Ne felejtsd el, hogy még mindig idősebb vagyok nálad, vagyis erősebb is. Így jobb, ha tudod, hogy mikor kell féken tartani a nyelvedet. - mondtam neki minden viccelődést félretéve. Lehet egy húgnak nem ilyennek kellene lenni, de szerintem ritka pillanat az, amikor egy kisebb testvér "uralkodhat" a nagyobbik felett. Meg, ha ez nem lenne elég, akkor ő jó ideig nem is tudta használni az erejét, így még gyengébb, mint én. Tettem felé egy lépést, de még mielőtt bármit is mondhatott volna nemre intettem. Elfelejted azt a tényt, hogy réges-régen már alulról szagolnád az ibolyát, ha akkor nem mentem meg az életedet. Ezt azért jobb lenne, ha szem előtt tartanád. - mondom neki még mindig komolyan és szinte minden egyes szavammal biztos vagyok abban, hogy a lelkébe vágok, de remélem, hogy felfogja a mögötte megbújó dolgokat. Amilyen könnyen adtam neki életet, olyan könnyen tudom elvenni azt. Nem szeretem, ha megmondják mit tegyek, azt meg még inkább nem, ha pont ő teszi meg. Ő maga Szent, én meg maga vagyok az ördög, Azt hiszem ez remek párosítás. Régen talán olyan voltam mulandó emberi életemben, mint ő, de akkor se sokáig, így nem értem, hogy miért lát arra reményt, hogy még mindig lakozik bennem jóság. Ebben nagyon is tévedsz. Pontosan tudom, hogy mi a különbség, egyszerűen csak szeretek szórakozni. Tudod "Panem et circenses". - mondtam neki mosolyogva, majd elindultam felé. Egy kisebb sóhaj hagyta el az ajkaimat, amikor elindult. Komolyan mit vár? Azt hiszi, hogy könyörögni fogok neki segítségért? Akkor nagyon téved. Kicsit lemaradtam, majd alig, hogy kiléptem az ajtón egy arra járó fiút elkaptam és hamarosan már a zamatos vére töltötte meg a számat, de még mielőtt Abbie észrevehette volna elengedtem őt megigézve, majd mint az ártatlan jó kislány követtem őt kifelé. Lassan megálltam a bejárat előtt és figyeltem őt. A másik irányba van a ház. - mondtam neki unottan, majd kicsit megjátszva sántikálva elindultam. Már egyáltalán nem fájt annyira, hiszen a vér csodákra képes. Csendesen ballagtam mellettem, majd hamarosan elértünk a házamig. Nem volt valami kicsi, de pont akkora volt, ami számomra megfelelt. Persze sok ház mellette törpének tűnne, de ez van. Soha nem szerettem aláadni. Lassan besétáltam és a véres dzsekimet ledobtam a földre, majd a cipőmet, a fölsőmet és követte a nadrágom. Érezd magad otthon drága nővérkém. - mondtam neki mézes-mázos hangon, majd pedig lassan elindultam a fürdő felé. Nem érdekelt, hogy a ruháim szanaszét vannak. Majd valaki összeszedi, meg az se zavart, hogy egy száll fehérneműben sétálgatok le és fel. Talán lehet nálam tényleg valami nem oké, de mindig én számítottam. Az volt az első, hogy nekem jó legyen. Lassan megengedtem a vizet, majd egy forró zuhany után egy száll törölközőben sétáltam vissza a nappaliba. Mesélj mik történtek veled? - kérdeztem úgy, mint akit tényleg érdekel, de valójában egyáltalán nem érdekelt. Lassan áthaladtam a nappalin, kivettem a hűtőből egy vértasakot, majd lehuppantam a nappaliban található kanapéra és inni kezdtem miközben a válaszát vártam.
A szokásos szöveg valamiért most nem hatott rám. Idősebb volt, de elegem lett abból, hogy úgy ugráljak, ahogy ő fütyül, és most kezd betelni a pohár azzal is, hogy próbálkozzam ezzel a hugica mentőakcióval. Lehet, hogy testvérek voltunk, de ez a kötelék neki köszönhetően megromlott, s félek már nem lehet visszafordítani a lavinát, amit elindított. -Ha nem tetszik, amit mondok, ne halld meg. És néha inkább lennék egy koporsóban, mint melletted.-dünnyögöm az orrom alá a csípős megjegyzést, amit kihúzott belőlem, noha eddig azon voltam, hogy féken tartsam a gondolataim hangos megnyilvánulását. Hát, ez most annyira nem sikerült. Megforgatom a szemem, mintha meg sem hallanám amit mond. Lehet, hogy az ókorban bejött ez a dolog, de rég nem ott élünk, de úgy látszik, ez neki nem tűnt még fel. Vagy, ha fel is tűnt, a saját világában ez tökéletes hozzáállásnak vélendő. Magam mögött hagytam, és meg sem hallva igazán, amit mond, indultam el a másik irányba, amerre mégis kimondott szavakkal irányított. Fogalmam sem volt róla, hogy még meddig bírok a közelében lenni, de ahogy a percek teltek, úgy szűnt meg létezni ez az akarás. Most találkoztam vele újra, de megint azt érzem, amit minden ilyen találkozáskor. Bár ne lenne következő... Belépek a házba, aminek kételkedtem a hivatalos és törvényszerű megszerzésében, de nem szólaltam meg, inkább letettem a kabátom a kanapéra, és vállam elé halmozva hajkoronám nagy részét, körbepillantottam a helységben. A kis köszöntő mondatától egy pillanatra kiült valami furcsa grimasz az arcomra, de a kitörő gondolatot ezennel meg tudtam akadályozni, hogy elő is törjön. Amíg eltűnt a fürdőben, amit a víz csobogásának hangjából szűrtem le, körbesétáltam. Nem volt extra, vagy az a tipikus ház, ahol a családi képek sorakoznak a kandalló tetején. Nem utalt rá a por sem, hogy valaha így lett volna. Végül leülök a kanapéra, keresztbe fonom lábam, és próbálok a gondolataim között legalább egyet találni, ami magyarázatot ad arra, amit tett velem. -Kit röhögtetünk, most komolyan? Ez az egész megjátszás, hogy mi hű, de milyen jóban vagyunk... Kinek kell?-szakad el bennem végleg a cérna, és borulnak ki a bennem lévő gondolatok.-A testvérem vagy, de soha nem viselkedtél úgy. Tönkre tetted a családod, akit magadnak köszönhetően eltaszítottál, és most azt várod, hogy hálás legyek, amiért életben hagytál?-szavaim ellenére hangom igen nyugodt, semmi jelét nem mutatom annak, hogy üvöltözni szeretnék, e helyett a hangsúly helyett. Mintha természetes beszélgetés lenne, csupán a kérdés súlya vádló, és erőteljesen jogos. -Miért húztad ki azt a karót, Rian? Miért nem tetted meg, amit mindig is meg akartál? Miért nem öltél meg? Azt akartad, hogy szenvedjek? Hát arra várhatsz. Amióta visszakaptam az életem, kezdek letenni róla, hogy olyasmit változtassak meg, ami visszafordíthatatlanul romlott. Lehet, hogy nem ölök sorra, minden utcasarkon embereket, de nem is kell így tennem, ha épeszű, és szép szavakkal kezdek neki, bármit megkaphatok.-ömlenek ki belőlem a szavak, megállás nélkül, félbeszakítást nem tűrve. Van, hogy egy határon túllépve, az a bizonyos pohár betelik, és kifolyik az üveg fölött a benne lévő folyadék. Ez a folyadék az volt, amit ő okozott bennem, mint gyötrelmet és önbecslésromboló szavakkal, és a pohár a lelkem volt, mely most megtört, és be sokkalt. Ha újra meg akar ölni, megteheti, az sem érdekelne ezek után. Elég volt...
Nem túlzottan érdekelt, hogy mit is csinál, amíg nem vagyok vele. Csak tud egy kicsit egyedül is lenni és annyira nem értettem ezt a fura morgolódását. Komolyan mondom lassan még vámpír létére is lesznek szarkalábai és teljesen öregedni kezd. Hmm nem is lenne rossz, ha ilyen tréfát is űznék vele. Kell egy kis varázslat és kész. Imádom azt, amikor csak úgy beötlenek az elmémbe a legkisebb gonoszságok is. Nem egy eszement terv, de tréfának igazán jó lesz. Nem túlzottan érdekelt az, hogy bármit is magamra öltsek egy törülközőn kívül, hiszen az én otthonom volt és nem fogok senki kínja és kedve szerint öltözni. Szerettem eme laza viseletet, illetve még egyetlen egy férfi se panaszkodott a néha eléggé laza ruházatomra, amikor ide belépett. Mosolyogva hallgattam őt, de nem mozdultam meg. Még nem. Úgy tettem, mintha nem is érdekelne az amit mond és elkezdtem egy koszt kiszedni a körmön alól, ami nem ázott ki. Azt hiszem ez még mindig vér volt az illatából ítélve. Lassan rápillantottam, majd végül unottan megszólaltam. Befejezted a drámát vagy még folytatni akarod? - kérdeztem tőle kíváncsian és unalmasan ásítottam egyet. - Remek, mert tudhatnád, hogy utálom a drámákat és te pontosan azt teszed nővérkém. Először is én kértem most segítséget, de nem fogtam fegyvert a fejedhez, így önszántadból jöttél. Máris alaptalanul vádaskodtál idáig, de azt hiszem te túl vak vagy, hogy ezt belásd. - mondtam neki komolyan, majd hirtelen ott teremtem és elkaptam a nyakát, illetve az álladat. - A családot meg ne mert a nevedre venni, mert apád megölte anyánkat és azt hiszem jogosan öltem meg őt te mi haszna. - mondtam neki üvöltve. És csak egy hajszál hiányzott ahhoz, hogy ne törjem ki újra a nyakát. Nem tette meg, de a gyönyörű bőrét az ujjamon lévő gyűrűvel felsértettem és éreztem, amint a vér illata szép lassan betölti az egész szobát. Nevetve indultam vissza a helyemre, majd belehuppantam a fotelbe. - Még mindig annyira naiv vagy. Aki kedves és aranyos, azt hamar elnyomják az erősek és a kegyetlennek. - mondtam neki mosolyogva, majd látványosan lenyaltam a vérét az ujjaimról. Végül egy ártatlan pillantással néztem rá. - Jobb, ha nem töröd a fejedet azon, hogy ártasz nekem, mert azt meg fogod keserülni és mielőtt még a nyakamat szeretnéd kitörni gondolkodj kicsit, hogy ez lehetetlen és csak a haragomat tudod kiváltani. Az pedig neked nagyon nem lesz jó, mert a végén tényleg örökre sírba teszlek úgy, hogy soha többé ne tudj friss levegőt szívni. - mondta neki komolyan és közben a szemem se rebbent. Nem szoktam hazudni és jobb, ha tudja mire számíthat. Megpróbálhat megölni, de az annyira nem lesz egyszerű, hiszen ennyi év után és gonoszság után jó pár boszorkány védelmez engem.
A szívemre és az eszemre hallgatni nem volt könnyű, ha a két hely más és más dolgokat sugallt. Az agyam azt mondta, hogy tegyem, amit tennem kell, mondjam ki, amit ki akarok mondani, de a szívem még mindig ragaszkodott ahhoz, hogy ne menjek sehová, ne tegyek semmit és maradjak ugyan azt a gyenge kislány, akinek hisz, hiába, hogy a nővére vagyok. Ugyanakkor ő tett rá, hogy mi mondok vagy gondolok, és a húgom helyett semmi mást nem láttam, csak egy szívtelen, makacs vámpírt, akit koporsóban akartam látni. Na jó, talán ez így kicsit túlzás volt. De a testem minden porcikája ellenkezett, hogy magamban tartsam továbbra is, amit gondolok. Valami azt súgta, hogy így sem hatok rá, akkor meg hova erőlködök. Felnevetek, halkan, ahogy előadja, hogy őt már pedig nem érdekli, hogy mit gondolok. Nevetséges, hogy mit művelünk... Megfeszül az állkapcsom, ahogy keze a torkomra szorul, és hallom ugyan, amit mond, de még így is kiül az undor az arcomra. -Nincs jogod sem az én életem, sem pedig az apám élete felett döntéseket hozni. Mit gondolsz, én nem akartam, hogy meghaljon azért, amit tett? De ahhoz nem kellett volna engem is megölnöd, mert soha egy rossz szót nem emeltem ellened.-remeg meg arcom, ahogy a düh elkezd bennem forrni, s mit sem törődök azzal, hogy felsértett bőrömnek köszönhetően vérem kezéhez ér, majd lenyalja azt. A gyomrom forog, egyfajta undor ül ki arcomra, de nem mozdulok. -Sajnálni tudlak, amiért nem látod meg az általad naivnak nevezett kedvesség előnyeit. azt hiszed, hogy csak te lehetsz szívtelen? Ha valóban az lennél, akkor már rég túltetted volna magad azon, hogy a nővéred mekkora egy csőd, amiért vannak elvei és hite, hogy visszakaphatja a húgát. Ne törjem a fejem azon, hogy megöllek? Ez könnyű lesz, mert soha nem tenném meg, előbb vetnék véget az életemnek. Akkor legalább nem lenne rám gondod, és nem emlékeztetnélek arra, hogy egyszer voltál te is gyerek, akit mindenki szeretett. Akiért a nővére bármire képes volt, és meg is tette, amit kellett. De sajnálom, ha csalódást okoztam.-állok fel, és tűnök el az egyik szobában, magam mögött becsapva az ajtót, és hátam a hideg felületnek vetem. Kezem remegni kezd, és csak most veszem észre, hogy még mindig ott van a vére a ujjhegyem pirosra festve. Szememből egy könnycsepp csordul ki, és tekintetem a magasba emelem, ahogy a földre csúszok a fal mellett. Az emlékeimben ma is él a nap, amikor átváltoztatott, amikor láttam halott apám, és az anyám, akit mindenkinél nagyobbra tartottam, és mindenkinél jobban szerettem. Hosszú volt a listája, akiket újra akartam látni, az első két hely mégis két személynek volt tartogatva. Az egyik az anyám volt, a másik a húgomé, de nem azé, aki egy szobában ült velem az előbb, hanem azé, aki hajlandó volt órákig ücsörögni, és újra és újra megkérni, hogy fonjam be haját. Anyámnak megígértem, hogy jó nővér leszek, mikor megszületett, és megláttam az arcát, ami annyira szelíd volt és kedvességet sugárzó, hogy egyből elrabolta a szívem. Most viszont úgy éreztem, hogy mindenkit cserben hagyok. Magamat, őt és anyám. A családom romokban, akárcsak az életem, s hiába próbálok ezen változtatni, nem találom az utat, ami visszahozná Rian-ből azt az oldalát, akit én ismertem. -Sajnálom, hogy megszegtem az ígéretet anyám...-suttogom, fejem továbbra is a magasba emelve, és észre sem veszem, hogy az ujjamon lévő gyűrű, ahogy szorongatom kezem, a húsomba vág, és egy vércsepp gördül a földre, könnycseppem mellé.
Próbáltam megérteni, hogy mit miért mond vagy tesz, de mindig ugyanoda jutottam, hogy meg akarja menteni a lelkemet. Nem értem, hogy miért törekszik erre, hiszen szemmel láthatóan jól vagyok és nem születhet mindenki angyalnak. Talán én az apám vonásait örököltem és semmit se abból az ágból, ami a féltestvéremhez köthetne. Anyám mindig jóságos volt, még annak ellenére is, amit Abbie apja művelt vele. Nem értettem, hogy miért hagyja ezt az egészet, de már mindegy. Mindenki halott. Vajon Abbie mit mondana arra, ha megtudná, hogy még a saját apámat is képes voltam megölni, aki vámpírrá tett, aki megadta nekem a hatalmat? Nem volt könnyű dolgom, de megérte megtennem. Soha nem szeretem azt, ha valaki nemet mond vagy a terveim ellen van. Ennyire egyszerű. Viszont a szavai hallatára döbbenten néztem rá, majd egy kisebb lemondó pillantással néztem rá, ezek után pedig jött a nevetés. Ennyire naiv még ő se lehet. Én öltem meg? Ez aztán érdekes fordulat. Melyik pillanatban is öltelek meg? - kérdeztem tőle kíváncsian, de még mielőtt bármit mondhatott volna, újra felálltam és mosolyogva néztem rá, de most nem őt vettem célba, hanem töltöttem magamnak egy pohár alkoholt és lehúztam, ezek után pedig mosolyogva folytattam a dolgot. - Abban a pillanatban, amikor megmentettelek balesettől? Vagy akkor, amikor a halálodon voltál a kórházban, de véremet adtam, hogy élhess? Vagy pedig akkor, amikor rengeteg vadász elől egy kissé hosszú időre álomba küldtelek? Szóval melyik pillanatban is öltelek meg? Mert tudtommal minden egyes tettemmel téged védtelek, akár tetszik neked, akár nem. - mondom neki úgy, mintha ezek a tettek nem jelentenének számomra semmit. Pedig nagyon is fontosak voltak nekem, mert nem szoktam senkit se csak úgy megmenteni. De ő mégis csak a testvérem volt és részben úgy éreztem, hogy vigyáznom kell rá. Még akkor is, ha már nem az a nebáncsvirág, mint régen volt. Erőseb leszek mindig nála, hiszen jó pár évvel korábban váltam vámpírrá, mint ő. Végül az itallal a kezemben ültem vissza a korábbi helyemre és hallgattam az újabb kifakadását. Egyszerre untatott és egyszerre mulattatott is a helyzet, de inkább csak rezzenéstelen arccal néztem őt miközben néha kortyoltam egyet az innivalóból. Majd amikor eltűnik, akkor egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. - Ez aztán felnőttes volt Abbie. Fuss el, ahogyan szoktad. - mondom eléggé halkan, de biztos vagyok abban, hogy hallotta még így is, mert vámpír, ahogyan én. Lassan leteszem a mostanra már kiürült poharat, majd visszatérek a szobámba, hogy magamra öltsek valami ruhafélét, de előtte még a fürdőbe megyek, hogy lemossam magamról Abbie vérét. Majd pár perccel később újra útra kelek a hatalmas házban, de az az ajtó előtt állok meg, ami mögé rejtőzött. Lassan neki dőlök a szemközti falnak és úgy szólalok meg. Miért hiszed azt, hogy a régi Rian még létezik és nem csak a képzeletedben? Fogalmad nincs arról, hogy mit kellett átélnem gyerekként és miket tettem a vámpírrá válásom óta. - mondom neki ridegen, de nem mozdulok meg. Nem érdekel az se, ha nem nyitja ki az ajtót, de kíváncsi vagyok a válaszára.
Hittem, mindig is hittem benne, hogy a húgomként vigyázhatok rá, erre szinte a torkának esnék, és legszívesebben megráncigálnám. Hibáztattam őt, de közben magamat is, amiért be kellett látnom, hogy a feladatom rosszul végeztem, és szinte minden szavam megszegtem már, ami valamiféle ígéret lehetett irányába. Csendben hallgatom, amit mond, de megfeszült állkapcsomnak köszönhetően, fogaim nyikorogva ellenkeznek a nyomásnak. Igaza volt, de arcom még csak meg se rezzent, szemem viszont árulkodott arról, hogy összezavarodtam, összetörtem, és legbelül igenis hálás vagyok neki azért, amit értem tett. De nem értettem, ha velem, illetve hozzám tud így viszonyulni, mi lehet az a valami, ami miatt mindenki mást szinte csak egy hústömegnek lát. Az, hogy engem naiv kislánynak hitt egy olyan dolog volt, amin felül tudtam emelkedni, de a pohár egyre telik, és mivel soha, senki nem mutatott igazán érdeklődést az iránt, hogy én hogyan is élek meg dolgokat, így vámpírként többszörösen csaptak rám vissza az érzelmeim. Inkább meg sem vártam a reakciója szavakba öntését, felálltam és az egyik szobába, magamra zárva az ajtót, a földre roskadtam az érzéseimmel és a gondolataimmal. Anyámnak és magamnak is csalódást okoztam, soha nem is akartam vámpírrá változni vagy így élni. A földön ücsörgök, s hagyom, hogy könnyeim magányosan, majd egyre kevésbé törődve azzal, hogy küzdök ellenük, végigcsorognak arcomon és a földre csöppennek. Hallom, hogy az ajtó túl felén Rian mozgolódik, majd közeledő lépések zaját is észlelem, de nem mozdulok. Fejem a falnak támasztva hallgatom, ahogy megszólal. -Valóban fogalmam sincs Rian? Szerinted én nem láttam dolgokat?-kérdezem, kissé rekedtes hangon, és lehunyom szemeim, hagyom, hogy az emlékképek élesen hatoljanak elmémbe.-A tökéletes elsőszülött kislány voltam, akit jó pénzért könnyű eladni, akárcsak ahogy veled próbálták. Az apánk megcsalta az anyánk, és mikor megtudta, hogy pontosan tudom, mi zajlik a családban, egyszerűen odaadott egy éjszakára valakinek.-suttogom, megtörlöm szemem, majd mély levegőt veszek, és folytatom.-Nem csak téged akart tönkretenni, de engem is. És miután vámpírrá lettem, emlékeztem arra, amit egyszer elfeledtetett velem, egy kis segítséget használva. Rian, próbáltalak védeni ettől, mindig azon voltam, hogy így legyen. Amikor megszülettél, anyám után én láttalak először, és tudtam, hogy apánk nem fog az érkezésednek örülni, de megfogadtam, hogy nem hagyom, hogy bajod essen. De hogy védhetnélek meg téged, amikor magamat sem tudtam?-elcsuklik a hangom, majd könnyes szemmel felállok, és kezem a kilincsre siklik, amit lassan nyomok le. Magamtól is undorodom, és úgy érzem, ez az ajtó, most, ha kinyílik olyasmire is lehetőséget ad, amire eddig nem. Egyfajta újrakezdéshez.
Tudom, hogy egyikünknek se volt könnyű élete, de soha nem is hibáztattam ezért Abbie-t. Sokkal inkább azért hibáztattam, mert mindig mindenkinek próbált megfelelni és mindenki mindig hozzáhasonlított. Soha nem lettem volna olyan, mint amilyen ő volt, hiszen én voltam a fattyú és azt is tudom, hogy még gyerekként meghaltam volna, ha anyám nem védett volna annyira vagy az igazi apám nem csent volna ki annyiszor a házból akkoriban. Tudom, hogy mit akart tenni Abbie apja, de ezt ő nem tudhatta. Lehet, hogy Abbie-hez se volt jóságos, de abban is biztos vagyok, hogy soha nem találkozott azzal az ördöggel, amivel én már születésem óta találkoztam. Senki nem sajnált volna, ha meghalok és mindenki azt mondta volna, hogy túl gyenge voltam az élethez és ezért haltam meg. Pedig sokkal erősebb voltam a sok verés, kihasználtság ellenére is, mint bármelyikük. Kemény kezek és tettek alatt nevelkedtem, de erről soha senkinek se számoltam be. Abbie szinte nem is sejti, hogy amikor se ő, se anyánk nem tartózkodott otthon, akkor mik történtek velem és hányszor éreztem már a halál szelét, de egyszerre se ragadott meg, egyszer se ölelt a keblére. Hallom azt ahogyan sír, de még ez se tudja meglágyítani a szívemet. Pontosan tudom, hogy mit miért tettem. Még ha ő nem is ért velem egyet, de ez mindig az ő érdekét szolgálta. Őt védtem meg a világtól, őt akartam erősebbé tenni és talán kicsit sikerült is. Lehet neki nem tetszenek a módszereim, de ha másokkal nem is, de legalább vele törődtem. Nem bíztam senkiben se, de benne igen, még ha ezt soha se vallottam volna be neki. Sok embernek ártottam már, sokan akarnák a vesztemet és ha rájönnének arra, hogy törődök valakivel, akkor biztosan hamarosan meghalna. Azt pedig nem hagyhatom, nem azért tartottam ennyi ideig életben őt. Sajnálom. – nyögöm ki ezt az egy szót, de hamarosan megrázom a fejemet. Nem lehet újra gyenge, nem és nem. Ha tehetném, akkor újra és újra megölném azt a férfit. Élvezettel nézném, ahogyan retteg és fél. Minden egyes nap látom magam előtt azt ahogyan megöltem. Nem ő volt az első áldozatom, hiszen előtte már megöltem valakit, hogy vámpír lehessek. Meg eltelt egy-kéthét, mire megkerestem őt és eljátszadoztam vele. Nem bántam a tettemet. Sőt, sokszor azt kívántam, hogy bárcsak újra és újra megtehetném. Soha nem kértem, hogy védj meg. Nem lehettél soha se ott és nem lehetett velem édesanyám se mindig, így fogalmad sincs, hogy amikor egyedül maradtam otthon, akkor mit éltem át. Mit tett velem. Azt se tudhattad, hogy csecsemő koromban meg akart ölni és talán sikerrel is járt volna, ha apád testvére, az apám nem ment meg minden egyes éjjel. Ő vigyázott rám, ha nem is tudott mindig, de erőssé tett. – mondom még mindig ridegen, majd egy pillanatra a szemeim is lecsukódnak. Egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat, mert látom magam előtt azt, amit tett és még a mai napig érzem azt, ahogyan az apja, a mostoha apja megérintett és a mosolyát se tudom soha többé elfelejteni. – Megváltoztam és talán mindig is ilyen voltam. Gyerekkoromtól kezdve a sötétség ölelt körbe, így nem csoda, ha annak a gyermeke lettem végül. – mondom neki komolyan, majd leülök a földre és bámulom az ajtót, ami mögé rejtőzött. Könnyű szerrel kinyithatnám, de még s teszem. – Megöltem.. megöltem az apámat, mert hittem a hazugságoknak. – vallottam be neki végül és a földet kezdtem el bámulni. Talán tényleg az ördög lánya lettem és talán a születésem óta erre szánt az élet….
Születésemtől fogva én voltam a jó kislány, a mintagyerek, akit mindenki akar, de az élet olyan gyorsan elrepült felettem, hogy esélyt sem kaptam arra, igazán figyelhessek a családomra. Rian mindig a testvérem volt, a húgom, akit mindenkinél jobban szerettem, és akit mindenkinél könnyebben el is vesztettem. Nem tudtam, mi tette őt tönkre, de segíteni akartam neki, hogy legalább engem ne zárjon ki, ha már mást nem is akar beengedni. Azt akartam, hogy tudja, számíthat rám, de ehelyett ellökni voltam csak képes én is, szavaim pedig a zavarodott gondolatoknak és a hirtelen felindulásnak köszönhetően ridegen hatottak, és nem rám jellemzőek voltak. Támadtam, mert így tudtam védekezni a saját fájdalmam ellen, az ellen, hogy beismerjem, az, akiről hiszi, hogy én vagyok, az vagyok valójában is, hogy még mindig gyenge vagyok, hiába a korom. A sötétben tapogatóztam, de a fényben akartam élni, távol a múltam fogáságtól, a hibáimtól, amiket rejtegetek, az érzéseimtől, de arra, hogy kikapcsoljam őket, gondolni se mertem. Olyan távolinak tűnt ez a vámpír lát nekem, mint elhinni, hogy kihalt belőle minden, ami egykor őt jellemezte, hogy a sötétség az egyetlen, ami a földön tartja. Könnyeim elárasztják arcom, és csöppennek hangtalanul a földre, a zárt ajtónak vetett hátam pedig reszketve remeg, ahogy küzdök az érzéseimmel, hogy ne törjek meg végleg, hogy talpra tudjak állni, meg tudjak szólalni, tovább tudjak lépni az életemben. De nem megy, ha nem tudom, hogy vele hol rontottam el. Szavaim nem hangosak, s a csukott ajtó ellenére is tudom, hogy hallja amit mondok, de megfájdul a szívem az emlékeimtől, jobban összetörök, mint eddig, mégis erősebbnek érzem magam, hogy ezt a terhet nem hordozom tovább magamban és vele is tudatom. Hallom, hogy megszólal, halkan, és sajnálatot mond, de nem érzem, hogy tényleg így érezne. Mintha még mindig ugyanannyira eltaszítana, mint eddig. Kinyitom az ajtót és megtörlöm arcom, majd figyelmem rá irányítom. Hallgatom, amit mond, és megrázom a fejem. Közelebb lépek hozzá, de megtorpanok. Nem sietek, nem siettetem, egyszerűen nem tudok tenni ellene, hogy ne tartsak tőle ismét. -Most sem kell kérned. A nővéred vagyok, de ha úgy érzed nincs rám szükséged, csak engedj el. De tudd, hogy bármit is tettél vagy fogsz tenni, én mindig a húgomként fogok rád gondolni, nem pedig egy szörnynek. Mert nem vagy az.-nézek rá, szemöldököm összevonom, ahogy a kétségbeesés úrrá lesz rajtam, hogy nem leszek erős eléggé ahhoz, hogy visszakaphassam a testvérem, és amit hallani fogok, az pont az ellenkezőjét fogja belőlem kiváltani. -Nem a gyerek választja a szüleit. Mi sem választhattuk meg, és megértem, hogy miért tetted, amit tettél. Mégis...-vonok vállat, és megrázom a fejem, és elé lépve szorosan megölelem, és nem engedem el.-Csak mi maradtunk egymásnak, és én itt leszek neked. Csak engedd, hogy így lehessek melletted, mint a testvéred.-engedem el, és egy biztató mosoly szökik arcomra, eltűrve szemébe hulló hajtincsét, ami még mindig olyan selymes, mint mikor kiskorában hosszú fonatot készítettem belőle. Az emléktől megcsillan a szemem, és remélem, hogy nem taszít el magától ismét.-Engem nem érdekel, hogy más mit hisz, vagy mit gondol rólad. Soha nem is érdekelt. Csak azt szeretném, ha te rendben lennél.-olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz, mindig is olyanok voltunk, de hiszem, hogy a kapcsolatunk épp ez az, ami csak erősíteni tudja, és közelebb hoz minket a másikhoz, nem pedig eltaszítjuk egymást.
Nem kellene itt lennie, nem lett volna szabad elvezetnem őt ide, hiszen most már bármikor betoppanhat, még akkor is, ha nem akarom. Testvérek voltunk, vagyunk, de olyanok voltunk, mint a tűz és a jég. Talán p volt a jóság, a kedvesség megtestesítője, én pedig minden más, ami ezzel ellenkezett. Soha nem voltam igazán kedves, talán még az életem pár évében, amikor még nem láttam azt, hogy milyen kegyetlen a világ és azon belül is a nevelőapám. Lehet, hogy mindenki úgy tudta, hogy én is a lánya vagyok, de ők nem láttak be a színalak mögé. Egyszerűen kegyetlen volt és minden módot elkövetett azért, hogy megöljön, de ez nem jött neki össze és végül én lettem a veszte. Lehet Abbie ezt a dolgot soha nem fogja megérteni, ahogyan abban is szinte biztos vagyok, hogy soha nem fogja megbocsájtani a dolgot, de nem is akarom, hogy megbocsásson. Nem kell neki minden tettemet elfogadnia, de ennek ellenére is, így próbál cselekedni. Ezzel pedig nagyon az idegeimre tud menni. Ahogyan azzal is, hogy mindig azt hiszi, hogy neki akarok ártani, pedig sok mindent köszönhet nekem. Egyáltalán nem vágytam arra, hogy lelkizni kezdjünk, de végül mégis az lett a vége ennek a napnak. Soha nem voltam jó az ilyenekben, pedig tudtam, hogy előbb vagy utóbb sor fog kerülni rá, mert túl régóta söpörtük a szemetet, a tetteinket és az érzéseinket a szőnyeg alá. Lehet néha tényleg kitekertem volna a nyakát, de attól még a nővérem volt és szerettem, de ennek nem túl sok hangot adtam. Figyelem ahogyan kinyílik az ajtó és megjelenik ő. Nem mozdulok meg. Egyszerűen csak ott maradok és összefogom magam körül a kardigánomat. Nem akarok mozdulni, nem akarok sírni se, mert nem akarok egyszerűen gyenge lenne, vagyis nem lehetek az. A szavai szinte egyből elmém legmélyébe hatolnak, de ha ez nem lenne elég, akkor még a szívembe is. Oda, aminek nem is szabadna léteznie. Tényleg el akarsz menni? - szólalok meg kíváncsian és újra őt fürkészem. Nem fogom megállítani, ha ezt szeretné, de tőlem ne várja azt, hogy hirtelen pár perc leforgása alatt megnyíljak előtte. Nem tudom még kimondani azt, hogy maradjon. Mintha félnék ettől a kérdéstől. Inkább kérdezek és reménykedek abban, hogy a szavak mögé lát. Csendesen hallgatom őt és egy pillanatra megrázom a fejemet. Lehet megérted, de nem biztos, hogy képes vagy elfogadni. Miként is tudnál szeretni engem úgy, ahogyan egy nővér tenné a húgával, ha a tetteimet nem tudod nekem megbocsájtani? - kérdezem tőle kíváncsian, majd a mellettem lévő üres placcra mutatok, hogy üljön le. Sokkal kényelmesebb lenne nekem és neki is, ha mind a ketten ülnénk. Egyszerűen zavar, hogy fölém tornyosul és úgy érzem, hogy még hosszú lesz a nap, ha ezekről a dolgokról fog szólni. Lehet nem ártana valami pia is, de nem bírok mozdulni. Mintha odaragadtam volna a padlóhoz. Érzem, amint eltűr egy hajtincset az arcomból, de még mindig nem bírok semmit se tenni. A könnyeim ellen küzdök és jelenleg én állok nyerésre. Egy pillanatra elfordítom a fejemet is, mintha fájna viszont látnom magamat az íriszeiben és azt a sok szenvedést, amit én okoztam. És szerinted rendben lehetek úgy, hogy a lelkem egy része örökké a sötétség szolgálja marad? - szólalok meg újra és ha leült mellém, akkor a fejemet a vállára hajtom. Nem bújok oda hozzá, egyszerűen csak a fejemet hajtom oda. Csendesen várok a válaszára és közben próbálom saját magamat megfejteni.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Márc. 06, 2015 5:34 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Rian & Abbie
I BELIEVE IN IS YOU SIS
Hiába a családi kapcsolat, ha a makacsság öröklődött mind a kettőnkre. Én meg akartam érteni, miért lett olyanná, amilyenné, ő pedig a maga kis ketrecében bujkált, és esze ágában sem volt megnyílni. Hiába volt a húgom, bizonyos dolgokat nem fogadtam el, még tőle sem. Például azt, hogy vámpírrá változtatott. Inkább lettem volna az, akit sirat, mint az, aki miatta sír. De ez a felállás évek, évtizedek óta működött, és kezdtem feladni a reményt, ami mindig valahogy megtalált egy olyan dologgal, hogy hátha sikerrel járhatok. Eszem ágában sem volt a múltjában vájkálni vagy az életében mostantól olyan levakarhatatlan testvéri szerepet játszani, csupán arra vágytam, hogy beszéljen hozzám, hogy segíthessek neki. Elítélni nem fogom, még ha kezdetben azt is mutattam, mer mindenkit valamiért megváltoztatott vagy jó, vagy rossz irányban az élet, és miután az igazi indokot azt mondhatom, hogy megtudtam, kezdem megérteni, hogy ő miért vált olyanná, amilyenné. Viszont ez is egy lépés, ezzel is elkezd megnyílni, így szívem egy részét boldogság tölti el. Kinyitom az ajtót, és megszólalok, de hangom kissé megremeg, hiába a fejemben lévő határozott gondolat. -Ha erre van szükséged, elmegyek.-válaszolok kérdésére, de arcomra van írva, hogy eszem ágában sincs éppen most magára hagyni, sőt. Addig maradok, míg szükséges, és önző mód örömöm lelem benne, hogy megtörtem, hogy megtört annyira, értelmesen tudjunk a másikhoz szólni, nem pedig acsarkodva. Be kell látnia, hogy a családunk még ha nem is a legjobbat nyújtotta nekünk, mi még itt vagyunk egymásnak, és ezen változtathatunk. Kérdésén elgondolkodom, ajkaimba harapva, egy pillanatra hunyorogva, oldalra döntöm a fejem. Ez tökéletes jele annak, hogy vívódok, de végül sikerül megszólalnom, és bár érezheti hangomon a kételkedést, a remény és a megértés is ott cseng benne. -Nem nekem kell először megbocsájtanom, hanem magadnak. Elfogadom, mert csak ez maradt már. Húzhatjuk, vonhatjuk a témát, de ami megtörtént, azon változtatni már nem lehet, de még továbbléphetünk. Nem muszáj a múltban ragadnunk ahhoz, hogy testvérek legyünk ismét.-mondom, egy halovány mosolyt villantva felé, és szemem felcsillan a reménytől, mely elönt. Leülök mellé, és mikor látom, hogy elfordítja a fejét, kezem kezére siklik, és megszorítom azt, hogy érezze, itt vagyok mellette és nem megyek sehová. A következő kérdés, és a tekintet egyszerre rémít meg és gondolkodtat el. Olyan kérdésekre vár tőlem választ, amikre nem tudhatok még én sem válaszolni, de nagy valószínűséggel ő sem fog rá soha találni. De abból, amit a világból láttam, azt hiszem mégis tudok neki valamit mondani, ami megnyugtató és bizakodást, reményt adhat neki is. -Mindenki kaphat egy új esélyt az életben. Hidd el, bármekkora a szíveden lévő sötét folt is, ha próbálkozol, változhatsz. Én nem fogok feletted ítélkezni, csak ne zárj ki többet, kérlek.-hajtom fejem fejére, kezemmel végigsimítva hosszú haján, ami olyan selymes, mint amikor kislány korában fontam belőle hosszú fonatot. -A sötétség mindenkiben benne él, csupán máshogy nyilvánul meg.-bámulok magam elé, és emlékeztetem magam arra, hogy nem vagyok szent én sem. Csupán néhányan hiszik azt, de a sötétség bennem is épp úgy él, ahogy a húgomban, vagy egy másik emberben. Tettem, amit tettem, és a jövőben is el fogok követni hibákat, ennek nagy a valószínűsége, és nem kivédhetetlen soha az ilyen döntés.
Megtört volna? Felnyitotta volna a szemeimet, hogy újra képes legyek érezni? Nem hiszem, vagyis talán nem úgy, ahogyan ő hitte. Soha nem leszek az, aki volt vagy akinek látni akar engem. Én a sötétség szolgálja lettem. Olyan személy lettem, aki nem akar érezni és esélyt se akar adni arra magának, hogy elhiggye azt, hogy ebben a világban még vannak jó dolgok és az emberekben lakozik még jóság. Én erről lemondtam, még akkor is, ha a nővérem szinte minden egyes pillanatban rácáfol a dologra. Egyszerűen a világ őrült lett és kegyetlen. Ezen kár lenne szépíteni, hiszen szerintem már így is elegen hazudnak saját maguknak. Én nem akarok egy lenni közülük. Figyelem, ahogyan mellém leül, majd mind a ketten a szemközti falat bámuljuk. Milyen fura, hogy még most se vagyunk képesek egymással szemben leülni és egymás szemébe nézni. Fura, hogy egy testvéri kötelék mennyire képes megromlani. Mondhatni a köztünk lévő kapocs szinte meghalt, de valami még életben tartja vagy talán inkább valaki, aki nem más, mint Abbie. Nem értem, hogy számára miért fontos ez a dolog. Régen élhetne egy másik féltekén, ahol egy darabig nem találnék rá, mert ki tudja, hogy megint mikor kattan be valami a fejemben és mikor döfök újra belé karót. Elfogadni és megbocsájtani nem ugyanaz nővérkém. - mondom neki komolyan, miközben ráemelem a pillantásomat, de még mielőtt bármit is mondhatna újra folytatom, de szinte a könnyeim eben a pillanatban el is apadnak. Soha nem voltam a nagy síros fajta, így most se akarok azzá válni. - Nem csak nekem kell megbocsájtanom magamnak, hanem neked is és amíg erre nem vagy képes, addig mind a ketten a múltban ragadtunk. Próbálhatod tagadni, de hidd el tudom miről beszélek. - mondom neki még mindig komolyan. Minden játékosság, minden fájdalom eltűnt. Mind is remekül tudtam leplezni az érzéseit és Abbie felé se akarom a megtört lelket játszani. Valóban picit helyre tette talán a szívemet és a lelkemet, de abban már nem vagyok biztos, hogy másokkal szemben is olyan lennék-e vagy nem. Ezzel viszont ráérek később foglalkozni. Biztosan azt akarod, hogy ne zárjalak ki? Látni akarod azt, hogy milyen az igazi sötétség, milyen az, amikor a pokol itt van a földön és elnyeli az embereket? - kérdeztem tőle kíváncsian, majd a hajamba túrok, utána pedig a fejemet a falnak támasztom és a plafont kezdtem el fürkészni. Egy darabig csak csendesen figyelem, majd egy kisebb sóhaj is elhagyja az ajkaimat, de végül újra a nővéremre pillantok. Rendben, megpróbálok a húgod lenni újra, de nem garantálok semmit se. Nem hiszem, hogy meg fogok tudni szabadulni a bennem lakozó sötétségtől, de egy próbát megér. Nincs veszteni valóm. - mondom neki komolyan, majd egy kicsit megrántom a vállaimat is, hogy hirtelen ne várja azt, hogy a keblére borulok zokogni, mint ahogyan egy megtévedt lány tenné. Az annyira nem én vagyok.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Ápr. 25, 2015 6:45 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Rian & Abbie
I BELIEVE IN IS YOU SIS
A falat bámulom, de mintha kiürülne a szívem, mintha megkönnyebbülnék, mintha ennek így kellett volna lennie, és nem is értettem, hogy hogy juthattunk el idáig. Hogy lettem volna képes kikapcsolni? Én? Abbie, az örökösen érzelgős és felszínen naiv lány egyszerűen képes lenne erre? Meglehet, de kipróbálni nem szerettem volna. Jobb volt mindenkinek így, nekem is, Rian-nek is. Ha én nem tartom a lelket a család fogalmában, akkor ki más tenné? Kétlem, hogy ő foggal körömmel ragaszkodna ezért, vagyis eddig azt hittem, most mégis mintha megváltozott volna minden, és nyíltan vállalta volna, hogy akkor is a testvére vagyok, ha a múltunk nem is alakult fényesen. A jövőre akartam tekinteni, a jelenben élni, nem pedig olyasmin rágódni, amin változtatni már senki sem tud. Igaza volt, és lehet, hogy amit mondtam, komolyan gondoltam, de a lelkem egy része továbbra is képtelen volt tovább lépni a múlt azon részén, mikor az életem valahol megtört. Amikor vámpírrá változtam, amivé soha nem akartam lenni, amikor újra visszakaptam az élet lehetőségét. Akkor otthagytam egy részem a koporsóban, és ezt érezhette ő is. Bármit mondtam, vagy tettem, éreztem, amit éreztem, és a teljes megbocsájtást tudtam, hogy fel kell építenem, nem fog az ölembe pottyanni. -Idővel... próbálkozom Rian, de nekem is szükségem van egy kis időre. A testvéremre van szükségem leginkább ahhoz, hogy tovább tudjak lépni, nem pedig egy idegenre, akiről már kezdem azt hinni, hogy soha nem is volt több.-mondom őszintén, és arcára pillantok, ahogy könnyei felszívódnak, és helyére visszatérnek a jellegzetes vonásai. A makacssága semmit sem változott, ami nem vitt minket előrébb és ettől kissé morcos lettem rá. Nem értettem, hogy ő miért nem érti meg, bármit is tesz, nem vagyok az anyja, hogy elítéljem, mert hibákat mindenki követ el. A vámpír embereket öl, a vadász vámpírokat. Ilyen ez a tápláléklánc. Kicsit furcsa gondolat ez tőlem, kézenfekvő, de ha egyszer a gazella füvet legel, az oroszlán pedig gazellát eszik, nincs mit tenni. NEm élhetek én sem burával a fejem körül, és éhezhetek, még ha a tasakos vér nem is volt olyan nehéz dolog, megszokás szempontjából. -Nem fogsz elijeszteni, Rian, ezzel ne is próbálkozz. Meghoztam egy döntést, fogadalmat tettem, be is tartom.-hagyom ennyiben, és semmi kedvem azzal foglalkozni, hogy mellette mit láthatok. Eddig semmit sem láthattam az életéből, vagyis nem úgy, hogy értettem a tettei okát. Most viszont elértem odáig, hogy felette ne mondjak ítéletet és magammal is foglalkozzak annyira, hogy könynítsek a helyzetemen. -Köszönöm, ez sokat jelent.-mondom, majd még pár percig csendben ülök mellette, égül felállok, és rá pillantok, megtörölve arcom.-Erre inni kellene, nem gondolod?-érdeklődöm, lesietve a nappaliba és visszatérve két pohárral, és egy üveg erős skót itallal. Töltök a poharakba és egyik az asztal azon felére lököm, ahová, ha feláll, ő érkezik. -Mik a terveid a jövőben?-érdeklődöm, nem azért, mert befolyásolni akarom, csupán a ránk boruló mélabúból akarok kiutat találni.
Csendesen hallgatom amit mond, majd megrázom fejemet. Nem értem, hogy miért belém akar kapaszkodni. Soha nem voltam jó az ilyen fajta mentőakcióban és ez most se lesz másképpen. Ha kiszeretne jutni a múltból és a démonaitól menekülni szeretne, akkor azt egyedül kell megtennie, ahogyan nekem is egyedül kell megbirkóznom a dologgal, a múltam darabkáival. Hosszú lesz út és nem is mondom, hogy hirtelen angyallá változom, de őszintén szólva ilyen soha nem lesz, de legalább Abbie-vel szemben megpróbálhatok kedvesebb lenni. Ő mégis csak a testvérem. Erősítheti a kivételeket, de nem tudok semmit se garantálni. Megpróbálom és legyen ennyi neki elég. Többet tőlem jelenleg ne reméljen. Lehet, hogy szükséged van rám, de én nem foglak tudni megszabadítani a saját démonaidtól. Ha harcolni szeretnél, akkor azt neked kell megtenni és nem neked. Neked kell erősödnöd velük szemben és nem pedig a húgodnak. Ott leszek mellette ,de a csatában nem fogok részt venni. Elég, ha a sajátommal szembe tudok nézni. - mondom neki komolyan és lehet nem épen erre számított, de nem akarok hazudni. Soha nem szerettem hazudni, inkább csak játszadozni, de Abbie-vel meg nem igazán lehetne olyan fajta játékokat űzni, mint amilyeneket én szoktam. Ő azokhoz szerintem gyenge, na meg a testvérem. Megkínozni azért nem szeretném. Reméljük így is lesz nővérkém, de majd az idő megmutatja. - mondom neki még mindig komolyan, hiszen tényleg ez az igazság. Ahogyan az emberek, úgy a vámpírok is könnyen bánnak a szavakkal, de az számít csak, hogy mit tesznek. Az számít, hogy a szavak mögött tettek vagy esetleg kitartás van-e. Ismerem őt, de kételkedem ezzel kapcsolatban, amit mondott, de talán az idő ezt a kételyt képes lesz eloszlatni. Ünneplünk valamit? Vagy úgy érzed ezt pia nélkül nem tudod folytatni? - kérdezem tőle kíváncsian, majd lassan felállok és utána megyek. Megfogom a poharamat, magasba emelem, de minden szó nélkül iszok belőle. Soha nem szerettem köszöntőket vagy hasonló dolgokat mondani, legfeljebb akkor, ha rossz dologról volt szó, de itt elméletileg szebb jövő a téma. Egy-két dolgot még el kell intéznem, utána meg talán picit lazulok, pihenek. Te? - kérdezem tőle kíváncsian, miközben a pohárral a kezemben lehuppanok a kanapéra és újra belekortyolok.
Kezdőlap
△ Words: 527
☇