A hely, ami körülölel, akár olyan is lehetne, mint a saját személyemre szabott pokol. Egyszerűen úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban megfulladhatok ettől az egésztől. A szag, amihez az orrom lassan, de kezd hozzászokni lassan, attól a gyomrom még mindig olyan bőszen tiltakozik, mintha legalább ki akarnák szaggatni a helyéről. Én tényleg meg akartam őt érteni. Valami esélyt akartam adni neki. Egy apró kis javulásra utaló jel is elég lett volna, de ez az egész, ami itt volt minden csak javulásra utaló jel. Sokkal inkább visszataszító volt és egyre inkább erősödött bennem az érzés, hogy lehet most kevés vagyok ahhoz, hogy eltegyem őt a láb alól, de esküszöm, hogy meg fogom tenni. Nem engedhetem, hogy még egy embernek baja essen egy olyan féreg miatt, mint ő. Az emberek ennél többet érdemelnek. Mondom én, ki már több ezernek tett keresztbe, de ez amit művel áthalad egy olyan határon, amit senkinek nem szabadna átlépnie. Egyszerűen undorító az egész. Kiráz a hideg és egy helyben forgolódom, mert a hangja annyira irritáló, mintha a fülembe suttogná szavait, de a következő pillanatban, mintha a közelemben sem lenne. Utálom ezt az egészet. Csak ki akarok innen jutni. Kerüljék, amibe kerül. – Ha már itt vagyok, miért ne legyek az egyikük? Úgy értem a halál is jobb. Maga a kínhalál, mint még egy percet eltöltsek veled. Aztán majd keresheted a pótlékom. – Az egyetlen dolog, amiért féltettem az életemet az Belle Nem hagyhatom magára, amikor most találkoztunk újra. Szellemként próbálhatnám egyengetni útját, de egyszer már kis híján elveszített és tudom jól, hogy nem kezelné éppen a legmegfelelőbb módon. – Te egy igazán beteg állat vagy. Most, hogy már megmutattad ezt az egészet nekem. Mehetnék végre? – Nem tudom, hogy jó ötlet-e ezek után Belle-t bármilyen módon felkeresni, mert lehet, hogy követni fog, vagy követtetni valakivel. A helyzet az, hogy mindkettőt kinézem belőle.
Igen.. hasonló válaszra számítottam részéről. Az undort csak tovább fokoztam benne, hogy bevezettem a kis titkomba, de ez várható is volt. Nem sajnálok semmit.. sőt, örülök is hogy megmutattam az én kis büszkeségem. Bár tekintetem nem erről árulkodik. Az iménti mosolyomat sikerült lefagyasztania arcomról. Csak biccentek fejemmel szavaira. Nem szeretek mentegetőzni.. pedig, lenne magyarázat mindenre. De kétlem hogy érdekelné Samanthat, én pedig, inkább választom a csendet, mintsem a múltam további felbolygatását. Lehet másnak ez a hely bármennyire is undorító s hátborzongató, nekem ez a normális, itt érzem azt.. hogy nem vagyok egyedül. Hogy a szüleim mellettem vannak, s a vállamat fogva támogatnak mindenben. Bármennyire is nem látszik rajtam, ragaszkodó típus voltam.. ezért is van itt ez az épület, ami bár már csak másolat.. de nekem az életet jelenti. – Értem. – Nyitom végül válaszra a szám. Nyilvánvaló hogy Samantha nem kívánja többet a társaságomat élvezni.. mondjuk, nem mintha eddig örvendezett volna érte. Eddig nem is érdekelt, viszont, számomra ez a kis látogatása csak erősített az iránta való érzéseimen. Levetem magam a korlátról, majd guggoló helyzetben földet érve bámulok rá elszánt tekintettel, majd nyújtom felé ismét kezemet ahogy felállok. – Normális esetben magam elé engednélek, de nem akarom hogy így végezd. Kövess. – Nézek körül, hisz komolyan gondoltam szavaimat, hogy bármilyen rossz lépés, és csatlakozik hozzájuk.. én pedig, ismerem a terepet. Hátat fordítok a lánynak, és szép lassan vissza vezetem a rejtekhely fényűzőbb részére. Egészen a szabadságtól elválasztó kapuig, amit a kínzóhelységhez hasonló hatalmas kapu választ el. – Nos, viszlát, Samantha. Kapsz magad mellé egy testőrt, mert felelősnek érzem magam hogy nem tudtalak meggyógyítani. – Ahogy magam mellé mutatok megjelenik az egyik igézett cselédlány, aki nem mellesleg szintúgy boszorkány, s lassan nyitódik az a bizonyos ajtó. Viszont, az én tekintetem végig csak Samanthat követi, zsebre vágott kézzel. És igen.. ezzel elárultam hogy miért is hoztam ide..
Jó ideig azon gondolkoztam, hogy mégis mi történhetett, hogy ennyire elcseszett lett. Mert az, amit mutatott nem adott nekem magyarázatot az ég világon semmire. Az pedig, hogy velem tartott a boszorkány testőrre nem tudom, hogy jól jött vagy éppenséggel nem. De, ahogy egyre közelebb kerültünk az otthonomhoz rájöttem, hogy nagyon is jól jött nekem ez az egész. Hogy mégis miért? Az erőmet visszaszerezhetem az eredeti állapotára és képes leszek szembeszállni Dylan-nel. Többé nem kell félnem attól, hogy mégis mikor fog nekem támadni, vagy utánam küldeni embereket, mert nem leszek az árnyéka önmagamnak. Azt hiszem azt akarja, hogy egyben legyek. Hát ebben segíteni fog nekem a kis boszorkánya. Ha tudta volna, hogy milyen hatalmat adott a kezembe kétszer is meggondolta volna, hogy velem küldi-e őt vagy sem. Nem tudom, hogy mennyire tűnik fel neki, hogy hiányzik már az egyik cselédje. Pont az, akit velem küldött. Mindössze két napról volt szó, de nagyon sok minden változott ezen két nap alatt. A boszorkánynak a fejéből kiégettem az igézés maradványait ennek köszönhetően pedig boldogan jön vissza velem és rombolja a porig Dylan kis kuckóját. Tisztában vagyok azzal, hogy az egészet egy varázslat védi, de mivel újra az erőm teljességében vagyok ezért nem látok semmi olyan okot, amiért ne mennék oda és nem csak porig rombolom az egészet, de magát Dylan-t is megölöm. Ki gondolta volna, hogy egyszer az emberiségnek fogok jót tenni. Mert azzal, hogy megölöm nem csak a saját önző céljaimat teljesítem, de az embereket is megvédem további szenvedésektől. Az oldalamon a boszorkánnyal jelzem neki egy bólintással, hogy először is le kell bontanunk a varázslatot, ami elrejti előlünk a helyet, de ez nem kerül túlságosan sok időbe. Mondhatni még teljesen észrevétlenek vagyunk. Utána pedig következik az épület lerombolása. Megrepedeznek a falak és tudom, hogy rengeteg ember van odabenn, akik félholtak, vagy holtak. Esetlegesen csak meg vannak igézve, de nem vagyok védelmező őrangyal, hogy kimentsem őket. Csak megmentem a világ többi részét a pusztulástól. Az egész épület romba dől és készen állok arra, hogy felégessem az egészet mégis valami életjel után kutatok, hogy biztosan itt tartózkodik-e még Dylan.
Nem kis idő telt el Samantha távozása óta, de nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy az utána való feleslegesnek tűnő loholással pazaroljam drága időmet, mikor akad egyelőre fontosabbnak látszó dolgom is. Hiába, a múltkori találkozásnál sem sikerült meggyőznöm titkaim beavatásával, sőt, csak jobban rontottam kettőnk kapcsolatán, mikor már talán fordultunk egy olyan egyeneshez hogy elbírjon viselni közelében. De, pont én vagyok arról híres hogy nem adom fel, előállok valami tervvel. És persze, ez így is lett. Ennek a tervnek pedig a legfőbb oka hogy magam mellett tartom első számú játékszerem, Sebastiant. Aki hasonlóképp hozzám, szintén nem épelméjű. Házban tartózkodók közül az egyetlen, kit sikerült igézés nélkül is magam mellé állítanom, mondhatjuk, hogy az egyetlen igazi szövetségesem, bár teljes mértékig pont ezért nem tudok megbízni benne. Csak magamban bízhatok. Mint ahogy az ki is derült.
Nyugodt táplálkozásomat az ajtón történő heves kopogás zavarja meg, majd az engedély nélkül való berontás az ajtón. Az egyik merész szolga cseléd térdre borulva kétségbeesetten üvölteni kezd, hogy feloldották a védelmet, s nem sokkal ezután repedezni kezd a plafon, a padló, míg nem összeomlik szemem láttára szinte az életem. A romok maguk alá temetnek, de pár szolga saját életüket feláldozva használják testüket élő pajzsként. Viszont, egy rozsdás tartóvas a próbálkozások ellenére is mellkasomba fúródik. Maradék erőmmel próbálom kiszedni magam az összepréselődött testek, illetve a romok fogása közül, míg nem.. meglátom, Őt. – Samantha!– Az idegek szinte elpattannak rajtam, torkom szakadtából üvöltök a lány felé. Próbálok felállni, de térdre borulok, már csak a rejtekhely adta látvány miatt is. Kihúzom magamból a vasat, s már csak abban reménykedek, hogy közelemben merészkedik a nő. – Ezzel megspóroltál nekem egy utat.. – Szólalok fel magabiztosan, s már higgadtabban ahogy meglátom a távolban Sebastiant, bár nem mutatom.. próbálok erőt gyűjteni.
Akárhányszor arra gondolok, hogy hányszor átvertem már az apámat elfog a röhögőgörcs. Igaz, hogy neki köszönhetem, hogy visszatértem az élők sorába és nem kell megbénulva töltenem továbbra is az éveket, de attól még olyan jól esik a képébe vigyorogni újra és újra, mikor fogalma nincs arról, hogy a fia vagyok. Azért kíváncsi lennék, hogy az anyám milyen képet vág majd, ha meglát. Ha valakit nehezebb lesz átejteni, mint az apámat, akkor ő az. Nem mondom, hogy az apám ostoba, de azért anyám és köztem ott van ez a kapocs. Az erőmet tőle örököltem így szinte a levegőben terjeng közöttünk ez az egész. Azért annyira fenegyerek nem vagyok, hogy ezt a kapcsolatot törölni tudjam kettőnk közül. Mégis hogyan is tudnám? Az ő vére csörgedezik az ereimben. Tagadni sem tudnám még, ha akarnám sem. Meg kell mondanom, hogy komolyan szórakoztató nézni, ahogyan egymást alázzák porig. Néha, szó szerint. Apám álomvilága eggyé válik a földdel, ahogyan az anyám és egy másik boszorkány nekilát a kis munkájának. Eszem ágában nincs közbe avatkozni. Az egyetlen dolog, amit sajnálok, hogy nem hoztam magammal popcorn-t. Pedig a mostani alkalomhoz túlságosan is illene. Elnéztem volna őket egy darabig, de ez az esemény az apám számára váratlan volt. Talán jobban odafigyelhettem volna.. De kit érdekel. A lényeg az, hogy életben van. Más nem igazán számít. Bár elég nyomorult állapotban. A lelkének biztos betett ez a kis látogatás. Nem, mintha olyan nehéz lenne a kis birodalmát újjáépíteni. Főleg az én segítségemmel. Édesanyám partnerének a nyakát egy apró csuklómozdulattal fordítom el egy icipicivel jobban, mint amit kibírna és sikeremet egy apró reccsenés koronázza meg. - Egyetértünk abban, ha azt mondom rendkívül szép napunk van, ma? - Vigyorral a képemen csapom össze a tenyereimet és egy pillantást vetek az apámra, ami leginkább azt sugallja, hogy kelj már fel haver, aztán az anyám felé fordulok, akinek a tekintete mindent elárul. Tudja.
Látni, hogy mindazt, amit felépített, mindaz, ami fontos volt a számára romhalmazzá változik egyszerűen olyan kellemes bizsergéssel töltött el, hogy legszívesebben nekiálltam volna öröm táncot járni a romok tetején, de amíg nem győződtem meg arról, hogy itt van és ő is láthatja, hogy mindezt én teszem, addig eszem ágában nem volt előre lerántani a leplet a helyzetről. Ugyanakkor volt valami furcsa érzés a levegőben, ami magába szippantott, de nem tudtam pontosan megmondani, hogy végül is miről is van szó, de nem is foglalkoztam vele, hiszen az egyetlen, ami érdekelt engem az a romok. Na, meg persze az, hogy mindezt Dylan orra alá dörgölhessem. Más nem számított jelen pillanatban a számomra. - Lehet, hogy megspóroltam neked egy utat, de nem mondtam egy szóval sem, hogy ezek után élni hagylak. - Most, hogy már az erőm újra a magaslatán van köszönhetően a kis társamnak, aki segített átvészelni ezt a rendkívül nehéz időszakot a számomra.. Nincs, aki vagy, ami megállítson. Mondhatjuk azt, hogy legyőzhetetlen vagyok. Hát persze, hogy ilyenkor történik valami! A kis társam nyaka nemes egyszerűséggel törik ki, de nem Dylan műve, hiszen még mindig térdre ereszkedve helyezkedik el nem messze a romoktól. A tekintetem a közeledő alakra kúszik és hátraszökkenek, amikor a felismerés úgy csap belém, mint a villám maga. - Nem.. Az nem lehet.. Azt mondták, hogy meghaltál.. Miféle beteg játék ez? - Zavarodottan pislogok a férfira, aki előttem áll. Nem lehet, hogy ő az.. Hiszen azt mondák, hogy holtan született. Mégis mit akartak tőle? Vagy, miért mondták, hogy holtan született, mikor láthatóan nagyon is életben van? Ezek után, hogyan hihetnék abban, hogy a lányomnak jó sorsa lett? Bár talán ő többet tud mondani róla, bár ha ő életben van, akkor talán a lányom is. Vagy talán jobb lenne, ha nem reménykednék ilyesmiben? - Hogyan? Miért vele? - Nem értem, hogyan foghatja egy olyan szörnyeteg oldalát, mint az apja. Én sem vagyok egy szent, de nem is vagyok tömegek kínzója. Talán tömegek pusztítója, de.. Nem szárad annyi halál a lelkemen, mint az apjáén.
Kezdőlap
