Két dolgot soha ne csinálj! Ne aludj el úgy, hogy nincs egy fatöltényekkel betárazott fegyver az ágyad támlájához szíjjazva, és ne hagyd a fejeden a fejhallgatót, mert ha álmodban meg akarsz fordulni rohadtul megszívtad. Szóval ez történt velem is úgy hajnal 2 magasságában amikor odakint még fekete éjszaka volt, nekem meg az éjjel hátralévő részére semmi tervem. Felöltözhettem volna és lemehettem volna a krematóriumba, ahol nagyjából tíz fejetlen hulla várt arra, hogy elégessem őket, ahogyan apa kérte, de tegnap este inkább vacsorázni volt kedvem semmint könyékig turkálni a belsőségekben, szóval ez maradt mára. Mondhatom, hogy a mai napra mert így két óra magasságában már igencsak másnap van. Felkeltem és megdörgöltem az államat, nem szúr még eléggé szóval jól van az úgy, a hajamat még jobban összekócoltam, ha már lúd legyen kövér, és bágyadtan néztem koffein után legnemesebb testrészemet vakargatva. Szépen fogalmazva is kegyetlenül álmos voltam még, és ha nem nyomja szét az arcomat fordulás közben a fejhallgató még javában álmodhatnék Betthanyről az orgonista igencsak helyes szőke lányáról. Egy a bibi, hogy még csak tizenhat éves, engem a faterja egyben nyúz meg ha csak hozzáérek, szóval maradnak ezek az álmok. Valamivel nekem is le kell vezetnem a feszültséget. Megvan a kávé amit egy sörös korsóba öntök csak úgy feketén. Csésze, bögre hagyjuk már, ha már kávézom akkor csináljam rendesen mint minden mást. Na akkor legyen a hullaégetés vagy pedig másszak vissza így ruhástól az ágyba, és hunyjam le a szemem mintha aludnék, hátha sikerül visszacsalogatni az álmomba Betthanyt. Vaciláltam és végül győzött a hullaégetés, ma éjjelre elég volt a szórakozásból, amúgy sem sok jutott nekem belőle, nem mintha igényem lett volna rá. Nem voltak barátaim, ivócimboráim voltak akikkel masszívan ki lehetett kapcsolódni. Egy héten kétszer kiengedtem a fáradt gőzt a Topogó-ban, ahova hozzánk hasonlatos vadászok jártak zömében, bár ezt azért nem vertük nagy dobra. Ha felfeded az inkongnitódat, az nagyjából olyan mintha az ütőeredre tetováltatnád, hogy itt harapj meg! de azért azt sosem szabad elfelejteni amit apa mondott mindig, hogy az az igazán jó vadász aki nem próbál hősködni, hanem tudja mikor van szüksége egy másikra. Nem társnak feltétlenül hanem adott szituban kihúzza a seggedet a csávából. Van amit nem tudsz tök egyedül megoldani, és az erődet fel kell mérni. A jó vadász kellően óvatos, és kellően bátor is egyszerre. Ha megtalálod az egyensúlyt akkor vagy tökéletes. A kávé egyetlen hatalmas kortyban tűnt el a számban mintha csak valami olcsó sör lenne, amin hamar túl akarok lenni. Megráztam a fejem, bleeee! Ez bűn rossz volt, csak én vagyok képes a családban ennyire szar kávét főzni. Felmentem az emeletre, hogy ránézzek az öcsémre. Lassan nyitottam az ajtaját. A paplan egyenletesen emelkedett és süllyedt, ami arról tanuskodott, hogy Frank velem ellentétben jóízűen alszik. Elvigyorodtam. Remélem hasonlóan jó csajokról szokott álmodni mint én, elvégre mégis a tesóm, szóval nem bánnám ha az ízlése ezen a téren kifogástalan lenne. Könnyű prédát csak nézegetjük, de nem ugrunk rá. Vadászösztön. Aztán belém hasított a gondolat: ma még vért kell szereznem mert elfogyott. Megláttam az ablaknál a rohadt tolószék sziruettjét és ökölbe szorult a kezem. Az a mocsok szuka! Ha már ilyen korán felkeltem nem fogom vesztegetni a napot, el kell indulnom minél hamarabb, de előtte a tegnapi termést elrendezem a krematóriumban. becsuktam az öcsém szobájának az ajtaját ugyanolyan lassan ahogyan kinyitottam, és elindultam a konyhán át a hátsó kertből megközelítve a ravatalozót és a halottas házat. Más valószínű nehezen tudna megbarátkozni a gondolattal, hogy miközben édesdeden alszik az ágyában, tőle alig pár méterre fagyasztott emberi hullák alszanak a tepsikben. Hát ennek is megvan az előnye. Ők már nem árthatnak, elvégre meghaltak. Én meg ebben nőttem fel, hogy a gyerekkorom nagy részében nem kisautókkal játszottam, hanem zsigerelők és szikék között apám mellett tátottam a számat. Horror? Ó szerintem nem, hanem a szimpla valóság. Meg lehet szokni, ha az ember előtte nem zabálja degeszre magát a kedvenc marhahúsos babgulyásával. Nekem is megvolt az első ilyen élményem, ekkor közölte apám, hogy na ha már ezen is túl vagyok, akkor jöhet a belső részek eltávolítása. Még egy adag marhahús kifelé jött, és utána két napig éhkoppon voltam. Akkoriban kezdtem az edzést is. Nem ám konditermekben hanem terepen, ahol a legtöbbet megfordulunk, hogy szokjam. Útközben a konyhában felkaptam egy málnás süteményt és a számba gyűrtem. Kávé és reggeli megvolt, mehet az égetés.Miközben elindultam a pincébe meghallottam az asztalon a telefon zörgését aztán a zenét, amit apa beállított. Ez a fater telefonja volt. De nem a halottas ember telefonja, hanem a vadászé. Hoppá, kapás van! Ezt most én fogom felvenni, hagy aludjon az öreg, mostanában amúgy is hamar kifullad terepen, és attól tartok nem a valami szörnyszülött fogja megölni, hanem a szíve viszi elé Elég szar halál lenne egy magunk fajtának. Valami olasz nevű tag volt a vonal túlsó felén. Benito...Berano...Bernardo a többit nem értettem, majd rákérdezek megint. Takarítást kért, nagyjából öt fő részére. Állítólag a két öreg mármint az ő apja és az enyém ismerik egymást. Nem árt azért óvatosnak lenni, és mielőtt belementem a találkozóba, kértem tőle a biztonsági jelszót, amit apa mindenkinél meghagyott akinek felajánlotta a takarítás lehetőségét: "Örökzöld". Okés, szóval ez is megvan akkor tényleg az lehet akinek mondja magát, vagy egy vérszopó bűvölte meg, sosem lehetek elég óvatos, fürödtem már rá ilyen szitura korábban is. Szóval berámoltam a terepjáróba mindent ami ilyen melóhoz kellhet, és magamhoz vettem a két kicsikémet, a hullaégetés későbbre marad. Apának nem hagytam üzenetet, de jelzés értékkel magammal vittem a telefont amin ez a tag hívott. Az erdő ilyenkor piszkosul sötét, de ha továbbra is az akinek mondja magát akkor a találkozóhelyet meg fogja találni. A vámpírok messziről kerülik, mert a fa alaposan körbe van kenve verbénával kevert olajjal. Számukra ez olyan mintha egy ciángőz fürdőben ácsorognának. Szóval felkapcsolva hagytam a terepjáró fényszóróit, hátamat a kocsinak vetettem amellyel közvetlenül a fa elé álltam le. Abból az irányból esélytelen úgy közeledni a bokrok közül, hogy ne vegyem észre.Laza terpeszben álltam és a két fegyver közül Bonnie-t választottam, ma a csajok napja van. Megtöltöttem, kibiztosítottam és vártam, füleltem és figyeltem. Amíg valóban nem azzal találkozom akivel kell nem lankad a figyelmem. Túl óvatos voltam? Lehet, de ez szükséges volt, és ezt az is tudja akivel ma találkoznom kell.
Az emberek azért használnak feszületet a vámpírok ellen, mert a vámpírok allergiásak a baromságokra. .....................................................................................................
Hogy miért mindig este vadásztam? Mert akik nem rendelkeztek azzal a bizonyos nap gyűrűvel, azok éjszaka tevékenykedtek. A közeli városból kaptuk a fülest, pontosabban apám kapta, de ő elutazott, és továbbította a hírt, hogy több vámpír közeledik, vélhetően frissen átváltozottak, legalább öt. Nem volt ezzel semmi gond. Mivel nem kellett rejtegetnem a dolgot, így fekete zsebes katonai nadrágot húztam, mindenhol volt valami ajándékom a dögöknek, az egyiknek verbéna fiolát roppantottam szét a szájában, és miközben fuldoklott, levágtam a fejét. Gyorsan történt minden, mert nem számítottak arra, hogy egy magamfajta képzett vadásszal fognak összeakadni, a hívás után visszahalkítottam a telefonomat, alapszabály, hogy nem használom vadászat közben , főleg nem hangosan, és csak is akkor, amikor már meggyőződtem arról, hogy tiszta a terep. Már megszoktam ,hogy egyedül jövök vadászni, főleg amióta megkaptam a képességet, szerettem egyébként csapatban dolgozni, de sokan azt hitték, a családomból is, hogy csak hátráltatnak, pedig ez koránt sem így volt. Kellett volna már némi pihenés, ezer fokon égtem hetek óta, pihentem eleget, de túl sokat dolgoztam és már szinte minden álmomban karókkal döfködöm a vámpírokat, vagy vissza kéne vennem a sztriptíz melóval, de akkor meg nem tudnék a termemre gyűjteni. Az olasz rokonok úgy vannak vele, hogy ha akarok valamit, küzdjek meg érte, de ha egyszer minden áldott nap azt csináltam? Küzdöttem azért, hogy a tetves vámpírok ne kezdjenek el ámokfutásba a városba ahová érkeztem! Biztonságban legyen az öcsém, bár mostanában elég merész dolgokra ragadtatta el magát, apám szerint én vagyok a példaképe, engem utánoz mindenben. Azért gondolkodhatna is mielőtt megpróbál kiugrani az első ablakán, én megtehettem, egyrészt, megvolt rá a kiképzésem,az ablakon gyorsabb volt, mint körbe rohanni a házon, így meg… még otthon is vannak a szobámban karók és egy táska ami készenéltben van, amelyet minden nap ellenőrzök, amikor éppen otthon vagyok. Otthonról indultam el, gyalog, tényleg kellett volna már egy autó, de apám is hajthatatlan volt, azt mondta döntsem el,hogy mi fontosabb, az autó, vagy a termem. Miért gond az mindenkinek, hogy egy teljesen átlagos életet szeretnék élni? A gond az, hogy épp senki sem mondta, hogy ez nem fog egyszerűen menni, láttam a tekinteteikben, a vágyat, hogy lássák a bukásomat,azt ,hogy mikor ismerem be végre, hogy nekem nem lehet átlagos életem. De most komolyan? Ki az a balfasz, aki erre örül, hogy a rokona feladja a vágyait, és végre megtörik a család akarata felett? Voltak páran, Olaszországban biztosan. De, tényleg el kellett gondolkodjak azon ,hogy vegyek-e egy saját autót, egy Dodge Ram-ra még lenne is pénzem. Viszont nem most kellene elgondolkodnom azon,hogy mit kellene kezdenem az életemmel, bűzlöttem a vámpír vértől. A tag pedig megérkezett, hallottam, szuper lesz ha fél órát kell gyalogolnunk az ő tempójában a hullákért, de hát, ő adta meg ezt a helyet találka pontnak, régebben apám takarított helyettem, gyanítom, hogy őket hívta fel mindig is, ha pucolni kellett, én pedig sok munkát hagytam magam után. Két hullát el fogok tudni húzni, könnyedén. Annyival is kevesebbet kell majd fordulnunk. Mondjuk, megtehettem volna hogy ide cipelek legalább egyet, míg ideér, de már így is tiszta cazette* voltam. Remélem váltás ruha is van náluk, és legalább elfuvaroz hazáig, bár félmunkát akkor ezentúl nem végzek, akár még segítek is a tagnak haza is elcipelni oda a hullákat ahol elsüllyesztik őket. Tényleg, mit csinálnak velük? Azon kívül,hogy megöltem őket egyéb más dolog nem igen érdekelt engem aztán. Csak az, hogy eggyel kevesebb vagy öttel kevesebb lett tőlük, attól függ, hogy milyen volt a fogás. Egyébként táborozónak adtam ki magamat, az álca kedvéért, aki sütögetett és eszegetett, jó volt a grillcsirkém, de kár hogy nem bírtam megenni, komolyan! Legalább megvárhatták volna, hogy befejezem, de nem. Azt is utálom, ha pocsékba megy az étel, mindig kiporciózom, nem csinálok többet magamnak mint amennyit ne ennék meg aznap. Nem szeretem kidobni a kaját, de tényleg. Megjátszhattam volna, hogy möglé lopózom, de nem tettem meg, a Willsonjaim ott pihentek a tokjaikban a karom alatt, néhány plusz töltény táram is volt a nadrágom zsebeiben, és néhány dobókés is lapult itt ott, kis szíjakon rám erősítve, melyekből nem mindet használtam fel, ezenfelül a bokámra is az egyik oldal egy tőr, a másikon egy kisebb pisztoly volt fel tépőzárazva. Nem lopóztam a tag mögé, nem akartam tesztelni, és valami nem stimmelt, még éreztem, hogy valami, valaki ólálkodik a közelünkben, egyel többről lett volna szó? Lassan közeledtem, könnyedén és nesztelenül, egy kötött pulóvert viseltem, még magamon, azon kívül egy atlétát, egyébként sem fáztam, nem is volt az a kimondottan hideg, meg amúgy is felmelegedtem ennyi mozgás után, mintha kisebb bomba robbant volna a területen ahol éjjeli táboroztam. Kitartottam oldalt a kezeimet tenyérrel felfelé, hogy lássa rajtam a tag, hogy nincs nálam semmi. Volt nálam elemlámpa is, bár én magam egész elfogadhatóan láttam a sötétben. Nem közvetlenül a fényszórókba néztem bele, így láttam ,hogy közel velem egy magasságú fazonnal van dolgom. - Woodson? - szólaltam meg türelmes kíváncsi hangon. - Remélem vannak zsákjaid és bírod a cipelést is. - álltam meg a fatönktől nem messze. - A fegyvert is leeresztheted, tiszta a terep. - Tényleg így éreztem, sehol egy vámpír a közelben, még a fazon sem az, se vérfarkas, megéreztem volna azokat is.
Van az a mondás, hogy áll mint hímtag a lakodalomban. Hát ez rám azt hiszem igaz volt, majdnem duplán is, mert amíg várakoztam sikerült bebóbiskolnom, és volt egy rövid de annál tartalmasabb álmom. Ám amikor reccsent a közelben egy ág, a fegyverem magam elé emeltem és körbepásztáztam. Csend volt, és még mindig sötétség, pár óra múlva kezd el csak pirkadni, valahogyan szokatlanul hosszú volt ez az éjszaka, és ami azt illeti cseppet sem volt jó idő. Szabályosan fáztam. Volt apának egy jófajta dzsinnel töltött üvege valahol a kesztyűtartóban, de nem akartam elhagyni a helyemet, a fickó nemsokára megérkezik, és tudnom kell, hogy valóban az akinek mondja magát. Hátam mögött a fa, néha odanéztem, meg a bokrok közül neszezést hallottam, de megint csak vaklárma volt. Már vagy fél órája lehettem ebben a pózban amikor meguntam az egészet. Tudom, hogy én érkeztem korábban és nem véletlenül. A terepjáró ütött kopott volt, valamikor kék és zöld volt az alapszíne, a rakodó részre erősített deszkákról már pattogott le a festék. Ennek is neki akartam állni rendbe rakni, de őszintén szólva mindig volt valami tennivaló ami elvitte az időmet, úgyhogy ez is elmaradt, ahogyan az is, hogy egyszer majd lemosom. Úgy saccra egy évnyi sárréteg volt lerakódva az alvázra és némi fűcsomó is beleragadva az agyagba. Apával ezzel jártuk a környéket és néha távolabbra is elmerészkedtünk attól függően hol volt éppen megbízás. Általában úgy jöttünk haza az ilyen utakról, mintha csak horgászni lettünk volna, a zsákmány meg ponyvával letakarva hevert a raktéren. Nem kötöztük le a fejetlen testeket, ezeket mindig hazahoztuk a krematóriumba. Morbid dolog, de jó volt a fűtőértékük, némelyik egészen sokáig égett. A fejeket már hamarabb eltüntettük, általában a közeli erőben elégettük azokat is, vagy egyszerűen a bestiák autójába tuszkoltuk és a mocsárba toltuk. Mindent amit tudtam apámtól tanultam, és ha volt ami még nem ment az azért volt mert még számomra is új volt. Az autó elejéhez sétáltam, és megfordulva hallgatóztam egy darabig, majd kinyitottam az anyósülés felőli oldalon és a kesztyűtartóból elővettem egy fél literes üveget. átlátszó folyadék volt benne, anyám kézírásával egy cimke, amin a nevem állt: "Sammy", mellette volt még egy csomag, amiben apró cukorkára hasonlító tabletták voltak. Saját gyártmány, verbénás szőlőcukor, az üvegben pedig ugyanebből a mama szörpje. Hogy hajnalhasadtakor az erdőben tökig felfegyverkezve anyu verbéna szörpjét kortyolgatom, miközben arra várok, hogy néhány hullát eltakarítsunk, azt hiszem mesébe illő és kicsit zavarba ejtő is egyszerre. Meghúztam az üveget és ki is öblögettem a számat, hogy valamennyire a reggeli szájszagomat elnyomja, aztán lenyeltem. Fogtam az egész üveget és magamba döntöttem, mintha valami jóféle pia lenne. Nem az volt, de szükséges, hogy a vérembe jusson. A csomagot a cukorkákkal szintén magamhoz vettem, és visszasétáltam az autó oldalához. Megint megálltam és füleltem, közben a fegyverrel megint körbepásztáztam a szűkebb részt, de leginkább arra felé forogva amely részt az autó vakító reflektora bevilágította. Még mindig senki. Mennyivel jöhettem korábban? Mindegy is volt, elvégre a megbízó fizet nekem meg az a dolgom, hogy időben itt legyek. Persze hülyeség azt gondolni, hogy a mi fajtánk között pénzben mérik az ilyesmit. A szívesség ami igazán mozgatja a vadászt, amikor tartozik neked valaki, és alkalmasint be is vasalod rajta az efféle dolgokat. Nekünk meg jól jött ha messzebb merészkedtünk szállás és kaja, meg persze némi skuló utánpótlás is. Így működött ez mifelénk, ahogyan az évek alatt nálunk is megfordultak fura fazonok. Az idő szűke miatt, meg persze amiatt mert apámnak nem tudtam szólni, nem volt lehetőségem megkérdezni, hogy Benito családját honnan a viharból ismerjük, úgyhogy azt hiszem ezen hiányosságomat még pótolnom kell. Közben eszembe jutott a neve...Auditore. Eléggé olaszul hangzik ahhoz, hogy a spagettit mellé társítsam. Imádtam a spagettit, bár szó ami szó senki nem tudta úgy elkészíteni, mint a Topogóban az a középkorú olasz asszonyság...hogy is hívták...nem tudom a rendes nevét mindenki BellaDonnának szólította. Állítólag még csak negyvenöt, de ha leszedné a bajszát szerintem minimum tizet fiatalodna. Na szóval ő aztán tudott főzni, de még hogy! Szóval a fickó akire vártam és BellaDonna képe összeakadt a fejemben. Hátul ellenőriztem az autónál a szerszámokat és a ládákat, amikben a zsákokat tartottuk. Megvolt mindegyik, igaz az ásokat és a csákányt nem ártana majd megélezni. Ezzel napestig forgathatjuk a földet, és fogyóban volt gázolaj is, amivel a dögök fejét lelocsoltuk. A csizmámmal sikerült valami tárgyába belelépnem, amit ellenőriztem is...a picsába! Szarvasszar. Legalább szerencsém lesz, így is jó ez. Beletörölgettem a fűbe, még jobban szétkentem. Büdös volt mint a dög, úgyhogy feladtam a kísérletezést, marad szaros a csizma ha már így jött ki. Belenyúltam a zacskóba és egy verbénás szőlőcukrot dobtam a számba, azzal nyammogtam tovább és sétáltam vissza ennyi szöszmötölés, szarbalépés, és cuccellenőrzést követően oda ahol eredetileg is álltam. Újra fülelni kezdtem de még mindig semmi. Tíz percig támasztottam még az autómat, mire egész közelről egy villanást láttam. Felemeltem a fegyveremet és abba az irányba tartottam. Persze tisztában voltam vele, hogy ha egy vámpír jönne akkor nem így kicsillározva várnám, és neki sem lenne szüksége semmire ami segíti a látását, szóval az egész elég röhejes lehetett, de inkább így minthogy meglepjenek a sötétben. Egyedül jönni veszélyes mindig ha takarításhoz hívnak és valószínű apától megkapom ezért a beosztásomat, de ez most saját döntés volt. Éreztem magam annyira tökösnek, hogy egyedül is képes leszek rá. Persze voltam annyira balfasz, hogy arra nem kérdeztem rá miféléket kell majd eltakarítanunk. Merthogy az összes bestia tiltó listás volt, és amíg a bundásokat nem érdekelt ha megdöglenek, a vérszívókat szerettem előtte megcsapolni. Ha most öt vámpír hever valahol parlagon, kurva pipa leszek. Még tartottam a fegyvert két kézzel, ki is volt biztosítva, vártam, hogy előbukkanjon a fényforrás gazdája és nem is kellett sokat várnom. A fényszórók kereszttüzében jött szemben velem. Kicsit oldalra kellett hajolnom a fegyverem mögül, hogy láthassam. - Jah. Auditore?- elég érdekes bemutatkozást produkáltunk, ő az én nevemet mondta én meg az övét.Lassan engedtem le a fegyvert, majd a farmerem zsebébe nyúltam ahonnan elővettem a zacskót, benne a cukorkákkal és ahogyan közelebb jött felé dobtam. A fényszórók pászmájában könnyedén észre lehetett venni, szóval reméltem jól a reflexei a tagnak és elkapja. Magam mellett lógattam a fegyveremet, miközben ellendítettem magam a kocsitól. - Verbénás szőlőcukor. Oldja a feszültséget. Dobj be egyet, nyugi nem hizlal, saját gyártmány.- tettem még hozzá, majd elindultam a raktér felé, amit már korábban ellenőriztem de a keréknél óvatosabban lépkedtem ott volt szét trancsírozva a korábbi szarvas ürülék. - Van zsák és minden szerszám. A cipelés meg...meg akarsz sérteni cimbora?- a hangomból is érződött az a "Te szórakozol velem?" hangsúly. Ahogyan közelebb jött alaposan megnéztem magamnak. Ebben a gyér fényben is elég világosan látszott, hogy bár nagyjából egy korúak lehetünk, szerintem emberek nem különböznek ennyire egymástól mint ő meg én. - Hát te hova készültél, a hoki csapat edzésére? Minek öltöztél így ki? Ásni megyünk, meg égetni. Nem félted a gúnyádat?- néztem végig rajta. Nem gúnyolódni akartam de én maximum akkor öltözöm így fel, ha néha elhívnak a haverok baseballozni. Az is ritkaság számban megy. - Amúgy mondd azt, hogy nem vérszopókat megyünk kiganéjolni...- reméltem hogy nem, mert ha igen akkor azt hiszem a mai melóért már be is fogom azon nyomban vasalni rajta azt a bizonyos fizetség-szívességet.
Az emberek azért használnak feszületet a vámpírok ellen, mert a vámpírok allergiásak a baromságokra. .....................................................................................................
Az erős túlzás, hogy ki voltam öltözve, csupa sár, és vér voltam sajnos nincs tükör az erdőben, éjnek évadján, hogy megálljak kicicomázni magamat, bár vadászatkor nem is a kinézetem a fontos, hanem a praktikum. Egy horkantással reagáltam le a tag csipkelődését, miközben visszaadtam neki a cukros zacsiját, tényleg oldotta ez a szar a feszültséget, de többet akkor sem fogok bevenni belőle, ha fegyvert tartanak a tarkómhoz, a testem a templomom… még akkor is ha verbéna tesztekről volt szó, másként nem kaptam be volna azt a fehér kis mütyürt. Beleszimatoltam a levegőbe és elfintorodtam, kerestem a szag forrását egy pillanatig, nem lehet hogy a tag ide kábelezett volna míg várt… Azért ennyire nem néztem könnyelműnek ezt a fatökűt, bár… míg figyeltem egy kicsit azt is láttam,hogy éppen csak elbóbiskolt, és ha nem én jövök? Ő ráadásul meg sem érzi a vámpírokat mint én, a verbénás kenceficének a fán hála, nem jönnek ide a vámpírok, de csak ennek hála. - Miért, szerinted piknikezni mentem ki az erdőbe, teljes harci felszerelésben, ragazzo****? - mordultam fel hitetlenkedve, ő pedig úgy festett mint egy farmer srác, már csak a sál hiányzott volna a nyakából, és az, hogy itt peckesen tartott kézzel mutogassa, hogy ezt vagy azt hozzam… Ellenőriztem a fegyvereimet, és újra töltöttem a tárat, a ruhámat pedig nem féltettem, volt még belőle, ráadásul. - Akkor jó a vámpír, ha döglött. - tettem vissza a fegyvereimet a tokokba és megnéztem néhány megmaradt fa karómat is, lesz mit pótolnom, tényleg. Felmarkoltam néhány zsákot, és egy kötelet is átvetettem a vállamon, keresztbe, kiszolgáltam magam, mert nem szeretek tökölni, főleg meló közben. Ráadásul nem minden takarító termett harcra, már csak emiatt is maradnom kellett, meg mert apám mondta, hogy ő nem tud jönni. - Te pedig elég könnyelmű vagy, kihívnak egy vadászat helyszínére és még el is bóbiskolsz, komolyan! Ha nem én jöttem volna, már rég át lenne harapva a nyakad. - ráztam meg a fejem hitetlenkedve. Szóval, gyalog fél óra, futva negyed, az én tempóban pedig öt, hat perc lenne, de tényleg profiknak tűntek, normális hulla zsákok és minden egyéb ami kellhet, egy takarításhoz. - Régóta foglalkoztok ezzel? Vadásztok is vagy csak pucoltok? - tényleg érdekelt, fogalmam sem lehetett róla, vadászként, hogy mi a franc jó abban a melóban, hogy valaki után pucolnak, bár… ha jobban belegondolok, akkor az, hogy már rég tiszta a terep és ők csak pakolásznak, hullát égetnek, és más egyéb harc nuku. - Che io sia dannato! Addormentarsi mentre la caccia!* Che cosa hai intenzione di dire a mio padre quando gli dico questo?**- egyszerűen nem bírtam felülemelkedni a tény felett, hogy a tag tényleg beszunyókált, és még én vagyok a piperkőc? Ezután nem sokat beszéltem, csak haladtam az ösvényen, otthonosan mozogtam az erdőben, még a nyomkövetésre is megtanítottak, kénytelenek voltak, ha egész életemben erre a feladatra neveltek fel, városban, természetben, olvasni a nyomokból. Mi volt undorítóbb, annál minthogy a sikátor mocskában nyomokat keresni? Szerintem semmi. A táborhelyemen még parázslott a tűz, a sátramat szétbarmolták, a csirkém tiszta szemét lett, majd a vadak megeszik. A könnyed éjjeli levegő a sátram egyik lapját meglebegtette a fejünk felett pár méterre, vér csöpögött arról is, nagyjából úgy festett az egész hely, mintha bombát robbantottak volna, a környéken, A kis napelemes lámpámnak is annyi volt, az idefelé vezető úton volt, hogy szűkebb réseken kellett átkelnünk, vagy épp másznunk, esetleg ugranunk. Tényleg frankó lesz így ilyen terepen hullákat cipelni, de nem fogok nyavalyogni, annak ellenére egy esetleg piperkőc látszatát keltettem a hétköznapokon is, attól még nem fogok nyafogni, mert távol állt tőlem, a vámpír ölés sosem volt tiszta meló. - Megérkeztünk, amico***. - dobtam le a zsákot magam mellé, és nyújtózkodtam. Hogy halott volt mind? Nem érdekelt, ez a dolgom, egyet sem fogok életben tartani, egyébként sem ment, az önuralmam nem bírta el a tudatot, hogy életben hagyom, ha nagyon akartam, ment, hogy ne öljem meg, de akkor is kénytelen voltam úgy szúrni, döfni, vagy vágni, hogy minél halálosabb legyen, észre vettem, hogy csak így tudom kontrollálni a bennem zubogó kényszert. Végül is , a vámpírok voltak maguk a tesztalanyaim, nem embereknek láttam őket, hanem fenevadaknak, gyilkos ösztön lényeknek, gyűlöltem őket, mert valamilyen szinten magamat is hozzájuk hasonlítottam, ha nem élnének, nem kéne ezt az életet élem, lehetnék futó, vagy… igazán sport menedzser. Gyűlöltem őket, mert elvették tőlem az életet, annak az életnek a lehetőségét, amit kaphattam volna, ha ők nincsenek. De vannak, és minden indulatomat rajtuk fogom kiélni, nem csak vámípron, hanem minden egyéb más creatura-n. -Mondd a menetet, még sosem takarítottam. - elővettem az elemlámpámat, azzal elkezdtem mutogatni, hogy melyik tag épp hol terült el, vagy mire lett felszegezve, nem elég ,hogy egy fakarós kihegyezett felpattanó csapdán volt rajta, amire felverekedtem, még át is szúrtam a szívét, biztos ami biztos alapon.- - Háromnak a fejét vágtam, a másikat felnyársaltam egy csapdára, az ötödiknek pedig karót döftem a szívébe. - magyaráztam. Annak amelyik felűről próbált még rám ugrani. A machete-m benne állt az egyik fában, alatta ott feküdt az egyik tag, tisztára mint a fej nélküli lovas. Rég nem voltam már rosszul az ilyenektől. Valahol még poén szinten is tudtam kezelni, hiszen ők nem emberek, ez volt az első amit megtanultam, szörnyetegek, akik ölnek, családokat tesznek tönkre tekintet nélkül a következményekre, mi voltunk a következmények, mi voltunk akik behajtották rajtuk a bűneiket, nem nem volt itt, semmi szent mise, kőkemény, kaszabolás, verekedés, biztos kék, zöld és lila folt vagyok, sosem gyógyulnak be, vagy tűnnek el teljesen máris kerül rám egy újabb, szerintem az egyik behúzott egyet a szememhez, mert kicsit fel lehet dagadva, mindegy, majd szemüveg pár hétig, még a boltban is.
*Az eszem megáll! Elaludni vadászat közben! **Mit fog szólni apám, ha ezt elmesélem neki? ***Haver ****Fiú
Két dolog volt amivel nálam ki lehetett csapni a biztosítékot. Ha valaki pontatlan és persze az, ha a vámpírokat holtan szállítja. Ha bárki velünk, a Woodsonokkal kerül kapcsolatba az tudja, hogy a dögöket szeretjük felnyársalva, de mindenképpen élve, ha lehetséges. Kell a vérük, amennyit csak meg tudunk szerezni. Ez nem mindig egyszerű, mert gyakran már két fiola után ki kell nyírni, nem lehet tovább szórakozni velük, erősek és ha nem vagyunk elég óvatosak hamarabb kettéroppantják a gerincünket, semmint bármit is meg tudnánk nyikkanni. Nekem szem előtt kellett tartanom az öcsémet, mert ha én elbukom, vagy apa elbukik a többi vadász nem Frank-el fog foglalkozni. Tanítgattam amire tudtam, hogy ha egyszer majd végleg elhagyja azt a nyomorult tolószéket akkor magam mellé vehessem. Mindig is ez volt a cél, hogy ő meg én együtt vágunk neki, és visszük tovább a temetkezési vállalkozást. Persze sok minden más is volt a cél, amiből aztán nem lett semmi, de a lényeg akkor is az volt, hogy folytassuk ezt az egészet. Hogy ezt éppen egy tetvedék vámpír ribanc akadályozta meg még jobban feltüzelt. Nem tudtam rájuk úgy tekintetni, ahogyan bárki másra. Nekem ne papoljon senki jogokról, meg arról, hogy valaha ők is emberek voltak. Átváltozni lehet nem volt választásuk de hogy így akarják folytatni vagy megszabadulnak az örök lét kárhozatától arra már volt. Szóval azt hiszem mire a tag megjött, én már kellően belelovaltam magam a témába, és tudtam, hogy ha azt mondja nekem egyetlen vámpír sem él, nem fogok kezeskedni azért, hogy nem önti el a szar az agyamat. Persze a szart egészen már formában sikeresen be is vonzottam, és feladtam, hogy leszedjem magamról, majd keresek valami füves részt és megpróbálkozom vele, addig meg igyekszem elviselni ezt a borzalmas bűzt amit azzal sikerült létrehoznom, hogy nem csak beleléptem, hanem kellően szét is trancsíroztam. A hajnali vadászatok nem mindig a legjobbak, mert ezek a mocskok ilyenkor még elég éberek, feltéve ha nem a pihe puha kis ágyacskájukban boldogítják az éppen aktuális embert, vagy embereket. Náluk soha nem lehetett tudni. Csak bólintottam a megjegyzésére a ruhát illetően. Ami azt illeti nekem az efféle öltözékem inkább akkor volt használatos, amikor sírgödröt ástunk apával meg az ellőtt herés Draven-el. Állítólag még a hetvenes évek végén sérült meg, és apa szerint háborús sérülés. Hát ha háborúnak vesszük azt, hogy a bajtársa feleségét dugta, az meg cserébe a sörétessel lábon lőtte, csak éppen rosszul célzott, akkor igen, háború. Ráhagytam. Szóval dolgozni nagyon tudott, és szerettem is vele melózni, mert mindig elszórakoztatott a történeteivel, a sztorikkal a régi időkről. Addig sem nekem kellett beszélnem. Nem voltam valami bőbeszédű. Morrantam én is egyet, vagy inkább valamiféle vadkan horkantásnak tűnhetett, hogy bizony akkor jó a vámpír ha döglött. Miközben a szerszámokat kezdtük el rakodni, meg a zsákokat összeszedni a ládából a tagra sandítottam. – Akkor jó a vámpír, ha még ad egy kis vért mielőtt megdöglik.- éppen egy kötegelőt szedtem le a láda oldaláról, amikor tovább csapongott a témák között. De leginkább azon lepődtem meg, hogy nem sokat tud rólunk. Hogy engedte ezt el az örege egy takarítóval találkozni? Nem mondott neki semmit? A vállam felett néztem vissza rá, miközben elővettem a nadrágom oldalzsebébe csúsztatott kést és elvágtam a köteget, hogy hozzáférjünk a karókhoz is. Mármint a többihez amit magammal hoztam, és le volt még kötve a gázolajos kanna is. – Neked az apád nem mondott semmit rólunk? Sem arról, hogy tulajdonképpen mit csinálunk? Ja, úgy tűnik semmit. Nem csak pucolunk, hanem fészkeket tisztítunk.- szünet, nagy levegő – Néha – újabb nagy levegő újabb szünet- Ha hívnak valahova. Csak mi egyben takarítunk is. A Woodson Temetkezés ezért jött egykor létre. Az 1800-as években alapították, hogy az emberek elől elrejtsünk bizonyos dolgokat. Jobb ha a szeretteikről nem tudják pontosan miben is haltak meg. Vagy jobb ha nem látnak egymásra halmozott vámpír testeket ha éppen séta kocsikázni támadna kedvük.- kiemeltem az egyik kannát és miközben tovább beszéltem Bernardo kezébe nyomtam majd nyúltam a következő kannáért, és némi gyutacsért is.- Az csak egy fél kanna, de van még itt egy teli is, aztán újra kell tankolni őket. Jól meglocsoljuk őket, hagy égjenek rendesen. – az elbóbiskolós megjegyzésre csak a számat húzogattam. Megnézném a fejét, hogy miképpen reagál, ha álló farokkal ébred amint éppen egy jó bigét pakol meg álmában mint a bevásárló táskát egy flipper gép tetején. Szerintem ő is szívesen vissza aludna. Persze figyelmetlenség volt ez tény, de ember vagyok és mint ilyen gyarló is egyben. – És mielőtt megjegyzést teszel a sálamra elmondom, hogy nem dísz zsebkendő, hanem az arcomat védi ha égetjük a fejeket, na haladjunk!- emeltem le a kocsiról még a maradék gyutacsot, a másik teli kannát, és a kezemben ott voltak az ásók is. Megosztottuk a terhet a cipekedéshez, és elindultam, követtem amerre ment. Valamit vartyogott olaszul, mire csak foghegyről vetettem neki oda – Az ördögűző szövegelést szerintem hagyjuk meg későbbre, nem hiszem, hogy halott tetvek ellen hatásos lenne.- köptem egyet oldalra, majd baktattam vele tovább, szorosan a nyomában haladva, de azért fülelve. Meg kell tanulni az erdő zajait megkülönböztetni egymástól, és én ezt is tettem. Úgy tűnt szinkronban kezdtük ezt csinálni Bernardoval mert valahányszor szokatlanabb zajra lettünk figyelmesek megtorpantunk és egymásnak háttal álltunk meg fülelni. Legalább a kezdő pozícióban jó. Apán azt tanította, hogy olyannak kell lennünk, mint a régi jó spártai harcosoknak, akik nem csupán magukat, hanem a kezdő állással a társukat is védik. Ha ő elbukik, te is elbuksz rövid időn belül, és itt már marhára nem számít, hogy az öregem vagy éppen egy másik, idegen vadász az illető. Némi gyaloglás, és várakozással tarkított erdei séta után érkeztünk el arra a helyre ami leginkább úgy nézett ki, mint egy rosszul sikerült nyári táborozás, egy Zs kategóriás horrorfilmben. Követtem a zseblámpája fényét, és bólogattam a hullákat látva. Öt rohadék vámpír, öt potenciális vérbank. Bassza meg! Megint felszívtam magam és megint köptem egyet, nem nagyon érdekelt, hogy ez esetleg tetszik neki vagy sem. Rohadtul mérges voltam, hogy így kárba veszett a vérük. Az orromon keresztül vettem a levegőt szuszogva, egyre gyorsabban. – Háromnak vágtad le a fejét. Az jó, a többinek is le kell. Csak a fejeket égetjük el a testeket elvisszük. Fűteni a kemencét.- mondtam neki kurtán, aztán rájöttem, hogy valószínű fogalma sincs miről beszélek, úgyhogy ideje volt a szűkszavúságomon oldani egy keveset. – A testeket felrámoljuk majd a furgonra és elvisszük a Woodson Temetkezésbe. Ott úgy használjuk fel őket mint egy hasáb fát, érted ugye? A vámpírok hullája, minél öregebb annál lassabban ég. Egy több száz éves test akár két napig is képes fűteni a házat.- hogy mit szól ehhez? Nem nagyon foglalkoztatott, de talán magyarázatot kap arra miért csak a fejeket fogjuk majd elégetni. A tábortűz parázsló maradványai felé mutattam. – Azt ott kiszélesítjük és oda fogjuk hordani a fejeket. Kellenek még kövek, hogy magasabbra emeljük a kör szélét, nagyjából lábszár magasságúra. És ne lepődj meg ha egyik másik fej úgy fog felrobbanni, hogy visít mint a büdös bogár, majd szétrobban mint a napra kitett pöffeteg.- ledobtam a kezemből a cuccokat és a felnyársalt vámpír felé indultam, közben a sálat letekertem a nyakamból és az arcom elé kötöttem, mint a régi western filmek banditái. – Ajánlom te is keress valamit magadnak az arcod elé, mert ezek ha egyszer a gázolajban égni kezdenek olyan lesz a szaguk, mintha egy több ezer éves tömeg sírt nyitottál volna fel, amiben még nem bomlottak el a testek. Ez az első takarítás amire jöttél, ugye?- benyúltam a farzsebembe és egy kockás kendőt vettem elő belőle majd felé dobtam- Ha nem vagy finnyás akkor itt van, ez is megteszi. A machetes szardarab a tiéd. Vágd le a fejét minél hamarabb, szerintem!- majd miután mindezeket elmondtam neki én magam is követtem a saját parancsszavaimat és nekiálltam kiszedni a csapdából az élettelen testet és egy kőre fektettem, hogy a baltával le tudjam vágni a fejét. – Amúgy te mivel foglalkozol amikor nem éppen ilyen ganéjokat ölsz?- kérdeztem a tagtól majd megemeltem a fejszét, lecsaptam a kőre fektetett fejre és a néztem miképpen gurul odébb a fej, akár egy focilabda. Utána nyúltam, valamikor félhosszú, barna haja lehetett és azon keresztül emeltem fel, hogy megvizsgáljam. – Ezt a fejetlenséget!- nyögtem be egy szar poént, majd odavittem a korábbi tábortűz mellé, és a tekintetemmel kődarabok után kutattam, hogy Bernardoval ki tudjuk szélesíteni a tűzrakó helyet.
Igen, talán már teljesen elborult az agyam, de már ez sem érdekel. Akkor is úgy érzem, hogy valami kell, amitől biztonságban érzem magamat. Valami kell, amitől tényleg úgy érzem, hogy nem következhet be ez az egész újra. Nem vagyok képes megbízni Chrisben, egyszerűen nem megy. Talán egyszer... talán ha elég sokat tesz érte, de most még komolyan esélytelen. Nem tudom, hogy nem próbálja-e meg újra, és ha igen akkor igenis meg kell tudnom védeni magamat. Egyre inkább úgy érzem, hogy csak egy apró porszem vagyok a világban. Eddig nem így volt. Valahogy mindig megoldottam a dolgokat, vagy volt, aki segített. Ha nincs Chris, ha nincs szerencsém, akkor a nevelőapám öl meg és nem pedig véletlenül én őt. Ha nincs Chris akkor azt se tudom, hogy mi lett volna velem az első átváltozás alkalmával, de mi van ha másképp dönt? Mi van, ha rájön, hogy az, ami miatt régen kiakadt rám, ami miatt ilyen brutális büntetésben részesített mégis csak komoly. Benne is elpattanhat bármi, egyszer már ártott nekem, megteheti máskor is, nekem pedig erre is fel kell készülnöm. Túlságosan régen él már ahhoz, hogy mindig tényleg bölcsen át tudjon gondolni mindent, főleg ha épp rossz passzban van. Ezért hívtam fel Richardot. Tudom, hogy nem ismerjük egymást olyan jól, de tudom, hogy ő nagyon is ért ahhoz, ami nekem most kell. Tudja hogyan kell vámpírokkal elbánni és ő maga is az, tehát mondhatni a legjobbhoz fordulhatok, hogy elmondja a gyengéiket, hogy segítsen nekem. Nem akarom, hogy újra töröljenek mindent a fejemből, nem akarom, hogy valaki megint valami üres kis tokot csináljon belőlem, amit hazugságokkal töltenek meg. Meg kell védenem magamat és ha ehhez az kell, hogy akár kínokat is kiállok, hát akkor ez lesz. Valahogy meg kell erősködnöm, az elmémet, a testemet... mindent. Tudok célozni, de arra már legutóbb is rájöttem, amikor mutatott pár mozdulatot, hogy olyan jól azért még sem. Régen kimaradt már a harc az életemből, hiába tanultam a maffia által azért sok mindent, de az még sem ugyanaz, mint amikor egy vámpír áll veled szemben, aki gyors és aki erősebb is nálad. Pocsék dolog, ha csak egy vérfarkas vagy boszorkányokkal és vámpírokkal teli világban és rá kell ébredned, hogy te vagy az egyik leggyengébb közöttük. Csak a telihold segít ezen, de tudjuk jól, hogy a telihold időleges, és olyankor még csak nem is vagyok önmagam. Nekem ennél több kell, igazi erő és igazi védelem. Csendes léptekkel haladok végig a fák között. Az éjszakai erdő békés, mégis időnként összerezzenek, amikor meghallok egy-egy reccsenő ágat. Azért lássuk be, hogy ez nem pont a legbiztonságosabb környezet se nekem, se a hozzám hasonló gyengébb lényeknek. Oda kell figyelnem a hangokra, a zajokra, fülelek és a szaglásomra koncentrálok, hogy tudjam mikor közeledik egy szimpla őz, és mikor valami kellemetlenebb. Ezt se fejlesztettem eddig igazán. Vérfarkas vagyok, még sem tanultam meg jól használni azt, ami vagyok. Azt hiszem ennek is meg van az oka, próbáltam normális életet élni, miközben nem tudhattam, hogy koránt sem normális körülöttem semmi sem. És persze ott volt a tény, hogy Chris segít és véd, ha gond lenne, nem volt szükség rá, hogy én tegyem meg ezt, de most... nagyon is fejlődnöm kell. Nélküle is meg kell tudnom védeni magamat, nélküle is talpra kell tudnom állni.
Az élet igazságtalan, kegyetlen, és teljességgel szívtelen, nem de? Akkor voltaképpen én miért is legyek más milyen? Miért mutassak jót, ha minden csupa rossz az életben, ha minden lélegzet csak fájdalmas lehet, ha érzünk, és miért érezzek, ha azáltal csak összeomlunk? Sokáig abban a hitben éltem, hogy az emberi normák követése merő jó lehet, hogy ha megmaradok emberinek, akkor ember is leszek, de nem.. ez nincsen így, és soha nem is lesz. Én egy vámpír vagyok, ezáltal pedig egy szörnyeteg, és nincsen bennem több. Az emberek szemében legalábbis, míg a többi természetfeletti faj sem vélekedik másképpen rólunk, és igazuk van, hisz a vérnek nehezen ellenállunk, mármint én tudok magamnak megálljt parancsolni, de a többiek nehezen. Vannak, akik nem is akarnak ellenállni, csak élnek a lehetőségeikkel. Egyesek kikapcsolnak, és tombolnak, míg mások szánalmasan állati vérre térnek át, vagy tasakosra, csak mert azt hiszik ezzel jobbak lesznek. Ugyan már! Ragadozóak, és ezen nem változtathat semmilyen tény sem, ahogy az én lelkem sem lesz tisztára mosva, akármit is teszek, de épp ez az semmilyen jót nem cselekszem. Miért is tennék jót? Nekem nincs lelkem, ha meg van, akkor valamit nagyon, de nagyon rosszul látsz bennem. Nos szóval tekintetbe véve, hogy érzelmek nélküli vagyok, meglepődhetsz rajtam, hisz mégis segítek egy farkaslánynak. Igazán érdekes, hogy miért is teszem meg, de voltaképpen egyszerű eme kérdéskörnek a válasza. Látok benne fantáziát annak ellenére, hogy én magam nem nagyon szoktam senkinek sem segíteni. Első nézőpont védtelen, második alternatíva esetlegesen fel akarom használni, harmadik pedig igazán... majd megtudod, szóval ne kíváncsiskodj annyit, kérlek. Tehát kaptam egy hívást, hogy szüksége van rám. Én meg hülye lettem volna visszautasítani az ajánlatot, hisz igazából hiába tanítom, ha ellenem mit sem ér, mármint nem oda-vissza vagyok magammal, hanem csak tudom, hogy ellenem ezen eszközök nagyjából semmit sem érnek. Na jó a karó megölhet, de úgy se szúrna le.. nem akarna. Már megint naivan hiszek valamiben, amit végül lehet megbánok, de mindösszesen ez addig tart, míg tanítom, utána meg elfelejthetjük egymást szépen. Nem lesz velem gondja, és nekem se vele, bárcsak ilyen egyszerű lenne minden, de persze miért is? Túl könnyűk lennének a dolgok. Lépteim lassúak, s már-már óvatosak, mintha minden egyes lépésnél ügyelnem kellene, hogy ne csapdába sétáljak bele. Mindeközben persze hallgatózom is, azaz jobban mondva figyelek a hangokra, hisz sosem lehet tudni, hogy kivel sodor össze az élet. Váratlanul, lesből, és hirtelen kell lecsapni az áldozatra. Ez egy megfelelő támadás alap technikája. A védekezés is voltaképpen ezen alapul, de ott nem lecsapni kell, hanem jól irányzottan védekezni, s még hozzá olyan szinten, hogy azzal meglepd az ellenfeledet. Nem nehéz mindezen esemény, csak egy kicsit, de hát.. mindent megtanulhatunk egyszer, nem? Könnyedén sétálok, mintha csak veszélytelen lenne az éjszakai erdő magánya, míg hirtelen meg nem hallom, hogy valaki erre járkál.. tehát társaságom akadt. Elmosolyodva váratlanul suhanok a hátához, ahogy magamhoz húzva a nyakától fogva tartom a magam kis közelében, majd hirtelen nevetve elengedem, ahogy előtte jelenek meg. -Első lecke, Connie, hogy sose légy figyelmetlen.-Jegyzem meg egy ravasz mosollyal, ahogy a tekintettemet rászegezem mindeközben.
Tudom-tudom a vámpírok mindig sokkal erősebbek. Én csak egy szimpla vérfarkas vagyok és balgaság azt hinni, hogy képes leszek bármit tenni egy erős és idős vámpír ellen, de legalább meg kell próbálnom és meg kell tanulnom valamelyest az alapokat, amennyire egyáltalán lehetséges. Védekezésnek jó lehet, ha teszem azt rosszabbra fordulnak a dolgot és talán a lelkem is megnyugszik kicsit tőle, mert jelenleg folyamatosan attól rettegek, hogy ki és mikor árthat nekem, hogy mikor törölte megint valaki mindent a fejemből, hogy mikor tűnne el mindaz, amit most tudok. Chris nem tenné meg... talán, de mi van akkor, ha mégis? Nem bízom benne, nem tudok csak úgy hirtelen újra úgy tekinteni rá, mint régen, sőt azt sem tudom, hogy valaha menni fog-e. Talán ez a kis ötletem sem ér semmit, de ha csak egy keveset is segít, akkor már van értelme. Még azt sem tudom, hogy Richard tud-e segíteni, vagy igazán akar-e. Nem ismerem őt még annyira jól, és nem is az a típus, aki egy könnyen bárkit is közel engedne magához, hogy eljusson az ember a megismerési fázisig. De annyi már átjött róla, hogy nem az a jellemzően figyelmes és kedves típus, ami miatt azt hiszem jócskán meg is lepett az, hogy úgy döntött segít nekem. Biztosan van rá oka, de hogy egyáltalán az orromra köti-e... az is még egy remek kérdés. Ez a mai nap csupa-csupa kérdésből áll össze, és valahogy nem remélem, hogy válaszok is érkeznek majd. Persze figyelek én folyamatosan, legalábbis nagyon igyekszem, de nem ér sokat. Egy vámpírról beszélünk mégis csak, aki gyorsan és szinte észrevétlenül képes közlekedni, ha akar. Hiába fülelek csak arra eszmélek fel, hogy hátulról támad be és fonódnak az ujjai a nyakamra. Nem valami nagy élmény, hogy mit ne mondjak, főleg maga a tény, hogy még csak sejtelmem se nagyon volt, hogy a közelben van. Remek kezdés... és én akarok felkészülni egy vámpír ellen!? - Persze, mert olyan könnyű kiszúrni egy közeledő villámgyors vámpírt, ha ő nem akarja. - húzom el egy pillanatra a számat. Nevet, hát persze, ő jól szórakozik, nekem pedig a maradék önbizalmamat is egy szemvillanás alatt a földbe tiporja. Remek érzés, mintha mostanában mindenki arra menne rá, hogy megmutassa mennyire gyenge vagyok és mennyire apró kis porszem a világban és az a baj... hogy így is van, tényleg az vagyok. Végül csak sóhajtok egyet és egy halvány mosoly költözik az arcomra. - De azért köszönöm, hogy eljöttél Richard és hogy segítesz. Tudom, hogy úgy se sok esélyem lenne ellened, vagy... más hozzád hasonló ellen, de legalább valamelyest fel akarok készülni, ha szükségem lenne rá. - és egyértelműen úgy hallani a hangomból, hogy számítok is rá, hogy szükségem lesz rá, akár a közeljövőben. Nem azt mondom, hogy Chris nekem esne, de... lássuk be jelenleg iszonyatosan kellemetlen helyzetben lavírozgatok. Chris... valami boszorkány, aki neki segített velem kapcsolatban és azért lássuk be, hogy Gregory megjelenése is okozott egy kis feszültséget bennem. Ő nem gondolja, hogy bárki is keresne minket, de az ember ha egyszer lelépett a maffiától igenis tudja, hogy mindig a háta mögé kell pillantgatnia, mert sose tudhatja, hogy ki van ott.
Az élet ugyan nem mindig kedvező a számunkra, de ettől eltekintve úgy értékelem, hogy minden egyes helyzetből kihozhatjuk a legjobbat. Élőpéldaként szolgálhatok a szenvedés minden árnyalatára tekinthetően, és jól láthatja mindenki, hogy nem törtem össze, hogy nem adtam fel, sőt nem is akartam meghalni sohasem az életem egyetlen egy pillanatában sem. Ugyan felajánlottam a kínzóimnak, hogy vessenek egyszerűen véget mindennek, de nem tették meg, s hogy miért nem? Rejtély, mint ahogy az is, hogy hogyan is jutottam el mára oda, ahová. Az élet tele van titkokkal, és megoldatlan gondolatsorokkal, ahogy önmagamból adódóan engem sem lehet igazán megismerni, hisz mikor mit is akarok, avagy épp mit óhajtok. Talán megeshet, hogy egyszer-kétszer érzelmesnek tűnök mások szemében, avagy kedvesnek, de el kell áruljam, hogy mindez csupán a jól irányzott látszatképemet mutatja fel, s nem engem. Tudod, kérlek, sohasem ismerheted meg a személyiségemet igazán, mint ahogy én sem foglak sosem téged megfejteni akárhány év is telik el. Sosem tudhatnám, hogy melyik pillanatban épp mi fut át a gondolataidban, vagy hogy komolyan gondolod-e azt, amit mondasz. Azt sem tudnám megmondani, hogy valaha hátba szúrsz-e, és mindez nem a bizalom hiánya, kérlek, hanem az, hogy egyesek ilyenek: önzőek, átgázolnak másokon, eltipornak mindenkit, és csupán önmagukat nézik. Mond hogyan bízzak bárkiben is, ha az egész életem egy átverés volt? Hogyan higgyek, ha kívülről fújom az emberi jellemképviseletet? Hogyan vegyek levegőt anélkül, hogy ne attól rettegnék, hogy az, akinek bizalmat voksoltam egyszer csak elárul? Hogyan? Jó kérdés, nem de? Tehát maradjunk annyiban, hogy én hiszek másokban, sőt dolgokban, de bizalmat nem szavazok senkinek sem, hisz már csalódtam éppen eleget, és elegem van abból, hogy folyton csapdába sétálok, aztán sérülök. Viszont amióta vadászom, és ez a személyiség vagyok, nos az életem megváltozott teljesen: nincs fájdalom, nincs semmi.. nem érzek az égvilágon semmit sem. -Jó, igazad van.-Vallom be hirtelen, ahogy megemelem a mindkét kezemet védekezően, és elkomolyodom. Egyszerűen látom rajta, hogy mindezt nem díjazza, és valahol a reménye is elillan tova szállva. Tökéletesen kiveszem az arcvonásait, és a tekintetét is a sötétben, szóval előttem képtelenség tagadnia, hogy mi is játszódik le benne, amikor is tisztán látom a szemeimmel. Talán mindezzel kioltottam benne a remény szikráját, de az élet ilyen.. odacsap, és olyannak titulál, ami abban a pillanatban vagy, de ha küzdesz legyőzhetted eme megnevezést, és felülkerekedve rajta bebizonyíthatod az igazadat.-Gyorsabbak vagyunk, kiszámíthatatlanabbak, és erősebbek, de ettől eltekintve nem veszel valamit figyelembe, kedvesem.-Rázom meg a fejemet könnyedén, ahogy bizalmas távolságban állok meg tőle. Erős célzás van a hangomban, miközben a szavakat mondom a vége felé. Voltaképpen rá célzok, hisz nem akárki, s nem is akármi, ha jobban belegondol az adott helyzetbe, már ha leesik neki a kis célozgatásom. -Ezt még egyszer meg ne halljam!-Emelem meg a hangomat hirtelen.-Verd ki a fejedből a bizonytalanságodat, és a félénk kis énedet. Azt hiszed az élet gyerekjáték? Akkor nagyot tévedsz, Constance!-Mutatok rá a mutatóujjammal egy szempillantás alatt.-Olyan nincs, hogy lehetetlen, és ha eleve úgy állsz hozzá mindehhez, hogy "esélyed sincs", akkor úgy is lesz! Tehát pozitív gondolatok, remény, és teljességgel határozottság. Mit akarsz? Harcolni, és nyerni, vagy elbukni, és meghalni? Ezt döntsd el, és ha majd szükséged van rám igazán, akkor szólj.-Lépek el mellette, és ha csak meg nem állít, akkor távozom. Komolyan mondva távozom, mert nem látom értelmét, hogy egy olyannal foglalkozzam jelen esetben, akibe nincs is kitartás. Az ilyenen úgy felbírnám magamat húzni.. most valaki mondja meg, hogy miért is mondtam igent, s hogy akkoron mit láttam benne?
Vajon, ha képes lennék arra, amire egy vámpír, ha ki tudnám kapcsolni az érzéseimet, akkor megtenném? Igazából egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ez jó megoldás. Persze jó, ha nem érzed a fájdalmat, de... a fájdalom fel is készít rá, hogy ne érjen újabb. Gyanakvóbbá válsz tőle, viszont a jó dolgokat sem érzed majd, a jó dolgokat is elfelejted, ez pedig már egyáltalán nem jó. Nem... azt hiszem nem tudnám kikapcsolni az érzéseimet, még ha ennyire fájnak is, vagy csak még nem fájt eléggé? Érzések nélkül már nem te vagy, nem tudsz reális döntéseket hozni és mi lenne akkor, ha úgy... egész más lennék, vadabb és... gyilkos. Nem bírnám ki, ha gyilkossá válnék. Ha egyszer visszakapcsolnék, ha újra éreznék mindent, képtelen lennék feldolgozni. Épp elég az, hogy kiváltottam az átkomat, nem tudnék még többet elviselni. Nem is értem, hogy mi vihet erre valakit, hogy miért dönt úgy egy vámpír, hogy kikapcsol minden érzést... az már valahogy nem igazi élet. Én is iszonyú sokat csalódtam, jó lenne mindezt elfelejteni, jó lenne boldognak lenni, de érzések nélkül az sem lehetsz, csak egy üres doboz, amiben nincs jó és rossz sem. Nem akarnám a jót is kidobni azért, hogy a rossztól is megszabaduljak, az túlságosan drasztikus lenne. Amikor megjelenik igazából nem akarok én vele undok lenni. Csak viccelt... azt hiszem legalábbis, hogy annak szánta, még sem tudom eképp kezelni, ahhoz túlságosan frusztrált vagyok és a kedvem sincs épp a toppon sajnos. Csak tanulni akarok, túl akarok lenni ezen a rémes időszakon és még mindig nem tudom, hogy egyáltalán ez a kis tanulási fázis ér-e valamit. Mi van, ha már megpróbáltam egyszer... többször? Mi van, ha már volt, amikor rájöttem arra, hogy Chris mit művelt velem, amikor megpróbáltam szembe szállni vele és akkor sem sikerült? Túl sok a kérdés, túl sok minden van, ami elbizonytalanít. - Vérfarkas vagyok, de... az csak egyetlen éjszaka, mégis mit számít? - nem érek vele olyan sokat, nem tudok akkor átváltozni, amikor akarok, nem tehetem azt, amit akarok, ez csak egy... átok. Szenvedés minden hónapban, amikor el kell zárkóznom, amikor át kell élnem, ahogy a csontjaim ripityára törnek, hogy aztán újra összeforrjanak. Nem tudok a vérfarkas valómra pozitívan tekintetni. Őszintén... tényleg próbáltam már, de soha sem ment igazán. Ez nem jó dolog, és főleg nem előnyös. Amikor újra megszólal azért közel vagyok hozzá, hogy behúzzam fülem farkam, de végül csak a tekintetemet sütöm le, amikor megemeli a hangját. Pozitív gondolatok, remény... határozottság. Igen, ez kellene nekem, csak nem tudom honnan szedjem elő magamból. Nagyon nehéz, túlságosan mélyre csúsztak az utóbbi időben. - Meg sem próbálsz megérteni... - halkan suttogom csak magam elé a szavakat, amikor egy kis szünetet hagy. Én nem ő vagyok, nekem vannak érzéseim, én tudom, hogy mennyire fáj, amikor elárul az, akit a barátodnak, a legjobb barátodnak tekintettél. Ő... ő nem tudja, még ha érzett is ilyet valaha, már nem hiszem, hogy emlékszik rá. De mit is vártam? Tanulni akartam, nem ő lesz az, aki majd ápolgatja a lelkemet is, ezt igazán nem hihettem. - Várj! Kérlek... - a karja után nyúlok végül, amikor ellép mellettem. Igaza van, nem nyafoghatok, erősnek kell lennem és el kell hinnem, hogy meg tudom védeni magamat, másképp nem fog menni. Persze épp csak addig érintem meg, amíg meg nem áll, remélem, hogy megáll és már el is engedem. Ki tudja, hogy nála mi jelent problémát, jobb óvatosnak lenni. - Sajnálom Richard, igazad van. Én csak... - megrázom a fejemet, majd kihúzom magamat végre kicsit jobban. - Nem panaszkodom és erős leszek, és... képes leszek rá, hogy megvédjem magamat, ha arra van szükség. - megvédeni magamat, nekem csak ez kell. Edzeni az elmémet, hogy ne tudjanak irányítani, edzeni az akaratomat, hogy jobban viseljem a fájdalmat és persze megtanulni, hogy mik a hatásos lépések egy vámpír ellen, aki ártani akar neked. Nem akarom megtámadni senkit sem, nekem csak az kell, hogy én ne legyek védtelen.
Tűzben ég a lelkem maga, amióta csak élek, s eme tényt már oly régóta felismertem, de mégsem tettem semmit sem ellene. Mégsem mondtam, hogy rendben, állj, és jóvá teszem a vétkeimet. Nem hátráltam meg, csak hagytam, hogy magával ragadjon a rossz, a bűnös gondolatok kellege, és a sötétség őrjítő szele. Mai napig tökéletesen emlékszem az ártatlanság egyféle szinonimájára, de nem sokáig tapasztalhattam meg, hisz a szívem lassú, s tiszta dobbanása, majdan meghozta a jóság zálog sorában rejtőző feketeséget. Akkor még nem sejtettem, hogy mi is vár rám voltaképpen, hogy egyszer szörny leszek, mely öl, s igázz kegyetlen módon. Nem tudtam, hogy fenyegetést jelentek majd egy egész emberiségre, egy egész világra, s egyúttal természetfelettire. Öltem embert már emberként is, de kénytelen voltam, hisz ha nem teszem, elnyomnak, megfojtanak, s eltipornak: porrá, hamuvá, homokká. De a sötét lepel nemcsak elvet, s elragadott, hanem megadta azt, amit más sohasem tudott. A magány elviselhetőbb lett, az életem jobb irányt vett teljességgel, és nem kellett törődnöm megannyi átkozottan naiv kis emberrel. Félreértés ne essék, hisz jómagam nem kapcsoltam ki az érzelmeimet sosem, és nem dobtam el ezzel egy arányban mindent, hisz magamban tartottam a szenvedésem. Megtanultam a kínt hatalommá formálni, megtanultam mások fölé állni, és szenvedést gyakoroltam mindenkire, ki csak velem szemben állt. Lehet gyengébb vagyok, mint egy ősi, és majdnem teljesen halhatatlan vámpír Mikaelson, vagy mint maga Klaus, aki hibrid.. de egyetlen dolgot megtanultam. Nem erőben kell feljebb állni, avagy korban, nem is az számít, hogy ki az Úr a kijelentett pletykák alapján, hanem egyedül azaz ütősebb érv, hogy ki élt át több mindent, ki ismeri az életet magát, s ki tudd szembe nézni a halállal, mint ténnyel. Elég is eme őrült, s már-már elmebeteg gondolatokból. Még hogy arra a családra gondolok? Nem félek, nem rettegek, s az, hogy nyíltan kijelentik, hogy ők az Urak, nos... nos ez még nincs így, és soha nem is lesz. -Menten neki rohanok az első fának, kérlek szépen.-Hangom rideg, érzéstelen, és ironikus is egyben. Mégis hogyan mondhatta ki ezt az ajkain? Egyetlen éjszaka, és mit számít? Ennyi erővel elégek a napon, és az mit számít? Semmit. Ha elégek, akkor elégek, és senkit sem fog érdekelni az, hogy hamuvá sültem, avagy elporladtam örökre. Ettől eltekintve nem a negatív oldalát nézem a dolognak, hanem azt, hogy élhettek, és a képességeim lehetőséget adnak a számomra.-Nem egyetlen éjszaka, Connie, hanem több. Képességeid vannak emberként is. Érted? Emberként! Azokat pedig meg kell ragadni, avagy olyan nyámnyila leszel, mint amilyen most is vagy.-Hangom immár kissé nyugodtabb színezetű, de semmi érzelem nincsen bennem. Miért is lenne? Nem érzek, mint mondtam, csak eljátszom őket. Persze ettől eltérve a düh néha magával ragadó tény. Miért is ne lenne az? Hisz annyira könnyen jövő érzelmi zálogsorozat, amely megfoghatatlan, s teljességgel felemésztő. Lazán lépek el végül mellette, hogy ott hagyjam egymagára, hogy ezáltal rájöjjön a dolgokra. Nem is tudom mit várok tőle, avagy ő mit akar tőlem. Megértést? Ugyan már, hisz én vagyok erre az abszurd eset! Nem érzek, nem értem, nem akarom tudni, hogy mi a fene baja van.. tartsa meg magának, és éljen vele boldogan. Én sem ugrálok sírhatnékomban mindenkinek, hogy ez, meg ez a bajom... megoldom! Ahogy a karom után nyúl, és elmond két szót, ahogy azt mondta kérlek, és maradásra késztet.. elgondolkoztat. -Oké, várok, Miss Farkaskisasszony.-Jegyzem meg gúnyolódva egy sort, mert felhúzott mindazzal idegileg, hogy bizonytalan, hogy képtelen belátni, hogy az ő java a határozottság, hogy minden érte zajlik, mert jelenleg nem magamért tevékenykedek. Ha akarnám, akkor itt hagynám a francba, de mégsem teszem, hisz megállok, és ezzel egyúttal felé is fordulok.-Ezer örömmel hallom eme jelentősebb előre lépést. Csak nem visszatért az eszed?-Mosolyodok el játékosan, ahogy keresztbe fonom a karjaimat a mellkasom előtt, és eltöprengek egy pillanatra. -Ennek megünneplésére, akkor valami olyannal kezdünk, ami kevésbé tetszik, de mégis hatásos lesz.-Jegyzem meg, ahogy mély levegőt veszek, és tökéletesen ránézek.-Megfogod szeretni azt, ami vagy, azt, aki vagy.-Nyomom meg jelentősen a szavakat, ahogy minden egyes megmozdulásom halálosan komolyan csendül vissza fel.
Az a baj, hogy eddig csupán azt láttam, hogy mindig veszítek, hogy mindig van valaki aki erősebb és több nálam és hogy csak akkor nyertem, ha épp mázlim volt. Ha nincs nem is lennék most itt, jó eséllyel már akkor végem lett volna, amikor le akartam lépni a maffiától, amikor a nevelőapám meg akart ölni, mert nem akartam azzá válni, amit vártak tőlem, és azzal, hogy nem akartam gyilkos lenni... végül mégis az lettem, még ha csak a véletlen folytán is. Chris legyőzött, azt hiszem Gregory-nak is ment volna, ha akar, egy ismeretlen boszorkány újra és újra átmosta az agyamat, ha megtalálnának a nevelőapám emberei akkor biztos, hogy végem lenne. Nem sok önbizalmam van, hogy el tudjam hinni vannak olyanok, akiknél erősebb lehetek. Persze még itt vagyok élek és lélegzem, de milyen élet az, amikor folyton csak a bizonytalanság él benned és képtelen vagy hinni saját magadban, a saját erődben. Tudom, hogy kellene, képesnek kéne lennem rá, de ettől még ugyanúgy nem megy. Most is inkább csak a védekezés számít nekem, hogy legalább ennyivel erősebb legyek, nem hiszek én abban, hogy ártani tudnék akár csak egyetlen vámpírnak is. Ahhoz én kevés vagyok. - Képességek, amik a tieidhez képest... lássuk be, hogy nem túl sokak. - látom én, hogy mennyire idegesíti az, hogy bizonytalan vagyok, de hát lássuk be... van rá okom. Nem igazán alakult eddig jól az életem sosem. Próbáltam én erősebbé válni, de mindig mások kerültek fölénybe velem szemben. Csak jó lenne, ha legalább meg tudnám védeni magamat, ha meg tudnám edzeni az elmémet, hogy ne tudjon csak úgy bárki irányítani. Azt még sem akarom, hogy csak úgy elmenjen, mert kit kérhetnék meg még, hogy segítsen? Gregory... nem vámpír. Megtaníthat harcolni, legalábbis valamilyen szinten, de nem készíthet fel arra, ha egy vámpírral kell szembeszállnom, az egészen más helyzet, arra ő készíthet fel, ha hajlandó rá és ha én jól viselkedem, mert úgy fest, hogy az kell hozzá. Vannak elvárásai, amiket teljesítenem kell, még ha iszonyú nehéznek is tűnik, hogy véghez vigyem. Erősnek kellene lennem, sokkal erősebbnek, mint amilyen most vagyok és azt kellene mutatnom felé, hogy igenis hiszek magamban. Nehéz ez, ha egyébként nincs így. - Mégis mi mást tehetnék? Csak te segíthetsz és tudom, hogy keményebbnek kell lennem, csak... nem megy olyan könnyen. - de ha ez kell, hát ez lesz, különben igaza van, tényleg nincs esélyem mások ellen. Ha még a saját félelmeimet se vagyok képes legyőzni, hogyan győzhetnék le akárki mást? Lehetetlen, csak épp túl sok félelemem van, hogy hirtelen változtatni tudjak, itt viszont a fokozatosság elve nem működik, mert akkor lelép és hívhatom újra, ha tényleg erősebb lettem, csak akkor már nem biztos, hogy jönne és én nem is biztos, hogy megérném azt a pillanatot. - Attól tartok ebben az egészben semmi sem fog igazán tetszeni, de erősödni akarok. - valahogy és ha az nehéz lesz és akár fájdalommal is jár, akkor így kell lennie. Sok kínt viseltem már el lelkit és fizikait is, hiszen nem egy átváltozáson vagyok túl. Na persze ettől még nem tudom, hogy mi a következő lépés, de az a helyzet, hogy a fizikai fájdalmat mindig is sokkal jobban viseltem, mint a lelkit, csak hát a bizonytalanságom miatt a kettő valahol mára-már összefonódott. - Még egy kérdés... előtte. Képes lennék rá szerinted, hogy akár idővel, de ellenálljak egy vámpír parancsának? - ez fontos, mert túlságosan gyengévé teszi az embert, ha bárki bármikor befolyásolni képes. Ha azt mondja neked valaki ugorj a kútba és te rezzenéstelen arccal megteszed és azt sem tudod, hogy a vége halál, mert nem fogsz fel semmit... na ez az, ami úgy tényleg istenesen sebezhetővé tesz és ez alól akarok a leginkább védelmet nyerni.
Senki sem szolgáltathat igazságot megfelelően, normálisan, avagy épp érvényesen, hisz senki sincs felhatalmazva az igazság megítélésével. Én próbálkoztam vele, nem is egyszer, de újra, és újra kudarcba fulladt eme kísérletem, s hogy mindez miért is történhetett meg? Nos igazán egyszerű a válasz a kérdésemre. Egyrészt talán azért, mert akárhányszor ítélkeztem mások felett, akkor voltaképpen saját magamat nem vettem számba, a saját gondjaimat vetítettem előre, és ezáltal elvetettem ama elvet, miszerint azokat én is elkövettem egyszer, s tán a mai napig azt csinálom. S voltaképpen mi az tőlem, hogy másokra olvasom a saját hibáimat, s azt mondom, hogy nincs joga az élethez? Ennyi erővel én is egy szörnyeteg vagyok, ugyanúgy embereket ölök, és ugyanúgy természetfeletti jelleggel rendelkezem. Nem vagyok különb senkinél sem, mégis eme apró tényről megfeledkeztem a kezdetek kezdetén. Aztán pedig másodsorban rá kellett jönnöm, hogy az igazság, nos.. nem mindig igazság. Ha valaki velem rosszul bánik, akkor tegyem meg vele ugyanazt? S ha megteszem, akkor talán jobb lesz? Jobban érzem majd magamat a bőrömben? Nem, nem, sohasem. Példa minderre, hogy végig mentem mindenkin. Megöltem azokat, akik ártottak nekem, de nem vált jobbá az életem, és.. és amint meghaltak nem éreztem semmit sem. Szórakozásnak indult, bosszúnak, de egy szánalmas kudarc lett, egy megrögzött vadászati képzet, amely rögeszmésen magához láncolt, és el nem engedett. Most már csak egyetlen név van a listámon: Curtis, de ha megölöm mégis mi lesz? Nem leszek tőle sem boldogabb, nem változtatom majdan meg ezáltal a múltam, sőt nem változik eleve semmi sem, hisz minden ugyanúgy marad a régiben. De már oly annyira rögeszmém lett a 'levadászom őket' sztori, hogy nem tudok leállni, mintha képtelen lennék mindaddig abbahagyni ezt, míg meg nem kapták a jogos jutalmukat. De ez igazság? Ezt érdemlik? Valahol gyerekes tőlem, hogy feszegetve a határt, a sérelmeimért veszek elégtételt, de meg kell tennem, hisz csak ezáltal léphettek túl, így.. így lehettek önmagam. -De akkor is az életed részei, Constance!-Emelem meg a hangerőmet hirtelen, ahogy mindeközben ránézek. Nem értem miért ennyire bizonytalan mindezzel kapcsolatban. Értem én, hogy nem könnyű vérfarkasnak lennie, és hogy rohadtul fáj az átváltozás minden egyes teliholdkor havonta, de sokkal rosszabb az, ami én vagyok, az, akivé tettek engemet.-Kiváló hallás, kitűnő szaglószerv, könnyed mozgás, vadtermészet. Mindezt a magad javára is fordíthatod! Vérfarkasnak születtél, és ez benne volt a genetikádban eleve.-Magyarázom körvonalazva, hogy mennyi minden is rejlik ebben.-Én nem vámpírnak születtem, akaratomon kívül lettem ez, és nincs bennem semmi emberi. Vért iszok.. emberek vérét ontom, természetfelettiek ezreit gyilkolom, és szörnyként élek, mert egy szörnyeteg vagyok. De nézd! Nem siránkozom, mert ez vagyok, mert nem volt más lehetőségem, hanem elfogadom, és kitartok. Ha feladtam volna, akkor szerinted itt tartanék?-Szegezem neki a kérdést, és próbálom a tudtára adni, hogy ő még az elviselhető kategória körbe tartózik, hisz vérfarkas. Igaz fájdalmas, de megszokható, hisz neki nem mindennap kell arra ráébrednie, hogy mennyi vér tapad a kezéhez is voltaképpen, vagy hogy mennyire is egy szörnyeteg. Nekem ezzel mindennap szembesülnöm kell. -Nem keményebbnek kell lenned, hanem kitartóbbnak. Tudnod kell harcolni, vagy elnyomnak. Ha nem tudsz felállni a csalódások, és a sérelmek után, akkor inkább a halált ajánlanám. Az egy egyszerű javaslat a gyengéknek, akik képtelenek felállni, s ezáltal képesek lesznek önmagukat megölni.-Válaszolom rideg hangon. Sokat könnyít az emberek többsége számomra azzal, hogy saját magát iktatja ki, így legalább nem kell keresgélnem, hogy melyik alkalmatlan, és melyik alkalmas az életre. Szeretek ölni, főleg amióta ennyire könnyedén érzéketlen lehettek. Nem érzek semmit, holott beszélek érzelmes dolgokról, de nem érzem át.. nem érzek semmit sem, és ez annyira felüdítő. -Erős leszel.-Mondom ki a két szót, ahogy biztos vagyok a dolgomban. Aki tőlem tanul, az nem távozhat gyengén. Azt nem engedem meg, tekintve, hogy rémhírek terjednek rólam, és előszeretettel rettegnek tőlem egyesek, tehát.. ezt fenntartom, és senkit sem kíméllek meg, mert nincs értelme. Vannak kivételes kivételek, de azokban van is értelem.-Vasfű.-Nevettek fel hangosan, majd elkomolyodom.-A verbéna, vagyis a vasfű segít abban, hogy a vámpírok ne tudjanak megigézni. Ihatod a teádban, és lehet mindez egy ékszer is. Viszont egyszerre a kettő, nos.. nagyon ütős. Viszont van a kivéreztetés, meg az egyéb ceremónia, ami nem kellemes módszer, de gondolom nem hagyod magad. De megtaníthatom neked a tudatkontrollt is, és ellenállhatsz önmagadtól, de nagy.. nagyon nagy önkontroll kell ahhoz.-Részletezem számára, és kíváncsian várom, hogy mindehhez mit fog szólni, hisz neki kell tudnia, hogy mit szeretne, és hogyan óhajtja azt véghez vinni.
Fejlődni akartam, harcot tanulni, hogy meg tudjam védeni magamat és mi lesz az egészből... hát egész más. Úgy fest, hogy első körben a jellememet kellene fejleszteni, az első lépés az, hogy egy fokkal több akaraterőm legyen, hogy ne érezzem magamat annyira gyengének, mint ami egyébként vagyok, de hát pont az a baj, hogy eddig elég könnyen elbántak velem. A maffiától csak azért szabadultam meg, mert mázlim volt, Gregory talán, ha tényleg akart volna gond nélkül végezhetett volna velem, hiszen erősebb és tapasztaltabb is nálam. Chris pedig egyértelműen megtehetne bármit, főleg hogy valaki még segíti is, egy erős boszorkány van mellette és én mégis mi a fenét tehetnék egy vámpír és egy boszorkány ellen? Nem az a legjobb, ha tisztában vagyok a gyengeségeimmel és igenis... amikor tudom, hogy nincs más út, akkor a menekülést választom, védekezést tanulok, mert másban úgy se lennék jó? De szerinte nem így van, magamat kell először elfogadnom,hogy több lehessek. Az a baj, hogy tudom én is, de egészen más tudni az elméletet, mint meg is tenni azt, amit kellene. Én... én nem vagyok ehhez elég, nem érzem magamat annak, de tudom ha lelkisegély kell, akkor keressek egy pszichológust, ne hozzá forduljak. Azt nem engedhetem, hogy lelépjen, ha más nem, hát azt kell mutatnom, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy megtegyem amit kell. Valahogy... valahogy igenis muszáj lesz ezt a lelki megerősödést összekötnöm a fizikaival. Remélem, hogy menni fog, mert nem akarom, hogy újra megtörténjen, nem akarom, hogy legyőzzenek, hogy elvegyék az emlékeimet, az életemet. - Ettől még átok marad. - bököm ki csendesen. Nem véletlenül mondják vérfarkas átok, így emlegetik, nem pedig áldásként igaz? Erősebbé tesz igen, de ettől még nem vagyok oda érte. Ilyennek születtem, de akkor már egyből szeretnem is kell azt, amivé váltam. Az apám öröksége, vagy az anyámé? Nem tudom, hiszen rájuk még csak nem is emlékszem és Chris gond nélkül végzett velük, pedig ezek szerint egyikük minimum vérfarkas volt. Nekem tehát mennyi esélyem lenne ellene, ha tényleg harcra kerülne a sor? - Szaglás, hallás. Igen... tudom. - bólintok végül, még ha nem is olyan határozottan, mint ahogyan várná, de talán ez is több, mint a semmi, legalábbis nagyon remélem, hogy legalább valamelyest érzékeli. A következő szavaira viszont már kissé elkerekedik a szemem. Hát ennyire rossz véleménnyel van önmagáról? Elfogadja, de... attól még a vélemény maga megmarad. - Nem vagy szörnyeteg... mindenki csak attól lesz az, amit tesz, vagy épp nem tesz... nem? - ha teliholdkor szabadon kószálnék, embereket mészárolnék le, akkor én is joggal nevezhetném magamat így, de nem teszem, csak nehezen tudom ezt az egészet pozitívumként elfogadni. Ő elfogadja, de ettől még nem szörnyeteg. Én nem látom annak, vagy vajon nekem is annak kéne látnom őt, szörnyetegnek? Nem is tudom... akkor sem gondolom, hogy az lenne, hiába iszik vért, hiába öl, hiába... mert nekem segít. Vállalta, hogy segít, még ha nem is teszi ezt túlságosan kedvesen, de végül is máshogyan azt hiszem nem is menne. Nem kedveskedhet... igaza van, ezúttal ez talán tényleg nem is érne semmit. - Harcolni igen, kiállni magamért. De te ebben már jó vagy, gyakoroltad, így élsz, de én... Nem is akartál sose mást? Normálisat? - nem tudok róla szinte semmit sem, hogy milyen volt vajon az előtt, hogy ilyenné tették, hogy milyen élete volt akkor, amikor még nem kellett vért innia. Vajon volt családja, akik most hiányoznak neki? Nem vágyik rá, hogy úja legyen? Ő örökké él, én viszont nem. Emberi életem van és bűn, ha nem akarom az egészet rettegéssel, vagy harccal tölteni? Bűn, ha igenis vágyom rá, hogy minden normális legyen, még ha nincs is rá esélyem, hogy ez bekövetkezzen? Igen, jó eséllyel nincs és talán nem is lenne értelme, mert mégis ki a fene fogadna el így? Vérfarkas vagyok... hogy a francba adod be bárkinek is, hogy bocs teliholdkor átalakulok és embereket tépek szét, ha nem láncolom le magamat? Arról még nem is beszélve, hogy mennyire akarnék mondjuk gyereket... tovább adni azt a pocsék életet, ami nekem is adatott? - Erős leszek ez a cél akkor... nem választhatom a könnyebb, de bizonytalan utat igaz? Ha van egy nyakláncom, ami véd azt letéphetik, megvárhatják, míg a verbéna kiürül, ha véletlenül nem figyelek oda akkor is... olyasmi kell, ami biztos módszer. - tudatkontroll, még ha nem is egyszerű, még ha a tekintetéből sejtem, sőt biztos vagyok benne, hogy fájdalmas és nem fogom élvezni azt, hogy elsajátítsam, de muszáj, mert ha nem teszem az túl nagy támadási felület. Az, hogy valaki csak a szemedbe néz és azt teszed, amit mond... nem akarom. Ez az első lépés, hiszen lehetek akármilyen gyors, erős, lehet bármilyen jó a szaglásom, ha ennyivel képes egy vámpír véget vetni az ellenállásomnak, akkor az edzések, a tanulás nem ért az ég világon semmit sem. Nekem kell a biztos alap, akkor talán magamat is biztosabbnak fogom érezni majd.
Pontosan ötszázkét éve élek ebben a világban, de mindennek ellenére mégsem érzem azt, hogy túl sok lenne mindez a számomra, holott köztudottan nem volt kellemes azon időszakom, amit meg kellett élnem eme szakaszban. Az életem mindig is tele volt: váratlan csavarokkal, izgalmas pillanatokkal, nevetséges szituációkkal, fájdalmas másodpercekkel, és teljes zavartsággal. De egyetlen pillanatra sem adtam fel, sohasem hátráltam meg, hanem mindig is szembenéztem azokkal a tényezőkkel, amik rám vártak. Lehetett lavina, elsöprő hullám, avagy zátony. Lehetett boldog, vagy siralmas, nevetséges, vagy szomorú, halálosan veszélyes, avagy talán csak egyszerűen élettel telt. Az akadályok hol könnyűnek bizonyultak, hol pedig nehezebbnek, de megtanultam ezeket átvészelni, kikerülni, átugrani. Nem hátra felé lépkedtem, hanem minél előrébb, sőt még annak ellenére is, hogy a gondolataim gyakran elkalandoztak a múlt árnyalatának színezetébe. Mindig is emlékeztem az emberi valómra, és arra, hogy honnan indultam el anno. Egyetlen pillanatra sem kapcsoltam ki, mert tudtam, hogy az érzelmek elnyomása több sikert hozhat, mint az, hogy ha kikapcsolok, és bármelyik pillanatban pedig visszakapcsolva szenvedve omlanék a földre, mint egy szánalmas alak. Ugyan már! Együtt éltem minden egyes nap a kínzó fájdalommal, átéltem a szenvedés netovábbját, csakhogy most itt állhassak, ahol. Nem kellett nekem hírnév, nagyravágyás, vagy félelem keltés másokban, hisz elég, ha csak előjövők a sötétből, és ránézek az áldozatomra. Minden mozdulatom gyilkos, és nem hat meg egyik fél sem. Nem állok sem az emberek, sem pedig a természetfelettiek pártján. Nem az emberekért harcolok, és nem is a különböző lényekért, hanem magamért. Élvezem az ölést, a tisztogatást, és azt, hogy én magam dönthettek arról, hogy ki érdemes az életre, s ki nem. Nem kötődöm másokhoz, nem érzek semmit, csak megjátszom magam. Minden, amit mutatok egy hamis tanúsítvány arra, hogy nem létezik a lelkem, és ha most ilyen vagyok, akkor mit gondolsz milyen is volnék, akkor ha ki lennék kapcsolva? Hmm..? Jó kérdés, nem de? Sokkal kegyetlenebb, vérszomjasabb, és veszélyesebb lenne a jelenlétemmel járó következmények kellege. Talán mindenki jobban járt azzal, hogy megmaradtam az emberi érzelmek pártján, bár valljuk be egyik érzelmi szálat sem érzem. Na jó néha talán igen, hisz szoktam lenni dühös, mérges, de ugyan már.. olyan nincs, akiben nincsen valamiféle érzelmi skála. Minden természetfeletti érez, s még az is, aki azt mutatja, hogy nem. Tehát erről ennyit. -Connie..-Szólítom meg a becenevén, ahogy könnyedén elé lépek egyetlen mozdulat által. Nem értem, hogy miért esik nehezére belátni, hogy a javára szolgál a természetfeletti képessége, a valója, a lénye.. vagy minek nevezzem még? Tehát egy nagyon, de nagyon makacs nőszeméllyel állok szemben, ami nehezíteni fogja eleve a dolgom kivitelezését, hisz én nem tudok úgy dolgozni vele, hogy közben mindent utál magán.-Átoknak lehet átok, de lehet belőle javad is.-Mondom ki végül a mondatot, amit gondolok, és továbbiakban ezen témakört, nos határozottan nem szeretném feszegetni. Mégis mit mondhatnék, vagy tehetnék még ehhez hozzá, hogy meggyőzem? Annyira önfejű, hogy képtelen elhinni, tehát az utolsó lehetőség az, hogy meg kell vele ismertetnem.-Fejlesztjük.-Ejtem ki eme egyetlen szót, majd könnyedén elkezdek oda-vissza járkálni végül, ahogy végig gondolok mindent az elmémben szóról szóra, és pontról pontra. -Te meg azt látod rajtam, hogy nem vagyok szörnyeteg?-Nevetek fel hirtelen, ahogy megrázom a fejemet eközben.-Connie, kérlek, én mindenkit képes vagyok megölni, aki velem szemben áll, tehát akkor miről is beszélünk? A szörnyeteg szónak én vagyok a tökéletesen megtestesített alakja.-Megállok előtte egy ravasz mosollyal tetézve meg mindezt. Ha azt hitte egy pillanatra is, hogy láthat bennem reményt, akkor sajnálom, de valahol nagyon rossz helyen keresgél. Bennem nincs semmi, mármint azon kívül, hogy élek, ölök, és ennyi. Mi kellene még? Most ellenkezhetnék, hogy.. "de igen, mennyire jót cselekszem, csak mert segítek neki.." De valljuk be konkrétan, hogy ettől nem mosom le magamról több százezer személy vérét. -Szerinted én gyakoroltam mindezt?-Vonom fel a szemöldökömet kérdően.-A válasz erre az, hogy nem. Emberként, és utána pedig vámpírként sem tudtam magamért kiállni, s nemhogy harcolni. Azért vagyok olyan, amilyen, mármint jelen esetben, mert szó szerint belém verték. Máskülönben már nem állnék itt ezen az este előtted, és nem nyújtanám a segítségemet. Bár eléggé sok aggodalmam van veled kapcsolatban.-Töprengem el egy pillanatig.-A kérdésedre pedig a válaszom: nem. Nem bántam meg, hogy nincs normális életem. Legalább nem vagyok tudatlan naiv kis emberke, aki nem ismeri a természetfeletti légkört. Illetve a képességeim hasznosak, ahogy a tiéid sem utolsóak.-Kacsintok rá biztatóan végezettül. -Ha ezt végig csinálod velem, akkor megígérhettem, hogy erősebbként fogsz távozni, mint amilyen most vagy.-Nézek mélyen a szemeibe, ahogy végül megfogom a vállát. Én meg a fogdosás? Ritka alkalmak, szóval örülhet, hogy hozzáértem.-Viszont nem garantálom, hogy megmarad a lelked, avagy a tiszta ártatlanságod. Fertőzően kíméletlen személyiség vagyok. Ez van.-Szögezzem le utolsó pontként, majd egészen egy fáig hátrálok, aminek neki dőlök könnyedén.-Mond csak mikor is szeretnél kezdeni?-Nézem őt, ahogy keresztbe fonom a karjaimat a mellkasom előtt.
Ötszáz év... az a legnagyobb baj, hogy én is már régóta élek itt, mint kiderült, csak épp alig emlékszem belőle valamire. Elvettek tőlem mindent, a gyerekkoromat homály fedi, ahogyan mindazt az időt is, amikor a személyiségem fejlődhetett volna. Persze minden bizonnyal hatott rám az a sok idő, de inkább úgy érzem, mintha csak negatívan történt volna meg ez. Mintha... nem is tudom, csak elbizonytalanítani minden, amire nem emlékszem és az kimondottan sok idő. Ki tudja, hogy kik vannak a múltamban, akik ismernek, ki tudja, hogy kik vannak még ott, akikről nem tudok semmit, ők viszont sokat tudnak rólam? Mi van akkor, ha olyanok is vannak a múltamban, akik titkokat is ismernek rólam, olyan titkokat, amikről nekem még csak fogalmam sincs. Nem csoda azt hiszem, ha kellően bizonytalan vagyok. Nem elég, hogy összeomlott az egész világom, nem elég, hogy minden megváltozott rövid időn belül, még az, amit azt hittem, hogy igaz is megszűnt és kiderült, hogy sok minden van még a háttérben, amiről nekem még csak sejtelmem sincs. Zavart vagyok és elveszett, az önbizalom, amit most ő vár tőlem rendkívül távol áll tőlem. Úgy érzem, ha nem lennék az, ami talán minden másképp lenne, talán... nem lennék most itt, talán normális életem lett volna, amit normálisan élhettem volna végig. Akkor pillantok csak fel rá újra amikor a becenevemet ejti ki a száján. Meglep vele, de legalább egy jól eső sóhajt vált ki belőlem. Fura egy dolog, hogy pont ő az, akibe kapaszkodni tudok most ebben a furcsa helyzetben. Ott van Gregory is, de néha őt is úgy érzem nehéz kiismerni, na nem mintha Richard könnyebb eset lenne. Úgy érzem olyan, mintha a tanárom lenne... aki jóval okosabb nálam, aki folyton oktat és megfed, ha nem csinálok valamit jól és az ő szemében elég sok mindent csinálok rosszul. - Fejlesztjük... próbálom én az előnyeit nézni, hidd el, hogy próbálom. Tudom e nélkül még ennyi esélyem sem lenne. - de ettől még nem lesz hirtelen sokkal könnyebb elfogadni a helyzetemet, bármennyire is igyekszem, pedig tényleg nagyon rajta vagyok az ügyön. Ha nem lennék vérfarkas, még ennyi esélyem sem lenne egy vámpír ellen, hogy megvédjem magamat Chrisszel szemben, vagy ha utol ér a másik vész. Most nincs itt Chris sem, hogy megvédjen, mi van, akkor ha Benedict a nyomomra lel? Gregory azt mondta, hogy erre nincs esély, hogy olyan sok minden van, ami leköti, hogy két szökött vérfarkas nem fogja érdekelni, vannak fontosabb ügyei is. És ha azokat megoldja? Mi van akkor, ha mégis csak felénk fordítja majd a figyelmét? Meg tudom védeni magamat egyszerre egy vámpír és a maffia ellen is? Még az egyik is iszonyatosan soknak tűnik, nem hogy egyszerre mindkettő. Nem tudom, hogy mit tegyek... annyira nem tudom! - Azt akartad, hogy kiálljak magamért, akkor.... kiállok a véleményem mellett is. Lehet, hogy öltél... én is öltem, és ismerek olyat, aki megtette, de őt sem nevezném szörnyetegnek. - lehet hogy meg van az oka rá, hogy segít nekem, ami bennem fel sem merül. Talán csak unatkozik és kell neki egy kis szórakozás, vagy kihívás, netán egyszerűen csak neki is néha el kell foglalnia magát valami mással, nem pedig az aktuális öldökléssel. Nem érdekel, hiszen igenis ismerek olyanokat, akiket mondhatsz szörnyetegnek, de én nem tartom őket annak. Gregory is ölt, sokat, de engem nem bántott és abbahagyta, változni akar, normális életet. Chris... ő más tészta, hiszen sokáig védtem, hogy aztán csalódnom kelljen benne, de... ettől még nem fogok innentől mindenkihez így állni hozzá, csak mert ő rossz, még nem rossz minden vámpír automatikusan. - De a te életed végtelen, ha elég ügyes vagy. Az enyém nem... te még dönthetsz másképp, de én nem. Nekem... úgy legyen vége, hogy kimaradt a lényeg, hogy csak küzdöttem és harcoltam? Ez annyira... nem valami szép álom. - nem tetszik nekem, nem akarom ezt. Meg akarom védeni magamat, hiába van aggodalma velem kapcsolatban. De ő nem érti, mintha már tényleg kiveszett volna belőle minden, amit az emberi érzések szülnek. Álmok és vágyak... olyan remények, amik bennem még meg vannak. Nem emlékszem a családomra, arra sem, hogy milyen volt, amikor még normális és átlagos életem volt. Azt sem tudom, hogy volt-e valaha, hogy mikor zilálta szét Chris megjelenése az egészet. Csak azt tudom, hogy egyszer... valahogy jó lenne, ha az enyém jól alakulna, vagy ilyesmiben ne reménykedjen az akinek az életét elvette egy vámpír és akire egy fél farkas falka vadászik, vagy lehet hogy fog? - Te mondtad, hogy vagy ez, vagy... jó eséllyel végem lesz. Szóval választhatok, hogy élek így, vagy... ki tudja, hogy meddig húzom egy ilyen világban igaz? - csak halkan sóhajtok egyet. Nem sok választásom van és pont ezért kellett nekem ő, pont ezért jöttem hozzá, mert ő tényleg keményen odamondja a dolgokat. Nem köntörfalaz és nem próbálja meg jobb színen feltüntetni a dolgokat. Nem tehetek mást, mint hogy megerősödöm, még ha meg is próbálok valamiféle arany középúton lavírozni, nem biztos, hogy menni fog, de el kell indulnom az új ösvényen és... reménykedni, hogy nem veszítem el teljesen önmagamat közben. Kattog az agyam, de követem őt a tekintetemmel, amikor elengedi a vállamat és hátrébb lép, hogy végül a fának vesse a hátát. Nagy levegőt veszek, mintha csak nehéz lenne kimondani ezt az egyetlen szót is. - Most? - éppen hogy csak felviszem a hanglejtést, magam sem vagyok biztos benne, hogy ez kérdés, vagy kijelentés igazság szerint. - Mi értelme lenne halogatni? - ha azt mondanám, hogy holnap, akkor mi változna. Talán még rosszabb is lenne, megfutamodnék... nem kockáztathatom meg.
Ha az életed maga a tét, akkor bármire képes vagy érte. Elárulod azokat, akiket szeretsz, átlépsz azokon, akik a barátaid, oldalba döföl bárkit, csakhogy a saját magad élete biztonságban lehessen. Voltaképpen itt kezdődik az önzőség fogalma is, itt vallod be önön magadról, hogy senki mással nem törődsz. S miért is érdekelne bárki más, amikor eme világ alapból önző, durva, brutális, és kegyetlen? Senkit sem érdekel senki, vagy ha mégis, akkor az egy hatalmas nagy hazugság jelképe. Mindenki arra törekszik, hogy hogyan is húzzon hasznot másokból, és mindösszesen csupán addig vagy jó nekik, amíg szolgálsz valamivel, miután pedig nincs semmid, akkor csak egyszerűen ellöknek téged, mint egy darab rongyot. A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy milyen az igazi élet, hogy az emberek milyen szívtelenek, és önkényesek, hogy milyen könnyedén cserben hagy mindenki, és egymagadra maradsz minduntalan. Számtalanszor ejtettem már el könnycseppet, és harcoltam az ellenkező állításért. Azt hittem, hogy van valami jó, és reménnyel telt dolog egyesekben, de nincs bennük semmi sem. A lelkedbe gázolnak, megragadják a törékeny szíved, és szertezúzzák porrá, hamuvá, homállyá. S ha fáj, akkor kit okolsz? Nem őket, hanem magadat, hogy hogyan lehettél ennyire vak, naiv, és hiszékeny, hogy így bedőltél nekik, hogy besétáltál csak úgy a csapdájukba, és nem vetted észre a háttérben zajlott folyamatokat. Talán egy ideig barátokat keresel magadnak, hiszel a családban, a szeretetben, de ahogy jobban belemélyedsz a lelked megsérül, ezernyi részre taszítódik, és valami elvesztődik belőled végleg. Az élet tele van csalódással, fájdalommal, sebekkel.. Nem a könnyedségről szól, hanem a nehézségekről, és nem a boldogságot kapod, mint jutalmat, hanem a valós ridegséget, azt a fajta elutasítást, azt a fajta roppantul mély sérülést, amely egy életre tönkretesz talán. Senki sem kíméli az ártatlan lelked, senki sem gondol bele abba, hogy mit érezhetsz igazából, egyszerűen csak támad.. támad mindenféle módon, hogy szenvedj, hogy fájjon, hogy kínozzon téged a mélységben megbúvó tudatod. Ki az, aki valaha szeretni fog, és részvétet nyilvánít? Ki az, aki igazából közeledik majd, és minden hátsószándék nélkül? Ki az, aki egyáltalán valós alapokra épül, és nemcsak a hamis látszatra? Ki az, akire számíthatsz, és nem ver át? Nos ezen kérdések igazán fogósak, de mindegyikre egyetlen választ adhatok: senki! Egyedül csak is önmagadért érdemes harcolnod, és élned, csak magadra számíthatsz, csak magadon változtathatsz, és csak önmagad által állhatsz talpra. Ha feladod, akkor örökre elveszel, ha megállsz, akkor elbukhatsz, ha nem vagy kitartó, akkor hozzá se kezdj. Minden egyedül benned dől el, hisz vagy képes vagy rá, vagy nem. Tehát mit mondasz, kérlek? Hozzákezdesz egy veszélyes játszmához, vagy meghátrálva végérvényesen bukásra ítéltetted magad? Minden rajtad múlik, és senki máson, így jól fontold meg, hogy mit szeretnél. -Nem tudom.. Én őszintén szólva, nos tényleg nem tudom, hogy mit vársz tőlem, Connie!-Emelem meg a hangomat hirtelen egyetlen pillanatra, majd megrázom a fejemet végül.-Ha nem vagy képes elfogadni saját magadat, akkor hogy akarsz harcolni mások ellen? Önjelölt hullának tökéletes vagy így is, sőt talán már túlzottan megfelelő egyed vagy.-Részletezem számára világosan a tényesetet, hogy felfogja a helyzet valódi súlyosságát, mert másként nem lehet hatni rá, de komolyan.-Ezerszer inkább lennék vérfarkas, mintsem vámpír. Ha elfogadnád a valódat, akkor megtudnál békélni a fájdalommal, mert annyi a titka, hogy tűrni kell a végsőkig.-Zárom le ezt az egészet végezettül, és nem kívánok mindehhez többet hozzáfűzni, hisz nincs mit mondanom, vagy felfogja ezt, vagy nem. Nem rághatom bele a szájába a szavakat, és az akaratomat. Nem érvényesíthettem felette a jogaimat, sőt nem is akarom megmondani neki, hogy mit tegyen, csak szedje már magát össze, mert én nem dolgozom olyannal, aki bizonytalan, aki nem tud önmagával megbékélni, aki folyton nyafog. Értem én, hogy nő, de ugyan már, kérem, én sem nyávogok! -Elhihetted ezerszer kevesebb vér tapad a te kezeidhez, mint az enyémhez.-Válaszolom a szavait követően rögtön, ahogy eközben őt figyelem végig.-Én alapból egy vámpír vagyok. Szándékosan gyilkolom azokat a nyomorult embereket, akkor nem tudom kit akarsz becsapni a látszattal.. magadat? Igazad van, akkor könnyebb elviselni a tényt, hogy hozzám fordultál "segítségért".-Kezeimmel az utolsó szót tényleg idézőjelesnek is mutatom be, hisz engem kért fel, és nem mást. Én kellettem neki, és most meg be akarja csapni az elméjét szövődményekkel? Akármennyire akarná a jó énemet.. olyan nincs, kérem szépen! -Akkor valósítsd meg az álmodat, nos ennyire egyszerű.-Felelem neki elkomolyodva most már teljesen.-Semmi sem adódik ingyen, tehát ne is várd, hogy az öledbe hulljanak a lehetőségek.-Vonok vállat könnyedén végezettül. Nem is értem miért kell mindig nekem magyarázni számára mindent? Magától is rájöhetne, hogy mindez a java, és nem az összeomlása.-Voltaképpen az életem végtelen.. végtelen üresség, de ha ezt szeretnéd, akkor te is lehetsz halhatatlan. Klaus biztosan segít. Ugyanakkor a halhatatlanság együtt jár a magánnyal, és az előbb-utóbb bekövetkezett érzelem mentességgel, ezt akarod komolyan?-Vonom fel a szemöldökömet kérdően. Gondolom nem ezt szeretné, de ha igen, akkor remek úton halad egyre előrébb. -Pontosan, tehát a nehezebbik utat érdemes választani, de te döntesz.-Mondom most már mosolyogva, mert nem vagyok én búskomor alak, hogy folyton komoly legyek, meg komor, meg szomorú ábrázatú, holott koránt sem vagyok szomorú, de ez részlet kérdése. Könnyedén helyezkedek el a fának dőlten, és igazán lazán figyelem a továbbiakban őt. Még most sem találtam ki, hogy mit kellene vele kezdenem. Annyi biztos, hogy próbálom megmutatni számára a dolgokat, a lehetőségeket, de annyira önfejű, na meg makacs.-Akkor most.-Vágom rá hirtelen az utóbbi hosszú kérdésére végül.-Belemelegítésként ötven fekvőtámaszt kérnék. Hajrá!-Mutatom is a kezemmel, hogy helyezkedjen el, és neki is láthat máris. Minden egyes edzésterv egy adós tornával kezdődik, sőt eléggé sokat segít majd mindez a későbbiekben, szóval.. csak ne panaszkodjon itt nekem. Remélem nem kezdi el!
Talán erre én nem vagyok képes, lehet hogy nem vagyok elég erős ahhoz, hogy egyszerűen csak átlépjek másokon, hogy más elé helyezzem magamat. Talán képes lennék feláldozni önmagamat, ha más élete lenne a tét. Nem hiszem, hogy elég kemény vagyok ahhoz, hogy az életben maradásomért cserébe bármit megtegyek. Lehetséges, hogy van aki képes rá, hogy Richard megtenné, vagy hogy Chris is ilyen, de nekem nem megy. Én nem érzem magamat annyival többnek másnál, nem érzem magamat olyan nagyon különlegesnek, hogy több a saját életemet más elé helyezzem. Másé is épp annyit ér, nem tennék meg bármit, azért hogy éljek, én nem ilyen vagyok, és azt hiszem ő most azt várja meg, hogy teljesen változzam. Miért nincs arany középút? Miért nem lehetek önmagam, miközben meg tudom védeni magamat? Nem akarok pusztítóvá válni, nem akarok teljesen más életet, pont hogy azért akarom megvédeni a jelenlegit, mert úgy érzem, hogy akkor leszek képes létezni csak, de ezt nem tehetem meg bármilyen áron. Akarok rendes életet, de mindezt úgy, hogy közben ne veszítsem el önmagamat. Ha ez az ára... akkor már régen elbuktam és értelme sincsen a tetteimnek. Ezért akármit mond, talán igen mondok, beleegyezem, majd átgondolom és meglátom, hogyan tudom azt, amit tanít nekem a saját képemre formálni. Nem akarok olyan lenni, mint ő és nem akarok hasonulni sem hozzá, csak erősebb akarok lenni, aki képes megvédeni saját magát a rossz emberekkel szemben, de nem azon az áron, hogy én is rossz emberré váljak. - Nem gyűlölöm magamat, de nem is kell kedvelnem azt, ami vagyok. Elfogadom és... megtanulom kihasználni, de nem leszek olyan, mint te. - igen, legalább már jóval komolyabban szólalok meg, már-már ki is húzom magamat, de ennél többet nem biztosíthatok számára, mert nem fogok gyökeresen megváltozni, arra nem vagyok hajlandó, és nem hiszem, hogy erre lenne szükség. Attól vagyok én, én, hogy ilyen vagyok. Ha változnék, akkor miért menekülnék a maffia elől? Egyszerűen lehetnék a része és kész, hiszen pont azt akarnák ők is, hogy kemény legyek és kegyetlen, de ettől még, vagyis pont e miatt én nem akarok ilyenné válni. - Tűrni... tűrök, tudod már mennyi mindent tűrtem? De ettől még igenis félek. Te már nem félsz semmitől?- oh, költői kérdés, azt hiszem pontosan így van. Ő már az ég világon semmitől sem fél. Az tesz, amit épp akar, amit akkor jónak lát, mindegy, hogy mi a következménye, vagy hogy milyen hatással van másra. Azt hiszem igen, talán rá már teljesen képtelenség is hatni rá. Nem tehetek mást, mint hogy megpróbálok alkalmazkodni hozzá és elfogadni azt, hogy ez van... ő ilyen és nem fog változni, én pedig ha tanulni akarok, végső soron el kell játszanom, hogy nem ellenzem a viselkedését, vagy az életszemléletét. - A gondolkodásmódomon nem tudok változtatni, ahogyan te sem. Akkor... szimplán csak segít és ne foglalkozz azzal, hogy mit gondolok rólad, másról, vagy a világról. - rántom meg végül a vállamat. Az én dolgom nem igaz? Neki pedig ez lehet egyszerű időtöltés, elfoglaltság, hiszen ha annyira nem érdekli semmi, ha amúgy is hidegen hagyja mindenkis sorsa, ha ő csak egy szörnyeteg, akkor az én életem, vagy halálom sem izgatja különösebben igaz? Megmutathat nekem ezt-azt, segíthet, de nem kell aggódnia a miatt, hogy vajon ez hatásos lesz-e, hiszen ha meghalok, hát meghaltam, az neki aztán már édes mindegy. - Jól van, megvalósítom! Én nem leszek olyan, mint te. - vetem fel kicsit az államat. Ha ezt akarta, dacot, keménységet, akkor végül is elérte, maximum valahol ez most részben ellene szól, mert igen, én ezt akarom, normális életet és az, hogy ő nyíltan kimondja, hogy üres és nincsen már benne semmi... hát akkor egyáltalán minek él? Nem értem, hogy miért jó neki. Napról-napra mintha csak tengődne, és tényleg fel nem foghatom, hogy ennek az egésznek mi értelme van. - Négyszáz éve élek és a nagy részére nem emlékszem, nem akarok örökké élni és főleg nem leszek ilyen... üres. Akkor nem lenne értelme élnem. - rázom meg a fejemet újra. Nem tudom megérteni őt. Talán azért, mert bennem még sokkal több az érzés, én tudom, hogy mit miért teszek, hogy miért küzdök, de ő csak sodródik napról-napra. Ez nem élet, ez csak tengődés, ami teljességgel értelmetlen. - A nehezebb út kell, jól mondod, attól leszek több, azzal érhetek el valamit és én nem csak ímmel-ámmal akarom ezt, tényleg meg akarom védeni magamat. - és tényleg azt akarom, hogy a tetteim érjenek is valamit, hogy kialakíthassam azt a normális életet. Menni fog... valahogy, csak még nem tudom, hogy milyen módon, de majd azt is kitalálom. Új életet kell kezdenem, ami remélem, hogy valami csoda folytán sikerülhet. Annyi rossz történt már velem, nem létezik, hogy nem történhet most már végre valami jó is. Az élet hullámvölgyekből áll, de én eddig főként a völgyeket tapasztaltam meg, szeretnék egy hosszabb hullámot is kiélvezni végre. - Ötven... fekvőtámasz? - jó azért itt sikerül kissé meglepődnöm, nagyon jól látszik is rajtam, de végül az első szemöldökfelhúzós tekintet után szépen lehasalok. Igyekszem úgy fogást találni a talajon, hogy ne álljon bele semmi a kezembe, mert mégis csak az erdőben vagyunk. Nem azt mondom, hogy könnyen megy. Vérfarkas vagyok, ez is segít, de nem vagyok edzett, még csak futni sem szoktam. A maffiánál próbáltak kiképezni, de az már régen volt, annak a nagy része már régen megkopott, és az izmok állapota nem olyan, mint a biciklizés, nem lehet csak úgy feleleveníteni. A végén, az utolsó adagoknál azért már elég szépen reszket a kezem és egyre lassulok is... nem egyszerű, nem is sikerül az utolsókat rendesen csinálni már, ami miatt lehet hogy rám szól, de a karomon már alig tudom tartani magamat, nem hogy még hajlítgatni is. - Kész! - fáradtan, elég rendesen pihegve, vagy inkább zilálva eresztem le a térdeimet a földre és próbálok meg feltápászkodni, amennyiben persze nem szól, hogy az utolsókból még ismétlés van, bár... legalább akkor egy kis pihenőt nyerek talán.
Nyílik egy börtön ajtaja, mely a már beállt csendet teljességgel felzavarja. Hatalmas nyikorgás tölti be a terepet, és mindez oly hirtelen megszűnik, amilyen könnyedén érkezett. Egyetlen beteg elme fogja az ájult személyt, majdan egyszerűen csak belöki, mintha egy állattal bánna így. Az ajtó végül csak bezárul, a zaj eltűnik, és a sötétség veszi át az uralkodás kezdetét. Egy kockához hasonlítható lenne felül nézetből a helyiség, melyben nincs voltaképpen semmi érdekes. A talaj szó szerint maga a homok, és a körülölelő falak pedig színtiszta kőből készültek. Tisztán kivehető a kő formája, alakja, és ezáltal látható, hogy egyetlen rés lehetőség sincs a kijutásra. A térben nincs semmi a homokszemeken kívül, míg egyetlen kijáratra alkalmas faajtó vélhető megemlítésre, de az is erősen zárva van kívülről. Ugyanakkor az ajtóval szemben, de attól mégis kissé feljebb elhelyezkedve egy ablak található meg. Vasból készült rácsokkal megerősített, de csupán a szellőztetés célját szolgálja, így minden remény elveszett azon egyed számára, aki ide bezárásra kerül. Jelen pillanatban az idő kint rideg, hűvös, és nyirkos, így mondhatni átveszi a helyiség is ugyanezen fázist. A sötétség lep be mindent a külső tájon, hisz estei órákban járunk, de a cella falain belül még sötétebb van. Szinte semmit sem lehet látni odabent, vakítóan fekete minden bármerre is nézel, még a Hold fénye sem jut be, bár próbálkozna, de túl kevés ahhoz, hogy megtörje a sötét palástot. Halk nyöszörgés, visszafojtott légzés hangja, elhaló megmozdulások kellege.. Minden egyes mozdulat fájdalmas, kínkeserves, és szinte erőtlen. Néhány szenvedéssel telt üvöltés, néhány csúszás hangja egészen a falig, és majdan egyetlen visszacsendülő éles hang, ahogy egy személy háta találkozik a jéghideg kőfallal. Szapora légzés, további nyöszörgés, szívfájdalmas jelenet. Egyetlen hatalmas nagy nyelés, mely jele a kiszáradásnak. Egyetlen pillanat, amíg lezárul a szem, és vele együtt megszűnik néhány másodpercre minden kín, és rossz érzelem.. Egészen mélyen szívom magamba a levegőt, miközben egyetlen másodpercig lehunyom a szemeimet, majdan kinyitva a hajamba túrok végezettül. Körbe pillantok a terepen, majdan szembe találom magamat Constance-vel. A valóság egyszerre zökkent ki az előző gondolatmenetemből, és rémít meg, mintha a kettő közti átmenet csak egy vékony hajszál volna, és nem több. A múlt, és a jelen árnyalatának színezete ez, bár fogalmam sincs róla miért is idézi fel az elmém a múltban történt emlékek egyikét. Talán figyelmeztetni óhajt engem, vagy csak felakarja hívni a figyelmemet valami fontosra, mely példa értékűen hathatna a lelkemre, amely már szinte minden bizonnyal nem is létezik. Mégis egyes egyedek, és néha maga az elmém is ellenzi az állítást, pedig köztudott, hogy bennem nincsen jó. Ha pedig mégis, akkor mindösszesen megjátszás. Színjátékból ötös vagyok, így akár el is állhatnék a mai világban színésznek. Biztos sokat keresnék, sőt már annyira jól alakítanék, hogy végül meghatóan képtelenségnek vélnék.. -Pedig talán, ha kedvelnéd, akkor sokkalta egyszerűbb helyzeted lehetne, nem gondolod?-Teszem fel a kérdést a szavai után könnyedén, bár el kell ismernem, hogy ezen megjegyzésére még könnyű volt választ adnom. Illetve kissé sértő, hogy így fogalmazott rólam a mondandója végén, de már egészen hozzá szoktam az ilyenféle nézetelvekhez.-Tehát nem leszel olyan, mint én.. mert én milyen is vagyok?-Szegezem neki a kérdést hirtelen szerűen.-Kitartó vagyok, egy határozott egyéniség, kihasználom az előnyeimet, élek a lehetőségeimmel, nem adom fel sohasem, felállok mindig a földről, és nem utolsó sorban küzdök a végsőkig bárkivel szemben. Tehát nem akarsz ilyen lenni? Oké, megértettem, csak hát a szende kis jellemiséged mögé bújva, és a farkas bundádba húzódva.. nem érsz el semmit!-Közlöm vele a tényt, és mindezt azért, mert nem önmagammá akarom formázni. Tehát remélem vette a lapot tisztán, mivel csupán azt szeretném tőle, ha tényleg akarná ezt az egészet, és nem pedig egy álcát húzna fel maga elé, mert akkor minden hiábavaló. Én nem akarhatom jobban helyette, mert ez esetben hagyom is a fenébe, de komolyan.-Tűrtél oly sok mindent? Ugyan már, kérlek! Fogalmad sincs az igazi szenvedésről.-Rázom meg a fejemet egyúttal.-Ugyanakkor nem félek.-Teszem hozzá őszintén, és mégis komolyan. Nincs mitől tartanom, hisz már túl sok mindent megéltem ahhoz. -Rendben, azt gondolsz, amit csak szeretnél.-Fújom ki a tüdőmben tartott levegőt, mert voltaképpen kezd elfajulni ez a beszélgetés, és ez kicsit sem tetszik. Nem tudom miért kell mindig mindent túl drámázni, vagy túlontúl is felfújni. Oké, Richard, ez nem a te ügyed. Saját maga alatt vágja a fát, mert ha besokallok, akkor itt hagyom a fenébe, és megoldhat majd mindent magának szépen, mert nem vagyok hajlandó eltűrni ezt a féle viselkedést, azért van egy határ. Én nem akartam ráerőltetni azt, hogy olyannak kell lennie, mint amilyen én vagyok, csak felvázoltam számára egy helyzetet, de nem mondtam egy szóval sem, hogy olyan lesz, mint én. Nem akarom, hogy olyan elveszett, szerencsétlen, és naiv legyen, mint amilyen én voltam anno. Olyan nagy probléma ez? -"Én nem leszek olyan, mint te.."-Mondom megismételve őt, ahogy rá sem nézek már.-Miért én milyen vagyok? Mond már meg!-Kezdek el ordibálni hirtelen, majd abbahagyom végezettül, mert semmi értelme ennek, de komolyan.-Nem mondtam, hogy legyél olyan, mint én! Sőt azt se mondtam, hogy csináld azt, amit én szoktam, és nem is vadásznak oktatlak az Istenért! Akkor meg mi a fene bajod van velem?-Szegezem neki a kérdést hirtelen.-Ha nem vagyok elég jó a számodra, akkor keres mást, mert nekem hozzád nincs idegrendszerem.-Mutatok végig rajta, majd végezettül egy újabb szakaszhoz érkezünk. Bólogattok az elkövetkezendő szavaira mindösszesen már, hisz nincs mit mondanom. Nem is akarok beszélni vele, mert csak idegesít. Tehát kap egy jó kis fekvőtámaszos feladatot, és akkor jót mulathat. -Szerintem tökéletesen hallottad.-Felelek a szavaira, majdan figyelni kezdem, ahogy végig csinálja mind az ötvenet, bár az utolsóak eléggé gyengén mennek neki, de majd ezen csiszolunk. Tehát, amikor is végleg végzett, akkor intek neki egyszerűen, hogy felállhat.-Mondjuk hajnali kettőig ráérsz, ugye? Addig is rendezhetünk egy kis futó partit, aztán mehetsz haza pihenni. Illetve az étkezési rendedre figyelj oda alaposan. Edzettnek kell lenned.-A szavaim teljesen semlegesek. Már csak úgy viszonyulok hozzá, mintha a tanára lennék, és ennél több nem.
Egészen más ember lennék bizonyára én is most, ha mindenre emlékszem, ami az elmúlt években történt velem. Mit években!? Évtizedekről beszélünk, sőt néhány évszázadról is. Ha tudnám, hogy miken mentem keresztül, ha minden nyomot hagyott volna rajtam akkor most nem az lennék, aki most vagyok. Vajon ha sikerülne visszaszerezni valahogyan az emlékeimet, akkor megváltoznék miattuk hirtelen? Vagy csak kiderülne, hogy nagyobbakat is csalódtam, mint hittem, többet veszítettem, mint gondoltam és még nehezebb lenne kezelni a mostani életemet? Nem tudom, de ettől még válaszokat akarok, ehhez viszont most úgy érzem, hogy védelem is kell. Meg kell tudni védeni magamat az olyanoktól, akik erősebbek nálam és ebben talán Richard tud nekem segíteni. Talán, bár a jó ég tudja, nem hiszem, hogy túl sok vérfarkast képzett ki vámpírok és boszorkányok ellen, sőt kétlem, hogy túl sokakat képzett volna már ki, hiszen az segítségnyújtás lenne, ő pedig nem az a jellemzően segítőkész típus, aki olyan hű, de sokat tenne másokért. Nem számít, ha nekem segít az nekem pont elég és majd meglátjuk, hogy tényleg fog-e, vagy hogy egyáltalán tényleg tud-e, ez itt a legnagyobb kérdés igazából. - Van róla fogalmad, hogy milyen fájdalmas minden egyes holdtölte számomra? Hogyan tudnám ezt kedvelni? - igen, lehet hogy jobb lenne, ha kedvelném azt, ami vagyok, de ettől még nem megy és nem is hiszem, hogy fog menni. Túlságosan rémes. Az első holdtöltémen közel voltam hozzá, hogy azt mondjam ennyi, nem akarom ezt csinálni, nem akarom többé. Túlestem rajta, Chris tartotta bennem végig a lelket. Ott volt és aztán a következő alkalommal is segített, hogy rá figyeljek és ne a kínzó fájdalomra, ne arra, ahogy a csontjaim sorra roppannak újra és újra, amíg már nem érzed, hogy hol fáj, hanem az egész tested egy nagy fájdalomgóc és már arra vársz csak, hogy legyen vége bármi áron, aztán kikapcsol minden és fáradtan térsz végül reggel magadhoz, csupaszon, kivetkőzve emberi mivoltodból, reszketve és azért könyörögve, hogy ne kelljen újra végigcsinálnod, de tudod, hogy úgyis be fog következni, akármennyire nem akarod. Rémes volt és épp e miatt képtelen vagyok erre úgy gondolni, mint ami kedvelhető. Ez a részem gyűlöletes és ha megtehetném kiirtanám magamból, de nincs választásom. - Akkor neked könnyű, már nem félsz és sokat szenvedtél, tehát már nem érzel, de én... nem te vagyok. - én félek és igenis sok rosszon mentem már át, csak épp sokra nem emlékszem és amire igen az nekem bőven elég volt és tudom, hogy még bőven lesz rossz, ami vár rám, nem is értem, hogy miért áll eleve úgy hozzám, mintha csak nyafognék. Nem nyafogok, ő viszont szimplán érzékelten. Bár... vámpír, nem is értem, hogy pontosan mit vártam tőle igaz? Ezúttal viszont nem rezzenek meg, akkor sem, amikor megemeli a hangját is kiabálni kezd velem. Nem én! Nem fogok félni még tőle is, csak azért, mert ezek szerint mégis csak érez, csak a jól sejtem akkor jelenleg főképp dühöt. - Olyan vagy, amilyen akarsz lenni, nem érdekel. Te akarsz engem minden áron megváltoztatni. Én... nem érzéketlen, vagy erős akarok lenni, aki mindent legyőz, csak meg akarom védeni magamat, miközben nem veszítem el a lelkemet. És ezt nem érted meg. - ezúttal nem emelem meg a hangomat cseppet sem, én vagyok az aki nyugodt marad, mert úgy érzem, hogy most ő az, aki nem érti, hogy mit akarok és mintha nem is akarná érteni. Nem hiszem, hogy ahhoz, hogy erősebb légy meg kellene változnod. Nem fogom magamat minden és mindenki ellen felvértezni, csak annyival akarok erősebb lenni, hogy ha arra van szükség, akkor megvédhessem magamat. Egyelőre még az sem biztos, hogy szükség van erre, mert nem tudom, hogy Chris tervez-e bármit is ellenem, azt sem tudom, hogy aki ezt tette velem, vajon előkerül-e valamikor újra és megint megpróbál elvenni tőlem mindent. Én csak ettől akarom megvédeni magamat, a mostani énemet, az emlékeimet, nem az egész világ ellen akarok védekezni és főleg nem akarok ártani másoknak, hiszen pont e miatt jöttem el Benedicttől, e miatt hagytam ott a maffiát, mert nem akartam olyan életet, ami csak a harcról és a veszélyekről szól. Ezek után immár, amikor nagyjából sikerült lehiggadnia, akkor állok neki a fekvőtámaszoknak, amiknek még most sem értem igazán a lényegét. Nem izom kell nekem, hanem technika, hiszen nem leszek erősebb egy vámpírnál, vagy egy boszorkány mágikus erejénél, akármennyit is edzek. Ezért van, hogy amikor kifáradtan állok fel végre, kipirosodott és kissé kisebesedett tenyérrel, akkor már határozottan csúnyán nézek rá az újabb ötletek hallatán. Még hogy futás? Nem értem, hogy mit akar ezzel, nem értem, hogy miért nem érti mit akarok. Hevesen rázom meg a fejemet, és nem moccanok, csak a kezeimet próbálom leporolni a nadrágomon. - Nem érted... még mindig nem érted. Christopher vámpír, több száz éves, nem leszek nála erősebb sosem és... nem is akarok ártani neki, csak felkészülni, megvédeni magamat, ha kell. Ellenállni, ha bolygatni akarják a fejemet, ha ebben nem tudsz segíteni... akkor tényleg rossz emberhez fordultam. - csalódottan rázom meg a fejemet újra. Elfáradtam, a vitában, a fekvőtámaszokban és talán tényleg nem jó ötlet volt ez az egész, talán más kell. Lehet, hogy Gregory segíthet, lehet hogy ő aki ugyanolyan szinten van legalább a faj tekintetében nem futni visz el, hanem tényleg hasznos tanácsokat ad. - Sajnálom, hogy pazaroltam az idődet. - pillantok még rá. Olyannyira mások vagyok, végletesen mások, és ő nem is fogja talán soha sem megérteni, hogy én mit akarok, akkor miért is erőltetem? Sóhajtok még egyet, csak aztán fordítok neki hátat, ha nem tartóztat és tűnök el a fák között. Hiába volt, vagy csupán egy rossz út, más utat kell keresnem, ennyi.
Minden egyes lépés megtétele nehéz, ha a fájdalom kísér végig az utadon, ha a szenvedés lök a padlóra folyton, ha a kín fojtogat a mellkasodban mindinkább, s ezzel szépen lassan te magad választás elé kényszerülsz. Elbuksz, meghátrálsz, feladod, avagy küzdesz, felállsz, harcolsz.. Mondhatni helyzet kérdése a döntés, de igazából a lelkünk csatája áll mindezen tényező mögött, mert ha jobban belegondolunk, akkor nem a pillanat dönt helyettünk, hanem mi magunk döntünk az életünk felett, mintha csak abban az egyetlen percben tényleg rajtunk állna az élet, s halál kérdésének köre. Számtalanszor éltem át a poklot, hogy ezáltal még közelebbről ismerjem meg, amit pedig tapasztaltam nem volt élvezhető élmény. Nem hittem volna, hogy egy ember szenvedhet ilyenféle módon, s hogy egy vámpír sokkalta kegyetlenebbül élheti meg mindezt. Felerősödött érzelmek, örökös magány, végtelen idő, s egy szenvedéssel telt élet kínálat.. Soha, sohasem akartam megismerni ezt, ahogy másnak sem kívánom a magam nevében, s igen, joggal elítélhető vagyok emiatt, de úgy gondolom, hogy jelentős indokok miatt vagyok az, aki. Nem önszántamból kívántam a szenvedést, nem önös akaratból akartam egy szörny lenni, nem szerettem volna emberek életét sem ontani, de a sorsom így alakult, s ez ellen joggal nem tehettek semmit sem. A fejemhez lehet vágni mindent, s hogy nekem mennyivel is könnyebb, hogy éveken át gyakorolhattam, holott ez nincs így. Az élet kényszerűsége vezetett el ehhez, mert önmagamtól már régen feladtam volna a létem. S próbáltam is feladni, akartam is meghalni, de mégsem léptem meg, mert pontosan tudtam azt, hogy kicsinyesen gyáva a meghátrálás módszere, ugyanakkor nem tagadom, hogy a bosszú egyféle jellege tartott életben, s mostan majdnem végeztem is a feladatommal.. majdnem, hisz még ott van eleve Curtis. Ő az egyedüli személy, aki él, s az egyetlen egyed, aki azt mondhatja magáról, hogy még nem vájtam ki a mellkasából a szívét. Kegyetlen lennék? Megeshet, ámde ő sem kegyelmezett évekkel ezelőtt nekem. Egy gyenge pillanatában szabadon engedett, de előtte kínzott.. nem is keveset. Akik pedig kínoztak, nos alap tény, hogy végül a halálba vonulnak, azaz a saját kijelölt kis sírjukba. -Nincs róla fogalmam, hisz eleve nem farkasnak születtem.-Hangom visszavett stílusba megy át, ahogy őt figyelem, miközben beszélek.-Viszont a szenvedést annál inkább ismerem, és a legjobb módszer rá az, ha tűrsz. Lehet könnyű mondanom, de hidd el, hogy nekem sem kevés időmbe telt mire képes voltam tűrni.-Folytatom tovább a beszédet, ahogy végül befejezve mély levegőt veszek. Talán valahol túl lőttem a célon, és az egész beszélgetés átment egyféle félreérthetőségbe. Én nem szándékoztam megváltoztatni, nem akartam vele semmit sem kezdeni, csak olyan makacs, hogy képtelen felfogni, hogy a javát szolgálja egy-két dolog.-Ámbár nekem könnyű, mert te azt érzed, amit én, nem de? Mert te csak úgy a fejembe látsz, és megéled, amit én? Hol kell neked oly gondolatokkal élned, mint nekem, avagy emlékekkel?-Kérdezem némi iróniával, majd felnevetek.-Sehol, tehát ne állíts ilyeneket. De igazad van. Sokat szenvedtem, megtanultam tűrni, nem félek, és könnyebb, de valahogy mégsem. S nem, nem vagy én, de gondolom nem akarsz szenvedni.-Zárom le végül ezt az egészet, mert már az értelmét nem látom. Nem is tudom miért kezdtem személyeskedni, vagy hogy miért is akartam eltéríteni azon irányba, hogy erősödjön lelkiekben. Ez nem az én hatásköröm, tehát lépjünk tovább. -Mondtam én olyat, hogy kívülről kell megerősödnöd, vagy hogy legyél érzéketlen? Fegyvert szegeztem netán a fejedhez, hogy veszítsd el a lelked? S azt hiszed, mert nem érzek, akkor nem vagyok képes felfogni, hogy te igen? Sőt komolyan meg akarlak minden áron változtatni? Kétlem, mert az nem így nézne ki, kérlek.-Mondom szavait követően rögvest. Kérdésekkel illetem őt jóformán, csakhogy lássa, hogy mit vág hozzám, holott én ezeket nem vártam el tőle. Annyit jegyeztem meg mindösszesen, hogy változhat, s igen erőssé akartam tenni, de lelkileg, s nem testileg. A kettő közt pedig nagy különbség van, vagy tévedek? Mindegy is, habár az ezután következett dolgok sem tiszták.. sok a félreértés. -Én nem értem?-Kérdezek vissza végül percek múltán, ahogy megrázom a fejemet, és figyelemmel kísérem őt, miszerint elmond még valamit, majd távozóra fogja. Hagynom kéne elmenni, sőt ésszerűen véve az lenne a lehető legjobb, hisz nem bolygatnánk egymás életét, s nem is zavarnánk a másikat, de valahogy képtelen vagyok rá.-Rendben..-Nem indulok utána, de megemelem a hangomat kellőképpen, hogy hallja kivehetően ezt az egyetlen szót. Nem szokásom futni mások után, s nehogy még én legyek az, aki ragaszkodik ehhez az egészhez.-Igazad van. Valahol először is rá akartam erősíteni, de nem testileg akarlak erősebbé tenni, hanem lelkileg, ámbár nem kérsz belőle, és ezért aláírom, hogy ez így nem jó. Tehát fordítsunk a helyzeten, amennyiben nem sétálsz el.-Lépek utána vagy kettőt, de eszem ágában sincs megállítani. Ő is pontosan tudja, hogy nálam nem találhat jobbat. Eleve ötszáz éves vagyok, eleve vadászok annak ellenére, hogy vámpír vagyok, szóval..-De mielőtt neki ugrunk talán meg kellene ismernünk egymást.-Vetem fel az ötletet hirtelen, amennyiben megállt. Oké, nem vagyok éppenséggel érzelmes alkat, de mondjuk összecsiszolódva kicsit többet érnénk.
Egyre inkább elbizonytalanodom. Talán tényleg nem volt jó ötlet épp hozzá fordulni, hiszen tudhattam volna, hogy nem alkalmas rá, hogy segítsen nekem, mert nem ismer, mert nem tudja, hogy milyen vagyok, hogy mit érzek, mert annyira mások vagyunk. Ő képes kiiktatni az érzéseket, engem viszont mindig is azok tápláltak, azok erősítenek. Az a hit, hogy egyszer majd talán tényleg rendes életem lesz. Nem tudok úgy élni, hogy eleve azzal számolok, hogy soha nem lesz már semmi sem jó, hogy örökké menekülnöm kell, hogy elveszítettem a legjobb barátomat, hogy kiderült, hogy ártott nekem, méghozzá nem is kicsit, hogy nincs múltam és ezzel úgy érzem, hogy jövőm sincsen. Tudom, hogy nem az én életem a világon a legrosszabb, tudom, hogy bizonyára van olyan, akinek épp olyan kínzott a lelke, mint nekem, vagy még inkább, de nem fogom magamat jobban érezni azért, mert van más is, akinek rossz, ez nem így működik, az ember nem így működik és soha nem is fog. Elhiszem, hogy neki sem volt jó élete, sőt biztosan sok szenvedésen van túl, pont azért viselkedik így, és én épp ezért nem akarnék sokáig élni, mert félnék, hogy megváltoztatná a jellememet. Attól is félek, ha megismerem az emlékeimet, akkor annak mi lesz majd a következménye, hogy nem lesz-e majd e miatt rosszabb, mint most, hogy nem zavarodik-e még inkább össze a fejem. - Mégis Richard, te képes vagy kizárni az érzéseket, nem foglalkozni az emlékekkel, de én nem ilyen vagyok. Engem kínoznak és... Hidd el elhiszem, hogy neked se lehetett könnyű, sosem kérdőjelezném meg, de ettől még nekem nem lesz ez egyszerűbb. - ettől még nem tudom azt megtenni, amit ő, nem tudom csak úgy kizárni a fejemből azt, ami most benne cikázik. Tudom, hogy én kértem tőle segítséget, de ettől még nem tudok bármit megtenni, ettől még ugyanúgy meghátrálhatok végül, ha nem is próbál meg belegondolnia helyzetembe. A legrosszabb az egészben az, hogy nem is várhatom el tőle, hogy átérezze, ha egyszer egyébként is képtelen érezni. - Nem akarok szenvedni és egész életemben menekülni sem. Megoldást akarok, az kell, hogy meg tudjam védeni magamat, és mellette mégis idővel normális életem lehessen. - igen, ez talán buta vágyálom, aminek semmi értelme sincs. Igen, talán soha sem sikerülhet és soha nem lesz normális, sőt netán boldog életem, de ettől még erre törekszem minden erőmmel és majd meglátjuk, hogy vajon képes leszek-e elérni. Ha nem, akkor legalább azt mondhatom, hogy megpróbáltam, de nem fogok beletörődni a rosszba, ahogyan azt valahogy úgy sejtem, hogy ő teszi. Elvileg kettőnk közül ő az erősebb, ő a harcos, de ő csak valakik ellen harcol, nem pedig magáért. Ebben különbözünk igazán mi ketten. - Igen, pont ezt mondtad, még ha nem is szavakkal, de ettől még így volt. Ha elfogadnád, amilyen vagyok, akkor értenéd, hogy nem edzésre van szükségem, hanem hogy erősebb legyen az elmém, vagy hogy ismerjem a gyenge pontjait a vámpíroknak, a boszorkányoknak, nekem ez kell. - nem kell harcossá válnom és nem kell érzelemmentessé sem. Nem leszek keményebb, mint most, nem az a célom, mert nem akarok megváltozni, csak esélyt akarok arra, hogy egyszer majd normális életem lehessen, és úgy érzem ő ezt pont azért nem képes megérteni, mert fogalma sincs róla, hogy milyen a normális élet, vagy milyen erre vágyni. Ahhoz hogy vágyakozz, vagy épp hogy együtt érezz valakivel, ahhoz érzések kellenek, neki pedig ez hiányzik a kelléktárából. Ezt az egészet nem lehet egyszerűen csak logikával megmagyarázni, ez nem így működik, épp ezért nem fogja megérteni és én épp ezért döntök végül a távozás mellett. Rossz döntés volt őt kérni meg, de azt hittem képes lesz kioktatás nélkül objektíven tanítani és nem törődni mással, mert én csak ezt akartam, pár trükköt, amit hasznosíthatok. Nem az kell, hogy elfogadjam önmagamat, vagy megváltozzam, másképp álljak a világhoz, vagy kilométereket fussak, attól semmi sem lesz jobb. Amikor viszont meghallom a hangját és a kezdeti szavakat... igazam van... tényleg meglepődöm. Megállok, de csak pillanatok múlva szánom rá magamat arra, hogy felé forduljak. - Ha nem lennék lelkileg erős, akkor most nem lennék itt. Hidd el, akkor már összeomlottam volna azok után, amik történtek. - csendes szavak ezúttal, mert azért azt tényleg értékelem, hogy legalább próbálkozik, hiába hogy nem tudom mi lehet az oka. Nem érez, akkor gondolom édes mindegy neki ez az egész, vagy még sem? Netán csak nem szereti a kudarcot? Igen, talán szimplán erről van szó és az ha elsétálok innen, végeredményében kudarcként értelmezhető. - Talán igazad van, akkor lehet hogy megértenéd, vagy én téged. Még csak azt is alig tudom, hogy ki vagy pontosan. - vagy hogy miért olyan, amilyen egyáltalán és így tényleg sokkal nehezebb megérteni az indokait. Végül csak halkan sóhajtok egyet és megtöröm a maradék távolságot, ezúttal szimplán csak a kezemet nyújtva felé, hiszen igazán még eddig nem kötöttünk egyezséget. - Megismerjük egymást, hogy megérts és én is téged, aztán ha úgy érzed képes vagy rá, megtanítasz megvédeni magamat, az elmémet rendben? - mert az a legfontosabb. Sosem leszek olyan gyors és erős, mint egy vámpír, viszont akármit is teszek, ha bárki képes szuggerálni, akkor az összes edzés értelmetlen és hatástalan, ha egy boszorkány bele tud mászni a fejembe és én nem tudok ellenállni, akkor semmi értelme ennek az egésznek.
Oh, s minő meglepő, sőt édesded azon megfontolás, hogy álmokat kergessünk, reményeket szőjünk, s elkalandozva egy csésze tea mellett meséljünk.. Mintha minden csak ilyen könnyedén menne, egyetlen apró gondolatra működne, s közben észre se vennénk mindazt, ami körülöttünk zajlik, avagy éppenséggel előttünk történik. Mondanám, hogy a világ épp olyan álomszerű, mint a fantáziánk, s hogy tele van reménnyel övezett köves úttal, de kérlek szépen, akkor nagyot hazudnék. Nem foglak áltatni, s magamat sem fogom illúzióba sodorni, csak azért, hogy ezáltal könnyebb legyen elfogadni a helyzetet.. Tehát visszakanyarodva ott tartottam, hogy valóság. Egyrészről tekintve talán kellemesnek tűnhet eme gondolat, hisz hát, nos.. ki ne szeretne élni a mai modern korban? Ki ne szeretne szerelmes lenni, barátokat szerezni, és szórakozni, hogy aztán vígan megélje az élete minden egyes napját? Boldogság, remény, jó élet.. milyen szép is volna azon esemény, ha ez csak így tálcán nyújtaná át magát az emberi élet küszöbén. S a tudatlanok, mármint máshogy mondva az emberkék, s a hozzájuk közelálló teremtmények többsége, mint mondjuk: a boszorkányok, avagy a vérfarkasok, nos.. azt képzelik, hogy lehet normális életük, hogy számukra megadatik a boldogság, csak mert elvégeztek egy iskolát, csak mert szerelmesek, s az élet ekkor fenékig tejfel. Ugyan már, kérem szépen! A tudatlanság nem fedi el a valóság kegyetlenségét, s az élet pusztán nem lesz szebb, mert te nem tudsz semmiről. S akkor sem lehet jobb életed, ha letagadod az önön valód, s azt képzeled, hogy emberi életet szeretnél magadnak.. Hahaha, emberi élet.. Oh, édes valóság! Oh, drága Istenem, avagy nem Istenem, hisz nem is hiszek benned. Csupán egyedül abban hiszek, hogy saját magam hozom meg a döntéseimet, s hogy mindent a saját kezemben tartok: legyen szó életről, avagy halálról. Míg másrészről tekintve, s ezúton már le is leplezve megemlíthettem, hogy az élet kegyetlen. Elsőre talán barátságosnak tűnik, s minden könnyen megy, de egy idő után az idő elveszlik, az értékek eltűnnek, s mi magunk is belecsöppenünk valami olyanba, amibe talán nem is kellene. Részesei leszünk a természetfeletti jelenségeknek: elvesztünk ezáltal valakit, és vadásszá válunk végül, avagy éppen mi magunk válunk áldozattá.. Hullajthatunk az utolsó pillanatban könnycseppeket, de már túl késő.. hisz nem hozhatjuk vissza önmagunk, avagy éppen azt, aki a szemeink láttára halt meg. Nem változtathatjuk magunkat ismét emberré, avagy nem is kívánhatunk magunknak érzelmet. A gyengeségeink csak fokozzák sebezhetőségünket, ahogy az érzelmek megakadályoznak a józan döntésekben. Vadászként, s egyaránt természetfelettiként is kiválóan tudnunk kell, hogy nem léteznek barátok, szövetségesek, családtagok, nem létezik szerelem, s nem létezik emberi élet.. -Nem is kell voltaképpen, hogy egyszerűbb legyen neked, sőt.. talán az sem kell, hogy kizárd az érzéseket, s ezáltal az emlékeket.-Mondom elgondolkozva a szavai után, ahogy komolyan beszélek mindvégig, mintha meggyőződésem lenne arról, hogy mi is ez az egész.-Fordíthatod mindezt a saját javadra is, drágám. Mármint.. engedd meg magadnak, hogy emlékezz, sőt ebből kiindulva kínozd a lelked minden egyes darabját. S a darabkák addig zúzódnak, s formálódnak majd, míg nem egyszer csak erősebb leszel. Persze, ez csak egy jó tanács, hisz kell egy cél, amiért harcolhatsz, amiért küzdhetsz..-Végül elhalkulok, hisz rájövök magamtól is, hogy talán túl sokat jár a szám.. Nem erősödni akar, hanem meg akarja védeni magát, s pontosan úgy, hogy egyszer normális élete lehessen.. Bólogatok a szavaira, mintha nem tudnék mit hozzáfűzni, pedig de.. csak éppenséggel nem akarok felesleges feszültséget. Ámbár kezdem azt hinni ugyan mindegy.. -Jobban megértem a helyzetedet, mintsem hinnéd..-Suttogom a szavakat oly halkan, de még így is tisztán hallhatja mindezt. Egyszerűen sosem gondolkozom azon, hogy mit is kellene mondanom, csak úgy jönnek a szavak, holott talán, ha jobban megfontolnám, akkor lehetne másként is mindez.-Mármint.. mindegy is. Felejtsük el.-Mély sóhaj következik, s némi hatás szünet. Talán túlságosan is nyomást gyakoroltak rám az évek, s épp amilyenek tűnök, nos nem olyan vagyok, vagy csak egyszerűen megy elfelé az eszem. Közel a cél, s mégis oly távoli.. -Hát van benne valami nyilvánvalóan, kedves, de mint tudjuk százszor is meg kellett gondolnod azt, hogy idejössz.-Nézek rá egyúttal élesen, de mégis fürkészően, hisz a szemeimnek a sötétség egyáltalán sem akadály, sőt..-Miért pont engem választottál? Rajtam kívül még számtalan vadász van, akik persze emberek, s nem szörnyetegek, mint mondjuk én.-Érződik a hangomban némi meglepettség, valahol még sejtelmesen kíváncsiság is, de csak a látszat hatás kedvéért. Az érzelmek megjátszása, és elrejtése, nos ötszáz év után már-már gyerekjátéknak tűnik. Ezt követően az ötletem kerül előtérbe, vagyis a felajánlásom, miszerint kissé ismerjük meg egymást jobban, ami eleve nem lenne probléma, feltéve, ha ez nem az én számat hagyta volna el.. -Én képes vagyok rá enélkül is, Connie. Csupán nincs meg köztünk az összhang, s ezért sem értesz egyet a döntéseimmel, ahogy én sem a tiéiddel, de.. de ezen változtathatunk, s minden kedvezőbb lesz a javadra majd meglátod.-Mosolyodok el biztatóan, majd lehajtom a fejemet egy rövid időre. Kifújom a tüdőmben tartott levegőt, majd visszaszökik rá a tekintettem végezettül. Nagyot nyelek, s oly lassú telésűnek érzem az időt, mintha most szándékosan is lassított lenne minden mozdulat, vagy mintha eleve állna az óra mutatója, csakhogy ne teljen ezáltal semmit sem. Határozatlanul érintem meg a karját, majd egészen óvatosan végig simítok rajta, ahogy végül finoman megfogom a kezét, s ezzel könnyedén, mégis gyengéden magammal húzom, mármint, ha hagyja, s nem lök el magától hirtelen. Egy nagyobb kőhöz vezettem, hogy helyet tudjon foglalni, vagy ha kell, akkor magától jön addig, míg én magam egy faággal a kezemben ülök le a porba. Mint egy gyermek, mely játszani kíván úgy rajzolgatok alakzatokat, ahogy összeszedve minden bátorságom végül megszólalok. -Egykoron ember voltam, egy gyermeki gondolattal, egyetlen vággyal körítve meg mindezt.-Pillantok fel rá félszegen.-Igazából minden úgy indult, hogy láttam meghalni a saját szüleimet. Öt éves voltam, s egy vámpír szerteszét tépte őket, de csak azután, hogy jóllakott a vérükkel. Persze mondhatnám, hogy képzelődtem, s hogy ez el van felejtve, de mint tudjuk nem igaz. Azt hittem az idő gyógyítja a sebet, de abban a pillanatban, amint azt a lényt láttam, nos elveszett az ártatlanságom.. a józan tudat, s részesévé váltam ennek az egész körülménynek, amelyben oly annyian élünk.-Mesélem, miközben olykor-olykor elpillantok oldalra, hisz képtelen vagyok ránézni. Nem akarok sajnálatot látni, sem együttérzést.. utálom ezeket.-Ezután a nagynénémhez kerültem egy évre, de a nagybátyám elintézte, hogy végül nála kössek ki.. szépen mondva megölte a nénikémet, csak hát én nem tudtam róla. Ahogy a nagybátyámhoz kerültem, mint előkelő nemes származású sarj, nos elkezdődött a tényleges életem. A velem egykorú fiúkkal játszottam, eközben tanultam, de.. ez túl szép is lett volna, tehát a nagybátyám az idő nagy részében bántalmazott mindenféle kivitelben.-Kezdek el nevetni, mintha valami vicceset mesélnék.-S tudod ebben azaz irónia, hogy sosem kaptam semmi jót, érted? Semmit! Minden pillanatom erről szólt.-Megrázom a fejemet hirtelen.-Tehát.. kínzott szavakkal, tettekkel.. testileg, és lelkileg. Míg nem rájöttem arra, hogy az a család, ahol mindvégig nevelkedtem, nos nem is az igazi. Próbáltam faggatni a nagybátyám, aki fattyúként szólított mindig is, de mivel nem segített, s mivel nekem elegem volt a terrorjából, ezért tizenöt éves koromban elhatároztam, hogy megszököm. De ez így túl szép is lenne.. Szóval.. a próbálkozásom során elkapott, s marasztalni akart erőszakosan, míg én egyetlen, de mégis hirtelen cselekedettel megöltem. Hideg vérrel, s mégis bűntudattal. Épp annyira élveztem, amennyire nem akartam.-Nézek mélyen Connie szemeibe, ahogy mesélem a történteket.-Végül eljöttem onnan, s kerestem az eredeti családomat, de csak egy nevet találtam akkoron, míg a későbbiekben kiderült, hogy a valódi apám egy piás ember volt, míg az anyám egy... pontosan az, amivel nem akarom illetni. Tehát rájöttem, hogy sosem volt valós életem, csak egy hamis árnyalatú képzelt világom. Fájt, hogy a hamis látszatkép eltűnt, s fájt, hogy a valóság pedig ennyire kegyetlen. Fájt, hogy mindkét véglet halott... De hab a tortán mindaz a milliónyi apró szál, ami ezidáig juttatott.-Mosolyodom el teljesen érzéstelenül. S ezzel bebizonyítva pontosan azt, hogy emlékszem, s töprengem a múltamon, amely segít erősebbé válnom, de már nem érzem át mindazt, amit egykoron átéreztem. Nem jön rám a fájdalom, s akármennyire is erőltettem meg sem rezzenek már a történtek miatt. Csupán annyi bizonyos, hogy itt most a mesémnek vége szakad, hisz, ha kérdése van, akkor bátran felteheti, de akár az is megeshet, hogy ő kezd el mesélni nekem, már ha szeretne, hisz nem vagyok semminek sem az elrontója.
Annyira mások vagyunk, ellentétesek, azt hiszem érthető, hogy nem viseljük túlságosan jól egymást, vagy a vitákat, hiszen nagyon máshogy állunk ehhez az egészhez, nagyon másképp viszonyulunk az élethez és mindenhez, ami az élethez köt. Ő inkább csak létezik, sodródik, életben van, teszi a dolgát, én viszont valamit el akarok élni, célt akarok, jobbá akarom tenni az életemet valahogy, még ha ez néha tényleg lehetetlennek és kilátástalannak tűnik is. Nem is tudom, talán egyszer képes leszek magamnak valamiféle értelmes életet kialakítani, talán egyszer minden megoldódik, annak ellenére hogy jelenleg el sem tudom képzelni hogyan. Jelenleg úgy fest Gregory-nak van igaza, nem fogok tudni zöld ágra vergődni, nincs esélyem meglépni a maffia elől és már Chris sem védhet meg, és az sem biztos, hogy meg akar és nem fog nekem ő is ártani újra, hogy végképp végezzen a meglévő emlékeimmel is. Félek... ez a legrosszabb az egészben. félek tőle, hogy nem érhetem el soha sem azt, amit szeretnék, azt a nyugalmat, normális életet, amibe nem szólnak bele gyilkosok, vámpírok, várfarkasok hiszen én is vérfarkas vagyok, magamat pedig csak nem zárhatom ki az életemből. - Nem tudom már, hogy miért küzdjek, hogy van-e értelme, ez a legnagyobb baj és... azt sem tudom, hogy ha szabadjára engedem az érzéseimet, akkor abból nem csak düh és harag születik-e, az pedig nem hasznos. - lebiggyed a szám, de épp csak egy pillanatra, aztán megrázom a fejemet és sóhajtok egyet, mintha azt akarnám vele jelezni, hogy vegye úgy ezt nem is hallotta. Tudom, hogy ő más, erőt várna el és határozottságot, hogy kemény legyek, olyan, amilyennek most nem érzem magamat. Most úgy érzem az életem darabokban és nem tudom hogyan illesztem össze a szilánkokat. Talán sehogy, talán nem leszek képes rá és akkor feleslegesen vagyok most itt, semmi értelme az egésznek, nincs mitől megvédeni magamat és nincs miért. - Pedig érdekelne, mire érted ezt. - jobban megérti a helyzetemet, mint gondolnám? Furcsa és meglepő is egyben és nem tudom, hogyan érti, hiszen eddig végig arról papolt az érzések mennyire nem fontosak, hogy ő nem is igazán tud érezni, hogy neki... minden mindegy, hogy én nem vagyok elég erős, ha kiakadok és nem vagyok képes elfogadni saját magamat. Csak arról volt szó, hogy én mit és miért csinálok rosszul, erre most mégis azt mondja, hogy képes lenne megérteni? Furcsa, és nem tudom egyelőre hová tenni a dolgot. - Vérfarkas vagyok Richard, egy vámpír segítette eddig az életemet, azt hiszed ismerek vadászokat, akik segíteni tudnának? - nem azért jöttem hozzá, mert annyira jó ötletnek gondoltam, vagy azt hittem majd kedves lesz és segítőkész, hanem azért, mert nem ismerek rajta kívül más vadászt, főleg nem olyat, aki vámpír és talán jobban fel tud készíteni a vámpír igézés ellen, mint mondjuk egy sima vadász, aki nem rendelkezik ilyen képességgel. Persze számíthattam volna rá, hogy nem akar majd segíteni, de legutóbb nem bántott, attól nem fértem, hogy ártani fog nekem és egyébként is valahol már veszíteni valóm sincs. Nem félek a haláltól, sokkal jobban félek attól, hogy elveszítem önmagamat és a reményt valami értelmes jövőre. - Olyan nehéz... elképzelni azok után, amiket a fejemhez vágtál. - próbálkozik azt hiszem, nem kellene elutasítónak lennem vele, ezért végül csak bólintok, egy apró sóhajt hallatok és nem utasítom el az invitálását. - Jól van, legyen így. - leülök szépen a kőre és onnan figyelem, ahogyan azzal a kis bottal játszik, tényleg szinte mint egy gyerek, akinek most ez köti le a figyelmét, pedig azt hiszem csak könnyebb úgy beszélnie, hogy nem rám koncentrál közben és talán még csak nem is magára a beszédre, hanem hagyja, hogy a szavak mintegy maguktól jöjjenek. Ahogyan beszélni kezd, én csendben hallgatom végig őt. Figyelem minden szavát és azt az elkapott egy-egy pillantást, amit felém intéz és nem tudom eldönteni, hogy melyik ijeszt meg jobban, az ami történt vele, hogy milyen rémes élet van mögötte, vagy inkább az, hogy hogyan kezeli ezt az egészet szinte rezzenéstelen arccal időnként elmosolyodva, mintha nem is saját magáról beszélne, hanem csak egy ártatlan történet lenne békés életről, jó emberekről, miközben erről szó sincsen. Amikor elhallgat csak akkor pillantok rá és próbálom valahogyan összeszedni a gondolataimat, amit meg kell vallanom nem tudok valami könnyen megtenni jelen helyzetben, mégis csak megdöbbentő ez az egész. - Tény... tényleg nem érzed a fájdalmat, amikor erről mesélsz? Mintha... mintha nem is történt volna meg veled, mintha nem is lenne annyira szörnyű, mint amennyire igazából az. Ez... ez rémes, nem is értem, hogyan bírtad ki és... ha ez csak a kezdet, nincs is benne, hogyan lettél az, aki vagy, hogyan bírtad ki az egészet ép ésszel és... Kár mondanom, hogy sajnálom igaz? Semmi értelme... az egésznek, én... - elakadok, nem tudom, hogy mit mondjak, nem tudom, hogy hogyan reagáljak, azt sem tudom, hogy hogyan tekintsek rá ez után, hiszen nem érzi, nem éli át az egészet valahogy még most sem. Akkor hogyan értene meg engem, ha egyszer saját maga elől is titkolja a saját érzéseit? Tudom, hogy gyengeség, ha az ember fájdalmat érez, de ha nem érzi akkor mégis hogyan képes feldolgozni? Ő elfojtotta, fel se dolgozta, én biztos, hogy nem lennék képes így élni. - Én nem tudom mit mesélhetnék, nem emlékszem az életemre, az amire emlékszem a tiédhez képest semmiségnek tűnik még akkor is, ha számomra tényleg fájdalmas. Át tudnád érezni egyáltalán, ha a saját fájdalmadat nem érzed át? - nem tudom... tényleg nem tudom, hogy van-e értelme. Szeretnék neki mesélni, talán jót tenne, ha kiadnám magamból, de magam sem tudom,hogy van-e értelme, hogy vajon képes lenne-e átérezni a helyzetemet és annak fényében jobban próbálna, akarna nekem segíteni. Tényleg nem tudom.
Kezdőlap
