Minden életében jön egy pillanat, mikor elpattan valami... én is voltam tisztességes, rendszerető férfi. Az egyetem évei alatt mindig az élen jártam, a professzorok engem kértek fel segédjüknek, és évekig csináltam mindezt állásként a diplomaosztás után is. Majd egy olyan sötét helyre kerültem, melyről nem hittem, hogy létezhet. Az emberek azt hiszik, nincs sötétebb egy üres szobánál, ahonnan minden lámpát elvisznek. De van. Az emberi elme éppen annyira sötét lehet, mint amennyire világos. Én ilyen emberek között dolgozom. A St. Jules elmegyógyintézet adja otthonomat, és ezek mellett az emberek mellett magam is ilyen lettem. Tekintetem sokatmondó, mégis üres. Hitegető. Nem vagyok én senki barátja. Képtelen vagyok emberi kapcsolatokat kiépíteni. Nem is vágyom arra, hogy így történjen. Az egyetlen kapcsolatom egy nővel volt, kit szintúgy én kezelek a mai napig, de az ő szeméből csak a gyűlölet süvít. S ez engem teljesen megvadít. Szívem szerint megütném, de anyám arra nevelt, hogy nőket nem bántunk. Nekem megvan a saját fegyverem ellenük... nem fájdalmas számomra egyetlen könyörgő sikoly sem. Az én pincémből ritkán kerül ki élve ember. De ha igen, az az ember újjá születik. Egyébként teljes mértékben csendes személy vagyok, nem igénylem, hogy ordítsak. Kivételes esetek persze történhetnek.
Külsőm teljességgel hétköznapinak mondható. Sötét haj, a szemeim szintúgy sötétek, ezzel alkotván tökéletes látszatot. Vigyázom a férfias vonásaimra, bár a jóisten gondoskodott arról, hogy ne kelljen sok időt konditermekben töltenem. Magasságom sem túl terebélyes, körülbelül a 185 cm-ert súrolom. Tetoválásom egyedül a hátamon van. Még az egyetemi bulik egyikén, önkívületben szereztem.

- Kérem a következőt! - szólaltam meg a magam mély hangján, és az ajtó felé néztem. A cigarettafüst elhagyta ajkaimat. Csak jót mulattam magamban azon, hogy az épületben lényegében tilos a dohányzás. Számomra azonban ez nem akadály. Mit tehetnének velem? Kirúgnak? Nincs még egy olyan elmebeteg lélek, aki egy ilyen helyen akarna dolgozni. S nálam amúgy sem találnának jobbat. Ez a hely maga a pokol. Szó szerint. Néha, ahogy végigsétálok a páciensek szobái előtt, szinte érzem, hogy éget egy belülről jövő tűz. A Sátán tüze, mely felemészti az én elmémet is. Nincs titkom az ördög előtt. Diplomámat emberi kísérletekre cseréltem. Eladtam magam. Eladtam a lelkem. A legsötétett ördögnek adtam, amit egy emberi lélek el tud képzelni.
- Nos, Ayda... - nyomtam el a cigarettát, és szemüvegem fölött pillantottam meg a szőke hajú nőt egy keskeny vigyorral a szám szélén. - Hol is fejeztük be a legutóbbi találkozásunkon a történetét? - dőltem hátra a székemben, ujjaimat összekulcsoltam, és türelmesen vártam. Ez egy olyan elbutított felszín. Tudtam, hogy Ayda nem őrült. Csak éppen... a tudata némiképpen elferdült. És mint mindent, visszatehetjük egyenesbe. De a ferdület nyoma örökké rajtamarad majd.  
- Én-én-én... nem-nem vagyok őr-őrült - dadogott az orrom előtt, mire én előrehajoltam, az asztalra támaszkodtam, és egy szelíd, békés mosoly jelent meg ajkaimon.
- Ugyan, Ayda. Senki nem mondta, hogy őrült. De higgyen nekem. Csak akkor szabadulhat el innen, ha hagyja, hogy segítsek önnek - fejeztem be beszédemet, majd vártam. Láttam arcán, hogy érti, mit mondok. És belekezdett dadogva élete meséjébe ismét. Már ezerszer játszottam ezt vele végig. Mégis hittem abban, hogy egy bolond elme lehet ismét normális. Mégis bennem az a szörnyeteg... minden gondolatával képes lett volna ennek a nőnek a beleivel kitapétázni a falat.


Este tíz órát mutatott a nappali faliórája. Ekkortájt már minden páciens a szobájába vonult, hiszen a gyógyszerek elérték a kívánt hatást. A mély álmot. Szinte csak ez volt megáltás ezeknek az embereknek. Nem kaptak mást, csak fájdalmat. Én pedig, mint pszichológus... talán túl sokat kaptam tőlük az őrületükből. Annak ellenére, hogy tényleg hittem: nincs őrült ember.
Megindultam a hosszú folyosón. Ekkor már levetettem a fehér köpenyemet, fekete ingem kényelmesen simult testemre. Már napok óta nem jártam odahaza. Két napja viselem ezt az inget.
Egy nagy ajtó előtt álltam meg, ahová csak nekem volt bejárásom, és egy nővérnek, akit bizalmamba fogadtam, de csakis félelemből áll mellettem. Gyáva nő.
Elővettem a kulcsot. Belülről nem szűrődött ki más, csak a jeges csend... a ridegség furcsa érzése, mely beleállt a szívembe.
Kattant a zár. Egy mély levegővétel, és oxigén jut a tüdőmbe. Úgy szabadít fel, mintha tíz év börtön után szabadulnék. Majd beléptem a sötét, világítás nélküli folyosóra... nem láttam semmit. Az utat ismertem. Senki nem ismerte ezt a titkot. Nem látott engem ide bejönni soha senki. Eddig szerencsére még nem öltem meg beteget, de néha nagyon közelálltam hozzá. Itt nem foglalkoznak a betegekkel. Mi a legjobb bizonyíték erre, ha nem az, hogy sosem veszik észre, ha nincsenek a szobájukban? Ezek az emberek nem kellenek senkinek. Csak úgy vannak. Egy elzárt helyen, mint a társadalom selejtjei.
- Megjöttem, kedvesem - léptem be a fénybe. A fal fehér, a lámpák narancssára fényt adnak a helyiségnek. A falak mellett fehér szekrények, középen az asztal, melyen egy középkorú nő feküdt. Altatók hatása miatt eszméletlenül. Jobb karja hiányzott, de ez nem az én művem volt. Azonban vérzett. Furcsa kísérletek végrehajtására képes az emberi ész... és még furcsább, hogy ezeket a tetteket végül fizikálisan hajtjuk végre... tudtam, hogy ezúttal mélyebbre kell fúrnom, hogy megleljem...
- Nos, a mai programunk kissé másabb, mint az eddigiek. Lássuk, mi van a fejedben - vigyorodtam el, majd szikét fogtam a kezembe...