nála egy műholdas telefon. Ettől a hírtől egy kicsit megnyugodtam, de az előttünk álló hosszú gyaloglás gondolata megrémisztett. Nem baj Shelly, meg fogod csinálni, erős nő vagy! Így vágtam neki az útnak. Rendi zsaru figyelmeztetett, hogy csak a legszükségesebb dolgainkat hozzuk, de így is csak a legszükségesebb holmikat pakolta el Detty. Legalábbis azt reméltem. Így a csomagtartóban semmit sem hagytunk. Bár Detty cipelte a legtöbb csomagot, azért én is meg voltam rakodva rendesen. Elölre, hátulra is jutott egy hátizsák, a nyakamon átvetve egy utazótáska és egy bőröndöt húztam magam után. Közben elég meleg lett az idő, ahogy a nap az égboltra emelkedett. Egy nyári kalap került a fejemre a tűző nap ellen. Nem akartam napszúrást kapni, pedig hajlamos voltam rá. Detty jobban bírta az iramot, ő csak a napvilág miatt volt nyűgös, de meg tudtam érteni, hiszen vámpír volt. Egy lenge nyári kardigán és egy széles karimájú kalap volt rajta. Két bőröndöt húzott maga után és három táska lógott a két oldalán. Ahogy elnéztem ezt a sok holmit, elgondolkodtam azon, vajon meddig maradunk a titkos szálláson? Mennyi időbe telik, mire elkapnak egy veszélyes bűnözőt? Gondoltam maximum két vagy három hét, több tán csak nem lehet. Egy másfél órás gyaloglás után már megéreztem a vádlimat és a bokámat. A nyelvem is kilógott már, olyan szomjas is voltam. Úgy látszik, Patty sem bírta úgy az iramot, mint Detty és rendi zsaru, mert pihenőt kért. Titkon hálás voltam neki azért, mert így nem nekem kellett felhoznom a témát. Lefejtettem magamról a csomagokat, majd letelepedtem a fa tövébe és kinyújtottam a lábaim. - Vééégre! - szaladt ki a számon a megkönnyebbülés egy mosoly kíséretében. Detty a kezembe nyomott egy fél literes flakon ásványvizet, amit az egyik hűtőtáskából bogarászott elő. Megköszöntem neki, majd kiittam az egész üveget. Mikor már egyenletesen tudtam venni a levegőt, úgy gondoltam, megérdeklődöm a rendi zsarukától, hogy mennyi ideig leszünk a titkos szálláson, hisz a munka nem várhat sokáig. Bár egy-két hét csúszás még elfogadható. - Kramer nyomozó, körülbelül mennyi ideig maradunk a rendőrségi szálláson? Gyorsan el szokták kapni az ilyen bűnözőket, igaz? - puhatolóztam a férfinál, mire Detty is rápillantott. Őt is nagyon érdekelte, meddig vendégeskedünk a rendőröknél a hegyekben technikai és kommunikációs eszközök hiányában.
Az új feladatot megkaptuk. A következő nap hajnalban elhagytuk a várost és elindultunk a hegyek felé, ahol a rendőrség egyik rejtett szállása volt tanúvédelmi célokra. Az elmúlt napok történései után az autóút nagy részét alvással töltöttem. Míg próbáltam pótoni a kétnapi alváshiányomat a két lány a hátsóülésen franciául beszélgetett. Miss Berger néha rájuk nézett és próbálta kitalálni, hogy mi a téma. A nürnbergi kolostorban két évig tanult ugyan franciát, de a tudás elég hiányos volt és csak foszlányokat értett meg az egészből. Aztán egyszer csak bekövetkezett a baj. Öt kilométerre a célállomástól az út szélén ragadtunk. A kocsiból kifogyott a benzin, és a hátsóülésben sem volt utánpótlás. A közelben pedig egy árva benzinkút sem volt. Nem nagyon maradt más lehetőségünk, minthogy gyalog tegyük meg ezt a rövid kis távot. Amikor közöltem a lányokkal, hogy öt teljes kilométert kellene megtennünk, elszörnyedtek. A szőkének sem volt ínyére a gyaloglás, hát előkapta a telefonját és már tárcsázott is egy autómentőért. -Arra nem lesz szükség. - mondtam, majd kikaptam a kezéből a készüléket. Ugyanezzel a lendülettel szedtem darabokra, végül egy műanyag zacskóba szórtam az egészet. -Semmiféle elektronikus, kommunikációra alkalmas eszközt nem használhatnak. - magyaráztam, miközben a szőkeség kezébe adtam a zacskót. -Ne haragudjatok, de ez szükséges. Könnyen lenyomozhatnának minket és ránktalálnának. - szólt közbe Frau Berger, kicsit oldva a hangulatot. A társam gyors begyűjtött minden eszközt, és a kocsi csomagtartójába tette. Közben azt is elmondtam, mielőtt pánikba esnének, amiatt hogy nem lesz kapcsolatuk a külvilággal, hogy van nálam egy műholdas telefon. Ha nagyon szükséges, azon tudunk kommunikálni. -Csak a legszükségesebb dolgokat hozzák. - ajánlottam figyelmükbe, közben elővettem egy sporttáskát és a vállamra akasztottam. Mikor mindenki magához vette a holmiját, elindultunk az út mentén. Időközben rendesen kisütött a nap. -Herr Kramer. Megállhatnánk pihenni kicsit? - kérdezte lógó nyelvvel a kolléganő. -Ott van árnyék. - mutatott a környéken lévő egyetlen fa irányába. Hátrapillantottam a másik két lányra. Láttam, hogy rájuk is ráfért volna a pihenő. -Legyen. - mondtam, majd behúzódtunk az árnyékba. Leültem egy kőre és meghúztam a vizes kulacsomat.
A rendőrfőnök megnyugtatott, hogy Detty velem jöhet a helyre, ahová rendi zsaru és a társa, egy bizonyos Miss Berger visznek. Tehát a rendi zsaru társa nő. Végre egy jó hír! Némelyest meg is nyugodtam. Mikor a két rendőr kivonult a helyiségből, összevont szemöldökkel néztem rá a nővéremre. - Mi történt itt? Valamit mondj már, mert megőrülök! - kérdeztem tőle sürgetve. Ám nem jutottunk el a beszélgetésig, mert az orvos visszajött és megkérte, hogy kövessem őt a tusolóig, le kell tusolnom, utána pihennem kell, mert hosszú út áll még előttünk. Míg én a zuhanyrózsa alatt áztam félig kilógó karral, egy rendőr hazavitte Dettyt, hogy összecsomagolhassa a legfontosabb holmijainkat. Miután végeztem a zuhannyal, kényszerpihenőre küldtek, pedig annyi kérdés kavargott a fejemben. Az orvos átkötözte a sebemet, ami csodával határos módon már nagyon sokat gyógyult, majd belém injekciózta az altatót. Fél perc múlva már világomról nem tudtam. Úgy aludtam, mint a bunda. Másnap Detty ébresztett, kérte, hogy öltözzek fel, mert nemsokára megjönnek a rendőrök és indulunk. Révetegen pislantottam fel, még nem ébredtem fel teljesen, de felkeltem, lecibáltam magamról a melegítőt és a pólót, majd magamra rángattam a bugyikámat, egy kis shortot, egy sportmelltartót és egy pólót, amit Detty kirakott nekem. Belebújtam a virágmintás vászoncipőmbe. Detty megfésülte a hajam, szerinte úgy néztem ki, mint akit most dugtak meg egy bokorban. Hogy elrejtsem a szemem alatti karikákat, napszemüveget húztam az orromra. Nemsokára meg is érkezett a rendi zsaru társa. Mondanom sem kell, hogy gyönyörű nő volt, mellette is ugyanúgy eltörpültem, mint Detty mellett. Főleg a jelenlegi állapotomban. A nő kedvesen bemutatkozott nekünk, mi is neki. Detty azon nyomban megkérdezte, szólíthatjuk e Pattynak. A nő félénken mosolyogva igennel válaszolt. Miután bepakoltuk a csomagtartóba az összes holmit és kiadós reggelit kaptunk, útnak indultunk. Rendi zsaru gyorsan elaludt. Engem viszont sok minden nem hagyott nyugodni, válaszokat szerettem volna kapni végre valahára. - Szeretném, ha velem is megosztanád, mi történt, míg én kómás állapotban feküdtem. - fordultam Detty felé. Általában franciául beszéltünk magunk között, nem akartuk, hogy az anyanyelvünk megkopjon a fejecskénkben. De most azt sem akartam, hogy a két nyomozó tudja, miről cseverészünk. Sok kérdésem volt hozzá, amit az őrsön nem tudtam feltenni neki. A kocsi hátsó ülésén viszont volt pár óránk elbeszélgetni. - Én se sokat tudok. Meglőttek. Életveszélyes állapotba kerültél. Nem volt sehol a városban olyan ritka vér, mint a tiéd. Komolyan azt hittem elveszítelek! Egy napig feküdtél eszméletlenül, és alig volt benned élet. Elrohantam, szóltam a rendőrfőkapitánynak. Erre mikor visszatértem a kapitánnyal együtt, már sokkal jobban voltál, és az a kopó ott állt sápadtan a falnál, miközben a tűket dugdosta a háta mögött. Vámpír vagyok, tán csak kiszúrom az ilyet. A vérének zamatos illata még a levegőben terjengett. Aztán összeraktam a dolgot. A pasas megmentette az életedet. És nem mellesleg mivel elég szemrevaló egy hapsi, hálám jeléül adtam neki egy apró kis puszit. - vázolta fel Detty röviden az elmúlt egy nap eseményeit. Csak egy napig voltam eszméletlen? Nekem több időnek tűnt a szemem előtt lejátszódó események után. Szóval csak hálából nyalt be a rendi zsaru szájába? Hajj Detty!!! - Azt vettem észre. - húztam el a szám, majd egy pillanatra elmerengtem. - Szóval ő mentett meg. Ismét. Azt hiszem tartozom neki. Majd meghálálom, ha eljutottunk a menedékházig. Persze nem olyan módon, mint ahogy azt te tetted. - feleltem a nővéremnek, miközben azon gondolkodtam, hogy épülhettem fel olyan gyorsan a férfi vérétől, hacsak… - Rendi zsaru nem ember! - fogtam meg Detty kezét meglepetten, és azonnal a férfira szegeztem a tekintetem. Ahogy jobban rákoncentráltam, éreztem a belőle áradó természetfeletti erőt, de nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan mi is volt a férfi. Viszont az a síron túli érzés, amit a vámpírok közelében érzékelek, az nála is jelen volt halványan. - Jókor esett le Shel. Nem is vámpír szerintem, tudnám ha az lenne. De bizonyosan olyan félvér lény, akinek vére gyógyító erővel bír. Máskülönben képtelenség lett volna, hogy ilyen gyorsan felépülj, hidd el nekem! - tekintett ő is a szendergő férfira. - Jól van na, szerinted olyan állapotban voltam én az elmúlt két napban, hogy azt lessem, kiben lakozik szakrális erő? Egyébként most már érzékelem én is, hogy van benne valami sírontúli. - szinte már lyukat égettem a zsaruka koponyájába, úgy bámultam, de ő csak az igazak álmát aludta, néha horkantott egyet. Olyan kis cuki volt úgy kisimult tekintettel, békés megnyugvásban. Biztos nagyon fáradt lehetett már. De mégis ő mentett meg. Szendvicset, innivalót is kaptam tőle és még a vérével is megszánt. Ráadásul végig normálisan viselkedett velem, nem úgy mint az idióta kollégái. Furcsán éreztem magam, mert mindazidáig soha nem mentettek még meg Dettyn és Riven kívül. Legszívesebben adtam volna a férfinak egy jó nagy cuppanóst és jól megölelgettem volna. - Shel, jelentkezz, itt a Föld! - húzta el a kezét a réveteg szemeim előtt Detty. Azon nyomban megráztam a fejem. Shelly, te megbolondultál???? Mire nem gondolsz. Nem játszunk itt Dettyt. Jézusom! Ennyire nem bolondulhattam meg. - Bocsi, csak kicsit elmerengtem. - feleltem és kinéztem az ablakon. - Azt látom. Meg azt is, kire merengtél. - mosolyodott el Detty, majd a szeme sarkából a durmoló zsarukára pillantott. - Szóval van valami vámpíros a férfiban. - tereltem a szót vissza a beszélgetésünkre. - Igen. Talán egy dhámpír. Csábító volt a vére illata. Vagy csak szimplán a pasi volt csábító. - töprengett Detty. Volt benne valami, elvégre, köztudott, hogy a dhámpírok vére nagyon jó gyógyír, és nagyon értékes is és a vámpírok is rá vannak kattanva. - Vagy vámpírboszi. Esetleg hibrid. Bár azok ritka népség. - vettettem fel újabb lehetőségeket. A vámpírbosziban nem voltam biztos, de hibrid mért is ne lehetne? Állítólag Rivaille látott már hibridet akcióban, nem volt derűs látvány. Elnézve viszont a nyugodtan szendergő férfit, aki ráadásul rendőr volt, el nem tudtam volna képzelni róla, hogy ő egy hibrid. Egy vámpír és vérfarkas ötvözete? Már a gondolattól is összerezzentem. Gyilkos kombináció és én tartottam mindentől, ami gyilkos volt. A kocsi alattunk eközben egyre lassabban ment, majd pár pillanat múlva megállt. Ilyen gyorsan ideértünk volna? Kinéztem az ablakon, de a semmi közepén voltunk egy erdei betonúton. Sehol egy ház. Patty felébresztette rendi zsarukát és közölte vele, hogy van egy kis probléma. Erre mindketten felkaptuk a fejünket Dettyvel és figyeltünk. Úgy látszik, kifogyott az üzemanyag a benzintartályból. Rendi zsaru megnyugtatta a nőt, hogy van tartalék benzin a csomagtartóban, mire a nő megosztotta vele az információt, hogy nincs, mert ő azt kivette, hogy maradjon hely a csomagjainknak. Huppsz! Ezt nem is tudtam. Kramer nyomozó hátrafordult és közölte velünk a nyilvánvalót, plusz hozzátette, hogy így öt kilométer gyalogtúra vár ránk. - Hogy mennyiiiiiiit??? - szaladt ki a számon a meglepett kérdés. Az egy dolog, hogy szerettem sétafikálni, na de öt kilométert? Nem voltam én edzésben ehhez. - Nyugi, majd elintézem. Hívok egy vontatókocsit. - nyugtatott meg Detty mindenkit, és előbogarászta a mobilját a táskájából. Közben eszembe jutott, hogy Rivet is fel kellene hívni, mert ha csak utólag szerez tudomást mindenről, irtó dühös lesz ránk.
Másnap hajnalban egy fiatal, szőke nő lépett be Miss Noiret szobájába. -Guten Tag, Frau Noiret! Patrizia Berger vagyok. - mutatkozott be. Nem beszélt sokat, csak összeszedte a lányokat és a cuccaikat, majd lekísérte őket a kocsihoz. A kolléganő még ezen a korai órán is friss és élénk volt, ezért rábíztam a vezetést. Jó pár óra autóút állt előttünk, gondoltam ezt az időt alvással töltöm. Öt és fél órával később már messze, a hegyek között járunk, mikor a kocsi egyszer csak leállt. -Herr Kramer. Ázt hiszem ván egy kis problémá. - ébresztett fel a társam. Mélyet sóhajtottam, majd rákérdeztem, hogy mi a baj, mire szomorú arccal a műszerfalra mutogatott. Közelebb hajoltam és akkor láttam, hogy az üzemanyag-jelző lámpa vörösen villog. Felesleges volt megkérdezni a nyilvánvalót. A kolléganő elfelejtett tankolni indulás előtt. -Nem baj, van egy benzines kanna a csomagtartóba. - mondtam. Már szálltam volna ki érte, amikor a nő, utánam szólt, hogy nincs ott, mert kivette. -Mi van? Mégis miért vette ki? - kérdeztem vissza. Erre csak az volt a válasz, hogy kellett a hely a lányok csomagjainak. Elővettem a térképet és megállapítottam magamban, hogy öt kilométerre vagyunk a célhelytől. -Lerobbantunk. - fordultam hátra a két lányhoz. -Bár ezt talán maguktól is észrevették. - tettem hozzá gondolatban. -Sétálnunk kell egy laza 5 kilométert. Úgy hogy csak a legfontosabb dolgokat hozzák. - magyaráztam, miközben kiszálltam a kocsiból.
Kezdőlap
