Egy újabb nap a paradicsomban, vagy inkább a pokolban? Szerintem ez már részletkérdése, hiszen mindenkinek mást jelentenek ezek a dolgok. Számomra egyszerre mind a kettő, hiszen Scarlett mással enyeleg és emiatt ez a város maga a pokol, de nem mehetek el innét. Itt van a családom és őket mindig meg fogom védeni. Őket senki se bánthatja. De ha azt vesszünk, hogy itt vannak a legfinomabb őzikék, akkor ez a hely maga a paradicsom. Élvezem minden egyes porcikájukat, de minden értelemben és ez ma este se lesz másképpen. Ma én is jól fogok szórakozni és a bennem lakozó farkas is. Szeretek megszabadulni az emberi korlátoktól és uralni a természetet minden értelemben, s akkor arról még nem is beszéltem, hogy mennyire imádok mások elméjével játszadozni. Higgadtan és nyugodtan pásztázom körbe a bárt, s a benne lévő hölgyeményeket. Hmmm, érdekes a felhozatal. Lassan elindulok az egyik magányosnak tűnő lány felé, majd hamarosan beszélgetésbe is kezdünk. Az órák csak úgy repülnek, de az üres fecsegése csak nem akar szűnni. Egyszerűen csak beszél és beszél, aminek köszönhetően az alkohol csak úgy lesiklik egymás után a torkomon. Ezt másképpen nem lehet kibírni. Mire észbe kapnék, addigra már úton is vagyunk az erdő mélyén található villám felé, vagyis valami olyasmi, hiszen annyira nem mondáném erdészháznak. A lány egészen jól viseli a dolgot, de amint átlépi a küszöböt megtörik a jég és nekem esik. Hmmm, édes ajkak, de még se annyira finomak, mint amilyen egykoron valaki másé volt. Többiekhez képest egész sok időt elpazarolok rá, de amikor békésen álomba szenderül, akkor egyszerűen csak kibújok az öleléséből, majd hamarosan már farkas alakban figyelem őt. Majd hamarosan megszólalok. -Hello darling,ideje lenne menni. - bár inkább csak morgásnak hangzik. Mosolyogva figyelem, ahogyan ijedten felpattan az ágyból a lány,majd elkezd szaladni kifelé az ingemben. Rossz pont pici lány, hiszen senki se tarthat meg szuvenírt. Hamarosan kezdetét veszi a játék, hol emberi alakban, hol farkas alakban követem őt. Néha elhitetem vele, hogy megmentem, majd újra az őrület határa felé lököm, egészen addig, amíg lenem terítem őt és hamarosan a fogaim elmélyednek a húsában. De most nem élvezhetem ki ezt az egészet, hiszen hamarosan megérzek egy ismerős illatot. Nem lenne szabad itt lennie, legalábbis nem most. Újra a lányra morgok, hogy fogja már be, majd vérző lábbal és kézzel otthagyom az erdőben, s sietve indulok el az illat irányába. Amikor meglátom a húgomat, akkor véres arccal morgok rá, de persze ő miért is ijedne meg tőlem? Elkapom a felém nyújtott nadrágot, mire hamarosan az egyik bokor mögött visszaváltozom, belebújok a nadrágba, majd minden kedvesség nélkül elkapom a karját és egyenesen a házam felé ráncigálom őt. A pillantásomból pontosan tudja, hogy nagyon mérges vagyok rá. Becsapom magunk mögött az ajtót, majd felkapok egy inget és azt is magamra öltöm. Mi a francot keresel itt!? Nem megmondtam, hogy ide soha ne gyere, Emma!? - kérdeztem tőle idegesen, majd a hajamba túrok, hiszen megint megfosztott attól, hogy kiélvezzem az éjszakát. Egyszer már megmentett egy ártatlan lányt és azt nem is firtattam soha se, hiszen ott tényleg majdnem az utcán nyársaltam fel a szőkeséget... Veronica vagy mi volt a neve... lényegtelen. - Mit akarsz húgi? Mi volt olyan fontos, hogy megzavarj? - fonom össze magam előtt a kezemet, de előtte még az egyik székre mutatok parancsolóan. Erősebb vagyok nála, de nem csak testileg, de a varázserőm is nagyobb, így reménykedek abban, hogy továbbra se készül valami őrültségre, mert nem szívesen bántanám őt. Soha se tettem, s nem most akarom megtenni. Még annak ellenére se, hogy mást ilyenkorra már kínok között ölnék meg.
Az este fátyolként borul a tájra, én pedig figyelem, miként sötétedik el teljesen a világom és adja át helyét egy másiknak. Egy sokkal rosszabbnak, aminek nem szabadna egyáltalán léteznie sem. A borzongás óhatatlanul is végigfut a bőrömön, így összébb húzom magamon a kardigánomat és nagyot sóhajtva felkelek az ablakpárkányról, hogy a bátyám szobája felé induljak. Ilyenkor már itthon szokott lenni, nekem pedig nyílt bejárásom van a szobájába, így kopogás nélkül suhanok be az ajtón, mint egy kis manó, és majdnem olyan hangtalanul is. Nem hallok neszezést, körülnézvén nem is látok senkit, és a megvilágosodás eme pillanatban elér engem. Egyetlen oka lehet annak, hogyha nincs itthon, annak a következményeivel pedig nem szeretnék számolni. Anyám már alszik, így senki nem zavarja meg motoszkálásomat, míg kabátba bújok és egyetlen szó nélkül vetem magam a közeli erdőbe. Ugyan, hányszor hallottam már, hogy a legjobb, amit tehetek, ha messze elkerülöm ezt a rengeteget, de egyszerűen nem vagyok hajlandó hagyni, hogy a bátyám újra megtegye.. Hogy újra szabadon engedje a benne lakozó szörnyeteget, én pedig utána ismét úgy érezzem, mintha egy részem meghalt volna. Persze fizikailag én rendben vagyok, lelkileg már kevésbé, mert ezek után a belé vetett bizalmam megcsappan kissé, és a remény is csak pislákol néhány órán keresztül. Ilyenkor kétségek közt leledzek, de aztán újra meggyőzöm magam, hogy van miért és ráadásul még érdemes is küzdenem, nemhiába nem adtam fel annyi év után, pedig tisztában vagyok azzal, mennyi vér tapad már édestestvérem kezéhez. Az éjszaka hangjai nem rémítenek meg, de a hideg hatással van rám, ennek köszönhetően figyelmetlenebb vagyok, de úti célomat meglehetősen gyorsan elérem. Nagyon is jól tudom, hogy hová kellett jönnöm, és azt is, hogy Norman nem nagyon lesz elragadtatva a ténytől, hogy engem itt talál. Ez az övezet tiltott a számomra. De a leteremtés várat magára, mert a házban csak eldobált ruhákat találok. Elkéstem. A bátyám nadrágját veszem kézbe, mert ha megtalálom, erre mindenképpen szüksége lesz, és újra az erdőbe lépve már próbálkoznék egy bűbáj elmormolásával, hogy letapogathassam őt, ha már a közelben van. Erre viszont nincs is szükségem a továbbiakban, mert ő előbb talál rám, mint én őrá. A durvaságot nem viselem jól, főleg nem tőle, ezzel akar visszavágni azért, mert megszegtem a parancsolatot, miszerint én soha nem jövök ide. Hát ezt is megéltük. Elérkezettnek látszik az idő a helyzet alapos tisztázására, és ha már másképp nem megy, akkor így. - Megölted? - kérdezem halkan, csalódott hangon, kikerülve a felém intézett kérdéseket, amikre nagy valószínűséggel ő maga is pontosan tudja a választ. Állva maradok, hozzá hasonló pózt veszek fel, karjaimat összefonom a melleim előtt, de én közel sem váltok ki belőle olyan fenyegető hatást, mint ahogy ez alap esetben fordítva lenne. Sosem ijedtem még meg tőle, nem gyakorol rám befolyást azzal, hogy fenyeget vagy bármilyen módon bánt. Eltekintve persze attól, hogy néha kibújik a saját bőréből és őrültségeket művel. - Elkéstem? - teszek fel ismét egy kérdést fojtott hangon és tudat alatt már most keresztet vetek a lányra, akinek a fejét a bátyám elcsavarta egy éjszakára. A vérfoltok rajta kellően árulkodnak. A ruhái felé pillantok, aztán hirtelen, de nagyon határozottan meg is indulok feléjük és egyesével összeszedem a ruhadarabokat. - Ki fogok menni, és megkeresem.. - indulok az ajtó felé. Tudhatja, hogy szinte már szokásommá vált, hogy a nyomában járok, és ha módomban áll, akkor segítek a sérülteknek, akiket magukra hagy.. Már ha sérüléssel megússzák. Ha pedig meg akar állítani, ahhoz ilyen esetben bizony erőszakra lesz szüksége. Először tudnom kell, mit tett és mit kell elbírnia a lelkemnek, utána majd foglalkozom minden mással.
Mindenkinek megvan a kedvenc napszaka. Enyém azt éjszaka, mert egyszerre élvezhetem mind a kettő énemet. Nem szerettem mindig emberi külsőmet, hiába voltak hozzám kegyesek az istenek ilyen téren. Sokkal jobban szeretem a farkas énemet, mert olyankor senki se állhat az utamba. Olyankor még inkább előtérbe kerül a bennem lakozó vadállat. Elhiszem azt is, hogy miért akar részben távol tartani Scarlettől a húgom, de örökké nem húzhatjuk ezt a találkozást. Előbb-utóbb találkoznunk kell. A ma este se volt másabb, mint a tegnap előtt vagy az előtti napok. A rutin szinte ugyanaz, de néha minden sokkal könnyebben és simámban megy. Most is minden a terv szerint sikerült volna, ha nem toppan be egy váratlan vendég. Ismertem ezt a babonázó illatot, olyan volt, mint a friss harmat tavasszal, vagy a tavaszi virágok első illata. Egyszerre keltett az emberben reményt és boldogságot eme illat, hiszen a hozzá párosuló arc az angyalokéval vetekedett. Nem is értem, hogy ő miként lehet eme család tagja, annyira nem idevaló. Talán anyám még se volt annyira hű a szeretett férjéhez, mint azt sokan gondolnák, hiszen a családban mindenkinek sötét haja volt, de neki aranyló volt, amin a napsugarai előszeretettel csillannak meg. Túlzottan ártatlan arc és ahhoz a világ legtisztább szíve párosult. Nem ebbe a világba való ő. Számára ez a hely túl mocskos és gonosz, még a végén valami baja fog esni. Azt viszont nem hagyhatom, de ha így folytatja, akkor én leszek az a személy, aki megtanítja azt, hogy milyen engedelmesnek lenni. Sietve hagytam magára a jelenlegi játékomat az erdő mélyén, de ha az ellenkező irányba elindul, akkor kiérhet egy útra és kérhet segítséget, de azt én nem hagyhatom. Nem beszélhet, többé nem akarok tanukat, így miközben szeltem az erdőt farkas alakban elmormoltam egy varázslatot, hogy rám egyáltalán ne emlékezzen. Gyorsan kikerültem a fákat, átugrottam a bokrokon és még az se érdekelt, hogy az arcom. Egyedül az érdekelt, hogy olyan helyre tévedt a pici Emma, ahova nem lenne szabad. Nem csak miattam, hanem a többi farkas miatt is. Amikor átváltozunk, akkor az emberi énünk eltörpül és semmi már nem marad, mint a vadállat, a bestia, aki az éjszaka egyik ura és sok állat retteg, mert mi vagyunk a vadászok, a falkavezérek és velünk összerúgni a port nem célszerű. Emiatt nem kellene itt lennie, mert senki se szereti a hívatlan vendégeket, én meg pláne nem. Egyáltalán nem érdekel, hogy mennyire nem tetszik neki az, amit lát, vagy amit teszek, de ő szegte meg az aranyszabályt, így vállalni kell a következményeket. Mit tenne akkor, ha megtudná, hogy apucit kétszer is megöltem és esélyt se adtam arra, hogy megismerje? Talán meggyűlölne, de ennek kicsi az esélye, hiszen hatalmas szíve van és ezt bizonyítja az is, hogy az ördögi bátyát is képes elviselni és szeretni. Miért kérdezel olyat, amit valójában nem akarsz tudni? – kérdeztem tőle rezzenéstelen arccal és közben egy pillanatra se veszem le róla a tekintetemet. Lassan újra és újra végig mérem őt, majd amikor megmakacsolja magát, akkor egy kisebb mosoly kúszik az arcomra, hiszen végre szembe mer szállni velem. Ez egyre érdekesebb. Felnőtt, de hozzám képest ő egy csecsemő, hiszen még az erejét se tudja rendesen használni, illetve ott van még a korkülönbség is. Tetszik, ahogyan a Pöttöm Panna be akar szállni a nagyok játékába. Számít ez húgi? Miért érdekel annyira, hogy időben érkeztél vagy elkéstél? – kérdezem közben kíváncsian, amikor pedig elindul az ajtó felé, akkor egyszerű varázsigének köszönhetően az ajtó bezárul. Hallhatja, amint az ajtó zárja szinte vészjóslóan kattan, hiszen egy őrült ember soha nem fog megváltozni. Én se leszek jobb, még az ő kedvéért se. Őt soha nem akarnám bántani és ehhez tartani is fogom magamat a végsőkig, de ha így halad, akkor meg tudja azt, hogy milyen érzés igazán rettegni tőlem. Lassan elindulok felé, majd amikor elé érek, akkor elkapom az állát és úgy emelem fel a fejét, hogy a szemembe nézzen és lássa azt, hogy ennek már fele se tréfa. – Mit akarsz valójában? Miért vagy itt? Mitől retteg az én egyetlen húgocskám? – kérdeztem tőle kíváncsian, majd elengedem őt és utoljára a kanapéra mutatok, hiszen ha kell, akkor én magam fogom őt odaszegezni. Utálom, ha valaki ellenem szegül. Főleg akkor, amikor a családom teszi, akik sok mindenért hálásak lehetnének nekem.
Miután sejtésem több ízben is beigazolódott és biztosra vehettem, hogy a vadállat ott, véres pofával és ádáz arckifejezéssel a bátyám, egész testemet átjárta valami különös nyugodtság. Ambivalens érzések sora zúdult át rajtam közben, de lelkem mélyének forgataga, ami eddig bátyám keresése miatt zsongott, most megbékélt néhány pillanat erejéig, hogy aztán elkezdhessek aggódni a rá tapadt vér tulajdonosa miatt. Következetesen nem engedett nekem túl sok teret, de nem várhatta, hogy évekig eltűröm, és halálom napjáig viselem majd annak a terhét, amit ő művel. Igazság szerint könnyűszerrel kitörölhette volna az emlékeimet minden egyes alkalommal, mikor felhozom a témát, de valószínűleg ő is teljesen tisztában van annak következményeivel. A köztönk lévő különleges kapcsolat nagy valószínűséggel a feledés homályába veszne egyetlen pillanat leforgása alatt, na meg aztán ki tudja, hogy az elmém mennyi beavatkozást viselne el, mielőtt komplett őrült válna belőlem? Kérdéses. Nem hiszem, hogy kockáztatna. - Válaszolj! - makacskodom továbbra is, és remélem legalább ebben őszinte lesz hozzá. Hiszen eddig valahányszor kérdeztem, mikor lesz ennek vége, mindig csak elodázta a dolgot, pedig én soha az életben nem kértem tőle semmit, csak azt, hogy vessen ennek véget. Csak ennyi, és hozzájárulna vele ahhoz, hogy sikerélménnyel gazdagodjak és még inkább a bizalmamba fogadjam. Ám ha minduntalan elnagyolja ezt a kijelentést és tovább folytatja ezt a fajta beteges szórakozást, a végén tényleg azt éri el, hogy veszett ügyként könyvelem majd el és... Nem. Nem érheti el, hogy lemondjak róla. Az olyan lenne, mintha felhagynék a szeretettel, a lélegzéssel, olyan volna, mintha megszűnnék érezni vagy éppen létezni. Jelenleg viszont csak azt érzem, hogy van itt valaki, akinek talán még tudok segíteni, és most nem rá gondolok. De megelőz és bezárja az ajtót. Az én erőm eltörpül az övé mellett, a gyakorlatom meg pláne, mivel anyám mellett néha Norman foglalkozik azzal, hogy szépen lassacskán ténylegesen kontroll alá tudjam vonni magam. Persze nem viszi túlzásba.. A könnyem egy apró cseppje már ott úszkál a szemgödrömben, várva, hogy kibuggyanhasson, de egyelőre nem adok rá lehetőséget. - Csak azt akarom tudni, hogy megölted-e... - nyomatékosítom még egyszer, valamivel nyugodtabb hangon és kompromisszum gyanánt helyet foglalok a kanapén. De nem is ad más esélyt, a szokásosnál durvábban bánik velem, pedig ha tudná, mi zajlik le bennem.. Ha tudná, hogy minden egyes nappal jobban rettegek attól, hogy el fogom veszíteni őt.. Előbb vagy utóbb persze mindenképp bekövetkezik majd, hogy elszakadunk egymástól, vagy egyikünk meghal, most nem erről van szó.. Egyre többször hagyja, hogy elhatalmasodjon felette a vérontás iránti vágy. Elborult pillanataimban néha az is megfordul a fejemben, hogy engem is képes lenne bántani olyankor. - Nem félek semmitől.. - suttogom magam elé halkan, de ezt még én sem hiszem el, pedig igazság szerint őszintén gondolom, hogy nem félek. Rettegek. Túl sok minden nyomaszt, és ha nem látja, hogy mindennél jobban szükségem lenne a bátyámra, akkor vak.
Annyira ártatlan volt a húgom, hogy sokszor gondoltam arra, hogy esetleg az égiek valamiféle gúnyt űznek velem, hogy pont őt küldték testvérnek mellém. Ha hinnék az angyalokban, akkor azt mondanám, hogy az egyik angyal szállt le közénk, de tudtam, hogy angyalok nem léteznek, csak tiszta szívűek és ártatlanok. Noha, ez a világ nem éppen az ilyenek számára lett létrehozva, mert itt mindenki mocskos és gonosz. Egy-egy ártatlan pillantás se mindig jóságot takar. Sok esetben csak egy csel, hogy megtévesszen másokat és végül az ördög útjára csalja az áldozatait, de Emma teljesen másabb volt. Ő tényleg jó volt és annyira nem ebbe a világba való, de ha választanom kellene, akkor azt mondanám, hogy örülök annak, hogy ebbe a korba született és nem abba, ahova eredetileg meg kellett volna érkeznie. Soha nem szerettem azt, amikor valaki számon kér. Elég idős vagyok ahhoz, hogy a saját utamat tudjam járni és azt tegyek, amit akarok. De persze ebbe is bele akar szólni az egyik nő az életemből. Ha nem ismerném Ems-t, akkor most biztosan meglepődtem volna azon, hogy itt van, de pontosan tudom, hogy milyen. Sok dologban hasonlítunk, még ha ez az első pillanatban nem is látszódik. Jelen pillanatban viszont csak idegesít az, hogy betette a lábát egy olyan helyre, ami meg volt neki tiltva. Csendesen hallgatom őt és egy kisebb mosoly jelenik meg az arcomon, amikor végre helyet foglalt a kanapén. Végül egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat, amikor még mindig nem bír magával. Soha nem fogod feladni, igaz? - kérdezem tőle kicsit bosszúsan, majd újra a hajamba túrok. - Életben van, s ha van valamennyi esze, akkor még megélheti a reggelt. Most már boldog vagy? - kérdeztem tőle kicsit úgy, mint egy durcás kisfiú, de még mielőtt hátat fordítanék neki és otthagynám főni a saját gondolataiban megpillantok egy apró könnycseppet a szemében. Soha nem akartam bántani őt. Most még is megtettem, de ezen se kellene megilletődnöm, hiszen eléggé tuskó tudok lenni és valószínűleg olyan személy vagyok, akit néha maga az anyatermészet is átkoz. De ez van, ilyen vagyok és ezen a húgom se fog változtatni. Lassan közelebb sétálok hozzá, s leguggolok elé. Gyengéden megérintem az arcát, majd letörlöm azt a bizonyos könnycseppet, ami megjelent a szeme sarkában. Tudom, hogy titkolni akarná, de előttem nem lehet titka.... Mitől kellene félned Pöttön Panna? - kérdezem tőle kíváncsian és lassan az állánál fogva felemelem a fejét. - Miért sírsz? Nem foglak bántani, még ha mást bántottam is volna ebben az esetben. A húgom vagy Ems, s annyira ismerhetnél már, hogy akár az életemet is adnám a tiedért. - teszem hozzá még mindig komolyan és nem engedem el őt. Érzem, ahogyan remeg, de nem értem, hogy miért, ahogyan azt se, hogy mitől fél. Engem nem kell féltenie, mer tudok magamra vigyázni, ahogyan rá és édesanyánkra is.
Az éremnek mindig két oldala van. A valóságos, és az, amit látni akarunk. Az egyikre rásüt a fény, a másik felét viszont árnyék öleli fel. Nem jó és rossz, hanem a két pólus, ami ellentéte ugyan, de egyazon érme két oldala, kiegészítik egymást. Azt hiszem, minket is így lehetne jellemezni. A bátyám az, aki újra és újra enged a vágynak, vért ont, és nem érez utána sajnálatot, megbánást meg végképp nem. És ott vagyok én is, s bár nem az én feladatom lenne, de viselem minden tettének a következményét, már amennyit lelkiekben elbírok. Talán azért is születtem mellé, mert odafent tudtak arról, hogy szüksége lesz valakire, aki hatást tud rá gyakorolni a puszta létezésével, vagy azért, mert kell valaki a földön, aki képviseli a hatalmukat, és akit felvérteztek, hogy képes legyen megóvni őt saját magától is. S ha így van, akkor eddigi próbálkozásaim nem sok jóval kecsegtettek. De hiszem, hogy képes leszek még megváltoztatni őt, valamiképpen biztosan. Nem akarom, hogy kibújjon a saját bőréből és engedelmes jósráccá váljon, csak tanulja meg, hogy ez, amit művel, sehová nem vezet, nem hogy még jóra. Hiszem, hogy nekem ez az egyetlen küldetésem, és azért születtem meg, hogy meglássam benne a jót, amit újra és újra bemocskol az áldozatainak vérével, de attól még ott van a lelkében az a parányi sugár, ami bennem is. Más lehetőséget egyszerűen nem vagyok hajlandó elfogadni és szerintem ő is tisztában van azzal, hogy én milyen szerepet töltök be az életében, csak magának sem vallja be, hogy célom van. Nem csak az, hogy megmutassam, van a világban még jóság. S mint egy kis sziget, amit nem mocskoltak be és nem hódítottak meg – bár minden oldalról körülvesz ugyan a sok szenny, mégis –, érintetlenül áll egymagában és oltalmat élvez. Egy biztos pont, ami megóvja – még ha csak képletesen szólva is, hiszen az ereje össze sem hasonlítható az enyémmel. - Sosem.. Ebben az egyben biztos lehetsz.. – nézek rá kissé talán megtörten és csalódottan, de nem is kellene válaszolnom a kérdésére ahhoz, hogy tudja, nagyon is komolyan gondolom, hogy soha nem adom fel. Tiltja a vallásom. De hiába állok pozitívan a történtekhez és siklok egy a tény felett, hogy megint csődöt mondtam, a következmények ugyanazok. Normant nem érdekli, hogy mekkora sebeket okoz a saját lelkén, nem veszi észre azt sem – vagy csak nem foglalkozik vele -, hogy a szívem vérzik érte megállíthatatlanul, és minden egyes dobbanás a következő eset felé hajt, amit szintén nem kerülhetek el. Pedig megtenném, ha tudnám, mi az, amivel végre elérném a célomat. Régóta nem érdekel már a veszteség, ami a világot éri.. Talán önzőség, hogy csak a sajátomra tudok gondolni és én is elkezdtem azonosulni a világgal, de ennyi bűnöm lehet.. Talán.. - Nem vagyok.. De te tudod, mi tenne engem boldoggá… - válaszolom elhúzott szájjal. Azért megkönnyebbülök, hogy idejében érkeztem és próbálom ebben is meglátni a jót. Talán halkan fel is sóhajtok, nem érdekel, hogy hallja-e. Mintha valamiféle személyes küldetésem lenne, hogy minden este kilógjak utána, és amikor csak lehet, az útjába álljak. Ha így folytatom, meg fog gyűlölni, tudom, hogy így lesz, és akkor talán ellenem is fordulhat. De mindaddig, amíg ez nem következik be, addig én önkéntes védangyala vagyok mindenkinek, aki kapcsolatba kerül vele. Vagy neki, ahogy épp nézzük. Persze, hogy mindent észrevesz, ami csak megjelenik az arcomon. A fájdalmat mondjuk elég nehéz figyelmen kívül hagyni, de az, hogy gyengéden letörli az arcomról a könnycseppet, méltán ad bizonyosságot arról, hogy igenis érzékeli, mint megyek keresztül. De nem eléggé. - Mindentől.. Bármitől.. – rántok vállat. Félnem kellene a saját árnyékomtól is, de nem teszek, mert sokkal jobban aggaszt az, hogy őt fogom elveszíteni. Minden más csak a másodlagos helyre érhet fel. – TE ezt nem érted.. – szipogok halkan. Már úgyis mindegy, mert rájött, hogy az érzelmeim pillanatokon belül túlcsordulnak, és előtte amúgy sem kell lányos zavart produkálnom, mert tudja, hogy ilyen esetekben mennyire érzékeny a lelkivilágom. - Nem érzed azt, amit én.. Ha esetleg tartasz is attól, hogy engem elveszítesz, az a közelében sincs annak, hogy én mit érzek minden egyes alkalommal, mikor… Hiába nem hiszed el, igenis veszélybe sodrod magadat és ezzel az egész családot. Megígérted… Én csak biztonságot akarok.. - próbálkozom azzal, hogy összefüggően beszéljek, de mint olyan sokszor, ez most sem megy könnyedén. – Szükségem van rád, hogy mellettem legyél és ne úgy, mint valami utolsó pszichopata… Miért nem hagyod abba? Miért kell ez? – kérdezem meg ismét, de ezt már olyan sokszor tettem.. Csak ismételem önmagam annak reményében, hogy átlendül végre valamiféle láthatatlan holtponton és egyszerre vége szakad a vérengzésnek.
Egyszer már majdnem megöltem a húgomat, de arról legalább nem tehettem. Az édesanyám eltitkolta a dolgot, de azt nem tudnám megmondani, hogy mi miatt. Azóta pedig mindig meg akarom védeni Ems-t, de a legeslegjobban magamtól, ddde mintha a falnak beszélnék vagy esetleg a tetteim se lennének eléggé taszítóak, mert ő egyre csak jön és jön. Most lenne szabad itt lenni, de ennek ellenére itt van. Még szerencse, hogy nálam gyengébb boszorkányról van szó, mert különben lehet itt már testvéri párbaj lenne. Arról meg már nem is beszélve, hogy egy-két dolog már régen eltört volna, de persze ő neki egyetlen egy hajszála se gördülhet meg. Egyszerűen nem. Fontos számomra, talán úgy, ahogyan senki se. Azt hiszem még az édesanyánkhoz se kötődök annyira, mint hozzá. Nem tudom, hogy miként lent ennyire fontos, de ez van. Vigyázni és védeni fogom őt, akár még az életem árán is. Olyan, mint egy rózsa. Neki is megvannak a tüskéi, amivel a titkait próbálja rejtegetni vagy az érzéseit, de ugyanakkor meg meg most bontogatja magát a szirmaival. Most kezdi felfedezni, hogy milyen is a világ, hogy mennyire szép a gonoszság mellett. Ennek így kell lennie. Neki hinnie kell a világ jóságában, nem kell tudnia a család titkairól. Egyszerűen csak ki kell virágoznia és élveznie az életet, amennyire lehet, mert azért vannak határok. Túl makacs vagy. Nem félsz attól, hogy egyszer ez okozza majd a vesztedet? - kérdezem tőle kíváncsian, majd megrázom a fejemet és egy lemondó sóhaj hagyja el az ajkaimat. - Nem menthetsz meg mindenkit Pöttöm Panna. Megmentetted azt a lányt. Vicky...vagy Vera? Ahh, mindegy is. Életben vagy és érd be ennyivel. Nem lehetsz mindenki őrangyala, mert a végén bele fogsz rokkanni. - teszem hozzá kicsit talán kioktatóan, de legfőképpen úgy, hogy ne merjen ellenkezni velem. Nem szoktam kegyetlen lenni, egyszerűen csak tudom,hogy miként ejtsem ki a szavakat ahhoz, hogy tudja nem éppen kedvező velem ellenkezni vagy bármit is mond, nem érdekel ezzel kapcsolatban. Meg van a saját véleményem és ne akarja azt megváltoztatni. Sietve megrázom a fejemet, majd idegesen a hajamba túrok, mert pontosan tudom, hogy mi fog ezek után következni. Egyszerűen ez már túl sok. Elegem van és legszívesebben most eltűnnék, de ehelyett csak szúrósan pillantok a húgomra és helyet foglalok az egyik széken. Nem érdekel már. Elegem van abból, hogy mindig ugyanaz a lemez. Ne tegyem ezt és ne tegyem azt. Nincs joga megmondani, hogy mit tegyek. A húgom és védeni fogom őt, de beleszólása az életembe nincs. A kezemet összefonom magam előtt és a tekintetemet egy pillanatra se veszem le róla. Figyelem őt és minden egyes tettét, rezdülését magamba szívom. Rossz látni azt, hogy sír, de valahogyan soha se ment ez nekem. Nem tudtam igazán vigasztalni, így inkább a helyemen maradok egészen addig, amíg a benne lakozó vihar ki nem tőr. Arra már én is jó vagyok, meg a béna tetteim. Mert mit is tehetnék? Magamhoz ölelhetném, de nem ígérhetem meg neki azt, amit szeretne. Egyszerűen nem megy. Nem tudok megváltozni. Talán jobban tudom, hogy mit érzel, mint te azt hiszed. Szerinted véletlenül nem viszem haza a lányokat? Véletlenül tiltottam meg neked azt, hogy idegyere? Mindent a te érdekedben tettem, de néha úgy érzem, hogy fölöslegesen beszélek, mert úgy is azt teszed, amit szeretnél. Egyszerűen néha még a falnak is beszélhetnék. - mondom neki ideges, majd felpattanok a székről és egy morgás hagyja el az ajkaimat. Elfordulok tőle, majd a kezemmel a falba ütök. Érzem, ahogyan a vér kiserken, de nem mozdulok meg. - Ems, sok mindent nem tudsz rólam, de soha nem gondoltam volna azt, hogy kételkedsz a szavaimban. Eddig is megvédtelek téged és anyát is, ezután se lesz másképpen. Miért nem tudsz bennem bízni? Miért nem tudsz olyannak elfogadni, amilyen vagyok? Egy szörnyetegnek? - kérdezem tőle kíváncsian, majd leejtem magam mellé a véres öklömet. Nem akarom őt bántani, de igazán feladhatná már azt, hogy megpróbálja előhozni belőlem az angyali oldalamat, mert nem fog neki menni. Megöltem azt az énemet és őszintén szólva nem is hiányzik.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 23, 2015 12:16 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Norman & me
where life begins and love never ends
Tudom, hogy mindenki azt várná tőlem el, hogy végre a hátsómon maradjak és csak tűrjem el, hogy ilyen családba születtem. Az apámat sosem ismertem, de nem is hiányzott, mert nem volt alkalmam miatta keseregni. Mióta csak az eszemet tudom, Norman nyomában koslatok, és egyre nagyobb érzékem van ahhoz, hogy rá is bukkanjak valahol, akár az éjszaka közepén is. Nem kell ahhoz még varázslat sem, szépen belerázódtam már. Na meg azért elég kiszámítható, hogy azért tiltotta meg, hogy ide jöjjek, mert nem akarja, hogy beleavatkozzak az ő ügyeibe. De azt ő sem gondolhatta komolyan, hogy majd lenyelem a parancsolgatását és egyik pillanatról a másikra megváltozik a véleményem, felhagyok a mostani létformámmal és teljesen új életet kezdve úgy teszek, mintha nem tudnám, mi mindent művel. Akkor sem tudnám megtenni, ha akarnám, pláne, hogy ez az utolsó dolog, amit megtennék az életemben. Előbb szűnne meg dobogni a szívem, minthogy belenyugodjak abba, hogy nem tud megváltozni. Meg tudna. Én tudom, hogy így van, mert erős. Csak túl makacs, és túl büszke ahhoz, hogy ezt lássa. A legrosszabb pedig, hogy neki jó így, neki jó ez. - Családi örökség.. - bököm oda, burkoltan célozva, hogy vitatkozhatnánk azon, hogy kettőnk közül ki a makacsabb lélek. De bizton állítom, hogy annak nem lenne jó vége. - Nem. - vágom rá azon nyomban. Ugyan mitől kellene tartanom, mikor bármelyik utcasarkon belefuthatok valakibe, aki ártani akar nekem, de nem lenne rá alkalma, mert tudok vigyázni magamra. És ha ez nem lenne elég, akkor ott van még a tény, hogy anyám egy igen erős boszorkány, a bátyámról már nem is beszélve, aki egy bestiával osztozik a testén. - Rosie.. Rosienak hívják. Lehet, hogy nem menthetek meg mindenkit, de megpróbálhatom. A múltkor is sikerült.. És most is.. - nézek rá dacosan, de a könnyek marják a szememet. Nem várok el sokat. De ez az ittlétem egyedüli célja, ezért vagyok életben és mivel más feladatom nincs, hát találtam én magamnak önkéntes küldetést. Amíg csak levegőt tudok venni, én aztán biztos, hogy nem adom fel. - Az én érdekemben? Az enyémben? - nézek rá elhűlve. Soha nem mondta még ezt nekem. Soha nem mondta, hogy bármi ami ezen tettéhez fűződik az az én javamat szolgálja. - Ha velem tenné ezt valaki, mit csinálnál? - kérdezek rá hirtelen. Váratlan és övön aluli ez, de ki kell zökkentenem valamivel a monológjából. Kell, hogy érezze a tetteinek a súlyát, mert mással nem tudom őt visszaráncigálni a helyes ösvényre. - Ha azt akarod, hogy bízzam meg benned, akkor add a szavad.. Csak egy ígéretet kérek tőled, és azt hogy tartsd magad hozzá.. - szedem össze magam nagy nehezen. A sírás nem segít a helyzetemen. - Én nem tudom elfogadni ezt, mert te nem.. Te nem ilyen vagy.. És nem engeded, hogy segítsek.. Nem vagy szörnyeteg, és nem hiszem el, hogy ezt csak én látom így.. - szinte már kétségbeesetten próbálok úrrá lenni érzelmeimen.. Muszáj tennem valamit, valami amivel elérem végre, hogy felhagyjon az ostobaságaival és minden egyébbel, amivel bajba sodorja magát. Soha nem akartam még semmit ennyire, mint ezt, és soha nem is voltam annyira elszánt, mint akkor, mikor a bátyámról meg a szenvedélyéről van szó...
Amikor meghallom a szavait, akkor egy kisebb morgás hagyja el a számat. Pontosan tudja, hogy utálom az ilyen beszélgetéseket. Hmmm, azt hiszem két hete volt ugyanez a téma. Nem értem, hogy miért ilyen kitartó és miért hiszi még mindig el azt, hogy a bátya képes megváltozni. Nem tudok és nem is akarok. Nekem tökéletes ez az élet. Nincs olyan nő, akiért képes lennék változni. Talán egyszer megpróbáltam, de még a húgomért se ment. Azt mondják ha az ember igazán szeret valakit, akkor nem akarja megváltoztatni azt a személyt. De ő mégis szeretne észhez téríteni, ami mondhatni matematikai képtelenség. Lassan letörlöm a vért a kezemről, majd újra az aranyló hajzuhatag tulajdonosára pillantok. Nem értem, nem értem miként lehet ő a húgom. Ő minden olyat megkapott az élettől, amint én nem. Ő benne sok szeretet van, míg bennem szinte nyoma sincs hasonló dolgoknak. Rosie... - ízlelgetem a nevet, mintha valami után kutatnék. De olyan üresen cseng ez a név, mint egy üres sörösüveg. Nem tudom, hogy ki volt az a lány és miért pont őt választottam. Még az arcát se jegyeztem meg, de egy dolog biztos, hogy soha nem támadtam meg olyan lányt, aki hasonlít a húgomra, illetve az én drága galambomra. Végül lassan kifújom a levegőt és közelebb lépek hozzá. - Mert magadra is kell gondolni. Ártatlan vagy, aki tele van szeretettel. A világ megpróbál majd eltiporni. Miért nem tudsz kicsit önző lenni, mint minden ember? - kérdezem tőle már sokkal higgadtabban, de nem mozdulok meg. Csak állok ott és figyelem a holdfényben megcsillanó könnycseppet, ami végig fut az arcán. Esélye se lenne, hogy megpróbálja ezt tenni. Ilyenre ne is gondolj! - mondom neki bosszús szemmel, hiszen nem szép dolog a saját tetteimet magam ellen fordítani, de sok mindenről nem tud Ems. A szemem szinte szikrákat szór és idegesen túrok a hajamba, miközben próbálok nem kitörni, nem engedni a a benne lakozó bestiának. Az ígéretek hamar elszállnak Ems. Egyedül az számít, ami a szívemben lakozik. - mondom neki barátságosan, majd végül odasétálok hozzá és megölelem őt. - Ne kérj olyat, amit te is tudsz, hogy nem tudnék betartani. Ez vagyok én és ezt te régóta tudod. Miért pont most karod, hogy megváltozzak? - kérdezem tőle kíváncsian, majd letörlöm a könnyeit az arcáról, miközben leülök a kanapéra mellé. Azt hiszem már ez is haladás. Így legalább még kisebb az esélye annak, hogy olyat tennék, amit nem akarok.
Kezdőlap
