Felsóhajtottam, ahogyan a várost járva zsebre vágtam a kezem, és kerestem azt a helyet, ahol legalább egy éjszakára menedéket tudnék találni. Volt lakásom, volt otthonom... de mégis annyira rideg volt minden, mióta Rian felzaklatta a lelkivilágom. Mégis mit jelent az, hogy Renee a városban van? Miért van itt? Miért nem tudja magát távol tartani a veszélytől, mikor egyszer már mindketten szembesültünk azzal, hogy mekkora veszteséget képes okozni nekünk? Ki tudják használni a gyengeségeinket... és tőlünk azt vették el, ami a legértékesebb lehetett volna. Miután elhagytam Renee-t... a szívem ezer felé szakadt. Többé nem állt szándékomban jónak lennni, vadászni... lemondam mindenről, amihez a való élet kötött, csak hogy teljesen elvegyüljek. Előhúztam a tarsolyomból az eredeti végzettségemet, és pszichológusként mélyültem el egy intézetben. Ott, ahol tudtam, hogy senki nem fog keresni. És ahol szabadon élhettem ki az őrült vágyaimat a vámpírokra irányulván. Megérdemelték, egytől egyig. Nem kaphattam el azt, aki bennünket megcsonkított, megszabdalt... hát minden létező vámpírt, aki a kezeim közé akadt, más és más módon büntettem meg. ÉS örömet okozott. Micsoda szadista lettem... ha Renee látott volna, valószínűleg nem tudtam volna a szemébe nézni a szégyentől, hogy hová is süllyedtem le. Egy olyan szintre, ahol az embereket csak sajnálni lehet. Megvetni. És undorodni tőlük. Ezért is akartam azt, hogy soha ne tudjon idejönni... ezért szereztem be azt a boszorkányt! De nem volt elég. Ismét tudták, hogyan akadályozzák meg, hogy végre vége legyen minden rémálomnak. Hiszen Renee számára ezt jelenti majd, ha ismét egymás útjába kerülünk majd. Csak akkor álltak meg a lábaim, mikor kigyúltak az utcai fények. Megvilágította az arcomat az éjszakai homályban a hirtelen jövő sugárhalmaz, és csak ekkor tudatosult bennem, hogy nem vagyok egyedül a téren. Ami azt illeti, pontosan ettől féltem. Az, hogy Renee a városban van, teljesen... elmosta a realitásérzékemet. Mintha... nem tudtam volna, hogy bármikor találkozhatom vele. Pontosan ezért dermedtem le. A lábaim megálltak. És csak néztem őt magammal szemben, hogyan néz ő is rám. Meglepődtem. És pontosan ezért nem tudtam megszólalni. Belül melegség áradt szét bennem... de ott volt a rideg valóság is, hogy egyszer már tönkretettem.
Erre ment a szőkeség, biztos voltam ebben, de még se leltem sehol se. Mintha a föld nyelte volna el. Egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy csapdába estem. Többé már nem volt menekvés, egyszerűen egy olyan városba csöppentem bele, ahol szerintem minden második ember vámpír, farkas vagy boszorkány volt. De még se akartam távozni. El akartam kapni azt a vámpírt, még akkor is, ha az lesz az utolsó táncom és utána már az én vérem fogja szennyezni ennek a városnak a köveit, vagy a földjét. Már nem volt mit veszítenem. A nagynéném eleve tudta azt, hogy kit keresek és ő se fog tudni lebeszélni róla. Rian, így hívták a lányt. Pokolra akartam jutatni, mert nem csak attól az embertől fosztott meg, akit mindennél jobban szerettem, hanem a gyermekemtől is. Azt mondják a bosszú vak és talán igazuk is van azoknak, akik ezt állítják, hiszen már elég régen történt a dolog, de még se tudtam szabadulni a múlt árnyaitól. Sose tudtam igazán elfelejteni Ethan-t. Sok mindent köszönhettem neki és hiába reménykedtem abban, hogy egyszer még újra láthatom az idő múlásával, az évszakok változásával egyre inkább reménytelenebbnek tűnt a helyzet. Úgy éreztem, hogy vele a lelkem egy részét veszítettem el és sose voltam igazán képes senki mást úgy szeretni, ahogyan őt. Próbáltam hallgatni a többiekre, de mind hiába. Egyszerűen nem voltam boldog senki mellett se, így egy idő után már nem is próbáltam, el se mentem az ilyen leszervezett találkozókra. Semmi értelme nem lett volna. Sietve pillantok körbe, majd egy pillanatra megállok, hiszen eltévedtem. Fogalmam nincs, hogy pontosan hol vagyok és a sok természetfeletti se tetszik a közelemben. Nem járnék túl jól, ha rájönnének arra, hogy vadász vagyok. Sok esélyem nem lenne, de legalább megszabadítanának a démonaimtól. Majd ahogyan körbe fordulok, egyszer csak a lábaim földbe gyökereznek és egy pillanatra azt hiszem, hogy csak képzelődöm. A tömeg tovább halad, de ennek ellenére is tisztán látom őt. Ethan…- hagyja el ajkaimat ez a név úgy, mintha valami titkot rejtegetnék, majd mit sem törődve semmivel egyszerűen csak utat török magamnak és hamarosan már felé rohanok. Egy pillanatra még a nyakába is vetem magamat, hiszen hiányzott és ez legalább segít meggyőzködni arról, hogy nem csak a képzeletem szüleménye. Majd a következő pillanatban hátrálok kicsit és mire észbe kapnék, addigra lekeverek neki egyet. Ezt azért, mert azt hittem, hogy meghaltál és amiért magamra hagytál akkor!- szólalok meg határozottan, de nehéz ellen állni annak, hogy újra ne zárjam a karjaim közé. Boldog voltam mellette, de aztán egy múltbéli árny beárnyékolta az életünket.
Nehéz lett volna bármit is mondani. Az idő hirtelen eltűnt, bár eddig is megfoghatatlannak bizonyult, itt már tényleg nem volt jelentősége. Azt sem tudtam, mióta állok vele szemben, és nézem őt... pár másodperc volt talán, de nekem legalább ugyanolyan hosszú perceknek tűnt, mint amikor úgy döntöttem, hogy kilépek az életéből. Okkal tettem, habár ezeket neki nem volt lehetőségem elmondani. Talán nem is akartam, mert gyáva voltam elé állni, és azt mondnai, hogy az életünk egyszerűbb lehet egymás nélkül. Én már régóta nem vagyok vadász... de róla tudom, hogy soha nem adná fel ezt a hivatást. Én erre kényszerültem. Soha többé nem akartam olyan szituációba kerülni, ami végül olyasmit követel majd, ami fontos nekem. Renee az volt. És mire fontossá vált volna az, amit elveszítettünk, már nem volt... miattam. Belekésztettem ebbe az életbe, azt gondolva, hogy boldog lehet vadászként is. Hogy... lesz életcélja azon kívül, hogy én is vele leszek. De csak fájdalmat okozott, szenvedést. És megkocvkáztattam azt, hogy az eszem egy részét ez a tragédia vette el. Már nem az voltam, akibe egykoron beleszeretett. Már egy megkeseredett, magányos férfi voltam egy pszichiáteri diplomával, és egy elmegyógyintézetben dolgoztam, olyasmiket téve ott, amikre épeszű magyarázat nem létezik. És ezért is akartam, hogy távol legyen tőlem... ha valaha is megtudja, hogy miből áll az életem nap mint nap, megundorodna a jelenlétemtől... tőlem. - Renee - suttogtam a nevét én is, de csak akkor, mikor már a karjaim között éreztem. Pár másodperc, ennyi kellett, hogy elhajoljon tőlem, és olyan pofont adott, hogy majdnem megpördült a fejem is a nyakamon. Volt benne erő. Ezt felesleges lett volna tagadni. És még inkább ledermedtem, még a fájdalmat sem igazán éreztem, mert még mindig ott tartottam, hogy miért van itt? - Miért? Miért nem mész vissza oda, ahová tartozol? Itt csak veszélyben vagy... mellettem mindig veszélyben voltál. Nem tanultál belőle? Abból, ami történt? - kérdeztem, és éreztem, hogy a hangomba ingerültség költözik. Miért nem tudja feladni ezt az egészet, miért nem él végre nyugton és alapít családot?
Nyomokat követve kerültem ide, de amikor megpillantottam őt, akkor szép lassan minden elmosódott. Az emberek hangja szép lassan megszűnt, az autók, gyárak és a házakból kiszűrődő hangok szinte már nem léteztek. Csak ő volt a tömeg túlsó végén. Éreztem, ahogyan a szívem újra dobban, majd széttörik. Egyszer szerettem igazán, de azzal is megperzseltem magamat. Azóta pedig nem voltam képes mást szeretni. Az életünk nem volt egyszerű, de tudom, hogy együtt túljuthattunk volna rajta, de ő egyszerűen elsétált a hajnali köddel az éjszakai sötétségbe. Talán egészen ideáig képtelen voltam bevallani azt, hogy mennyire is hiányzott, de a hiány és a szerelem, szeretett érzésén kívül ott lappangott még düh és a fájdalom is. S utóbbi kettő eléggé veszélyes, ha túl nagy teret kapnak. Ahogyan azt se ismertem el eddig a pillanatig, hogy sokszor reménykedtem abban, hogy esetleg egyszer csak besétál, újra a karjaiba zár és kiderül, hogy a külön töltött idő csak egy rossz rémálom volt, de nem így történt. A lábaim automatikusan indultak el, egyenesen felé vittek. A tömeg szinte szétnyílt, vagy egyszerűen csak még mindig nem létezett. Ő volt és senki más, mint talán azon a napon, amikor megismertem őt. Nem tudtam, hogy mit fogok mondani, mi fog történni, de nem érdekelt. A karjaiba simultam, amikor magához ölelt, de nem tartott sokáig, mert a düh és a fájdalom érzése egy pillanatra átvette az irányítást és a kezem arcát érte egy pofon keretében. Nem volt kicsi, de nem is olyan, ami pusztítást képes lenne okozni. Erőteljes, de még se… - Miért!? Oda ahova tartozom!? – kérdeztem vissza csodálkozva és hitetlenkedő pillantások keretében. – Én odatartozom ahol te vagy. Mindig is odatartoztam. Egyszerűen csak túl vak voltál, hogy ezt észrevedd! Egyszerűen csak elsétáltál, elfutottál!! – jegyzem meg kétségbeesettem, s hamarosan egy apró könnycsepp is megjelenik a szemem sarkában, majd pedig végig gördül orcámon, hogy a mélységbe zuhanjon. - Akár mellettem vagy, akár nem, akkor is veszélyben vagyok. Nem a te hibád ami történt! Nem te ölted meg a gyermekünket! – szólalok meg őszintén és a kezem arcára siklik. Gyengéden simít végig orcáján és közben a szemeit fürkészem. - Szerettelek Ethan, s ez a történtek ellenére se változott. Elveszítettük, de nem mindent... Mi ott voltunk a másiknak, de te annak is hátat fordítottál... – nem értettem, hogy miért rohant el, hiszen együtt könnyebb lett volna. Mind a ketten elveszítettünk valamit.- Miért menekültél? Miért nem jössz rá arra, hogy menekülsz, futsz, de mi elől? A boldogság elől vagy a démonait elől? – kérdeztem tőle kíváncsian, és ha nem lépett el, nem vette el a kezemet arcáról, akkor még mindig ott pihent.
|| Bocsánat a késés miatt, nem láttam, hogy írtál.
Megráztam a fejem. Hittem abban, hogy így kell tennem, elvégre... az ég szerelmére, majdnem meghalt, méghozzá miattam. Egy élet már így is kioltatott miattam, mire mentem volna még azzal mellette, hogy az ő elvesztését is egy életen keresztül magamon viselem? A szívem nem bír ki ennyit, az én szívem... ennél kisebb, egyszerűbb, törékeny. Az elmém már megrogyott, kegyetlen lettem emberekkel, amint elhagytam őt. Beálltam egy átkozott cirkuszi mutatványos bagázsba mint betegeket kezelő pszichiáter, és többet ártok neki mint használnék. Boldoggá tesz mások keserűsége? Azt hiszem, hogy igen... önző voltam. Keserű. - Nem, Renee. Már nem - néztem a szemébe teljesen őszintén beszélve. - Neked ott a helyed, ahol van jövőd. Itt nincs. Velem nincs. Ne feledd, ami történt, az én hibám volt. Én sosem feledtem - fordítottam el a fejemet. Örökkön örökké magamat fogom érte hibáztatni, és ezt nem mossa le rólam semmi. Talán pár centi és a szívét hibázta volna el valaki, mindössze ennyi kellett volna ahhoz, hogy őt is elveszítsem... és akkor már nagy eséllyel nem én kezelnék embereket, hanem engem kezelnének. Legördült egy könnycsepp a szeméből, és teljes tudatában voltam annak, hogy itt hamarosan újabb szívek fognak összetörni. Egyszer már megtettem, elmentem és mindent felégettem magam után. Le akartam törölni azt a könnycseppet, de nem volt merszem hozzáérni. Nem akartam olyanba nyúlni, amihez nem volt bátorságom. Nem volt bátorságom újra elölről kezdeni. - Én csak előled menekülök... mert... mert nincs együtt jövőnk, Renee. - Őszinte voltam, már amennyire tőlem telt. Nem akartam hazudni. De elölről kezdeni sem ezt az egészet. Hogy újra ott kössünk ki, ahol legutóbb? Ő egy kórházi ágyon, én pedig tébolyultan az ágya mellett, azon aggódva, egyáltalán felébred-e? Nem. Ezt még egyszer... nem! - Már nem az vagyok, aki voltam. Nem vagyok többé vadász, én csak egy orvos vagyok. Beteg emberteket kezelek, miközben a saját beteg elmém már sosem fog meggyógyulni. Tudod te, mennyi álmatlan éjszaka van mögöttem? Hányszor ébredtem arra, hogy a szívem zakatol, miközben valaki azt ordítja, hogy megöltem egy ártatlan gyereket? És azóta... azóta nem tudom megszámolni, hogy hány más embert öltem meg... mert szükségem volt arra, hogy megtegyem. - Összekoccantak a fogaim. Szinte éreztem a meleg vért a tenyeremen.
Sejtettem azt, hogy nem lesz könnyű menet, hiszen ha valami könnyű lenne, akkor azt már a legtöbben meg se becsülnénk, de én nem ilyen voltam. Én képes voltam megbecsülni a könnyen jövő dolgokat és néha tényleg azt kívántam, hogy bár csak egy hangyányit könnyebb lenne minden. De persze sose lett könnyebb. Sőt talán minden egyes ilyen kívánságomkor még nehezebb lett. Kár lenne tagadni, hogy a szavai nem fájnak, s legfőképpen azért, mert látom a szemeiben, hogy elhiszi azt, amit mond, miközben a fájdalom is egyre nagyobb lesz az íriszeiben. Egyszerűen nem akarok hinni annak, amit látok. Miért kínozza saját magát? Miért nem képes újra hinni a jóban és a boldogság varázsában? Miért nem engedi azt, hogy úgy segítsek rajta, ahogyan egykoron ő is segített nekem? – Talán a te hibád volt, de nem te ölted meg a babát. Ő tette, nem pedig te. Nem te vagy a szörnyeteg, hanem ő. – a hangom alig hallhatóan csendül a város zajában, mintha kicsit az élet is tovaszállt volna belőlem. Egy pillanatra még a könnyel áztatott arcomat is lesütöm, majd megrázom kicsit a fejemet, aminek köszönhetően a hajam táncra kél. – Nélküled nincs jövő. Nélküled csak sivár napok vannak, s vágyak, amelyek újra és újra feléd húznak. – suttogom úgy, mintha valami féltve őrzött titkot mondanék neki. Óvatosan pillantok rá, talán úgy mint egy törött szárnyú és riadt kismadár, de én is az voltam és előle sose tudtam elrejteni az igazi érzéseimet. Szavai még inkább a szívembe hatoltak, a szívem még inkább vérzett, de a fogaimat ajkaimba mélyesztetem és nem engedtem, hogy még több könnycsepp szökjön ki börtönéből és gördüljön végig arcomon, hogy lássa a könnycseppekbe bújtatott fájdalmamat. - Mennyi ideig gyakoroltad ezt tükör előtt? Mennyi ideig mondogattad magadnak, míg végül sikerült elhinned a hazugságaidat erről? – kérdeztem remegő hanggal, hiszen nem csak a szívem sajdult bele, de még a hangomat is alig találtam. Láttam rajta, hogy nem boldog, így kár lett volna ezen szépíteni. Talán másabb helyzetben az újabb megnyilvánulásai miatt lekevertem volna neki, de képtelen voltam őt újra bántani, hiszen a testem is remegett már. Túlzottan fájt minden egyes lélegzetvétel, de tudtam, ha most meghátrálok, akkor örökké elveszítem őt. Úgy csúszik ki a kezeim közül, ahogyan a jégen az emberek és minden elcsúszik… Arra viszont nem álltam készen, hogy elveszítsem őt, hiszen eddig legalább a remény élt bennem. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve sietve szeltem át a köztünk lévő kicsit távot, majd a kezem arcára siklott újra és ajkaim ajkát érintették. Szerelemmel, szenvedéllyel csókoltam őt, miközben fájdalommal volt fűszerezve, de már nem tudtam, hogy még is miként adhatnám tudtára….- Szeretlek, Ethan.. – suttogtam ajkai felett, majd egyik kezemmel megkerestem a kezét, miközben a másik arcán pihent és úgy figyeltem rá. – Kérlek, ne fuss többé. Enged, hogy megmutassam újra az élet apró örömeit és azt, hogy nincs még minden veszve. – a szemeimben pedig ott lappangott az őszinte szeret és a kérlelés, a vágy, hogy ne engedje azt, hogy szerte foszoljon a boldogságunk apró szikrája a múlt miatt.
Nem akartam azt taglalni, hogy nekem mások élete már nem jelent sokat. Használja ki, hogy az övét még tiszteletben tudom tartani, és fogadja meg azt a tanácsot, hogy menjen el a városból. Készültem teljes idegrohamot kapni amikor megtudtam, hogy a boszorkány, akinek köszönhetően Renee nem tudta átlépni a város határait éveken keresztül, meghalt. A halálával minden láthatatlan fal eltűnt, és ez a nőszemély rögötn ezt a helyet célozta meg, esélyem sem volt arra, hogy új boszorkányt keresve ismét levédessem a várost. Levédessem magam... a szívem. Vagy mégis? Annyira régen volt már, mikor utoljára találkoztunk. Annyi érzés volt bennem, annyira szerettem volna azt hinni, hogy ez sosem hal meg... az, ami közöttünk volt, őszinte volt, egy igazi szerelmes történet, amelyen valaki egyszerűen csak átkorcsolyázott. Bízni próbáltam abban, hogy van még megoldás, van út ahhoz, hogy megmentsem a saját életemet, azon kívül, hogy Renee-jét a saját eltűntetésemmel próbáltam orvosolni. Gondolhattam volna, hogy ez semmit nem hoz helyre. Nem, mert... az ember szíve nem így működik. Nem küldhettem magam helyett csokoládét, virágot, mintha az képes lenne egy óriási űrt kitölteni a szívben. De én megtaláltam a megoldását. - Már tükörbe sem tudok nézni. - Nehezebbé vált a légzésem. Nem kellett gyakorolnom a tükör előtt. Tökéletesen tudtam, hogy mit kell tennem. Ha nem tettem volna évekkel ezelőtt komoly és drasztikus lépéest, sosem tudtam volna besétálni egy elmegyógyintézetbe hogy betegeket gyógyítsak, majd segítsem őket halálba. Megcsókolt. Én pedig lehunytam a szemem. Az illatát éreztem, beszippantottam, és mindkét tüdőm örömtelin táncolt ebben az ismerős közegben. Mégsem feledtem el azt, amit egyetlen pillanatra sem voltam képes az elmúlt években. A tekintetem üressé vált, mikor elszakadt tőlem, úgy vettem őt még jobban szemügyre. - Nem tudod, mit tettem. Nem tudtam elviselni, ami történt... - motyogtam csendesen, majd ránéztem. A tekintetem elfátyolosodott, amely egyáltalán nem volt megszokott tőlem, sértette a férfias imázsomat. De tudtam, hogy amit tettem, annak meglesz a következménye. - De meg tudom tenni veled is. Kitörölhetem a te fejedből is az érzéseket... - Halk voltam. Úgy tűnt, őrültségeket beszélek, vagy hogy agyamra ment a magány. De nem voltam labilis... legalábbis nem jobban, mint önmagában. Teljesen más volt elveszíteni az érzéseket valami iránt, mint elfelejteni az egész múltat. A boszorány azt mondta, hogy ez egy kegyes út. De nem éreztem kegyesnek, tekintve, hogy nem minden érzésem szűnt meg. Csak azok, amiket Renee körül érzékeltem annak idején... az, hogy mennyire aggódtam érte. Hogy mennyire szerettem. Minden érzésemet elzártam. Nem akartam, hogy felszínre törjenek. Akkor talán elmegy, ha nem hagyom neki. Akkor talán... elfogadja, hogy az ő boldogsága más mellett kell, hogy legyen. Nem egy őrült mellett.
Sejthettem volna, hogy még egy háborút is megvívni könnyebbe lenne, egy vámpírt elkapni, mint újra felnyitni Ehtan szemeit és újra elérni azt, hogy közel tudjon engedni a szívéhez. Ahogyan a hideg tél is egyre inkább itt volt a nyakunkon, úgy hittem egyre inkább azt, hogy az ő szíve is egyre inkább megfagy. Nem értettem, hogy miként változhattak meg ennyire a dolgok, Szerettem volna hinni abban, hogy még helyrehozható a köztünk lévő viszony. Hinni abban, hogy van remény még számunkra is, de minden egyes másodperccel egyre nehezebb volt, viszont azt is tudtam, hogy sose leszek képes lemondani róla és hátat fordítani neki. A szavai fájtak, mert féltem attól, hogy ezt fogja mondani. – S nem vágysz arra, hogy újra tükörbe tudj nézni? Hogy újra mosoly üljön arcodon és legyen miért reggel felkelned? – kérdezem tőle kíváncsian és reménnyel teli. Hinni akarok abban, hogy mélyen legbelül ő is vágyik erre, hogy még nem halt meg teljesen belül. Hogy a történtek nem temették teljesen maguk alá. A remény hal meg utoljára, főleg akkor, ha egy szeretettünkről van szó. Nem vágytam sok dologra, csak arra, hogy újra képes legyen látni, hogy végre a sötétség erdejéből kisétáljon, s elfogadja a felé nyújtott kezet. Azzal se lenne vége, hiszen az még csak a kezdő lépés lenne, de azt a legnehezebb mindig megtenni. Nem tudtam, hogy mit tehetnénk, hiszen a szavaim láthatóan süket fülekre leltek, így egy hirtelen ötlettől vezérelve megcsókoltam őt. Nem tudtam, hogy mire számíthatok, így emiatt a szívem még inkább beleremegett a dologba. Féltem attól, hogy esetleg el fog lökni, de nem tette és nekem ez elegendő volt ahhoz, hogy úgy érezzem még van remény. De amilyen hirtelen újra életre kelt bennem a remény, olyan hirtelen is kezdett szertefoszlani a pillantásának köszönhetően. – Akkor miért nem mondod el? Mitől félsz, Ethan? – talán ostoba kérdés volt, de tudnom kellett a válaszát. Tudnom kellett, hogy mitől fél, hiszen jelenleg már semmit se veszíthetünk, mert boldogak nem lehetünk a másik nélkül, s ezt ő is tudja. Az a csók mindent elárult. – Ki törölni? – kérdeztem meg hitetlenkedve és eme szavainak köszönhetően egy újabb könnycsepp gördült végig arcomon, majd hátráltam egy lépést, a messzeségbe néztem, majd rá. – Te tényleg azt hiszed, hogy felejteni akarok? Talán elveszítettük az élet legnagyobb kincsét, de te és én is élünk még. Nem veszet el minden. Miért vagy ilyen vak… - s ekkor újra közelebb léptem hozzá és ökleimmel megtaláltam a mellkasát. – hogy ezt nem veszed észre. Nincs még minden veszve. – szólaltam meg a „püfölés” közepette kicsit szipogva, mert a könnyeimet már nem igazán tudtam magamban tartani. Nem akarok felejteni, emlékezni akarok arra, hogy milyen volt boldogan, miként viselkedett, a lopott pillantásokra, az érintésekre és minden apró dologra, ami a közös utunkat övezte.
Csendben lépkedem Chriest mellet, a hűvös levegő már akkor megcsapta az arcom, mikor kiléptem a lakásból, de abban a pillanatban azzal foglalkoztam, hogy milyen könnyed, természetes mozdulattal zárja be az ajtót, és egész testemben megnyugodtam. Az utcán sétálva ujjaim összefonva tartom övével, büszkén lépkedem mellette, a mellettünk elrobogó villamos csilingelése, az utcán sétálgató családok mellett ez a város is épp olyannak tűnik, mint a többi. Nincsenek ellenségeskedések, mintha a Karácsony ezt a helyet is békéssé és nyugalmassá változtatná pár napra. A karácsonyi dallamok helyett mégis a jazz egy olyan változata lengi be a levegőt, ami meghittebb, lassabb, és kevésbé ösztönöz arra, hogy táncra perdülj, mint inkább arra, hogy megállj pár percre és elgondolkodj. A kivilágított sétány, a fények játéka este is szép lehet, de így, hogy a havas fákról lassan szitál a hó és süt a Nap, olyan, mintha a tél lenne a város legtermészetesebb közege. -Mindig is szerettem volna egy ekkora házat. Az emeleten gyerekszobákkal, egy nagy konyhával, világos nappalival, benne egy zongorával, festményekkel, illatos virágokkal, gyertyákkal, nagy franciaággyal a szobámban, de nem itt, inkább valahol az erődben, távol a zajtól, békességben.-állok meg az egyik emeletes, hatalmas ház előtt elmosolyodva. Valahogy hirtelen semmi másra nem vágytam jobban, mint erre, a megfoghatatlan jövőre, ami talán sosem fog beteljesedni.
Az első karácsonyom mióta faképnél hagytam Benedictet és úgy gondoltam saját kezembe veszem az életemet. Hamarosan itt az új év is, talán ideje lenne számot vetnem magammal, a lelkiismeretemmel és mindazzal, ami alig néhány hónap leforgása alatt történt. Mégsem érzek elég nyomós késztetést, hogy csak leüljek egy padra a semmi közepén, ahol aligha képes bármi is elterelni a figyelmemet, hogy aztán magamban elmélkedve végiggondoljam az évet. Nem igazán van benne túl sok jó emlék, amiért érdemes lenne. Szerencsémre volt valaki, aki nem hagyott cserben. Lucas úgy gondolta, tartja a szavát azok után is, hogy megtudta min mentem keresztül. Sőt még azt is a fejébe vette, hogy mindkét férfit elkutatja és megöli. Pedig azt még nem is tudta, hogy a szívem is összetört. Azok után, hogy Chriest nem jelentkezett, én pedig, nos nem tudom készen állnék-e találkozni vele, vagy hogy mennyit változott a véleménye rólam. De előfordult, hogy azt hallucináltam, hogy őt látom az utcán, az elmém trükkös játéka pedig képes volt teljesen ambivalens reakciókat kiváltani belőlem. Nem lepődtem hát meg, hogy újra megtörtént. Hogy megpillantottam őt, amint egy fiatal nő kezét fogva sétálgat az utcán. Mintha csak a legnagyobb félelmem vetülne elém. De most valami más volt. A szívem érezhetően reagált, sokkal életszerűbb vízió volt ez, mint a többi, még az illatát is felém sodorta a szél. Meg sem fordult a fejemben, hogy tényleg őt látom, hát közelebb mentem, hátha a szemeim így kevésbé fognak káprázni, a kezeimet pedig a melleim előtt szorosan összefontam a kabátom felett. - Tűnj el, tűnj el, tűnj el.. - mondogattam minden egyes lépésem után tűzve egy szótagot, de csakhamar rá kellett döbbennem, hogy az út véges, a szemem pedig nem káprázik. Chriest egy másik nő kezét fogva andalog az utcán. És én? A bennem fortyanó érzelmekre szavak sincsenek.
Kézenfogva, lassan bandukolunk Leslie-vel a városban. Tart még a karácsony két ünnepnapja, kevesebben is vannak hát odakinn, csaknem mindenki a családjával tölti az ünnepet. De ebben a városban persze még ilyenkor sem áll meg az élet, néhány szórakozóhely nyitva áll, és jazzel csábítja az esetleges betévedőket. Noha reggel van, és a fények nem égnek, mégis, a hó borította fák és utcák csodálatos hangulatot árasztanak. Simán el tudom képzelni, ahogy a jó öreg Santa tegnap éjjel leszállt valamelyik tetőre. Rábámulok Leslie-re, ahogy megtorpan egy ház előtt, aztán szemügyre veszem magam is az épületet. Hát, szép lista, édesem, mindarról amit szeretnél. - Hát hogyne - bólogatok, amikor Leslie befejezi a vágyai felsorolását. - Meg toronyórát lánccal a házba - teszem hozzá pimaszul, és szembe fordítom magammal. - Nekem ez nem kellene - ráncolom aztán a szemöldökömet és fejemmel a ház felé mutatok. - Megmondjam, mit szeretnék? Egy közönséges kis házat az erdőben. Vagy a város szélén, így egyszerre lehetnénk két világban. A városban, mégis kívül a sűrűjéből. Nekem nem kell bele luxus. Nem kellenek festmények, meg zongora, gyertyák, és ilyesmi. Csak néhány szoba, te és én... meg esetleg még valaki. Egy apró lény... belőled és belőlem. Nem számít hol vagyok mindaddig, míg veled vagyok - teszem hozzá, és apró csókot nyomok a homlokára, majd újra lassú tempóval indulunk el, de mikor előre nézek, szinte azon nyomban a földbe dermed a lábam. Nem is tudom, miért gondoltam úgy, hogy nem látjuk egymást többé, ha mindketten ugyanazon városban élünk. - Atyaég... - hebegem, és vörösben kezd pompázni a fejem, mikor látom, hogy Gwen is észrevett, és ugyanolyan döbbenten áll meg, ahogy én is. Ha létezik cikis helyzet, akkor nekem már megint sikerült a közepébe tenyerelnem.
Titkon vágytam rá mindig is, hogy valamivel több pénzem legyen. Igaz, nem ez volt életem célja, s tudtam, hogy nem ettől változna a világ vagy én, de azért a gondolattal eljátszottam. A városnak, ahol mindezt megkaphatnám, viszont nem ezt választanám. Valamiért nem tetszett, hiába a jazz és az igencsak szép kilátás ebben a reggeli órában is. -Álmodozni még ér, nem?-szalad fel a szemöldököm a homlokom közepére, majd hallgatom az elképzeléseit, és igen, határozottan meggyőz.-Ez jól hangzik. A város megvan, a város széle is meglehetne éppen. Csak kellő elhatározás kell hozzá.-mosolygok, majd ami szöget üt fejemben, arra is kitérek.-Szóval egy? Azt hittem minimum kettő. Csak hogy biztos legyen olyan jóképű és aranyosan durcás, mint te, meg egy olyan, akit a lábatlankodó udvarlóktól megvédhess.-vigyorodom el, majd közelebb bújok hozzá, mikor csókot nyom homlokomra, s tovább indulunk. Aztán megdermed, akárcsak vele szemben egy nő. Érzem, hogy vámpír, és akaratlan görcsbe rándul a gyomrom. Majd az atyaég után pláne elkap a remegés, és érzem, ahogy a torkomban is gombóc nő, s úgy kell igyekeznem, hogy ne morduljak fel. -Csak ezt ne...-dünnyögöm az orrom alatt. Lehetne ennél jobb ez a nap? Aligha. De csak ha egy hirtelen és óvatlan mozdulatot megpróbál tenni ez a nő, már most tudom, hogy nem fogok olyan szépen uralkodni magamon, mint jelenleg, függetlenül az embersereglettől, akik andalogva, nézelődve az utcákat szelik.
- Mondtam én, hogy csak egyet akarok? Pontosabban fogalmazok... egyszerre egyet. Ne érts félre - nyomok csókot az ajkára, de nem sokkal ezután megdöbbenten gyökerezik a lábam a földbe. Nem is tudom, mit is kéne tennem... maradni, vagy menekülni? Elhagyni az utcát, bevonszolni valami kávézóba Leslie-t, és kínosan magyarázkodni, hogy miért? Ez sem a legjobb választás. Ha maradok, azzal viszont fejemre hozom az istenek haragját. De már késő, túlságosan késő. Mert Gwen is észrevett. Merően figyel rám. Ránk... Ahogy kiejtek egy döbbent szót, megérzem Leslie szorítását a kezemen. Az ő arcán ugyanaz a döbbenet játszik, ami az enyémen is. NOha még sosem találkoztak szemtől szembe, de a reakcióim alapján alighanem már tudja, ki is ez a sápadt, szép nő. Ez aztán a kemény helyzet. Gwen nem fogja szó nélkül hagyni, hogy szemmel láthatóan találtam valaki mást, és Leslie - a benne rejlő boszorkányerőt figyelembe véve - nem fogja hagyni ezt szó, vagy tett nélkül. Állhatok közéjük villámhárítóként, azt hiszem. Még jó, hogy Leslie kissé lemerítette az "akkumulátorait" ma reggel, különben eljönne az apokalipszis mindhármunk számára. De nekem biztosan. Bár gyanítom, hogy a mai találkozó után üstökösként fogok kifelé repülni Leslie lakásából. Most már bármi is legyen, elé kell állnom. Lehunyom a szemem egy néma fohásszal, miközben érzem, hogy ujjaim jéghideggé válnak a félelemtől.
A dolgok felgyorsulnak. A reggeli veszekedés után ez pontosan úgy esik, mintha az egyik fáról egy halom hó esne, vagyis inkább zuhanna rám és eltemetne. Fogalmam sincs, hogy mit kellene kezdenem ezzel a helyzettel. Egy nő, pontosabban az ex nője áll előttünk, és a kezem úgy szorítja meg az ujjait, mintha attól félnék, el fog tűnni mellőlem. Gondolhattam volna, hogy eljön ez az idő. De nem most akartam átélni ezt. Nem a reggeli után. Nem voltam képes többet ártani magunknak, pedig pontosan tudtam, hogy mi lesz ennek a vége. Én nem tűröm el, hogy sértegessenek, hogy próbáljanak meg ártani nekem, de azt se fogom ölbe tett kézzel nézni, hogy Chriestnek esik. Sem szavakkal sem tettekkel. Nem volt hozzá joga. Hiába tudtam, mi történt vele, akkor sem. Ha valamit megtanultam már a magam eddigi, rövid élete alatt, az az, hogy emelt fővel viseljem, ha összetört szívem darabjait más nem ápolja, s aki egykor ápolhatta, már nem az enyém. Voltam ennyire önző a saját múltam fejében, és ebbe kapaszkodtam, de tudtam, ezzel nem oldok meg semmit és elkerülhetetlent sem tudok elkerülni, mert nem fogok ezen csak úgy túllépni. Pont a büszkeségem miatt nem. Mert kétlem, hogy Chriest az ő vagy az én oldalamra állna, így el is engedem időközben fagyossá változó kezét. -Csak szólok, hogy emberek vannak az utcán, jó lenne, ha meggondolnád előre kétszer is, hogy mit teszel. Senki nem örülne, ha az agyaraid villogtatnád.-szavaim nem túl kedvesek, szemem sötétkéken villog, szinte forrni kezd a vérem. Mondhatni minden eshetőségre tettre készen. Bár megkockáztatom, ha úgy alakul a dolog, kihátrálok inkább, minthogy a nyaka kitörésénél tovább menjek.
Hirtelenjében olyan érzésem támadt, mintha épp mérget nyeltem volna. Keserű gyomornedv keringett a számban a látottaktól, de leginkább a hallott, elkapott beszélgetésfoszlány okozta azt az érzetet, mintha épp a szívemet tépték volna ki, hogy jól megtaposhassák. Kimért, de kegyetlen pontossággal. De láthatóan nem én voltam az egyetlen, akiből kelletlen, kéretlen érzéseket váltott ki a találkozásunk. Egy városban élünk, most legalább már azt is tudom, mi az indoka arra, hogy nem keresett többet. Ettől viszont cseppet sem lesz könnyebb kéz a kézben látni a férfit, akit szeretek, egy másik nővel, aki ránézésre nem az ügyvédje, hogy kézen fogva utat mutasson a slamasztikából, amibe keverte magát. És az is pontosan látszik, hogy nem csak Chriest van tisztában a helyzet súlyával. Innentől pedig nem tudom, melyik nyomott többet a latba: hogy megláttam őket együtt, vagy hogy a nő ránézésre pontosan tudja, hogy ki vagyok. Egy biztos, az elmémet elkezdte beborítani a vörös köd, ami elegendő volt ahhoz, hogy egyetlen percig se érdekeljen ki foglalkozik az utcán a hármasunkkal. Igyekeztem rezzenéstelen arcot vágni, de a szemeim biztosan elárulták a bennem keringő megannyi érzelemnek legalább a felét. Düh, harag, csalódás, fájdalom, gyűlölet. A közelében sem volt ez azoknak az érzéseknek, amiket korábban megtapasztaltam. Ugyan csalódtam már, éreztem dühöt és fájdalmat, de soha egyetlen pillanatra sem fenyegetett annak a veszélye, hogy egy egész világ törik össze bennem. Most pedig, hogy lényegében senkim nem volt és minden bizalmamat egyvalakibe fektettem, kiderül, hogy a lehető legrosszabb alanyt választottam. De még csak szóra sem nyílt a szája. - Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak... - válaszoltam gőgösen a nőnek. Nem tetszett a leereszkedő hangnem, ez a lekezelő modor, amivel illetett. - Tudod, hogy ki vagyok, mégis kezdtél vele... Inkább maradj ki ebből. Lassan léptem közelebb a párosukhoz, de felgyülemlett mérgemet nem sikerült féken tartanom. Elég meredek lejtőn indultam el lefelé, a helyzet pedig csak fokozta az érzelmi hullámvasutamat, mikor a lelkiállapotom egyébként is ingatag, a beszámíthatóságom megkérdőjelezhető. - De te sem vagy jobb - fordulok Chriesthez. - Neki mit adtál be? Házasságot akarsz tőle, gyereket? Kis házat fehér kerítéssel? Hogy te vagy a legboldogabb, mert végre tartozol valakihez? - fröcsögöm felé a szavakat, szinte már savként marják a számat azok a hazugságok, amiket egykor elhittem neki. Az emlékek pillanatok leforgása alatt vonulnak végig elmémen, mint valami fertő, ami teljes pusztítást hagy maga után. A cudar lelkületem pedig végül testet is öltött. A gyorsaságomat végre előnyként és nem átoknak vehettem. Éreztem, ahogy a vámpír eluralkodik rajtam és végül Chriest előtt kötök ki, vékony ujjaimat nyaka köré fonva meg sem vártam a soron következő hazugságát. Nem érdemli meg.
Reménykedtem egy kisebbfajta csodában, hogy egyszerűen sarkon fordul, és elmegy, ügyet sem vetve ránk. Persze, tényleg maga a nyolcadik csoda lett volna, ha ez megvalósul. Gwent erőteljesen úgy ismertem meg, aki soha nem fojtja magába a véleményét. Ha megbántják, akkor meg végképp nem. És most ahogy rá nézek, látom rajta mindazon érzéseknek az ellentétét, mint amiket eddig láttam rajta, ha a szemébe néztem. Ha szemmel ölni lehetne, alighanem már holtan feküdnék az utca havas kövezetén. Nem értem a reakcióit. Vagyis értem... valamennyire. Tényleg szerettem őt, mellette álltam, támogattam. És akkor is meg akartam tenni, mikor ráborult életére - mindkettőnk életére - a sötétség. Nem kért belőlem, eltaszított magától. És végül kidobott. Ez beszédesebb volt bárminél. És most úgy támad rám, mint egy megcsalt feleség, ha rájön, hogy a férje külön utakon jár. - Őt hagyd ki belőle - tolom Leslie-t kissé a hátam mögé, mikor Gwen nem túl kedves szavakat szór felé. - Ez a kettőnk ügye. Velem van bajod, és rajtam akarsz revansot venni, ahogy látom. Ez nem az ő hibája - mondom csendesen, de határozottan. Aztán nagyot nyelek, ahogy képembe vágja azokat a szavakat, amiket valamikor én mondtam neki, mikor még hittem egy közös, boldog jövőben. Amikor még úgy tűnt, legyőzhetjük a démonjainkat, és van értelme miért, és kiért. - Soha nem hazudtam neked! - emelem meg a hangomat. - Te dobtál ki, ha jól tudom. Azt mondtad, nincs már szükséged rám - nézek rá keményen. Tényleg nem értem a helyzetet. Azt mondta mehetek, és mikor mentem, akkor a szememre veti, és belezavarodom az egész helyzetbe. Újra kinyitom a számat, magam sem tudom, miért. Kérdezni, vagy magyarázni... de ez már alighanem nem derül ki. Mert a következő pillanatban látom, ahogy szemei alatt megjelennek a fekete erek, és mire eszmélnék, már előttem áll. Ujjai szinte vaspántként fonódnak a nyakam köré, és elég néhány másodperc, hogy fekete karikák ugráljanak a szemem előtt, és fuldokolni kezdjek a levegő hiányától.
Szép, csendes Karácsony gondolata. Egy leányálom, ami igazán sosem lesz az enyém. Legalábbis nem idén. Belecsöppentem egy helyzetbe, amibe nagyon nem akartam. Valahogy ez nem hiányzott az életemből. Volt, aki a barátnőjét velem csalta meg, hallottam olyan veszekedéseket és bevallom, nem, nem voltam büszke rá. De most nem tudtam, hogy mit higgyek. Valamiért fogalmam nincs, hogy a nő hangjából a sértettség vagy az egyszerű női büszkeség hallik ki erősebben, de mimikája és mozdulatai árulkodók az elejétől kezdve. Megcsalásról van szó itt is, vagy sem, nem érdekelt. A nő felettébb ellenszenves lett már az első percben, ahogy a szemeit megláttam. Türtőztettem magam, mert a reggeli óta nem voltam éppen a legfényesebben, de ahogy kérdését meghallom, összevont szemöldökkel szorítom össze az állkapcsom. Már épp megszólalnék, mikor Chriest a háta mögé tol. Pont, mint egy apa a gyerekét, ha védeni akarja. Kitépem azonnal a kezem a kezéből. Kettőnk közül nem én vagyok az, akinek védelemre van szüksége. A szavak egymást követik, elkerekedő szemmel próbálok rájönni, hogy mi is folyik itt, de nem megy. És hirtelen elkezdem érezni, hogy ennek nem lesz jó vége. És nem is lesz... Meg akarom fejteni az igazságot, és szinte ide-oda kapkodom a fejem. Kinek van igaza? Annak, akit az élet épp úgy átkozott, mint engem, vagy a férfinak, akibe fura mód olyan gyorsan szerettem bele, hogy az már-már abszurd határokat súrolt. ahogy meglátom az agyarakat, az eres szemet, tudom, késő. Elkapja Chriest nyakát, mire előre lendülök és elkapom és megragadom a vállát, de azon kevés erőm, ami még bosziként kimerült testemben maradt....nos, az nem valami sok. Egy apró áramütésen kívül valószínű semmit nem fog érezni, ellenben velem, aki szédülten próbál a lábán maradni. -Ereszd el, vagy megbánod.-sziszegem, szinte farkasként vicsorogva, mit sem törődve a szédüléssel, émelygéssel és a remegéssel, ami elönti testem. Az utca szinte üressé változott, sőt. Konkrétan kihalt, ami furcsa. A nő szeméből süt a gyűlölet, Chriest tekintete viszont egyre homályosabbá változik, szinte ájulás felé halad. Én pedig csak nézem, mert elengedve a nő karját, az egyik fának tántorodom, ahogy a hányinger is elfog és forogni kezd velem a világ. Mi a franc ez...ez csak egy rémálom. Hunyom le a szemem, de hiába. Valószínűleg ez nem rémálom.
Könnyűszerrel megtehettem volna, hogy hátraarcot vágok az utcán és elsétálok, még mielőtt mindketten megláttak volna. Ez viszont sosem volt jellemző rám. A megfutamodás a gyengék művészete, én pedig nem vagyok az. Bár a történtek után valószínűleg nem másoknak, hanem magamnak akartam bizonyítani, hogy nem remeg meg a térdem és még mindig ugyanaz vagyok, aki voltam. Vagy legalábbis részben. Chriest védelmező reakciója egyszerűen nevetséges. Mindketten tudjuk, hogyha akartam volna, a nője szíve már ezen a new orleansi utcán pihenne. De mindent egybevéve - hiába esett le neki pillanatok alatt, ki vagyok én - nem miatta éreztem a vérszomjat és a bosszúvágyat. Nem ő vert át, csalt és alázott meg. Épp ezért nem is foglalkozom vele többet, hisz Chriest is megmondta - és milyen helyesen -, hogy ez a kettőnk ügye. Ami meglep, hogy meglehetősen higgadtan kezeli a helyzetet. Szinte rá sem ismerek, egészen addig, míg fel nem emeli a hangját, akkor viszont nem sok hiányzott ahhoz, hogy menten a képébe másszak és kitépjem azt a hazug nyelvét a szájából. - Még mindig hazudsz? - förmedek rá, mintha égbekiáltó bűne nem lenne elég, még ezzel is tetézi. Sosem néztem volna ki belőle mindezt. - Neki, magadnak vagy nekem? - esek neki ismét, a torka szorongatása miatt viszont válaszra nem is számítok. A nőcskéje ki magánakciója miatt pedig még a körmeim is húst érnek. Könnyedén rázom le magamról, arra viszont én nem voltam felkészülve, hogy olyan ostoba lesz, hogy megpróbál fellépni ellenem. Még én magam sem ismerem pontosan a határaimat, hogy tudhatná akkor más, hogy mennyire vagyok veszélyes? - Szólj, ha nem értetted, mikor azt mondtam, hogy maradj ki ebből. Szívesen megértetem veled. A te érdeked. - fordulok felé egy pillanatra, miközben Chriestet az egyik ház sarához taszajtom. Legkevésbé sem érdekel, milyen fájdalmat okozok neki ezzel, abban ugyanis biztos vagyok, ő nem azt érzi, amit én. Az adrenalin száguldozik az ereimben, hajlamos vagyok ilyenkor meggondolatlanul cselekedni, épp ezért hagyom, hogy levegő érje a tüdejét, még mielőtt megfullad, vagy a nő újabb próbálkozása eredményeként teljesen véletlenül eltörném a nyakát. - Sosem mondtam, hogy nincs rád szükségem.. - rázom meg a fejem olyan ingerülten, hogy a hajam közben ide-oda repked. - Időt kértem, amíg elrendezem magamban a... történteket. - sziszegem felé felkészülve arra, hogy bármikor visszavághat, és minden erőmmel igyekszem halkabban beszélni. A nő most eltűnt a látóteremből, nem érzékelem, talán felhúzta a nyúlcipőt és elmenekült. Jobban tenné. Különben sincs ehhez semmi köze. De lehet, hogy mégsem lenne hátrány, ha itt marad. Valakinek össze is kell kaparni Chriest cafatait, majd miután végeztem vele.
Igyekeznék én megszólalni, de ez jelen pillanatban a lehetetlennel határos. Egyrészt egy hangot se tudok kipréselni a torkomon, amit szorongat, másrészt nem kéne elpazarolnom azt a minimális levegőt, ami még a tüdőmben rekedt. Bár ahogy nézem, ez sem tart már tovább ki fél percnél, úgyhogy ha csak valami csoda nem történik, akkor engem délután már el is lehet kaparni valahová. Nem pont így képzeltem a karácsonyt... Egyre inkább összefolynak a gondolataim, és szemem előtt a kép, mikor azt érzékelem, hogy egyenesen nekirepülök egy ház oldalának. A fejem ismét fájón koppan a betonon, és újfent kapok rá egy púpot. Pont oda, ahol Les nemrégen eltüntette rólam, amit ő okozott. Mi van ma itt? Minden nő megesküdött, hogy engem fog verni? Különös, de az első, amit felfogok az az, hogy úgy menekülnek el a környéken lévő emberek, mintha bombát dobtak volna közéjük. Nyilván semmi kedvük szemtanújává vagy esetleg részesévé válni egy jókora balhénak. Mert valami azt súgja, Gwen még nem végzett velem. Csupán azért engedett el, mert azt fontolgatja, melyik - lehetőleg legfájdalmasabb és leghosszabb - módszerrel tüntessen el a világból. A levegő szinte robbanásszerűen tör be a tüdőmbe, és szomjasan, nagy kortyokban nyelem az éltető levegőt. Nyelek próbaképpen párat, és a szúró fájdalom a torkomban éles sajgássá tompul. Éppen még elviselhető fájdalommá. - Micsoda? - nyögöm ki hörögve, és megmasszírozom a nyakam két oldalát. Nem láttam még Gwent ilyennek a kapcsolatunk alatt. Ő volt az, aki soha, semmilyen körülmények közt nem tudott volna ártani nekem. És most? Látom a szemén, hogy szívesen látna holtan, úgy meg legfőképpen, hogy ő segítsen át a másvilágra. - Azt mondtad, menjek el, és hagyjalak. Mégis, minek kellett volna vennem ezt? Tudom, min mentél át... vagyis nem tudom, de elképzelem. De igyekeztem melletted állni. Azokban a napokban, mintha jégfal épült volna közénk, olyanná váltál. Bármit is próbáltam, nem változott semmi - zihálom még mindig levegőért kapkodva, és Les felé vándorol a tekintetem. Előre félek attól, rajta vajon mit látok majd. Féltést, megértést, vagy felháborodást? Az utóbbit sem zárom ki. Ahogy azt sem, hogy a következő percekben Gwennel kooperációban nézzék meg, mennyitől nyúlik ki egy vérfarkas. - Nem akartam neked még nagyobb bajt okozni. És hazudni sem - teszem aztán hozzá ismét Gwen felé fordulva, majd újra Leslire-re nézek. - Ahogy neked sem. Minden szavam őszinte volt, amit neked mondtam.
A testem dacolva próbál ellentmondani a küzdésnek, hogy az erőm utolsó lángjait is kiadjam e. A szédülés, az émelygés reggel óta állandósult, most pedig egyenesen a zsigeremig hatol, mintegy figyelmeztetve, mindenkinek van egy határ, amit feszegethet, ha átszakítja, abból komoly bajok lehetnek. Felmordulok, a fának támaszkodva követem őket, látom, ahogy Chriest egy háznak csapódik, a nő pedig minden mozdulatából azt árulja el a külvilágnak, hogy eszében sincs mást tenni, mint a lehető legnagyobb fájdalom kiváltása. Aztán anélkül, hogy bármit is tennék, csak hallgatom őket. A szívem nagyokat dobban, kezdek összezavarodni, és azt hiszem, hogy ez legkevésbé fog jól elsülni. Felemelem a fejem, a hajamba kap a szél, az időközben kihaló utcán, és csontjaim megremegnek. Veszélyben érzem magam, amit a farkasom tökéletesen érzékel és cseppet sem örül neki. A normális reakció, pláne, hogy némi nemű kételkedés elkap. Miről van szó tulajdonképpen? A nő, vagyis Gwen, ha jól emlékszem a nevére azt állítja, hogy Chriest hagyta el, ő pedig nem gondolta úgy, hogy ez örökre szól? Ide-oda kapom a tekintetem, majd Chriest szavaira reagálva előre lendülök és minden erőm összeszedve a nőre emelem a tekintetem, ujjaim ökölbe szorítom és szinte vicsorogva figyelem, ahogy a teste a falnak repül. -Ezt azért, mert nincs benned annyi tartás, hogy jól viseld, dobtak. Plusz, mert egy vérszívó némber vagy.-lépek közé és Chriest közé vérben forgó szemekkel, érzem, hogy az agyam zakatolva mond ellen az erőmnek, és csak reménykedem, hogy az orrom vére majd akkor ered csak el, mikor végeztem vele.-Sajnálom, ami veled történt, de ne rajta vezesd le a problémáid, vagy a kissé vérző homlokod lesz a legkisebb bajod.-fordítom el csuklóm, összeszorított fogakkal töröm el pár csontját és bár egész testemben remegek, mégsem törődöm vele. Ha kell az összes maradék kevéske erőmmel fogom megvédeni magam is, de a bizonytalanság érzet, ami jelenleg maga alá kerít, olyan valami lesz, amin nem tudok felülkerekedni. Nem szorulok védelemre, és nem fogom hagyni, hogy beleszólásom se legyen a történésekbe.
Semmit nem gyűlölök jobban annál, mintha kihasználnak. Nem vagyok holmi játékszer, amit megunva lapátra tesznek és elkönyvelik, hogy annak az égvilágon semmi következménye nem lesz. Chriest ostoba volt, ha ezt hitte. Márpedig mi mást hitt volna? Egyszerűbb volt neki ez, mint bármelyik épkézláb magyarázat. Most ő választotta a könnyebb utat, mégis én szenvedek miatta. Tényleg megérdemelné, hogy itt és most elroppantsam a légcsövét, aztán végignézzem, ahogy meghal. Bár kétséges, hogy a gyűlöletem ellenére ezt meg tudnám tenni. Ami teljesen biztos, hogy nem éreznék miatta bűntudatot. - Van fogalmad róla, min mentem keresztül? Gondolkodj már, az istenért.. - emelem ujjamat a saját halántékomhoz, elvégre ő is azért hordja a fejét a nyakán. Az, hogy az egészet rám akarja kenni, egyáltalán nem hoz békülékeny hangulatba. Az indulataimmal küszködtem, folyamatosan az járt a fejemben, hogy nem lenne nagy erőfeszítés átütni a bordáit és kiszakítani a szívét a helyéről. Szórakoznék vele én is, ahogy ő tette az enyémmel. - Sajnálom, hogy nem minden vágyam volt, hogy azt nézzem mennyire reménytelenül próbálsz segíteni rajtam. Egyedül akartam lenni, nem azt, hogy összeszedj magadnak egy nőt, akinek ugyanazokat a hazug ígéreteket teszed, mint amikkel engem bolondítottál... - emelem fel a hangom. Sértettségem és csalódottságom beszél belőlem. Lucas óta Chriest volt az, aki teljes bejárást kapott az életembe, elcsavarta a fejemet és kihasználta azt, hogy nem igazán találom a helyem a világban frissen átváltozott vámpírként. Sajnos az igazságszolgáltatás nem épp úgy működik a természetfeletti világában, ahogy kellene, így egy pillanatra sem futamodtam meg, mikor önbíráskodásra került a sor. Nem tudom folytatni az ordítozást, pedig még igazán lenne mondandóm, helyette viszont a falnak csapódok. A felfokozott érzelmi állapotom miatt a fizikai fájdalom most másképp hat rám, mint egyébként. Szinte meg sem érzem, hogy a testem tiltakozik az újbóli mozdulatok ellen. - Megmondtam, hogy ne ártsd bele magad.. - fújtatom felé, aztán majdnem elnevetem magam azt látva, hogy védelmezőn áll Chriest kissé zilált teste elé. Megvető szitkait már fel sem veszem. Kétlem, hogy magára akarna haragítani azok után, hogy míg ő csak egy nyamvadt boszorkány, és vámpír vagyok és már azalatt megölném, míg kigondolna egy tervet. Kettővel több vagy kevesebb hulla, már oly mindegy. Ha pedig esetlegesen felnyílna a szeme ezt a szemétládát illetően, épp elég fájdalom lenne neki, hogy őt is a csapdájába csábította. - Inkább kérdezd meg tőle, hogy... - indulnék újra párosuk felé, de torkomon akad a szó, mikor megérzem, hogy csontjaim pillanatok alatt elmozdulnak a helyükről. De nem elég, hogy érzem, hallom is a roppanásokat. Vérzek és üvöltök is, az összes fájdalmat már nem vagyok képes elnyomni sem én, sem az adrenalin a véremben. De fájdalomcsillapítónak megteszi majd az, hogyha kiszakítom a kezeit a helyéről. - Te elmondtad neki? - hűlök el egy pillanatra, mikor eljutnak a tudatomig a szavai. Halkan beszélek, de épp elég vészjóslóan ahhoz, hogy előre tudja, ezek után aztán végképp nem számíthat tőlem semmi jóra. Nekiiramodok, és nem érdekel, mit tartogat a tarsolyában, jobb napjain is aligha lehet erősebb nálam a nő. Hajánál fogva lendítem arrébb. Ki mondta neki, hogy álljon az utamba?! De amint Chriest elé érek és közelebbről is vethetek rá egy pillantást, már nem csak érzem, de látom is, hogy vérzik. Elégedett mosollyal húzom végig ujjam a sebén, amitől egész szép vércsík fut rajtam végig, de nem engedem, hogy megrészegítsen, a célom még mindig ott lebeg a szemem előtt. Ujjaim ismét végigfutnak torkán, de most csak egy helyben akarom tartani, abban nem gátolom meg, hogy beszéljen, ugyanis kíváncsi vagyok a válaszára. - Egyetlen okot mondj, amiért ne öljelek meg. - hangomban érzelmeket aligha talál. Fájós kezemet felemelem, tenyeremet szíve magasságában helyezem el, hogy egy újabb váratlan támadás esetén duplán tudjak cselekedni. Ő itt már csak akkor éli túl, ha én azt akarom. És én semmit sem akarok kevésbé.
Szerencsére Leslie közbelépése ad nekem egy percet, hogy valamennyire képes legyek összeszedni magam, még ha ez nem is túl egyszerű. És most megértem, mit érezhet Gwen, mert mintha minden szava egy tőrdöfés lenne a szívembe. Csakugyan így érez irántam, ennyire meggyűlölt? Csakugyan úgy hiszi, hogy a neki elmondott szavaim hazugságok voltak? Miért tettem volna ezt, miért tekintettem volna játékbabának? Egyikünk sem tehet arról a sötét fellegről, ami felénk úszott, és tönkretett mindent. Ha valaki felelős érte, akkor az a mocsok, aki ezt az egészet előidézte. És akit a saját kéz kezemmel belezném ki, ha a szemem elé kerülne egyszer. Sikerül végre felegyenesednek, és már némileg egyenletesebben szednem a levegőt, mikor Gwen sikolya visszhangzik fel hirtelen az utcán, és a fülemben egyaránt. Nem kell sok logika hozzá, hogy kitalálja, miért. Főképp mikor Les alakjára pillantok, amiből még legyengülve is szüremlik valami borzalmas és ijesztő erő. - Ne! - lépek mögé, és két karommal átfogom őt, leszorítva ezzel az ő két karját. - Kérlek, ne - teszem hozzá, és elönt valami különös érzés Gwen iránt. Nem szerelem ez, már nem. Sokkal inkább megértés, együttérzés, részvét. Nem csak a most történtek, hanem az egész sorsa iránt. És belevegyül ebbe némi lelkifurdalás is, mert a jelek szerint én ugyanúgy elárultam, ahogy eddig szinte mindenki. A pokol minden büntetése kevés lenne számomra. - Ne bántsd őt - ismétlem Leslie-nek kedvesen. - Szenvedett már eleget az életben. Nem akarom, hogy miattam... - rázom meg a fejem. - Menj, Leslie. Menekülj innen. Nem szeretném, ha te innád meg a levét az én ostobaságomnak - teszem hozzá rekedten, de még mielőtt bármelyikünk is megmozdulhatna, Gwen újra megindul. Mintha minden félelme, rettegése, csalódása és dühe erre a mozdulatra koncentrálódna, csak azon kapom magam, hogy Les-t valami sosem tapasztalt erő ragadja ki a karjaimból, és repíti messzire. Azt még felfogom, hogy többé-kevésbé épségben ér földet, aztán újra Gwen ujjait érzem a nyakam körül, és mintha a nagyjából összeszedett erőm eddig tartana, térdre esem előtte. Ezúttal nem az életet akarja kiszorítani belőlem. Nem. Ahogy látom, ezt majd másképp akarja elvenni tőlem. - Okot akarsz? - nézek fel a szemeibe nyíltan és őszintén. - Sosem hazudtam neked. A szavaim őszinték voltak, minden igaz volt, amit a számon kiejtettem. De a dolgok változtak. Már semmi nem olyan, mint volt. És ha ezért ölni akarsz - tárom szét a karjaimat, mint a megfeszített Megváltó - hát legyen. Ha ezzel megszűnik a fájdalmad, tedd meg. Nem fogok tiltakozni, sem védekezni ellene.
Az egész abszurd lett. Úgy álltam Chriest elé, mintha azzal bármin tudnék segíteni, az ő gyógyulása helyett inkább a nő kínzására vagy legalábbis kicsi leállítására összpontosítottam. Nem érdekelt, hogy mi volt köztük, s talán végig sem gondolom, hogy tartani kellene-e a szám vagy sem a nő titkait illetően, egyszerűen hagyom, hogy a gyűlölködő szavak elhagyják számat, függetlenül attól, hogy süket fülekre találnak e vagy sem. Chriest szavai késkén fúródnak szívembe, hogy mindennek ellenére is képes lenne a másik életét is óvni, és ez épp elég idő ahhoz, hogy az elmém elködösüljön és a lehető legkevésbé érdekeljen a helyzet végkifejlete. -Sajnálom. épp azt teszem. Nem kell a védelmed.-sziszegem Chriest felé nézve, mert azt hiszem a mai nap már amúgy sem volt felhőtlenül boldog és elegem lett abból, hogy más akar megvédeni. A jégfal, ami leolvadt, ismét elkezdett ráfagyni a szívemre, és szemembe üresség költözött, ahogy rá néztem. A hirtelen híd nélkül maradó szakadék pedig szépen lassan elkezdett nagyobbodni kettőnk között. A hajam elkapja hátulról, ami az én hibám. Felelőtlenül hátat fordítottam neki, miután a földre kényszerítettem, most pedig az egyik ház falának repülök, beverem a fejem, és a földre zuhanok. A lábam és a kezem egyaránt megrándul, felüvöltök az érzéstől és vicsorogva emelem fel fejem a hóból, testem elkezd átfagyni, orromból pedig kis patakban folyik alá a vérem. Kezd elhagyni minden erőm, kimerülté változom és menthetetlenül üressé változó gondolataim elkezdenek sötétté változni. Nem tudom mennyi időbe telik, mire képes leszek a falnak dőlni, felülni, a dolgok szemem előtt dupla körvonalat kapnak és testem remegni kezd. A táncoló fekete pontokon keresztül is látom, ahogy Gwen elé áll, és akaratlan összerezzenek. -Kérlek ne...-nyögöm erőtlenül, mert jelenleg bármennyire is össze vagyok zavarodva, nem akarom, hogy meghaljon az, akit képes voltam minden hibájával egyetemben megszeretni. Nem bírnám végignézni még egy ember halálát, aki fontos volt nekem. Összeszedem minden erőm, felállok a földről, a fal mellett csoszogva lépek előre, majd amennyire lehet halkan haladok előre és mikor a nő mögé érek, kezem hátán keresztül a szívéhez vezetem. -Én pedig megmondtam, hogy minden lépésed gondold meg kétszer.-emelem meg másik kezem és állkapcsa alá nyúlva kitöröm a nyakát, majd kihúzom a kezem a hátából, és elengedem a testet.-Ha még egyszer a közelembe kerülsz a nyakad harapom keresztül.-sziszegem a test fölé hajolva, elkapom kezét, és a bőrébe égetek egy félholdat, mintegy emlékeztető jelleggel, hogy kinek kell kitől félnie, s kinek nem, majd átlépem és Chriest-el mit sem törődve elindulok a lakásom felé. Minden porcikámban remegek, de összeszorítom a fogaim és igyekszem kibírni azt a pár percet. Az agyamban dübörgő gondolatok mellett a fülemben a szívverésem szinte fülsüketítő zajjal jelzi, hogy nem vagyok jól. Nagyon nem voltam jól.
Amit eddig Gwen szemében láttam, az nem sok jóval kecsegtetett a jövőmet illetően. Most azonban megjelenik a tekintetében egy apró zavar, némi tétovázás. Mintha nem gondolná egy pillanatig - de csak egy pillanatig - komolyan, hogy képes lenne kitépni a szívemet. Nos, bárhogy is, de nemsokára kiderül. Bár lehet, hogy az utolsó amit látok, az a legéltetőbb szervem utolsó dobbanása lesz majd a markában. Leslie felé fordítom a tekintetem még utoljára. Mintha így üzenném meg neki, hogy sajnálom. Hogy mindent sajnálok, és hogy tudja, egy percig sem hazudtam neki. Mert szeretem, szívem minden dobbanásával szeretem őt. És amit látok az arcán, megfagyasztja bennem a vért. Mintha egy földrengés két részre bontotta volna a világot, az egyik partján állna ő, a másikon pedig én. És a szakadék köztünk nemcsak mély, hanem áthatolhatatlan. Gwennek már nem kell kitépnie a szívemet. A bosszúja ím, teljes anélkül is. Veszek egy nagy levegőt, és lehunyom a szemem. Jöjjön hát, aminek jönnie kell... vagy amit Gwen eltervezett nekem, bármi is legyen az. Csak a reccsenésre pattannak fel a pilláim, még jókor ahhoz, hogy lássam Gwen erőtlenül, törött nyakkal hóba hulló testét, és a bélyeget a testén, amit Leslie égetett rá. Aztán ott hagy mindkettőnket. Egy ártalmatlanított vámpírt, és egy vérző szívű farkast, akit még fél órával ezelőtt szeretett. Én pedig legszívesebben kétfelé tépném magam. A szívem Les után húz, a lelkiismeretem pedig Gwen mellett marasztal. Végül nagy sóhajjal az utóbbi mellett döntök. Leslie-nek talán jobb, ha adok némi időt feldolgozni a történteket. Lerogyok a földre, az ölembe húzom Gwen testét, és várom, hogy magához térjen. Alig néhány perc múlva kinyitja a szemét, én pedig végigsimítok a homlokán. Annyira nyilván nem leszek ostoba, hogy megkérdezzem, hogy érzi magát. Csak a vak és a hülye nem látja, hogyan. - Bocsáss meg - nézek le rá. - Nem tudtam, hogy... - harapom el a mondat végét. - Tudom, hogy gyűlölsz, de nem ment, Gwen. Már nem működött, és ezt a lelked mélyén te is tudod - teszem hozzá halkan, aztán felsegítem, és magam is feltápászkodom. Óvatosan nézek rá, félve. Remélem a gyilkolási kedv már elillant belőle, mert ha nem, talán tíz év múlva ássák majd elő valahonnan a fehér csontjaimat.
Vérszemet kaptam, mégpedig attól, hogy megtudtam, Chriestnek eljárt a szája. Nem csak megcsalt, de hátba döfött és elárult, ha akarnék sem tudnék neki megbocsátani. Más kérdés, hogy a megbocsátás helyett azon gondolkozom, most tépjem-e ki a szívét a helyéről, vagy ráér fél perc múlva is, mikor megkaptam a választ a kérdésemre. Igazán tudni akarom, hogy milyen indoka lehet arra, hogy ne öljem meg. Érvelni legalábbis mindig jól tudott, a meggyőzőképessége a mostani helyzet súlyosságát tekintve viszont elég kétesélyes. Gőgösen nézek le rá, teljesen kiábrándító, ahogy térdre esik előttem. Nem ezt vártam tőle, legalább valami tartás lenne benne. De gyenge. Már-már úgy látom, még az életre is az. Meg sem próbál küzdeni, mert tudja, hogy igazam van és mindezt elkövette ellenem. - Ennyi? Átmész kutyába és ... Undorító vagy, Chriest. - fintorodom el, ahogy ránézek. Nem látom már azt a férfit, akibe beleszerettem, sőt, mást sem éreztem iránta, mint megvetést és gyűlöletet. Igazából szívességet teszek ennek a nőnek, ha megszabadítom tőle. Legalább vele nem játssza el ezt a színjátékot. Ugyanis ha valakibe szerelmes vagyok, azzal nem így viselkedem. - Nem győztél meg.. - jelentem ki végül. Persze, minden véget ér egyszer.. Az ő életében a vég pedig általam érkezik. Azt hiszem erre egyikünk sem volt felkészülve, de nem adok magamnak kellő időt, hogy ezen elgondolkozhassak. Kissé lejjebb hajolok, hogy elérjem mellkasát, és kabátját szakítva ütném át mellkasát, mikor megérzem, hogy hátulról velem teszi valaki ugyanezt. A levegő a tüdőmben ragad, nem mernék rá megesküdni, hogy magamat hallom, ahogy félig fulladva veszek még egy levegőt. A hangját még hallom, aztán teljes képszakadás.
Valami hideg ér a kezemhez és az arcomhoz, fáj a hátam, legalább annyira, mint a nyaki csigolyáim. Halk nyögéssel nyugtázom, hogy másodjára sem túl kellemes érzés egy nyaktörés után felébredni a nyílt utcán. Ahogy a homlokomhoz ér egy meleg kéz, rögtön azt feltételezem, hogy valaki rám talált, netalán rám hívta a mentőket is. Na arra aztán végképp nincs szükségem. De még mielőtt köszönetet mondanék a segítségért vaktában is, felemelem a fejem. - Te...? - borul el az elmém azonnal, amint meglátom, hogy még mindig itt rontja a levegőt. Automatikusan körülnézek, hátha a nőcskéjétől ismét váratlan támadás várható, de nem látom a színét se. - Nem tudtad? - kérdezem prüszkölve a felháborodástól. A kettesben beszélgetés nem tűnik túl jó ötletnek, bocsánatkérés ide vagy oda. - Gratulálok. Örülök neki, hogy te tudod, ÉN mit érzek a lelkem mélyén. De legalább azt eltaláltad, hogy gyűlöllek. Nem volt neki jogod elmondani, mi történt velem. - köpöm felé a szavakat, aztán elhessegetem a kezét, nekem tőle nincs szükségem semmire se. Pláne nem az együttérzésére, vagy a segítségére. Legszívesebben addig rúgnám, amíg mozog, amíg levegőt vesz. - Hol marad a kurvád? Vagy lepattant ő is? Remélem, hogy rájön mekkora egy szemétláda vagy és végigszenvedsz egy életet.. - vetem oda neki, miközben hátrálni kezdek. Nem ölöm meg. Most még biztosan nem. Én nem terveztem, hogy elhagyom a várost, ami őket illeti nem érdekel, de ha még egyszer találkozok azzal a ribanccal, azt nem fogja megköszönni. - Nagyon, őszintén remélem.. Lucasnak végig igaza volt.. - taszítom ismét a falnak, aztán nemes egyszerűséggel ott hagyom, hogy számot vessen magával. Vagy csináljon amit akar. Felőlem fel is kötheti magát.
Kezdőlap
*