Lassabban pislogtam, mintha aludni készültem volna. De nem volt ennek a hátterében unalom vagy tényleges fáradtság... valahogy nem tudtam most úgy gondolkodni, cselekedni, ahogyan az illett volna. Nem készültem fel arra, hogy összefutok vele, habár már régóta tényként kezeltem, hogy bármikor beléphet ide. Hogy rögtön megkaphatom azt a bizonyos pofont, amit pár perccel ezelőtt ki is osztott. De az ég szerelmére, hát nem érti, hogy ez egyikünknek sem jó? Hogy... valamit muszáj lezárni? Talán fájt neki, mikor elmentem, de egészen biztos voltam abban, hogy nmegtanult élni nélkülem. A hiányommal, amelyet egy idő után felváltott valami más. Talán elkezdett ismerkedni is... és most ismét én foglalom el a helyet az életében, miközben megannyi lehetőség áll még előtte. Én megkaptam az enyémet, de elrontottam. Tegyem tönkre az életét még jobban? - Amire én vágyom, azon nem segíthet egy tükör - suttogtam csendesen, de csak a hangom volt az. Belül mély, őrjítő harcot vívtak az érzékeim, mintha... képesek lettek volna a torkom köré csavarodva megfojtani. Cselekedtem, megtettem, amit helyesnek láttam, abban a hitben éltem, hogy többé nem látom őt, és emiatt könnyűnek tűnt. De most, hogy ismét előttenm állt, olyan volt, mintha ismét tönkretettem volna őt. Eljátszottam minden lehetőséget, és ő még mindig itt áll előttem... mit vár tőlem? Talán ez tényleg így működik? Megbocsájthatunk ilyen egyszerűen? Megcsókolt. Ez olyan volt, mint régen.. erre az érzésre még emlékeztem. De én tehettem arról, hogy el is szakadt tőlem és az igazságot akarta hallani. Túl gyáva voltam hogy eddig beszéljek. - Kitöröltelek innen... - böktem a mellkasom felé. A boszorkányok csodákra is képesek... de Renee más felfogással élt. Ő ezt nem értheti meg olyan könnyen mint ahogyan én arra kérném. Nem fog elsétálni és békén hagyni. Ha feladná, már megtette volna, és valószínűleg a határokon túl lenne. - Emlékszem az arcodra... arra, hogy mi történt... hogy szerettelek. De semmi más érzés nincs a fejemben és itt - böktem ismét a mellkasom felé. Távolodott. Majd ismét előttem állt. A szavak pont úgy ütköztek a fejemnek, ahogyan az ökle a mellkasomnak, de nem fájt. Ennél nagyobb fájdalmakat is kibírtam már az életben, és az mind lelki volt, nem fizikai fájdalom. Vesztettem már el az eszem, valszínűleg akkor is ez történt, mikor eszemet vesztve megkértem a boszorkányt, hogy minden érzésemet irtson ki belőlem vele kapcsolatban. - Csókolj meg. - A hangom hirtelen csendült fel, mélyen néztem a szemeibe, arcán könnyek folydogáltak, és nem tudtam, mikor akarja abbahagyni a püfölésemet. Az előbb már megcsókolt. Azt hitte, segít vele... most újra éreznem kell.
Nem értem, hogy mit vártam, hogy miben reménykedtem ennyi idő múltán. Egyszerűen csak nem értettem semmit se, hogy miként lehetséges ez. Miként illanhatott el a boldogság. Elveszítettem a gyermekünket, de reménykedtem abban, hogy őt nem fogom, de még is megtörtént. A remény és a fájdalom ott keveredett az íriszeimben, csak figyeltem őt, meg akartam fejteni őt, hogy miért? Miként volt képes a szeretet minden apró hajtását eltörni és megölni, mintha csak felégette volna a mezőket, vagy az erdőséget… - Egyáltalán még képes vagy tükörbe nézni? Mire vágysz? Képes vagy legalább magadnak bevallani az igazat? – kérdeztem fájdalommal átitatott hangon. Nem tehettem róla, egyszerűen minden porcikám fájt, de még is reménykedni akartam. Az utolsó remény fonálba is belekapaszkodni. Talán emiatt érintették ajkaim az ajkát, hátha végre észhez tér. Hátha végre képes leszek előcsalogatni bármilyen nemű érzést belőle, de tévedtem. Talán egy szobor is több mindent képes érezni, mint Ethan. Szavaira hitetlenkedve nézek, s érzem, ahogyan a tőr szép lassan átszúrja a szívemet, hogy utána vérezzen úgy, mint sose. – Te… te kitöröltél? Megkértél egy boszorkányt, hogy ki..tö…röl..jön… - szólalok meg remegő hanggal és a testem is szinte remeg már a fájdalomtól és az elveszettségtől. Nem, ez nem lehet igaz. Ő sose tenne ilyet… - Miért? Miként voltál képes? – kérdeztem továbbra is szakadozva és éreztem, ahogyan a könnycseppek egyre erősebben futnak végig az arcomon. Ez csak valami fura rémálom lehet, s nem több. Ebből egyszer felébredek és minden jó lesz, vagy legalábbis jobb ennél. Távolodom, mintha menni akarnék, de utána újra előtte kötök ki, mint aki nem tudja mit akar. Kezem a mellkasán jár ritmikus ütemet. Nem kizárt, hogy sokan figyelnek minket, hogy sokan nem értik mi történik itt, de mintha csak végre azt akarnám, hogy a páncél lehulljon és végre az érzések szép lassan átjárják a testét. Egy kérés, mely úgy csap belém, mint a villám. Nem számítottam erre, a kezeim megállnak, a légzésem rövid időre elmaradt, mintha csak sokkot kaptam volna. Figyelem őt, érzem azt, ahogyan darabokra hullok, de a testem hamarabb cselekszik, mint elmémmel meg tudnám állítani. Ajkaim pedig ajkait érintik, talán kicsit bátortalanul, de még is a szeretet ott lappang benne…
Egyre inkább azt éreztem, hogy célszerű lett volna ma nem kimozdulnom otthonról. Megkímélhettem volna magam attól, hogy ezt az egészet megéljem... nem véletlenül menekültem el idáig. Tudni akartam, hogy van-e még lehetőségem egy új életre. Mindvégig elkísért a fájó emlékezés, pontosan ezért kellett drasztikus lépéseket megtennem. De ami leginkább nyomott a latba, az Renee megjelenése volt. Magamnak akartam őt, mióta megismertem. Nem érdekelt volna az sem, ha árkon-bokron kell átgázolnom azért, hogy megkapjam. Végül az enyém is lett... aztán elveszítettem... méghozzá milyen áron! Szégyelltem magam, képes lettem volna saját magam megásni a sírt, amiben nyugodni tudtam volna. Mégis, inkább megszöktem. Csak azt bántam, hogy nem gondoskodtam Renee emlékeiről. Ki kellett volna magamat törölnöm onnét. Megadnom egy új élet lehetőségét. Azt, amiben én is bíztam. - Talán azért vagyok ennyire szerencsétlen. Minden tükör ezer darabra törik, ha megállok előtte - jegyeztem meg. Ennek több oka volt, leginkább az, hogy ha huzamosabb ideig figyeltem magamat, a vonásaimat, egy idő után eluralkodott rajtam az indulat, és ripityára törtem a tárgyat. A szilánkok nem egyszer álltak bele az öklömbe, fájdalmat okozva ezzel, de mindez nem jelentett semmit. Én már tudtam, milyen, ha fáj valami. A fizikai sérelem már... nem is nyomott a latba semmit. Egyedül ő tudott volna bántani. És most itt is van, hogy megtegye. Ő már képes rá. - Muszáj volt. Nem bírtam... nem érted? - kérdeztem úgy, mintha ebben a pillanatban a maradék józan ítélőképességemet is elveszítettem volna. Az ég szerelmére, én is szenvedtem! Nemcsak ő... meg kellett volna értenie. Bár nekem is azt, hogy benne ott élt egy élet... és miattam elpusztult. Ő egyszerre volt ő és én is. A mi kettőnk közös ereje lakozott benne, egyszerre lett volna valami Renee-ből és belőlem is. Először meg akartam fogni kezeit, hogy abbahagyja a püfölésemet, aztán jobbnak láttam, ha hagyom. Tegye, adja ki... nekem volt időm megszokni ezt az egészet. Tudtam, mit tettem. Pontosan ezért gyűlöltem tükörbe nézni. Magát az egészet már nem éreztem, de azt igen, hogy nem döntöttem helyesen. Már ha mások értelmezése alapján kellene megítélnem. Nekem könnyebb volt... nekem az volt. Tenyeremet gyengén arcára helyeztem, ahogy megcsókolt. Megtette. Lehunytam a szemem, úgy adtam át magam ennek a gesztusnak. Szükségem is volt rá... csak rá. - Drága Renee - suttogtam a fülébe, miután elszakadtam tőle. Megannyi vihar kezdett el tombolni bensőmben. Szét tudtam volna szakadni attól, ami történt. Amit érezni kezdtem. Miatta. Általa. - Bocsáss meg - bukott ki belőlem, és hiába volt eddig az ő szerepe a sírás, az én szemeimből is előtört pár könnycsepp. Először csak elenyésző mennyiségben, majd egyre több és több bukkant fel, egészen addig, míg térdre nem zuhantam előtte. - Bocsáss... meg...
Talán nem kellett volna idejönnöm, de a lábaim még se voltak képesek elég távol vinni tőle, még akkor se, ha minden egyes szavával csak egyre inkább szétszabdalta a lelkemet, s a szívemet milliónyi darabra törte. Egyszerűen csak képtelen voltam elhinni, hogy ez tényleg megtörténhet velünk, hogy tényleg itt tartunk. Emlékszem, hogy régebben mennyire szerettük egymást, mennyire hittünk abban, hogy a mi kapcsolatunkat semmi se tudja szétzúzni, mert ha összetartunk, akkor nem létezik lehetetlen, erre mind a ketten romokban hevertünk. Kár lett volna tagadni, hiszen láttam a szemében pontosan ugyanazt a fájdalmat, amit tükörbe nézéskor pillantottam. - Talán akkor végre itt lenne az ideje, ha tükörbe néznél anélkül, hogy milliónyi darabra törnének. – a hangom békés és barátságos annak ellenére, hogy legbelül szinte vérzek, hogy legszívesebben tombolnék. Talán rohannék az erdőben, íjjal a kezemben és vadásznék, de nem őzikékre, sokkal inkább vámpírokra, mintha semmi számítana, mintha csak a bennem tomboló dühöt és fájdalmat ők lennének képesek csitítani, hogy utána még inkább a mélybe zuhanyjak a haláluk miatt. Nem bírtam sose ok nélkül ölni, most még se akartam gondolkodni csak cselekedni. – S szerinted csak te nem bírtad? Téged kapart össze a nagynénéd a földről, miközben már semmi se számított, miközben arra vártál, hogy a föld megnyíljon alattad? Nem számított semmi se, bármelyik vámpír bármikor megölhetett volna! – mondom csöppet se kedvesem, s a hangomban már sokkal inkább lehetett érezni a bennem tomboló vihart és a fájdalmat is. – Én nem csak a babánkat veszítettem el, hanem téged is, mert TE úgy döntöttél, hogy egyszerűen elsétálsz, egyszerűen csak kilépsz az életemből és nem törődtél a kárral, amit magad után hagytál. Mintha sose léteztem volna. – s ekkor már az ökleim a mellkasát csapkodják. Gyűlöltem, azért amit tett, hogy csak olyan gyáva módon elsétált és csak a saját fájdalmával törődött. Miért nem képes látni azt, hogy mind a ketten szép lassan meghaltunk, hogy egyikünk se lesz sose képes igazán túllépni a történteken, de együtt talán még van remény. Ajkaim félénken érintik az övét, hiszen ha újra elutasít, akkor abba bele fogok pusztulni. De a csókom viszonzásra lel, s ekkor kicsit bátrabb leszek én is, a remény szép lassan éledni kezd bennem. Szavaiba a testem beleremegett, majd óvatosan pillantottam fel rá, amikor ajkaink elváltak egymástól. A kezem gyengéden simított végig az arcán, majd amikor megláttam a könnycseppeket a szemében, akkor le akartam törődni, de helyette térdre rogyott előttem, mielőtt még bármit is reagálhattam volna. Nem érdekeltek a kíváncsi szempárok, egyszerűen csak lerogytam én is, a táskám a földön koppant, majd két kezem közé fogtam arcát. – Shhh, nincs semmi baj. Itt vagyok, csak engedd, hogy segítsek. – szólaltam meg megenyhülve, ahogyan egy szerelmes nő tenné. Arcáról a könnycseppeket letöröltem, majd ha engedte, akkor karjaimba zártam őt. Fejetetejére egy apró csókot adtam, s nem mozdultam meg. Egyszerűen csak magamhoz öleltem őt, mintha csak szeretnék neki is adni a bennem lakozó reményből és szeretetből…
- Ez nem így működik - feleltem könnyedén. Legalábbis a hangom az volt... könnyed, még akkor is, ha amúgy valódi hegyes tüskék bújkáltak a bőröm alatt. Szerettem volna csettintésre elintézni azt, amit magammal szemben éreztem, akárhányszor tükörbe néztem, de képtelen voltam rá. Hibáztam. Megvolt a lehetőségem arra, hogy bebizonyítsam, érett és tehetséges vadász vagyok. Nem sikerült úgy cselekednem, ahogyan arra a helyzetben szükség lett volna, nem készültem fel eléggé... és ennek meglettek a következményei. Visszafordíthatatlan fordulatot vett az életünk. Az övé és az enyém is. És ezen nem segített annyi, hogy... egyik napról a másikra elkezdtük volna értékelni önmagunkat. Vagy hogy ezek után csak úgy lássam jónak magam. Hogy... evégett képes legyek tükörbe nézni. Nem ment. Nem tehettem az ellen, ami mardosta a gyomromat. Csak kikészítettem magam, és ha Renee mellett maradok, nagy eséllyel ő lett volna a következő, akinek eltépkedem az idegeit a kiállhatatlan stílusommal és az önmarcangolással. Nem segítettem volna a jelenlétemmel rajta... csak még jobban a süllyesztőbe taszítottam volna. Nem az a férfi voltam, akire szüksége volt abban az időben... nekem erősnek kellett volna lennem. De nem ment... feladtam. Visszanéztem rá. Ezúttal eljött az ideje annak, hogy ő ostorozzon végig a szavaival, s ne én bűntessem magam. Nem adtam neki lehetőséget rá, mikor legutóbb találkoztunk. Sőt... akkor csak elmentem. Nem gondolta még, hogy többé nem lát majd. Gyerekes húzás volt részemről. De nem tehettem mást. - Én... a mai napig hiszem, hogy jót tettem vele - szólaltam meg aztán, és nagyot nyeltem. Ez volt az igazság. Nem állt szándékomban pont most hazudni. - Hogy... ha nem leszek ott melletted, nem tartalak vissza, és nem látod majd az önpusztításomat, talán majd... több esélyed lesz. És volt is. Renee, te továbbléptél. Nekem önerőből nem ment, nem voltam képes megbocsájtani magamnak, nekem... ehhez segítségre volt szükségem. - Nem véletlenül fordultam boszorkányhoz. De csak abban a csókban volt remény, amit ezek után adott... bíztam benne, hogy nem fog megfosztani ettől, habár nem érdemeltem meg. Minden gát átszakadt, minden, amit elfejetett velem a boszorkány, már ott volt. Bennem. A mellkasomban. Szúrt. Vérzett. Legalább ezer sebből... talán pontosan ez eredményezte azt, hogy térdre zuhantam előtte. képes lettem volna könyörögni a bocsánatáért, ha úgy hozza a helyzet... de nem volt rá szükség. Letörölte a némán kibuggyanó könnyeket, majd magához ölelt, de hiába bukott ki belőlem megkönnyebbült sóhaj, mégis ott volt az a mázsás súly. Nem tudtam, mi lesz ezek után. Mi vár ránk... - Miért jöttél ide egyáltalán? - kérdeztem csendesen, még mindig ott térdelve előtte. Magam sem tudom, miért volt jobb így... ahogy így magához ölelt, valami megfogalmazhatatlan érzés száguldott végig tetőtől talpig a testemben.
- Akkor szerinted hogyan? – kérdeztem tőle kíváncsian és kicsit talán bosszúsan, de melyik nő ne lett volna dühös, ha ez történik vele? Ha csak úgy elsétálnak mellőle, mert az illető azt hiszi, hogy az a jó döntés, de persze már a másik szereplő véleményét nem kéri ki. Komolyan mintha hirtelen nem is az a személy lett volna, akit egykoron ismertem. Sose hittem azt, hogy egyszer ide fogunk kilyukadni. Sokszor gondolkoztam azon, hogy milyen lenne, ha újra találkoznánk, de álmaimban se gondoltam volna azt, hogy ez ennyire nehéz lesz. Egyszerűen tényleg alig akartam elhinni, hogy ez újra megtörténik. Néha úgy éreztem, hogy még egy sziklát is könnyebb lenne elmozdítani, mint esetleg őt észhez téríteni. Nem értem, hogy miként lehet ennyire elvakult és miért jobb neki szenvedni, mint esetleg megpróbálni javítani a helyzeten. Talán néha hibáztattam, hogy férfi létére pont ő futamodott meg, de ugyanakkor meg is értettem, így nem tudtam haragudni rá, gyűlölni őt. - Időközben esetleg beverted a fejedet? Beszedtél valamit? – kérdeztem tőle hitetlenkedve és még meg is ráztam a fejemet, hogy ezt ő se gondolhatja komolyan. Egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat, majd ajkamba harapok, hogy nem bukjanak elő a gondolataim, hogy ne formálhassam őket szavakká. Figyelem őt kétségbeesetten és fájdalommal megtelt pillantásokkal. Nem mozdulok meg és hallgatom a szavait. Egy pillanatra oldalra billentem a fejemet is. – Tovább léptem? Szerinted úgy nézek ki, mint aki tovább lépett? Nem léptem tovább, minden egyes pillanatban, amikor tükörbe nézek eszembe jut az, hogy nem csak a gyerekemet, a gyerekünket veszítettem el, hanem téged is, mert egyszerűen elsétáltál ahelyett, hogy együtt túljutottunk volna. Élni nem akartam, s minden egyes alkalommal, amikor vámpírra vadászok, akkor reménykedek abban, hogy az lesz az utolsó. Szerintem a helyi kórházban is nekem van már a legnagyobb kartonom, vagyis a legvastagabb! – s az utolsó dolgot már egy keserű nevetés közepette mondom. Tudom jól, hogy a nagynénémet is már az őrületbe kergetem azzal, hogy egyre többször járok kórházban. Nem véletlen az a pár sebhely, vagy éppen heg, amit az évek alatt szedtem össze. Nem érdekelt már semmi se, csak az, hogy megöljem őket és ha az azzal jár, hogy engem is magukkal rántanak, akkor ez van. Már nem volt szinte mit veszítenem. Tudom, hogy a húgomra vigyázna a család, s az új barátai. A tettei meglepnek, de mégis automatikusan cselekszem. Nem gondolkozom azon, hogy mit kellene mondanom, vagy tennem. Egyszerűen csak ösztönösen cselekszem. Nem érdekel már semmi, csak az, hogy erős maradjak. Nem lehet gyenge, most arra van szükség, hogy erős legyek. - Egy régi ismerős hozott a városba, de talán csak az volt a célja, hogy végre megtaláljalak. Hogy végre haza gyere velem oda, ahova tartozol valójában. – mondtam neki komolyan, majd gyengéden végig simítottam az arcán. Nem érdekelt, hogy miként pillantanak ránk az emberek. Talán percek teltek el így, mire az eső szakadni kezdett, mintha az is jelezni akarná azt, hogy menjünk innét valamerre.
Nem is tudtam, mit mondhatnék. A fejemet már régen bevertem, és az antidepresszánsok sem álltak tőlem távol, elvégre csak a szer használatával tudtam békében végigaludni egy éjszakát. Minden részletre emlékeztem, a boszorkány pedig csak a fájdalmat mosta ki belőlem, nem az egész történetet. Ha így történt volna, esélyes, hogy Renee-t sem ismertem volna fel, és nem törődtem volna azzal, hogy most felbukkant az életemben. Elmentem volna mellette... annak ellenére, hogy ő nyilván zavartalanul felismert volna. - Drogozni nem drogozom. De gyógyszerekkel minden egyszerűbbnek tűnik - sóhajtottam fel könnyedén, mintha éppen azt vitattam volna meg, hogy holnapra napsütés várható az időjósok szerint. Orvosként könnyedén írtam fel saját magamnak is egy-egy doboz tablettát, éppen mikor mire volt szükségem, szinte saját magam kísérleti nyulává váltam. Próbáltam elérni az álom nélküli éjszakákat, hogy ne láthassam a szenvedését magam előtt újra. Azt, ahogyan feküdt azon a kórházi ágyon. Éppen annyira szenvedtem, mint ő, még ha fizikai fájdalmam nem is volt. Azok a pofonok, amelyeket nekem kellett volna kapnom, végül nála landoltak. Rossz volt az egész akció felépítése, megtervezése. Lenéztem a földre, majd ismét a szemeibe. Nehéz volt, mert hiába próbáltam elhitetni magammal, hogy tovább lépett, valójában neki volt igaza. Nem így történt, csak én képzeltem be. Ezt akartam hinni. Csak így tudtam könnyíteni a saját lelkiismeretemen. - Azt gondolod, képesek lettünk volna együtt megoldani? Hogy nem öltük volna meg egymást? Soha... soha nem hibáztattál? - nyeltem nagyot, miközben elhagyta a kérdés a számat. Nem hittem volna el neki, ha azt mondja, hogy nem hibáztam. Mert igen, veszélybe sodortam az életét. Egy emberi élet, amely meg sem született még, miattam veszett oda. Az én felelősségem volt vigyázni rá, de az első adandó alkalommal elhibáztam. Az eső szakadni kezdett, én pedig nagyot nyeltem, miközben lehunytam a szemeimet, úgy élvezve némán ujjainak gyenge simogatását. - Vissza kell menned Mystic Fallsba - bukott ki belőlem lassan, csendesen, még mindig csukott szemekkel. Nem tudtam, mihez kezdhetnék ismét, ha az életem része lenne.
- Csodás, sokkal jobb, hogy gyógyszerfüggő lettél. Mintha csak arra várnál, hogy téged is bezárjanak oda, ahol dolgozol. Tényleg ezt szeretnéd? – kérdeztem meg tőle kissé bosszankodva, majd vettem egy mély levegőt és lassan kifújtam a levegőt. Nem lehetek dühös, még ha jogosan is tenném. Muszáj megőriznem a hidegvéremet, mert máskülönben még inkább rosszabb lesz ez az egész helyzet. Az se kizárt, hogy a szakadél egyre inkább nőni fog köztünk, azt pedig nem szeretném. Hibáztathattam volna azért, ami történt, de nem tettem. Semmi értelme nem lett volna, hiszen nem ő tette, hanem az az őrült vámpír tört az életünkre, így kár lenne ezen tovább rágódni. Talán azóta már alulról szagolja az ibolyát. Igazán megérdemelné, de tényleg. Most pedig, hogy itt voltunk mind a ketten még inkább nem akartam meghátrálni, de ez talán nem is csoda. - Igen, azt mondom, hogy képesek lettünk volna szembenézni együtt a történtekkel. Lehet, hogy néha egymásnak estünk volna, néha eltörtek volna a tárgyak, de sikerült volna megoldanunk, mert a köztünk lévő kapocs erősebb, mint az a vámpír hatalma. – jegyeztem meg a dolgot komolyan, majd gyengéden megérintettem az arcát. Rossz volt ilyennek látni, mintha már csak árnyéka lenne önmagának, de akkor is tudtam jól, hogy még ott rejtőzik az a férfi is, akibe egykoron beleszerettem és még mindig szeretek. Egyszerűen csak éreztem és láttam a sötét íriszeinek a legmélyén azt az apró csillogást, ami képes volt még reményt adni. Az eső elered, az emberek menekülnének, de mi még maradunk, mintha mi időközben ott eresztettünk volna gyökeret. Figyelem őt, majd amikor meghallom a szavait, akkor sietve rázom meg a fejemet. – Nem megyek sehova se. Maradok, ha te itt maradsz, ha hazajössz, akkor én is hazamegyek, de nélküled többé nem hagyom el ezt a várost. Akkor inkább itt érjen utol a vég. – jegyzem meg komolyan a dolgot és közben őt fürkészem. Tudja jól, hogy mennyire makacs tudok lenni és ez mostanra se változott meg.
Váratlanul ráztam meg a fejem. Annyira elszoktam már a gondolatok kimondásától, hiszen az időm nagy részében olyanokkal cseverészem, akik azt sem tudják, hogy honnan jöttek, és mikor kattant el az a bizonyos kapcsoló a normalitással ellentétes irányba. Mindannyian bűnt követtek el, vagy öltek vagy bántalmaztak másokat, nem volt ép az elméjük. De az én bűnöm sem volt kisebb ezeknél. Minden értelmezhető módon beletiportam Renee életébe. Majd otthagytam. De miért is gondoltam azt, hogy majd képes lesz továbblépni? Annyira egyszerű mondani, közben... minden más. - Nem, nem szeretném. De legalább nem érzem kényszerét annak, hogy magammal beszélgessek a tükörben - bukott ki belőlem némileg ingerültebben. Nehéz volt magam megértetnem vele. Tekintve, hogy amikor nekem kellett volna megértést produkálnom, csak ránéztem, és ott is hagytam. Szívtelen szörnyeteg lettem, a szívemet téptem ki csak azért, hogy neki egy új élet reményét adhassam. Egy új életet nélkülem, a szeszélyeim nélkül. Már lemondtam mindenről, amim volt. Nem voltam többé vadász. Életem utolsó akciója volt, mikor Renee-vel baleset történt. Bár... nem nevezhető az akkora balesetnek, tekintve hogy szándékos kísérlet volt egy vámpír részéről. Váratlanul emeltem fel a kezem, hogy megdörzsöljem az arcom egyik felét. Feszült lettem, nehezen uralkodtam mindazon, amit most rám zúdított a jelenlétével. Nem készültem fel rá, az egész annyira megterhelte az érzelmi világomat, hogy... még azt sem tudtam, hogyan kezeljem. Ez a nő annak idején a világot jelentette nekem. Nélküle nem akartam élni. Egészen addig, míg rá nem jöttem arra, hogy meg kell tanulnom mellőzni őt... elhagyni. Csak hogy neki jobb legyen. Ez volt életem legborzalmasabb időszaka. - Most ezt mondod, de talán mégsem így történt volna... talán nagyobb fájdalmat okoztam volna. És azt az egyet nem akartam - mondtam halkan, némileg zaklatottan, mielőtt megérintette volna az arcom. - Miért nem hagytál fel a vadász élettel? Miért sodrod veszélybe magad még mindig? - kérdeztem aztán, mikor megláttam a kabátja alatt rejlő fegyvert, benne a jól ismert faragott fagolyókkal. Még mindig nem felejtettem el, hogy én tanítottam ezen szerkezetek elkészítésére, és nem egy délutánt töltöttünk azzal, hogy közösen készültünk fel az akciókra. A pislogásom lassult, majd nagyot nyeltem. - Még mindig annyira... makacs vagy - jegyeztem meg csendesen, szavaim komolyan csengtek, ennek ellenére rövidesen mosoly jelent meg a szám sarkában.
Egyre nehezebb volt itt állni, de elmenni se lettem volna képes. Az eső gyengéden mosta tisztára az utcaköveket, de a mi lelkünket nem tudta. Mintha csak a ki nem mutatott könnyeinket akarta volna szimbolizálni a természeti jelenség. Maya talán nem örülne annak, ha most látna minket, viszont ő pontosan tudta, hogy mekkora űr maradt Ethan után és miért nem mentem sose el egyetlen egy randevúra. Egyikük se Ethan lett volna és talán ostoba és naiv vagyok, de éreztem mélyen legbelül, hogy képtelen lennék bárkit olyan közel engedni, mint őt vagy esetleg úgy szeretni, ahogyan őt szeretem. Van múltunk, melyben vannak boldog pillanatok, ugyanakkor keserűek is, de még se látok reménytelenséget a jövőre nézve. Mindig is élt bennem egy kisebb remény. – Akkor beszélj velem. Most már itt vagyok. – felelem úgy, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog, pedig jelenhelyzetben csöppet se volt az. Még se akartam elmenni úgy, hogy nem próbáltam meg mindent. Tudtam jól, hogy mélyen legbelül még ott lappang az érző fele, az, amelyik képes még a szeretet leghalványabb érzéseire és tetteire. Nem hiszek abban, hogy szörnyeteggé vált volna. Legfeljebb kifordult önmagából és elveszett, de most már nincs egyedül. Csak ezt neki is észre kellene vennie. Egyszerűen nem értem, hogy miért ennyire vak ezzel kapcsolatban. Figyelem őt, s látom rajta, hogy feszültebb, de ezt mégis jó jelnek könyvelem el, mert ez azt jelenti, hogy nem is annyira közömbös számára a jelenlétem. Csendesen hallgatom, amit mond, majd lassan kifújom a levegőt. – Ebben igazad van, nem tudom, csak feltételezni tudom, ahogyan te se tudhatod. – pillantok rá komolyan, majd rakoncátlan tincseimbe túrok. – Sokáig vártam arra, hogy egyszer csak visszajössz, hogy még se mentél el, pedig mélyen legbelül tudtam, hogy nem így lesz. De akkor se volt fair dolog tőled az, hogy meg se kérdeztél arról, hogy én mit szeretnék. Ketten kellett volna meghoznunk a döntést, s ha rajtam múlt volna, akkor nem engedem, hogy elmenj. – a végére kicsit lesütöm a szemeimet, de hangom így is elárult, hiszen kicsit megremegett. – Mert nem volt már mit veszítenem. Téged már elveszítettelek, ahogyan a gyermekünket se, így miért kellett volna aggódnom a saját életemért, ha csak egy szellem voltam? – kérdeztem tőle kíváncsian és kisebb fajta fájdalommal az íriszeimben. - Legalább ilyen téren nem változtam. – rántom meg a vállaimat alig láthatóan. – Esetleg nem mennénk valami szárazabb helyre?
Kezdőlap
• 