Egyetlen egy mozdulatomba telne mindösszesen, s az eddig megélt sorsa immáron megszűnne. Nem lennének gondjai afelett, hogy milyen életet is óhajt magának, avagy az sem okozna jelentősebb problémát a számára, hogy egyáltalán hogyan is védje meg önmagát másoktól. De akármennyire is legyen feltűnő a külső látszat, ha a belső egészen mást takar, s hiába a kegyetlenség ténye, ha voltaképpen igencsak mélyen érzelem lakozik bennem. Vannak dolgok, amiket én sem értek, s amiket még ő sem érthet. Kissé talán túlontúl is bonyolult személyiségű típus vagyok, és lehetséges nagy eséllyel, hogy éppen ez okozhatta mindannyiszor a vesztem. De kanyarodjunk vissza ő rá, és ne engem firtassunk feleslegesen. Ugyebár egy makacs nőről van szó, de ennek ellenére mégsem megtört, s a legutolsó sorban nem az a típusú, aki felmerné adni bármikor is. Harcol a céljaiért, az elképzeléséért, s mindez valahol a szemeiben is tükröződik, de, ha arra kerülne sor, hogy lépjen túl bonyolítja az egészet, s épp ezért is bukik meg az elképzelése. Annak ellenére, hogy különbözünk, s hogy ellentétek sorai húzódnak köztünk, nos nem utasítom el kicsit sem. Tisztábban vagyok vele, hogy százszorta rosszabb átka van a vérfarkas énje miatt, s hogy nem kedveli a faját, de nekem mégis mivel jobb a helyzetem? Mitől jobb nekem? Ő is ugyanolyan szinten lehetne érzéstelen, kegyetlen, s kíméletlen akár. De nem. Ahogy voltaképpen én sem vagyok teljesen kiiktatva, hisz nem kapcsoltam ki sohasem azt a bizonyos érzelmi dolgot. Mindig is érzelmekkel éltem, csak már... Nem tudom. Annyira fájtak a történtek, hogy nem bírtam, s elnyomtam magamban mindent, de ettől még nem oldódott meg semmi. A hasznomra vált mindaz, hogy érzek mélyen valahol valamit, de.. de nem lett könnyebb a helyzetem. Könnycseppek ezreit hullajtottam már el, s átkoztam egy egész életen át ötszáz évnyi kínsort, de mit értem el egyáltalán vele? A napjaim nem lettek jobbak, sem szebbek, s ha feladtam volna abban a percben, akkor halálvággyal éltem volna tovább. Kellett valami, ami hajt, s valami egészen új, amiért még érdemes részt vennem eme világban. Így tértem át végül a vadásszá, holott egy vámpír vagyok, akinek tisztelnie kellene a fajtáját. Fejet kellene hajtanom az úrnőm előtt, s áldanom őt, hogy nekem adta az örök életet, de nem teszem, és nem is fogom. Nem áldom az életem, de megadatott a számomra, ezért is küzdök az életben maradásért. Ez az egyetlen, ami mozgat, és a bosszú... a bosszú, hogy végezzek Curtis-szel. Kicsinyesen naiv cél mindez, tudom, ahogy azzal is számoltam, hogy utána nem lesz semmi, ami hajtson, ami élésre késztessen. De nem érdekel! Nem nyugszom, míg meg nem halt, s míg a föld alatt nem rohad! -Úgy hiszem mindenkiben benne van az élni akarás, Constance.-Nézek rá könnyedén, miközben hozzá beszélek, és a tudtára adom, hogy ösztönlények vagyunk, azaz emberiek. Küzdünk az életünkért, a fennmaradásunkért, azért, hogy ne haljunk meg.-Nem kell feltétlenül konkrét indok szerintem, vagyis.. élni mindenki akar. Még te is. A magad hasznára fordíthatod ezt, s akkor máris lesz cél, hisz akarsz majd élni, s létezni még. Utána pedig ráérsz kitalálni menet közben, hogy mi legyen.-Próbálkozom. Túl erősen is próbálkozom, hogy lemenjek az ő szintjére, s hogy megértsem a szavait. Közös hangot szeretnék vele találni, holott mindez lehet, hogy meg fog sebezni. S ha sebet ejt a szívemen, akkor én abba beleőrülök. Még egy kínt nem bírnék el.. Nem menne, hisz már annyit szenvedtem.. S még, hogy nem érzek? Érzek én, csak elnyomom, s előadom ezt az ócska szerepet, mellyel rejtegetem a belsőm, mely darabokban hever. Őszinte képet mutatok ez nem kétség, pusztán egyetlen valamit titkolok. -Nos arra, hogy átérzem a helyzeted, s hogy mit óhajtanál. Csupán meg van kötve a kezem, a jellemem, s így mást kell mutatnom, mint, amit akarnál.-Kezdek el hirtelen beszélni mindarról, amit voltaképpen ki sem kellene ejtenem az ajkaimon. Amikor pedig leesnek a szavaim, nos már túl késő.. Megrázom a fejemet ugyan, hogy felejtse el, de képtelen vagyok visszatekerni az időt. Mondanám szóban is, hogy nincs értelme komolyan vennie, de lebuktam. Az eddigi kép rólam pedig összedőlhetett. Azt mondtam érzéstelen vagyok, ami igaz, hisz elnyomok mindent magamban, de néha.. néha még is előtör bennem, s olyankor nagyon is tudok érezni. Nem mindent érzek át.. Egyedül csupán a fájdalmat. -Igazság szerint, nos kedved sem lett volna segítségért hozzám jönni, ha lenne más vadász.-Ejtem ki halkan mindezt, ahogy jobban átgondolva rájövők, miszerint igazam van. Senki sem kedvel, sosem kedveltek, de azért, mert én azt akartam, s most, hogy teljesen egymagam vagyok a magány kerülget. Kellenének barátok, ismerősök, vagy valaki, akiben bízhatok, de nem lehet... Ha megtenném, s elveszteném az illetőt, akkor azon nyomban vége szakadna mindennek. Nem lenne miért élnem, és tovább éreznem. Nagyot nyelek, egy pillanatra meg is rázom a fejemet ismét, ahogy erősen lezárom a szemeimet, és próbálok nem gondolni semmire, de sikertelen. Minden ellenem van szinte: az élet, én magam... és már folytatni sem érdemes tovább a sort. -Én sem hiszek magamban, de mégis itt vagyok, és nem fordítok hátat neked.-Szögezem le hirtelen tényként, ahogy mélyen a szemeibe nézek.-Próbálkozom erősen azt hiszem, és ezzel olyan dolgokat tépek fel önmagamban, amik a későbbiekben nem lesznek kellemesek a számomra.-Mondom annyira halkan mindezt, hogy lehet mit sem hall már belőle. Talán jobb is lenne, akkor nem jönne rá, hogy kezdek sebezhetővé válni miatta. Végül beleegyezik, aminek kifejezetten örülök, s én magam pedig mesélésbe kezdek. Elmondom a legelejét az egésznek, egy töredéknyi részletet. Érzéstelenül adom elő, néha nevetek, avagy mosolygok. Eljátszva, hogy meg sem ráz, holott minden egyes szó tőrként hatol az élettelen szívembe. Fáj.. nagyon fáj, hogy mindez megtörtént, s át kellett élnem. Sosem volt sem családom, sem pedig életem. Mindent elvettek tőlem a természetfelettiek... Talán épp ezért is vadászom a nyamvadt fajtájukat. -Constance.-Mondom ki végül hosszas percek után a nevét, így csúszok a válaszadással rendesen, ahogy végül át is térünk másfelé, így nem is tudom mit mondjak már mindezek után.-Sajnos.. sajnos én..-Akadozom, s végül abbahagyom a beszédet. Mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy felhúzom mellkasomhoz a térdeimet, és ráhelyezem a karjaimat. Végezettül a fejemet is lehajtom oda, így temetve bele az arcomat elrejtésként.-Áttudom érezni a helyzeted, sőt nagyon is.-Mondom végül nagyot nyelve.-Érzem a fájdalmat.-Vallom be, ahogy egy könnycsepp folyik le az arcomon, de ebből ő mit sem láthat.-Én érzem azt a súlyt, amit... amit akkor meg kellett élnem. El sem hiszed mennyire nehéz minden nap harcolni az ellen, hogy elnyomva maradjon mindez.-Zárom le a szemeimet erősen, ahogy teljesen mozdulatlanná válok ezáltal.
Néha tényleg úgy érzem, hogy egyáltalán nem passzolok ebbe a világba. Már azt is tudom, hogy miért. Nem ide születtem és valahogy mintha a lelkem valahol a múltban maradt volna és ezért vágyom másra, mint az átlag emberek, akiket ismerek mondjuk az iskolában, vagy a Grillben. Én más vagyok, másképp látok dolgokat és mást várok az élettől. Most például azt, hogy képes legyek megvédeni magamat egy vámpírtól... egy vérfarkastól, akárkitől. Az a legrosszabb az egészben, hogy már abban sem vagyok biztos, hogy ki jelenti rám a legnagyobb veszélyt. Eddig azt hittem, hogy Benedict az, aztán kiderült, hogy talán Christopher, vagy a boszorkány, akit felfogadott, hogy pucolja ki a fejemet és adjon új emlékeket? Vagy mindkettejük... mindhármuk? Nem tudom, és ez a legrosszabb, hogy még csak azt sem tudom, ki ellen kellene védekeznem, csak úgy érzem, ha nem teszek valamit, szétszakadok... meghasadok és képtelen vagyok kezelni ezt az egész helyzetet. Nem megy. - Élni akarás van bennem, de nem minden áron. Nem tennék megérte bármit, nem áldoznék fel érte mást, vagy a lelkemet, az nem menne. - vagy akár más lelkét, erre képtelen lennék. Igaza van élni akarok, azért vagyok most itt, bár néha úgy érzem, hogy az életem teljességgel céltalan és ez azért nagyban megnehezíti ezt az élni akarás dolgot. Szeretnék, próbálom, de hogyan építsem fel az életemet, ha folyton falakba ütközöm és úgy érzem lassan teljesen körbezárnak, hogy még csak ne is lássam a reményt a kiútra. Talán nincs is, talán... soha sem érhetem el azt, amire vágyom és talán most is teljesen értelmetlenül és feleslegesen vagyok itt, mert úgy sem változik semmi sem. Értetlenül nézek rá, próbálom megérteni a szavait, hogy mit is akar ezzel. Talán igaza van, ha ismernék más vadászt, akkor nem hozzá jöttem volna, ezt nem lenne értelme tagadni, de pont a miatt, amit elmond, de nem akarja átérezni a helyzetemet, hogy gyengeségnek érezné. - Talán igen... máshoz megyek, ha van más, de talán nem. Nem tudhatod, lehet hogy pont olyan kellett, akit nem érdekel, hogy miért keresem, csak segít és kész, de magam sem tudom. - megrázom a fejemet. Igaza van, bizonytalan vagyok, tele érzésekkel, tele kétségekkel, érzelmekkel, amiket nem tudok kezelni, legalábbis gyakorta nem megy. De nem érzem úgy, hogy ezek tennének gyengévé. Nehéz, hiszen az érzelmek skálája széles, és sajnos a negatívakból van jóval több, de vannak ott pozitívak is, amik erőt adnak az embernek, amik segítenek és amik erőt adnak. Ő azzal, hogy nem érzi a rosszat a jót is kizárja az életéből és én nem lennék képes egy ilyen sivár világban létezni, ez az, ami biztos. Mégis olyan, mintha most meghazudtolna és nem tudom, hogy szándékos-e vagy sem, de valami változik, valami most más. A szavai lassúak és bizonytalanok, nem úgy mint fél órával ezelőtt, amikor még szó szerint kiosztott azért, mert kétségeim támadtam magammal kapcsolatban. Nem tudom, hogy mit mondjak, nem tudom, hogy mit egyek, ahogyan nézem a szenvedését. Rémes élete lehetett és én most képtelen vagyok az enyémet elmesélni, hiszen nem is emlékszem rá, csak abból építkezem, amit Chris elmondott nekem és az talán semmit sem ér. Nem érzem át a fájdalmat, csak a frusztrációt, csak azt, hogy riadt vagyok és kétségbeesett, mert nem tudok magamról semmit, de ez más, mint olyan dolgokra emlékezni, amikre ő emlékszik. Szótlanul figyelem, nem merek megszólalni, talán azzal belé fojtanám a szót és nem mondaná ki azt, amit akar, és ezt most nem merem megkockáztatni. Nem látom a könnyeit, de valahogy sejtem, hogy előkerülhettek, hiszen a hangja minduntalan elakad és rekedtesen szól. Csak akkor moccanok meg, amikor elhallgat végül és nem szólal meg újra. Óvatosan csúszom le a rönkről, ahol eddig ültem, hogy térdelve érkezzem meg mellé. Bizonytalanul moccan csak a kezem. Nem akarom túlzásba vinni, mert fogalmam sincs, hogy mit hogyan kezelne most, ezért csak óvatosan a hátára simítom a kezemet. - Sajnálom, hogy... nehéz, de... azért nem tudod feldolgozni, mert elzárod magadban. Úgy nem is lehet, csak felemészt a fájdalom. - és nem engedi be a jót sem. Igen, rossz dolgok történtek velem, ez tény, de voltak jók is. Christ megismerni, a barátommá fogadni, megbízni benne. Elrontotta az egészet, ez is igaz, de akkor is vannak jó pillanatok, amikre vissza tudok emlékezni és azok erőt adnak nekem. Ezek az ő életéből hiányoznak és pont e miatt képtelen kezelni minden mást is.
Azt mondják, hogy az ördög sose alszik és talán nekik van igazuk, hiszen én se voltam az angyalok közé sorolható. Sokan azt mondanák, hogy amiatt, mert farkas vagyok. A farkasoknak van egy fajta habitusa, temperamentuma, de ez annál többről szól. Túl régóta éltem, hogy csak ennyi legyen a levesben, vagyis a véremben. Talán kissé őrült is vagyok, hiszen anyámat is képes voltam egy varázslattal sokáig a másvilághoz kötni azért, amit tett. Talán apám megvadult a teliholdnak köszönhetően, ahogyan sokan ezen a vidéken, ami eléggé nagy hatással van rám. A boszorkányerőmet ilyenkor képtelen vagyok használni… Tiszta szívás... Régóta nem vagyok egyszerű farkas, részben mágia uralja a lényemet, amit mindig is imádtam elrejteni és ártatlan farkasnak mutatni magam, aki pontosan annyira szenved, mint azok, akiknek lehetőségük se volt megtörni ezt a fajta átkot és akkor változni át, amikor csak akarnak. Ilyenkor este senki sincs biztonságban, mivel legtöbbeknél az emberi érzések kikapcsolnak és nem marad más, mint a fenevad, aki vérre és vadra pályázik. A vad pedig sok féle lehet, őz és társai, vagy éppen védtelen és rosszkor rossz helyen lévő turisták, vagy pont egy gyengébb farkas. Láttam már olyat, amikor farkas ment a farkassal ölre a régi falkámban, de azóta már azok közül is a legtöbben már rég a szellemek birodalmát járják. Ha pedig itt kószálnak, akkor jobb lesz néha a hátam mögé is pillantani, hiszen a vér vért kíván, én pedig elvettem az életüket azért, hogy anyámat visszahozzam az élők sorába, mivel terveim vannak vele. Bundásom könnyedén szeli az erdőt, mintha csak minden apró részletét ismerné, pedig nem így volt. Sietve kerülök ki egy csapdát, mivel még mindig előszeretettel vadásznak ránk, de emiatt senkit se lehetne hibáztatni… Talán ez az este rosszabb, mint ha egy vámpírcsorda szabadulna el és végezne pusztítást. Senki és semmi se állíthat meg minket, vagy legalábbis szeretjük ezt hinni. Természetesen nálam se maradhat el a vadászat, a véres pofámat, illetve a vadhúst sietve öblítem le az egyik közeli tóvízével, majd pedig tovább rohanok, hogy valahol kicsit megpihenjek, hiszen hova sietnék? Még egy darabig amúgy is bundásként kell léteznem. Végül az erdőnek egy békésnek tűnő szegletében telepszem le, a fejemet pedig mancsaimra helyezem, míg végül egy pillanatra sikerül kiütni az éjszakának. Mintha a teli has túlzottan elnyomna. A nap első sugarai gyengéden és kissé talán incselkedően cirógatják a testemet. Lassan nyújtózkodom egyet, de már emberi alakban heverek a fűben. Remek, azt hiszem sikerült túl sokáig élveznem ezt az őrült estét. Kíváncsian nézek fel az égre, de még eléggé korán van, a nap is alacsonyan jár, mintha csak most kezdené el a horizont mögül kidugni a fejét, hogy felébressze az alvó természetet. Lassan pillantok körbe, amikor is rövid idő múltán neszt hallok, mire kíváncsian fordítom a fejemet abba az irányba…
Erőre kap az agyam a friss levegőtől és emlékek hada látszik feltörni, de én mégsem bánom ezt, hiszen az emlékek sokasága fontos, az emlékek tesznek azzá aki vagyok és aki leszek is még egy darabon. De ezúttal megbánom hirtelen vett cselekedetemet, miszerint levegőre menjek. Az erdő mindig a barátom volt és lesz is, de most az emlékek nem kedveznek, mert egy nem kellemes múlt béli szörnyet idéz elő, aki voltam és amit tettem akkor.
****
A lázadásomnak vége volt, csak élni akartam, mint akkoriban jó páran még közülem, de sokunknak ez mégsem igazán adatott meg, ki-ki a maga kárán, de megtanulta, hogy a vámpírok nem élhetnek olyan életet mint ember korukban éltek volna. Erre persze én magamtól nem jöttem rá, fel kellett, hogy nyissák a szemeimet. Nem hazudok ha azt mondom, kényszerítettek, szinte rabszolgasorba soroltak, de mit mondjak, nem volt ellenemre, hogy másoknak rosszat tegyek. A feladat egyszerű volt: elfoglalni! Hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy világháborúba cseppentem volna vissza. Mikor nem számítottak semmit az értékek, az emberi értékek, csakis a birtokelkobzásokat vették előnybe a főnemesek és társaik. Nem volt nehéz számomra, mert addigra már bizony megéltem mindezt, sok mindenben volt részem amit bántam, hogy látnom kellett. Sokan és még annál is többen haltak meg a szemeim láttára és persze én szemrebbenés nélkül néztem végig az egész műsort. De ez mégis más volt, mert itt nem katonának sorolták be az embereket, hanem rabszolgának, egy hadsereget toborzott egy bizonyos boszorkány, na de tuti, hogy nem egy sima boszorkányról esett szó, olyan volt mint én, azt hogy a két faj ereje csörgedezett ereiben nagyon is kihasználta. De mit lehet tenni ha kényszerítenek és fenyegetnek? Ellenállni? Nem hiszem, inkább teljesíteni a kérést majd lelépni. Én is ezt tettem, a küldetés végeztével én szépen leléptem, mintha sosem lettem volna. Láttam amint az a senkiházi többeket is tömlöcbe vet, volt akit megkorbácsoltatott velünk majd láncra verette. Én nem kértem abból, leléptem, mint a sicc. Tán’ meggondolatlanul cselekedtem? Lehetséges, de kit is érdekel, ha a nyomomba ered megküzdök vele, nem érdekelnek ilyen egyszerű dolgok.
****
Az emlékek nem mindig jók. Nyugtázom és az avart rugdosom a lábaim alatt, míg kezeim szorosan összekulcsolódnak hátam mögött. Nem csak, hogy nem élvezem ezeket a visszaemlékezéseket de fel is dúlnak. Legszívesebben a legközelebbi fának csapnék valamit, de tudom, nem lenne jobb tőle, se nekem, se a természetnek. Ugyanakkor annyira elég a figyelmetlenségem, hogy az erdő szélén sikeresen megbotlok. Elsőre azt gondolom, hogy egy nagy kő volt amiben elestem. Szerencsémre kitettem a kezeimet és nem lett piszkos a ruhám. Bár lehet jobb lett volna ha az lesz, ki kéne már dobnom ezen ruhadarabjaimat, a múltat idézik, ráadásul a mai világunkban már egyetlen egyed sem öltözködik így. Egy színházi előadást sem adnak már talán elő ebben a göncökben. De nekem a szívemhez nőttek, ebben az ingemben voltam mikor az éjszaka teremtményeit kezdtem gyarapítani és ez volt akkor is rajtam, mikor első gyermekemet rántottam magam után ebbe a világba. Így érthető, miért nem válok meg egykönnyen tőlük. Egy részemet hajítanám a kukába. Ahogy felállok, megpillantom az igazi okát elesésemnek, azt kell mondjam igen csak csinos ok. De mint úriember csak nem hagyhatom ennyiben a dolgot, inkább illene valami bocsánatkérőt kinyögnöm, mielőtt még egy pofon is csattan az arcomon. ~Elnézést hölgyem!~ Szinte meghajolok előtte.
Tisztán emlékszem, hogy mekkora félelemmel töltött el egykoron, amikor kiderült, hogy nem vagyok egyszerű ember. Féltem eleinte még apának is bevallani, hiszen vadászok lettünk. Persze, ő se volt már egyszerű ember, de mégis valahogy közelebb állt az emberekhez, mint ahhoz a lényhez, ami belőle lett. Ahogyan azt se tudom elfelejteni, hogy milyen érzés volt szembesülni azzal kicsiként, hogy anya többé nincs. Más ölelések sose voltak olyanok, mint az övé. Túl hamar véget ért a gyerekkor, viszont pont ezt nem akarom, hogy a lányomnak is hasonló sorsa legyen. Úgy éreztem, hogy apa mellett biztonságban lehetünk, még ha neki azóta meg is lett a saját élete. Nem akarok a nyakán lógni, vagy beköltözni hozzá, de ha már a közelemben tudhatom, már akkor is egy kisebb békesség fog el. Kisebb mosollyal az arcomon fordultam az oldalamra, majd egy kósza tincset tűrtem ki a lányom arcából. Tudom, hogy néha még ő is fél, hogy talán többet észlelt abból a világból, amibe született, mint kellett volna. Én próbáltam óvni, de egy boszorkány mit ér az ereje nélkül? Szinte semmit se. Mégis az ereimben nem csak mágia csörgedezett, hanem egy harcos lánya voltam, így nem volt meglepő, hogy egykoron is többször próbáltam szembeszegülni Drake-l. Mintha nem féltem volna semmitől se, pedig féltem, mégis küzdeni akartam, ahogyan most is a biztonságunkért és a hátrahagyott társaimért. Hosszú percekig figyeltem a karjaim között alvó „csöppséget” mire engem is magával rántott az álmok mezeje. „Újra ott voltam, ahol nem olyan régen éltem. A falakból áradó hűvösség könnyedén férkőzött be a ruhám alá, mintha tényleg valóságos lenne.” Még a takarót is jobban magamra húztam, mintha az képes lenne megvédeni attól a hidegségtől. „A gyertyák fénye játékosan és hívogatóan táncoltak a falakon, ahogyan egyik folyosó után a másikra ráncigáltak. Pontosan tudtam, hogy mi volt ez az éjszaka. Ez volt az, amikor először kiválasztott, és aminek köszönhetően egy csoda született meg, aminek köszönhetően újra és újra el kellett viselnem egy érintést…” Ébredni akartam, de még se sikerült. Mintha nem menekülhetnék és valaki ott tartana. „Az események könnyedén rajzolódtak ki álmaimban, hogy utána még fájdalmasak emlékkel együtt vegyüljenek el. Éreztem újra a fémes ízt az ajkamban, ami az engedetlenségemkor nem egyszer fordult elő. Aztán pedig az ismerős szempár úgy tekintett rám, mintha pontosan tudná, hogy merre vagyok…” Riadtan és zihálva ébredtem, miközben úgy éreztem, hogy fulladozom. Kellett pár perc mire sikerült felfognom, hogy nem ott vagyok és nincs baj, legalábbis nem akkora, mint az álmomban volt. Nem fogom hagyni, hogy Skyler közelébe kerüljön. Sietve húztam vissza a sebes karomra a felsőmet, hiszen még mindig nem gyógyítottam be magam teljesen. Inkább próbáltam újra „feltöltődni” és meglelni a teljesen az erőmet ebben a pár napban. Zaklatottan pásztáztam végig a sötétséggel megtöltött szobában és idegesen túrtam a fürtjeim közé. Haboztam, de végül mégis úgy döntöttem, hogy jót fog tenni egy kis séta. Itt senki se bánthatja a lányomat, hiszen apa itt van és hallani fogja, ha bármi gond lenne és ott volt a talizmán is, amit édesanyám hagyott rám. Az is megfogja őt óvni. Sietve öltöztem fel, majd miután csizmát húztam és dzsekit is vettem egyszerűen elindultam a közeli erdő felé. Nem túlzottan figyeltem most a környezetemre, egyszerűen csak hagytam, hogy a gondolataim magukkal ragadjanak és a tiszta égbolt elbűvöljön, mintha ott keresnék válaszokat. Rövid időre még kicsit le is feküdtem a földre, hogy jobban láthassam azt, amit gyerekként is imádtam bámulni. Mintha a csillagoknak valami különleges erejük lenne, amivel képesek megnyugtatni. Amikor viszont valaki kicsit nekem jött és még majdnem rám is esett, akkor ijedten rezdültem össze és pár métert még az avarban is csúsztam ijedtemben. Meglepetten pislogok kicsit, amikor meglátom a régi korokat idéző ruháját és már éppen válaszra nyitnám a számat, amikor arcának vonásai felderengenek. - Lestat?! – a hangom mindennek volt mondható, de békésnek nem. Figyeltem a férfit és még mindig reménykedtem abban, hogy ez is csak álom. Máris ránk találtak volna? – Ne közelíts! Nem fogod megkaparítani őt! – a hangom kicsit megremegett, de ennek ellenére, ha közeledni próbált, akkor egy kisebb fájdalomhullámot érezhetett. Nem féltem az erőmet bevetni. Ő is ott volt, és segített neki… Miatta történt részben az a pusztulás azon a mesésvidéken.
Az életem során elmondhattam, hogy egyszer sem gyűlt meg a bajom egyetlen boszorkánnyal sem, sem annak hibrid változataival. A legnagyobb gondot talán az a vámpírboszorkány mutatta felém aki koszos rongy számba sem vette engem és a további embereit sem. De emiatt még közel sem volt okom rettegni s pimaszkodni a fajtájával, nem is állt szándékomban gondot okozni. Az utóbbi tized években pedig a természetem szinte száznyolcvan fokos fordulatot vett, hiszen nem haraptam meg minden fűfát és szívtam ki minden egyes csepp vérüket minden bűntudat nélkül. A lelkemet ezen tetteim mai napig nyomják, de megtanultam velük együtt élni, mostanra pedig már nem is hajt a vágy, miszerint öljek. A saját hibám tehát az is, hogy felestem, ráadásul pont egy boszi lábában, ilyenkor érezhetném, hogy kísért a balszerencse, de még ez sem tudja befolyásolni az élethez való hozzáállásomat, eleget szenvedtem ahhoz, hogy ne most akarjak eret vágni, mert fuu meg fűű nekem támadt egy boszorkány. Miután viszont meghallom a nevemet ledermedek, nem is tudnék lépni, hiszen még a nyelés is nehézkes jelenleg. Aztán pillanatok alatt forgatom végig az agyamban az ismerős arcokat, de az övé csupán haloványan töredezik fel azon emlékek sokasága közt, amit eltemetnék egy koporsóba. Kérdőn dermedek hát rá, miután magamhoz térek és meg tudok mozdulni. Épp’ a kezemet nyújtanám, mikor rám támad, nem hibáztatom, ő biztos többet tud rólam, mint én róla, nem mellesleg pedig vámpír volnék vagy mi. Rég éreztem már fájdalmat, olyan igazi testi fájdalmat, éppen ezért igyekszem nem kimutatni, hogy hozzávágnék valamit, úgy fáj. ~Ismerjük egymást?~ Kérdésemet lelkéig hatoló mélységgel teszem fel, akár egy medve, brummogós hangja hasít az ismerős felé. Tenyeremet leporolom és előveszek az ingem zsebéből egy kendőt, amivel szabályosan meg is törlöm azt. Mindvégig előre meredek és a vonásokat memorizálom, hogy legközelebb ne essek bele ilyen hibába. Nincs is annál rosszabb ugyanis, mikor ismernek de én ezt nem viszonzom. Valóban nem ismerem, talán már elvétve láttam, az is lehet a támadás oka egyszerű: ott lehetett mikor rabszolgaként öldököltem és foglaltam el területet a vámpírboszi kérésére. Ha pedig valóban ott volt, persze, hogy megértem az ellenszenvét, de végtére is adhatott volna egy esélyt, hogy megmagyarázzam, bár nem tudtam volna mit mondani, nem érdekeltek azok az évek, eltemettem magamban és nem is foglalkoztam velük. Nagyjából mintha nem is lettek volna. Tipikusan olyan vámpír vagyok, aki igyekszik nem foglalkozni a külső behatásokkal. Azt mondják arrogáns vagyok? Oké, egyetértek, az vagyok és aztán? Nem foglalkoztam sosem azzal ki-mit gondol rólam, nagy ívben tojtam a világi nézetekbe is. Fiatal ficsúr koromban is csupán a rendezvények érdekeltek és a nők. Szórtam két kézzel a vagyont, amit az ősök hagytak rám, a bizonyos őseim akiket nem is ismerhettem. Viselkedésem ennek is köszönhető volt, most is az és az is lesz. Nem volt aki megneveljen, hogy mit szabad és mit nem, hogy hogyan illik viselkedni a hölgyekkel. Mindent amit tudok, azt látva tanultam, de ezzel nekem semmi gondom, nem szégyenlem azt ami és aki vagyok.
Mindenkinek meg van a saját kis rémálma, nekem az ott eltöltött idő és történések lettek azok. Még akkor is, ha tudtam, hogy igazán sose menekülhetek azon emlékek elől, hiszen egy két lábon járó csoda mindig is emlékeztetni fog, viszont sose mutatnám ki azt, hogy a 4 éves lányom milyen dolgokra képes emlékeztetni. Ahhoz túlzottan is szeretem őt és bármitől, bárkitől megvédeném még az életem árán is. Sose hagynám azt, hogy visszavigye őt oda és a saját nézetei szerint nevelje fel. Eddig sikerült megvédenem tőle őt, de hogy ezek után is menne-e arról fogalmam sem volt és valahogy nem is akartam kipróbálni. Nem nagyon ismertem a várost, ezért se a belváros felé vettem az irányt, hanem pontosan inkább az erdő felé. Minden boszorkányhoz közelebb áll az anyatermészet, mint a betontömbök tömkelege. Arra viszont én se gondoltam volna, hogy pár nap leforgása alatt pont egy olyan illetőbe kell belebotlanom, akit a hátam közepére se kívánnák. Talán részben az volt a szerencséje, hogy mire felismertem arcának a vonásait és az emlékeim között felderengett az, hogy honnan is ismerem pár méterre voltam tőle, mert különben nem kizárt, hogy megpróbáltam volna a földre kényszeríteni őt harcban is és nem csak a bennem rejtőző mágiát vetettem volna be. Amikor megmozdul, akkor könnyedén ismertetem meg vele azt, hogy milyen érzés is az, amikor a csontjait ismét elkezdenek törni. Nem tart sokáig, de azért azt én is tudom, hogy nem olyan, mint amikor egy anya megsimogatná a gyermekét. Ez annál sokkal fájdalmasabb, amikor viszont visszakérdez, akkor gúnyosan nevetem el magam. Valami ostoba tréfát próbál velem űzni? Gyűlöltem őt, ahogyan sokakat azon a vidéken, hiszen nem tettek semmit se azért, hogy megállítsák őt. Másrészt meg nehezen tudtam elhinni, hogy nem rémlik az arcom, mikor a legtöbbet látott boszorkány lett belőlem hála annak, hogy a legkedveltebb lettem a szörnyeteg szemében. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy ott volt-e még, amikor Skyler a szívem alatt cseperedett, de nem is érdekelt, hiszen ha ő küldte utánam, akkor biztosan tud a lányomról is. – Mindig is úgy tartották, hogy a vámpírok emlékezője eléggé jó, így el kellene hinnem, hogy nem emlékszel? – kérdeztem meg csöppet se békésen, de még mindig nem mozdultam meg. Továbbra is ott ültem az avarban, mintha csak így annyira nem forogna a világ körülöttem. – Ostobának gondolsz? Ő küldött igaz? – szegeztem neki egy újabb kérdést, viszont ha megint közeledni próbált volna vagy bármi másra, akkor még nagyobb kínt érezhetett és megeshetett az is, hogy a földre kényszerítette őt az erőm rövid időre. – Bármi is a célod se őt, se engem nem fogsz visszavinni oda, maximum akkor, ha megölsz. – a szavaim komolyan csendültek, és a tűz könnyedén lobbant fel az íriszeimben is, hiszen harc nélkül nem adnám meg magam. Persze arról fogalmam sem volt, hogy számár netán az ott eltöltött évek, ha nem is annyira, de ugyanúgy nem éppen a legkedvesebb évei voltak. Ahogyan azt se sejtettem, hogy se nem értem, se nem a lányomért jött.
Térdre kényszerülök a csonttörés végett és halkan felszisszenek. Cseppet sem gondoltam volna, hogy ilyen messze elmenne és ami azt illeti kezd dühíteni a viselkedése is. ~Nem ismerlek és nem tudok rólad semmit. Miért támad hát rám?~ Kérdésemet igyekszem a legnagyobb nyugodtsággal feltenni bár fortyogok magamban a dühtől. Mégis mit gondol? Eljöttem, hogy elraboljam őt és a nem tudom kicsodáját, hogy az elé a senkiházi elé vigyem aki megfenyegetett? Még a gondolat is nevetséges. Persze, hogy nem emlékszem rá, valószínűleg a tömlöcben volt már mire odaértem, oda pedig nem mentem le. Talán láttam, talán igen, de talán nem. Az arcmemóriám sosem volt az igazi, a nevét pedig biztosan nem hallhattam. De ha tényleg akkor láttam, nem is csoda, hogy nem emlékszem..nem is akarok, inkább így fejezném ki magamat. De mégis ki szeretne emlékezni azokra az évekre? Rettegésben éltem és tettem amit parancsoltak annak érdekében, hogy ne égjek porig. Persze ha azzal jönne, hogy neki milyen rossz és nehéz, nem hibáztatnám, megérteném. Nekem sem volt könnyebb, se az, hogy árván nőttem fel, egyetlen apám maga az átalakítom, se az, hogy parancsra kellett cselekednem és embereket, boszorkányokat ölnöm, volt jónak mondható az életemben. De ideje volt tovább lépnem és nem a múltba ragadva szenvednem a saját emlékeim áldozataként. ~Rendkívül hálás volnék ha megnyugodna és elmagyarázhatnám miért vagyok itt.~ Miért ezt mondtam? Nem ezt kívántam vele közölni, el akartam mondani, hogy csak erre jártam és semmit nem tudok róla, de akkor mégis miért mentegetőzök, mint aki bűnös? Ártatlan vagyok ebben a dologban, nem tettem ellene semmit és nem is tervezek, feltéve ha nem kényszerít. Mert persze az én idegeimen is vicces táncolni, amíg el nem szakad az a bizonyos szál és el nem szabadulok, mint egy veszetté bőszült szörnyeteg. ~Senki nem küldött, nyugodjon meg~ Hangom felemelem, de csak a határozottság végett, kicsit sem veszekedésből vagy ingerülten mondom mind ezt, inkább kétségbeesetten. Talán már az is zavar, hogy a földön ücsörög és le kell néznem, hogy a szemeibe lássak, sokkal kellemesebb lenne ha felállna, de azt hiszem az előbbi reakcióját elnézve kissé sem szeretné ha felsegíteném vagy valami. Inkább tartózkodok tőle, mielőtt komolyabb bajom nem származna a közelségéből. Végezetül sóhajtva fogom fejemet, az egész helyzet lehetetlenné válik lelki szemeim előtt és magam sem tudom hol a kiút vagy hogy képes volnék-e ebből még jól kimászni. Esetleg élve menekülni.
Nem kizárt, hogy még meg fogom bánni azt, amit tettem vele, de megijedtem és automatikusan cselekedtem. Egykoron nem tudtam megvédeni magam, hiszen az erőnket elvették, blokkolta az a szörnyeteg, akinek az emlékétől is kiráz a hideg. Túl erős volt és nem tehettünk semmit se, de többé nem akartam gyenge lenni, ismét csapdába esni. Végül őt se kínzom túl sokáig, mintha csak észbe kapnék, hogy még nem próbálta elválasztani a nyakamat a fejemtől, így inkább csak kissé rémültem figyelem őt, még akkor is, ha erősnek igyekszem látatni magam. Muszáj erősnek lennem és nem magam miatt, hanem pontosan az a kincs miatt, akit a házban hagytam. Sose bocsájtanám meg magamnak, ha baja esne vagy éppen anya nélkül kellene felnőnie, hiszen pontosan tudom, hogy az milyen érzés. – Tényleg nem emlékszel? – kérdezek vissza kissé meghökkenve, mert nehezen tudom elhinni, hogy így lenne. Én is felejteni szeretnék, de nem tudok.... A kezem óvatosan nyújtom ki felé, mint aki maga se biztos abban, hogy jól döntött e, ha pedig megfogja, akkor a következő pillanatban könnyedén találhatja magát abban a régi kastélyban, amiben találkoztam már egyszer a folyosón vele. Először egy kacagást hallhat, majd egy szőkés-vöröses hajú lány arcát pillantja meg, akinek a mosolya sietve tűnt el arcáról, amikor a két pillantás találkozott, hogy utána idősebb „nővéreivel” tűnjön el az egyik szobában. A következő emlékfoszlányban a két alak pár szót váltott, majd ismét változott a kép. Abban már semmi mosoly nem volt, könny és vér volt, mire sietve rántottam el a kezem, hiszen azt nem akartam, hogy lássa. Nem akartam még több emléket felhozni. Olyan emléket pláne nem, ami még mindig képes volt a frászt hozni rám, hiszen továbbra se tudtam elűzni azt a gondolatot, hogy esetleg csak színjáték az egész dolog. Ismét kicsit hátrébb csúsztam a földön, mintha csak biztos távolságban akarnék lenni tőle. A lábaimat felhúztam és a karommal öleltem át. Mintha így egyszerűbb lenne elrejteni a kezem remegését vagy a bennem lakozó félelmet, hiszen idős vagyok, de nem mindenható. Én se tudnám akárkivel szemben megvédeni magam, és még ott volt az is, hogy a mágia gyengít minket, így jobb lesz óvatosnak lenni. - Valóban senki se küldött téged? – a hitetlenkedés könnyedén kicsendült a hangomból, de talán tényleg kezdtem túlzottan aggódni. Nem kizárt, hogy még se hagyott cserben az erőm, amikor a nyomainkat tüntetgettem el menekülés közben. Egyáltalán nem volt kényelmes az avarban, a koszban üldögélni, de inkább maradtam ott, mint esetleg majd a saját lábaimban botoljak meg. – Szóval szeretnéd elmagyarázni, hogy mit is keresel pont itt. Halljuk! – a szemem kicsit összeszűkült, mert nehezen tudtam elhinni az egészet, ahogyan azt se értettem, hogy miként nem emlékezett a kastélyban látottakra, vagy csak nem akart volna? Miközben pedig a „magyarázkodását” vártam óvatosan felálltam, de a következő pillanatban kicsit meg is billentem, mintha csak túl hirtelen álltam volna fel.
Kezdőlap
