Mint a tavaszi hajnal első simogató napsugara. Mint a legkisebb virágzó százszorszép a ligeti tó partján. Mint a gyermeki kacaj okozta felhőtlen boldogság. Mint a frissítő zápor az év legforróbb napján. Mint az ámulat, mit a szivárvány okoz.. Mint az csokiöntet a fagylaltodon. Mint az élet sója.. Olyan vagyok.
Fuldoklónak egy korty levegő, világtalannak a látás derűje.
Olyan vagyok. Szívem csordultig tele szeretettel és életörömmel.. Sokak csodálatára, engem nem rontott el a világ szennye. Közvetlen vagyok, s a legártatlanabb, aki szíve minden csepp oltalmával szereti és kordában tudja tartani a legádázabb szörnyet, akit valaha láttam.

Hosszú hajam megtöri a napsugarakat, s aranylóan veri vissza őket. Holdsugárban bőröm sápadt, akár az ezüst, s szemeim kéken tükrözik vissza a fényt. Alakom könnyed és légies, járásom kecses, gesztusaim kifinomultak, mintha úri lány lennék. Pedig nem vagyok. Csak egy lány.. A lány.

Oszd meg velünk, ki vagy!

Csodával határos módon minden egyes szökésem zökkenőmentesen ment, már egész kiskorom óta. Nem azért, mert anyám vagy a bátyám ne tudtak volna arról, hogy én néha kedvem lelem abban, hogy csak úgy elcsatangolok, amerre a lábaim visznek, hanem mert mindketten nagyon is tisztában voltak azzal, hogy egyikük se hagyná, hogy akár a hajam egyetlen szála is meggörbüljön. De ez sem volt elég nagy szabadság, még így is úgy éreztem magam sokáig, mint akit meg akarnak fojtani a túlzott odafigyeléssel. Később jöttem csak rá arra, hogy a családom szemében az én biztonságom az egyetlen, ami igazán fontos. Én vagyok a kötelék anyám és bátyám között, hiszen sok éve már annak, hogy közbenjárásom nyomán végre a régi bűnök megbocsátásra találtak és a család újra egyesült. Fel sem foghatom, hogy voltam képes már akkor ekkora tettet véghezvinni, de ez ösztönöz arra, hogy nincs előttem olyan akadály, amit ne tudnék áthidalni. Nem véletlenül nem jutott eszembe soha, hogy lemondjak a bátyámról.. Csak azért, mert ő azt hiszi, számára már nincs remény, nem muszáj nekem is osztoznom ebben a hitben, és ragaszkodnom olyan dologhoz, ami oly távol áll tőlem. Egy részem megérti őt és bosszúvágyát, legalábbis neki mindig ezt mondom, mikor feldúlva ki akar oktatni a világ dolgairól, mintha én magam nem látnám át helyesen a helyzetet. Másik részem elítéli mind a gondolkodásmódját, mind a tetteit, amik az én elveimmel egy kicsit sem egyeztethetőek össze. De ez mind csak pótcselekvés, hisz tudom jól, az igazi bosszú még ott él a lelkében, és kínozza őt a vágy, hogy enyhítsen a szenvedésén, s valamiképpen elégtételt vegyen a múlt sérelmeiért. Nem látja be, hogy sokkal kifizetődőbb lenne a számára, ha tovább sodródna az árral és hagyná, hogy a dolgok a saját medrükben folyjanak tovább. Ehelyett minduntalan keresi – nem csak várja, ténylegesen keresni – a lehetőséget, hogy lecsaphasson. Talán már alkalma is nyílt volna rá, ha nem zavartam volna meg és nem érezte volna úgy, hogy én előrébbvaló vagyok bármiféle személyes indíttatású bosszúhadjáratnál. Hát persze, hiszen a józanész nem igazán jellemző rá, és ha jobban belegondolok, az egyedüli hasznos ütőkártya én vagyok, saját magam kezében. Ez nem segít az esélyeimet, hogy a jövőben valamikor, bármikor sikerrel fogok járni és egymagam kigyógyíthatom bátyámat eme kóros betegségéből, de miért ne hihetném jóhiszeműen, hogy a reményem a sikert táplálja? Hogy a rögös út végén ott leszek majd, mint támasza, és ha közben letérne róla, ismételten a jó irányba terelgetem?! Kettőnk közül én vagyok az, aki higgadtan átlátja a dolgok jelenlegi állását, de hála a kedvezőtlen körülményeknek ezzel sem megyek túl sokra. Annyit ér ez, mint halottnak a csók, hogy egy pofás kis hasonlattal éljek.
Persze senki sem mondta, hogy ez könnyű lesz… Senki nem állította, hogy nem lenne egyszerűbb feladni már az elején és elkönyvelni ezt személyes kudarcnak, aztán besöpörni az eredményét a „majd legközelebb sikerül” kupacba, a többi reménytelenül elérhetetlen dolog közé. A gond csak annyi mindezzel, hogy én nem olyan ember – pontosabban ifjú boszorkány – vagyok, aki minden küszködés nélkül az első akadály láttán hátratántorodik és kijelenti, hogy ez bizony veszett ügy. Merthogy lehetetlen nincs, csak tehetetlen… Bátyókám, ezt jól a fejedbe kellene vésned neked is, és még a végén kiderülne, hogy a húgod nem is beszél akkora marhaságot… Addig pedig marad a listám élén az, hogy fogom a kezedet, bármekkora őrültség is fordul meg a fejedben, és kitartok az álláspontom mellett és cseppnyi kétely sem mérgezi a gondolataimat, miszerint van okom arra, hogy csak a jót lássam benne. Még így is. Még most is, hogy kezeit vér szennyezi és tudom, hogy újabb és újabb bűnök szegélyezik az útját.