Nem szokásom csak úgy senkit se hazahozni, de most mégis kivételt tettem. Bár balszerencsémre nem olyan okból, mint szerettem volna. Általában szórakozásképpen hozom fel ide a nőket, de helyette inkább találtam egyet az erdőben nem éppen szép látványban. Fogalmam nincs, hogy mibe keveredett, de amúgy se érdekel. Ha nagyon bunkó akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy pont nem érdekel és leszarom, hogy kilátta el a baját, vagy esetleg csak nem bírja uralni azt, ami. Ez nem az én gondom, de azért jó fej voltam és megtisztítottam a vértől, ahogyan a legtöbb sebe is szinte begyógyul a mágiának köszönhetően, majd hogy ne kapjon frászt még rá is adtam egyik pólómat. Azt azért nem fogom állítani, hogy elfordultam, vagy csukott szemmel tettem, de hát ő ezt nem tudhatja, én meg sose voltam igazán úriember, csak ha az érdekem úgy kívánja. Ha már maga az ördög, se a jobb keze nem akart megölni, akkor talán nem pont ez a nő lesz a vesztem. Sietve vettem a reggeli vadászat után egy zuhanyt, majd pedig belebújtam egy pólóba és farmerbe, meg persze bokszerbe és még be is fújtam magam, majd pedig bementem a konyhába, hogy csináljak valami ehetőt is, mert még mindig éhes voltam és talán ő is az lesz. Nagyon reménykedtem, hogy nem kezd el majd sikongatni, vagy nekem esni, mert akkor tuti, hogy hülyét kapok és senki se fog jól járni. Másrészt meg fölöslegesen tenné, hiszen nem hallja meg senki se, hiszen az erdő egyik eldugott szegletében vagyunk. Vihettem volna haza is, de semmi kedvem ahhoz, hogy valaki a nyakamra járjon. Itt meg akkor talál meg, ha valamire készülök vagy éppen élvezem az élet adta örömöket, így csak nem toppanna be. Éreztem rajta a mágiát, de azt is tudtam, hogy nem csak boszorkány, ahogyan én se vagyok csak warlock. Amikor meghallom a közeledő lépteket, akkor ajkaimra rosszfiős mosoly kúszik, majd amikor hátra pillantok és meglátom őt, akkor könnyedén szólalok meg. – Csak nem kivetett az ágy Csipkerózsika? – lehet, hogy hamarosan nekem akar esni, de szerencsére nem sok tárgy van a közelében, ha csak beljebb nem sétál…
Remélem jó lesz!
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Ápr. 03, 2016 5:47 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
raymond & devonne
i don't know what happened
Nem igazán értettem, hogy hogyan kötöttem ki ott, ahol végül lassan ébredezni kezdtem. Nem kerültem mély álomba, sokkal inkább valami furcsa világ volt ez ébrenlét és álom között. Felfogtam, mi zajlott körülöttem, habár a férfit, aki segített, nem ismertem. Az illata elég jellegzetesnek bizonyult, és tudtam, hogy ezt aztán tényleg nem felejtettem volna el. Végigjártam már a világ különböző pontjait, megtapasztaltam dolgokat, de olyasmit még nem láttam, ami az erdőben történt velem. Cseppet sem tetszettek azok a fából készült töltények, elvégre... nem olyanok, mint a sima golyók. Nem gyógyultam meg rögtön utána, szenvedtem, és mi több, nem voltam képes az önálló cselekedésre. Már régóta nem volt szükség arra, hogy másokon élősködjek, vagy hogy elvárásaim legyenek, kivételt képezett ezalól egyetlen eset, de azt is azért csináltam végig, hogy Tatiát meg tudjam találni. És lám, ez a város több, mint veszélyes. Egy ideig hallgatóztam. Víz csordogált, nyilván a fürdőszobában. Felültem és végignéztem magamon, de csak egy férfi inget láttam magamon, semmi mást. A bőrömet megtisztitották, a vér már nem szennyezte be a testrészeimet, de még mindig azon kattogtam, hogy mégis miként kerülhetett rám egyetlen ing. Hacsak a férfi nem azzal kezdte, hogy levetkőztetett. Kikeltem az ágyból. Ugyan kényelmes volt, és nem is zavart volna, ha pár óráig még nem szüntetem be a pihenést, de mégis ott volt bennem a kényszer arra nézve, hogy meneküljek. Lépteim halkak voltak, ennek ellenére is tudtam, hogy hall engem. Nem tűnt holmi könnyed embernek, legalábbis abból kifolyólag, hogy tudta, mit kell tennie a sebeimmel. Csak hátulról láttam, míg oldalra nem fordult, majd felsóhajtottam. - Ki vagy? - kérdeztem szinte rögtön, nem reagálva arra, amit mondott. Nem éreztem magam Csipkerózsikának, viszont rettentően kíváncsi voltam arra, hogy miért hozott ide. Hagyhatott volna az erdőben is, hogy egy másik vadász befejezze a munkát. - Mióta vagyok itt?
Sose szerettem hőslovagot játszani, lehet, hogy szőke hajam volt, de eléggé messze álltam a fehér lovon érkező mesebéli hercegektől. Ennél azért sokkal sötétebb volt a lelkem, de most mégis mentettem valakit, egy olyan fél ízét, mint én, csak neki nem farkasa volt, hanem sokkal inkább rothadó fele. Nincs semmi bajom a vámpírokkal, amíg nem próbálnak meg nekem esni, vagy nem képzelik azt, hogy ők a mindentudóak. Nem túlzottan érdekelt a lány valódi kora, de az már annál inkább, hogy melyik fajtába tartozik. Reménykedtem, hogy nem abba, aki majd elkezd sikítozni amiatt, mert egy férfiing van rajta. Csak nem fogom hagyni, hogy összekoszolja az ágyamat. Amúgy is már miatta elmaradt a lepedő akrobatika is. Szörnyű, hogy minden áldozatokat képes vagyok meghozni. Szegény kóborlelkeket összegyűjtöm. Hallottam a közeledő lépteket, de még ez se zavart. Nem fordítottam rá különösebb figyelmet, mint amennyit megérdemelt. Ez az én otthonom, ő meg nem valami hercegnő, ha meg esetleg régebben az volt, akkor az már az ő baja. Itt tuti, hogy nem fogja senki se kiszolgálni őt. Ahhoz eltévesztette a házszámot, amikor megérkezett a konyhába, akkor oldalra pillantok, majd megtörlöm a kezemet és neki dőlök a pultnak, hogy szembe forduljak vele. – Szívesen, hogy megmentettelek és nem hagytalak elvérezni! – szólalok meg csöppet se kedvesen, majd az órámra pillantok, majd vissza rá. – Elég ideje ahhoz, hogy elszúrd az estémet és a napomat! – jegyzem meg egy kisebb morgás közepette, majd sietve kapom le a tűzhelyről a serpenyőt, amiben a rántottát csináltam. – Amúgy meg szerintem én kérdezhetném, hogy ki vagy, vagy tévednék? – vontam fel a szemöldökömet, miközben újra megtaláltam őt a pillantásommal. Mégis csak ő volt a vendég és a rendbontó, aki megzavarta a programjaimat. – Reggelit esetleg kérsz? – kérdeztem tőle kicsit barátságosabban, majd egy bosszantó sóhaj hagyta el az ajkaimat, ha még mindig nem felelt volna semmire se. – Szerintem megmentettelek, rendbe hoztalak és még a véres ruhádban se hagytalak, így gondolhatod, hogy nem akarok neked ártani, vagy netán félsz az ördögtől? – s ekkor egy féloldalas vigyorra húzódott a szám. Én helyet foglaltam, majd szedtem magamnak kaját és elkezdtem enni, mintha mi sem lenne természetesebb. Várhatja, hogy én kezdjem hamarabb a bemutatkozást. Így is többet tettem már érte, mint a társaiért szoktam.
Remélem jó lesz!
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Ápr. 03, 2016 7:03 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
raymond & devonne
i don't know what happened
Felvontam a szemöldököm, a karjaim pedig szinte rögtön a mellkasom elé ugrottak. Keresztbefont karokkal bámultam őt, miközben megfordult, és a pultnak támaszkodva méregetett, bár lehet, ezt inkább én képzeltem be. Ki tudja, elvégre nem fordult még elő velem ilyesmi, vadászok kedvelt prédája sem voltam még, és az, hogy én legyek a célpont, valami újdonságot hozott az életembe. De nem volt kedvemrevaló elfoglaltság előlük menekülni. Talán tényleg hálátlannak tűntem, elvégre nem azzal kezdtem, hogy megköszöntem a cselekedetét, de nem tudtam, hogy ki ő és mit akar, miért mentett meg. Nyilván oka volt. - Ó, sajnálom! Csak nem elfoglaltam a házad egyetlen normális ágyát? - kérdeztem grimaszolva. Eléggé nyilvánvalóvá tette, hogy mi lett volna az esti elfoglatsága, ha nem velem kell foglalkoznia, ahhoz pedig mondjuk... elég jól jött volna az az ágy. Bár ahogy kinézett, egy nőt bárhol elkapna, legalábbis nem valami erkölcs csősz szerepében tündökölt. - Én kérdeztem előbb - vágtam rá szinte rögtön. Előbb én akartam tudni a nevét, azt, hogy ki ő. Mert ha valami Hasfelmetszőbe botlottam, csak vérfarkas kiadásban, hát... azt hiszem, nem fogok örülni neki. - Nem vagyok éhes - jegyeztem meg, mikor a reggeli után érdeklődött. Persze, bizonyára nekiülök, és eszem, mintha semmi sem történt volna. Arról nem is beszélve, hogy itt álltam majdnem teljesen meztelenül, és fogadni mertem volna, hogy simán átlászik a fehér ing anyaga. - Elég jóban vagyok az ördöggel - tettem aztán hozzá, majd leengedtem a karjaimat, és végre elléptem az ajtófélfa mellől, hogy kitűzzem magamnak célpontul az egyik széket. Leültem, de közben leginkább próbáltam elkerülni a tekintetét. Fel akartam mérni, hol vagyunk. De az ablakból is csak fákat láttam. - A nevem Devonne. Köszönöm, hogy megmentetted az életem - mondtam aztán, de leginkább úgy, mintha a fogamat húzták volna közben. Mikor köszöntem én meg utoljára valamit? - És most te jössz. Ki vagy, hol vagyunk és hol vannak a ruháim?
Sose voltam szent, így még szép, hogy az ingemben is végigmértem őt. Hülye lettem volna kihagyni, de ha Mazi itt lett volna, akkor tuti, hogy csak a szemét forgatja. Sose bírta az ilyen tetteimet, de amúgy sincs közöm hozzá. Ő csak egy ismerős, akiket kivetett a pokol és semmi több. Ahhoz túl ördögi bestia és nem szokásom öngyilkosnak lenni. Nem túlzottan érdekelt a lány durcás viselkedése, se a megnyilvánulásai, hiszen megmentettem az életét, a házamban volt és még az ingemet is viselte, ami keveseknek adatott meg. Főleg nem csak úgy. - Nem mondtam szerintem, hogy elfoglaltad, hiszen elég nagy az. – pillantottam rá egy sunyi mosoly keretében, hiszen imádtam mindig is mások vérét szívni. Főleg ennyi idősen. Ő meg csak hadd higgye azt, hogy mellette aludtam, s esetleg néha még hozzám is bújt, mint valami ártatlan bárányka. – Akkor jó társalgást magaddal, Mr. duzzogi! – jegyeztem meg egy vállrándítás keretében, hogy utána levegyem a tűzhelyről, majd az asztalra lerakjam az edényt. Nem vagyok konyhatündér se, de azért tudok magamról gondoskodni. Most pedig farkaséhes voltam. Így egyszerűen helyet foglaltam, az se érdekelt, hogy ő nem kér semmit se. Legalább több marad nekem. – Vagy csak azt hiszed, hogy jóban vagy. Sose becsüld alá az ördögöt, vagy a társait. – villantok rá egy mosolyt, majd tovább folytatom az evést, miközben őt fürkészem a pillantásommal. Szemrevaló hölgyemény meg kell hagyni és az ing is az én előnyömre válik, de ezt még percekig nem adtam tudtára. Lassan kortyoltam az italomból, majd megköszörültem a torkomat. – Elhiszem, hogy szereted összefonni a karodat magad előtt, de csak szólnék, hogy minél közelebb nyomod a bőrödhöz az inget, annál többet mutat. – s közben egy féloldalas mosoly kúszott az arcomra. Tudom, hogy pimasz vagyok, de ilyen vagyok. Ha nem tetszik neki, akkor el is sétálhat innét. – Igazán szép név és ritka. Amúgy meg nincs mit. – legyintettem, miután lenyeltem az utolsó falatokat is. – Még mindig nem kérsz? Amúgy meg az erdő egyik eldugott szegletében vagy, a házamban. A szétkaszabolt és véres ruháidat meg megtalálod a teraszon. Még az ingem is többet takar, mint azok, de te tudod. – rántom meg a vállaimat, majd a mosogató rakom a tányéromat, hogy utána újra visszaforduljak felé. – Raymond vagyok, s ha nem tudnám, hogy hullaszagod van, akkor előbb hinném azt, hogy egy veszett farkas vagy, mint boszorkány, de mint kiderült tudsz kedves is lenni. – pillantottam rá mosolyogva és sunyin.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Ápr. 03, 2016 8:20 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
raymond & devonne
i don't know what happened
Összeszűkültek a szemeim, de inkább nem kérdeztem vissza. Valószínűleg nem tetszett volna a válasz arra a kérdésre, hogy ő hol töltötte az éjszakát, mert ha tényleg ő foglalta el az ágy másik felét, esélyes, hogy tényleg kikelek magamból. Nem szerettem az ilyen körülményeket, ezt pedig arra fűztem vissza, hogy mikor ember voltam, hányatott körülmények között tettek vámpírrá. A férfi éppen annyira akart rajtam segíteni, megmentett két mocskos disznótól. Vagyis, inkább attól, hogy megöljenek, elvégre amit akartak tőlem, mint nőtől, már addigra megtették. A megmentőm megölte mindkettőt, majd miután adott a véréből, kitörte a nyakamat. Többé nem is találkoztam vele. Nem értettem az indítékot, miért segített rajtam ilyen módon. De nem is neveztem volna nagy segítségnek. Nem voltam szerencsés megmentők terén. - Valószínűleg erős túlzással hiszed magad ördögnek - jegyeztem meg teljesen közönyösen, elvégre bárminek néztem volna, de a pokolbéli szörnyetegnek biztosan nem. Nem is azért, mert szőke volt a haja, vagy túl világos a szeme, inkább mert... na jó, volt benne valami hátborzongató. De ez még nem teszi ördöggé. Remélem. Szavai még csak nyomatékosították, hogy jobb lesz, ha leengedem a karjaimat, bár a megjegyzésemet nem tudtam lenyelni. - Azt hiszem, már láttál mindent, amit akartál. Elvégre ez az ing valahogy rám került, a többi holmim pedig nem csettintéssel tűnt el - mondtam felvont szemöldökkel. Ő hol vigyorgott, hol nem, a pimaszsága persze egy pillanatra sem akart eltűnni. Nem tudtam, zavar-e vagy sem, de gondolom előbb-utóbb kiderül. Főleg ha kivált belőlem valami olyat, ami miatt inkább neki lesz félnivalója, nem nekem. - Nem, nem kérek - néztem a tányérjára, majd próbáltam meghallani a további mondanivalóját. Erdőben vagyunk. Ez aztán az újdonság. A ruháim pedig kinn vannak. Ez már nem tetszett. Drága darab volt. - Azt hiszem, érték más hatások is az anyagot, hogy csak úgy elszakadt. Nem? - kérdeztem, láthatóan kíváncsian, habár valamiért szinte magam előtt láttam, ahogy ő maga szedi le rólam úgy, hogy elszakadjon. Mindegy. Van másik. A kérdés, hogy hogyan jutok el a városba egy szál ingben. - Raymond - ismételtem a nevét, hogy rögzüljön, de igazából... szerencsére nem tűnt megjegyezhetetlennek. - Szóval nem szereted a vámpírokat. Kár. De én sem rajongok a farkasokért, így ne aggódj, eszem ágában sincs beléd kóstolni.
Feltűnt az összeszűkült szempár, minek köszönhetően a bajszom alatt mosolyogtam volna, ha lenne, de nem volt, így eléggé nyíltan láthatta azt, hogy jól szórakozom, de még mindig nem árultam el, hogy vajon mennyire is kerültünk közel mi az éjszaka folyamán. Igazából semennyire, legfeljebb addig, amíg idáig cipeltem, letöröltem a vért, meggyógyítottam, amit nagyon kellett, majd átöltöztem. Nem szoktam csak úgy ájultak és halálukon lévő emberek mellé feküdni. Ennyire azért nem őrültem meg, én inkább szeretem azt, ha azok az emberek igazán virgoncak, akikkel ágyba kerülök. - Sose lehet tudni, hogy mi rejlik egy-egy álarc mögött. Néha a legbájosabb vagy a legnyájasabb teremtésekben lakik a legnagyobb ördög. – Nem fogok én itt arról papolni, hogy milyen álarcokat ölthet az ördög, de ha nem néz annak… Nos, igazából az az ő baja. Nem vagyok én se angyal, se herceg, különben nem találkoztam volna már Luciferrel és Mazivel, a pokol két uralkodójával, vagyis az egyik csak egy segítő és semmi több, de akkor is. Angyalokkal nem hiszem, hogy töltené a drága idejét a démonai bestia, akarom mondani boszorka. A kijelentésén elnevetem magam, majd a hajamba túrok és még a fejemet is megrázom. – Szerinted nem vagyok képes csukott szemmel átöltöztetni? – vonom fel kíváncsian a szemöldökömet, miközben rosszfiús mosoly jelenik meg az arcomon. Nem ma kezdtem ezt a dolgot, meg azért pofátlan se vagyok teljes mértékig. Oké, volt olyan, amit megcsodáltam, de hát vak se vagyok, meg pasi is vagyok, de azért nem úgy, ahogyan ő gondolja. – De ha ennyire zavar az, hogy rád került, akkor akár le is veheted. – dőlök hátra a székben és összefonom a kezemet magam előtt és közben kihívóan figyelem őt. Végül pedig inkább befejezem az evést, mert nem szeretem ha kárba veszik. – Nem szokásom ájult nők ruháit letépni, így hiába is reménykedsz ebben Csipkerózsika, de csöppet se voltál vonzó, hogy ilyenre vetemedjek. – mondom neki egy vigyor keretében. Talán túl pimasz is vagyok, de kit érdekel. Ez az én házam és az én szabályaim érvényesek itt. Na, meg senki kedvéért nem fogok megváltozni. Főleg nem egy idegen kedvéért. - Csak nem a szívedre vetted, hogy nem akarlak egyből leteperni és leszaggatni a ruháidat, ahogyan korábban gondoltad? – s a sunyi vigyort le se lehet vakarni az arcomról, majd a borostámat megvakargatom kicsit. – Még mindig finomabb lennék, mint te. Nos, mit szeretnél hercegnő? – kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen nem is evett, a ruhái sincsenek jó állapotban és fogalmam nincs meddig akar itt maradni a nyakamon. – Esetleg megint beájulsz, mert másképpen nem jutsz férfiak ágyába?
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Ápr. 04, 2016 8:20 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
raymond & devonne
i don't know what happened
- Nem kell bemutatnod az álarcokat. - Felsóhajtottam. A világ legszebb nője tette tönkre az életemet, és ezt ostobaság lett volna tagadni. Szépséges volt, és azt hiszem, ha napfénynél látom, éppen visszahúzódott fogakkal, bizonyára nem gondoltam volna róla, hogy képes gyilkolni. Ráadásul pont azt, akit nekem rendelt az ég. Tehát mondhatjuk, hogy amit Tatia csinált, elképzelhető erről a férfiról is. Nem látszik annak, ami. De engem is ostobaságból skatulyáznak egy csinibaba kategóriába, nem voltam az. Megvolt a magam esze, és most kongatták a harangjaimat, hogy el kellene tűnnöm innen. - Csukott szemmel. Az előbb mondtad, hogy ne legyek naív. Az ördög öltöztet és vetkőztet csukott szemmel? - kérdeztem, mintha tényleg érdekelne, de tudtam a választ. Nagyjából. Miért is érdekelte volna, hogy én mit gondolok róla, már ott elkezdődtek a problémák, hogy nem akartam idejönni. Valahogy meg kellett volna halnom, és ha az idő most jött el, hát... felesleges közbelépni. Elvégre ha valakire egyszer szemet vet a halál, soha többé nem szabadulhat meg tőle. Hát csak ültem tovább, és nem mozdultam. Eszem ágában sem volt ledobni magamról az inget, talán tényleg jobb lett volna, ha kisebb lángon égetem a gyertyát, és befogom a számat. - Szóval nem voltam vonzó. Nem tudom, tudsz-e még olyat mondani ma reggel, amivel belém tiporhatsz - forgattam meg a szemeimet. Minden nő érzékeny volt az ilyesmire, még akkor is, ha tudta, hogy szar helyzetbe került előző nap. Eleve nem éreztem jól magam abból kifolyólag, hogy jó ideje senki nem látott így, főleg nem férfi, utáltam a természetes "kosztümömben" ülni egynek a társaságában, hiszen ha valamit elért a modern kor, az az, hogy ne kelljen bányarémként társalognunk valakivel. Inkább próbáltam elengedni a fülem mellett a megjegyzéseit. Főleg a legutóbbi megjegyzése hallatán, amit követően inkább egy kis pimasz vigyor jelent meg a szám szélében, még ha rám nézve nem is volt túl nagy bók a mondat. - Gondolom nem tartasz itthon női ruhákat. Hacsak a vendégeid néha nem hagytak itt egy-egy darabot - billent oldalra a fejem.
- Akkor jó, mert nem szeretek felvilágosítás órákat tartani. Arra vannak mások. – jegyzem meg egy sóhaj keretében. Már csak az kellene. A szende lánykák menjenek oda vissza, ahonnét jöttek. S most nem csak olyan értelemben értem, hanem mindenre. Nem akarok én a világ gonoszságairól papolni senkinek se. – De akkor ezek szerint valaki a fitos kis nózidra lépet. Ki volt ennyire gonosz, csak nem egy másik gyönyörűséges bestia? – kérdeztem tőle kíváncsian. Tényleg érdekelt a dolog, mert jobb szeretem tudni, hogy esetleg számíthatok-e miatta másik váratlan vendégre, mert semmi kedvem hozzá. S a szavai alapján nem gondolom úgy, hogy egy hím tett volna keresztbe neki, akkor talán még inkább harapós lenne, mint eddig. - Sose lehet tudni, hogy az ördög éppen milyen játékot akar űzni. – villantok rá egy vigyort, majd újra iszom a bögrémből, hiszen a reggeli kávé eléggé fontos és nem akarom azt, hogy kihűljön, majd végül kicsit közelebb hajolok hozzá. – Csak nem szégyellős típus vagy? – kérdezem tőle egy idióta röhögés közepette, mert nem tűnik annak, ahogyan olyannak se, mint akit félteni kellene. Talán csak rosszkor volt rossz helyen, s balszerencséjére pont nálam kötött ki. – Csak nem érzékeny nebáncsvirág vagy? Esetleg mimózalelkű? Vagy csak teljesen humortalan, mint aki citromba harapott? – kérdeztem egy morgás közepette, mert lehet nem tetszettek a szavaim neki, de pont nem érdekelt. Nem vagyok a kedvesség mintaképe és nem is leszek. De reménykedtem abban, hogy ennél talán kicsit szórakoztatóbb lesz a társaságom. – Kezdem úgy érezni, hogy magával az ördöggel is jobban lehet beszélgetni, mint veled. – vonom fel a szemöldökömet egy pimasz mosoly keretében, majd a tarkómon összekulcsolom a kezemet rövid időre és úgy figyelem őt. – Talán van, de nem biztos, hogy találsz megfelelőt. Csak nem máris elrohannál? Még a végén itt marad az üvegcipellőd. – szólalok meg kicsit talán túlzottan is gúnyosan. – Bár azt se gondoltam volna, hogy más levetett és ki tudja milyen ruháiba akarod magad belepréselni. –egy sunyi mosoly ott játszott az arcomon, majd pedig felállok és elindulok a szoba felé. – Esetleg kérvényt nyújtsak be, vagy jössz magadtól is? – egy zsákba dobáltam be az itt maradt holmikat, gondoltam a helyi szegényeknek jó lesz, vagy talán tüzelőnek, ami olyan.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Ápr. 09, 2016 9:35 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
raymond & devonne
i don't know what happened
Nem is lett volna szükségem felvilágosításra. Elég sok mindent tudtam már a világról, annak ellenére, hogy amikor még egyszerű ember voltam, tényleg egy ártatlan, naív kis menyasszony voltam. Nehezen ismerkedtem a világgal, tekintve, hogy anyám sem arról volt híres, hogy azokat a neves kerítéseket eltűntette volna a környékemről. Szeretett kelepcében tartani, ezzel győzve meg magát, hogy sosem hagyom majd el, akkor sem, ha férjhez megyek. Ez nem jött össze. A vőlegényem után az anyám is korán halt meg, és egyedül maradtam. Muszáj volt talpraesettséget tanulnom, de volt rá pár szabad évtizedem. Megforgattam a szemeimet. Még jó, hogy valaki a - ahogy ő mondta - fitos nózimra lépett. - A nők már csak ilyenek. A férfiak jót röhögnek azon, amiért a nők már háborút vívnak. De nálam nem volt előny akkoriban - tettem hozzá némileg csendesebben, nem mintha szándékomban állt volna kitárulkozni. A férfi egy beképzelt, egocentrikus farkas volt, megspékelve némi boszorkánysággal. Még jó, hogy nem vele akartam kitárgyalni azt, amihez amúgy sincs köze, ráadásul... egyáltalán miért beszélnék róla? Mióta élek már úgy, hogy ezek csak a fejemben léteznek... és jól elvoltam így. - Annyi biztos, hogy ha választhatnék, nem az ördög ellenségei közé akarnék tartozni. - Régóta eltemettem már a jókislányt. Nem vetettem meg a sötét oldal csábításait, annak ellenére, hogy... régen harcoltam ellene. Ma már beletörődtem abba, hogy nem lehet minden fekete és fehér. Muszáj volt olyan eszközökhöz is nyúlni, amely használatával már kicsit sem vagyunk jók vagy ártatlanok. - Még hogy citromba... - vontam fel az egyik szemöldököm. - Miután kilőttek, mint egy szarvast, és egy egomániás hozott magával, más aligha lehetnék. És még sértegetsz is! - sóhajtottam fel. A hangomban ennek ellenére nem volt sértettség, éppen ellenkezőleg. Tetszett maga a helyzet, de jobbnak láttam ezt nem éreztetni vele. Még csak az hiányzik, hogy azt higgye, olyan felhőtlen társaság. Éreztetik azt vele elegen, legalábbis a női társadalom tagjai. Kihúztam magam a széken, majd vontam egyet a vállamon. - Miért segítettél? - kérdeztem rá. Erre voltam kíváncsi, nem holmi kérvényre vagy zsákos ruhára. Úgy produkálta magát, mint aki komoly áldozatot hozott azért, hogy megmentse az életem. De nem volt kötelessége. Akkor miért tette?
Egészen üde volt a társasága, legalább ebbe a házba is csöppent egy kis szórakozás. Nem mintha a fitos kis orr tulajdonosa annyira kedves személy lett volna, de akkor is jót szórakoztam a dolgain, illetve a reakcióin. Mondhatnám azt, hogy a nők annyira kiszámíthatóak, de ő csak részben volt az. Nem érdekelt az se, hogy a szavaimmal mennyire piszkálom meg a belső tulajdonságait. Régóta nem érdekelt már a nők lelkivilága, ahogyan a komolyabb vonzerő se. Egyszer szerettem és nekem annyi pont elég, nem kell még több. Meg amúgy se hiszem, hogy ilyen romlott lélekkel még lehetséges lenne. Amikor látom, hogy miként forgatja meg a szemeimet, akkor egy csöppet se illedelmes mosoly kúszik az arcomra, ezzel is kifejezve, hogy roppant mond jól szórakozom rajta. - Ohh, hidd el, engem nem zavarna a dolog. Sőt, sokkal inkább jól szórakoznék. Szerintem még pattogatott kukoricát is vinnék oda. Ha lehet, akkor majd iszapbirkózás formájában essetek már egymásnak. – kacsintok rá minden habozás nélkül. – Sose érdekelt, hogy kiháborúzik, de ostoba dolognak tartom azt, ha valaki olyan háborúba sétál bele, ahol a nyakától elválhat a feje, ergo esélye sincs nyerni. – teszem hozzá kicsit már komolyabban. Sokat háborúztam már én is, sok mindent megjártam, de még se mentem bele egyik be se vakon. Persze, a halál ott lebegett a fejem felett, de volt mindig esélyem nyerni. Azért az úgy másabb. - Pedig jó móka az is. – nevetem el magam, hiszen talán még Lucifernek is tetszene eme szempár és viselkedés. Bár lehet, hogy ő már kevésbé szórakozna jól, hiszen állítólag valami vadász után koslat, aminek Maz nem örül, de nem is kell. Talán féltékeny a kicsike, de az se rám tartozik. Majd ők lerendezik, most csak Devonne érdekel. Figyelem őt, majd könnyedén állok fel az asztaltól. – Köszönöm a bókot Miss Nebáncsvirág. – szólalok meg nevetve, majd a hajamba túrok és elindulok. Amikor meghallom a kérdést, akkor egy pillanatra megállok és visszapillantok rá. – Nem tartozik rád! – s azzal a lendülettel meg is bököm az orrát, majd végül odasétálok az egyik szekrényhez. kinyitom az ajtót, én pedig leheveredek az ágyra. – Na, hercegnő találsz olyat, ami a gömbölyded testedre való és óhajodnak megfelel? – s pofátlanul mérem végig őt, s közben jót szórakozok.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 28, 2016 11:32 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
raymond & devonne
i don't know what happened
Csak arra futotta, hogy felvonjam a szemöldökömet. Valójában nem az volt a fő célom, jhogy bárkit is szórakoztassak azzal, amit tenni készültem Tatia ellen. Elvett tőlem valamit, ami elég okot szolgáltatott ennyi időn keresztül a bosszúra. Nem akartam csak úgy elengedni, vagy... beletörődni, hogy nekem ezek jutottak. Többet akartam, megkapni a méltó jussomat, azt, hogy pár másodpercre talán, de őt is szenvedni lássam, mielőtt átharapja a torkomat, majd kitépi a szívemet. A halál járulékos veszteség, és tulajdonképpen... nem élnék hiába, ha látnám a szemében azt, hogy olyan pontra tapintottam, amely neki esik rosszul. Mindenkinek van gyenge pontja, az enyém túl egyszerű volt, túl látványos... míg az olyanok esetében, mint ő, ennél jóval mélyebbre kell nézni. - Ne is álmodj róla - szólaltam meg végül, a kukoricás és iszapbirkózos megjegyzése hallatán. Még mit nem. Díszes meghívót ne küldjek neki? Amúgy sem ismerem, és egy szemernyi bizalmam sincs rá nézve. Egy idegen volt, akárcsak mindenki más az életemben, és nem szerettem volna csak úgy megváltoztatni ezt a rendszert. Megmentette az életemet? Hát.. senki nem kérte rá. - Az esélyek egyetlen másodperc alatt válthatnak gazdát. Hidd el, nem hagyom magam olyan könnyen - mondtam, bár tény, hogy nem a legjobbnak. Elvégre neki össze kellett kanalaznia valahonnan, miután egy vadász helyben hagyott. Szóval... miről is beszéltem? Ráadásul csak okot adok arra, hogy nevessen rajtam. Miután nyilvánvalóvá tette, hogy nincs közöm az okokra, amivel ezek a ruhák idekerültek, csak felsóhajtottam. Meglepődtem akkor is, mikor az orromra koppintott. Egyszer hideg, egyszer meleg... talán ilyen az ő játéka. Mindenkiétől eltér, akit valaha is ismertem. És ez egy kicsit... ijesztő. - Fordulj el - néztem rá határozottan, miközben a ruhák között kezdtem válogatni. Nem volt itt túl sok olyan darab, ami nekem való lett volna, és a ruhák alapján rögtön meg is állapítottam, hogy milyen nőket részesít előnyben. - Vannak olyan ruhák is, amiket nem fogpiszkálók viseltek? - kérdeztem kicsit szúrósan, és nem törődve azzal, hogy megfordult-e, ledobtam az inget, hogy egy bővebb felsőt húzzak magamra. Nem voltam nádszál alkat, sosem akartam változtatni azon, amilyenné teremtettek, és úgy fest, ha akarnék se tudnék megfelelni ennek a férfinak. De hát van ez így. - Milyen messze vagyunk a várostól?
Bírtam, hogy milyen kis harcias volt ez a nőstényke. Igazán szórakoztató volt és még szorult belé pimaszság is, az idomairól meg régebben talán még költemények is születtek volna. Mondhatni remekül volt összerakva, kivéve azt a részét, hogy mennyire makacs tudott lenni vagy éppen idegesítő néha a megnyilvánulásaival. Pedig egészen jó társaság lett volna, ha egy-két tulajdonságát nem villogtat meg, de hát tökéletes nő nincs is, így mit is vártam, hogy majd pont ő lenne olyan, aki teljese mértékben megfelelne? Ugyan már, ennyire kölyök még én se vagyok, hogy higgyek ekkora ostobaságban. – Kár pedig lehet, hogy lett volna olyan, aki drukkol is neked. – kacsintok rá pimaszul, hiszen azért tényleg megnéztem volna és attól még, hogy nem hív meg tévedhetek véletlen is arra felé. Kukoricát maximum majd mellőzöm, de attól még hasonló dolgot nem lehet csak úgy kihagyni. Érdekes tud lenni, amikor két nő tépi egymást. Sőt, néha igazán szórakoztató. Kész csoda, hogy a tévé még nem csapott le ilyen agyzsibbasztó műsorra, vagy megtette volna, csak én maradtam volna le? Fogalmam sincs, de nem érdekel. – Egy percig se kételkedtem ebben életem, de az nem előny, ha túl vak vagy. – felelek neki félvállról, hiszen felőlem azt csinál amit akar. Meg is öletheti magát, nekem semmit se jelent, csak egy nő, akin segítettem, mert azért eléggé gáz lenne, ha a környéken szimatolnának egy meghalt nőcike miatt, mert egy vadász gondatlan volt és nem is ölte meg teljesen. Bonyolult ez. Amikor azt akarja, hogy forduljak el, akkor csak elnevetem magamat. Mégis mit képzel? Nem olyan fából faragtak, aki csak úgy elfordulna. – Mert ha nem, akkor mi lesz hercegnő? Esetleg elpirulsz, mert olyan kis szégyellős vagy? – s még egy kisebb nevetés is társult a szavaim mellé, mert kötve hiszem, hogy ennyire szende szűziese lenne. Biztos vagyok abban, hogy azokban az idomokban már jó páran lelték örömüket. – Fogalmam sincs, szerinted pont az érdekel, hogy mekkora a ruhaméretűk? – kérdeztem tőle kíváncsian, miközben kicsit feljebb is szaladt a szemöldököm. Én elmegyek bulizni és hazatérek eggyel, ennyi és nem több. Pont nem érdekel, hogy S vagy éppen M, esetleg nagyobb a mérete. Nézzen ki jól és ennyi, nem feleséget keresek ott, így az esze pont nem érdekel, hiszen mielőtt még észhez térhetne már ki is rakom a szűrét, mielőtt még a nyakamon ragadna bármelyik. – Az ágyban is ennyire tüzes vagy? – pofátlanságom nem ismer határokat, majd megrántom a vállaimat. – Ahhoz még elég messze, hogy a vihar előtt ne indulj neki, ha csak nem akarsz megint bajba keveredni. – néztem ki az ablakon át a viharfelhőkre, amik egyre közelebb értek.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Jún. 18, 2016 8:54 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
raymond & devonne
i don't know what happened
Az volt a baj a hozzá hasonlóakkal, hogy nem lehetett rajtuk kiigazodni. Vagy én nem tudtam megtalálni azt a bizonyos arany középutat. Mindent túlbonyolítottam, de nem is lettem volna nő, ha nem így teszek. Valami oka bizonyára volt annak, hogy megmentette az életemet. Nem csak szórakozásból hozott ide, elvégre az én csipkelődésemet személy szerint senki nem szereti. Bár tény, amikor magával hozott, nem voltam magamnál. Nem sejthette, hogy egy nagyszájú nőszemély vagyok. Sőt, ki engedte meg neki, hogy magával hozzon? Csomó kérdés. És egyikre se fog válaszolni, mert nem kötelessége. Legalábbis szerinte. De majd kirángatok belőle minden információt. Nem játszunk ilyet. - Rajtad kívül is vannak rajongóim - válaszoltam könnyedén. Nem voltam egy barátkozós fajta, tehát ez színtiszta hazugság volt. De honnan is tudta volna? A legjobb fegyverem az, hogy kevesen ismertek. Egy Tatia Petrova nem tudta eljátszani azt, amit én igen, mert már a nevétől összerezzentek az emberek. Az ő tábora nyilván azért lehetett nagyobb, mert meg tudta félemlíteni az embereket, de még a vámpírokat is. - Vak vagy te - fordultam felé, mint valami durcás kislány, egy pillanatra még nyelvet is öltve felé. Kezdtem érezni, hogy oldódik a levegő kettőnk között, habár nem akartam bővíteni az ismerőseim körét. Csak el akartam menni innen, miután találok magamnak pár ruhát. De nem könnyítette meg a dolgomat azzal, hogy a kedvenc barátnői nyilvánvalóan S méretű ruhákat hordanak. Általában nem engedek teret a jókedvnek, tekintve, hogy mindig figyelnem kell a részletekre. Nem voltam kém, inkább csak... szerettem nyitott szemmel járni a világban, és ez általában kifizetődött. - Hát jó. Addig nézd, míg van szemed - hagytam végül rá egy vállvonással. Igazából ha nézni akar, hát nézzen. Nincs mit szégyellnem magamon, a vámpírság szerencsére egész jó formában talált meg, és azóta egy dekát sem aggattam magamra. Bár magasabb sem lettem, az viszont rám fért volna. Legalább kilátszanék a földből. Tovább válogattam, majd felsóhajtottam. - Pesze-persze. Mind ezt mondjátok, de az M méret után nem is létezik nálatok nő - mondtam, a hangomban némi szemtelenséggel. Szerencsére sosem akadt gondom az ilyesmivel, de nem is nagyon sikerült elképzelnem, hogy összeáll egy nagyobb nővel. Az imázsa nem nagyon engedné, márpedig abból van neki. Meg arcból is. - Hát... - kezdtem bele, miközben magamra aggattam pár kényelmesnek tűnő ruhát. - Azt sajnos nem tudod meg. Csak a kiváltságosaknak jár, hogy rájöjjenek, mennyire vagyok tüzes. Te pedig nem szolgálsz rá, tehát... - rángattam magamra valami ódivatú nadrágot is. Nem tetszett, de a városig elég lesz. Egészen addig ebben a hitben voltam, míg be nem jelentette, hogy eső jön. Nagy sóhajtással néztem a mennyezet felé, majd összeszorítottam a szemem. - Miért kell a hozzád hasonlóaknak mindig egy erdő közepén nyomorognia? Vagy te vagy a texas-i láncfűrészes? - kérdeztem a fejemet rázva. Elhitettem magammal, hogy már csak két percig kell vele egy levegőt szívnom.
Feljebb vontam a nő viselkedésén, s az ajkaim pedig féloldalas mosolyra húzódtak, amikor még a nyelvét is kinyújtottam. – Vigyázz, még a végén a csúnya ordas leharapja. – nem szeretek nyelveket leharapdálni, de ez a hülyeség csak úgy jött, meg így vélhetően még inkább az idegein táncolhattam. Nagyon is élveztem azt, ahogyan reagált a dolgokra. Igazán szórakoztató volt, bár, tény, hogy jobb szórakozást is el tudtam volna képzelni. Majd amikor újra megszólal, akkor elnevetem magamat, az öblös nevetésem tölti be a szobát, ahogyan még mindig ott állok az ajtófélfának dőlve. – Most aztán nagyon megijedtem. – feleltem neki fél várról, hiszen roppant mód nem tudta rám hozni a frászt. Lehet, hogy hasonló erőt is birtokoltunk, de attól még a vámpírokra nézve a harapásom eléggé veszélyes volt. S engem nem kötött annyira hold, mint másokat. Hála annak, hogy két erő is csordogált bennem. Természetesen idióta lettem volna, ha nem bámulom meg, bár azt is sajnáltam, hogy magára aggat egy csomó felesleges textíliát, hiszen ami egyre inkább körvonalazódott az elmémben, ahhoz inkább a ruhákat le kell venni és nem fel, de ami késik, nem múlik. Biztos vagyok abban, hogy amennyire kéreti magát és játssza a „szentet”, pontosan annyira élvezné azt, amiben részese lehetne. – Mondja ezt az, aki vélhetően sose hordott M-es ruhaméretnél nagyobbat. – nem érdekelt az, hogy megint mennyire nyeri el a tetszését, de nem voltam vak se. Jól láttam azt, hogy magasságra se volt túl magas, illetve nem is lett volna könnyebb átugrani, mint megkerülni. Amúgy meg roppant mód nem érdekel, hogy kinek éppen mekkora a melle vagy hasonló dolgok. Mind a kettőnek megvan a maga szépsége, így annyira nem volt fair ez a megszólalása. – Ohh, igazán? Miért is nem? – vontam fel a szemöldökömet, miközben hanyagul keresztbe fontam a karomat magam előtt. Kíváncsian fürkésztem őt, de a rossz fiús mosoly ott bujkált az ajkaim szélén. – Szeretnéd, ha az lennék? – löktem el magam, majd a kicsit hosszabb hajamba túrtam, de persze csak annyira volt hosszú, ami még elmegy egy férfinál. Nem akartam én lenni Mr. Aranyhaj. – Hogy összeszedjük az olyan szerencsétleneket, mint amilyen te vagy? – kérdeztem tőle pimaszul és kissé költőien, majd mielőtt még észbe kaphatott volna elkaptam a kezét, a következő pillanatban már a fal és közém szorult be, hogy végre megízleljem ajkait. Azon ajkakat, amikkel nem volt rest feleselni nekem… Az se érdekelt, hogy utána esetleg pofonban lesz részem. Állok elébe…
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Júl. 22, 2016 1:55 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
raymond & devonne
i don't know what happened
Felszaladt a szemöldököm. Nem kellene foglalkoznom vele, mert csak felhúz, és nagy eséllyel éppen ez a célja. Nem akartam megadni neki ezt az örömet. Sosem voltam az a fajta, akit ilyen egyszerű az őrületbe kergetni, de utáltam, ha más irányítja a helyzetet. Ő pedig nagyon is nyerő helyzetben érezte magát, és elég volt ránézni, hogy tudjam, ezzel ő is teljesen tisztában van. Belefájdult a fejem ebbe a sok gondolatba. - Talán azt hiszed, amiért kicsi vagyok, nem lehetek ijesztő, de... hidd el, harapni ugyanúgy tudok - mondtam könnyedén. Ő farkas volt, legalábbis félig biztosan. A boszorkány énem kiszimatolta a fajtársát benne, de a vámpíri érzékeim érezte az ellentétet, ami nem a mágia végett alakult ki. Tehát... lényegében annyi volt közös bennünk, hogy bizonyos mértékig mindketten boszorkányok voltunk. Én pedig már a hozzánk hasonlóakat is hibrideknek gondoltam, csak mi egészen másfajta keverékek voltunk. És nem kellett hozzá Klaus, hogy ilyenek legyünk. Rántottam egyet a vállaimon. - Ez egy egész jó... észrevétel - sóhajtottam fel. Tényleg nem hordtam soha, de nem is rólam volt szó, hanem azokról, akik kiestek ezekből a mini-kategóriákból. Sokaknak csak az számított, hogy hányas szám van a ruha hátuljában, és ugyan a bosszú fűtött évtizedek óta, de az empátia soha nem hagyott nyugodni. Persze nem Tatia iránt, az eléggé vicces lenne. Végignéztem rajta, közben már az utolsó ruhadarabokat szedegetve. Persze visszatérhettem volna oda is, hogy miért kellett levetkőztetnie, elvégre nem neki kellett a mocskos ruhákat viselnie, de valószínűleg a takarója higiéniáját féltette. Patyolat-uraság. - Amiért megmentetted az éeltemet, azért egy "köszönöm" jár, nem teszt-menet - billent oldalra a fejem. Na igen, ennél azért több kellett, hogy valaki lebeszélje rólam a ruhákat. Igazából soha nem voltam olyan, aki belérte ennél kevesebbel. Csak felhúztam az orromat, amikor szerencsétlennek titulált, de mire valami velőset válaszolhattam volna, ott állt előttem. Szó szerint letámadott, esélyesm sem volt felkészülni, nem mintha eddig a kiszámíthatóságáról lett volna híres. Ebben a nagyjából fél órányi ismeretségben. Vagyis, ő már tegnap óta ismer. Vagy mióta idekerültem. Éreztem, hogy ledermedtem, bár rosszindulattam sem tudtam volna azt mondani, hogy nem értette a dolgát. Így már nyilván értettem, mire nagy a szája, de mielőtt túltontúl elmélyültem volna abban, amit csinált, felemeltem a kezem, és eltoltam. Éreztem, hogy felgyorsult a saját légzésem. Nem, nem, nem, nem hagyhatom, hogy hatással legyen rám. - Azt... azt... azt hiszem, megtudtad, amire kíváncsi voltál - mondtam halkan, szinte nyikorogva, mint egy rozzant ajtó, majd elléptem a közeléből. Úgy érzem, vizes leszek, ha elkap az a bizonyos vihar, de nem akarok vele egy levegőt szívni. Sok időt húztam le egyedül, de soha nem voltam férfiak játékszere. Sőt, idejét sem tudtam annak, mikor engedtem valamelyiküknek, hogy ilyen közel jöjjön hozzám fizikailag. A vőlegényem halála miatti bosszú éltetett a mai napig, a férfiakat pedig megvetettem a vámpírrá válásom körülményei miatt, amikor két férfi megerőszakolt a második világháború ideje alatt. Azóta egyikükre se néztem úgy, ahogyan egy nő általában férfira szokott.
- Efelől kétségem se volt, hogy tudsz harapni, meg vélhetően karmolni is. A legtöbb nő képes olyanná változni, mint egy harcias vadmacska, de ha olyanra készülsz, akkor előtte szólj, mert szívesen hozok popcornt, hogy megnézzem a cicusok viadalát. – villantottam egy széles vigyort, amitől vélhetően még inkább a falra fog mászni, de igazán élveztem, hogy ennyire könnyedén tudom húzni őt. S ennyire könnyedén lavírozhatok az idegein. Igazán bájos volt, ahogyan az apró „ráncok” megjelentek, amikor kissé felhúzta magát, vagy olyat hallott, ami nem tetszik neki. Gyönyörű teremtés volt, amikor meg morcos vagy dühös volt, legalábbis azok alapján, amit eddig láttam igazán aranyos volt. Mondhatni másabb, mint a legtöbb nő. Bár nem kételkedek abban se, hogy ő is képes igazán nagy fejfájást okozni a férfiak számára. – Akkor meg nem értem, hogy mi a gond. Tudod a nagyobb idomokat se szokásom megvetni, hiszen másabb domborulat másabb élvezetek. – kaján vigyor pedig nem maradhatott el. Hogy ezzel bosszantani, vagy inkább kicsit csak zavarba akartam hozni. Nos, az inkább maradjon az én kis piszkos titkom, de igazán jól szórakoztam és ez lerítt rólam. Ő hozta fel amúgy is témának, én meg sose voltam olyan szent, hogy ne akartam volna kiélvezni a nők által oly könnyedén megkaparintható testeket. Önző voltam-e? Ohh, ugyan már, hiszen a másik fél is mindig élvezte, sose érkezett panasz. - Talán igazad van, de még a köszönömöt se hallottam. Másrészt meg elég sokféleképpen lehet megköszönni dolgokat. – s mellé kapott egy olyan pillantást, amivel szinte pillanatok alatt vetkőztettem le őt újra. Lehet, hogy hamarosan tényleg kapok egy pofont, de szeretem a tüzes nőket, hiszen velük aztán igazi kaland az ágyban, de mit nekem ágy? Igazából a lakás bármely pontját bebarangolnám ezzel a nővel. Magam sem tudom, hogy mi fogott meg benne. Talán a szemei, vagy csak az, hogy nem egy ne bánts virág. Vagy pont az, hogy nem tette szét a lábát két szó után. Szeretem a kihívásokat. A következő pillanatban pedig könnyedén rántottam magamhoz, hogy a csalogató ajkait végre megízlelhessem. Azon ajkakat, amelyekkel nem fél ellenem szegülni. Gyengéd lettem volna? Ohh, ugyan már. Szeretem elvenni azt, amit megkívánok és én őt akartam, s a nyelvemmel könnyedén törtem utat, hogy ízelítőt kapjon abból, hogy miből is marad ki, de pofon helyett csak eltolt. Kíváncsian pillantottam le rá. Mintha valami fura jelent volna meg az íriszeiben. – Tényleg úgy hiszed, hogy megtudtam? – kérdeztem komoran, majd figyeltem minden apró rezdüléseit, mert lehet, hogy tuskó vadbarom vagyok a legtöbb pillanatban, de a reakciói, a rezdülései számomra sokat meséltek. Rövid ideig csak álltam ott és idegesen túrtam a hajamban. Végül közelebb léptem hozzá és abban a pillanatban koppant az első esőcsepp az ablakon. – Ki bántott? – pillantottam rá komolyan, de nem érintettem meg, mert nem akartam neki fájdalmat okozni, de ha azt hitte, hogy nem veszem észre, akkor tévedett. Ő se fiatal, ahogyan én se. Sok mindenre képes vagyok, de erőszakkal sose kaparintanám meg egyetlen egy női testet se, ahogyan más férfiak viszont simán megtennék. Ha viszont el akart volna futni, menni, akkor könnyedén kaptam el a kezét, majd magamhoz húztam, de gyengédebb voltam, mint előtte bármikor vele. Van szívem, csak szinte sose mutatom ki. Gyengéden simítottam végig arcán abban az esetben és a válaszára váltam. Hogy miért? Talán magam sem tudom, de ha élnek még azok a férgek, akkor lehet, hogy szívesen elbeszélgetnék velük.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Aug. 21, 2016 7:55 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
raymond & devonne
i don't know what happened
Végre vágytam volna egy olyan társaságra, ahol nem a szexista megjegyzéseket villogtatják és ontják magukból. Ez a férfi nem tűnt egy könnyű esetnek, és nem is hiszem, hogy valaha is szót tudnék érteni vele. Túl beképzelt az én ízlésemnek, az ilyen embereket szerettem elkerülni. Most pedig... pont egy ilyennel kellett összesodornia az életnek. Valami nagyon rosszat tehettem, pedig megfogadtam, hogy csak olyanokat bántok, akik tényleg megérdemelték. Néha viszont akaratlanul is szerettem levezetni magam olyan férfiakon, akik más nőket bántalmaztak. Nekem elég volt egy szempillantásnyi idő, hogy fellógassam őket. Utáltam az ilyesfajta férgeket, megvetettem őket, és én voltam a legnagyobb szószólója azoknak a nőknek, akiket bántalmaztak... tettek kellettek, nem pedig üres ígéretek a nagy emberektől. - A sok domborulat közben elmehettél volna a Sziklás hegységhez is. Ott is vannak érdekes domborulatok. Igaz, talán kicsit veszélyesebbek - vontam meg a vállamat. Amerika tájai gyönyörűek, imádtam nézni őket utazgatás közepette. Tatia mindig mozgásban volt, követni sem volt annyira egyszerű, így láttam már a világból egyet és mást. Majdnem minden tetszett. De minden országnak, minden vidéknek megvolt a keresztje. Nem esett nehezemre megtalálni őket. Valamiért mindig a hibát találtam meg először, ennek pedig oka is volt. Csak nem szoktam kimondani. Ahogy rám nézett a szemtelen megjegyzése után, szinte azon kaptam magam, hogy szeretném eltakargatni a testemet, holott teljesen fel voltam öltözve. Mégis úgy mért végig, mintha teljesen meztelen lennék. Ez a férfi tudott valamit. De még a nevét is elfelejtettem. Látszik, mennyire maradnak meg ezek a dolgok. - Vegyél vissza, hé - szólaltam meg aztán, némi torokköszörülést követően, majd egy pillanatra inkább az ablak felé fordítottam a fejemet, csak hogy a tájat kezdjem figyelni, és a fölé gyülemlő sötét bárányfelhőket. Kétség sem fért hozzá, hamarosan eljön az ítéletidő, és így tényleg nem tehettem ki innen a lábamat. Nem mintha annyira nagy veszély lett volna a sérülésemre, de eddig is azt hittem, hogy nem eshet bajom. Ő rácáfolt erre, mikor összevakart egy támadás után. Az a bizonyos csók... nem volt túl gyengéd. Inkább szenvedélyes, birtokló... nagyjából egy ilyen fickóból ilyet néznek ki a lányok. Csak én nem az a fajta voltam, akit egy kis nyelvgyakorlat levesz a lábáról. Küzdeni próbáltam az ilyesmi ellen, ez most mégis túlontúl is jól esett... és csak pár másodperc múlva jutott el a tudatomig, hogy véget kell vessek neki. Ekkor toltam el. Nem akartam többet mondani, de mégsem eresztett. Ujjait az arcomon éreztem, hangja rögtön a fülemig kúszott, mire felkaptam a fejemet. Talán nem én voltam itt az egyedüli, aki ismerte az emberi érzéseket, és tudtam olvasni mások szeméből. Bár ő meglepett ezzel a kérdéssel, azzal, hogy nem volt tapló. Mást néztem ki belőle. - Nem úgy váltam vámpírrá, mint ahogyan szerettem volna. Ennyi az egész - mondtam rekedt hangon. A férfi, aki átváltoztatott, megölte a másik kettőt, aki előtte a földre tepert. Magam sem tudtam, mivel érdemeltem ki a könyörületét, de ő változtatott vámpírrá. Csak a mocsok nem volt lemosható. Az emlékeimet nem tudta megtisztítani. - Akarsz mást is tudni? - kérdeztem, végül nem törődve vele, tényleg kirángattam a karomat a keze közül.
Kár lenne tagadni, mert igazán kedvemre való volt a társaságom. Jót szórakoztam rajta, ugyanakkor kíváncsivá is tett és felkeltette az érdeklődésemet. Na, hé! Azért nem olyan értelemben, hogy el akarjam venni, vagy bármi hasonló. Ő nem volt könnyű eset, s pont az a férfi voltam, aki szereti a kihívásokat. Meg egészen aranyos volt az arca, amikor bosszantottam őt. Azok a kis ráncok, olyan rakoncátlanok voltak olyankor az arcán. Az újabb megnyilvánulására csak elmosolyodom és rövid időre a tarkómon összefonom a karimat, vagyis úgy keresztbe, biztosan láttál majd olyat, majd pedig a hajamba túrtam, hiszen nem volt kopaszra nyírva a hajam, szerencsére mostanság is divatban volt ez a haj, így nem volt miért aggódnom. – Most a szívembe gyalogoltál angyalom, amiért nem nézed ki belőlem, hogy már azokat a domborulatokat is meghódítottam. – s még a színházi előadás mellé még a szívemre is tettem a kezemet, mintha tényleg annyira fájtak volna a szavai. – De mint láthatod, még ők se jártak sikerrel, hiszen még mindig itt vagyok. – kacsintottam rá pimaszul, s közben jót mosolyogtam a bajuszom, mármint a borostáim alatt. Sose volt nagy bajuszom, az annyira régimódi már. Inkább csak borostám volt, pont amilyen, ami még jól állt és a legtöbb nőnek be is jött. - Mert ha nem? Akkor mi lesz? – kérdeztem tőle egy széles vigyor közepette, miközben el is löktem magam a támasztékomtól, majd újra végig mértem őt. – Talán nem kellene kelletned magad, s akkor nem néznélek így. – nem gondoltam komolyan, s a hamiskás mosoly mellett ott volt az a tipikus rossz fiús nézés is. Ohh, láttam már sok nőt is, s tény, hogy szívesen megnézném egy szál csipkében őt, vagy még anélkül is. Biztos vagyok abban, hogy igazán gyönyörűség lappang a textília alatt, legalábbis abból, amit már láttam. De hát néha vannak olyan alkalmak, amikor mindent a szemnek és semmit a kéznek, bár itt se kaptam túl sok látványosságot, de ennek ellenére is a fantáziám szárnyalt a nézésemmel meg szemmel láthatóan sikerült zavarba hoznom őt. A kezem már éppen vándorútra tévedt volna, amikor eltolt magától, kiszabadította magát a karmaim közül. Pedig, éreztem, hogy élvezi, de aztán történt valami. Mintha valami eszébe jutott volna és az megakadályozta volna abban, hogy tovább engedjen az érzéseinek. Ohh, pedig ha tudnád, hogy mi mindenre vagyok képes. Igazán jó mókát hagysz ki kicsi lány. De amikor meglátom az arcát, akkor eléggé ismerős érzéseket pillantok meg. Nem ő az első nő, akinek valami hasonló csillogás kerül a pillantásába, de persze nem miattam. Ekkora féreg és gyökér se vagyok, mint azok a vadbarmok. - Ha ennyi lenne, akkor nem így viselkednél. – hívtam fel a figyelmét valamire, majd amikor távolabb is lépett tőlem, akkor inkább elengedtem őt, majd pedig hamarosan már az ágyban landoltam. Kényelembe helyeztem magam, majd megpaskoltam a helyet magam mellett. – Hmm, amit elmondanál. Mesélj, Devonne. – pillantottam rá komolyan, hiszen tényleg érdekelt, s bármennyire is akartam volna bebarangolni vele a lakást, ami jobb móka lett volna ennél más választásom nem volt. Az eső zuhogott, ő pedig távolságot akar tartani, de nem értem miért. Tetszett neki az ízelítő, akkor biztosan tetszene a folytatás is. Kellemesebb lenne, mint csevegni, de hát nők… Ki érti őket!
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Dec. 31, 2016 11:08 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
raymond & devonne
i don't know what happened
Minden nőnek van egy bizonyos esete. Vannak olyanok, akik az érzéki, okos, intelligens férfiakat szerették. Megint mások jobban kedvelték a rosszfiúkat... csak hát, a rosszfiúk között is voltak okosak, intelligensek, nyilván ezért tudták olyan nagy sikerrel elcsavarni ezen lányok fejét. Én soha nem akartam egyik csoportba se tartozni, leginkább azért, mert undorodtam a skatulyáktól, ezen felül pedig a legtöbb férfitól. Ez alakult ki bennem, és amikor egyesek úgy méregettek, ahogyan ő jelenleg... hát, szívem szerint megsimogattam volna az arcát egy gereblyével. Szeretetből. Vagy nem. - Hm, ezek szerint van szíved. Ez már egy jó pont - mondtam, mintha csak ennyit szűrtem le volna abból, amit mondott. Akkor járt ő a Sziklás hegységnél, mikor én a templomban. Eléggé groteszk volt, de sem a családom, sem én nem voltam vallásos, soha nem jártunk templomba, de még a világháború ideje alatt sem éreztük szükségét a dolognak. - A legtöbb nő nem szereti, ha egy férfi azzal henceg, hogy hányféle domborulaton járt már - válaszoltam a szokásos pimaszságommal, próbálva elfojtani egy rakoncátlan vigyort, de nem voltam túl jó színész. Az érzéseim valódiak voltak, minden, amit rajtam látott, nem játék volt. Az arcomra általában minden oda van írva, ezek alapján már sokan tudják, hogy mikor tetszik valami, vagy éppen mikor nem. A csípőre tettem mindkét kezem, miközben a szavaim ellenére továbbra sem takarította el rólam a tekintetét. Az volt a célja, hogy zavarba hozzon, hát sikerült is neki. Még ha ettől ismételten viszketett is a tenyerem. - Van egy olyan érzésem, hogy bármit is csinálnék, te akkor is így néznél rám... - sóhajtottam fel pár másodperc múlva, mikor már rájöttem, hogy semmi frappáns sértés nem jut eszembe, így le is vettem a kezeimet a csípőmről. Általában kreatív voltam, soha nem fogytam ki a szóból, de most történt valami. Ez az érzés szörnyű. Ennyire lefegyverezettnek érezni magam... bár egy tehetséges ellenféllel szemben estem el. Tehetséges. És rohadtul beképzelt és nagyképű. Maga a csók tényleg meglepett, de nem sok időt hagytam a döbbenetnek. Magam sem tudom, mikor hagytam utoljára valakinek, hogy ilyet tegyen velem... nem gyakran esett jól, ha a számban matattak, de most még erről is megfeledkeztem. Nagyjából fél percig. Aminek aztán hangot is adtam... nyilván érezte, hogy nem vele van itt baj, de rajtam volt a meglepetés sora, mikor teljesen emberi hangon kérdezte meg, hogy mi a bajom. Közben már az ágyra dobta magát, mellette pedig szabad volt egy hely, oda nekem kellett ülnöm. De miből is gondolta, hogy egy idegennek bármit is elmesélek valamiről, amit még saját magamnak sem szerettem újra és újra feltárni? Hacsak nem pszichológus, de azért azt kötve hiszem. - A második világháború ideje alatt lettem vámpír, miután a vőlegényemet megölték. Egy vámpír ölte meg - nevettem el kínlódva. Hát igen, még annyi tisztesség sem járt neki, hogy háborúban essen el, nem. Őt Tatia Petrovának kellett megölnie London belvárosában. - A halála után nem sokkal teljes zavar tört ki a városban. Bombázni kezdték Londont. Rengeteg katona vetette be magát, az emberek... próbáltak biztonságos helyre kerülni. Én azt hittem, megtaláltam a saját biztonsági pontomat. De két tiszt éppen ugyanott járőrözött. Talán mondanom sem kell, hogy egy nő összezárva két begőzölt férfival... nem jó összeállítás - sóhajtottam fel, közben érezve, hogy minden apró kis szőrszál égnek áll a testemen. - A mai napig nem tudom, hogy ki volt a harmadik, aki ott volt, és megitatott a vérével... de ő nem bántott. Megölte a másik kettőt, miután... - elcsitultam. Nem akartam folytatni.
- Vigyázz még a végén azt fogom hinni, hogy kedvelsz. – kacsintottam rá kajánul, hiszen nekem van szívem? Legtöbb esetben van, ha úgy akarom, de valójában régóta nincs. Mindent mindig pontosan aszerint teszek, ahogyan előnyöm lehet belőle. Ehhez pedig ha az kell, hogy legyen szívem, hát akkor lesz. Ezen aztán ne múljon. Kíváncsian fürkésztem továbbra is őt, mintha csak éppen teljesen máshol járnának a gondolataim, de valójában jelenleg nem így volt. – Ezt úgy mondod, mintha tapasztalatod lenne. Csak nem ártértél inkább te is másabb domborulatokra? – ohh csöppet se gondoltam komolyan, de annyira aranyos volt, amikor bosszúságnak köszönhetően apró ráncoskák jelentek meg arcán, vagy éppen a szemei szikráztak. Akkor azt hiszem, hogy még vonzóbb volt, mint eleve. Mosoly pedig továbbra se tűnt el az arcomról. Gondoljon csak szemtelennek, vagy éppen idegesítőnek. Már várom a csípős megjegyzését, hogy még jobban szórakozhassam. Csak lezseren megrántottam a vállaimat, mintha csak rá akarnám bíznám ennek a talányát. Talán igen, talán nem. Az se kizárt, hogy csak tényleg remekül szórakozom és érdekes látni azt, hogy mire miként reagál. Lehet, hogy csak egy tanulmány része, vagy annál több. Lassan és hanyagul megvakargattam kicsit az államat és a borostámat is. – A legtöbb nő szereti, ha egy férfi figyel rá és őt nézi. Sokan ezért talán ölni is tudnának, nem gondolod? – szólaltam meg végül, miközben a pillantásommal továbbra se eresztettem őt. Miért is tenném? Lássuk csak, hogy meddig viseli el, vagy éppen mikor jön az, hogy a csípős nyelvezetét inkább felváltják a tettek. Nagyon is érdekelt, hogy hol a határ nála. Bár azt nem mondom, hogy csak úgy hagynám neki, hogy lekeverjen egyet, de hát naa, akkor is remekül szórakozom. Viszonylag egészen könnyedén sikerült kiderítenem, hogy nagyon is jól csókol, még akkor is, ha túl sok ideig nem élvezhettem. Azt viszont sikerült leszűrnöm, hogy annyira talán még se volt ellenére, mint ő azt szerette volna elhitetni velem, de hát lássuk csak mi lappang a sötét múltban, amiért ennyire férfiellenes tud lenni. Csodálom érte kicsit, ugyanakkor bosszant is. Könnyedén landolok a hatalmas ágyamon, majd pedig könnyedén pacskolom meg a szabad részt, hogy nyugodtan üljön le. Nem fogom megenni és a vihar se úgy néz ki, mint ami távozni akarna mostanában. - Részvétem, de ha talán még így is jobb halála volt, mintha egy ellenséges golyó végez vele. – talán kissé rideg lett a hangom, de így gondoltam. Nem egy barátot veszítettem el akkoriban, ahogyan nem is egy életet vettem el. Farkasként egész jól lehetett vadászni. Nem golyó volt, annál borzalmasabb lény, de ez most nem tartozott ide. Rajta volt a sor. Nem vágok a szavaiba, csendesen figyelem őt, majd ha időközben tényleg leült, akkor könnyedén simítok végig gyengéden az arcán. – Sajnálom, egyik nő se érdemli ezt. Akár háború van, akár nem. – a hangom komor és eléggé méllyé változott. Volt már, hogy ilyen személyt öltem meg, mert a törvény nem tett semmit se. Nem voltam szent, de sose voltam erőszakos egyetlen egy nővel se. – Dühít, hogy nem te ölhetted meg őket? – pillantottam rá kérdőn, hiszen valaki átváltoztatta, örökké élnie kell ezzel együtt, de vajon dühös amiatt, hogy nem ő állhatott bosszút azért, amit vele tettek? Nagyon is érdekelt el, hiszen talán a lelke azóta is fortyogott. Már csak az volt kérdés, hogy leginkább miért. Azért, amit vele tettek, azért mert a bosszút is elvették tőle, vagy inkább azért, mert örökéletre kényszerítették?
Kezdőlap
• 
