Ezek az estélyek általában tragikusan érnek véget, nem mintha olyan gyakori lennék az itteni bálokon vagy partikon. Nem tartozom ahhoz a réteghez, amely úgy gondolkodik, hogy ezt meg kell tennie, nem érzem azt, hogy mutogatnom kellene magamat, hiszen miért tenném? Az utcán így is, úgy is megbámulnak, nem mindegy tehát, hogy hol vagyok és milyen ruhában? Arcomról minden gyanús érzelmet próbáltam eltüntetni, de aligha sikerült. Ez magyarázta volna Charlie arckifejezését is, de mire bármit is mondhattam volna, megindult, hogy jobban lássa, mi is történik... a kérdésére pedig eleinte el akartam vigyorodni, végül nem tettem. Nem, aligha van most szükségem ellenségekre, és ő elég nyilvánaló, hogy vadászik az ilyesmire, szóval jobb, ha magamban tartom azt, ami vagyok. Nem áll szándékomban máris lebukni, bár biztos vagyok benne, hogy megvannak a módszerei ahhoz, hogy kiderítse az ilyesmit. - Talán - kezdtem volna bele, de nem tudtam, mert a hiszti, ami kitört, szinte megbénította a termet. Egyelőre úgy tűnik, hogy itt nem lesz folytatása a beszélgetésünknek, ezt erősítette meg az, mikor egy nő megjelent és azt mondta, hogy hagyjuk el a termet. Ez a parti amúgy is meghalt, hát legyen. Ez egy kissé nevetséges célzás vagy utalás, vagy inkább groteszk? Nem tudom letagadni, mennyire morbid tudok lenni, ha akarok. Mondjuk akkor is, ha nem akarok. Nem hagytam magára Charlie-t, vagy ő nem hagyott engem? Tekintete elszánt volt, valószínűleg mindent tudni akar majd. Remek. Csak ez hiányzott, azt hittem, ennél egy kicsivel jobb színész vagyoik. Hát tévedtem. A szomszédos utcában jártunk már, egy szép szökőkút mellett, mikor megtorpantam. - Charlie, azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy mi követ el ilyesmit. - kezdtem aztán bele. A színészi pályafutásom újabb lépcsőfoka következik. - New Orleansban vagyunk, s eléggé vicces lenne azt feltételezni, hogy esetleg egy hegyi oroszlán jutott be észrevétlenül és ölte meg azt a lányt. Nevetséges! - ráztam a fejem hitetlenkedő arccal, majd felsóhajtottam. - Itt nincsenek titkok... ha itt élsz, hosszú távon nincsenek. És te is tudod, hogy mi tette... ugye? - kérdeztem. Biztos vagyok benne, hogy tudja, de ettől függetlenül még letagadhatja.
Nem vagyok hívő, de Isten lássa lelkem, hogy próbáltam elkerülni ezt a várost. Ádáz harcot vívtam minden egyes gondolattal, ami valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva azt üvöltötte a fejembe, hogy meg kellene látogatnom az állandó pörgés és felvonulások hazáját, sokáig voltam erős és mondtam azt, hogy márpedig semmilyen indok nem vezethet arra a kétségbeesett döntésre, hogy elhagyjam a nagyjából már elviselt kategóriába tartozó Mysic Fallst, de egy találkozás minden ellenállásomat lerombolta. Naomi. A hátam közepére sem kívántam a nőt eddig sem, ám mióta elültette a bogarat a fülemben, miszerint még jómagam sem vagyok tisztában azzal, hogyan éltem és haltam... nem tudok aludni. Képtelen vagyok úgy lehunyni a szemem, hogy ne a majdnem ezer éves emlékképeim villanjanak fel előttem, a kés Esther kezében, Mikael eltökélt tekintete, a hideg föld keménysége, a csattanás, amikor lehullottam rá és a kiömlő vérem melege, amint a kezemre folyt... nem gondoltam volna, hogy vámpírként, rengeteget túlélt halhatatlan lényként pont most kell szembenéznem azzal a lehet, hogy csak légből kapott és összetákolt pletykával, de lehet, hogy komoly ténnyel, miszerint nem ismerem a történetemet. Hogyan máshogy kellett volna végbemennie mindennek, ha nem így? Nem létezhet másik oldal, nem emlékezhetek rosszul, hiszen azóta sincs meg még az esélye sem annak, hogy akárki babráljon az agyammal... és miért is tette volna bárki? Kinek fájhatott jobban amit elszenvedtem, mint nekem? Senkinek sem beszéltem a kétségeimről, az arcomra sem engedtem kiülni a kérdéseimet, de elkeseredettségem olyan mértéket öltött, hogy be kellett tegyem a lában abba a negyedbe, amiről mindenki tudta kinek az uralma alatt áll. Nem számított rám, én pedig nem voltam felkészülve arra, hogy elé álljak, túl régen találkoztunk és túl mocskosan váltunk el. Nem akartam látni, nem akartam beszélni vele, de azt éreztem, hogy ha nem is tudom mit mondhatnék, de talán ő... talán Klaus segíthet akkor is, ha újfent csak sértéseket vágunk egymás fejéhez. Mindenekelőtt viszont kellett, hogy tehessek pár lépést egyedül ezeken az utcákon, mintegy felkészülés gyanánt... és én, aki mindig mindenre számít nem hittem volna, hogy ha az agyamban felfestem az ördögöt a falra, akkor meg is testesül előttem. Pedig így történt. Klaus éppen egyenesen szembesétált velem.
a hozzászólás Klausnak készült, ? szót tartalmaz, és írás közben a breathe again című számot hallgattam.
Miután fájó szívvel sorsára engedtem Hope-ot, zordul, nehéz léptekkel jártam be a várost. Először fordult elő, hogy túlságosan a gondolataimba és az emlékeimbe mélyedtem ahhoz, hogy se ölni, se inni, se nőkkel mulatni ne legyen kedvem. Minden lépésnél, minden arcban ami szembe jött velem, mintha Hope apró arcát láttam volna. Bár minden másképpen lehetne... most a lányom a karomon lehetne, és bemutathatnám neki a várost, ami jog szerint egyszer majd az övé lesz. És bemutathatnám őt az embereknek, hogy máris úgy kezdjék el tisztelni és szeretni őt, ahogy a király jogos utódját kell. Ehelyett Hope messze jár New Orleanstól, és noha tudom, hogy Bekah-nál jobb pótanyát keresve sem találhatnék a lányomnak, mégis, most először gyűlöltem ezt a várost, a legutolsó szegletéig, mert elűzte innen a lányomat, és gyűlöltem az embereket, mert ők itt élhettek, míg Hope-nak a biztonsága érdekében egyelőre a létezéséről sem szerezhetett tudomást senki. Még a közeli barátok sem. Még Cami sem... még neki is hazudnom kellett. Egy boszorkánybolt előtt nekitámaszkodtam a falnak, és olyan sötét pillantással méregettem a helyet, mintha puszta tekintettel fel tudnám gyújtani, majd lemondó sóhajjal elfordultam. A bosszú ideje még nem jött el... Ahogy tekintetem ismét végigkalandozott az utcán, hirtelen minden sejtemben végigborzongtam. Mert egy arcot láttam meg az emberek forgatagában, egy olyan arcot, amit sosem felejtek el, és megismerném ezer közül is. - Tatia - szakadt ki belőlem halkan. Nem tudom miért, de valahogy azonnal felismertem, és nem kevertem össze Elenával, pedig idejét sem tudom, hajdani szerelmemet mikor láttam utoljára. Túl sok víz folyt le azóta a Mississippin.
Soha nem tudtam eldönteni, hogy hiszek-e a véletlenekben vagy sem. Egyszer azt gondoltam, hogy önmagunk határozzuk meg a sorsunkat, semmi olyasmi nem vághat közbe, amit nem szeretnénk, máskor pedig szent meggyőződésem volt, hogy néhány eseményt nem lehet kikerülni, mert egyszerűen így kellett történnie. Talán bevonzottam Klaus személyét, mert az, hogyha rágondolok akkor megjelenik előttem... félelmetes. Ahogy ennyi idő után újralátni őt szintén rémisztő. Nem ő magam volt az, hiszen nem tudta elérni, hogy minden mást kizárva egyszerűen csak rettegjek tőle, hanem a szituáció volt kétségbeejtő. Hónapok teltek el, semmit sem tudtam és nem is akartam megtudni róla, most pedig itt ácsorog előttem alig tíz méterre. Semmit sem változott. Én legalább egy kicsit feldobtam a hajszínem, neki viszont ugyanúgy álltak a szőke tincsei, ugyanúgy öltözködött, ugyanolyan tartással járkált, talán csak az arcán ült valamiféle szokatlan szomorúság. Kedvtelenség. Azt vártam, hogy királyi öntudata még az eddiginél is magasabbra fog hágni és ha palástot nem is, de minimum hajlongásokat vártam ott, ahol megjelenik. De legalább azt láttam rajta, hogy ne számított az érkezésemre... hiába, akármiről is van szó a meglepetés ereje mindig megmosolyogtat. - Klaus. - Nem vesztegettem tovább a saját időmet, tekintetét nem eresztve léptem elé. - Mondanám, hogy jó újra látni, de illetlenség már a második mondatban hazugságot dörgölni más orra alá. - Persze, hogy nem ugrottam ki a bőrömből a tudatra, hogy vele kellett beszélnem. Kellett? Nem volt muszáj, de mivel az anyját sehol sem tudtam elérni, ő maradt. De tény, hogy hosszú idő után szükségem volt arra, hogy rápillanthassak.
a hozzászólás Klausnak készült, ? szót tartalmaz, és írás közben a breathe again című számot hallgattam.
Mintha meglepődött volna... nem is tudom igazán, hogy min. Talán azon, hogy szembejöttem vele az utcán, talán azon, hogy valamiféle középkori fényes királyságot képzelt el a város utcáira, nem jöttem rá. Kissé nyilván ez is, és az is közrejátszott abban az arckifejezésben, ami kiült a képére. - A kedvességed mit sem változott - jegyeztem meg ahogy azonnal savazni kezdett már a puszta köszönésével is. Hogy mit éreztem? Egyszerűen semmit. Sem haragot, sem megvetést, de még a szívem sem dobbant meg. Üres voltam, teljesen kiégett és érzelem nélküli. Nem volt olyan momentuma az életnek, amivel a megszokott reakciót tudta volna kicsikarni belőlem. - Mi járatban vagy errefelé? Engem keresel, vagy jöttél csekkolni, mennyire jutottam az uradalmam felépítésében? - kérdeztem aztán csendesen, és nekitámasztottam a hátam egy üzlet falának. - Esetleg újabb áldozatot keresel, akinek összetöröd a szívét, vagy Mystic Fallsban nincsenek már jóízű lakosok? - érdeklődtem. Tényleg kíváncsi voltam, vajon mi hozhatta erre. Bár úgyis mindegy. Azt még a jövő évszázadban sem tartottam elképzelhető opciónak, hogy talán én hiányoztam neki.
Apró, de szokásomtól eltérően nem gúnytól csöpögő, sokkal inkább amolyan formális mosolyra húztam az ajkaimat. Nem lett volna kötelező, mégis helyénvalónak éreztem, hiszen ha valamit, akkor azt tudtam Klaus-ról, hogyha rosszkedvében még oldalba is bökik biztosan nem nyitja ki a száját. Bár arra eddig nem példa, hogy előbb-utóbb ne kezdjen el dalolni, ha akartam tőle valamit... nem bírta ki a hallgatást vagy azért, mert egyszer túlságosan szeretett hozzá vagy azért, mert éppen gyűlölt és az információkkal jókedvűen a földbe szeretett volna döngölni. Így vagy úgy, de mindig segített és a kedvességemre vonatkozó állítása sem volt képes letörölni a grimaszt az arcomról. Milyen furcsa... ilyen helyzetben mindig előjött, hogy igazából úgy ismerjük egymást, mint a saját tenyerünket, valamiért mégsem tudtam elképzelni sem, hogy mi járhat a fejében. - Nem, nem és nem. - Csóváltam meg a fejem. - Nem érdekel a királyságod, a szívek összetörése manapság már nem az én hobbim és Mystic Falls-ban is akad elég idióta, akik még mindig nem tudják, hogy dugig van vámpírokkal a város. - Aprót sóhajtottam. Tényleg, mikor fogják megtanulni, hogy nappal sem ajánlatos egyedül császkálni abban a kisvárosban, nemhogy éjjel? Mondjuk nekünk ragadozóknak csak jó, ha az emberek ennyire ostobák. Annak ellenére, hogy nem tudtam elővarázsolni magamból az ittlétem indokát a felesleges körökhöz sem volt kedvem. Ismerős szituáció, amiből sosem sül ki semmi jó és minden egyes másodperccel jobban éreztem, hogy igenis dobog a szívem, hiába nem állt szándékomban kitépni az övét és azt sem akartam, hogy a sajátom facsarodjon össze. - Segítség kellene. - Böktem ki végül rá szegezve a tekintetemet. - Hidd el, ha lenne más, nem itt lennék. Te vagy az utolsó, akitől akármit is kérni szeretnék, de... ez az egyetlen esélyem. - Nyeltem egyet úgy, hogy lehetőleg ne vegye észre. Időrendileg előrébb helyeztem volna a saját nyelvem elrágását, mint a tőle való kuncsorgást, mégis itt vagyok.
Megvillantott felém egy üres, semmitmondó mosolyt, ami elég meghökkentő volt. Katherine-t illetően ezt bármikor el tudtam volna képzelni, de Tatia aztán volt minden, csak nem üres. És pláne nem az udvariasan mosolygó fajta. Ha neki nem tetszett valami, válogatás nélkül szórta a képembe, akár tetszett nekem, akár nem. Általában nem, és éltem a gyanúperrel, hogy ő ezeket az alkalmakat szerfölött élvezte. - Szóval már nem a szívek összetörése a hobbid? - vontam fel a szemöldökömet. - Vigyázz, az apácafityula nagyon rosszul állna neked - jegyeztem meg, és karba fontam a kezeimet. Tisztában voltam vele, hogy egy apró bájcsevej miatt nem utazott volna el idáig, vártam hát, hogy kibökje az igazságot. Mert valamit akar, erre akár a fél karomat tenném. Vagy akár a fél városomat. Nem tévedtem. Mikor kiszaladt a száján, hogy mit szeretne, kissé gúnyos mosollyal megcsóváltam a fejem. - Néha nem tudom eldönteni, hogy túl bátor vagy-e, vagy túl pofátlan. Kígyót-békát kiabálsz rám, felém sem nézel hónapokon át, aztán megjelensz, és segítséget kérsz. Mi vagyok én, karitatív szolgálat? - morogtam, de nem is tagadhattam volna, hogy a kíváncsiság felütötte bennem a fejét. Ha valamit nem képes ő maga megoldani, és tőlem vár segítséget, akkor ott vagy valami nagy gond van, vagy valami hatalmas disznóság. Őt ismerve mindkét verziót lehetségesnek tartom.
Szívesen reagáltam volna a szurkálódására, mégsem tettem. Nem akartam, hogy akármilyen féle-fajta érzelmet lásson rajtam. Nem ezért voltam itt, ha létezne, akkor biztosan beadtam volna magamnak valamilyen injekciót, ami még az én vámpírsejtjeimet is lebénítja, nehogy véletlenül grimaszok jelenjenek meg az arcomon. Nem érdemelte meg... tényszerű, egyszerű üzletet akartam csinálni a helyzetből, semmi olyat, ami akármelyikőnknek is túl kellemetlen lenne, főleg nem nekem. Nem volt kedvem felszakítani az egyébként még mindig gennyedző sebeimet, amelyeket ezerszámmal ejtett rajtam. - Nem kellene annyi bőrnek lennie a képeden, hogy pofátlannak merj nevezni. - Nem tudtam megállni, hogy ez ne bukjon ki belőlem, mer hiába dugtam volna karót a torkomba, akkor is előtört volna belőlem. Engem ne sértegessen, főleg nem úgy, hogy mindenben, amit rám rakott ő volt a ludas. A saját tetteimért vállalom a felelősséget, de az övéiért nem. - Jó, hogy nem küldtem üdvözlőlapot. Tudtommal teljesen kulturáltan hagytam, hogy pofára ejts és egy másik városba menj birodalmat építeni, ami látszólag eléggé megfeneklett, mert ez a porfészek minden, csak nem királyság. - Hordoztam körbe a tekintetemet az utcán, ahol a mellettünk elhaladó nő elég nagy szemeket meresztett rám, aminek hatására megforgattam a sajátjaimat. Mély levegőt vettem, elrendeztem magamban a kikívánkozni valókat és arra a döntésre jutottam, hogy egyszerűbb a tárgyra térnem még mielőtt felhúzom magam. Gyakorolnom kell a hideg úrinői megjelenésemet vele szemben, mert máshogy nem bírnám ki a társaságát. - Ha tudni akarod nem te jutottál elsőként eszembe. - Közöltem ismét rá pillantva. - Az anyádhoz akartam fordulni, de mintha elnyelte volna a föld, úgyhogy jobbnak láttam felkeresni azt, aki a legközelebb áll hozzá és talán tudja hol van. Ha pedig nem tudod vagy éppen talán eltetted láb alól, akkor te vagy az, akivel beszélnem kell. - Vontam meg a vállaimat. Bárcsak ennyire bonyodalommentes lenne a dolog, ami csak nem akart a számra jönni. - Szóval meghallgatsz vagy előtte lefutsz még néhány gyerekes kört? - Kérdeztem felvont szemöldökkel.
Még a méltatlankodás is a torkomon akadt, ahogy szokásához híven a képembe szórta - nos, még ha nem is teljes igazságot - de a saját igazságát. És ha a lelkem legmélyébe nézek, valahol el kell ismernem, hogy van minden szó csak azért hagyja el a száját, hogy engem bántson, hanem azért, mert tények támasztják alá. Ezt nekem is el kell ismernem. - Jól van, beszéljünk - adtam meg magam egy vállvonással. - És csak hogy lásd, hogy nem vagyok vadállat, próbáljuk ezt kulturált módon megtenni. Gyere... meghívlak bármire. Süteményre, kávéra, amit csak szeretnél - intettem egy apró kis kávézó irányába. - Noha ha egy lapon vagyunk emlegetve anyámmal, nem vagyok biztos benne, hogy jó híreket fogok hallani... de meghallgatlak. És hajlandó vagyok neked segíteni, látatlanban is. A közös múltunkra való tekintettel - teszem hozzá, és komolyan is gondolom, amit mondok. Azt hiszem, ezt a nőt olyan mélyen sértettem és bántottam meg, mint még senkit életemben. Persze, más körülmények között ezt aligha ismerném el, de most mintha a Hope-al történtek valamit megpendítettek volna bennem. Lélek? Lelkifurdalás? Nem tudom rá a választ.
Végül csak elértem, amit akartam. Tudtam hogyan kell őt megfogni ahhoz, hogy felkeltsem az érdeklődését, bár jobban belegondolva az is elegendő lett volna, ha mindössze beszélek, mert képtelen lett volna elsétálni a szemeim mellett. Ő is, hozzá hasonlóan, túlságosan kíváncsi, ha valamiben felmerül a neve nem marad nyugton addig, míg rá nem jön, mi köze van az ügyhöz. Bólintottam az ajánlatára, a kávézó felé fordultam és két lépés megtétele után már bent is voltam az ajtón, de itt nem voltam hajlandó magamra a tisztelettudó kisasszony képét. Helyet foglaltam az egyik asztalnál, megvártam, míg ő is megteszi ezt velem szemben és ezután gondoltam, hogy belekezdek a gondolataim rendezett átadásába. Persze a nyakamat tettem volna rá, hogy semmit nem fogok tudni úgy előadni, hogy kigondoltam, mert az őkirályi felség akármi megzavarására. - Jó, hogy felhoztad a közös múltat. Igazából pont erről van szó. - Nyögtem ki, miután a pincérnő kérdésére egy kávét rendeltem, majd amikor lány elsétált az asztaltól folytattam. - Furcsa helyzet, de egy nem túl kedves ismerősöm, aki nemrég megjárta a túlvilágot egyik nap azzal várt, hogy... - Szenvedős, amolyan "úgysem fogod elhinni, én meg hülyét fogok csinálni magamból, de igazából nem érdekel" típusú mosoly húzódott az ajkaimra és visszaemeltem rá a tekintetemet. - Az mondta, hogy mindent, amit a múltamról tudok, az hazugság. Az a része, ami összekapcsolódik veled és a családoddal... az életem, a halálom, minden. - Úgy éreztem magam, mint aki egy jósnő karattyolása miatt pánikolni kezdtem, mégis utána kellett járnom annak, mi lehet igaz ebből az egészből.
Úgy fordult sarkon, és indult el a kávézó felé, mintha minden napos program lenne kettőnk naptárában, hogy leülünk egy emberekkel zsúfolt helyre, és elkávézgatunk, ahogy hétköznapi lények teszik. De ha ez kell a kulturált - legalábbis valamennyire kulturált - beszélgetéshez, hát én nem leszek akadálya. Megvártam, míg rendel egy kávét, majd egy intéssel jeleztem, hogy nekem is azt, és kíváncsian vártam, mivel rukkol elő. Hát nem kellett sokat várnom... és attól, amit elmondott egyszerre lepődtem meg, és kezdtem el nevetni. - Hogy érted, hogy hazugság a múltad? - kérdeztem, megkavarva a feketémet. - Nézd, tudom, hogy nem épp az álomférfi vagyok, de ha arra célzol, hogy hibáztál a múltban, amiért engem választottál, kérlek, ne is folytasd. Gyűlölhetsz, ahogy jól esik, de az ezer évvel ezelőtti érzelmeinket ne mocskold be - mondtam komolyan, aztán felvontam a szemöldökömet. - Hogyhogy a halálod? - ráztam a fejem értetlenül. - Tatia, mind tudjuk hogyan haltál meg. Anyám és Mikael áldozati báránya voltál. A véred által élünk most mindannyian, és hozzánk kötve vámpírok ezrei. Nem hiszem, hogy ezen lehetne változtatni. És ha még hosszú évszázadok, és egy évezred sem volt elég arra, hogy rájöjj, anyám mesterkedései csak a bajt és az őrületet hozzák el bárki számára, akkor nincs mentség. Úgy tűnik, a jó Esther még a sírban sem nyughat, és keveri a kártyákat. Talán nem szúrtam elég mélyre a tőrt a szívében - jegyeztem meg közömbösen. - Vagy valami másra célzol? Ha igen, ki vele. Tudod, hogy egyrészt nem vagyok jó a barchobában, másrészt nem vagyok türelmes típus, hogy találgassak.
Mit is vártam? Hogy majd nyugodtan meghallgat, bólint kettőt és mond valami normálisat, esetleg értelmeset? Szép álom, már hozzászokhattam volna, hogy ő mindig a szöges ellentéttét csinálja annak, amit a másik várna. Nem is volt ez baj soha, mert legalább nem volt unalmas az élet, amíg közünk volt egymáshoz, de jelenleg felettébb idegesített minden, ami tovább fokozta a bizonytalanságomat és arra mutatott, hogy az egész csak egy átverés, egy nyavalyás bogarat ültettek el a fülemben, ami megtette a dolgát, megpiszkálta az agya és hülyét csinálok magamból miatta. Nem tudom, hogy mire kerestem a választ és miért nem legyintettem egyet a teória hallatán, miszerint nem ismerem a saját múltamat, csak... mintha ennek igazolásával rá foghatnám másra, hogy nem tetszik a múltam. És ha kaphatnék egy újat... ki tudja, mennyivel lenne jobb vagy rosszabb. Elkeseredett próbálkozás... - Nem akarok bemocskolni semmit. Most tényleg nem. - Mondtam komolyan. Láthatná, hogy nem viccelek, hogy ez az egész nem csak egy ürügy annak érdekében, hogy megnyugtassam magam jól tettem, amikor elengedtem őt és ellenálltam minden késztetésnek, ami a sejtjeimet utána akarta vinni. Bár ennek is beillene a körutam, mégsem ezért ültem le vele szembe egy kávézóban, ahová amúgy nem járok. - És én is tudom, hogy mi történt ezer évvel ezelőtt, vagyis eddig azt hittem, de van, aki szerint ez nem igaz és állítja, hogy nem az áldozat végzett velem, hanem minden máshogy történt. Mégis hogy történhetett volna? - Tettem fel a kérdést, aminek az ő szájából kellett volna elhangoznia, de én is erre kerestem a választ. És talán azon sem kellett volna meglepődnöm, hogy Esther ismét halott, hiszen Klausnak hobbija volt időnként kiiktatni a családtagjait ás pechemre éppen az anyja volt soron. Remek, akkor senki más nem maradt, csak a hibrid. - Csak tudni akarom, hogy igaz-e egyáltalán a felvetés vagy csak szórakozni akarnak velem. De gondolom te is csak ugyanarra emlékszel, amire én... - Egy pillanatra elhúztam a számat, aztán megpróbáltam rendezni az arcvonásaimat. Nem kell, hogy még azt is tudja, hogy megvisel a dolog.
Csak biccentettem, mikor azt mondta, nem akarja bemocskolni a régi idők emlékét, mikor szerettük egymást felhőtlenül, és boldogan. Mikor nőül akartam venni, családot alapítani vele, és vele leélni az életemet. Önkéntelenül is visszakalandoztam ezer évvel ez előttre, eszembe jutott megannyi gyönyörű emlék, minden érzelem, amit adott ő nekem, és amit adtunk egymásnak. És ha most a szívembe néztem be kellett látnom, hogy én még mindig szeretem ezt a nőt. Semmiféle tett, cselekedet, távolság, és még a gyűlölet sem fogja bennem megváltoztatni, hogy számomra mindig is ő lesz az igazi, a valódi, a nagybetűs szerelem. - Nem értem, hová akarsz kilyukadni - ráncoltam össze a szemöldökömet. - Hogyhogy máshogy haltál meg? Miért kellene másképp emlékeznem? - dőltem hátra. - Feláldoztak, hogy a véred árán váljunk mi magunk halhatatlanná. Elvesztettél ezáltal egy gyermeket, az ártatlanságodat, és Oliver vére által ugyanolyanná váltál te is, mint mi. Erősen kétlem, hogy másképp szólhatna ez a történet. Megtennéd, hogy elárulod, mire alapozod, hogy rosszul emlékeznénk?
Összeszorult a szívem hallgatva, hogy összefoglalta a történteket és igyekeztem mindent megtenni annak érdekében, hogy az arcomra ne üljön ki a nem éppen szép és az emberiség nagy része által kívánatos halálom által kiváltott érzelemhullám. Az még csak plusz tényező volt, hogy idiótának is éreztem maga. Miért kellett egyáltalán hallgatnom egy hatalmas ostobaságra, hogy saját magam nem emlékszem a múltamra? Amiatt lettem olyan, amilyen most vagyok, semmi más nem késztetett arra az útra, amit választottam, mint hogy úgy elbántak velem, mint amire soha nem számítottam volna. - Már mondtam. - Aprót sóhajtottam. - Egy nő azt állítja, hogy a amíg a szellemvilágban volt hallotta, hogy minden, amit tudok, amit tudunk arról, hogy mi történt hazugság. Egy mesterkedés része, valami, amit a fejünkbe ültettek, hogy elfelejtsük az igazságot. Ha ez az egész história igaz, akkor csupán az anyádnak lehetett ereje arra, hogy ezt megtegye... de elég pocsék munkát végzett, mert amire én emlékszek az minden, csak szépítés nem. - Mély levegőt vettem, nem akartam szabadjára engedni azt a haragot, ami egyik pillanatról a másikra felgyűlt bennem. Az utóbbi időben nem volt szokásom a jelenetek rendezése, még szerencse, hogy nem betegedhetek bele az elfojtott indulatokba. - Viszont ha megint megölted Esther-t, akkor nehéz lesz megtalálnom és beszélnem vele. - Állapítottam meg nem éppen kedves arckifejezést intézve Klaus felé, aki ugyan tudta nélkül, de elcseszte az esélyemet az igazság kiderítésére. Miért is ne tenne keresztbe anélkül, hogy egyáltalán gondolna rá? - Ha egy apró részben is, de igaz a feltételezés, hogy rossz emlékek lettek beletáplálva az agyamba, akkor jogom van tudni, hogy mit kellett volna elfelejtenem. És nektek is, mert ebben az esetben nem én vagyok az egyetlen, aki a nyavalyás anyád áldozata lett újfent. - Felvontam a szemöldökeimet, bár igazéból fogalmam sem volt arról, hogy milyen választ várta tőle vagy hogy miben tudna segíteni. Azt hiszem mindössze jólesett kiadni magamból ezt a dolgot és kinek másnak mesélhettem volna el, mint annak a férfinak, aki az egyik legmeghatározóbb személy volt az életemben, akihez a legkeményebb sztorijaim fűződnek és aki talán mg önmagamtól is jobban ismer?
Szemöldökömet ráncolva hallgattam Tatiát. Elsőre elég meredeknek tűnt amiket mondott, lázas, hagymázos agyrémnek. De tény és való, hogy anyámat ismerve nem tűnt lehetetlenségnek ez az egész. Sajnos. - Na akkor foglaljuk össze - emeltem fel a kezem. - Amit mindketten tudunk az, hogy anyám és Mikael feláldozott téged, hogy a véred árán nyerjünk örök életet. Ezzel megöltek nemcsak téged, de a meg sem született gyerekünket is, és ha Oliver nincs a világon, és nem változtatom át korábban, akkor ma te sem lennél itt - mondtam, amit eddig is tudtunk mindketten. - Ha van igazság abban, amit mondasz, akkor nem csak a te agyaddal játszott drága jó anyám. Hanem az enyémmel is, sőt, mindannyiunk agyával. Kinézem belőle ezt a húzást - morogtam. - Anyám mindig is mestere volt a manipulációnak és az a hazudozásnak, amit ő természetesen alátámasztott azzal a magyarázattal, hogy a gyerekei érdekében teszi, tehát bocsánatos bűn - horkantam fel megvetően. - Mondok neked valamit, Tatia. Lehet, hogy anyám marha erős boszorkány, de nem ő az egyetlen. Vannak itt New Orleansban is néhányan akik legalább ugyanolyan hatalommal bírnak, ahogyan ő is. És ha tudni akarod az igazságot, akkor hajlandó vagyok segíteni ennek kiderítésében. Rajtad áll, mit akarsz. A te döntésed.
Az összes bennem lévő bizakodás gyűlt bennem össze és próbáltam ezt a pillantásommal Klaus fel sugallni. Ha ő nem segít, akkor kihez fordulhatnék? Esther, mint megtudtam ismét halott, Curtis-t nem akartam ezzel nyaggatni, mert úgyis csak az lett volna a dologból, hogy megint ugyanarról fúj a szél, mint eddig, az ilyesfajta drámához pedig most nem volt kedvem, a többi Mikaelson-nal pedig nem ápoltam olyan viszonyt, hogy akármit is kérjek tőlük. Nem mintha Klaus-szal annyira jóban lennénk, hogy virágkoszorúkat tűzdelnénk egymás hajába, mégis minden ellenére... bíztam benne akkor is, ha ezt esetleg a nyakam bánja. Nem szívatna vagy szúrna ki velem feleslegesen, tisztel annyira, hogy még ha háborúban állnánk sem szórakozna olyan üggyel, ami tényleg fontos nekem. Adni lehet a szavára. - Segíts nekem. - Egyik kezemmel önkénytelenül ragadtam meg az övét, finoman, szinte csak azért, hogy nyomatékosítsam a kérésemet. - Nem érdekel mibe kerül vagy mi kell megtudnom... nem akarok még ezer évet hazugságban leélni. Legalább nekem legyen jogom ahhoz, hogy tudjam az igazat a saját életemről. - Megforgattam a szemeimet és hátradőltem a székben, miközben belekortyoltam a kávémba. - Aztán kitalálhatod, hogy mit kérsz cserébe. Örülhetsz, hogy ismét tartozni fogok neked. - Néztem rá ismét kicsit komolyabban. Az eredeti témámból kifogytam, én sem tudtam többet mondani róla, maximum még annyit tudunk megbeszélni, hogy kivel és mikor találkozhatok, hogy segítsen. Az élete többi részére pedig inkább azt hiszem nem voltam kíváncsi... nem akartam meghallgatni, mi minden épített fel, ért el és történt vele azóta, hogy nincs közünk egymáshoz.
Néztem Tatia szemeit, amiből egyszerre sugárzott felém reménykedés, némi kétségbeesés, kérlelés és utálat. Na igen, ez megszokott látvány volt. Ebben a nőben akár ezer arc és lélek is képes volt létezni. Azt hiszem, többek közt ezt is szerettem benne... Csak nagyot nyeltem, ahogy megszorította a kezemet. Még mindig olyan volt az érintése, ahogy megszoktam. És ahogy azóta is hiányzott. Bármit is tett ő, vagy akár én, bármi sértéseket is vagdostunk egymáshoz, bárhogy is tudtuk volna az őrületbe taszítani a másikat, az ember lelkébe mindörökre beleég az a fajta szerelem, ami csak egyszer jön el az életben. És a mi esetünkben a mindörökké szó szerint érthető. - Segítek - válaszoltam halkan. - Most már én is kíváncsi vagyok az igazságra. És nem kérek tőled cserébe semmit. Nem azért teszem, hogy az adósom legyél. Azt hiszem, a történtek után tartozom neked ennyivel - tettem hozzá. Na igen, azt hiszem, most sikerült meglepnem, ezt az oldalamat talán soha nem ismerte. De igen, mégis. Úgy nagyjából ezer évvel ezelőtt. Talán ha nem árnyékolta volna be egy tragédia most az életemet, én is más lennék. De Hope sorsa mintha hirtelen egy más utat mutatott volna nekem. Nem kevésbé véres és komor, mégis más sorsot.
Rögtön elhúztam az ujjaimat a kezéről ahogy realizáltam magamban, mit tettem. Nem barátkozni jöttem, még csak nem is illedelmi látogatásra, mindössze egyetlen kérést kellett megfogalmaznom felé, amit le is tudtam. Felállhatnék és elmehetnék a másik irányba, vissza Mystic Falls-ba, de a szavai azt hiszem túlságosan megleptek ahhoz, hogy tényleges mozgásra kényszerítsem a testemet. Nem hittem volna, hogy ebben az életben hallani fogok tőle olyat, hogy valamiért nem kell felelnem neki.. hogy szívességet tesz, nem vár viszonzást, őt is érdekli, ami után keresgélek... mit csináltak azzal a férfival, akit ismertem? Kicserélték és úgy döntöttek, hogy nem adják vissza a világnak az önző, felvágós, uralkodni vágyó énjét? - Ha a történtekre akarsz hivatkozni, akkor egy évszázad sem lesz elég, hogy kiengesztelj. - Megvontam a vállamat, nem akartam túlzottan megpiszkálni a forradozó sebemet, amit akár egyetlen szavával is újra elevenné varázsolhatna. Mégsem húzhattam az orrom, mert ugyebár az nem az én stílusom volt, régen voltam kamasz, aki azért sírjon, hogy a szerelme magára hagyta. Akkor is, ha legalább abban az időben hittem abban, hogy minden jóra fordulhat közöttünk. - Mi lett veled? - Kérdeztem rá egyenesen a gondolatra, ami foglalkoztatott. - Más vagy. - Jelentettem ki. - Nem hittem volna, hogy pont Klaus Mikaelson-ra lesz hatással az apaság és az uralkodás. - Összevontam a szemöldökeimet. Ha más nem néhány részletet hallhassak abból az életből, amiért mindent hátrahagyott és sokkal jobbnak gondolt, mint az eddigit. Bár elnézve az arcát nem úgy jöttek össze a dolgai, mint ahogy eredetileg elképzelte.
Láttam a tekintetében a gyanakvást, az óvatosságot, és a kíváncsiságot. A repülő madár néz így a tőle távol lévő, de közeledő pontra, hogy vajon mi lehet az. Talán egy másik békés madár, aki nem bántja, talán egy ragadozó, aki az életére tör. Vagy akár egy repülő, ami egy mozdulattal leradírozza a létezés palettájáról is. Aztán megráztam a fejem, mintegy elhessentve vele az ostoba gondolatokat. - Akár évezredeim is vannak rá, hogy kiengeszteljelek - szaladt ki a számon hirtelen. Nos, néhány évig szerettük egymást emberként, hogy aztán ezer évig utáljuk, és ugyanennyi ideig meneküljön előlem. Ha erre tudtunk időt szánni mindketten, akkor én magam tudok arra, hogy megenyhítsem a szívét irányomban. Feltéve persze, ha ez még működni fog. Talán évmilliók is kevesek lesznek hozzá, nem tudhatom. Azért egy próbát megér... Csak egy keserű mosoly futott végig az arcomon, mikor azt mondta, más vagyok. Hiába is tagadtam volna, ez volt az igazság. Hogy megváltoztatott az apaság? Igen, tény. De valójában túl sokat mégsem változtam. Talán csak a marketingem lett kissé másabb. Talán Elijah bátyám mégsem olyan bamba, mint amilyennek én eddig láttam. Talán igaza van abban, hogy taktikával többre lehet menni, mint a nyers erővel. Hát, akkor azt hiszem, ideje megtanulnom a módszerét. Mert a lényegét tekintve tényleg nem sokat változtam. Még mindig akartam a várost... de ezúttal már nem csupán magam miatt. - Hope meghalt - szakadt ki belőlem hirtelen. Noha nem akartam hazudni Tatiának, mégsem lehettem vele őszinte. Muszáj volt alakoskodnom, ha győzni akartam az ellenségeimen azért, hogy lányom egyszer hazatérhessen New Orleansba. Ha eljön az igazság, úgyis elmondom Tatiának, miért nem voltam vele őszinte. Feltéve persze, ha majd meghallgat egyáltalán. És igazából nem is hazudtam olyan sokat. Mert elválni Hope-tól kissé tényleg olyan volt, mintha el kellett volna őt temetnem.
Nem akartam reagálni a szavaira. Nem voltam még készen arra, hogy valami igazán frappánsat vágjak a fejéhez, pedig kötelességemnek éreztem, hogy ezt tegyem. Tartoztam ezzel neki és magamnak is, de olyan érzésem volt, mintha egy apró kölyökmacska lennék, aki beleragadt a bogáncsba és akárhányszor csak megmozdult és próbált szabadulni nem kapott mást jutalmul, mint a mérhetetlen, szúró fájdalmat és azt, hogy még jobban beleragadt a növénybe. Nem néztem ki belőle, hogy magától akármit is tenne azért, hogy ha csak egy ronggyal is, de megpróbálja ápolni a sebemet, amit ő maga ejtett és ugyan nem fizikai sérülés volt, sokkal jobban fájt. A hétköznapokban már nem annyira, de a sajgó érzés akkor is megmaradt, amikor nem is gondoltam rá. Ám most minden felerősödött. Összeszorult torokkal, mellkassal ültem előtte, miközben próbáltam kifelé azt mutatni, hogy minden rendben van velem, ám az egész csak lógott a levegőben. Minden, ami kettőnkkel volt kapcsolatos. Megrándult a szám széle, amikor szólásra nyitott a sajátját. Az a keserű mosoly, a mély lélegzetvétel, az eltávozó szavai megdöbbentettek, pislognom kellett, mintha ezzel sikerülne jobban hallani vagy több értelmet kovácsolni a mondandójába. A lánya halott? Valakinek sikerült úgy bántania a kislányt, hogy már megszületett és az apja a világ leghatalmasabb lényének tartja magát? Ha Klaus-ban feltámadt az apai ösztön és előhozta azt az oldalát, ami mindenre képes a szeretteiért, akkor semmi sem törhetett volna át rajta. Az égvilágon semmi. - Ne hazudj nekem. – Néztem rá megkomolyodott tekintettel. Nem. Én ezt nem fogom bevenni. - Ismerlek. Az életedet adtad volna azért a gyerekért, ha megszeretted... és a pletykák szerint igenis szeretted volna azt a babát. - Nyeltem egyet. Kell lennie valami trükkös, fondorlatos magyarázatnak, amiért a halál szóval dobálózik. - Mi történt? - Kérdeztem rá.
Telik az idő. Másodpercek, percek... és egyikünk sem szólal meg. Nézem Tatiát, mintha a lelke mélyére látnék. És látok is, ami azt illeti...hiszen úgy ismerem ezt a nőt, akár önmagamat. Vagy talán még annál is jobban. Igyekszik mutatni a bátrat, a rettenthetetlen. A kőkeményet, akit nem érint semmilyen formában, hogy itt ül most velem szemben, hogy lát, hall, érez. De én látom a tekintete mögött az igazi Tatiát is. Az embert, aki valaha volt. És akin akkora sebet ütöttem akkor, és az elmúlt ezer évben nem is egyszer, amit soha, a legnagyobb jóakarattal sem tehetek jóvá. Bármennyire is szeretném. Szeretnék most elé odarogyni, fejemet az ölébe temetni, érezni és tudni, hogy bármit is tettem, a szíve egy darabja még mindig az enyém... ahogy az én szívem egy darabja is az övé. Bármi legyen, és bárhogy is történjen, még mindig szeretem ezt a nőt. Egészen a halálomig szeretni fogom. Nos, a jelek szerint nem csak én ismerem őt... ő is ismer engem. Őt nem fogom olyan könnyen átverni, mint másokat. Ennek ellenére tagadnom kell az igazságot. Nem mondhatom el neki, bármennyire is szeretném. Most még nem. Egyszer, majd ha eljön az ideje, felkeresem, és elmondom neki, miért kellett hazudnom, még neki is. Remélem meg fogja érteni, és képes lesz megbocsátani. - Hope halott - ismétlem üresen kongó, tompa hangon. - A boszorkányok... Hayleyt megölték, hibriddé tették. A lányomat pedig feláldozták - nézem az asztalon összefűzött kezeimet. - Már halottak. Akik ezt tették... megöltem őket - nézek aztán Tatia szemébe villogó tekintettel. Ezúttal a haragom persze nem felé irányul... hanem azok felé, akik képesek lettek volna elvenni a lányom életét. És akik azóta kitépett szívvel hevernek a régi templom kövezetén, ha a gyülekezet valahová el nem kaparta őket.
Nem akartam leállni vitázni vele, azt hiszem már kinőttem abból a korból. Igazából akárhányszor rápillantottam azt kellett megállapítanom, hogy a szívem attól függetlenül, hogy ugyanazokat a köröket szerette volna lefutni vele újra és újra, tompa sajgása miatt nem engedte, hogy az a nő üljön vele szemben, aki akárhányszor voltam, amikor időt töltöttem el vele. Talán ezt érzik felnőve a tinédzserek, akiknek benőtt a fejük lágya, tanultak a hibáikból, ettől függetlenül visszavágynak azokba a napokba, amelyek során bármit megtehettek, úgy éreztek, hogy akár az univerzumot is uralhatták volna. Mellette mindig többnek éreztem magam annak ellenére, hogy szüntelen sebeket kaptam tőle, mintha ezek eltörpültek volna azok mellett a dolgok mellett, amiket még nyújtott. Szerettem őt. Csupa nagybetűvel, hatalmas érzelmekkel, el nem múlóakkal, kitörölhetetlen emlékekkel, meghatározó momentumokkal, olyanokkal, amelyek nélkül nem lennék az, aki. Neki volt benne a legjobban a keze abban, hogy ma is itt ülhettem, abban, ahogy viselkedtem, beszéltem, mozdultam, mindenben. Emberként hittem abban, hogy a világban van egy másik felünk és én megtaláltam ezt az ő személyében attól függetlenül, hogy kénytelen voltam megtanulni élni nélküle. És már egyre jobban megy… azt hiszem. - Úgy teszek, mintha elhinném, hogy amit mondasz, az igaz. - Azt sem kellett volna neki elhinnem, amit kérdez, viszont a mérhetetlen szomorúságból, ami kiült az arcára nem kellett volna arra következtetnem, hogy hazudik, ennek ellenére kétségek merültek fel bennem. Mikor tettem én azt, ami elvárható lett volna vagy hittem volna el, amit igaznak akartam beállítani? Sokkal inkább hallgattam a megérzéseimre, amelyek nem sokszor hagytak eddig cserben és most azt súgták, Klaus-nak minden bizonnyal oka van arra, hogy azt mondja, amit. És én ezt az okot nem kérdőjelezhetem meg, ha a lányáról volt szó. - Jól tetted. Én is megöltem volna azokat, akik ártottak a gyerekemnek. – Jelentettem ki. Ezer évvel ezelőtt is szívesen végeztem volna a Mikaelson-család elöljáróival, akik elvették a lehetőségemet egy családra és bármelyik pillanatban a fejét vettem volna annak a személynek, aki a lányom ellensége és csak egy ujjal is hozzáért volna, akármennyire is utál Erin. Abba pedig bele sem akartam gondolni, mit érezhet a farkaslány, aki életet adott a gyereknek és szinte rögtön el is vették tőle. Ismerős helyzet volt. Aztán nyeltem egyet, pár másodperc múlva emeltem rá ismét a tekintetemet, miközben elkezdtem kitolni magam alól a széket. A kávézóban szerencsére nem tolongtak a tömegek, hogy nagy erőfeszítésbe kerüljön majd kiverekednem magam az ajtón, maradni viszont nem láttam értelmét… nem tudtam mit mondhatnék és ez megrémített, annyira, hogy inkább az ellépdelést választottam stratégiának. - Köszönöm, hogy meghallgattál. – Szólaltam meg végül. – Pár napig még a városban leszek, ha megtudtál valamit, akkor szólj. A számom nem változott. – Felálltam a székről. Nyers vagy nem nyers búcsú, nem tudtam máshogy viselkedni, meg kellett indulnom az ajtó felé, hogy levegőt kaphassak. Nekem volt a legfurcsább, hogy így viselkedtünk egymással, minden kiszámíthatatlannak tűnt, ami vele volt kapcsolatos, így arról sem volt sejtésem, hogy utánam jön-e vagy engedi, hogy békében elhagyjam a kávézót.
Talán azért, mert jelen helyzetben túlzottan is bele láttam a lelkébe, talán mert ismertem őt, akár a tenyeremet, talán azért, mert a tekintete nyitott könyv volt a számomra, de tisztában voltam vele, hogy ugyanazon érzelmek futnak át rajta újra és újra, amik bennem is végbemennek. Érzések bonyolult kavalkádja, benne szerelem, fájdalom, vágyakozás, és közben egy hang, ami azt súgja, nem éri meg. Annyit bántottuk már egymást, hogy ha akarnám sem kerülne már közel hozzám. És nem is lenne értelme feltépni újra és újra mindkettőnk fájó sebeit. Csak komoran bólintottam, mikor azt mondja, igyekszik elhinni, amit Hope-ról mondtam. - Ne kérdezz, és nem hazudok - válaszoltam végül röviden és tömören, majd kedvesen a kezére tettem a kezem. - Hidd el, jó okom van rá, hogy ne keverjelek bele ebbe az egészbe. Még nekem is nehéz, és szövevényes dolog... és úgy hiszem, nem is akarnád, semmiféle módon, hogy közöd legyen hozzám. Még a gyászban sem - fejezem be. Kíváncsi vagyok a reakciójára, de arra nem, ami ezek után jön. Kirúgja maga után a széket, mintha csak menekülőre fogná. Per pillanat nem tudom eldönteni, hogy dühös-e rám, vagy csak a saját érzelmei elől menekül. Mindenesetre utána lépek, olyan fürgén, mint még soha. - Várj... - mondom, kis kérleléssel a hangomban. - Ne menj el, Tatia. Én azt hittem, hogy... - fogom meg a vállát kedvesen - hogy kicsit velem maradsz. Legalább addig, míg ki nem derítjük az igazságot. Talán... nem is tudom... talán képes leszel egy légtérben megmaradni velem. Akár most hozzá is kezdhetünk a kutatáshoz. Mit szólsz hozzá? - kérdezem, majd közelebb lépek, és a szemébe nézek. - Ne menj - ismétlem halkabban. - Jó veled lenni. Azt hiszem, most, ebben az őrjítő játékában a sorsnak, te vagy a legjobb, ami történhetett velem.
Kezdőlap
