Minden egyes porcikám gyűlölte őt. Nem volt egyetlen egy olyan része sem a lelkemnek, ami azt kívánta volna bárcsak képes lennék látni benne valami jót. Hogyan is láthatnék valakiben jót, akiben nincsen egy fikarcnyi sem? Akiben lenne valamilyen szinten egy kicsi, kis jóság az soha nem vetemedne olyasmire, mint egy nő megerőszakolása, de ez a rohadék túlságosan is élvezte a dolgot ahhoz, hogy bármi jó érzésem lehessen vele kapcsolatban. Még most sem ennyi idő elteltével sem képes másképpen állni a dolgokhoz. Ugyanaz a nyomorult, beképzelt szarházi, aki egykoron volt. Nem változott egy cseppet sem.
Nem kérek a segítségéből, mert egyszerűen nem akarom a közelemben tudni. Belle-re van szükségem, aki visszaadhatja az erőmet utána pedig Tristan-re, aki a lelkemet támogatja. Nekem csak rá van szükségem. Ő mindig is törődött velem.. Úgy, mint soha senki. Még az sem tartotta vissza tőlem, hogy nem adtam könnyedén magam, de sosem mondtam miért. Azt hiszem tiszteletben tartotta a dolgokat, de itt az ideje, hogy elmondjam neki mit miért tettem és miért hoztam meg azokat a döntéseket, amit.
Futok, szaladok amíg csak az erőm bírja. De nem sok erő van bennem és érzem, hogy hamarosan vége lesz az egésznek aztán egy ütést érzek a tarkómon és minden teljesen elsötétül.

Óvatosan nyitogatom a szemeimet és puha ágy védelmében ébredek. A sötét miatt nem igazán látom, hogy hol is vagyok. Szeretnék feljebb húzódni az ágyon, de aztán meg is áll a mozdulat, mert a fejem iszonyatosan lüktetni kezd. – Hahó? – Nem tudom mennyire okos lépés jelezni, hogy felébredtem, de nem igazán tudnék elmenekülni. Nem ilyen állapotban. Nem úgy, hogy nem tudom, hol vagyok. De azt tudom, hogy kinél. Dylan. Csak ő lehet..

Nem tudom hogy egyáltalán megérdemli e a törődésemet amit látszólag egyáltalán nem értékel, ugyanis még csak egy egy köszönömöt se vágott a fejemhez, úgy látszik, még ennyire sem vesz emberszámon. Ami kicsit zavar, még akkor is, ha én küldtem rá azokat akiktől megmentettem.. a hangsúly azon van, hogy már pedig megmentettem. Mert hagyhattam volna hogy halálra verjék.. az pedig, hogy próbált előlem elfutni.. csak még nagyobb csalódásként ért, de nem tudom hogy mire számított.. hogy leszek annyira tisztességes és nem támadom hátba? Ugyan már. Ennyire igazán ismerhetne hogy nem hagyom elfutni, ha csak nem úgy akarom.
Szóval most itt vagyunk a rejtekhelyemen, ami igazából annyira nem is titkos ugyanis tele van igézett, de annál szexisebb cselédlányokkal hogy már a látványuk örömet okozzon nekem. Természetesen én csak befektettem az ágyba Samanthat. A többi az ő érdemük.. ők öltöztették kényelmesbe, szóval ezúttal semmi olyat nem tettem amiért mocskolódhat.  – Felébredt a hercegnő? – Kezemmel csettintek, és vakító fényesség tölti be a szobát. Az ágyal szemben ülök a kényelmes kis kanapémon bámulva rá, teljesen komolyan. – Már féltem hogy túl erős volt az ütés, ugyanis az igaz szerelem csókja nem ébresztett fel.. – Természetesen belül már szarrá nevetem magam, de kívülről ez egyáltalán nem levehető. A hatás érdekében még az ujjamat is végighúzom a számon. Csak kíváncsiságból játszom vele, hogy mit reagál. Nyilván nem fog örvendezni a hír hallatán, de ugyanakkor ki kell élveznem tehetetlenségét.

A fejem rettenetesen sajgott és a szám is kicserepesedett a szomjúságtól. Nem örültem annak, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetben vagyok annak pedig végképp nem örültem, hogy előtte vagyok ennyire kiszolgáltatott állapotban. A ruhán egyáltalán nem tapadt rám, mint mikor eszméletemet veszítettem ezért felemeltem a takarót. Nem tudom, hogy megkönnyebbültem-e, mikor másik ruhát véltem felfedezni magamon vagy még inkább csak nőtt volna bennem a félelem.
– Hát akkor valószínűleg egy örökkévalóságig itt maradtunk volna. – Nem hiszem, hogy bárki mást is a közelembe engedett volna. Ő olyan tipikus birtokló személyiség, aki nem engedi, hogy más rátegye a mancsát az állítólagos tulajdonára. A hirtelen fény egyáltalán nem segített a fejfájásomon. A szemem elé kaptam a kezemet és próbáltam visszaszabadulni a sötétség nyújtotta kivételes biztonságba, de el kellett fogadnom, hogy ez a fényesség nagyon is beragyogja a szobát és nem igazán bújhatok előle sehova ezért próbáltam hozzászoktatni a szememet.
- Mindenesetre köszönöm a nagyon kellemes fejsajdító vendéglátást, de ha most nem bánod vagy, ha bánod is nekem mennem kell. – Nagy nehezen kituszkolom a lábam a takaró alól és, miután felkelek sikeresen visszaszédülök az ágyra. – Csak kell egy kis idő. – Motyogom és a tarkómra simítom a kezemet. Őrületesen fáj. Úgy érzem, hogy mindjárt leszakad a fejem a helyéről és a szoba is forogni kezd velem így végül oldalt eldőlök az ágyban és lehunyom a szemeimet. Túlságosan gyorsan keltem fel. De az se biztos, hogy el tudom hagyni ezt a helyet segítség nélkül az elkövetkezendő napokban. Nekem pedig eszem ágában sincs itt maradni.

Nem gondoltam volna hogy ez lesz a találkozásunk végkimenetele hogy végül a rejtekhelyemen köt ki. Ráadásul ilyen állapotban. Tudtam hogy találkoznunk kell, éreztem hogy valami nem oké vele, nem hiába volt részemről ez a nyugtalanság, és tessék. Odáig fajultunk hogy jó formán nekem kell ápolgatnom, amivel igazából semmi bajom. Hihetetlen milyen békés mikor alszik.. olyannyira hogy kedvet kaptam befeküdni mellé. De ez most nem az a rész. Most be kell mutatnom hogy igenis van tisztességem oldalam. Már amennyire az.– Egy cseppet sem zavar hogy ezt tettem veled, szerelmem? Nem elég a csók, még át is öltöztettelek.. simán kihasználom állapotodat. – Újabb hazugság. Nem tudom miért nem tudom jónak beállítani magam előtte, és a hazugságot, a rosszat hajtom előtte... valószínűleg az ellenkezőjét amúgy sem hinné el. -Mintha nőttél volna.. azóta. – Tenyerem felemelem egy pajzán mosoly kíséretében és erősen célozgatok a mocskos, el nem követett tetteimre. Nem bírom ezt a nyugodtságot, és mindent megteszek annak érdekében hogy kihozzam sodrából.
Továbbra is nyugodtan ülök a kis helyemen és figyelem a próbálkozásait. Egyáltalán nem félek hogy itt hagy, szinte előre láttam hogy mi fog történni. Visszazuhan az ágyra, én pedig lassan felállok s mellésétálok, majd leülök pontosan mellé helyezve magam. -Nem kell a mellébeszélés. Tudom hogy maradni szeretnél. Velem. – Olyan beleéléssel beszélek erről, mintha tényleg így volna. Már majdnem hogy én is elhiszem. Mondandóm közbe még a hátán is végigsimítom kezem gyengéden, a hatás érdekében.

Nem akarok egy perccel sem többet eltölteni ennek az állatnak a közelében. Épp elég volt, hogy itt töltöttem az éjszakát és ki tudja, hogy mégis mit tett velem, hiszen nem az a ruha van rajtam, amiben érkeztem, de bármit is csinált legalább nem kell őriznem az emlékezetemben, ahogy az undorító mancsaival végigtapogat és kisajátít magának, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. –  Igen kihasználod. Mert te mindig csak ezt teszed. De kétlem, hogy annyira lesüllyedtél volna, hogy egy mozdulatlan, mondhatni élettelen nőre vágynál. Szereted, ha ellenkeznek. De, ha csináltál is valamit nem érdekel. Nem kell együtt élnem az undorító emlékével. Belőled éppen elég egy nyomorult emlék is. – Próbálok nyugodt maradni, hiszen felemelem a hangomat és a fejem belesajdul. Az egyszer biztos, hogy rendesen fejbe vágott. Ennek komolyan elmentek otthonról. Ki kell innen jutnom. Csak reménykedni tudok abban, hogy el fog engedni és nem akar bezárva tartani, mint a hercegnőket szokták a torony legtetejébe. –  Örülök, hogy volt időd és lehetőséged tanulmányozni a változásaimat. – Megforgatom a szemeimet, majd mikor mellém ül úgy érzem, hogy mindjárt kidobom a taccsot. A gyomrom őrült tempóban kezd bukfencezni és végül öklendezni is kezdek, de a kezemet a szám elé teszem és úgy tartom magamban a semmit. Hiszen nem is tudom, mikor ettem utoljára. Vagy mióta vagyok itt egyáltalán. – Maradni? Te aztán tényleg megőrültél. Takarodj a közelemből. – Ahogy keze a hátamat érinti felpattanok az ágyról és őrületes sebességgel közelítek a padló felé.

Ez az én Samantha-m, igen! Nem kellett sokat küzdenem érte, csak hozni a szokott, idegesítő formámat. Komolyan, már - már betegesen vágyom arra hogy így beszéljen velem, hogy ennyire ellenkezzen nekem, az iránta érzett kötődésemnek. Bár hosszú távon ezzel csak magam ellen játszok, mert nagy eséllyel nincs az az Isten hogy megszerezzem bizalmát.  -Szóval nem érdekel? – Felhúzom a szemöldököm és kicsit meglepődök. Természetesen visszafojthatatlan vágyat érzek az iránt, hogy tovább fokozzam ezt a kis játékot. -Elhiheted, pár hónap múlva már minden késő lesz. – Körkörösen a hasán kezd játszani a kezem ezzel is célozva a nem túl érthetően kifejtett soraimra. -De ne aggódj.. én akkor is melletted.. bocsi, mellettetek leszek. – Kezemmel szorosan teste mellett támaszkodok, majd egy picit feltűrve felsőjét a hasára csókolok. Talán nem éppen a legjobb ezzel viccelődni, bár kétség sem fér hozzá hogy remek apa lenne belőlem. Csak úgy, mint az én apám volt.
Úgy tűnik nem igazán érzi jól magát, de ez is csak rátesz az imént említett hazugságomra. Komolyan mondom lassan én is elhiszem, ez az időzítés.. jobb nem is lehetne. -Látod? Már kezdődik is.. hosszú időszaknak nézünk elébe. – Újabban csettintek kezemmel s bár a szobába ketten vagyunk, a cselédeim pontosan tudják mikor van rájuk szükség. Egy pillanat múlva az egyik kopog, s benyit hozzánk egy pohár vízzel a kezében. Ahogy átvenném tőle a kis vendégünk esélyt lát a szökésre, de amint felkel már esik is össze. Hagyom összeesni. Nyugodtan ülök az ágyon, lábamat átemelem a másikon. Élvezem hogy lenézhetem.  -Valld be hogy szükséged van rám, és segítek. – Nem fogok rohanni kegyei után ahogy azt már egyszer próbáltam, hiszen így is - úgy is zsákutca. Ráfog jönni magától, és ezeket az ő szájából akarom hallani.

Valami nagyon nincs rendben a fejével. Azok után, amit tett és, ahogyan most is viselkedik velem mégis, hogyan várhatja el, hogy úgy tekintsek rá, mint egy férfira? Az én szememben nem más, mint egy féreg, aki azt élvezi, hogy a gyenge nőket használhatja ki. Aztán felhozza, hogy pár hónap múlva már kevés lesz és a torkomat marni kezdi a kikívánkozó zokogás, ami az egész testemet rázná, de visszanyelem. Belegondolni abba, hogy ettől a rohadéktól egykoron már született egy gyermekem egyszerűen undorító. Lemondtam róla, hiszen túlságosan is rá hasonlított. Mintha a kiköpött mása lett volna. Most pedig itt van Belle. Aki kárpótol azokért a fájdalmas emlékekért, amiket ettől a vadállattól kaptam.
Kiráz a hideg, ahogy a hasamra egy csókot nyom. Miért csinálja ezt velem? Hát nem veszi észre, hogy fájdalmat okoz? Vannak egyáltalán érzései? Mégis mennyire beteg elmével rendelkezik, hogy ne lássa,amit tesz az helytelen? Én sem vagyok egy földre szállt angyal és a múltamban rengeteg szenvedést okoztam, de ez még nem hatalmazza fel őt arra, hogy ugyanezt tegye velem. – Talán nem én leszek, aki el fog késni.. Talán te leszel az.. Talán már el is késtél. – Tudom, hogy ez össze fogja kavarni az elméjét. Zavaros és kusza gondolatokat fog ébreszteni a fejében, de nekem pontosan erre van szükségem. Hogy mardossa önmagát. Többet erről nem szólok, mert nem érdemli, hogy bármit is tudjon. Az pedig, hogy veszélybe sodorjam az egyetlen élő rokonom további felesleges szavakkal.. Soha nem tenném meg. Inkább a halál, mint ő. S pontosan ezért is vagyok most itt. Ha nem teszem, amit kér nem lennék erőtlen vele szemben.
Miután felálltam egyenest pofára estem. Felsértettem a kezemet, amivel próbáltam felfogni az ütést, de nem érdekel. Nincs rá szükségem. Ha kell négykézláb mászok ki innen. De ő bármikor megállíthat. Akár tetszik, akár nem szükségem van az engedélyére, hogy elmehessek. Vagy az erőmet kell használnom, de az meg a jelenlegi állapotomban meg is ölhet. Bár.. Inkább a halál, mint még egy perc vele együtt. – Dugd fel magadnak a segítséged. – Szinte köpöm a szavakat és hátamat a falnak támasztom, úgy próbálom összeszedni a maradék erőmet, hogy felhasználhassam a szabadulásomra.

Igen.. egy ekkora baromsággal próbálom tele tömni a fejét, talán azért is , mert egy részem erre vágyik. Egy közös kis kölyök.. mondjuk, az hogy a játszótéren futkozok utána egyáltalán nem vonz.. nem.. csak szimplán egy utódra vágyom, aki örököl mindenemet. Egy fiú, vagy lány, teljesen mindegy. Csak tovább szeretném adni a tudásomat, a családi örökség, szokások.. és erre más és jobb anyuka jelölt nem is lehetne mint Samantha. Az ő vérében is benne van a kínzás utáni vágy, ő sem a jobbik fajtából származik és ez is vonz benne. Talán ezért is kötődöm hozzá ennyire, talán ezért is akarok annyira a bizalmába férkőzni.. kell egy gyerek tőle. Bár ha akarnám mindezt szerelem, bizalom és miegymás nélkül is összelehetne hozni, de úgy kétlem hogy megtartaná.
-Akkor ezt most bővebben ki is fejtheted. – Fogalmam sincs mire akart ezzel kilyukadni, de őszintén szólva felkeltette az érdeklődésem, s hiába tudom hogy ezzel átveszi az irányítást az egész felett, a kíváncsiságom mindennél erősebb én pedig engedek neki. Nem gondolok semmire, csak szimplán a válaszára várok mert feleslegesen nem fogom se húzni, se emészteni magam.. bár tudom hogy pont ő nem fog a csettintésemre egyszerre ugrani, most mégis.. ebben a helyzetben elvárom tőle.
Nem sokkal a filmbe illő esése után vére illatára kapom fel fejemet. Keresem az illat forrástn aggódó tekintettel, mert még ha nem is látszik, ha a tetteim nem ezt sugallják féltem a lányt. Szóval amint meglátom a kezén a horzsolást meg is nyugszok. -Na? Elkaptad a nyuszikát? – Nem érdekel újabb elutasítása, inkább terelek, s úgy kezelem mint egy gyereket. A hanglejtésem is teljesen azt sugallja, mert ezek után már azon sem lepődnék meg ha elkezdené a sírást. -Sebtapaszt ne hozzak? – Felkelek majd odamegyek hozzá s lassan megemelem a lehorzsolt kezét. Komolyan, annyira legyengült hogy én már ettől is féltem ezért is kérdezem kissé komolyan is gondolva a sebtapaszos részt, közben a hatáskedvéért bele - bele kortyolva a neki szánt hideg, pohár vízbe.

Nem tudom, miért de a tudat, hogy idegesíthetem mosolyt csal az arcomra. Nem fogok neki beszélni arról, hogy született egy közös gyermekünk, hogy voltam olyan ostoba és nem szúrtam kést a hasamba az eset után. Bár nagy valószínűséggel belehaltam volna, de az is lehet, hogy képes lettem volna meggyógyítani magamat és megfosztani az életem egy gyerektől, akit nem is akartam. Eldobtam magamtól, hogy olyan élete lehessen, amit megérdemel. Két szülővel, hogy egyikük sem úgy tekint rá, mint valami undorító teremtményre. Neki köszönhetem, hogy itt van nekem Belle, aki talán segíthet újra megerősödnöm, de addig ki vagyok szolgáltatva ennek a nyomorultnak és minden beteg akaratának. Egyszerűen csak el akarok innen menni és, akkor akarom csak újra látni, amikor végre képes leszek megölni és az erőm nem fog cserbenhagyni, mint most. Olyan gyenge vagyok és törékeny, hogy még egy hangya ellen is elveszítenék bármilyen harcot.
– Tudod ám, hogy mikor fejtek ki én neked bármit is.. Ne is álmodozz róla. Amúgy sincs mit kifejteni. Csak mondtam valami teljesen lényegtelent. Egy nő szájából gyakran hangzanak el felesleges dolgok, de te csak a sikolyukat élvezed, úgyhogy elég rossz személynek magyarázom. Egy mókus előbb felfogná. – Minden egyes eltöltött pillanat közelebb visz egy olyan rosszulléthez, ahonnan nincs kiút. Nem értem mire vár, ha annyira nosztalgiázni akarna megtehetné. Most is csak úgy, mint akkor elvehetné, amit akar. Nem tudnék ellenkezni. Ha pedig megbocsátásra vár.. Elengedhetne, mert az soha nem fog megtörténni. – Inkább azt mondd meg végre, hogy mégis mi a fenét akarsz tőlem. Mire volt jó ez az egész, hogy leütöttél? Miért hoztál ide? Van egyáltalán bármi terved velem vagy, ha akarok kisétálhatok az ajtón anélkül, hogy megpróbálnál megakadályozni? – Próbálom felmérni a határokat, amiket megtehetek. A kezemet elrántom tőle és szinte automatikus reakcióként csattan az arcán. Hát nem sok jóra számíthatok az egyszer biztos. Pedig még nem is volt szándékos.. Annyira.

Nyilván gondoltam hogy ez lesz. Már pedig az én kíváncsiságom felkeltette, és addig nem nyugszom míg be nem fejezi a mondandóját, ha már belekezdett. Hiába bunkózik és mondja azt amit, kétlem hogy csak egy szimpla ártalmatlan blöff lett volna az egész hogy húzza az agyam.. ő nem én. Bár aztán ki tudja.. a lényegen nem változtat, Dylan nem tágít. Időnk bőven akad, szóval nem sietek el semmit. – Tudod..ez nem kérés volt. – Kicsit szigorúbbra fogom a szót. Nagyon merész a leányzó, s hiába szeretem ha ilyen, a tiszteletet mégis csak nagyobbra becsülöm, és most el is várom tőle. – De ha nem beszélsz..felőlem aztán csinálhatunk valami.. kellemesebbet is. – Hatásos akartam lenni.. így vagy úgy de kifogom belőle húzni azt amit nem képes magától elmondani, hanem talán szó szerint úgy kell belőle kierőszakolni. Minden egyes szavam után közeledek felé, s a végére már ajkaira lehelem szavaimat. Azok az ajkak.. szívem szerint beleharapnék.
Már nyitottam a számat a válasz adásra, csak hogy a pofon leállított.. sőt, teljesen meggondoltam magam tőle. Az arcom vöröslik, de nem azért mert zavarba hozott volna  közelsége. Igazából ha akarom megtudtam volna akadályozni az egészet, de nem. Mielőtt még elhúzhatná a kezét elkapom, s az arcomhoz szorítom azt, majd a szemébe meredek.  – Tervem volt, de.. meggondoltam magam. –  Igen.. határozottan múlt idő. Megragadom a kezét, majd magamra rántom a leányzót. Úgy bánok vele mint egy játék babával, de.. ezt érdemelte ki. Ki kell engesztelnie a pofonért.

Nagyon jól tudom, hogy nem fog engem csak úgy elengedni és ezt az egészet sem fogja a füle mellett elengedni, mint valami női bolondság. Túl szép lenne ahhoz, hogy egyszerűen csak megfeledkezzen róla, mintha mi sem volna természetesebb. Viszont egy hazugsággal talán minden egyes kíváncsiságát elintézhetem és azt is, hogy soha ne jöjjön rá Belle és a köztem lévő kapcsolatra. Bár egyelőre még azt sem tudja, hogy Belle létezik. Ennek pedig rendkívül örülök. – Ha annyira akarod tudni.. Akkor tessék. Volt egy közös gyermekünk. Idióta voltam és nem fosztottam meg az élettől, mielőtt még túl késő lett volna. Megszültem. Aztán a szemeiben téged láttalak és könnyűszerrel hasítottam fel finom még újszülött bőrét. Őszintén.. Igazán segített abban, hogy túltegyem magam a dolgokon. – Vigyorral a képemen vázolom ezt az egész helyzetet, hogy még hihetőbb legyen. Nem vagyok egy angyal s ezért könnyedén elhiheti, hogy az, amit most állítok teljes mértékben igaz. Bár fogalmam sincs, hogyan reagál arra, hogy eleve megszültem a gyereket utána pedig boldogan ontottam ki az életét, mintha nem bajlódtam volna vele kilenc hónapon keresztül.
Felpofozom. Azért, mert a lelkem mélyén ezt akarom. Ki akarom kaparni a szemeit a helyéről le akarom nyúzni a húsáról a bőrt. Csak azért, hogy érezhesse a fájdalmam, hogy tudja mennyire undorodom tőle. Elkapja a kezemet és magához ránt. Ennek az egésznek a végkifejlete már most tudom, hogy nem tetszik. Nem tudom, hogy milyen tervei voltak velem, de ezzel határozottan megváltoztattam a felállást. – Dylan.. engedj el. Most azonnal. – Nem túl gyakran használom a nevét. Leginkább rohadék vagy egy beteg állat, de a neve annyira idegen és olyan furcsa. Túlságosan is úgy tűnik, hogy egy igazi személyről beszélünk, amikor nem így van. Ő egy igazi szörnyeteg.

Elégedettséggel tölt el hogy végül sikerült kihúzni belőle, és mégsem értelmetlen dolgokba kezdett. De ugyanakkor még ha várható is volt, de szarul esik, hogy inkább beszél mintsem én tölteném fel egy egészen más módon. Eleinte mosollyal hallgatom, a gyerekre tulajdonképpen még a szemem is felcsillan, aztán ez egyszerre le is fagy az arcomról amint ahhoz ér mit művelt vele. Fogalmam sincs hogy higgyek neki vagy sem, ebben a pillanatban mondjuk, nem is tudok gondolni erre. – Megöltél egy védtelen gyermeket? A saját gyerekedet? –  Egyszerűen.. annyira vágyom egy utódra hogy ezt most.. így hirtelen nehezemre esik felfogni, s ez miatt kicsit undorodni kezdek a lánytól. Megfosztott ettől.. az örömtől, ráadásul ily brutális módon. – Te még nálam is rosszabb vagy.. simán felülmúlsz, szóval nem értem az ítélkezéseid okát. – Rég volt erre alkalom, de ez most a teljes igazság. Egyszerűen.. nem nem tudom. Kicsit összezavart, s ha ez csak egy hazugság azért hogy a komfortzónámból kitépjen akkor elég aljas dolog tőle. Én sem vagyok egy szent, tulajdonképpen egymást dobáljuk mindenféle szarral, ami úgy tűnik most az ő kezében van, és határozottan betalált vele.
Nem igazán erőlködik hogy szabaduljon kezeim közül, nem hülye. Tudja hogy főleg most semmi esélye, inkább szavaival próbál hatni rám, ami igazából szintúgy betalált. Amint kiejti nevemet kiráz a hideg. De csak azért, mert jó végre hallani hogy a nevemen szólít. – Miért? Engem is megölsz, mint a gyerekünket? – Nem igazán érdekel hogy ő mit akar.. folytatom továbbra is azt amibe belekezdtem. Játszi könnyedséggel a földre szorítom, s teste fölé helyezem magam csak úgy, mint régen.. annál a bizonyos esetnél. – De tudod mit, Samantha? Mutasd meg. Mutasd meg hogy ölted meg.– Lassan az övemhez nyúlok, ahol tartom a kést, majd elővéve azt a lány kezébe adom. Természetesen résen vagyok, figyelem, mert az elég vicces lenne ha tényleg megölne ilyen állapotban.

Lehet, hogy sötét a lelkem, de annyira nem, hogy egy ártatlan gyermeknek az életét kiontsam bármennyire is hasonlít egy szörnyetegre. Megkíméltem és egy olyan család gondjaira bíztam, akikről tudtam megadnak neki mindent, amire szükségük van. Nem néztem hátra egyszerűen csak elsétáltam most pedig azt kell bebizonyítanom, hogy képes voltam egy gyermeket megölni, mintha mit sem számított volna az ártatlansága. Ártatlan volt és még senkinek sem ártott én pedig könnyedén öltem meg. El kell hinnie. Nem remeghet meg a hangom. Határozottnak kell tűnnöm, mint mindig.
– Nem öltem meg semmilyen gyermeket. Aminek én kiontottam az életét nem volt más, mint egy nyamvadt szörnyeteg. – Tekintetemben a düh szikrája csillan fel, de ez sokkal inkább Dylan irányába szól, mintsem a gyermek irányába, de ez pont kapóra jön, mert így kihasználhatom. Azt hiheti, hogy ténylegesen képes voltam ilyen szörnyűségre. Nem engedem Belle közelébe. Nem és nem! – Ítélkezhetek, mert szabad ember vagyok.. Az, hogy mit tettem az én dolgom. A gyerek amúgy is bőgött. Nem tetszett neki ez az élet és az sem, ami rá várt volna. Csak segítettem rajta, de te.. Kihasználtál. Elvetted, amit akartál abban a pillanatban pedig ki tudja.. Lehet más körülmények között önként ajánlottam volna fel magam. – Nem tudom elképzelni azt a helyzetet, mikor önként fekszem be alá, de azok után, hogy megerőszakolt ez az egész túlságosan is lehetetlennek tűnik. Ha nem csak letámadott volna, hanem megkörnyékezett volna talán. Még mondhatjuk azt is, hogy az esetem, ami a külsőségeket illeti. – Előbb vagy utóbb megöllek. – Már most is megtenném, ha tehetném. Utálom, hogy teljesen kiszolgáltatott vagyok a számára. Odaadja a kését, de tudom, hogyha most rögtön támadnék vele könnyedén hárítaná. Egyszerűen el kell tereljem a figyelmét, hogy megszűnjön minden egyes gyanakvása. A kezembe fogom a kést és lassan a torkához emelem. Kicsit felsértem vele a bőrét, de csak éppen annyira, hogy pár csepp vér előserkenjen. – Szépen lassan innentől kezdve, egészen idáig. – Húzom végig a kést a nyakától kezdve a nadrágja szegélyéig. – Egyszerűen felhasítottam.

Eléggé szíven szúrnak a szavai. Nem kellene hogy ez érdekeljen, tulajdonképpen már hozzá kellett volna szoknom hogy ezt gondolja rólam, de most mégis.. annyira nagyon szíven talált ezzel az egész történettel hogy nem tudok úgy tenni hogy nem érdekel az egész. Mert igenis, rohadtul érdekel! És ez teljesen kihat minden tettemre, szavamra, innentől pedig úgy játszhat velem ahogy éppen kedve tartja.– Fiú volt? Vagy lány? – Rázom a fejemet, zihálok, el - vissza járkálok a szobában és továbbra is érdeklődöm a már holt gyerekünkről. Talán újonnan éri hogy ennyire lelkiismeretes vagyok ezzel kapcsolatban, de a fenébe is, még ha ennyire szörnyű is vagyok, egy gyereket nem tudnék bántani semmilyen körülmények között. – Hihetetlen hogy még ezt is rám akarod kenni, hogy megölted a gyerekünket. Ettől jobban érzed magad? – Haragszom rá. Még jó hogy. Nem hagyom hogy most elterelje a gondolataimat más irányba, hogy még ennél is jobban játsszon az érzéseimmel. Nem ezért hoztam ide. Ezért sem hagyom hogy elterelődjünk a témától, mert azt akarom hogy bűntudatot érezzen tettei miatt. Így vagy úgy, de ki akarom harcolni.
Odaadtam a kést a kezébe. Nem igazán gondoltam túl, a helyzet ezt hozta ki belőlem. Lehet hogy nem épp ez volt életem döntése, főleg egy úgymond ellenség kezébe odaadni, de most olyan állapotban van, hogy igazából nem tud nekem ártani. Természetesen már vártam egy újabb fenyegetést tőle, mert már olyan régen hagyta el a száját az, hogy már pedig megöl. Most pedig itt lenne az esélye, de nem érzem a vágyat irányából. A kést a torkomhoz szorítja, kicsit felsérti vele bőrömet. Nem reagálok semmit, csak mélyen a szemébe nézve várok hogy mi lesz a következő lépése. Az egész testemen végighúzza a kést, majd a nadrágomnál megáll.  – Viccelsz velem? Ezzel csak felcsigázol. – Nem zavartatom magam, a füléhez hajolok és a fülébe suttogok, kicsit ránehezedve a késre. – Ne csak mond. Cselekedj. – Szintén a fülébe súgom, majd teljesen a lányra a nehezedek, s így a késbe is. Nem mutatok magamon fájdalmat, mert ez azokhoz képest semmi, amiket már átéltem.

Az egész arcom komorrá vált, hiszen a tökéletes alakításhoz erre van szükség. Hogy rendíthetetlen legyek a jelen pillanatban. Meg kell győznöm őt arról, hogy amit mondok az teljesen igaz. Soha nem szerezhet tudomást arról, hogy a lányunknak biztosítottam a tökéletes életet, mielőtt magára hagytam volna. Mellettem nem lett volna neki jó sorsa. Főleg, hogy nem sokkal rá búcsút kellett intenem az életemnek, mielőtt még igazán felcseperedett volna. Úgyhogy nem mondhatom, hogy túlságosan kötődtem hozzá, de most Belle-hez túlságosan is őt pedig megvédem ettől a beteg állattól. Mert, hogy nem fogom veszélybe sodorni az egyszer biztos.
– Számít ez bármit is? Meghalt. – Próbálok ridegen viselkedni és egy őrültebb vigyort az arcomra varázsolni, hogy lássa a gyerek említésére mennyire becsavarodok, hogy mégis milyen nyomott hagyott bennem azáltal, hogy megerőszakolt, hogy mennyire képes volt elborítani az elmémet és teljes mértékben megfertőzni azt. – Igen. Sokkal jobban érzem magam, hogy téged okolhatlak. Ha nem erőszakolsz meg, hanem udvarolsz egy kicsit talán nem ez lett volna a sorsa a gyereknek, de felébresztetted bennem a szörnyeteget, aki olyan kegyetlen, hogy még te is megijedsz a tetteitől. – Azt akartam, hogy rettegjen attól, amit tettem, hogy tudja egyáltalán nem bántam meg az egészet és ezt bármikor képes vagyok bebizonyítani neki, ha ez szükséges ahhoz, hogy elhiggye, amit mondok az igaz.
Megmutatom neki, hogy pontosan mit is műveltem a gyerekünkkel és valami olyasmi történik, amire nem számítottam. A kés könnyedén mélyed a húsába. Nekem pedig automatikusa kavarogni kezd a gyomrom, de ennek semmilyen jelét nem adom. Hát, ha tényleg ezt akarja. Lassan kiélvezve minden egyes pillanatot húzom végig a kést benne egyenes vonalban. A vére szépen lassan beterít engem is, de valahogy egyáltalán nem bánom. Egyfajta elégtétellel tölt el az, hogy szenvedni láthatom és így legalább biztosan elhiszi, hogy megtettem ezt a gyerekünkkel is. Bár vele amúgy is megtettem volna. Szemrebbenés nélkül. Ezért kell figyelnem arra, hogy ne üljön ki a tökéletes elégedettség az arcomra, amit jelen pillanatban érzek, amiatt, hogy felhasíthattam a bőrét. A vére már-már kisebb tócsát képez körülöttünk, mire végre elkezd lassan begyógyulni a sebe. Nagy valószínűséggel most lecsökkentettem az erejét.

Hát persze hogy nem válaszol a kérdésemre, és terelni próbál.. miért is vártam mást tőle? De ezzel csak egy dolgot ér el; felidegesít. Főleg a reakciói, hogy ennyire nem törődöm és egyáltalán nem veszi fel a - nem létező - lelkére a dolgot. Hát ilyen volnék minden másban én is? Vagy csak ezt mástól nem bírom elviselni? Vagy csak azért van ez, mert egy gyenge pontomról van szó? Egyelőre még én sem tudom rá a választ. – Azt hiszem ennyit megérdemlek. – Ráparancsolok, üres tekintettel bámulva rá. Valamiért.. furcsa érzésem van ezzel az egész helyzettel kapcsolatban. Talán ezért is hajtom ennyire a témát. Mondjuk lassan már tényleg úgy állítom be magamat mint valami áldozat, holott.. megerőszakoltam ezt a lányt akkoriban. De! Ezek után meg főleg megtenném újra és újra és újra. Ezzel az idegállapotommal nem tudok mit kezdeni.. és szívesen levezetném rajta.
– Óóóó nem - nem, szépségem. – Rázom a fejemet és tagadom a lány szavait.. még hogy félelem.. ne nevettessen. Szó sincs ilyenről. – Ezt undornak nevezném.. hányni tudnék a tettedtől. – Szúrós tekintettel közlöm álláspontomat.. igazából ez a helyzet amolyan bagoly mondja verébnek téma, talán másnak a helyembe nem is lenne pofája kioktatni ezen tette miatt, hát de ki teszi meg ha nem én. Főleg, ki kell használnom hogy zavartalanul mellette lehetek, mert nincs ereje..
Ökölbe szorítom kezemet, és egy szisszenés nélkül tűröm ahogy azzal igyekszik fájdalmat okozni nekem. Igazából, még egy könnycseppet is megejtek, de ezt a kisbabáért.. a sajnálatom jele, amit képtelen vagyok visszafogni. Minden más megy.. de ez is csak egy pillanatig szökik ki belőlem, az erős hasi vérzésemen kívül. – Most, hogy megvolt az előjáték.. – Testemmel annyira eltávolodok tőle hogy  kihúzza belőlem azt a kést, majd szépen megragadom kezeit, és a feje fölé szegezem. De úgy rászorítok, hogy kiejtse kezéből a kést. – Nem emlékeztet valamire ez a helyzet? – Ahogy felteszem kérdésem, minden egyes kiejtett szavamnál közelebb hajolok hozzá, egyre nagyobb mosollyal az arcomon. No igen, egy jó tulajdonságom.. lehet hogy eddig undorodtam tőle, lehet hogy sajnáltam a kis kölyköt.. de ez már múlt idő. Egy könnycseppet megejtettem érte, és én máris túltudok rajta lépni.. legalábbis a látszat szerint.

A titkot mely a közös leszármazottunkat rejti soha nem fogom felfedni előtte. Amennyire csak tudom szeretni homályban tartani még a nemét is és a nevét is, bár nem hiszem, hogy egyik is különösebben számítana. Az én szememben ő volt a világon a leggyönyörűbb kislány a földön, de sajnálatos módon nem adatott meg nekem az a kiváltság, hogy lehetőségem legyen felnevelni. Így még, ha úgy is döntene, hogy a múltban keresi a válaszokat semmit sem találna, mert nincs mit találni. Nem voltam édesanyja a gyermekünknek bármennyire is szerettem volna. Tudtam, hogy pocsék anya lennék meg nem nekem való és azt hiszem ezt egy kicsit próbáltam rendbe hozni Belle-vel. Vele akartam kijavítani a hibáimat, amit annyi évvel ezelőtt elkövettem. – Megérdemelsz? Mégis miből gondolod, hogy te bármit is megérdemelsz? Meg, ha meg is érdemled.. Én nem érdemeltem volna meg, hogy udvarolj, vagy legalább egy váza virággal fejbe vágj, mielőtt úgy döntesz, hogy szeretnéd kihasználni a testemnek minden apró porcikáját? – Nem hiszem el, hogy van képe még engem kioktatni a dolgokról. Ez annyira abszurd és nevetséges, hogy legszívesebben megölném, de előtte még megkínoznám, ha tudnám. De gyenge vagyok, akár a harmat. Semmi esélyem nincs ellene. Legalábbis jelenlegi állapotomban biztos nem. – Hát nem úgy érzem, hogy annyira undorodnál tőlem, vagy a tettemtől, de te tudod. A hazudozás nem megy olyan jól, vagy talán soha nem voltál ennek a mestere? Ja, tényleg.. Te csak darab húsokat látsz a világból, kik élvezetesebbek, kik pedig nem annyira. – Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek elfelejteni, hogy mit tett velem vagy egyáltalán túljutni rajta. Mármint most már sikerült feldolgoznom a tényt és mondhatni meg is erősödtem, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem érzek minden egyes porcikámban undort iránta. Undorodom tőle, hiszen kihasznált és azt hiszem ennek az egész játéknak, ami kettőnk között zajlik sem lesz más vége.
Őszintén jó érzéssel töltött el, hogyha csak minimális fájdalmat okozhatok neki legalább érez valamit. Miattam szenved és ez engem boldoggá tett. Akkor is, ha próbálta tartani magát láttam rajta, hogy nem éppen életének a legkellemesebb tettén esett át. Aztán láttam egy könnycseppet megcsillanni az arcán és nem értettem, hogy mire véljem, hogy a fájdalom miatt, vagy valami más lehet a kiváltó oka, de nem akartam túlságosan sokat gondolkozni rajta. A vére átáztatta a ruházatomat a kezemet pedig szorosan a fejem felé szorította és, ahogy közelített felém elfordítottam a fejemet. – Nem hiszem, hogy ez a legjobb alkalom a gyerekpótlásra, vagy bármi másra. Eressz el. Nem mondom még egyszer. – Ha bele kell halnom, hogy megakadályozzam a múlt megismétlődését, hát akkor legyen. Készen állok rá.

Visszafojthatatlan jóízű nevetésbe kezdek , ahogy meghallom szavait a lánynak. Még hogy egy kis udvarlás, virágok.. már a gondolattól is a hányinger kerülget! Bár, megtudom érteni ha többször is eljátszott ezzel a gondolattal, velem.. hogy akár másképp is alakulhattak volna a dolgaink, de persze az én miértem, az okom már nem érdekli, így hát.. még csak meg sem próbálok belekezdeni a mentegetőzésbe. – Ó Samantha. – Közeledek felé, hogy aztán gyengéden az arcához nyúlhassak, mintha együtt éreznék vele, mintha, meghatott volna, a szívemig elért volna a szava. Tekintetem is arról árulkodik  hogy megbántam tetteimet. Pedig, nagyon nem! Tehát, ha engedi, ha nem, én akkor is az arcához erőszakolom kezemet, hogy aztán végigsimíthassam rajta azt. Mert ez az egész így teljes. – Szóval azt mondod, máshogy alakulhattak volna a dolgaink? – Gyengéden suttogom felé szavaimat, ellenkezése ellenére is, vagy bármit is tesz, én pofátlanul , önző módon csak magammal törődöm, hogy befejezhessem amibe belekezdtem. Bár hiába közeledek felé gyengéden, de közben mégis erőszakosan, tudom hogy nem érek el vele semmit sem, viszont el kell hogy keserítsem.. ugyanis, nem is akarok. Bár szeretem ezt a lányt, én mindenben kicsit kitűnök az átlagból, és máshogy teszem, csinálok mindent, mint ahogy azt elvárják – Látod! Ismersz te! – – Kezeimet összecsapom, s vágom rá azonnal válaszom a kérdésére, mert konkrétan, tényleg így vélekedek a világról, ahogy ő azt az imént elmondta.. tehát, nincs miről beszélnünk, ez esetben pedig nem fogok hazudni, büszkén vállalom.– Számomra minden pótolható.. – Rákacsintok a lányra, mintha teljesen kicseréltek volna, mintha, nem ugyanaz a személy lennék mint aki pár perce még idegesen futkosott fel s alá a szobában. De nem tehetek róla, az én felfogásom az ilyen..mint mondtam, különleges vagyok.. elég sok szemszögből tekintve.. és lám, hiába uralta még az imént ő a helyzetet, most megint átvettem az irányítást, és sikeresen sikerült lefognom a lány. Ahogy elfordította fejét konkrétan nekem szabad utat adott a nyakához, szóval lassan hajolni kezdek irányában.  – Kényszeríts.. – Lehelem nyakára szavaimat, majd lassan végig nyalok rajta, hogy kicsit játszadozzak érzéseivel.. nőknél ez elég érzékeny pont, így hát, nem fogom vissza magam.. belevájok szemfogaimmal nyakába, és lassan szívni kezdem a vérét, mindezt, a kés miatt. Szeretem viszonozni mások tetteit.

Talán egy másik világban képes lett volna arra, hogy úgy közeledjen felém, ahogyan azt megérdemeltem. Ki tudja. Talán, akkor sikerült volna elrabolnia a szívemet, de most nem látok semmi mást, mint egy undorító szüleményét az ördögnek. Én sem vagyok egy szent lélek. Nagyon sok dolgot tettem, amit nem lett volna szabad. De ő változtatott meg. Miatta mardosta a lelkemet a sötétség, mert azon az éjszakán belém csempészte. Elvett tőlem valamit azon az éjszakán és hiába ajándékozott meg valami mással azt is elveszítettem. Lehet, hogy most visszakaptam őt bizonyos szempontból, de ez nem azt jelenti, hogy képes vagyok elfeledni a múltat és azt, amit velem tett.
Összeszorítom a fogaimat, de nem ellenkezem az ellen, hogy a keze az arcomra simuljon. Mi értelme lenne? Szükségem van az összes erőmre. Jelen pillanatban pedig nem érzem úgy, hogy erre kellene összpontosítanom. - Ne csinálj úgy, mintha értenéd, hogy miről beszélek. - Soha nem lenne képes felfogni sem nem, hogy még elképzelni, hogy milyen lehet valakinek meghódítani a szívét, a lelkét. Egyszerűen csak elveszi, amire éppen szüksége van és ennél undorítóbb tettre nem is lehetne képes. - Jobban ismerlek, mint szeretném. Az egyetlen baj csak az, hogy nem tudom elképzelni, hogy mégis, hogyan cseszhettek téged el ennyire. - Nem vagyok túlságosan tisztában a múltjával, de az egyszer biztos, hogy valamit nagyon elcsesztek vele kapcsolatban. Más magyarázat nincs arra, ahogyan viselkedik, ahogyan gondolkodik. Nem lehet, hogy valaki egyszerűen csak úgy szülessen, hogy ne érdekelje az ég világon semmi. Bár erre a vámpírlét könnyen rátetézhet.
- Pótolható? Szóval én is pótolható vagyok a számodra? - Nem tudom, hogy ezzel a kérdéssel mit akarok elérni, de egyáltalán nem tetszik, ahogy közelít felém és a fejemet elfordítom, mert nem akarom, hogy mocskos ajkai érintsék az enyémet, de ehelyett inkább a szemfoga mélyed a nyakamba és lassan kortyolni kezdi a véremet én pedig minden erőmet összeszedem, hogy ellökjem magamtól és másodszori próbálkozásra sikerül is a szemközti falhoz taszítanom a kezemet pedig a nyakamra tapasztom. - Neked elment az eszed. Mégis mit akarsz tőlem? Megismételni a múltat, te nyomorult? Nem fogja visszahozni a gyerekünket, mert meghalt. HALOTT. Soha semmi nem lesz ugyanolyan. Egyáltalán mit akarsz? Dédelgetni a kisbabát, vagy élve megenni? - Fogalmam nincs, hogy mire játszik, de kezd elegem lenni az egészből.

Látva hogy nem utasítja el gyengéd érintésemet, nem tetsző szavai ellenére is fokozom ezt. Lassan felé hajolok, és homlokomat a lányének tapasztom, keltve ezzel egy túl cuki, bár számomra már gyomorforgató pár látszatát. Szavait csak úgy mint általában, nem veszem magamra..egyáltalán nem érdekel a mi lett volna ha, én csakis a jelenre koncentrálok, ezért hát, vállat rántok egy fél mosollyal arcomon, s mélyen a szemébe nézve.– Nem hittem volna hogy eljön ez a pillanat is, mikor Samantha Kournikova érdeklődik a múltam felől. – Iróniától csöpögve mondom szavaimat, és felhúzom szemöldökömet hitetlenkedve, majd végül elhajolok a lánytól, elengedem őt. – Nos, mit szeretnél tudni? – Kitárva kezeimet teszem fel kérdésemet a legnagyobb természetességgel, mintha tényleg szó szerint felőlem érdeklődött volna. Ha jó kislány lesz.. talán még mutatok is neki pár dolgot, ami ezen a rejtekhelyen.. rejtőzik. Nem hiába választottam ennyire eldugott helyszínt. Ugyanis, nem a vendéglátásról vagyok híres.. illetve..részben. Áldozataimat szeretem kicsit „felhizlalni”, hamis reményeket adni hogy utána.. minél nagyobb örömömet leljek az ezt követő dolgokban.
– Talán igen..talán nem. – Válaszolok kétesélyesen, enyhén rázva fejemet jobbra - balra. Nem mondanám, hogy nem lehetne pótolni Sam-et, mert hiánya örökké a szívembe égne ha elveszteném.. sőt, ha megtudtam volna ezt tenni, már rég békén hagynám, nem lenne itt.. de egyszerűen túl élvezem a társaságát. Ahogy élvezem vére ízének minden egyes cseppjét is, csak hogy örömömtől hamar megvon, és ellökve magától már nem a lány felett támasztom magam, hanem a másik pillanatban a falat támasztom hátammal. Mint egy kisgyerek, kitől elvették a játékát nézek rá kissé morcosan. – Hát ennyire nehéz felfogni hogy szeretlek?! – Vágom rá ezúttal kizökkentve szokásos nyugalmamból, és nagyobb hangnemmel, mint ahogy azt ő is tette.

Sosem próbáltam megérteni, hogy miért lépett arra az útra, amit most is készséggel jár. Hogy mások fájdalma az ő örömforrása. De őszintén immáron engem nem is igazán érdekel. Lehet, hogy én magam is szörnyeteg vagyok és mások szenvedése boldogsággal tölt el, de hogy úgy kihasználjak egy másik lelket, ahogyan ő tette velem arra soha nem lennék képes. Nem csak engem mocskolt be, hanem a gyermekemet, akire szinte rá sem tudtam nézni, miután életet adtam neki nem, hogy megölni. S mindezt most Belle-vel próbálom rendbe hozni. Én őszintén igyekszem, hogy helyrehozzam a dolgokat. Nem voltam a gyermekem anyja, de akkor legalább vigyázhatok Belle-re, mint a saját gyermekemre. Még akkor is, ha ő már régen felnőtt. De az erejével még csak most ismerkedik. Szüksége van rám.
- Szerinted mi az oka, hogy ilyen lettél? - El sem hiszem, hogy ténylegesen felteszek egy kérdést és nem csak egyszerűen megforgatom a szemeimet. Muszáj valamit találnom, amibe kapaszkodhatok, aminek köszönhetően megértem, hogy mégis mire megy ki ez az egész. Szükségem van erre, hogy megpróbálhassam megérteni mi olyan elcseszett benne. Tudnom kell, hogy a fejére ejtették vagy valamit tettek ellene.. Talán egy kis megnyugvást okozna a lelkemnek. Vagy magam sem tudom. De most először érzem azt, hogy tudni akarom. Meg akarom érteni, hogy mi vezérelte, hogy megerőszakoljon s ezzel megtörjön engem is.
- Ez nem éppen a legmagabiztosabb válaszod. - Nem hiszem, hogy képes lenne arra, hogy megöljön. Vagyis inkább azt mondanám, hogy biztos nem ölne meg semmi pénzért. Azért annál fontosabb vagyok neki, ha nem is ismeri be. De egy határt határozottan átlépett ezért ellököm magamtól, ami még nem meríti teljesen le az energia készletem ezért pedig hálás vagyok. Nagy nehezen a talpra küszködöm magam és beletúrok a hajamba. - Szeretsz? Mégis ki tanított téged arra, hogyan mutasd ki, ha szeretsz valakit? Egyáltalán tisztában vagy, hogy mit jelent ez? - Oké.. Ez most nevetséges. Ha szeretne nem ilyen lenne. Nagyon el van tévedve, ha azt gondolja egy pillanatra is, hogy szeret. Akkor soha nem használt volna ki és most sem próbálta volna meg.  

Egyszerűen nem tudom leplezni meglepettségemet hogy továbbra is érdeklődik.. talán egy újabb színjáték tőle, de, igazából nem árthat nekem semmit, ha bevonom ebbe a kis "titokba".. igazából előre látom, hogy ezzel csak még több undort váltok ki belőle, ami felém irányul.. esetleg félelmet. De, felvállalom.. menthetetlen vagyok. – Egyszerűbb ha megmutatom. Gyere. – Nyújtom felé kezemet. Ha elfogadja, elfogadja.. ha nem, hát erőszakkal fogom meg, s rántani kezdem magam után, egyenesen ki a szobából, ahol.. egy fényűző, hosszú folyosó fogad minket, tele cselédruhába öltözött nőkkel, akik mind arra várnak, hogy szolgálhassanak. Természetesen az összes igézett. De kiérdemlem a luxust. Legalábbis előszeretettel nézem mindig azt, ami nekem jó. Oké hogy önző vagyok.. ez talán még a sok rossz tulajdonságom közül az egyik enyhébb, de én így szeretem magam.  Amin változtatni nem készülök, viszont, kezdem azt érezni, hogy Samantha felé nem épp a megszokott énemet nyújtom, hisz bennem van egy fajta törődés, vagy törődni akarás az irányában. Ezért is nézek hátra, rá.  – Tudom mit érzek! – Vágom rá kérdéseire.. szar érzés hogy ennyire hülyére vesz, mikor konkrétan.. tőlem szokatlan módon kitárom neki a szívemet, és.. így reagál. Bevallom, tényleg furán mutatom ki az érzéseimet, de nem vagyok az a hősszerelmes típus.
Időközben, ahogy közeledni kezdünk a kitűzött célom felé folyosók egyre csak sötétednek, nyirkosabbá válnak, és.. kezdenek egyre hátborzongatóbbak lenni, hűvösek. Ez számára nem lehet túl biztató jelleggel, de én továbbra is magabiztosan sétálok tovább, egészen addig míg egy hatalmas ajtó nem keresztezi az utunkat. Megállunk előtte, és a lányra nézek. – Készen állsz? – Nézek rá s az ajtóra felváltva, majd meg sem várva válaszát, csettintek egyet, és ahogy az ajtó nyitódik, úgy lököm be Samanthat is. Az ajtó ahogy szétválaszt minket, én csak egy ördögi vigyorral arcomon "búcsúzok" el tőle. Bent teljes sötétség van, és hulla szag.. amint felkapcsolódik a villany plafonról lelógó, láncokra kötött agyonkínzott emberek látványa fogadja a lányt, akik épp hogy csak maguknál vannak. A cellákban csontig éheztetett emberek, némelyik talán már meg is halt.

Nem vagyok benne biztos, hogy tudom mégis mire vállalkoznom. Bele akarok én látni az elméjének a sötétjébe, a lelke romlottságába. Mégis ki akarna szembesülni ilyen fertővel? Mégsem ellenkezem, mikor felém nyújtja a kezét egyszerűen csak megfogom és úgy követem, mintha régi barátok lennénk és meg akarná nekem mutatni a rejtett édesség készletét, vagy magam sem tudom pontosan, hogy mire fog kimenni ez az egész. Követem őt a sötét folyosókon keresztül, de ahogyan kilépünk már kiráz a hideg, mert az agyatlan zombi takarítónők egyértelműen a frászt hozzák rám. Nem hiszem el, hogy ennyi embert képes csak úgy kihasználni. Bár nem kellene meglepődnöm, hiszen most Dylan-ről van szó.
- Oké, legyen ahogy akarod. - Nem értem, hogy mégis miből gondolja, hogy amit irányomba érez az valami szeretet lenne, mert egyáltalán nem az. A nyakam legalább már nem vérzik olyan hevesen. Legalább annak örülhetek, hogy tudja hova mélyessze a fogát, hogy az áldozata nem vérezzen el az idő múlásával. Egyre hűvösebb lesz, ahogyan kanyargunk az egyre sötétebb és ijesztőbb folyosók véget nem érő vonalán. A pulcsimat összébb húzom magamon, mert míg őt nem hatja meg a hűvös levegő én egészen emberi érzékekkel rendelkezem ezért nem szívesen ugranék fejest egy fagyasztó ládába. Bár egy részem úgy érzi, hogy pontosan oda tartunk.
Még időm sincs válaszolni arra, hogy készen állok-e az ajtó kinyílik én pedig hirtelen az ajtó túloldalán találom magam a teljes sötétségben, mert már a folyosóról sem szűrődik be semmilyen fény sem. Az utolsó dolog, amit láttam az Dylan vigyora volt, ami olyan erős dühöt szült bennem, hogy helyben meg tudtam volna ölni. Sikerül valami fényforrást találni, de ez még csak ront a helyzeten. Tele van a terem megcsonkított testekkel, emberekkel. Egészen idáig reménykedtem abban, hogy ez a szag valami rothadó állat szaga, mert jót akartam róla feltételezni, de ez túlságosan gyomorforgató volt, amihez a látvány is hozzásegített. - Mit akarsz ezzel? Mit akarsz tőlem? Arra akarsz utalni, hogy én is pontosan így fogom végezni? - Szinte ordítom a kérdéseket és a könnyeimmel küszködök, mert mi van, ha egyszer tudomást szerez Belle-ről, ha egyszer rá is kezet emel.. Nem. Amíg élek nem fogom engedni, hogy bármi köze legyen hozzá.   

Nem válaszolok, nem húzom tovább, nem fogok erőltetni semmit.. hiszen ha ezt tenném sem biztos azt érném el, mint amit szeretnék.. a szerelmét. Amit jelen állás szerint esélytelennek vélek felfedezni látva már csak a tekintetét is, ahogy rám néz. Elítél.. de nem hibáztatom érte. Ahogy azért sem hogy nem hisz nekem.. legalábbis ami az iránta való érzéseimet illeti. De nem is baj.. legyenek kétségei részemről. Ne bízza el magát.. mert akkor abban már semmi izgalom nem lenne, talán még el is vesztené ezt a varázsát s talán ugyanúgy végezné ahogy az összes többi áldozatom. De túl sok a bizonytalanság. Az ami ebben a pillanatban is foglalkoztat csak az ahol áll, amit lát, és amit lereagál. Természetesen a háttérben csak jót kacagok kérdései hallatán. – Nem is tudom Samantha.. te a helyemben mit tennél? – Érdeklődöm. S ahogy kérdezek, úgy zavarom össze tetteimmel is, hiszen hangom egyszer úgy hangzik mintha ott állnék mögötte és fülébe súgnék, másszor pedig, mintha a szoba túlsó végén lennék. Igen.. ez az én terepem, meglátszik. Sok más után, az emberek összezavarása is szerepel a „szeretem” listán.
. – Á- á –á. Én a helyedben nem mozdulnék.. – Előbújok végül bár egy szinttel feljebb állva, a korlátra támaszkodva, ahol belátom az egész helyet, s mutatóujjammal jelzem felé, hogy nem jó ötlet eszetlenül tennie bármit is, főleg nem itt! – még a végén úgy végzed, mint ők. – Nézek a lógó emberkékre. Bármiféle csapdák lehetnek a földbe helyezve.. ki tudja..talán ott is van, ahol áll. Csak meg kell emelnie a lábát, és csatlakozik hozzájuk..
– Egyébként.. üdvözöllek az én kis játszóházamban! –Kitárom kezemet, sőt, még poharat is emelek rá, hiszen, az imént kaptam kézbe egy pezsgőt is, az egyik igézett cselédleánykámtól, majd szépen iszok erre a csodálatos alkalomra! – Hogy tetszik az örökségem? – Teszem fel kérdésem végül ránézve, ezzel utalva arra hogy miért is hoztam ide..