renee & ethan

please, you should not be here

Megannyi mindent kellett volna végiggondolnom. Nem adott rá sok lehetőséget, tekintve, hogy csak úgy betoppant az életembe. Visszatért, pedig azért hagytam el, hogy neki jobb életet biztosítsak. Egy új élet reményét, amelyben nincs több fájdalom. Legalábbis nem miattam... egy idő után minnden seb összeforr, és ugyan maradnak hegek, de azok már nem fájnak. Csak néha vesszük észre őket, ha a tükörben nézelődve feltűnnek. Én pedig nem is olyan régen elárultam, hogy alig tudok tükörbe nézni. Fájt, hasogatta a mellkasomat, hiszen annyi mindent szerettem volna tenni érte... egy egész közös jövőt álmodtam meg vele, majd mikor kiderült, hogy családunk lehet, már nemcsak kettőnknek terveztem. Neki is akartam abból, ami nekem kijutott, és tudtam, hogy a vadász mivoltomból nem lettem volna képes eltartani őket, de... megoldottam volna ezt is, mint mindent az eddigi életem során. A hidegzuhany ezek után következett, mikor... a támadás történt. A mai napig hiszem, hogy áruló volt közöttünk, aki felfedte, hol és mikor tervezünk lecsapni a vámpírokra. Nekik pedig volt idejük arra, hogy felkészüljenek ránk. Renee itta meg a levét, nem pedig én. Pedig nekem kellett volna... meg kellett volna védenem, az utolsó lélegzetvételemmel is odaugrani elé, hogy ne eshessen bántódása. Csalódtam saját magamban, mikor rájöttem, hogy nem én fekszem a kórházi ágyon, hanem ő. Akkor már... ismét csak mi ketten voltunk.
Nem tartott olyan sokáig a séta, miután egy száraz helyre vágyódott. A hotel a főtér mellett kapott helyet, így egy perc eltelte után már a liftben haladtunk felfelé.
Kitoltam előtte az ajtót, majd megálltam, és nagy levegővétel után sétáltam be én is. - Ne várj nagy... szenzációt. Alig töltök itt időt - tettem hoizzá. Szándékosan nem mondtam, hogy itthon, mert régóta nem volt lehetőségem az otthont keresni. Elveszítettem, mikor megszöktem a felelősségvállalás elől. - Gyere - intettem neki, majd előhalásztam egy törülközőt, és a vállára borítottam. - Nem akarom, hogy megfázz, töröld magad szárazra - mondtam, észre sem véve, hogy a vállán felejtettem a kezemet, majd pár másodperc után észbekapva léptem távolabb. - Váltás ruhám... szóval az nincsen - köszörültem meg a torkomat, miután gondoskodtam a fűtésről is. Hiába volt vadász, attól még ember is, és éppen annyira tudott náthás lenni, mint én. - Gondolom nincs szállásod a városban. Irányzottan utánam jöttél, vagy... nem is tudtad, hogy itt vagyok? - kérdeztem, miközben ledobtam a vizes bőrdzsekimet.

renee & ethan

Sejtettem, hogy ez továbbra se lesz könnyebb, hiszen a múltat nem lehet csak úgy eltörölni, se tisztára mosni, ahogyan az eső teszi a beszennyezett utcakővel, amit olykor-olykor esetleg vérszennyez, de a remény még élt bennem, hogy van még számunkra esély, így emiatt se akartam feladni. Megtaláltam őt, még ha véletlenül is, de pont ezért nem akartam újra hátat fordítani, hiszen akkor újra elillant volna, mintha sose létezett volna, csak a szívem kreálmánya lett volna. A szívemnek pedig nem akartam többé hazudni, nem akartam megtagadni tőle azt, amire oly sokszor áhítozott, amihez annyiszor reményt adott. Hiszen a remény örök és az utolsó mentsvárunk.
Csendesen sétáltam mellette az esti esőben. Nem túlzottan érdekelt az, hogy esetleg bőrig ázott, hiszen már annak is örültem, hogy mutatta az utat, s nem pedig megpróbált eltűnni az éjszakában, ahogyan régebben tette. Ez pedig újra egy apró szikrát adott reménykedni, hogy nincs még minden veszve, még ha a szavai teljesen mást is akarnak sugallni. Amilyen csöndesen telt az hotelhez vezető út, annyira csendes volt minden egészen addig, míg az ajtó ki nem nyílt és be nem engedett maga előtt, hogy végül a csend, s a fullasztó múlt tovább reppenjen. – Legalább annál könnyebben tudnád magad mögött hagyni ezt a helyet. –jegyeztem meg minden gondolkodás nélkül, pedig vélhetően nem kellett volna kimondanom azt, amit gondolok, de már késő bánat. Sokszor megesett már velem, hogy hamarabb mondtam ki dolgokat, mint illett volna vagy mielőtt még kétszer végig tudtam volna gondolni. S ezt ő pontosan tudta rólam, így már mindegy is. Hamarosan pedig egy törülközőt is kapok, de mielőtt még a kezemmel megérinthetném a kezét, úgy kapja el, mintha a testem perzselni az ő bőrét. – Köszönöm! – majd megtöröltem a hajamat, végül pedig kibújtam a vizes felsőmből, nadrágomból, hogy utána neki álljak megtörölni a kissé ázott kutya kinézetemet, vagyis a testemet. – Nincs, nem készültem erre fel, de régebben is kaptam tőled ruhát, ha szorult helyzetben voltam, vagy már az se él? – kérdeztem tőle kíváncsian, miközben egy szál fehérneműben virítottam törülközővel a kezemben. – Esélyem se volt keresni szállást, meg nem terveztem hosszabb maradást. Reménykedtem abban, hogy itt talállak téged is, de őt követve érkeztem ebbe a városba. – jegyzem meg a dolgot, hiszen tényleg nem tudtam, hogy merre keresem. Inkább csak reménykedtem, s úgy néz ki, hogy nem ok nélkül. – Sose kerestél? – pillantok rá kíváncsian.


©  

renee & ethan

please, you should not be here

Valószínűleg igaza van. Nem volt időm megszokni ezt a lakást. Nem is nagyon törtem magam. Még mindig gondot okozott megtalálni, hogy melyik fiókban találok kanalat vagy egy kést. Vagy egy sima tányért. Nem törődtem vele. Nem volt az otthonom, és mi több, már régóta nem is volt olyanom. Nem tett boldoggá a gondolat, hogy újra kutatni kezdjek. Hibáztattam magam valamiért, ami nem engedte, hogy mindent elölről tudjak kezdeni. Szerettem Renee-t, és tiszteltem annyira, hogy ne akarjak mindent újra indítani. Elcsesztem egyszer. Csúnyán. Nem akartam újra boldogságot. Vagy boldog befejezés. Hisz erre mondják, ami boldog befejezés, az valójában nem is befejezés. A vég sosem boldog. A halál soha nem lehet örömteli. Így hát... nevetséges azt mondani egy love storyban, hogy boldog lett a befejezés. - Nem akarok visszamenni Mystic Fallsba. Már ott sem találnám a helyemet - vallottam be őszintén, majd nagyot sóhajtottam, és pár másodpercre lehunytam a szemeimet. Próbáltam elképzelni, milyen volt, mikor utoljára ott jártam. De igazából az még annyira sem volt boldog. Akkor történt, mikor bementem Renee-hez a kórházba. Onnan már nem mentem vissza a lakásomba, nem. Bepattantam a kocsimba, és nem érdekelt, hogy nincs nálam egy váltás gönc sem, elindultam a vakvilágba. Végül itt kötöttem ki.
Nagyot nyeltem. Nem tudtam megállapítani, hogy direkt csinálta-e ezt a váratlan meztelenkedést, vagy tényleg kezdett fázni a vizes göncökben. Mindenesetre inkább a szekrényhez sétáltam, és keresgélni kezdtem, hátha találok valamit, amit fel tudna kapni magára. A saját érdekemben is, mert nem véletlenül imádtam régen, ha nem viselt semmit. Egy ilyen testet vétek volt ruhával fedni. De már nem azokat az időket éljük. - Tessék - szedtem elő egy bő inget. Én sosem hordtam, szinte még üzletszaga volt. Átnyújtottam neki, majd ismét elléptem, hogy a konyhába lépjek, és meleg vizet kezdjek forralni. - Egyszer tényleg a vesztedet okozzák a vámpírok. Be kellene már fejezned, Renee - adtam a tudtára a véleményemet. Nem tudtam, hogy meddig akarja még folytatni ezt a bolondok házát, hány bőrt akar még lehúzni arról, hogy vadász. És közben minden nap veszélyben van. Akkor is, ha megöl egy vámpírt, teklintve, hogy ezek a nyomorultak sosem jártak egyedül.
Kérdése hallatán lehajtottam a fejemet, és inkább teafiltert kezdtem keresni. - Nem... nem kerestelek. Azt gondoltam, jobb lesz így. Arról biztosítottak, hogy fel fogsz épülni. Nekem ennyi elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, nincs szükséged rám - csitultam el. Több magyarázatra már nem volt szükség, mindent elmondtam, amit tudtam. A többit én se igazán értettem. - Azóta nem vagyok vadász. Befejeztem az egyetemet, pszichiáter lettem. Ami... mókás. Esetemben hogy sérültebb vagyok a legtöbb páciensemnél - jelent meg egy kínlódó mosoly.

renee & ethan

- Akkor menjünk máshova. Kinézünk egy várost és magunk mögött hagyunk mindent. – fordultam meg sietve, miközben beszéltem és reménykedően pillantottam rá. Bár vélhetően az egyik leghülyébb ötlet volt az, amit mondtam, de ha ott nem találjuk meg a boldogságunkat és itt se boldog, akkor mi tart minket vissza attól, hogy rábökjünk a térképre és csak magunk mögött hagyjunk mindent. Nem hiszem, hogy olyan rossz ötlet lenne. Én hiszek abban, hogy együtt képesek lennénk helyrehozni a dolgokat és van még remény. S tudom, hogy mélyen legbelül még ő is hisz benne, csak képtelen észrevenni, vagy ha meg is teszi, akkor újra és újra eltemeti. Ki tudja…
Jelenleg nem elcsábítani akartam, vagy talán csak tudat alatt, hiszen a kémia apró rezdülésekből jól kivehető, ahogyan az is, hogy hatással vagyunk egymásra. De sokkal inkább fáztam a vizes ruhában. Az se érdekelt volna, ha így kell maradnom, vagy csak egy pokrócot kapok, de legalább nem kell abban maradnom. Nem ez volt az első esett, hogy eláztam, de most nem akartam a sok vadászatra gondolni, vagy arra a sok könnyre, amit eleinte olyan nehezen tudtam elrejteni, s ha elkapott az eső, akkor egy padon ülve, mint egy szerencsétlen csak hagytam, hogy az esővel együtt a földre hulljanak. Erős voltam, de valójában inkább csak megtört, amit leplezni igyekeztem minden erőmmel. Hamarosan pedig egy inget nyújtott felém. – Köszönöm! – sietve bújtam bele, de hamar rá kellett jönnöm arra is, hogy ezt még sose viselte, mert nem árasztotta az illatát. – Miért fejezem be, ha számomra ez jelenti a menekvést? – kérdeztem vissza, miközben odasétáltam a konyhához és neki dőltem az ajtófélfának, vagy a falnak, ha boltíves volt és nem volt rendes ajtó ott. Kíváncsian fürkésztem őt. – Mindenkinek megvan a saját keresztje, de néha el is lehet tüntetni, vagy könnyíteni rajta. – jegyzem meg óvatosan, mert rossz így látni őt. Mintha tényleg csak halovány mása lenne annak, akit ismertem, de valahogyan még ez se képes elüldözni innen. Szeretem őt, talán túlzottan is és segíteni akarok neki. Szeretném újra mosolyogni látni, boldognak. Még akkor is, ha esetleg ezt nem velem érheti el, de akkor is jobbat érdemel annál, mint amit most ad neki a sors, az élet…
- Miért nem vártad meg azt, hogy felébredjek? Féltél attól, hogy elküldenélek? – tettem fel újabb kérdést, majd mezítláb, szinte hangtalanul sétáltam mögé, s a karomat köré fontam, majd a fejemet a hátára hajtottam. – Mindig is szükségem volt rád. Talán önzőség, de ez az igazság, Ethan. – szólaltam meg újra, s ha időközben ellökött volna magától, akkor nem ellenkeztem, inkább csak azon voltam, hogy elrejtsem azt, hogy mennyire is fáj ez a tette.
- Annyira nem meglepő, hogy pont az akar segíteni másokon, akinek a legnagyobb szüksége lenne segítségre. Miért vagy ilyen makacs? – látható volt, hogy nem boldog, hogy nem ez az élet, amire vágyott. Mind a ketten elveszítettünk valamit. Egy babát, de élünk még, fontosak vagyunk a másik számára és családunk is lehetne, ha képes lenne megnyílni, vagyis inkább engedni, hogy segítsek neki…


©  

renee & ethan

please, you should not be here

Amíg ő az inget vette fel, kerestem mellé egy kényelmes, meleg pokrócot is. Ha teljesen átfázik, tényleg beteg lesz, arra pedig momentán egyikünknek sincs szüksége. Bár tény, inkább neki lenne problémája a náthával és az orrfolyással, tehát... neki kell tudnia, hogy vállalja-e ezt a felelősséget.
Odaléptem mögé, és a vállára borítottam a kényelmes érintésű anyagot, majd nagy levegőt véve sétáltam odébb. Kellett egy kis szabad tér. Nem véletlenül jöttünk ki annak idején jól. Köztünk megvolt minden, ami kellett. Szerettük azt, amit a másik nyújtani tudott... szerettük a másikat. Ez egyszer áldás, másszor valódi kereszt. Méghozzá a rosszabbik fajtából. Nem azért volt az, mert meggyűlöltük egymást vagy mert veszekedni kezdtünk, inkább azért, mert mi szépen kihagytuk ezt a lépcsőfokot, én pedig kihasználtam a lehetőségeimet, és eltűntem. Nem voltam hajlandó maradni, nem akartam látni a tekintetét, azt, hogy engem von felelősségre, hogy miért hagytam ezt az egészet megtörténni. Most már talán máshogyan gondolta, de... évek teltek el. Mi lenne, ha ismét visszcsöppennénk a múltba, ugyanabba a szituációba, és nem megyek el? Mit kaptam volna tőle? - Nekem az volt menekvés, hogy végre letehettem a karókat - vallottam be, mellé lehajtottam a fejemet. Nem azért, mert problémám lett volna a szemkontaktussal, hanem mert... nem is tudom. Jobbnak tűnt most inkább a forrongó vizet bámulni. - Sokáig azt hittem, leszámoltam a múltammal. De úgy tűnik, minidg lesznek visszaköszönő momentumok - néztem ekkor már rá. Ő volt az egyik. Ki más lett volna? Családom már nem volt rajta kívül. A szüleim is vadászok voltak, az ő szüleik is. - Mi a te kereszted? - kérdeztem aztán, néhány másodpercnyi csend után. Eddig csak arról beszéltünk, hogy velem mi van. De mi a helyzet vele? Ő mit tett az elmúlt időszakban? Tényleg vadászként jött ide? És én még reméltem, hogy a történtek után abbahagyta... nem csalódtam az egykori kedvesem makacsságában.
Megráztam a fejem. - Nem attól féltem, hogy elküldenél. Azt el tudtam volna viselni - mondtam csendesen, ekkor már a filtert lógatva a vízbe, és hol kihúztam, hol visszahelyeztem a forró vízbe, hogy a finom ízek kiáramoljanak a filterből. - A tekintetedtől féltem. A megvetésedtől, a... gyűlöletedtől. Azt pedig már... azt már nem tudtam volna - nyeltem újabbat. Ez voltam én. Nem hazudtam, most legalábbis nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust. - Utólag már könnyebb, de... abban a pillanatban, abban a helyzetben már nem tudom, mi történhetett volna velünk - tettem még hozzá, de ismét fel kellett sóhajtanom, mikor mögém lépett, és átkarolt. Egy ideig csak álltam ott, szinte hallottam, ahogy a gondolatok cikáznak a fejemben, majd lassan femeltem a kezem, hogy egy pár másodpercre az összekulcsolt kezeire tegyem a tenyeremet. Le kellett hunynom a szemeimet. Megrohamoztak a régi emlékek. - Bár lenne tiszta lap... - suttogtam csendesen, elengedve a kezeit, már nem is válaszolva arra, miért vagyok makacs. Azt hiszem, ez éppen annyira egyértelmű, mint egy nőnél. Azért, mert férfi vagyok. Nem tudtam megvédeni. Ezt pedig sosem fogom megbocsátani magamnak.

renee & ethan

A pokrócot megigazítottam a vállamon, majd magam köré fontom, hogy az is még inkább melegítsen. Nem volt kedvem elkapni egy megfázást, vagy bármi hasonlót. Meg annyira nagytermet se voltam, így könnyedén képes voltam néha átfagyni, legfeljebb nem mindig vettem tudomást róla, ahogyan a fájdalmaimról se. Ennek köszönhetően pedig sokszor kötöttem ki a kórházban különféle meséket kitalálva, amikor nem éppen Maya kezei közé kerültem. Akkor azért volt egy nem túl kedves beszélgetésem, hiszen egyáltalán nem örült annak, hogy állandóan összetöröm magam és féltett, vagyis inkább félt attól, hogy egyszer túl messzire megyek és az életemmel fogok fizetni érte. Talán akkorát már nem is tévedett, mert nagyon nem aggódtam már az életemért. Azóta nem, hogy Ethant is elveszítettem.
Kíváncsian hallgatom azt, amit mond, még akkor is, ha részben örülök annak, hogy letettem a karókat és már nem kockáztatja az életét, míg egy részem nem, hiszen jelenleg úgy néz ki, mint egy megkeseredett vénember, aki él, de valójában nem, mert csak árnyéka önmagának vagy inkább szívesebben lenne már a szellemekkel, mint itt.
- Talán azért vannak visszaköszönő momentumai a múltadnak, mert nem szakadhatsz el mindentől. – feleltem neki komolyan, miközben a pillantásunk, ha rövid időre is, de egymásba fonódott. Aztán pedig rövid időre csend telepszik ránk, de könnyedén töri meg. – A húgom elvesztése és a vámpírrá válása. A gyermekem és a kedvesem elvesztése, s talán az, hogy nem tudom hol a határ? – szólaltam meg egy apró sóhaj keretében, hiszen minden egyes nap úgy kell leélnem, hogy amiért érdemes volt élnem… Nos, az inkább csak már egy romhalmaz és semmi több. Ha jó anya lettem volna, s jó vadász, akkor az nem történt volna meg. Nem kapott volna el, nem vette volna el a gyermekünk életét, de hibáztam… Kettőnk sara volt, nem csak az övé…
Könnyedén dőltem neki az ajtófélfának, vagy éppen a falnak, attól függ, hogy miként volt megcsinálva a konyha és úgy figyeltem azt, amit csinál. A tea illata pedig könnyedén kezdte el körbe lengi a szobát és minket is. Mélyen szippantottam a levegőbe, miközben hallgattam őt, majd lesütöttem a szemeimet, mert fájt ezt hallani.
- Utólag könnyebb? Nekem nem úgy tűnik, mert mintha hét várfalat építettél volna magad köré… - kezdek bele, majd kezem arcára siklik és felemelem a fejét, hogy rám nézzen. – Akkor se tekintettem volna másképpen rád, mint most. Szeretlek és ez sose fog változni, ahogyan sose hibáztattalak azért, ami történt. – mondtam neki határozottan és láthattam az íriszeimben, hogy igazat mondok, amikor a kezemre siklott a keze, akkor melegség járta át a testemet, de hamar el is vette. Szomorúan pillantottam rá. – Van második esély, csak hinned kellene benne. Talán nem véletlenül keveredtem ide, ahova elrejtőztél. Talán pontosan azért, hogy végre kibúj a csigaházból és újra érezd a napsütést – feleltem neki reménykedően és kicsit talán kérlelően, miközben közelebb léptem hozzá és úgy pillantottam fel rá.


©  

renee & ethan

Néha tényleg már vágytam arra, hogy bárcsak hétköznapibb életem lenne, de sose volt az és sose lehet az talán. Az se kizárt, hogy már a születésemkor valami fura csillagzat alatt születtem, vagy a szüleim keresztje részben rám szállt. Egy örökös körforgásban élni, aminek sose tudhatod, hogy mikor és miként lesz vége, hogy utána újjá szüless. Nem akarok többé, ebben az életben szerettem és szeretek, ahogyan a veszteség érzését is már volt szerencsém megtapasztalni, viszont azt is tudtam, hogy a szerelem és a szeretet túlzottan ritkaság az emberek életében és pontosan emiatt akartam ezért küzdeni, még ha néha igazán nehéz is volt. Nem akartam feladni, nem adhattam fel.  – Akkor lehet, hogy azért nem ment, mert egyedül próbáltad. – próbáltam kicsit másféleképpen megvilágítani a dolgokat. Fürkészően néztem őt, hiszen ismertem őt, de mégis úgy éreztem, hogy ennél távolabb már nem is lehetne tőlem. Egyszerűen nem tudtam hirtelen, hogy mit tehetnék. Szerettem volna azt, ha legalább egy pillanatra legalább látok felcsillanni valami fényt, ami még több erőt ad ahhoz, hogy kitartsak. – Igen, talán nem tudtam elfelejteni a múltat, de nem is hagytam azt, hogy örökre bezárjon. Fáj, hogy elveszett a meg nem született gyermekünk… - kezdtem bele, mintha a szavai nem hatoltak volna tőrként a szívembe. Ismertem már annyira, hogy tudjam nála nem ritka ez a vehemencia, de akkor is csak még nehezebb volt minden. Pár másodperc erejéig megköszörültem a torkomat. – de hidd el, hogy jobban fájt azt, hogy elveszítettelek téged is egyik pillanatról a másikra és nem tehettem semmit se. – nem vádaskodni akartam, de ha már az igazságot szeretné látni, akkor tessék. Ha tehettem volna, akkor megállítom őt. Nem hibáztattam őt, vagy talán egy hangyányit, de sose gondoltam azt, hogy miatta halt meg az a csoda, akit a szívem haladt hordtam hónapokon át.
A szemeimet rövid időre lesütöttem, még szerencse, hogy háttal állt nekem. Szinte a könnyeimmel küzdöttem, de sietve töröltem le a szemem sarkában kibújni kívánkozott, miközben a többit sikerült megakadályoznom, hogy utat törjenek maguknak. – De ennek nem kellene így lennie. Lehetne másképpen. – szavak alig hallhatóan hagyták el az ajkaimat, de mélyen legbelül éreztem, hogy igazam van és már csak reménykedni tudtam, hogy ő is érzi mélyen legbelül. Nem fogadhatja el, hiszen boldogtalan. Lehetne még boldog, ha hagyná azt, hogy segítsek. Nem mindig lehet saját magunknak befoltozni a sebeket, néha hagyni kell, hogy más tegye meg. Szemmel láthatóan pedig mi nem tudtuk a sajátunkat, de egy érzés viszont azt súgta, hogy egymást tudnánk…
- Tényleg azt hiszed, hogy csak úgy elfogok menni? – kérdeztem meg kissé hitetlenkedve, majd amikor megpróbált ellépni, akkor óvatosan nyúltam a keze után. Mintha csak így akarnám megállásra bírni őt, az meg persze más kérdés volt, hogy ez mennyire is jött össze. – Emlékszel arra, amikor azt mondtuk, hogy jóban és rosszban is, vagy arra, amikor a húgomnak nyoma veszett és te segítettél újra talpra állni? – mind a kettőnkben talán még több sebet fog ez felszakítani, de nem érdekelt már. Úgy éreztem, hogy a hamisan befoltozott sebek sincs értelme, így viszont talán kénytelenek leszünk szembe nézni az igazsággal, a valódi érzéseinkkel és nem futhatunk el örökké….már nem…




©